A Mozgó Világ internetes változata

Apokalipszis, most

Az alcímben szereplő „kis" jelző természetesen nem arra utal, mintha e sorok írója nem tartaná elég nagy disznóságnak az alábbi történetet, nem is az írás terjedelmére vonatkozik, sokkal inkább a magyar múzeumügy és - pars pro toto - a baranyai múzeumok kezelésében mutatkozó arcpirító kisszerűséget kívánja érzékeltetni.

Szerző mindenekelőtt tartozik megvallani, hogy nem ért a makrogazdasági kérdésekhez, szintúgy járatlan az uniós közigazgatási harmonizáció berkeiben, szakmájánál fogva otthonosan mozog azonban a kritikai elemzés terepén, valamint - és talán nem utolsósorban - nem most jött le a falvédőről. Lehet, hogy ingoványos talajra téved, amikor a megyei múzeumok válságát tágabb öszszefüggésben próbálja vizsgálni, de ha nem ezt tenné, mondandója pusztán egy hang lenne megannyi tiborci panasz közül. Az a kulturális ágazat ugyanis, amely nem kevesebbért felelős, mint a nemzeti (és persze egyetemes) kulturális örökség - egyszerűsítsünk - tárgyi részéért, a felszámolás küszöbén mindeddig még Tiborc jogával sem élt.

A megyei múzeumok, ha előszörre meglepően hangzik is, végóráikat élik. Na és, mondhatná erre egy pártatlan rezonőr, hiszen a megyék is. Kétségtelen, hogy a magyar megyerendszer sokkal ősibb (s ebből még nem feltétlenül következne, hogy avultabb is), mint a mindössze jó kétszáz éves európai múzeumi szisztéma. Valószínűleg nem kérdéses, hogy melyik bizonyul időtállóbbnak. Még akkor sem, ha 1968-ban, a francia diákmozgalmak idején a párizsi múzeumok kapuján megjelent a felirat: „Elévülés miatt zárva!" Mert ezután következett az addig sem éppen elhanyagolt francia múzeumügy máig tartó anyagi és szellemi fénykora. A franciák - könnyű nekik - nálunk sokkal jobban tudják, hogy a gloire folyamatos karbantartásra, mi több módszeres fejlesztésre szorul, s ez nem helyettesíthető pénzpocsékoló jubiláris kampányokkal.

De térjünk vissza a megyei közigazgatás és a megyei múzeumok rövid, ám fordulatos viszonyának történetéhez. A fordulatok oka természetesen az, hogy a fenntartó-fenntartott páros egyikének szervezete, feladata, jogosítványai és eszközei az elmúlt fél évszázadban radikálisan változtak, másikéi pedig nem. A múzeumok célja, hivatása, törvénybe foglalt feladata ma is ugyanaz, mint a megyei múzeumi hálózat létrehozása idején volt, csakúgy, mint az egyéb, megyei fenntartású közgyűjteményeké (levéltár, könyvtár), szociális és egészségügyi intézményeké. A megyék területén található múzeumok és muzeális gyűjtemények felügyeleti jogát és fenntartói kötelezettségeit a központi kormányzat az 1950-es évek végén adta át a megyei tanácsoknak. (Nota bene, Baranya valaha, 1957-ben a decentralizáció éllovasa volt, mert erre múzeumi szervezetének szakmai potenciálja és tanácsi apparátusának szándékai, fölkészültsége egyaránt alkalmassá tették.) Ez a decentralizációs intézkedés természetesen nem érintette a később kulcsszerepet játszó tulajdoni viszonyokat, a múzeumokban megtestesülő ingó- és ingatlanvagyon az egységes állami tulajdon része maradt.

