Előválasztás Amerikában

Sokat mulasztott, aki még nem járt Amerikában előválasztások idején, mert akkor még nem is láthatott színtiszta demokráciát működés közben. Hannah Arendt, a közvetlen demokrácia nagy csodálója és védőügyvédje jegyezte meg egy Jaspersnek írott levelében, hogy az előválasztások idején az ember a demokrácia korai virágkorában találja magát, valahol az amerikai önkormányzó városkák idejében. Magam már nem tartozom ugyan a közvetlen demokrácia feltétlen hívei közé, mert hiányzik belőle az intézményesített liberalizmus, s ezért sokszor - bár korántsem mindig - a liberalizmus szelleme is. Vonzereje abban rejlik, hogy egyfajta spontán aktivitás és lelkesedés jellemzi, amire a demokráciának szüksége van ahhoz, hogy ne bürokratizálódjon el teljesen. Hogy megint Arendtre hivatkozzam: a köztársaságnak mindig vissza kell térnie a „kezdeteihez", ennyiben újra kell kezdenie mindent, hogy ne fajuljon el, ne váljon unalmas megszokássá.

Nos, azt mondhatnánk, hogy az előválasztás nemcsak annyiban újrakezdés, hogy megelőzi a négyévenként tartott szokásos választásokat, hanem annyiban is, hogy más a szerkezete és tempója, emberközeli, és sokkal több polgárnak ad módot a tevékeny részvételre. Ezzel viszszaidézi az alapító atyák korának kísérletező s ugyanakkor elkötelezett szellemét. Bár számtalan honpolgár vesz részt az előválasztásokon, már ha van tét, mégsem beszélhetünk „tömegekről" a szó elmarasztaló értelmében. Az előválasztásokban aktív szerepet vállaló tömegek ugyanis korántsem tagolatlan és semmiképpen nem fanatizált tömegek. Nem ordítaniuk kell, hanem választaniuk, s jól meg kell gondolniuk, hogy kit válasszanak. Amerikát illetően persze azt is tudni kell, hogy a választásokon részt vevők és az aktívan politizálók számaránya közötti különbség távolról sem olyan nagy, mint Európa egyes országaiban. Ha a lakosság ötven százaléka az urnákhoz járul, az nemcsak azt jelenti, hogy az az ötven százalék leadja szavazatát, hanem azt is, hogy ha nem is folytonosan, de valamilyen szinten állandóan, aktívan érdekelt a közügyekben. Ez pedig politikai gondolkozást és megfontolást is igényel, ha nem is okvetlenül föderális szinten, de egy állam, város vagy egy intézmény szintjén okvetlenül.

Azt mondtam, sokan vesznek részt az előválasztásokon, már ha nagy a tét. Ebben az esztendőben, legalábbis mindeddig, a szokásosnál jóval magasabb volt a részvétel. Ez jelzi, hogy nagy a tét. A republikánus pártnak most csak egy elnökjelöltje van, George W. Bush, míg a demokraták kezdetben nyolc jelölttel indultak. A nagy szám maga is sokat mond. Azt a meggyőződést támasztja alá, hogy Amerikában mindenki próbálkozhat mindennel, s a siker csak a képességein múlik. Azt hihetné az ember, hogy nagy előny egyetlen jelölttel indulni. Már azért is, mert a rivális jelöltek hónapokon keresztül egymást bírálják, egymás ellen beszélnek, túl akarnak tenni a másikon. Hiszen ezzel telt el a november és a december. Ugyanakkor, feltéve ha az egyetlen jelöltként induló korábbi elnök nem karizmatikus, az előválasztások segítenek a pártnak. Mindenekelőtt minden jelöltjük megmutatja arculatát, az emberek egyre inkább tudják, hogy ki rokonszenves számukra és ki nem, megismerik a személyiséget, s ezenkívül a kihívó párt az, amelyik a színjátékot rendezi.

