A Mozgó Világ internetes változata

Nívódíjasainkról

 

Költőnek a próza, régóta tudjuk, aranyat ér, hatásosabb lehet, mint az andalgó lirizálás, jó anyagot kínál, tárgyakat, helyzeteket, váratlan nyelvi tónusokat, mert ha már radírgumi, pénzdarab, ceruzacsonk, ilyesmik, akkor korrektúrához használatos, ám egyelőre nem megjelölhető időpont és e csoportba sorolhatók. Ilyen tárgyához (tárgyaihoz) illő fordulatokat kölcsönöz Csengery Kristóf a maga íratlan Code Napoléonjából. A prózával persze vissza is lehet élni (ahogy különben a bel cantóval is), ha gátlástalanul kieresztjük karámjából. Abból lesz a csodálatos versszaporítás, s nemcsak a Mozgó Világ ez évi folyamából hozhatnék riogató példákat. Hanem Csengery Kristóf Gombtemetője nem ilyen. Már ez a félkomoly cím is: ha akarjuk, ha nem, ha csak távolról, ha csak mellékesen is, megpendít valami fájdalmas hangot. De ezt aztán egy időre elfelejtjük. Mert a gombtemető nem ijesztő látomás, nem ezékieli apokalipszis. Csengery temetője csak egy üvegvályú az íróasztalon, amelyben - s következik a mindnyájunknak ismerős, semmiféle metaforikus hajlandóságot nem mutató kallódó tárgyak felsorolása. Fantáziátlan leltár, szenvtelen számbavétel. Se egy színes jelző, se egy kis expresszivitás. Legfeljebb a ráismerés: mi is ezt csináljuk, mi is így őrizgetjük, rakjuk ide-oda naponta használt vagy már használaton kívül került tárgyainkat. A tehetetlen megőrzés. A köznapi kényszerneurózis. Mintha Kálnoky László szelleme lebegne a vers felett, mintha ő kísértene a szándékkal ízetlen, kilúgozott irályban. Nemcsak a leszakadt gomboknak, az ingeknek is megvan a sorsuk. De ezt már szinte jobban esett volna latinul mondani: habent sua fata. A költő egyik gombhíjas ingét félreteszi, a másikat, ki tudja, miért, gombhíjasan is tovább viseli. Alantjáró kis acte gratuit-k, ficamok, irracionális mozzanatok egy különben mintaszerűen szervezett életben. Kis helyen, kicsit, de mégiscsak feslik a rend. Csengery Kristóf kérdése, bár a vershez illő kimódolt, fakó hangfekvésben szól, bölcseleti természetű: Vagy többről van szó, s a jelenség az élettel / kötött szerződés egyetlen területre korlátozott, / ám annál súlyosabb, jelképes fölmondásaként / magyarázható?

Ironikus persze ez a nagy kérdés is, itt sem emeli fel a hangját, a felvarratlanul kallódó gombok dehogy kerülnek egy hirtelen kivilágított színpadra. Mégis, a gombtemetőnek egyszerre csak, s én viszont hadd emeljem meg a hangomat, biblikus légköre, jelentése támad. Hogy meglehetősen sekélyes életbölcsesség, hogy azt tanácsolja, pucoljunk naponta cipőt, s el ne mulasszuk a borotválkozást? Csakhogy a vers előnye velünk szemben az, hogy nem fogalmazza meg a morált. De csalhatatlanul érezzük: az elvékonyodó cérna, a mi kis mindenségünkből kilépő gomb maga a fenyegető végzet. Az ócska komédiácskából, s ezt igazán nem csúfolódva mondom, a végítélet harsonái szólnak.

 

 

 

A Mozgó Világ 2003-as folyamában publikáló prózaírók mezőnye nem népes, ám erős.

Békés Pál, Jónás Tamás, Podmaniczky Szilárd, Dragomán György, Péterfy Gergely jelentkezett - általában nem is egyszer, sőt nem is kétszer - a folyóirat hasábjain. Mind az öten ismert és elismert írók. Nem kezdők, nem próbálkozók, nem kísérletezők, nem hangjukat keresők; egyszerűen csak a dolgukat végző szakemberek. Profik. Mesterek. Szakik.

Más közös nincsen is bennük, talán csak annyi, hogy többé-kevésbé mind az öten a magyar prózaírás azon hagyományához kötődnek - ki lazábban, ki szorosabban -, amely szavak és szövegek papíron való ügyes elrendezésén túl emberekkel kapcsolatos történetek elbeszélésén keresztül próbál az olvasóra hatni. Még egy közös vonást említhetnék, ami nyilván a szerzők életkorából is fakad, vagyis abból, hogy az urak fiatalok; a legtöbb írás a gyermekkor világába viszi vissza az olvasót.

Békés Pál is a gimnáziumi időktől indít, de amúgy már minden szempontból kilóg a sorból: ő márciustól decemberig valamennyi számban szerepelt; folytatásos regényt írt, igazit, nagyon jót. Ő legöregebb a fiatalok között, természetszerűen az ő története a leginkább kerek egész. A díjat mégsem ítélhetjük neki oda - a lap vezetősége úgy döntött, hogy most kimondottan a rövid prózák közül kell választanunk.