A következő sorsdöntő fordulatra 1990-ben, a rendszerváltással szinkronban került sor. Az ekkor meghozott önkormányzati törvény mind a megyerendszert, mind a megyei múzeumi hálózatot érintetlenül hagyta, mégis végzetesnek bizonyult a múzeumügy számára, több ok miatt. Először is: gyakorlatilag fölszámolta a közgyűjteményi területet érintő állami tulajdont, s a szó szoros értelmében tokkal-vonóval átruházta azt a helyi (települési és megyei) önkormányzatokra. Mondhatnánk, hogy a jogalkotó logikusan és jóhiszeműen járt el, hiszen nem lehettek tapasztalatai az alakuló magyar „politikai osztály" (gyakorlatilag saját maga) igazi kvalitásairól. Valószínű ugyanakkor, hogy nem volt teljesen gyanútlan, mert bizonyos kiemelkedő értékű objektumokat és tárgyakat eleve kimenekített ebből a csapdából, fönntartva számukra a tulajdonlás állami, ha úgy tetszik, „össznemzeti" formáját.

Itt már körvonalazódni látszik a később alkotott terminológia szerinti nemzeti kulturális örökség megosztása fontos és kevésbé fontos szintekre. Ez természetesen nem feleltethető meg a földrajzi értelemben vett centrális és periferikus helyzetnek, még akkor sem, ha a kedvező topográfiai adottság és a kiváltságos állapot között gyakori az összefüggés. Fontosnak az minősül, amire állami figyelem és gondoskodás összpontosul, a kevésbé fontosak problémáival pedig hadd birkózzanak az ország gazdasági kondícióinak és gazdaságfilozófiai modelljeinek függvényében hol rövid, hol még rövidebb pórázon tartott önkormányzatok. Ezt a leosztást torz (mert nem értékelvű) alapon „korrigálta" időnként a kormányzat és önkormányzat politikai színezetének összhangja. Persze ilyenkor sem a múzeumügy volt a főszereplő. A kormányzati kegyek gyakrabban öltötték uszoda, sportcsarnok, repülőtér stb. formáját. Nem hagyhatjuk említés nélkül a különösen tanulságos Békés megyei esetet sem. Itt a megyei múzeumi szervezet akkor részesült - mindeddig - példátlanul kíméletlen elbánásban (feldarabolás és felszámolás sajátságos és persze működésképtelennek bizonyult elegyéről van szó), amikor a fenntartó megyei közgyűlés elnöke egyben a kormánykoalíció legnagyobb pártja, a Fidesz parlamenti frakciójának gazdasági kabinetjét is vezette. Ennyit az autonómia áldásairól.

A decentralizálást évtizedek múlva követő tulajdonátruházás a demokrácia vaslogikája szerint minden bizonnyal megkerülhetetlen, ám a megyei fenntartású intézményrendszerre nézve káros volt. A megyei önkormányzat ugyanis - és ez a második ok - eleve nem lehet jó gazda, még annyira sem, mint a paternalista állam. Nem lehet egyrészt azért, mert gazdasági helyzetétől függetlenül, struktúrájánál, döntési mechanizmusánál (közgyűlés, frakciók, testületek, apparátus), személyi összetételénél fogva nem alkalmas a felelős fenntartó, még kevésbé a szakmai irányító szerepére. Egyszerűen nem erre lett kitalálva. Helyi politikai sakkjátszmák terepeként, káderbankként, a nagypolitika edzőtermeként, néha a demokrácia (kisegítő) iskolájaként funkcionál. Nem lehet jó gazda azért sem, mert a működését mozgató érdekek rendszere tisztázatlan, ellentmondásos. Egyetlen példa: a megyei jogú városok - többnyire a megyék legnépesebb települései - nem tartoznak a megyei közigazgatáshoz. A megyei múzeumok viszont többnyire ezekben a városokban székelnek, kiállítóhelyeik döntő többségét itt működtetik, ami azt is jelenti, hogy azok minden közvetlen és közvetett haszna (szellemi és gazdasági értelemben) itt csapódik le. Különösen igaz ez Pécsre, melynek egyik legfontosabb gazdasági potenciálja az idegenforgalom, s ez az idegenforgalom legfőképpen kulturális turizmust jelent. Az előny a városé, a teher a megyéé. És fordítva: ha a megye nem tudja vagy nem akarja tovább viselni a terheket, a várost (és mellesleg az országot) rövidíti meg.