Minthogy nem vagyok amerikai állampolgár, s ezért nem lehetek regisztrált demokrata, csak a mezsgyéjén éltem át a négy évvel ezelőtti előválasztásokat. A Broadway egész hosszában - ahogy mindenütt - önkéntesek százai vagy talán ezrei is szaladgáltak, osztogatták a röplapokat és agitáltak. Volt, aki azonnal elhajította a röplapokat, volt, aki figyelmesen elolvasta, odafordult az osztogatókhoz, és kérdezett tőlük egyet s mást. Az utat szegélyező asztaloknál arra beszélték rá az arra sétálókat, hogy iratkozzanak fel demokrata szavazónak, ha ezt eddig még nem tették meg. Ez körülbelül olyan, mint nálunk a párttagság. Egyszer csak megjelennek önkéntesek hangszóróval, és azt kiabálják, hogy Gore fél óra múlva a 82. utca sarkán fog beszélni. A vasárnapi sétálók egy része szaladni kezd, rohan a 82. utca felé, hogy még elcsípjen egy jó helyet. Felállítanak valami dobogófélét, Gore gyalog és rohanva megérkezik, feláll a dobogóra, gyűlnek az emberek, Gore beszél, ők kérdeznek, feleletet várnak. Ez így megy egy órán keresztül, majd Gore-nak tíz utcával odébb kell állnia és mindezt újra végigcsinálnia. Gore tehát elmegy, az emberek azonban csoportokba verődve maradnak, és megtárgyalják a hallottakat. El tudom képzelni, mi történik a mostani előválasztásoknál, mivel most sokkal nagyobb a tét.

Miért nagyobb a tét?

Az utóbbi időben Amerikában egy szempontból Magyarországon érzem magam. Sosem polarizálódott a demokrata és a republikánus szavazótábor olyan radikálisan ebben a nagy országban, mint az utóbbi öt-hat évben. Amerikában nem volt divat jobboldalról és baloldalról beszélni. Ma azonban mást sem hall az ember. A republikánus párt köré gyűlik a jobboldal, a demokrata párt köré a baloldal s ezen belül a liberális baloldal.

Az amerikai demokrácia mindig válságokkal volt terhes, sokszor polarizálódott, így a 20. század második felében is. Elég csak az emberjogi mozgalomra vagy a vietnami háborúra gondolnunk. A polarizálódás azonban nem pusztán és nem is főként a két párt között osztotta meg a lakosságot. Gondoljunk csak arra, hogy kevés kivétellel a külpolitika „összpárti" volt, azaz a két párt együttesen vállalta, vagy arra, hogy a tradicionális déli demokrata szavazók konzervatívak voltak. Mára azonban a jobb- és baloldal, a republikánus és demokrata párt között áthidalhatatlannak látszó szakadék tátong.

Ugyanakkor persze nem érzem Amerikában Magyarországon magam, mert ez a polarizálódás ha nem is kizárólag, de leginkább a föderális szinten jelentkezik. Így például köztudomású, hogy New York városa mindig demokrata elnökjelöltre adja le a voksát. De ugyanez a város már harmadszor egymás után választott republikánus polgármestert. A helyi vezetők megválasztásában ugyanis a személy programja, gondolkodásmódja többet számít, mint pártállása. Például New York lakosai nem szeretnek állandóan koldusok közt járni, ahogy a mocskos és veszélyes utcákat sem kedvelik. Mindez azonban föderális szinten nem jelent semmit, mert ott más kérdésekről van szó, bár még ott is, a szenátusban vagy a kongresszusban is néha együtt szavaznak egyes demokraták és egyes republikánusok, hiszen elsősorban nem pártjukat, hanem saját véleményüket, lelkiismeretüket és választóikat képviselik. Azonban a regisztrált demokraták számára az elnök és az elnököt körülvevő adminisztráció egésze utálat tárgya, mert hát végső soron ők a republikánus párt első pilótái.

