A Mozgó Világ internetes változata

Gyurcsány Ferenc írásának legfontosabb mondanivalója a benne megformált és képviselt magatartás.

A szót a legszélesebb, szinte már filozófiai értelmében használom. Ahogy például Babits Mihály tette (Karinthy Frigyesről szóló írásában). Minden mű értéke, mondanivalójának lényege a magatartás. És minden igazán nagy mű hatásának titka, hogy egy új magatartást szólaltat meg.

Vannak korok, évek, helyzetek, amikor különösképpen szükség van - vagy legalább volna - a magatartás megújítására.

Ilyen, pontosan ilyen a mi korunk. Mondhatnánk ezt az egész mai világ társadalmi-politikai eszméléséről is, de maradjunk most a magunk portáján.

A politika szférájában már-már úgy látszik, nem is elvekről, nem programokról, választható és vállalható programról van szó, hanem viselkedés- és beszédstílusokról. Többféléről, de legalább kettőről, amelyek éppen ellentéteikben határozzák meg egymást. Az egyik bombasztikusan emocionális, magamutogatóan autoriter - és ennek jegyében gondosan vigyáz arra, hogy ne nézzen szembe a valóságos problémákkal. Nem mellébeszél, hanem fölé, két oktávval magasabban szólal meg a saját hangjánál, hogy az átható zengés hallatára a közönség (a „nép") megfeledkezhessen önmagáról. A másik oldal viszont akaratlagosan racionális, nem vállaltan köznapi, nem a problémák mellé, nem is fölé beszél, hanem inkább alá, kevesebb bajt mond, mint ami a valóság, kevesebb akaratot nyilvánít ki, mint ami már benne megfogalmazódott. Nem célja, hogy a társadalom megfeledkezzen magáról, de nincsenek eszközei ahhoz, hogy megtalálja igazi önmagát.

Nem titok, hogy ez a második habitus a mai magyar baloldal jellemzője. (Talán az elsőt is ki lehet találni.) De tegyük a képet pontosabbá. Nem homogén magatartásról van szó, a baloldali Magyarország gondolkodás- és viselkedésmódja ma korántsem egységes. Inkább azzal jellemezhetnénk, hogy kétféle diskurzus él egymás mellett (plusz egy mindig is gyenge harmadik). Az első egy mélyen elkötelezett, érzelmileg átélt hagyományos baloldali magatartás, amely mindennél nagyobb értéknek tartja a társadalmi egyenlőséget és szolidaritást. A másik egy szigorúan pragmatista (hagyományos szóval prakticista) viselkedésmód, amely különösen akkor válik erőssé, amikor a baloldal részt vesz a kormányban. Az a baj, hogy a kettő - bár nincs egymással ellentétben - nincs is eléggé összehangolva. Egymás mellett él a kétféle stratéga, nincs is elegendő közlekedési út közöttük. Ezt szolgálná a „plusz", az a harmadik, amely nem mond le sem az egyenlőség és szolidaritás ethoszáról és jövőképéről, sem a kormányzati racionalitásról. Sajnos ez a magatartás - az ellenzékiség néhány ünnepi pillanatától eltekintve - ma is gyenge és erőtlen. Mivel magam az elmúlt tizenöt évben - mióta a szervezeti keretek azonosak - mindig is ezt képviseltem, hitelesen tanúsíthatom, hogy ez a gondolkodásmód csak ritkán tudta igazán átlépni az érvényesség küszöbét.

Ezért gondolom azt, hogy Gyurcsány Ferenc írásának (cikkének, tanulmányának, röpiratának, pamfletjének - mindegy) a szerepét éppen ebben kell összefoglalnunk. Olyan magatartást képvisel, amely a két pólust szinte magától értetődő természetességgel egyesíti. Nem veszi tudomásul, hogy választania kellene közöttük, természetes egyszerűséggel lépi át a kettő közötti határvonalakat. Egyszerre elméleti és gyakorlati, szabadgondolkodó módra nyílt és társadalmilag elkötelezett. Politikai esszé, de nem a hatalmi politika megszokott és megunt bikkfanyelvén, hanem emberi szóval. Nem tagadja meg könnyedén a választott közösség által vallott eddigi („baloldali") tételeket, de kész felülvizsgálatukra. Előítéletek nélkül vizsgálja, hogy mit kell az eddig vallott nézetekből, szándékokból, tervekből, tételekből megtartani, és mit kell átfogalmazni.

