A Mozgó Világ internetes változata

Az 1927 augusztusában Öcsödön született ausztrál-angol milliárdos Kovács Mihály kétszer volt bilincsben 1994-95-ben, mindkétszer csak 72 óráig, mivel előzetes letartóztatásba helyezését a bíróság elutasította. Ausztrál-angolnak vagyok kénytelen nevezni Kovács urat - mindenki így hívja, és ő is mindig uraz másokat -, mivel vagyonát Ausztráliában szerezte, és Angliában él, holott nála magyarabb érzelmű embert keveset láttam.

A könyv címe mégis „Kettős bilincsben", és a szorításában határozószó is hiányzik a címoldalról. Kovács Mihályt ugyanis egyszer sem lehetett bilincsbe szorítani. Kettős bilincs van azonban rajta: egyfelől a munkaszeretet, a kreativitás, az üzleti érzék, amely nem hagyja nyugodni, másfelől világpolgársága ellenére az Öcsödhöz fűződő erős kötelék, amely vissza-visszahúzza a hozzá nem túl kegyes óhazához.

A vadregényes, hihetetlen életútról olvasva azt mondhatnánk, Kovács úron átment a 20. század. Második olvasásra azonban rájövünk, tévedés: Kovács úr ment át a 20. századon. Újabb helyesbítés: nem ment, hanem mendegélt, átbatytyogott rajta. Egy lukas garassal kezdte, és nagyon gazdag ember lett belőle, saját erejéből, szorgalmából, no meg szerencséjéből.

Kovács urat a második világháború és következményei, Magyarország német megszállása, a haláltáborba való deportálás, majd a Rákosi-korszak államosítása és induló terrorja messze elűzi az öcsödi családi bolttól. Az út Sydneybe, Brisbane-be vezetett. És aztán az 50 éves Kovács Mihály, aki annyit utazott, hogy a holdat is megjárhatta volna (szemben nagyanyjával, aki kétszer hagyta el Öcsödöt, hogy Szarvasra menjen), kezdett visszatérni Európába. Először Londonig, majd egyre jobban kezd kacérkodni az óhazával is, ahová a hetvenes évek elejétől üzletkötések ürügyén egyre gyakrabban visszajárogatott, mígnem megunva a Gellért Szállót házat vásárolt magának a Svábhegyen. Kovács úr utazási teljesítménye már csak azért is említésre méltó, mert - fiatalnak érezvén magát - kizárólag turistaosztályon utazik.

Kovács Mihály élete a munka dicsérete. Alapelvei: bármilyen gazdag az ember, dolgoznia kell. Ha nincs munka, nincs élet. Felesége is bejárt dolgozni a londoni aranyfeldolgozóba, testvére férje cipőt árul haláláig egy sydneyi áruházban, fiai gyermekkoruktól dolgoznak. Ő maga is tizenkét éves korától önfenntartó. Nem esik kétségbe, amikor a sajátos leventeoktatásnál rendszeresen a latrinát pucoltatják vele - voltaképp (állapítja meg) azt is csinálnia kell valakinek. Rengetegfajta fizikai munkával foglalkozik az öcsödi vasgyűjtéstől a hólapátoláson át az aranyművességig, kocsis Jaroslevicén, aztán az 1945 utáni pesti kavarodásban gyümölcskereskedő, majd gyors váltással ládagyáros. Miután üzemét államosítják, a bécsi menekülttáborban szakácsként küzd a kemény gombócokkal. Vagyonának alapját Ausztráliában az albérleti szobához tartozó fürdőkádban uborka- és csalamádékészítéssel teremti meg - ízlik az ausztráloknak a magyar savanyúság, és néhány felrobbant üveg után megtanulja tartósítani az uborkát. Üzleti tevékenysége is rendkívül változatos: az 1945 előtti és utáni magyarországi próbálkozások után Ausztráliában hőmérő-kereskedéssel kezd, vendéglővel, panzióval folytatja, majd jön a konzervgyár, végül a bányászat, ékszergyártás és aranykereskedelem. Már Ausztráliában van bankja, beletanul a tőzsdespekulációba is.

Kovács úr üzleti filozófiája egyszerű, de hatásos. Sosem szabad feladni. Ha megbukunk, újrakezdjük. Mindig valami újat kell kitalálni. Mindig mozgásban kell lenni - tovább, tovább... A legegyszerűbb ötlet hozhatja a legnagyobb sikert - Ausztráliában az öregebb ismerősei még mindig az uborkás Kovácsnak hívják. Mindenféle üzleti aranyköpéseket lehet olvasni a könyvben - zömmel Kovács úr nagyszüleitől származókat (Kalb Bernát és Kohn Katalin, akik szülőföldjük iránti hűségből magyarosítottak Kovácsra): „Nincs adósság törlesztés nélkül. Mindenki mindenért megfizet, ha nem életében, halálakor." „Vigyázzatok, a kerék egyszer fenn, egyszer lenn - mindenkiből lehet koldus." „Ami jól működik, arról nem beszélünk." „Egy Kovács csak egyszer ad induló alaptőkét fiainak."