Ma a demokrata párti szavazók egyszerűen gyűlölik az Egyesült Államok elnökét. Mikor Bush megjelenik a képernyőn, azonnal átkapcsolnak egy másik csatornára. Látni sem bírják. Nemcsak a politikáját, személyesen őt gyűlölik. Így akármiről tartanak előadást, mondjuk, nálunk az egyetemen, valahogy ellenállhatatlan késztetést éreznek rá, hogy legalább egy szarkasztikus megjegyzés erejéig kifejezést adjanak ennek a személyes gyűlöletnek. Ez nem volt mindig így. A demokrata pártiak többsége nem szerette Reagan elnök politikáját sem, de ez az ellenszenv nem okvetlenül terjedt ki a személyére. Amikor másodszor választották meg Reagant, egy baloldali ismerősöm azt mondta nekem: „Utálom a politikáját, de olyasfajta ember, akivel szívesen elbeszélgetnék a kocsmában." Nos, ilyesmihez még csak hasonlót sem lehet Bushsal kapcsolatban hallani.

A személyes kérdés ma nem személyes kérdés. Nemcsak a demokraták utálják a republikánus pártot, hanem a republikánus párt is utálja a demokrata pártot. Nincs többé átjárás, az ország jobb- és baloldalra szakadt. Mindez hol kezdődött?

Nem elfogultságból mondom: kétségtelenül a republikánus párt kezdte, amikor elnökségének első napjától fogva nyolc egész éven keresztül állandóan azzal foglalkozott, hogy a nép által kétszer is megválasztott Clinton elnököt valahogyan megbuktassa. Egyszerűen gyűlölték Clintont, a volt újbaloldalit, a jöttmentet, a liberálisnak tűnő elnököt, aki pedig valójában középen állt, azaz középre húzódott, rendbe hozta az államháztartást, de ugyanakkor nagy reformtervei közül keveset tudott megvalósítani. A protestáns fundamentalisták és szövetségeseik nyolc éven keresztül igyekeztek fogást találni, hogy Clintont elpusztítsák. Egyik vizsgálóbizottság a másik után alakult, hogy a Clinton család vagyoni helyzetét, összeköttetéseit kutatgassa, sikertelenül, mígnem Clinton végül fennakadt a szexuális horgon. Igaz, a polgárok akkor is szerették, még jobban szerették. Így hát Clinton végigvitte a maga nyolc esztendejét. Ezt nem tudta a republikánus párt megbocsátani. Számukra egy újabb demokrata párti elnök mindennek a végét jelentette volna. Akkor - négy évvel ezelőtt - a baloldalnak mégis minden kártya a kezében volt. Sikerült minden sanszukat ostobán el is játszani. Kezdem azzal, hogy egyetlen jobboldali jelölttel szemben két baloldali jelölt indult - Gore és Nader -, s így megoszlottak a baloldali szavazatok. Ha Nader szavazói Gore-ra szavaznak, Gore besétál a Fehér Házba. Folytatom azzal, hogy Gore gyakorlatilag elhatárolta magát az „erkölcstelen" Clintontól. Ez igen rossz számítás volt, ráadásul hűtlenség. Az amerikaiak pedig nem honorálják a hűtlenséget.

A Demokrata Párt szavazói nagyon is számon tartják, hogy Amerika mai elnökét a kisebbség választotta meg. Hogy másnak kellene a helyében ülnie. Mint annyiszor, nem saját magukat okolják saját maguk okozta vereségükért. S az sem zavarja ebben őket, hogy a szenátusban és a kongresszusban egyre több helyet foglalnak el a republikánus párt képviselői. Mert ahogy Cato hajtogatta: Bush, a kisebbség által választott elnök nem kaphat újabb négy esztendőt a demokratikus Amerikában. S valóban, egy demokrata elnök megválasztásának megint megvan a lehetősége.

De Bushnak ma már van egy erős és rajongó tábora, s elnöksége nem mondható mindenben sikertelennek. Tanácsadói között vannak okos és koncepciózus emberek. Mi több, lehet, hogy az iraki háború jó döntés volt; a következményei egyelőre még nem beláthatók. Az adócsökkentés általában népszerű intézkedés szokott lenni. Most azonban úgy látszik, semmi sem segít. Bush elnök közgyűlöletnek örvend az ellentáborban.