Ezt a magatartást elementárisan fontosnak tartom egész mai szellemi, társadalmi és politikai életünk számára. Ezek után már külön dicséret jár azért, hogy a dolgozat egyes részeiben is sok megfontolnivalót tartalmaz. El lehet ezekről vitatkozni, mint ahogy az előadók és a hozzászólók meg is tették. Jobban hozzá lehet mérni a mai gazdasági-társadalmi-politikai-kulturális helyzethez. Össze lehet hasonlítani más (főleg európai) szociáldemokrata pártok tevékenységével és programjával. Minél szigorúbban fel kell mérni, hogy mi az azonnal vagy ma még hosszabb idő alatt megvalósítható, és mit kell egyelőre utópiának minősítenünk. Én is találnék vitatkoznivalót, hiszen ennek a habitusnak mindig is, most is természetes velejárója a minél élesebb vita.

Mindent egybevéve azt hiszem, nagyon is igaza van Gyurcsány Ferenc alaptételének. Így lehet - és így kell - ma baloldalinak, szocialistának és demokratának, azaz szociáldemokratának lennünk. Ha pedig lehet és kell, akkor tegyük!

1) Stílus és ami mögötte van

Leszoktunk arról, hogy politikusaink elemző szándékú, de önmaguk által műfajilag nem túlértékelt írásokban adjanak számot saját elképzeléseikről és viszonyukról azokhoz és azon eszmékhez, amelyeket képviselnek. Így meg sem ismerhetjük a jelölt íráskészségét (nem lebecsülendő tulajdonság egy reverbalizálódó [volant...] társadalomban), gondolatainak összefüggésrendszerét, és nincs elegendő dokumentáció a politikus színváltozásaira, azok önelemzésének mélységére.

 

1.a) Arról is leszoktunk, hogy egy politikus ezt igyekszik a saját maga által elfogadott játékszabályok szerint tenni, azaz a nyilvánosság számára szánt dolgozatát először szűkebb körben igyekszik megvitattatni azért, hogy barátai és a tőle távolabb álló, de hitelesnek tartott személyek véleményét a végleges formában figyelembe vegye, vagy vállalja a visszavonulás (esetleg részleges visszavonulás) kockázatát.

Gyurcsány ezt megtette, nem érdemel ezért külön dicséretet, csak annak regisztrálását, hogy ő valami más, talán reménykeltőbb.

 

1.b) Életem utolsó (több nem lesz!) párja felfigyelt arra, hogy Gyurcsány egy tévéinterjúban csiszolt magyar nyelven beszélt, és olyan ízes szavakat is használt, mint dőreség és grádics. Az erre felfigyelés és figyelem arra mutat, hogy ezt hozzátehetjük az 1)-kommentárokhoz.

 

2) Pontosítások

Ezekből is következik az a követelményem, hogy egy népképviseleti hivatásra arisztotelészi értelemben készülő politikus, eltérően a démagógosztól, tisztázza az általa használt fogalmakat és azok érvényességi tartományát, metaforikus, vagy konkrét szerepét.

A politikus az arisztotelészi értelmezéssel sok mindent mérlegelő személyiség, viszont a démagógosz: 1) népvezér; 2) népszerűséget hajhászó népszónok. (Mindenki helyettesítse be saját utálata alanyának nevével, de ez már nem szerepel az ógörög nagyszótárban.)

Gy. F. ezt tisztességgel megkísérli, de a pontosság még egy pamflet mögött is keresendő:

A három áramlat, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocialista gondolkodás az ember társadalmi léte inherens ellentmondásainak ősi terméke. Ezért használható demagóg és kegyetlenül dogmatikus módon is, ezért jelenik meg változatos formákban a történelem folyamán. Amiről Gy. F. ír, az tehát nem a francia forradalomra adott válasz szüleménye, hanem a felvilágosodás korának és tapasztalatainak gondolkodási eredménye. Ez a kukacoskodás azért lényeges, mert a politikusok nem eléggé tekintik a dolgok és ezek percepciójának természetes dinamikáját és folytonosságát, hanem egyoldalúan a pillanat hatása alatt szónokolnak és cselekednek. Ez most is veszély!