Az üzlet célja a profit. És Kovács úr kőkemény üzletember, akit vonz a vadkapitalizmus, vonzanak a kialakulatlan viszonyok. Az üzlet célja a profit, a vagyon, a siker. De a könyvön végigvonul a Rerum Novarum alapgondolata is, amelyet az iskolával nehezen birkózó self made man autodidakta műveltségű Kovács úr biztos nem hallott ausztrál éveiben, de őseitől örökölte: a tulajdon szociálisan kötelez. Akinek van, annak adakoznia kell. És Kovács úr sokat adakozott-adakozik, ahogy otthon tanulta, elsősorban az öregeknek („vigyázz az öregekre, Misi") és a gyerekeknek (elkísérjük az unokákat Auschwitzba is, hogy vigyázzunk rájuk). De mivel a fiatal Kovácsot gyerekkorában megfogta a pesti színház varázsa, bőséggel jut a színháznak, a művészeteknek is.

Kovács Mihály kreativitása, szorgalma - és nyilván szerencséje - tíz-tizenöt év alatt óriási vagyont kalapált össze az ötvenes-hatvanas években Ausztráliában. Nem tudott nyugton maradni - elindult a „környékre" - Új-Zéland, Thaiföld, Hawaii. Az öcsödi szegény ember multinacionális globális hálót épített ki, amelynek részévé vált New York, Bangkok és az olasz aranybányák. Lassan otthagyja Ausztráliát, és Londont teszi a négy fia közt szétosztott vállalatbirodalom központjává. Londonból egyre intenzívebben üzletel Magyarországgal, jelentős érdemei vannak például a herendi porcelán nyugati meghonosításában.

Üzletemberek nyilván sokat tudnának tanulni azokból a fejezetekből, amelyek az üzleti karrier egyes állomásait írják le. Számomra azonban a legérdekesebb az a hihetetlenül szemérmes és szenvtelen stílus, amellyel Kovács Mihály a magyar történelem egyik legszégyenteljesebb korszakát írja le, azt, hogy mi történt vele és a magyar zsidósággal 1943-45 előtt. Olyan emberekkel, akik a vérüket ontották az első világháborúban a hazáért, akik vasárnap díszmagyart vettek fel, és akik nem tudták elképzelni, hogy a saját hazájukból elvinni, deportálni és lemészárolni lehet őket. Azokkal az emberekkel, akik - mint Kovács úr nagymamája - közvetlen a deportálás előtt ablakot mostak, hogy ne szólják meg őket azok az emberek, akiket majd odaköltöztetnek. Félelmetes mondatokat lehet olvasni: „A csillag viselése nehezünkre esett." „A kivagonírozást egyenruhás alakzat végezte, brutalitással." „Mindennapos program volt a temetés."

A borzalom leírásából azonban sajátos humor és sajátos figurák is kivillannak. „A horogkereszteket ne fessük le az üzletünkről, fiam, mert akkor munkát csinálunk ezeknek a semmirekellőknek" - mondja a kedves papa. Joslovicban kivel barátkozzon össze egy deportált gyerek, ha nem Spee Maxi gróffal, vagy kivel akarjon feketefuvart csinálni, ha nem Kalina úrral, az osztrák gestapóssal. Ezekkel az urakkal Kovács úr a háború után is összejár, nagy barátságok szövődtek. Kovács úr sajátos humora saját magát és fajtáját sem kíméli: amikor az Agrobank-ügyben bíróság elé állítják, névjegyet csináltat magának Kovács Mihály vádlott szöveggel, vagy beszámol azokról a negyvenes évek végén Ausztráliába szólóban kivándorolt ortodox zsidó férfiakról, akiknek eredeti felesége és gyerekei 1956-ban utánuk mentek Ausztráliába. Ezek az urak sürgősen áttértek a mohamedán hitre, hiszen már Ausztráliában volt új „törvényes" feleségük.

Végül is kicsoda Kovács Mihály? Vadkapitalista cápa? Kufár? Önzetlen mecénás? Művészetkedvelő, arisztokrata asszonyokat elcsábító világfi? Mindegyik egyszerre. Kovács Mihály megtanult néhány nyelvet, otthonosan mozog öt földrészen, művelt embert csinált magából. Ebben az értelemben világpolgár. Ugyanakkor az egész könyvet áthatja Kovács Mihály magyarsága, visszavágyódása Öcsödre, amelynek következtében Sussex grófságban Öcsödre emlékeztető farmot létesített. Kovács úr rendkívül konzervatív: első a család, a becsület, a munka, no meg a föld, amelyet meg kell művelni, amelyen állatokat kell tenyészteni. Kovács úr ezzel a világnézettel bármely szélsőjobboldali párt dísze lehetne. Ugyanakkor Kovács Mihály aktív résztvevője a repülő pénzpiacnak, kedveli a pénzpiac és a tőzsde hideg erotikáját, a legmodernebb irodai technikát alkalmazza.