Bush elnököt két okból gyűlölik, s ez a két ok jóllehet különböző, gyakran összeforr egymással. A kettőt röviden így foglalnám össze: „Bush a gazdagok elnöke."

Tévedések elkerülése végett: gazdagnak lenni nem szégyen, mi több, erény és dicsőség az Egyesült Államokban. A hagyományos protestáns etika szelleme azt sugallja, hogy aki meggazdagszik, azt Isten különösen kedveli, mivel a meg nem érdemelt isteni kegyelemben részesült. A nagy örökölt vagyont azonban az amerikai rossz szemmel nézi, mert az már nem érdem és nem is az isten áldása. De a legfontosabb kérdés mégis az, hogy hogyan használja fel a gazdag a vagyonát, hogyan fizeti vissza embertársainak Isten áldását, amit, ismétlem, meg nem érdemelt. Az újságkihordó fiúból lett sajtókirály - ahogy minden self made man - példaképek voltak és maradtak. Aki Isten kegyelméből meggazdagodott, az ne a gazdagokat szolgálja. Ennek a hagyománynak szellemében adományoznak amerikai milliárdosok hatalmas vagyonokat egyetemeknek, kórházaknak, ezért ajándékozzák privát gyűjteményeiket múzeumoknak. Aki ehelyett leszármazottaira hagyja egész vagyonát, az az amerikaiak szemében nem törleszti le adósságát Istennek. Aki apja vagyonából él, az playboy, semmirekellő. Ilyen semmirekellő gazdagnak látják az amerikaiak az idős Busht és a fiát. Az ifjú Bush fiatalkorában korhelykedett, alkoholista volt, örökölt pénzen élt, érdeme nem volt, hogy aztán azonnal kormányzói, majd elnöki címre pályázzon, miután „újjászületett keresztényként" önállósodni kívánt. S ehhez az ellenszenvhez még társul a köztársaság örökös félelme a dinasztiától. Mi történik, ha most Busht újraválasztják? Négy év múlva öccse, Florida kormányzója, a Gore bukásában sem ártatlan Jeff Bush fogja az elnöki posztot megpályázni. A Bush család kormányozza a republikánus Amerikát?

Hogy ez a leírás mennyire pontos vagy előítéletes, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a demokrata párti szavazók Bushban - okkal vagy oktalanul, ezt nem firtatom - egy vagyonára érdemtelent, betanított papagájt, ostoba playboyt látnak, aki már arra is érdemtelen volt, hogy a szavazatok kisebbségét learatva egyszer is bevonuljon a Fehér Házba. Másodszor soha.

Bush azonban nemcsak örökölt vagyonból élő elnök, egyszersmind a gazdagok elnöke is. Sosem volt még akkora az olló a legjobban keresők és legszegényebbek között, mint most. És az olló egyre csak nyílik. Hogy erről mennyire Bush tehet, s mennyire a gazdasági struktúra átalakulása, az persze kérdéses, hiszen a folyamat már korábban megindult. Az 1980-as években a családok felső öt százaléka 14,6 százalékát kereste az összjövedelemnek, 2002-ben ez az arány 21 százalékra nőtt. Azóta, bár még megbízható statisztika nem áll rendelkezésünkre, bizonyos, hogy a helyzet tovább romlott. Az emberek egyre inkább érzik és nehezményezik, hogy a világ egyik leggazdagabb - ha nem éppen a leggazdagabb - államában egyre nő a szegénység. Nemcsak a munkanélküli szegény, de egyre több a dolgozó szegény is. A lakosság nagy százalékának, a gyerekeket is beleértve, egyáltalán nincs betegbiztosítása. Már a középosztály is alig bírja megfizetni a betegbiztosítást és a házbért. Egy ország, amely büszke az egyenlő esélyre, az egyre egyenlőtlenebb esély országa lesz. S ráadásul a Clinton idején sikerrel kiegyensúlyozott államháztartás négy esztendő után félelmetes deficitet jelez. Miközben a dollár értéke egyre süllyed, Amerika egyre inkább el is adósodik. Bush meghirdeti a mindig népszerű adócsökkentési programot, de kinek az adója csökken? Elsősorban a nagyon gazdagoké, másodsorban majd azoké, akik átlagosan jómódú környéken élnek. Olyan államokban és városokban, mint például New York, azonnal fel kell emelni az állami és városi adót, hogy a jóléti intézményeket továbbra is működtetni lehessen.