Nem adekvát a hagyományos munkásosztály-leírás sem. Ma persze legfeljebb az öregek otthonaiban lehet találkozni a szocialista mozgalmakban nevelt, nagy műveltségű munkásokkal. Ők természetesen a munkásosztály elitjét képviselték, de a karakterisztikus jellemzések a többi társadalmi osztály esetében is általában az elittel és annak ellentettjével, az aljával foglalkoznak. A kiemelés most indokolt, mert e két réteg a meghatározó a társadalom előbbrevitelében és visszafogásában. Az elitmunkásság (munkásarisztokrácia az akkori szocdemellenes frazeológiában) műveltebb volt, mint a mai középosztály többsége. Ezért is üldözte őket a sztálini ellenforradalom, és ezért maradtak eszméikhez hűek a megpróbáltatások és kiábrándulások után is.

Ügyeljünk a túlzott szimplifikálásokra, bár ez ősi szónoki fogás, és alig kerülhető el. Itt viszont fontos rámutatni a három kiélezetten tárgyalt áramlat állandó összemosódására, átlapolódására, minthogy országos (nemzeti?) többség csak ezen az alapon érhető el, és nem politikai trükkök ügyei a kompromisszumok, hanem a józan irányításé, a rövid távú és hosszabb távú valóságok mérlegeléseié.

Állítom, hogy a magyar lakosság többségének tudata vagy tudatalattija erre érettebb, mint a politikusoké, ez volt egyébként a Kádár-korszakok nagy tanulsága.

 

3) Globalitás

A globalitással kapcsolatos véleményével minden józan ember egyet érthet. Viszont azzal kell a felvilágosításokat kezdeni, hogy ez nemcsak hatalmi helyzet, politikai világtendencia, hanem az emberi haladás leglényegesebb eleme. A globalitástörekvés is ősi emberi vonás. Gondoljunk a tízezer évekkel ezelőtti nagy vándorlásokra, amelyek egyes kutatók szerint lényegesen hozzájárultak az emberfaj mai kialakulásához és sikeréhez, de példa a hellenizmusnak Koreáig is eljutó hulláma, a Római Birodalom ma is élő valósága, a kínai kultúra sok ezer éves kisugárzása.

A mai globalitás nem amerikai csalafintaság, hanem létfeltételünk. Világunkban mindennapjaink és életünk alapeszközeinek kutatása, tökéletesítése sok ezer kutatónak évi sok milliárd eurós (dolláros) ráfordításából jöhet csak létre. Gyakorlati példáink az elektronika, a gyógyszeripar, az új természetbarát anyagok és a közlekedés biztonságos, olcsó és gyors eszközeinek fejlesztése. Csak a teljesen tanulatlan vagy idiotikusan demagóg nem veheti ezt tudomásul. Hála a tömegtájékoztatás lezüllött eszközeinek és a szélsőjobb-bal politikusainak, ez az ostobaság is uralkodik, de hála a jobb médiumoknak és az emberek realitásérzékének, az ellenkezője is. (Ajánlott irodalom: Vámos: Mozgó, 2000/4, pp. 88-97.)

 

4) Részletesebb levelem

Személyes és részletesebb észrevételeimet levélben írtam meg, innen idézek:

[vagyonról és a baloldali gondolkodásról:] „Mint az a vitában is kiderült, (dolgozatod e része) gyenge. Ha dudás akarsz lenni, lépj át magadon! Szívesen megfogalmaznám ezeket a téziseket (is), de jobb lenne, ha ez a te házi feladatodként készülne."

Ezután következik e levélben néhány Max Weber szellemében fogant javaslatom, a szabadkőművesek, az amerikai alapító atyák és a kvékerek idézése, Soros Gyuri szép példája és egy javaslatom a magyar Aranyember (Jókai!) Klubra, ahol a szerencsés, az ügyes vagyonosak, azok, akiknek az elődei gyűjtöttek és azok, akik a társadalom számára gyümölcsöző munkával, tehetségükkel vagyonosodtak, gyakorolhatják a közjóért munkálkodók hagyományos erényeit, és erkölcsi normáikkal példát mutathatnak sokak számára, segítségül a jövőépítéshez, a gyarapodáshoz és sokaknak a nehéz idők túléléséhez.