Jónás Tamás két szép novellával volt jelen e lapban idén. Igazi novellák ezek, mesés, kemény történetek. Egy olyan világ elevenedik meg itt, amelyről Móricz, Móra, Rideg Sándor azt hitték, hogy egyszer eltűnik majd egészen. Hát nem tűnt el; a szegénység, a nyomor, az elesettség, a periferikus alig-emberi élet él és virul.

Podmaniczky Szilárd nyolc írással meghatározó szerzője volt a Mozgó Világ idei folyamának. Többféle-fajta írás, fantasztikus novella, egyperces, apró darabokból öszszerakott szövegcsokor váltogatta egymást. Ő a leginkább kereső, kísérletező az öt író között.

Dragomán György folytatja, amit elkezdett: szépen, szisztematikusan meséli egy furcsa, alig felfogható országban eltelt gyermekkor történeteit. Ömlik a szó belőle, végtelen hosszúságú, párbeszéd és bekezdés nélküli, mégis jól tagolt mondatokban mesél. Őt olvasva úgy érezzük magunkat, mint a kamaszok, amikor a sátorban, villanyoltás után filmet mesél valaki. Aki tudja, tudja, hogy nehéz műfaj ez, sokrétű tehetség kell hozzá, memória, mindenféle megfigyelő-, előadói, színészi, dramaturgiai készségek. Dragomán György jól csinálja; fekszünk a sötét sátorban, és lélegzet-viszszafojtva hallgatjuk őt.

Az ötödik prózaírója a 2003-as Mozgó Világnak Péterfy Gergely.

Ő is éppen úgy mesél, mint Jónás Tamás vagy Dragomán, de persze egy másik világról, a sajátjáról. Színes, elegyes, egy tehetséges író személyisége által összeabroncsolt világ ez. (A Lányok a kútban című írásával kapcsolatosan pedig csak egy megjegyzéssel szolgálhatok: a verőcei római őrtornyot bármikor szívesen megmutatom neki.)

Jó prózaírók jó írásai jelentek meg a lapban idén.

Legszívesebben szétosztanám a pénzt.

De mivel ezt nem lehet, a díjat most nem egy írónak, hanem az általam legjobbnak érzett írásnak ítélem. Ha tévednék, bocsássanak meg nekem.

Úgy érzem, hogy a mostani, decemberi számban megjelent Bányató című novella a legkerekebb, legegységesebb és - a címben is említett mesterséges, ám természetivé váló képződményhez illőn - legmélyebb próza mind közül.

 

 

Január kivételével 2003 minden hónapjában találkozhattak a Mozgó olvasói a folyóiratban lapozva egy-egy képzőművész vagy fotós munkáinak reprodukciójával. A szerkesztők - engedtessék meg ez a megjegyzés - az évek óta megszokottnál is érdekesebb, értékesebb társaságot gyűjtöttek most össze; máskor, egy-egy másik, „szerényebb" válogatásban közülük többen is vita nélkül lehetnének győztesek. A gazdag ajánlatból a bíráló - miért is tagadná - mégis habozás nélkül Zsemlye Ildikót ajánlotta az idei nívódíjra.

Zsemlye Ildikó a harmincas éveinek elején jár most, és még nincs egy évtizede annak, hogy kilépett a főiskola - a budapesti Képzőművészeti Egyetem - kapuján, ahol előbb Somogyi József, majd Jovánovics György tanítványa volt. Amennyire a két mester munkássága különbözik egymástól, legalább annyira különbözik mindkettőjükétől a tanítványé, de mégsem mondhatnánk, hogy nem tanult tőlük meghatározó dolgokat. - Mire gondolok? - Hát nem a szobrászi formaalkotás vagy még a témaválasztás mikéntjére sem, hanem inkább az alkotás tárgyához és folyamatához való viszonyára. Egyikük - Somogyi - inkább emberi habitusával hatott (hathatott) Zsemlye Ildikóra; ahogyan Somogyi a mindennapokat élte meg, Zsemlye hasonló felszabadultsággal - de több szeméremmel - a műveiben vállalja érzelmeinek hevét és személyességét; Jovánovicstól pedig - ahogy ez látszik - elsősorban a konok és szívós következetességet tanulta el, a ragaszkodást egy adott téma vagy helyzet lehetőségeinek a kíméletlenségig alapos feltárásához.