Természetesen a részérdekek nem összegződnek s nem válnak egyetemes, a partikuláris fölött álló érdekké. Éppen ellenkezőleg, közösséginek feltüntetett partikuláris érdekek érvényesítéséről szól a történet. A megyerendszer valahogy úgy halódik, mint a római idők késő császárkori birodalmi elitje. Tudni nem akarja, de érzi a végét. Ezért azután mindent bele, „was gut und teuer". Ezt a tempót, ezeket a külsőségeket (tekintsünk most el a részletektől) persze nem lehet másképp fenntartani, mint a törvényben előírt feladatnak, az intézményrendszer fenntartásának rovására. Ez az, amiben általában megmutatkozik a pártok közötti kivételes egyetértés. A megyék és intézményeik fölött lebegő igazi történelmi kérdés pedig az, hogy vajon melyiknek a fönnmaradásához fűződik több és erőteljesebb (egyetemesebb) érdek. Ez a hivatalosan soha el nem ismert egymásrautaltság, amelyben egyik fél gazdája a másiknak, másik legitimálója az egyiknek, nem képes racionális szabályozóként működni. A megyéknek ugyanis az általuk rosszul és vonakodva működtetett intézményrendszer nélkül aligha maradna olyan funkciójuk, amivel e közigazgatási szisztéma nyilvánvaló anakronizmusát és európai inkompatibilitását ellensúlyozni lehetne. A föntebb említett politikai paródiát és cifra haldoklást önmagában elég nehéz volna valaminő hungarikumként bevinni az unióba.

Sajnos a magyar múzeumügynek nem a megyei fenntartás és tulajdonlás az egyetlen kardinális problémája. A politikai kultúra jelenlegi állapotában - az egyébiránt kivitelezhetetlen - visszaközpontosítás sem hozna megoldást. Ne tévesszen meg bennünket a többnyire a kulturális tárcához tartozó úgynevezett országos múzeumok (Magyar Nemzeti Galéria, Nemzeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum stb.) a megyeiekénél lényegesen jobb kondíciója. Ott folynak nagyrekonstrukciók, van gyűjteménygyarapítási költségvetési rovat, elvétve indulnak jelentős, új beruházások is, s a kormány- és kurzusváltásokkal együtt járó koncepcionális kilengések ellenére felsejlik valaminő stratégiai jellegű viszonyulás az örökséggel kapcsolatos feladathoz. A hangsúly azonban sajnálatos módon nem ezeken van. A hatalom legfelső szintjein ülő döntéshozók többnyire a politikai-ideológiai reprezentáció hatékony eszközének tekintik a muzeológiát. Előszeretettel hoznak létre a múzeum szakmai ismérveivel alig rendelkező propaganda-intézményeket, ahogy azt Rényi András a Terror Házáról írott alapos elemzésében kifejti.¹ A - Rényi kifejezésével élve - „történelemcsináló" múzeumok a rendszerváltás előtt is, utána is a politikai hatalom kedveltjei voltak. Innét pedig csak egészen kicsinyke lépés az orwelli igazságminisztérium módszeres történelemhamisítása.

Erről a magaslatról egészen joviális színben tűnik föl egy a kemény pártállami időkben alapított pécsi múzeum keletkezéstörténete. A pénzt munkásmozgalmi múzeum létesítésére adták. A megkezdett program időközben átalakult, s az új koncepció jegyében az épület Várostörténeti és Munkásmozgalmi Múzeumként nyitotta meg kapuit 1985-ben. Ma - néhány, a homlokzatra rögzített bronzbetű eltávolítása árán - Várostörténeti Múzeumként jegyzik ezt a megyei fiókintézményt. Az elmúlt negyedszázad alatt az intézményben folyó kutató munka irányai és hangsúlyai alig változtak. Mindenki művelte a saját szakterületét: ipartörténet, művelődéstörténet, egyesületek, vallási élet stb. Az újkortörténeti anyagot bemutató múzeum lényegét nem, csak a nevét kellett revízió alá venni.