 

Konklúzió

Még sok minden van ebben a levélben, de a lényeg az alapvető egyetértés Gy. F.-fel és Bokros Lajossal, komoly előlegezett bizalom (sokszor csalódtam más estekben!) és felszólítás e tisztességes szándékú dialógus folytatására és ennek a példamutatásnak a reményére.

Miként Gyurcsány Ferencet, engem is aggaszt Magyarország szociális szétszakadásának veszélye. Az, hogy ma is van már hétszázezer annyira szegény honfitársunk (köztük öregek, kisgyerekek, romák, munkanélküliek, falusiak, észak- és kelet-magyarországiak), hogy jószerivel sem nekik, sem leszármazottaiknak nincs esélyük rá, hogy valaha is kiemelkedjenek a „roncs-Magyarország" világából. És aggaszt az is, hogy a „roncs-Magyarország" mellett vagy fölött ott tengődik egy „alig-Magyarország" is, amelyben honfitársaink még nem adták ugyan fel a küzdelmet a teljes elnyomorodás ellen, annak réme azonban hosszú évek óta ott ólálkodik a sarkukban, mindig új és új formákban. A rendszerváltás óta eltelt tizenöt évben Gyurcsány az első jelentős politikus, aki megpróbál komolyan szembenézni ezzel a rémmel.

Az alábbi sorokban eljátszom azzal a gondolattal, hogy miként próbálnék birkózni az ezerarcú rémmel, ha én lennék Gyurcsány Ferenc, az MSZP egyik vezető politikusa és a Medgyessy-kormány minisztere. Először is két gondolatot - amelyek voltaképpen a vezéreszméi a „Merjünk baloldaliak lenni!" című írásomnak, ám abban csak utalásszerűen jelennek meg - erősebben hangsúlyoznék és részletesebben kifejtenék. 1) Röviden előadnám az elvtársaim körében is uralkodó jelenlegi gazdasági és társadalomfilozófia kritikáját; 2) majd felvázolnám néhány ecsetvonással a szerintem helyes társadalom-, gazdaság- és szociálpolitika néhány lépését.

1. Elmagyaráznám az elv- és minisztertársaimnak, hogy nagyon fontos ugyan az életszínvonal emelése és a gazdaság teljesítményének, a GDP-nek a növelése, de az ENSZ 1992. évi riói környezetvédelmi és fejlesztési konferenciája óta én inkább a fenntartható fejlődésért munkálkodom. Azért, hogy három nagy célunkból, a szabadságból, az egyenlőségből és a testvériségből legalább az első kettő nagyobb mértékben érvényesüljön a mi hazánkban. Ehhez azonban nem arra van szükség, hogy még többet állítsunk elő ugyanabból.

Vitát kezdeményeznék arról, hogy mi a jó élet, és hogy milyen az a társadalmi, gazdasági és technikai világállapot, amely a lehető legtöbb polgártársunknak teremt esélyt a szép és jó életre. Egyrészt azért lenne fontos ez a filozófiai-etikai eszmecsere, mert elválaszthatatlan egymástól a politika és a morál, mivel a jó politika - amely nem merül ki a hatalom megszerzésének és gyakorlásának technikájában - csak igaz morálra épülhet. Másrészt azért, mert Magyarországon ma nagy zűrzavar van a fejekben, még a pártomban is. Hiszen nem kevés elvtársam szerint is az él jól, aki csekély ráfordítással tud magának pénzt, pozíciót és kapcsolati tőkét teremteni (amely kapitalista gondolkodásmód azért vált uralkodóvá, mert szocialista létünkre tizenöt éve a kapitalizmust építjük).

Pedig nem akkor élünk jól, ha minél több fölösleges dolgot vásárolhatunk meg, fogyaszthatunk és dobhatunk el, amint azt sok elvtársam is képzeli. Akkor hát mi a jó élet és mi a boldogság?