A Mozgó Világ áprilisi száma a fiatal művész eddigi legjellemzőbb műveiből adott válogatást, az erdőt idéző és vonatos sorozatokból. Az első pillantásra furcsa és szokatlan tárgyak a kilencvenes évek közepétől szelíd észrevétlenséggel lopakodtak be a kiállítótermek világába. Igen, furcsának tűntek ezek a kompozíciók, s még a műfajuk sem látszott egyértelműnek. - Kisplasztikák lennének? - mert hogy törékeny kis fácskákat idéznek, meg apró vonatokat, pici tájakat? - Csakhogy ezek a határozott kontúrokkal jelölt miniatűr világrészletek hosszú, egy hagyományos kisplasztika méreteit jóval meghaladó magasságú lábakon állnak, lábakon, amelyek bár szinte drótszerűen vékonyak, mégis szilárdak és elválaszthatatlan részét képezik a kompozíciónak. A lábak tehát nem a kiállítási posztamenset helyettesítik, és lassan az is egyértelművé válik, hogy a láttatott világ sem az „igazi" kicsinyített mása; hasonló a valósághoz, mintha csak határozott kivágata lenne annak. - De hát nem az: érezhetően és felismerhetően nem redukció, hanem tudatos és átgondolt építkezés eredménye az, amit látunk. Azt mondanám - és talán nem tévedek -, hogy egyetlen emlékmű az, amit Zsemlye Ildikó koncentrált figyelemmel és elszánt következetességgel épít majd egy évtizede. - Hogy minek az emlékműve? - Úgy hiszem, hogy leginkább a saját emlékezetéé: egy életről - mely tán nem is az övé vagy nemcsak az övé -, egykor szeretett, majd elfeledett tájakról, régen hallott és töredékességükben is egyszercsak személyes fontosságúvá vált történetekről; nem a „világ", csak saját emlékezetének egyszerre mohó és egyszerre szemérmes megidézése ez az emlékmű, újraépítése, törhetetlen, pusztíthatatlan formába illesztése. Ami igazán varázsossá teszi a művész gesztusát, az a tökéletes eszköztelenség: nincsen semmi rejtély, nagyképű, sejtelmes homály. A felidézett képek tökéletes élességgel, mondhatnánk hogy naturális hitellel hozzák közelbe azt, amire az emlékezet épít: így emelkedik a vasút töltése, s kanyarodik alá az országút íve, ezért selymes a fű és ezért igazi a tó vize, ezért van helyén a vonat minden kereke, ablaka, ajtaja és kilincse.

Amit a fiatal művésztől eddig láttunk, és amiből a Mozgó is válogatott, az jóval több annál, amit „tehetséges pályakezdés"-ként szokás emlegetni. Valódi teljesítmény az, aminek elismerésére most itt sor kerül!

 

Negyedik alkalommal jut nekem a feladat, hogy értékeljem a -ról, -ről rovatot. És egyre nehezebb elkerülnöm az önismétlés csapdáját - csupán a laudációt hallgató közönség feledékenységében bízhatom. Ugyanis negyedik alkalommal kényszerülök arra (jóleső kényszer), hogy leszögezzem: a -ról, -ről a lap olvasóinak biztos fogódzója, a Mozgó Világ egyik talpköve. Ha rám törne a kötekedhetnék, persze találnék botlást, félresiklást, és nem tagadom, érzek is némi kísértést, hiszen kötekedni jó. Mégis ha tárgyszerű akarok lenni, azt kell mondanom, a -ról, -ről színvonala több mint megbízható; egyenletesen magas. A szerkesztőség nyilván szem előtt tartja az aranymondást: „győztes csapaton ne változtass", hiszen a szerzők névsora - Almási Miklós, Barna Imre, Fáy Miklós, Győrffy Iván, Hajdu Tibor, Molnár Gál Péter, Rózsa Gyula, Takács Ferenc - hosszú ideje nem vagy alig változik, újdonságot az alkalmilag társult „beszállítók" jelentenek, például Szinetár Miklós vagy Domány András. Az állandó szerzők nem azzal lepnek meg, hogy jók - miért is ne lennének azok, ha egyszer valamennyien szűkebb szakmájuk kiválóságai? -, hanem hogy bírják szusszal. Idő múltával az ember elkezdi értékelni az állóképességet.

A rovat értékei közé tartozik, hogy anyagai - nyilván a lap kívánalmai és nyilván belső indíttatás okán - üdítően elütnek a kritikai élet túlnyomó részére jellemző szakzsargonba betonozott, a felkentek belügyévé degradált irálytól. Avítt és sokszor megszégyenített kifejezéssel élve: közérthetőek. (Az efféle minősítések persze elég ingatag lábon állnak, hiszen a közérthetőség általában annyit tesz, hogy ha én, aki e megállapítást teszem értem, akkor közérthető. Tehát: köz = én. Belátom, vitatható.)

Mégis úgy gondolom, különösen értékes tett, ha a bíráló-kritikus-recenzens-esszéista képes arra, hogy szavai erejével megragadja, és olyan vidékre vezesse olvasóját, melyen az járatlan. Ott azután útba igazítja, útravalóval ellátja, és szabadon engedi: menj és lásd magad.

Rózsa Gyula írásai ilyenek. Az aktualitásokból, az éppen látható tárlatok elemzéséből induló műkritikák legtöbbször nem csupán bírálatként, hanem kurta kultúrtörténeti kalauzként is olvashatók. A skála széles, Mányoki Ádámtól a kínai porcelánon át Verrocchióig, Toulouse-Lautrectől Rudnay Gyulán át a számítógépes montázsokig terjed, ráadásul Rózsa Gyula legjobb bírálatesszéi nem csupán értékelnek és orientálnak, hanem kifejezetten szórakoztatnak is. Én pedig hálás közönség vagyok.