Miután e recenzió szerzője jogász, számára nem érdektelen Kovács úr sajátos viszonya a jogrenddel. Kovács úr rendszerető ember, és ebből következne baráti kapcsolata a joggal. Ez sajnos nem adatott meg neki. Először a fasiszta, majd a kommunista „Unrecht"-tel találkozott: a zsidótörvények, a deportálás elrendelése, az államosítási törvények formálisan törvényesek voltak, de tartalmilag „nem jogot" képeztek, úgy, ahogy ezt Kant írta, „túlordították", „megerőszakolták a valódi jogot". És azután élete végén jött az Agrobank-ügy.

Ezt az ügyet a maga komplexitásában még nem ismerhetjük, átfogó feldolgozása még várat magára. A jogi rész viszonylag tiszta: a nyomozáskori gazdasági-vagyoni bűncselekményről a vád később átment egy úgynevezett formális bűncselekményre (erre mód van), amelynek megállapításához nem kell sem károkozás, sem anyagi haszonszerzés az elkövetők részéről, nevezetesen a vesztegetésre. Az ebben való elmarasztaláshoz pedig elégséges volt az, hogy a bíróság jogtalan előny követelésének minősítse azt, hogy az Agrobank csak annak adott egzisztencia hitelt, aki hajlandó volt a hitelt felvevő társaság tulajdonrészéből 25% + 1 szavazatot az Agrobanknak átadni. Az Agrobank vezetőinek ezen magatartása elvileg valóban belefér a vesztegetés törvényi tényállásába.

Jogászkörökben az ügy nagy vitát váltott ki. Főleg gazdasági jogászok hivatkoztak arra, hogy ez a fiduciárius ügylet gazdaságilag ésszerű, más bankok is alkalmazták. Lényegében ezt a gondolatmenetet fogadta el az I. fokú bíróság felmentő ítélete, kimondva, hogy az Agrobank vezetőinek magatartása annak ellenére, hogy tényállásszerű, a társadalomra nem veszélyes, tehát nem bűncselekmény. A II. fokú bíróság viszont jogerős ítéletében elfogadta az ügyészség azon érvelését, hogy ami tényállásszerű, az automatikusan a társadalomra is veszélyes, kivéve, ha a törvény jogellenességet kizáró körülményt állapít meg, ilyen jogszabályi rendelkezés viszont ebben az esetben nem volt. Kovács Mihályt a bíróság jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte, a jogerős ítéletet pedig jogállamban illik tudomásul venni. Mint a híres perjogász, Beck Salamon mondotta volt: a jogerős ítélet ellen egyszer és egyvalakihez lehet jogorvoslattal fordulni: az utolsó ítélet napján az Úristenhez.

Máig kibogozhatatlanok viszont az ügy politikai és gazdasági szálai. Az ügy három kormányon is átvonult, érintve vannak benne MDF-es, MSZP-s és SZDSZ-es politikusok egyaránt. Van-e összefüggés e bűnügy és a lakosság általános felháborodása között, amely utóbbi főleg a privatizációval és a bankok tevékenységével volt összefüggésben? Mutatni akart egy gazdag bankárt a politika bilincsben? Miért indult büntetőeljárás csak az Agrobank esetében, hiszen számos más bank szinte betűszerűen ugyanilyen ügyleteket kötött? Miért indult eljárás a főtulajdonos igazgatósági elnök Kovács Mihály ellen, amikor a konkrét hitelezési ügyletek kötése tipikusan a menedzsmentre és nem a tulajdonosokra tartozik? Miért nem indult eljárás az igazgatóság többi tagja, illetve azon közgazdasági és jogi szakértők ellen, akik írásos szakvéleményükben a tervezett akciót törvényesnek minősítették? Mennyiben függött össze ez az eljárás azzal, hogy az Agrobank külföldi tulajdonosai ellenálltak az állam bankkonszolidációs kísérletének, amely ténylegesen az 1987-89-ben alapított kisbankok visszaállamosítását célozta annak érdekében, hogy ezt követően őket külföldi nagybankok részére újból privatizálni lehessen? Véletlen-e az, hogy különböző jogcímeken, de több másik kisbanknál is büntető eljárások indultak? A vesztegetés nem gazdasági bűncselekmény, semmi köze az Agrobank gazdasági helyzetéhez, a tömegkommunikáció viszont végig az Agrobank betétesei vészhelyzetéről beszélt, amelynek következtében tömegessé váltak a betétkivételek, és az Agrobank gazdaságilag megsemmisült, Kovács Mihálynak több milliárd forint kárt okozva. A később az Agrobank-ügyhöz hozzátett aranycsempészet tárgyában való eljárás - amelyben Kovács Mihályt jogerősen felmentették - alkalmas lehetett-e arra, hogy a többször bilincsben mutogatott és őrizetbe vett tulajdonos lényegében ingyen visszaadja az Agrobank részvényeit az államnak?