Bár e szakmában (a muzeológiában) mindenki tisztában van azzal, hogy nincs abszolút és objektív történelem, valamint nincs örök szavatosságú kiállítás, nem kétséges, hogy a múzeumügy egyik legfontosabb ismérvének a stabilitásnak kellene lennie. Hogy is mondják franciául a muzeológust? Le conservateur. E - folyamatos fejlődést is feltételező - állandóságeszménynek ellene mondanak a horribilis költségekkel létrehozott és ideig-óráig működtetett jubileumi látványosságok, pontosabban az, ahogyan ezek a végrehajtó hatalmat birtokló politikai elit szemléletében helyettesítik a muzeológiát. Miután alkalmasak arra, hogy zarándokhelyként is működjenek, semmi sem menti meg őket attól, hogy a politikai manipuláció eszközévé váljanak. (Álmok álmodói, világraszóló magyarok.) Jellegzetes 19. századi gondolat megvalósítói, miként Werner Hofmann A földi paradicsomában írva vagyon, a világkiállításoknak szentelt fejezetben: templompótlékok, mesterséges, magasabb rendű látszatvilágok, a „haladás panoptikumai", az eklektikus valóságtudat szüleményei.² Azaz eszméikben és konkurens mivoltukban is a valódi múzeum ellenlábasai. Vezérlő csillaguk a propaganda (lásd még: agit-prop.), céljuk a (pszeudo)reprezentáció. Ha az utóbbi nem hangozna elég meggyőzően valakinek, vesse össze az emlékműszobrászat környezet- és ízlésromboló, új keletű dömpingjét Fülep Lajos korai írásaival, melyekben a kíméletlen szerző az előző századvég millenniumi köztéri produkcióit már akkor súlyosan kompromittálónak és anakronisztikusnak minősítette.³ Az az ország, ahol az államalapítási millenniumra való előkészületek idején komolyan felvetődik a Néprajzi Múzeum kiköltöztetése kormányhivatalok reprezentatív elhelyezése kedvéért, az nem nőtt föl saját nemzeti kulturális örökségéhez.

Hasonló éretlenség mutatkozik meg abban is, hogy a meglévő érték „felelős őrzése" vagy éppen korszerűbb bemutatása rendszerint alábbvaló az új gründolások kampányidőszakra időzített ünnepélyes felavatásánál, alapkő-elhelyezésénél. A rendbetételnél, főleg egy egész ágazat gatyába rázásánál rövid távon gyümölcsözőbbnek tűnik a nemzetnek átnyújtott vadonatúj „ajándék". Amivel nem is volna semmi baj, ha a dolgok egyensúlyba kerülnének, s nem a reparálás kárára történne az építkezés. Ha az a bizonyos kulturális örökség, melynek letéteményesei az ellehetetlenülő múzeumok, nem maradna pusztán hangzatos jelszó.

Őszintén szembe kell néznünk persze azzal is, hogy a magyar múzeumügy közelmúltbeli expanzív korszakában olyan alapításokra is sor került, melyek indokolatlannak, a szaksovinizmus vagy lokálpatrióta túlbuzgalom termékének bizonyultak. (Fontos megjegyzés: az „életképtelen" múzeumi kiállítóhely és a „fölösleges" közé nem lehet egyenlőségjelet tenni.) Az átgondolatlan, nem eléggé előrelátó fejlesztések a csak elvben egységes, gyakorlatilag széttagolt és hierarchizált „múzeumpolitika" számlájára is írhatók. A számlát most nyújtják be, s a múzeumok - úgy tűnik - egyetemleges felelősséggel tartoznak. A helyzet képtelensége a nemrég módosított társasházi törvényére emlékeztet, aminek alapján a nem fizető társtulajdonos helyett a többiek voltak kötelesek együttesen helytállni. Éppoly szent volt a szolgáltatók üzleti érdeke, mint amilyen megkérdőjelezhetetlen most az államháztartásé.