 

 

 

Pleonazmus lenne azt mondani, hogy a Mozgó Világ 2003-as társadalmi publikációs rovata jó volt. Már hogyne lenne az! A Mozgó Világ gárdája mindig is érzékenyen, kritikusan - és saját szoclib-libszoc világával szemben önkritikusan - választotta ki és fogalmazta meg a legfontosabb társadalmi témákat. Így volt az elmúlt évben is, nagyon nehéz tehát választani. A döntés elvét keresve a „klasszikusok" dicsérete mellett ezúttal (a Monet-kiállítás alkalmából aktuálisan) legyünk egy kicsit impresszionisták, a világmagyarázó összefoglalások mellett fordítsunk külön figyelmet a „csepp vízben egész tenger" témáira.

De hadd szóljak néhány szót a „klasszikusokról" is. Az elmúlt évben is több kiváló történelmi tárgyú írás jelent meg, kimondva-kimondatlanul a jelenre vonatkozó okulással. Ormos Mária (tavalyi díjazottunk) józan racionalitással elemzi a történelemtudomány és a társadalom történelmi önismeretének érzékeny viszonyát. Gerő András Kossuth-kultuszról szóló leírásában sajnos ott lapul az egész magyar történelem. Ugyanúgy magunkra ismerhetünk Standeisky Éva cikkében is, amely az 53-as irodalmi „hitvitákat" ismerteti. Pók Attila is a jelen húsába vág, amikor az első világháború utáni bűnbakkeresés gyakorlatát vizsgálja (különös tekintettel természetesen az antiszemitizmusra).

Ebben az évben is jelentős teljesítmények születtek a máról szóló, a mai helyzet gazdasági, társadalmi és filozófiai oldalait elemző írásokban is. Szemléletes és frappáns volt a Mi lett volna ha?, Mi lett? és Mi lesz? főcímek alatt közzétett publikációsorozat (többek között Várhegyi Éva, Kéri László, Avar János, Csepeli György, Ladányi János, Szelényi Iván, és emlékezzünk meg külön Szalai Pálról). Olyan nagy ívű elemzések jelentek meg, mint Sárközy Tamásé a „félúton járó nemzeti középkormányról", vagy Ágh Attiláé a „második államiságról". Ne felejtsem Ludassy Máriát, aki egy rövid cikkben halálpontos élességgel különbözteti meg a Ré publique-t a Ré totale-tól. Mindhárman kritikus és ugyanakkor felelős (vagy úgy is mondhatjuk: felelős, ám ugyanakkor kritikus) vizsgálatát adják a kormány tevékenységének, túllépve a támadás-védekezés ma olyannyira jellemző leegyszerűsített szereposztás stratégiáján. Ugyanezt mondhatjuk Ripp Zoltán írásairól, akár a rendszerváltás utáni magyar szociáldemokrácia ad téziseket, akár az ötvenhatos hagyományok mai politikai vetületét veszi szemügyre.

Valamennyien egy közös vonalba illeszkednek bele. Az alaphelyzet mindannyiunk előtt ismeretes: négy-öt magyar (vagy kicsivel több) összehajol. A mi esetünkben azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a négy-öt magyar ember egyben baloldali (liberálszocialista vagy szociálliberális), és ebből a nézőpontból kiindulva keresi a választ a miért is meg a merre tovább nagy kérdéseire. 2003-ban ez azzal járt, hogy a helyzetre vonatkozó kérdés középpontjában rendre az ország gazdasági-társadalmi-politikai-kulturális kettészakítottsága állt; ezért a feladat lényege a szabadság és az egyenlőség, a demokrácia és a konszenzus, a szociális, liberális és közösségi (nemzeti) eszme újraegyesítése. Ha végigolvassuk az évfolyamot, tudjuk, hogy a Mozgó Világ az elmúlt évben is ezt képviselte.

Most akkor elérkeztünk ahhoz a nehéz leckéhez, hogy a sok kiváló közül melyik kapja az idei nívódíjat. Visszatérek ahhoz a gondolathoz, amivel elkezdtem. A felsorolt cikkek egytől egyig közismert szerzők, és örömmel mondhatjuk, a Mozgó Világ „törzsgárdájának" művei (sokan már nívódíjban is részesültek). Emeljünk tehát ki írást, amely ugyanígy megüti a magasra tett mércét, de viszonylag új szerzőnktől származik. Megszólalhatnának a fanfárok is, ha az idézendő művet elolvasva nem kellene inkább fejünket lehajtanunk.

Boros Géza cikkéről akarok beszélni, mert neki szánom az idei Mozgó Világ- díjat. Az elmúlt években „megalkotott" köztéri Trianon-emlékműveket ismerteti benne.

Nem ad listát róluk, de ahogy számolom, harminc vagy negyven ilyen művet szenteltek fel az elmúlt időszakban. Nagyobb városokban és kisebb falvakban. Nem elszigetelt eseményről van tehát szó, hanem olyan társadalmi jelenségről, amelyet felülről is nagy elánnal inspiráltak ugyan, de amelynek „alulról" is megvoltak és újra aktivizálódtak a gyökerei. Mintha azt illusztrálná egy viszonylag kicsiny példa erejével, amit Ormos Mária, Gerő András, Ágh Attila, Ludassy Mária, Ripp Zoltán és mások ugyanebben az újságban és máshol az általánosság szintjén megírtak.