Az európai etika egyik alapművében, a Nikomakhoszi etikában Arisztotelész a következőket mondja erről. Hogy mi a boldogság: a választ erre a kérdésre akkor kapjuk meg, ha meggondoljuk, hogy mi is az ember tulajdonképpeni munkája. Hogy mi a jó és a helyes, az egy fuvolásnak a fuvolázásban, egy szobrásznak a szoborkészítésben és mindenki számára, akinek van valami munkája vagy tevékenysége, abban a munkában nyilvánul meg. Éppígy van ez az ember esetében is, ha neki is van valami sajátos emberi munkája. Arisztotelész szerint ez a munka nem lehet sem az élet, sem az érzékelés, mert az egyik is, a másik is közös bennünk, emberekben meg a növényekben és az állatokban is. Az ember sajátos munkája tehát nem egyéb, mondja Arisztotelész, mint a lélek értelmes tevékenysége. Ha pedig a boldogság a legfőbb jó, akkor a boldogság abban áll, hogy valaki a maga sajátos emberi munkáját nem csupán úgy-ahogy, hanem jól vagy inkább kiválóan végzi. Mint ahogy a kiváló lantos is abban tér el az átlaglantostól, hogy mindkettő lantol ugyan, de az átlaglantos csak átlagosan, a kiváló viszont kiválóan. Az ember számára a legfőbb jó vagy boldogság tehát a léleknek kiválóság vagy erény szerinti tevékenysége. És az erények vagy kiválóságok - Arisztotelész szerint - például ezek: mértékletesség, bátorság, igazságosság, önérzet, nagylelkűség, barátság, okosság, bölcsesség.

Fogadjuk el Arisztotelésztől a jó élet kritériumait, és most vizsgáljuk meg a mai életvitelünket e kritériumok közül például az igazságosság szempontjából.

Igazságos az az ember, aki mindenkinek megadja azt, ami jár neki. Ahogy a rómaiak mondták: suum cuique tradere. Vagy igazságos az, aki megtartja az aranyszabályt: amit nem kívánsz, hogy veled tegyenek, azt te se tedd mással. De megfelel-e az igazságosságnak a mi életmódunk, ha egyszer a termelési és fogyasztási szokásainkkal, az atomerőműveinkkel, a vegyi és egyéb gyárainkkal, az autóinkkal stb. oly sokat fogyasztunk el a természeti erőforrásokból, a földből, a vízből és a levegőből, hogy visszafordíthatatlanul elvesszük a Föld javait a későbbi nemzedékek elől? Nem a zöldek gondolkodnak-e helyesen, például a Greenpeace aktivistái, akik hol atomerőművek, hol bálnavadászhajók, hol ciánszennyeződést előidéző romániai bányák működését próbálják megakadályozni - mert szerintük a jelenlegi környezet- és társadalomromboló technika és gazdaság helyett valami másfajta, környezetbarát technikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésre lenne szükség?

Azért gondolkodnak így a zöldek, mert szerintük nemcsak a természetet és a környezetet rombolja a mai gazdasági és technikai berendezkedés, hanem mérgezi az emberek lelkét is, kapcsolataikat, társadalmi életüket, és produkál még a gazdag országokban is egyre több üres, magányos, depressziós, alkoholista, drogos: általában deviáns személyiséget.

Érdekes, hogy a mai zöldek társadalomkritikája több ponton összecseng Tolsztoj elgondolásaival is, aki helytelenítette és elvetette a kapitalizmus, a modern tudomány és technika által kínált életformát, amely napjainkra uralkodóvá vált az úgynevezett fejlett országokban. Ezzel szemben Tolsztoj a következőképpen jellemzi a jó életet az egyik írásában. Szerinte egy madár akkor él jól, ha madárként élhet. Azaz: ha repkedhet szabadon a levegőben vagy kapirgálhat a ház körül. És nincs bezárva kalitkába vagy ketrecbe (mint ma egy baromfigyárban a szárnyasok). Ha maga keresheti és szedegetheti a magokat, a kukacokat, a rovarokat, amelyekkel táplálkozik. És nincs arra ítélve, hogy egész életét egy ketrecbe zárva töltse, ahol etetik és gondozzák, hogy majd levághassák. Ha maga kereshet párt magának, és építhet gallyakból fészket, ahol nevelheti fiókáit. (Ahelyett, hogy mesterséges megtermékenyítéssel, infravörös sugárzással és keltetőgéppel biztosítanák a szaporodását.) Tehát akkor él jól egy madár, ha a természetes környezetében élhet, és azokat a tevékenységeket folytathatja, amelyek a természetéhez tartoznak: röpködhet, kapirgálhat, építhet fészket, választhat magának párt, nevelheti a fiókáit stb.