Ezért mondják, hogy Bush „a gazdagok elnöke".

Miután demokrata párti előválasztásokról volt szó, mindeddig a demokrata szavazók elemzését és ítéletét ismertettem, bár azt sem mindenre kiterjedően.

Mint minden demokratikus országban, Amerikában is vannak „el nem kötelezettek", ami itt nem annyit jelent, hogy politikailag passzívak, hanem inkább annyit, hogy nem elsősorban a föderális politika érdekli őket. Az ország nagy, még az egyes államok is nagyok, az országos politika távol esik napi gondjaiktól. Itt azonnal meg kell jegyeznem valamit a magyar olvasónak. Egy kis országban, mint a miénk, s talán nem csupán azért, mert kis ország vagyunk, hanem azért is, mert rossz szokásaink vannak, egy kormányváltás mindenre kihat: az egyetemekre, a sajtóra, az iskolákra, a kórházakra, a televíziós csatornákra stb. Nos, Amerikában ennek nyoma sincsen. New Yorkban például a mi egyetemeinken senki sem „érzi meg", hogy republikánus vagy demokrata-e az elnök, de még azt sem, hogy ki a kormányzó, legfeljebb azt, hogy ki a polgármester vagy a szenátorunk vagy a kongresszusi képviselőnk. Aki szenvedélyesen belebonyolódik az országos ügyekbe, ma már többnyire nem azért teszi ezt, mert a bőrét félti vagy a helyzetén akar javítani, hanem két okból. Egyrészt mert aggódik az ország sorsáért, hiszen tudnunk kell, hogy az amerikaiak patrióták, s néha „dzsingóisták" azaz soviniszták is, másrészt mert az egyik csapatnak drukkol - talán már nagyapja is ugyanennek a csapatnak drukkolt -, s természetesen nagyon akarja, hogy az ő csapata győzzön.

Nos, az országos politikában „el nem kötelezettek", ismétlem, középen állnak, s az elnökök megítélésében többnyire nem követik az egyik párt politikáját sem, hanem ügyről ügyre foglalnak állást, ha egyáltalán. A bal- és jobboldal között ma áthidalhatatlan szakadék tátong, de a „közép" hol ezzel, hol amazzal rokonszenvezik. De a legfontosabb, hogy középen áll, mert nem viseli el a szélsőségeket. Ugyanúgy elkerüli a konzervatív fundamentalizmust, mint a liberalizmust - ami Amerikában európai értelemben vett szociáldemokráciát jelent. Ez a réteg, mint gyakran másutt is, a mérleg nyelve.

Mindezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem: a regisztrált demokraták hangulata és érdeke nem kvadrálnak mindenben egymással. A regisztrált demokraták óriási többsége balra húz, és a párt liberális baloldali szárnyával érez együtt. De ha elnökjelöltjüket a liberális baloldali körből választják, akkor minden valószínűség szerint elveszítik a választást, mivel a közép nem fogja rá adni a voksát. A regisztrált demokratáknak tehát fel kell áldozniuk a szívüknek legkedvesebbet, hogy elnökük esetleg bevonulhasson a Fehér Házba.