Boros Géza nem ír történelmi esszét, sőt kommentárokat sem fűz a vizsgált anyaghoz, egyszerűen leírja a tényeket. Megtudhatjuk, hogy Kemenesaljától Kosdig, Harkától Zebegényig, Celldömölktől Salgótarjánig milyenfajta emlékművet emeltek vagy állítottak vissza Trianon és a „magyar fájdalom" kultuszának ápolására. Olvashatjuk az inspirátorok és támogatók neveit Dávid Ibolyától Torgyán Józsefig, Lányi Zsolttól Kövér Lászlóig - majd Orbán Viktor és Szájer József fényképét is megszemlélhetjük a harkai hűségemlékmű felavatásánál.

Trianon keserű fejezete a magyar történelemnek. Értelme - mint annyi mindennek - kettős: egyrészt a zsákutcás magyar fejlődés következménye (a vele járó történelmi vétkekkel együtt), másrészt egy vesztett háború után a győztesek mértékében igazságtalan ítélete. Az a mítosz azonban, amelyet Horthy Miklóstól kezdve az emlékművek ma felállítói körülötte fontak és fonnak, csak az igazság felét (vagy inkább negyedét) látja, és ezzel éppen a magyarságot zárja vissza már nem pusztán a zsákutcába, hanem a szakadék felé vezető útra. A mítosz - Szervátiusz Tibornak a cikkben idézett szavaival - a magyarságot olyan Krisztusnak tünteti fel, akinek még keresztje sincs, csak sebei vannak, aki egy gonosz világ közepette ártatlanul szenved az ellene szőtt összeesküvéstől. Ez a mítosz szellemileg a magyarság jelentékeny részét vezette félre, és gátolta meg, hogy a valódi gazdasági és társadalmi helyzettel szembenézve keresse meg a zsákutcából kivezető utat. Keserű történet, intő tapasztalat, hogy ez a mítosz a harmadik évezredben felső támogatást kaphatott és új erőre kelhetett.

A cikk erénye, hogy nem tér ki ezekre a következtetésekre. Akkor ugyanis az egész magyar történelmet és irodalmunk-kultúránk legjavát fel kellene idéznie. Csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen - leírja, ami az elmúlt években történt.

 

2003-ban különösen sok írás jelent meg ebben a kategóriában. Összesen 26 közül válogathattam, ami szokás szerint nem volt könnyű, mivel jelentős részük igen érdekes, jól megírt anyag. Itt van például a jogászsorozat újabb része a politikusokról - szellemes, egyszerre tartalmas és szórakoztató beszélgetések, amelyek művésznévvel álcázott készítőjét most már igazán csak az nem ismeri fel, aki nem akarja. Ebben az évben a főszerkesztő maga is írt interjút a kulturális miniszterrel, de ő persze nem jutalmazható a saját szerkesztőségében. Aztán itt van a pár éve már elismert Kun István, akinek Hordalék című októberi írása a tiszai árvíz utáni helyreállítás árnyoldalairól bizonyítja: nemcsak egy kiváló agrárgazdasági elemző él ott az ország északkeleti csücskében, hanem az egyik legjobb magyar riporter is. Meg kell még említenem az év szereplői közül Mihancsik Zsófiát (két jogásszal készített beszélgetésének értékéből nem von le, hogy egy kereskedelmi rádió műsorából vette át utánközlésre a Mozgó Világ), Pikó Andrást (aki leültette vitatkozni Fodor Gábort és Gyurcsány Ferencet, az ötlet voltaképpen Kolumbusz tojása, de sikerült jól megvalósítania), a Magyar Narancsból már ismert Bugyinszki Györgyöt vagy a számomra eddig nem ismert Varga Imrét, akinek drogos monológja Csalog Zsolt műveire emlékeztetett.

Ha most végre áttérek az év díjazottjaira, itt is többes számot használok, ugyanis többen vannak. Először is Rádai Eszter, akinek teljesítménye mennyiségileg is jelentős - a 12 szám közül 9-ben szerepelt. A témák igen sokfélék - ezt jól jelzi például Schiff András, Komoróczy Géza, Mizsei Zsuzsa neve -, és Eszter mindig felkészült, mindig pontos, mindig felteszi azokat a kérdéseket, amelyeket fel kell tenni. Néha töpreng, néha értetlenkedik, nem birtokosa a holtbiztos igazságnak, de a beszélgetőpartnerekből igyekszik kiszedni a lényeget. Ha a sok remek interjú közül ki kell emelnem valamelyiket, akkor egyrészt a nem tipikus cigány értelmiségi Mohácsi Viktóriáét említeném, amelynek vannak kifejezetten szívszorító pillanatai, másrészt Gyurcsány Ferencét - ő kétségtelenül színesen, érdekesen beszél magától is, de annál nehezebb a kellő pillanatban közbeszólni, közbekérdezni. Érdemes különben az ugyancsak vele fél évvel korábban készült Pikó-beszélgetéssel összevetni Rádai Eszterét.