Tolsztoj szerint egy ember is akkor él jól, ha azokat a tevékenységeket folytathatja, amelyek a természetéhez tartoznak. Ezek közé tartozik Tolsztoj szerint a nehéz testi munka, a kézműves munka, a társas érintkezés munkája és a szellemi munka. Ezért életének egyik szakaszában gróf létére Tolsztoj naponta hat órán át nehéz paraszti munkát végzett (amilyen a kaszálás, a szántás-vetés, a favágás), négy órán át kézműves munkát folytatott (csizmákat készített), négy órán át a társas érintkezés munkáját végezte (a zemsztvóban, a faluközösségben), és három órát fordított szellemi munkára (regényírásra).

Tolsztoj szerint tehát nem az a jó társadalom, ahol egy szűk uralkodó réteg helyett szinte minden munkát mások végeznek (gépek, készülékek, vegyszerek és szegényebb emberek), e réteg tagjai pedig csak az uralkodásnak és a szórakozásoknak élnek. Miközben a túlnyomó többség számára csak az értelmes tevékenységekből és a javak többségéből való kirekesztettség jut, mint ahogy történik ez ma a harmadik világban élők milliárdjaival és nálunk a romák százezreivel. Arisztotelészhez hasonlóan Tosztoj szerint is akkor boldog az ember, ha jól és szabadon végezheti a saját, emberi munkáját (amit persze némiképp másképp képzel el Arisztotelész, aki számára természetes, hogy csak rabszolgák végeznek kétkezi munkát, és másképp Tolsztoj, a keresztény orosz gróf). De az ő felfogásuk a jó életről és a boldogságról markánsan különbözik a mai reklámok és a tömegmédiák által sugallt „életfilozófiától", amely szerint annál boldogabb egy ember, minél több pénze van, és minél jobban kielégítheti a szükségleteit.

Állandóan nagyobb és nagyobb teljesítményekre törekedni, hogy ezáltal egyre jobban kielégíthessük újabb és újabb kívánságainkat, szükségleteinket: ez ma természetesnek tűnik számunkra. Annak ellenére gondolkodunk mi így, hogy valami egész mást tanított a boldogságról Arisztotelész, Tolsztoj, Mózes, Jézus, Mohamed és Buddha is. (Aki szerint nagyon messze vannak a megvilágosodástól azok, akik a vágyaiknak, a kívánságaiknak a rabjai, mert a boldogság nem a kívánságaink teljesítésében, a szükségleteink kielégítésében áll, hiszen az élet szenvedés, és akkor szabadulhatunk meg a szenvedéstől, ha megszabadulunk a vágyainktól, a szükségleteinktől.)

2. Elvtársaim közül jó néhányan, akik pragmatikusnak, a gyakorlati józan ész képviselőinek képzelik magukat, bizonyára csak legyintenek, ha majd olvassák a fenti gondolatokat. „Mi ütött már megint ebbe a Feribe?" „Újabban már nemcsak szocialistának, hanem filozófusnak is képzeli magát a nagytőkés Gyurcsány?" „Hogy kerül a csizma az asztalra? Minek traktál bennünket Arisztotelésszel, Buddhával, Jézussal és Mohameddel? Ahelyett, hogy reális problémákkal, a jóléti rendszerváltás nehézségeivel és a kommunikációs stratégia javításával foglalkozna?" Remélhetőleg azonban a párton belüli ellenfeleimet is meggyőzik az alábbi gondolatok, hogy ebben a kis vázlatomban nem a legújabb hóbortomról, hanem gyakorlati politikai programról van szó.

a) A tekintélyelvűségtől nem teljesen mentes elvtársaim figyelmét először is arra hívnám fel, hogy nem az én egyéni agyszüleményeim a fenti gondolatok. Ezeket olyan szellemektől kölcsönöztem, akik ideológiai csillagai napjaink talán legérdekesebb új politikai mozgalmának, a Porto Allegréből indult, majd Seattle-en, Davoson, Genován és Prágán át immár Magyarországra is eljutott Szociális Világfórumnak. Akik között olyan gyakorlati lángelmék vannak, mint a közgazdasági Nobel-díjas indiai Amartya Sen, az amerikai Joseph Stieglitz, aki a Világbank elnökéből lett a globalizációkritikusok közgazdászpápája, vagy az ugyancsak közgazdász J. Schumacher, a „small is beautiful" gondolatának az atyja, aki mellesleg vagy harminc éve írta meg ma is méltán népszerű tanulmányát a „buddhista közgazdaságtan alapelveiről".