E kérdésekre egyelőre nincs felelet, az iratanyag teljes ismerete és feldolgozása lenne szükséges a korrekt válaszhoz. Egy biztos, Kovács Mihály ezt a büntetőeljárást is túlélte, bár emberi méltóságában mély sérelem érte. Végigcsinálta, nem bujdosott el, nem sértődött meg a hazára. És dolgozik tovább... - a könyvből is kiderül az életmű folytatásának szándéka. Nemrégen Londonban felépült az impozáns „Kovaksz-hausz", a családi konszern központi irodaháza. A hajdan kissé bonyolult magánéletű fiúk lecsillapodtak, az amerikai-angol feleségektől származó rengeteg unoka is reményt ad a jövőre nézve. Az unokák természetesen már nem tudnak magyarul, a fiúk nem akarnak többé beutazni Magyarországra, abba az országba, ahol az apjukat meghurcolták. Az unokák csak hallanak valami rejtélyes, vad Magyarországról, ahová a nagypapa mindennek ellenére visszavágyik, mindig vissza-visszatér.

Lehet, hogy Kovács Mihály is hibázott, mégis az a sanda gyanúm, hogy a mindenkori magyar államnak nem az olyan polgárain kellene az erejét fitogtatnia, mint az Öcsödről indult Kovács úr. Büntetőítélet elvehet szabadságot, de tisztességet, hazaszeretetet nem.

 

(Kovács Mihály: Kettős bilincsben - Öcsödtől az Agrobankig... és tovább. Szerkesztette Marx József. Vince Kiadó.)

Mindenhol jó?

Amikor az államilag támogatott otthonteremtés illúziója kezd szertefoszlani, minden segítség jól jön. Kapkodnak a yuppie fiatalok fűhöz-fához, végső elkeseredésükben még a televíziót is bekapcsolják, különösen, ha egy műsor kifejezetten úgy hirdeti magát, hogy rendelkezik a megoldás (lakás)kulcsával. Az Ötletház 2003, az RTL Klub szombat-vasárnap késő délelőtti magazinja pontosan így viselkedik. Mint a tippújságok az ügetőeredményeket, úgy próbálja fogyasztóira rásózni a biztos befektetési/berendezési tanácsokat, amelyeket a trendi ifjúságnak - a látszat fenntartása végett - illő követnie. Már maga a cím is Oidipusz rejtvényfejtő képességeit veszi célba: az elírt dátum szólhat annak is, hogy az adás még az óévben készült, de annak is, hogy a műsorba foglalt ötletek csak a lakáskedvezmények korábbi rendszerének elíziumi aranykorában érvényesíthetők, magyarán elavultak. Az otthonteremtés kinyilvánított szándéka pedig arra utal, hogy itt nem egyszerűen a lakásfelszereléshez szükséges termékekről és szolgáltatásokról lesz szó. És valóban: már az első pillanattól komplex életviteli tanácsokat kapnak a nézők, az öltözködéstől a viselkedésen keresztül a beszédstílusig és a szexuális preferenciáig. A lakáskérdés helyett inkább arról van szó, otthonosan érzi-e magát a tévénéző saját társadalmi közegében, szociokultúrájában, avagy kedvet kapott hozzá, hogy befészkelődjön a márkás cuccokat viselő, art deco bútorokkal ismerkedő, retro-vendéglőbe járó, sminkelt mosolyú ifjoncok közé, és lakásában, baráti környezetében az élet császárának mutatkozzék.

A bevezető képsorokból minden kiderül. A szürke-narancs háttér előtt tervrajzokba bújó, építőkockákkal játszadozó, szakmunkásokat fensőbbségesen idomító, keresztbe tett lábbal elitmagazinokat lapozgató kiskosztümös, blúzos hölgyek és öltönyös, pólós urak feszítenek, s szemlátomást roppantul elégedettek. Talán arra is büszkék, hogy nem kell igavonó újságíróként anyaggyűjtéssel, szerkesztéssel, műsorvezetéssel törődniük, hanem megcsillanthatják „színészi" képességeiket is. Kezdettől fogva ugyanis szituációs komédiát (sitcom) játszanak - mint a Tv2 Szeret, nem szeret című sorozatának profi színészei. Ők viszont amatőrök, és mindöszsze két szüzsét használnak: a surprise, illetve az erotic, vagyis a meglepetésre és a nemi évődésre épülő vonulatot. A műsorvezető Palotás Petra bejelentkezésekor egy franciaágyon üldögél, majd az előző fiú műsorvezető „könnyes" elbúcsúztatását követően maga mellé szólítja az új fiút, Kasuba L. Szilárdot, mondván, „új év, új élet", valamint „utálok sokáig magányosan üldögélni". Szilárd rá is veti magát a kerevetre, és mindjárt flörtölni kezdenek: a fiú meghívja „a gyönyörű lányt" ebédelni (totál Petra arcára). A kamera eközben (mint a B-szériás pornófilmekben) remegve keresi a helyét, folyton új beállításokat (figurákat) próbálgat, az anonim operatőr szédítő ütemben variózik (közelre/távolra fokuszál). Erre a jelenetre - mint kiderül - csak azért van szükség, hogy átugorjanak a belvárosi retro-vendéglőben készített riportra, de Petra és Szilárd még itt sem tudja abbahagyni a bugyuta játékot. Ugye, irigyelnek, hogy Petrával ebédelek? - kérdezi Szilárd a nézőktől egy tálalóasztalt tolva, majd Petra bámul bele az arcunkba, és csábosnak szánt mosollyal megkérdezi: kíváncsiak a szaftos (!) részletekre? Az étterembelső - hiába a kameraman körtánca - különösebben nem izgatja fel őket, ledarálják a kötelező kérdéseket az építészek felé, majd Petra ravasz mosollyal beoson a férfivécébe (tapétanézés ürügyén, de valójában a tükör előtt mórikálja magát), és „erre biztat minden hölgyvendéget is". Bambiszívogatás után ismét játszanak egy kicsit a stúdióban: Szilárd bebújik a szekrénybe egy rakás anyagmintával a kezében, Petra úgy tesz, mintha pont azokra lenne szüksége, kinyitja az ajtót, és - óriási a meglepetés - előmászik az élő textilválaszték. Ezen felbuzdulva egy úgynevezett textilgalériába látogatnak, Petra megszemléli-áttapogatja az anyagokat, érdeklődő arcot vág a technikai kivitelezés részleteit hallgatva, majd megint a stúdióba jutunk: bejelentik „István, a király" érkezését, aki egyben „új rovatunk mestere".