A másik írás, amelyet jutalmazni javaslok, egészen másról szól: Zsámboki András és Vágó Róbert szeptemberi összeállítása a színház-finanszírozás anomáliáiról. Ez az interjúfüzér pontos, részletes képet ad a bajokról, miközben a meglehetősen öntörvényű nyilatkozók persze erősen szubjektív véleményüket mondják el. Meglehetősen mulatságos, vagy inkább tragikomikus, amikor az egyik legismertebb színész-rendező, Alföldi Róbert a „művészi" dilemma lényegét abban fogalmazza meg, hogy kívül marad-e valaki „az áfakörön". Pedig akkor talán még nem is tudtak a 2004-es év nagy és csak átmenetileg megoldott gondjáról, hogy a kulturális intézmények csak saját bevételeik után igényelhetik vissza az általános forgalmi adót, az állami támogatás után nem. És azt sem lehetett tudni az anyag gyűjtésekor, hogy a Krétakör kap egy régi mozihelyiséget - csak azt nem tudni, miből tartja majd fenn. Egyszóval komoly felkészültségről tanúskodó, a témát mindenfelől körbejáró írás a Krétakör kívül, belül - ezért ajánlom elismerésre.

 

 

 

Tévedni emberi dolog, főleg, ha valaki végképp nem tehet a tévedéséről. Májusban, még gyanútlanul, azt írta Őrszigethy Erzsébet, hogy „Környe az utóbbi három évben három autógyárat vesztett". Nos, azóta négy ez a három, mert a Hyundai is hanyagolja Környét. Ha feleannyi energiát fektet a feltérképezésébe, mint Őrszigethy tette, tán megszereti. Furcsa, ha egy település jelképévé az válik, ami nincs. P. Howarddal szólva: A Falu, Amelyiknek Nincs Autógyára. Pedig jót tenne neki, mert eddig valahányszor Környén bármi elrendeződhetett volna, már nem is úgy volt, hanem másképp; valahogy így summázhatnám a négyrészes nagydolgozatot. Végigrobogott a történelem a településen, s csak azt csodálom, hogy nem jártak úgy a környeiek, mint egy másik közeli sváb-tót-magyar bányatelep lakói: az oroszokkal szót értő tótok lettek a partizánok, a németeket befogadó svábok a háborús bűnösök, a többiek pedig tűnődhettek: mi, magyarok hová álljunk? Mellesleg, többnyire ezt sem állt módjukban eldönteni.

Maradjunk még a vérzivataros éveknél. „Apám kiömlő szent vére mentett meg bennünket" - idéz egy bizonyos Bella nénit Iványi Gábor a márciusi számban, a karcagi holokausztot felvillantó Sámuel II. könyvében. Iványi gyönyörűen ír, ezt régóta tudjuk, a Bergen-Belsent megjárt asszony hazatérése édesanyjával, gyermekeivel pedig bibliai szépségű történet. Nemkülönben az a Bellára váró Fein Sámuelé - aki stilárisan ugyan alulmarad Iványival szemben, de ez bárkivel előfordulhat. Szóval a kerékpárbajnok ifjú Fein Sámuel, akinek teljesítményét Gömbös Gyula miniszterelnök is elismerte - bár kezet azért nem fogott vele -, napló-magányában még arra is rádöbben, nem volt elég jó férje az elhurcolt asszonynak. Akire hónapokon át hiába várt a világégés vége - világvége - után is. Közben tesz-vesz, üzletel a segélyszervezetek teremtette, immár békebeli káoszban, de e tevékenysége részleteit nem tartja arra érdemesnek, hogy naplójában is megörökítse, holott szépen mennek fölfelé az árak. Nem gondolt késői olvasóira. Maradt a rimánkodás és a sopánkodás mellett, „jertek már Drágáim", maradt a hit, hogy jönni fognak. Meg az igyekezet. Meg az ígéret az újrakezdéshez szükséges szorgos gyűjtögetésre: „Sajnos még nagyon sok hiányzik, de mindenesetre több van, mint másoknak. Majd lesz minden..."

Majd lesz minden. Ilyesvalamiben reménykedett a holokausztot illegalitásban Budapesten átélt Kende Éva édesapja is, aki a felszabadító és karóráktól megszabadító ukránok érkezése után arra kérte lányát: legelőször is emlékezzen az áldozatokra. Majd pedig érezze magát boldognak, mert „egy olyan új és jobb kornak" érhette meg a hajnalát, szinte gyerekként, „amelyet ő egész életében kívánt magának". A történelem után az egyén hollywoodi méretű tévedése - széles vásznon, sztereóban. Kende Éva visszaemlékezése rímel Wladyslaw Szpilmanéra, a Zongoristára, de sokkal jobb írás, pontos történet, útközben; szó szerint. Hasonlóan tárgyszerű és elfogulatlan a summázat: a vészkorszakban felnőtté lett ifjú hölgyben azóta van félelem a nem zsidóktól, azóta akarja tudni kinek-kinek a származását. „Tudni akarom, kik azok, akiktől félnem kell." Bátor, zavarba ejtő mondat. Megszólítás, amire nincs válasz. Mert ha erre azt mondom: ne félj tőlem, saját pedigrémet vallom meg. Aminek, az én hitem szerint, nem volna szabad számítania; sem pró, sem kontra. Sokkoló vallomás után váratlan „poén"; főleg mivel a szerző a bujkálás hétköznapjairól szólva, a hétköznapossá fajult folytonos menekülést idézve nem démonizálja Szálasi csatlósait.