A demokratikus előválasztásokban mindeddig egy drámának voltunk tanúi. Egy olyan drámának, amelyben nem a nagypolitikusok, hanem a kisemberek, a demokrata választók voltak a főszereplők. Azok a bizonyos kisemberek, akik a kis Iowa állam gyülekezeteiben a terem egyik sarkába álltak, bár szívük szerint inkább a másikba szerettek volna. Ez volt az okos nép kis gyülekezete, amely talán eldöntötte az Egyesült Államok s esetleg a világ sorsát, ha nem is mindenben, de mindenesetre valamiben a következő négy esztendőre. Ezt persze november másodikáig még nem tudhatjuk. De ha nem így dönt az okos nép gyülekezete, a vereségüket - ha valami igen váratlan nem történik közben - már eldöntötték volna.

Visszatérnék még az iraki háború kérdésére. Az a bizonyos el nem kötelezett, középen álló réteg támogatta ezt a háborút, s a demokrata párt vezető személyiségei közül is többen, így például éppen - a demokrata pártiak többségével együtt - Kerry és Clark. Hogy a későbbiekben, a háború finanszírozásának és a háború utáni rendezés kérdéseiben Kerry és Clark is Bush politikája ellen fordult, az most, ebben a vonatkozásban, nem fontos.

Az amerikai politikai küzdelmek, mint köztudomású, általában a belpolitika s ezen belül a gazdasági élet körül folynak. A mostani küzdelmek sem látszanak ez alól kivételnek. Csak egyet nem szabad elfelejteni: a terrorizmus nem külpolitikai, hanem belpolitikai kérdés, s így a terrorizmus elleni harc is az. Pontosan szólva szeptember 11-e óta az. Amerikát támadták meg, méghozzá minden provokáció nélkül, tehát a terrorizmus elleni harc nem a külpolitika, hanem a belpolitika része. Nem az a kérdés, hogy Amerikát meg kell-e védeni, hanem hogy hogyan és mivel lehet legjobban megvédeni. Az amerikaiak számára kétségtelenül rokonszenvesebb, ha az országot az országon kívül és nem az országon belül védik meg. Az afganisztáni háború mint egy az al-Keida elleni folytatott igazságos háború egyértelmű támogatást élvezett, miközben a terrorizmus elleni belpolitikai intézkedések sokkal kevésbé voltak népszerűek. Sokan az emberi és állampolgári jogok sérelmeiért aggódtak, s nem minden alap nélkül. Ezért jelentek meg a tévében és másutt ebben az időben az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló hidegháborús bizottságról szóló történelmi dokumentumok és filmek: az emberek féltek a boszorkányüldözés minden formájától, még akkor is, ha az arabokat vagy muzulmánokat vagy bevándorlókat sújt.

Ebben a légkörben az iraki háború a terrorizmus elleni újabb támadás színeiben jelent meg. Máig sem tudhatjuk, hogy miért és hogyan fogadta el Bush elnök és köre az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló titkos jelentést. Ez különben önmagában most nem is érdekes, hiszen az erre vonatkozó vizsgálat majd csak az elnökválasztás utáni hónapokban fog lezárulni. Az iraki háborúnak persze voltak racionális indítékai. Mondjuk, hogy lehet-e hagyni, hogy a civilizált világ energiaforrásainak hatalmas százaléka irracionalista, megbízhatatlan diktatúrák túsza legyen. Erre lehet nemmel válaszolni, s e válasz rizikóit is vállalni lehetett volna. De persze ez „külpolitikai" érv lett volna, s nem olyan mobilizáló, mint a „belpolitikához"' átláthatóbban köthető érv. Az iraki háborút úgy lehetett leginkább eladni, mint az afganisztáni háború egyenes folytatását. Nem azt firtatom, hogy az amerikai adminisztráció „hitt-e" abban, hogy a terrorizmus legyőzhető, hogy hazudott-e, vagy sem. Mert ez nem hit kérdése. Ugyanis az, aki csak kicsit is elemezte a modern társadalom szerkezetét, a különböző országok és vallások hagyományait, a mai háborúk, a mai gazdaság jellegét, továbbá a mindezekhez kapcsolódó pszichológiai problémákat, napnál világosabban láthatja, a „terrorizmus felett aratott győzelem" lehetetlen, hogy ezt a háborút éppúgy nem lehet megnyerni, mint a kábítószerek ellen folytatottat. Lehet a terrorizmust korlátozni, lehet az egyik helyen visszaszorítani, s ez már magában is nagy dolog, de megsemmisíteni nem lehet, hiszen az egyik helyről a másikra költözik. Egyesek már kezdik belátni, hogy erőszakkal nem lehet legyőzni a terrorizmust, és más eszközöket javasolnak Mondjuk, az hiszik, hogy az életszínvonal emelésével meg lehet a terrorizmust előzni. Hogy ez is csak egy önámító illúzió, azt mondanom sem kell. A terrorizmus vezető egyéniségei nem nyomorult szegények, hanem igen jómódú családok egyetemet végzett fiai.