Most következik az a rész, amelyik gyengébb idegzetűeknek (friss lakásvásárlóknak és -renoválóknak) nem ajánlott: otthonteremtés yuppie módra. Adva van egy szerencsétlen ifjú lakástulajdonos, aki bizonyára a lakáshitel-mizéria utolsó stádiumában tett szert a régi bérházban található felújított, ám teljesen csupasz kéglijére, és nemrégiben - egy felhívásra válaszolva - kétségbeesett levéllel pályázott az Ötletház segítségére: ugyan már, rendezzék be neki a lakást, mert pénze van ugyan, de ötlete egy szál se. És az Ötletház ahol tud, segít. A lakástulajdonos kontójára a műsorkészítők apait-anyait bevetnek: méregdrága bútorokat vásárolnak, elképzeléseinek homlokegyenest az ellentettjét valósítják meg, s mindeközben - a divatdiktátor pózában tetszelegve - lekezelően is bánnak vele. Gyenge szituációs komédia az egész: Szilvi vontatottan a bejárati ajtóhoz megy a csengetésre, beengedi az enteriőrtervező Istvánt, fél percig nem tudják eldönteni, tegezzék vagy magázzák-e egymást, zavart, féltársasági beszélgetést folytatnak, majd megindulnak a tetthely, azaz a nappali felé. István kikérdezi Szilvit, milyen színeket, milyen bútorokat szeretne, majd kárörömét magába fojtva mindent a visszájára fordít. Szilvi sejteni kezdi, hogy itt baj lehet, és - mielőtt kituszkolnák az ajtón azzal, hogy egy hétig vissza ne tegye a lábát - többször kérleli Istvánt, lehetőleg fogja vissza magát, ne eressze el a fantáziáját. István megnyugtatja („ha nem tetszik, szétbontjuk..."), bizalmat kér tőle, majd a kamera felé fordul, a nézőkre kacsint, és ujjával játékosan a szemükbe lő. A beltéri mágus - a saját fogalmai szerint - fiatalos, „kozmopolita" szobabelsőt tervez: szürke-narancssárga színekkel (utóbbit Szilvi kifejezetten utálja), art deco bútorokkal („amúgy is jó befektetés"). Egy csettintésére munkások tűnnek elő a semmiből, pattogó hangon kioktatja őket. Jön a legrafináltabb jelenetsor: a hét ínséges nap történéseiből némafilm gyorsaságú képek peregnek, időnként István be-beugrik, morfondírozik egy darabig, majd istenesen hátba veregeti önmagát - szenzációs kis kégli lesz, mondogatja többször. Minden gesztusa, valamennyi csiszolatlan mondata, egész megjelenése Csiszár Jenőt idézi fénykorában, éjjeli erotomán talkshow-i idején. (Talán példaképét szeretné követni akkor is, amikor sikamlós megjegyzéseket tesz Szilvi nemi életére, társasági szokásaira, bútorhasználati módszereire vonatkozólag.) Nem tudni, mi a csudát csinál, miután minden munkát másra osztott, de időről időre előpattan, és sajnáltatja magát, mennyire kifáradt. Lőn este és reggel, hetedik nap. Szilvi éjfél előtt néhány perccel beállít, István kendőt nyom a szemére, durván berángatja a szobába, leülteti a kanapéra, és learatja a bágyadt dicséretet. Valószínűleg Szilvi esze is ugyanazon jár, mint a jobb érzésű nézőké: ki fogja állni a cechet? A bútorokkal, antik tárgyakkal, festményekkel valószínűtlenül túlzsúfolt nappali valakinek milliós kiadást jelenthetett - de vajon ki volt ilyen nagylelkű mások pénzével? A válaszra azonban hiába is várunk, semmi információt nem kapunk arról, milyen anyagokból mennyit, honnan szereztek, milyen munkafázisokat végeztek, milyen szakemberek hány órát és mennyiért dolgoztak, hogy néz ki az állítólag szintén átalakított hálószoba vagy a lakás többi helyisége (rondák lettek vagy hozzájuk sem nyúltak?) - semmit a valóban lényeges, lakásfelújításban/berendezésben alapvető kérdésekről. Nincs mit csodálkozni: István, miként Petra és Szilárd, inkább élet-, mint lakberendezők.