Szüntelen félelem a nem zsidóktól - tán nem is illik ilyet leírni, nehogy a más okból kutakodóknak szolgáltasson érvet. Kende Éva a decemberi számban leírta. Kimondta. Most már nem tehetünk úgy, mint ha nem tudnánk.

A díjat minden magánvonzalmam és érdeklődésem ellenére nem a fenti írásoknak, fenti szerzőknek szánom. Hanem annak, aki a világ legunalmasabb és legközhelyesebb témájáról írt egyetlen év alatt három remek és fölöttébb szórakoztató dolgozatot: a magyar mezőgazdaságról. Ami, ha nincs éppen Torgyán vagy pökhendi Szabadi, nem sok izgalmat kelt a közéletben; főleg nem intellektuálisat. Elvan, mint a befőtt. Azaz, dehogy. Ellenkezőleg.

Van egy kiváló volt rádiós újságíró kollégám, a nagy generáció egyik vezéralakja, aki pályakezdő éveiben úgy gyakorolta az „élő" beszédet, tudósítást, hogy a napilapokban az agrártémájú cikkeket elolvasta, és megpróbálta utána fejből elmondani. Sajátos önsanyargatás. Mindezt azért, mert ez érdekelte őt a legkevésbé; a szocialista nagyüzemi termelés. Ami már nincs, de ettől még tanult kollégám érdeklődését aligha köti le a tönkrement magyar falu.

Kun István azonban meg-megújuló kísérletet tesz rá, hogy ezt az érdeklődést felkeltse, színesen - ha szükségét érzi, pontos érvekkel, számszerű összefüggésekkel, máskor szenvedélyesen, olykor még az érzelgősségtől sem visszariadva - jeleníti meg a pillanatnyi helyzetet. Amit ragyogóan jellemez a szeptemberi számban megjelent, „Disznók Augiász istállójában" című írásában a következő párbeszéd. „Ki tudja megmondani, mennyi disznó kell?" - mereng egy szereplő az agrárium hamleti dilemmáján, csak épp a válasz nem shakespeare-i mélységű: „Dániában ki mondja meg, hogy mennyi sertés kell..." Valami egy évtizede bűzlik Magyarhonban, ez szaglik ki Kun István írásaiból, s ez a politika álnoksága. A „pralinéosztó" politikáé, amelyet pusztán addig foglalkoztat a parasztság, míg meg nem veszi. Vagy azt nem hiszi, hogy már meg is vette. A felelőtlenség pártsemleges, véli Kun, aki szerint 2 billió - kétezer milliárd - forintra volna szükség a mezőgazdaság modernizációjára. Amiről ő maga is tudja, hisz írja is, hogy „összekaparhatatlan".

Kun István írásai olyan jók, hogy még kötekedni is kedvem támad: ha a szabad földforgalom híve, ha elkerülhetetlennek tartja a csődök sorozatával járó birtokkoncentrációt, ha anakronizmusnak, adórendszerünk által is támogatott feketegazdaságnak tekinti az őstermelést, akkor miért oly elnéző az EU-val? Ezen belül azzal a bürokráciával, amelynek a puszta fenntartása, etetése-itatása, fizetése eurómilliárdokba kerül? Hogy aztán eurómilliókat fizettessen meg a gazdálkodókkal őrületesen agyonszabályozott rendeletek, állítólagos egészségügyi előírások kiagyalásával? Mindezt piacvédelem, piacszabályozás címén. Hát jól meg is van védve a piac: csak éppen Angliában ugyannyiba kerül az ennivaló, mint az Egyesült Államokban; de fontban és nem dollárban.

Húsz-huszonöt éve, amikor először fölmerült, hogy a magyar textilipar nem versenyképes, azzal érveltek a fenntartása mellett és az ázsiai import ellen, hogy „az ing stratégiai termék"; ha nincs inggyártó kapacitásunk, honnan lesz a hadseregnek elég inge... Ma már jószerével nincs magyar inggyár; igaz, magyar hadsereg sem nagyon van. Fene bánja, nem az ingen múlott. Csak azt tudnám: miért jó az, ha az ennivaló drágább, mint ha olcsó?

 

 

Mielőtt rátérnék 2003-as évünk szerkesztőségi díjazottjának és teljesítményének a méltatására - hogy képben legyünk -, hadd olvassak föl egy-egy mondatot februári, márciusi és áprilisi számunkból.

1) „Kohósalakdíszletben gázoló alakzataira leginkább ködfellegen át pirongó kaszárnyaizzó vagy hatszor konszolidált bankszékház fénye vetül."

2) „Gladiészterből gyúrt ironikus személyzete állvány, ecset és festék közbeiktatása nélkül sugallja a lesből ugró ápoló jellemkórsággal ékes összterheltségét, így, akarva akaratlan - kerülve egyébiránt a mélyebb fizikát - képessé válhatunk elszíni a levegőt az Unióba tartó kiskonda elől."

3) „Pompeji gyalog vulkáni sablonjára tűzdelt rekvirátus öntvényei diszkréten mellőzik a személyes teológia balsejtelmét, bár a terepgyártó fantázia, melyből születtek, bőven ontja egy belső krízis mozzanatait."