b) Majd megmutatnám néhány példán keresztül, hogy hogyan lehet gyakorlati, politikai programmá tenni a fenti, a világtól elrugaszkodott spekulációnak látszó elgondolásokat. Az Európai Szociális Fórum 2002 novemberében Firenzében rendezett találkozójának jelszava ez volt: „Egy másfajta világ lehetséges!" Vagyis lehetséges olyan világ, amelynek középpontjában nem a még több fölösleges tárgy termelése, eladása és elpusztítása áll - annak összes következményével együtt, amilyen a világméretű környezet- és természetrombolás, a munkanélküliség, a fokozódó polarizáció gazdagok és szegények között, a társadalom morális szubsztanciájának felélése, a depresszió, a drogfogyasztás, az alkoholizmus, a bűnözés stb. Lehetséges olyan világ, amelyben egyre több ember kap esélyt rá, hogy a természeti környezettel összhangban és a saját emberi-társadalmi természetének megfelelően éljen és tevékenykedjék. Persze nem úgy, hogy a bioszféra védelme érdekében lemondunk a modern tudomány és technika minden vívmányáról, és visszatérünk a kőkorszakba. Hanem úgy, hogy fokozatosan áttérünk olyan közbülső technikák alkalmazására, amelyeknek az előállítása és felhasználása egyrészt környezet- és emberbarát (nem elidegenítő), és amelyek másrészt az arisztotelészi arany középút értelmében valahol félúton helyezkednek el a premodern (környezet- és emberbarát, de primitív) technikák és a modern (az ember kényelmét és szükségleteit jól szolgáló, de környezet- és társadalomromboló) technikák között.

A közbülső technikák klasszikus példája Schumachernél a kerékpár. Egyrészt ennek a modern technikával, gyárban előállított eszköznek a jóvoltából sokkal kényelmesebben és gyorsabban tudunk közlekedni és terheket szállítani, mint ha gyalogolnánk, és a hátunkon cipelnénk mindent. Másrészt - eltérően napjaink autó- és közlekedésiparától - a kerékpárnak sem az előállítása, sem a felhasználása nem jár katasztrofális következményekkel (légszennyeződés, klímakatasztrófa, városok lakhatatlanná válása, évről évre tömeges halálozások az utakon stb.). A kerékpározás lehet élvezetes testgyakorlás (a kerékpárosnak kevesebbet kell a konditeremben izzadnia), a száguldó vasketrecbe zárt autósnál sokkal inkább láthatja és érezheti a tájat, s avval és annak a lakosaival sokkal bensőségesebb kapcsolatot ápolhat.

A kerékpár csak egy példa a közbülső technikára, amelynek lehetőségei hihetetlenül sokfélék. A már meglévők felkutatására, ismertetésére és népszerűsítésére nagy súlyt helyeznék Magyarország EU-csatlakozása miatt is. Az EU tagjaként ugyanis akkor lehetünk majd sikeresek, ha olyan termékeket tudunk piacra vinni, amelyek kevés anyag- és energiaráfordítással (tehát csekély környezeti terheléssel), de annál több értékes emberi munka hozzáadásával készülnek. Mint például azok a fekete nemezkalapok, amelyek egypár éve Yitzchak Ferster újpesti üzemében készülnek, és amelyeket az amerikai ortodox zsidók jobban szeretnek még a híres olasz Borsalino kalapnál is. Vagy azok a magyar gyümölcsök, zöldségek, amelyek nemcsak névlegesen biotermékek, hanem valóban vegyszer nélkül termelik őket magyar gazdák. Vagy például azok a romák, akik az Autonómia Alapítvány jóvoltából évek óta sikeres tormatermesztő vállalkozók valahol Szabolcsban. Sőt vadonatúj magyar közbülső technikák kifejlesztésére és népszerűsítésére létrehoznék egy mérnökökből, agronómusokból, filozófusokból, teológusokból és közgazdászokból álló think tanket is.