A műsor megtekintésekor mindjárt szembeötlik: minden főszereplő szemtelenül (vagyis tendenciózusan) fiatal, nem akad közöttük 35 évnél idősebb, nagy részük húszas évei elejét tapossa. Ezen olykor jóízűen el is viccelődnek: Szilárd az ebédmeghívást úgy tálalja Petrának, most végre „visszacsöppenhetsz a hatvanas-hetvenes évek világába", majd röhögve kijavítaná magát, de addigra már Petra (szintén nevetgélve, de látványosan) „megsértődik": mi az, hogy visszacsöppenhetek, nem is éltem akkor! A belsőépítészek az étteremben, a textiltervezők a galériában, a „dizájner", a lakástulajdonos mind-mind azonos korosztályhoz tartoznak, és sugárzik róluk annak tudata (vagy látszata), hogy „befutottak".

Az Ötletház 2003 tehát minden ízében életmódmagazin, méghozzá a „kereskedelmileg értékes", reklámokkal agyontiporható életkorban lévők magazinja. Lakberendezési tanácsadónak azért fazonírozhatták, mert a televízió döntéshozói éppen ezt a lyukat szerették volna betömni a műsorrendben. Ezt az alig leplezett attitűdöt erősíti többek közt az, hogy a stáblistán leírva és beolvasva külön felhívják a figyelmet a műsorvezető öltözékének, cipőjének márkájára; hogy a szereplők négyszer-ötször „átöltöznek" a rövid adásidő alatt, a sportos, lezser ruházattól a hangsúlyozottan elegánsig minden típusból mutatnak egy-egy mintát; hogy a feszült, mozgalmas jeleneteket a Mission Impossible kultikus akciófilm zenéjével körítik; hogy a műsor színvilága egy az egyben leképezi az átalakított lakás tónusait (azt sugallva, hogy „mindenhol jó, de csak nálunk lehetsz otthon"); hogy a betanult/megírt/átgondolt szövegek, felvezetések és kommentárok helyett a sitcom primer alapsémáit utánozzák; hogy az interjúalanyokat látványelemnek használják, és információközlés helyett a szappanopera-szintű szórakoztatás a cél.

A nézettségarányt tekintve jelenleg piacvezető Tv2-t az RTL Klub kizárólag a fiatal korosztály esetében körözi le - köszönhető ez egyebek mellett a jószerivel élvezhetetlen és a praktikum szempontjából teljességgel hasznavehetetlen, de roppant tanulságos lakásmagazinnak, amely a maga mezítelenségében szemlélteti az üdvös piaci stratégiát. A hirdetők mind a tíz ujjukat megnyalhatják utána.

 

(Ötletház 2003. RTL Klub, 2004. január 3.)

Egy rosszkedvű játékos

Ahhoz, hogy valaki negyvenéves korára (pontosan: harminckilencre) nagy gondolkodó (feltaláló, matematikus, filozófus) és halott legyen, annak korán kell kezdenie: Pascal csodagyerek volt, tizennégy évesen már az egyik párizsi királyi akadémián adott előtt olyan fejeknek, mint Mersenne, Corneille, La Rochefoucault. Ehhez a gyors égésű élethez kell továbbá némi migrén (pszichoszomatikus; érdekes, hogy a későbbi, romantikus generáció fiatal nagyjainak, Kleistnek, Hölderlinnek, Novalisnak, majd még később Georg Büchnernek is ilyen zavarai voltak), valami tik és korai halál: a zsenialitás felzabálja hordozóját. Ja, és nem szabad iskolába járni. Mert ott csak elrontják a géniuszt. Erre jött rá Pascal apukája, aki négyéves korától maga tanította. Igaz, fura módszerrel: nem neveket, tételeket vert a fejébe, hanem kérdéseket adott neki, amin a gyerek gondolkozott. Valamint eltiltotta a könyvtártól, mire a srác persze azokat bújta. Ott viszont csak néhány matematikai könyvet talált, azokat hipp-hopp betárolta, majd azon gondolkozott, hogy mi nincs benne a könyvekben. 1630-1650 körül jó pár nagy matematikus dolgozott ugyan (Fermat, Leibniz, Descartes), de a könyvekből még sok minden hiányzott: ábrázoló geometria, valószínűség-számítás, végtelennel való számolás (a differenciálszámítás kezdete) - ezeket aztán Pascal sorra kitalálta, megoldotta, levezette. (Tényleg zseni: a valószínűség-számításon természetesen a kockajáték miatt gondolkoztak, Pascal jut el a praktikus használhatóságon túli szabatos teóriáig.)