Húsz év alatt megszoktuk, hogy lapszámaink többségében föllelhető efféle mondattípusok olykor ingerültté, olykor meg éppen ellenkezőleg, elragadtatottá tették olvasóinkat. „Jól van ez így", nyugtáztuk a visszhangokat belső, csakis a szerkesztőségben használatos szófordulattal. Magán-közvéleménykutatásom szerint a legingerültebbek egyébként a gyakorló képzőművészek köreiből kerültek ki, a legelragadtatottabbak pedig a széptannal fertőzött filozófusok soraiból verbuválódtak. Lélektanilag ez persze érthető. A képzőművészek az elmaradt szolgáltató funkció miatt apprehendáltak: végül is közlésre bocsátott gyönyörű műveik mellől minden ilyen esetben elmaradt a pozitív ismereteket terjesztő, amúgy talán jogosan kikövetelhető méltatás. A filozófusok pedig kiváló ösztönnel fogták föl, hogy e mondatokon keresztül maga a szürke kondíciókat levető szabadság süvített a lapok közé. A tiszta ész, a tiszta nyelv, a tiszta játék. Nem mondták, de talán gondolták: a műkritikusok végre jól ki vannak röhögve, jól meg vannak szégyenülve, és ha-ha-ha, úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett.

Hát igen, a hús az nagyon kellett. De nem ám akármilyen húsról van esetünkben szó, erről mondanék most néhány szót, és nem úgy, mint a képzőművészet-szekció személyes érintettje, és nem is úgy, mint a filozófusfakultás empatikus olvasója. Inkább, mint egy szakácsnő, bocsánat, inkább úgy, mint egy főszerkesztő.

Szemethy Imre - mert őt választottuk idén szerkesztőségi díjra - húsz éven keresztül, több-kevesebb rendszerességgel kényeztetett minket egy rendkívül nehezen meghatározható élménnyel, a tehetség élményével. Ennek a tehetségnek szinte alig van teste. Csak íze.

A verskategória - minő bürokrácia - soha nem vehette figyelembe, mert Szemethy szövegei minden esetben úgy viselkedtek, mintha az illusztrációk bohó köretei lennének csupán. Amolyan díszek. Ráadásul a szövegek léniakeretben tálaltattak föl, magyarán „neméranevem" installációban. Egymás között mondogattuk ugyan, hogy a magyar posztmodern irodalom mind a tíz ujját megnyalhatná, ha olyan sorokat közölne mint... és itt gusztus szerint sok bekezdésből tudtunk volna idézni. Tudtunk is. Mindazonáltal a szövegeket elmulasztottuk Lator tanár úr figyelmébe ajánlani, így azután az ordó rendre el is maradt.

A képzőművészet-kategória - újabb bürokratikus skandalum - soha nem vehette figyelembe, mert Szemethy látványai minden esetben szövegekhez voltak kötve. A kézzel írt gyönyörű sorok, a novellák közé tördelt fantasztikus firkák, a legváratlanabb hónapokban fölfakadó szakadt képregények finoman, ügyesen, pimaszul kerülték ki az intézményes bírálat szigorát. Azt hiszem, egyetlen műve sem került Kovács tanár úr elé bírálatra, így természetesen nem is részesülhetett méltó elismerésben.

A kritikakategóriáról csak annyit, hogy soha, egyetlen percig föl nem merült bennünk esetleges érintettsége. Noha ő, Szemethy volt az, aki legalább három tucat új tehetséget ismertetett meg olvasóinkkal, ő volt az, aki helyettünk is végigjárta a peremkerület kiállításait, ő volt az, aki igen kis hibaszázalékkal ajánlotta figyelmünkbe az arra érdemeseket. Békés tanár úr sajnos nem találkozhatott a bírálat e szemérmes formájával, így aztán a döntő elé nem is kerülhetett.

Történt pedig az év második felében egy nagyon szomorú, tragikus esemény, és a szomorú, tragikus esemény miatt Szemethy tudatunk alá nyomott költői-képzőművészi-kritikusi vénáját természetesen nélkülöznünk kellett. Az év második feléből - kivéve az utolsóból - kimaradt a lénia abroncsozta szöveg meg persze a válogatás is. Megoldottuk a látványt, pótoltuk, amit lehetett, de azért mindannyian éreztük, hogy valami nagyon hiányzik a lapból.

A töltött káposzta szakértői tudják, hogy hiába a jól kimosott savanyú káposzta, hiába a levélbe szépen becsomagolt töltelék, hiába a bors, a hagyma, a tejföl, a majoránna. Ha nem fő a fazékban mellettük egy darab titokzatos, izgalmas, füstölt hús, az egész étel valahogy eltehetségtelenedik.

Szemethy Imre teljesítményének lényege a füstölt húsban mint allegóriában foglalható össze. Amely füstölt hús a töltött káposztának ugyan csak fakultatív kelléke, de amennyiben hiányzik belőle, úgy az egész étel valahogy elveszti értelmét.

 

 

 

 

A méltatások 2003. december 12-én hangzottak el a Mozgó Világ Kossuth Klub-beli estjén.