Ezt a kérdést csak a demokrata párt előválasztási sorozatának elemzésével kapcsolatban említettem. Kerry sikeréhez igenis hozzájárul, hogy ő eleinte nagyon is támogatta az iraki háborút, továbbá hogy a vietnami háború sokszorosan kitüntetett veteránja.

De a Demokrata Párt legbefolyásosabb vezetőinek választása nem is Kerryre, nem is a Kerryéhez hasonló üzenettel fellépő Clarkra, hanem Deanre esett. Meg kell mondanom, hogy ez nem pusztán egy pártbürokrácia belső döntése volt, bár az is. A párt vezető személyiségei egészen jól mérték fel a demokrata párti regisztrált szavazók hangulatát. Úgy okoskodtak, hogy akik Busht zsigerből gyűlölik, bizonyára azt a jelöltet fogják támogatni, aki a párton belül leginkább baloldali, aki mindenben Bush ellen szegült, aki a háborút nem támogatta, mi több, a háború ellen agitált. A közvélemény-kutatások is őt hozták ki győztesnek. Gore, a korábbi demokrata elnökjelölt, aki máig nagyon befolyásos a pártban, teljes mellszélességgel Dean mellé állt, őt támogatta. Más lapra tartozik, hogy ez a kiállás a közönségben vegyes visszhangra talált. Utóvégre Liebermann, Gore négy évvel ezelőtti elnökhelyettes-jelöltje is indul ezen az előválasztáson, s sokan úgy értelmezték Gore gesztusát, hogy elárulta Liebermannt, ahogy korábban Clintont is elárulta. Dean még Carter társaságában is megjelent, méghozzá feltűnően, s ezzel már Carter támogatásával is dicsekedhetett. Minden az ő malmára hajtotta a vizet.

Igen, a közvélemény-kutatók nem tévedtek, a demokrata párti szavazók valóban Deant szerették legjobban, de mint kiderült, nem vele akartak fordulni ilyen gyorsan. Ez már Iowában világossá vált, mert ebben az államban - több más állammal szemben - a nem regisztráltak, tehát az el nem kötelezettek nem vehettek részt a jelölésben, csak a párttagok, s ha ők a középre szavaznak, az el nem kötelezettek még inkább ezt fogják tenni. Persze ha Clark nem követi el élete legvaskosabb politikai hibáját, és elindul Iowában, esetleg - bár nem biztosan - ő lehetne most Kerry helyén. Csak elismételhetem, amit az okos nép bölcs gyülekezetéről mondtam. Nem csodálkozhatunk el eléggé azon, hogy egy kis államban öszszegyűlt elkötelezett, gondolkozó és vitatkozó kisemberek esetleg valamilyen - ha nem is radikális - fordulatot tudnak adni a történelemnek.