Egyébként unatkozott, és rosszkedvű volt. Unalmában feltalálta a számológép ősét, a levegő mérését, és írt (álnéven persze) néhány fontos könyvet - a legismertebb, a Gondolatok saját nevén ugyan, de csak a halála után jelent meg. Ebben aztán folyhatott a rosszkedv: mindenki hülye, az én utálatos, Isten elrejtőzött, a végtelen véges, a boldogtalanság stacionárius állapot - szóval se így nem jó, se úgy. Igen ám, de épp itt, a szkepszis és hit között hányódva, az Unbehagentől hajszolva születtek találmányai, felfedezése és persze legmélyebb aforizmái. A gondolat szereti a világgal és önmagunkkal való békétlenséget.

Mitől is lett volna jókedve? Bár hivatalosan még tartott a vallási béke (nantes-i ediktum, 1598-1685), de azért halomra ölték a hugenottákat (pl. La Rochelle véres lerombolása: 1627), a szabadgondolkodókat, a filozófusokat, teológusokat, szóval azokat, akik a fejüket nem a trón és egyház istrángján lógatták. A fény százada és a borzalmak százada: Pascal ugyan ritkán mozdul ki a szobájából, de tudja, mi történik (apja maga is részt vesz a tömeggyilkolásban, a roueni adólázadás leverésében), ám közben a zsenik klubjában, a szellem színpadán is forog - most melyik világ az igazi? Egyik se, közte talán. Ha van egyáltalán igazi...

A zseni mindig titok, attól mély és szép. Attali viszont meg akarja fejteni. A megoldáshoz Pascal fura szerelméhez fordul, ha szerelem ez egyáltalán: Blaise és húga, Jacqueline távoli-közeli, spirituális-teológiai és földi viszonyában látja a gyors égés (betegség, zsenialitás, jövőbe látás, fiatal halál) inspirátorát. Attalinak az lesz gyanús, hogy Blaise fura betegsége - ájuldozik - mindig akkor kerül elő, mikor húga nem ér rá vele törődni, netán kérője akad, egyáltalán, ha nem néz rá. Igaz, egyetlenegyszer sem céloz holmi testi kapcsolatra, netán a szerelem bárminő kinyilvánítására, de minden környülállás, amit felkutat, erre utal. (Amikor Jacqueline - hosszas családi háborúság és Blaise kétségbeesett ellenkezése ellenére - bevonul a Port-Royalba apácának, a matematikus/filozófus estig zokog az előcsarnokban, odahaza napokig nem találja helyét: a világ végképp elsötétült.) Attali így ír a Gondolatok keletkezésének hangulatáról: „Először is azt akarja megmutatni, hogy az ember helyzete reménytelen: képtelen a boldogságra, amit még meghatározni sem tud, ami az élethez hasonlóan csak álom az álmok között. A körötte lévő végtelenek űrjében csak egyetlen ereje van, gondolkodásra és hitre való képessége", majd egy híres idézet következik a Gondolatokból: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál."

Amivel fura fordulatot vesz ez az életrajz: a rosszkedvet és szkepszist a beteljesületlenség - illetve ez rossz kifejezés: a tudattalan szerelmi frusztráció - hozza rá. Mert valóban két végtelen és két világ között él, zsenijének ez az összerakhatatlan szétszakítottság tán a legjellemzőbb sajátja. Egyfelől ott van gyakorlati-tudományos tehetsége - ami önmagában is ellentmondás, hiszen matematikai felfedezései mögött/mellett gyakorlati alkalmazások serege áll. (L. a komputer ősét, a számológépet, a Pascaline-t. De „tisztán" praktikus ötletei is meghökkentőek: ő kéri és kapja Párizsban az első taxiengedélyt...) Ez a géniusz már önmagában sem engedi csak az egyik (elméleti) vagy a másik (gyakorlati) világban laknia. De még ott a másik, a mindent kívülről látó szkeptikus, a korából kilépő, a racionalizmust meghaladó filozófus attitűdje. Amivel felfedezi a tiszta ész korlátait: szerinte az ész csak a leglényegesebb kérdésre képtelen választ adni, nem tudja, mi az ember helye a világban. Ez a racionalizmuskritika vezeti a „szív logikájához" (l'ordre du coeur). Ami nem valami rokokó ciráda, hanem a racionalizmus kiteljesítése, mondhatnám, emberi feldúsítása. Voltaképp a „megértésnek" az a fajta tudatstruktúrája, amivel - hermeneutika címen - ma is birkózunk.

Attali közelképe kitűnően villantja fel ezt a kettős állapotot: a két világi létet, a két végtelenben való foglalatoskodást, a valláskritikát és mellette-közben a rejtőzködő istennel - de a kegyelemért - való birkózást. Csak az a baj, hogy e skizofrénia beindítóját a Jacqueline-komplexusban látja - mondom: nem direkt módon, inkább utalásokkal, a sakktábla szereplőinek elhelyezésével. Ami viszont olyan banális magyarázat, mintha valami női magazinból másolta volna ki.

Ez a rációkritika és teológia bizony messze nagyobb talány, mint egy beteljesületlen (elérhetetlen?, álmodott?) szerelem. Ez már a sokat idézett „fogadás" (pari) metaforából is kitűnik. Isten létét, az öröklétet, az üdvözülést mint valószínűségproblémát fogja fel, akár a játékelméletben. Ha ugyanis létére fogadok - amire felteszem világi örömeim egy részét -, és kiderül, hogy nincs Isten, semmit sem (illetve: minimális jószágot) veszítek. Ha Isten léte ellen fogadok, és Isten létezik, végtelen veszteség ér. S végül, ha ellene, és Isten valóban nincs, akkor zérus a parti, se nem nyerek, se nem vesztek. Vagyis: megéri Isten létére fogadni. A gondolatmenet egyszerűnek tűnik: teológiai-filozófiai istenbizonyíték. És tényleg, Pascal élete második felében megtér. Valójában - ahogy Tordai Zádor kimutatta - a közvetítést vállalja: a hívők világát a libertinusok számára teszi érthetővé, és a nem hívőkét a vallásosok számára. Mintha köztük állna, közvetítőnek érzi magát. (A Gondolatok egy készülő mű, a vallásos hit apológiájának szánt írás jegyzethalmaza.)

A pari mégsem csak teológiai-vallásos aktus. A fogadásban nem kiemelten, de ott a kockázat fogalma: nem úszható meg a tévedés rizikója, bármilyen csekély is ennek a veszteségtétele. Vagyis a tiszta racionalizmus abban téved, hogy meg lehet úszni a világ dolgairól való gondolkozást a kockázat - a szakadék átugrása - nélkül: akár vallásos ez a kockázat, akár tudományos vagy világi. Ma ez a gondolat már minden tudományfilozófia velejárója, a kockázat a felfedezések, új paradigmák megjelenésével legalább annyira nő, mint az entrópia. Itt nem is annyira a dogmatikus racionalizmus határát döngeti, inkább annak felnőtt használatát követeli. Ami a vallásos hitről, a janzenizmusról és jezsuitákról szól, az a maga idején fejvesztéssel járó - eretnek - tézis volt, mögötte azonban mélyebb - és szomorúbb - gondolat rejlik: az ember bizonytalanságra való ítéltetettsége. Mert még akkor sincs minden elintézve, ha vállalod a fogadást: Isten nem mutatkozik meg, a pariban nincs játékostársad, akivel mint látható-kézzelfogható ellenféllel fogadsz. Figyeljük meg ezt a kis dialógust: „Miért nem mutatja meg magát az Isten? - Méltó rá? - Igen. - Maga nagyon elbizakodott, ezért méltatlan rá. - Nem. - Tehát nem is méltó rá." És hány évszázadon át fognak vitázni a deus abconditusról (a rejtőzködő istenről) - egész Nietzschéig.

Bár a fenti dialógus következtetése abszurd - a „minden krétai hazudik" paradoxonra megy vissza -, mégis igazi pascali felfedezés. Ami voltaképp benne van a valószínűség-számításban: tény helyett csak valószínűségek vannak, rizikó és fogadás együtt adják ki a gondolat, a tett és a lét értelmét. Ami kevés, mondhatnám szomorú. Mert az ember védtelenségéről és teremtőkészségéről szól egyszerre. (Valamint - a pascali közvetítésattitűd másik oldala szerint - innen adódik a hit keresése.) De mindkettő bizonytalan - bizonyosság nincs. Legalábbis az a fajta bizonyosság, amit az akkori, majd későbbi racionalizmus remélt etablírozni. Nincs bizonyosság, de az eredmény mégsem irracionális: a bizonyosság helyett sorsunk a választás szabadsága. Ez már végképp modern észjárás: felszínén banális, mélyén a már-már felfoghatatlan. Csak mellékesen: Wittgenstein ír majd - a 20. században - e gondról Über die Gewissheit címmel, persze másképp és egész más apropóból. De a gond gyökere - legalábbis én most ezt magyarázom bele - azonos, és ezért velünk van, modernekkel. A fiatal Pascal ebbe a szakadékba pillantott bele. Nem csoda, ha rosszkedvű lett.

Ezt a sokarcú, sokfelé mutató vívmányt fokozná le a Jacqueline-komplexus, ha Attali ezt az interpretációt valóban komolyan venné. Hál' istennek, nem veszi, csak eljátszik vele, merthogy a többi életrajzíró nem vett róla tudomást, pedig (mondja ő) - ha akarná - kulcsként is használhatná. Játék. Ha nem lenne teletömve citátumokkal, a fontos és felesleges apróságok vegyes, ám azonos szintű bemutatásával, jó könyv is lehetne. De így is az: Jacques Attali, a bankár, miniszter, író megvédte a francia nyelv és szellem nagyságát.

 

(Jacques Attali: Blaise Pascal, avagy a francia szellem. Fordította Vargyas Zoltán. Európa Könyvkiadó.)