Dean azzal szólította meg a választókat, hogy egy igazi demokratát, azaz őt kellene megválasztaniuk, nem pedig egy demokrata színbe bújtatott republikánust. Edwards azzal, hogy „nálunk, Amerikában minden lehetséges" - tehát ő, egy kétkezi munkáscsalád elsőként egyetemet végzett gyermeke is lehet az Egyesült Államok elnöke. Gephardt azzal, hogy tapasztalt politikai veterán. Mindhárman értékekre hivatkoztak, amerikai értékekre. Kerry - amerikai szemmel - három hátránnyal indult. Egyrészt az északkeleti partvidékről származik, és jó iskolákban tanult. Tehát közelebb áll az amerikai elnökök régi típusához, Roosevelthez vagy Kennedyhez, mint a Carter megválasztásával kezdődő új típushoz, amely vagy nyugatról, vagy délről jött. Másrészt katolikus, és az Egyesült Államoknak egész történelme folyamán még csak egyetlen katolikus elnöke volt, Kennedy. Persze idén Kennedy elnök meggyilkolásának évfordulója alkalmából a médiát elöntötték a róla szóló filmek, s így lehet, hogy ez a kapcsolat - Kennedy ráadásul mindig is Kerry példaképe volt - inkább segített. Harmadrészt pedig egyszer elvált, amit az amerikaiak csak a színészek esetében néznek jó szemmel. De úgy látszik, az amerikai közvélemény értékpreferenciái változnak. A déli államok demokratái Kerry, az „északkeleti", régi típusú elnökjelölt mellé álltak. S úgy látszik, hogy ma már kevésbé számít, hogy ki milyen vallású - csak vallásos legyen -, s a szexuális „bűnök" megítélésében is teret veszít a fundamentalizmus. Talán egyszer még nő is lehet elnök. (Véleményem szerint Hillary Clinton is rosszul politizált, mikor arra számított, hogy Busht most újra fogják választani, s így neki csak 2008-ban érdemes indulnia. Persze lehet, hogy neki van igaza. Ez ki fog derülni november másodikán.)

Visszatérnék ahhoz, hogy Dean, Edwards és Gephardt is bizonyos hagyományos amerikai értékeket képviselnek. De Kerry is hivatkozhat ezekre az értékekre. Dean elkötelezetten baloldali, igaz. De Kerryt, aki a középen áll, mégis a legkövetkezetesebben baloldali szenátor, Edward Kennedy támogatja. Gephardt a demokrata párt veteránja. De ha Kerry nem politikai veterán is, hosszú szolgálata alatt politikai tapasztalatra tett szert a szenátusban. Edwards a semmiből jön, és minden lehet. De mint már volt róla szó, egy katolikus, hacsak nem volt olyan hatalmas vagyona és politikai háttere, mint John Kennedynek, a múltban még nem tartozhatott az elnökség várományosai közé. Kerry, éppúgy, mint Edwards, Busht a gazdagok elnökének titulálja, számára is a legfontosabb, hogy visszafordítsa azt a trendet vagy inkább gyakorlatot, amit Simon Head The New Ruthless Economy című könyvében „felfelé való újraelosztásnak" nevezett. Hogy második felesége vagyonos, az, mint mondtam, az amerikaiaknak nem érdekes. Ami érdekes, hogy mennyit adományoz ebből a vagyonból jótékony célra és kulturális intézmények támogatására. Gondolom, sokat. Amerikában a katolikus és a zsidó is tartja magát a protestáns etikához, jóban-rosszban. Ebben az esetben jóban.

Kerry nem szép, nem fiatal, nem beszél ragyogóan, sem nem bájos, sem nem karizmatikus. Egy kitüntető vonása azonban van. Mégpedig nagy morális tekintélye. Sokszorosan kitüntetett veterán, aki később a vietnami háború elleni legnagyobb mozgalom vezetője lett. S máig makulátlannak látszik politikai pályafutása. Hiába szép és fiatalos Edwards, hiába jóképű és bájos Clark, hiába kitűnő demagóg Dean, úgy látszik, ezeknél a kitüntető tulajdonságoknál ebben a történelmi pillanatban többet ér egy ember morális hajthatatlansága. Tehát a karakter fontosabb a megjelenésnél. Valami hasonló már megtörtént egyszer Amerikában, amikor a demokrata párti előválasztásokból a morálisan erősen elmocsarasodott Nixon-elnökség után Carter került ki győztesen.