Ennek jegyében, racionalizálás címszóval látnak hozzá a bontáshoz a fenntartók. Nem szelektíven, mert ahhoz felelős döntéseket, látványos konfliktusokat kellene vállalni, hanem egységes kvóta, „fűnyíróelv" alapján. Mindenütt rövidítenek, mint Pepin bácsi és a sógorasszony a Sörgyári capriccióban. Pedig a tanulság ott van Hrabalnál: az asztal kibírta (igaz, hogy használhatatlan lett), a kutya viszont belepusztult. Kíváncsi vagyok, a terület felelősei el tudnának-e képzelni ebben a szellemben - mondjuk - egy haderőreformot, amelyben ugyanannyit hajítanának ki a Gripen vadászgépekből, mint az üzemképtelen Csepel teherautókból. De hát a kultúrát (és sajnos az oktatást) Magyarországon nem stratégiai ágazatként, hanem szimbólumként szokás kezelni. (Lásd a politika és muzeológia között a korona elhelyezése körül kibontakozott áldatlan vitát, ahol ideológiai megfontolások ütköztek szakmaiakkal. Mint tudjuk, nem a felvilágosultabb álláspont győzött.) Miután - pl. a germánnal ellentétben - nincs önálló és egységes magyar mitológia, mindenki saját Walhallát akar magának: konzervatívok és liberálisok, népiesek és urbánusok, hívők és vallástalanok.

Van példa a nemzeti egyetértésre is. Ópusztaszerbe és a Feszty-körkép újjáélesztésébe pártállami és szabadon választott kormányok egymással versengve, Danaidákként ömlesztették a pénzt, hogy egy kultúrtörténeti szempontból keletkezésekor is idejétmúlt, művészettörténetileg legföljebb kétes kuriózumértékkel bíró, eredendően utazó látványosságnak készült spektákulum köré nemzeti kultuszhelyet szervezzenek.⁴ Eközben csendesen pusztultak freskók, műemlékek, múzeumi tárgyak, temetők, egyházi és világi javak. (Pécsett például ókeresztény sírépítmények vagy Kelet-Közép-Európa leggazdagabban díszített románkori székesegyházának 12. századi kőfaragványai.) A múzeumi terület szimbólumszerű kezelését mutatja a kabinet valószínűleg senkivel sem egyeztetett és azután részlegesen viszszavont bejelentése az uniós csatlakozással egyidejűleg bevezetendő ingyenes múzeumlátogatásról. A döntéshozók és helyesbítők arról a valós problémáról elfeledkezni látszanak, hogy 2004 után vajon lesz-e még egyáltalán mit látogatni az ország tizenkilenc megyéjében, akár ingyenesen, akár belépődíjért.

Megnyugtathatom az olvasót, egyelőre lesz. Lesz, mert a működőképesség látszatának fönntartása legalább olyan fontos, mint a szimbolikus gesztusok. Vizsgáljuk csak meg közelebbről azt a bizonyos működőképességet, mondjuk, a baranyai példán. 2003-ban - két lépcsőben - újabb, jelentős létszámleépítés történt a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságán. Ezt az intézkedést a múzeumokat fenntartó megyei önkormányzat költségvetési szükséghelyzettel indokolja, nevén nevezni nem hajlandó, hatását bagatellizálni igyekszik, s az egész (a többi megyei intézményt is érintő) csomagot a kedvező kommunikációs hátszél segítségével szeretné konstruktív színben feltüntetni. Teheti, mert aktuális határozatai egy irányba mutatnak a közszolgálati szférában bejelentett kormányzati leépítésekkel, mi több, meg is előzik azokat, amelyek a közvetlen jövőben majd újabb rengéshullámokat gyűrűztetnek tovább a megyei közigazgatás területeire. Néhány számadat egy nem teljes (mert csak az 1993-2003 közötti évtizedet felölelő) statisztikából: ez idő alatt a Baranya Megyei Múzeumok létszámkerete 192 főről 119-re csökkent (-38 százalék). Ezen belül a muzeológusok létszáma 26-ról 18-ra, a kiállításrendezőké 3-ról 1-re, a restaurátoroké 16-ról 12-re, a gyűjteménykezelőké 11-ről 6,5-re, a teremőröké 56-ról 41-re. A 2003. novemberi leépítés ehhez képest érint még további 25 embert, mert máshol már nem lehet megtakarítani, hiszen a költségvetésben szakmai feladatokra rég nincs pénz. Ez azt is jelenti, hogy a megmaradó „állomány" feladatai nem csökkentek, hanem növekedtek, ugyanis a munkájukhoz (műtárgyvásárlás, kiállítás, restaurálás, kiadványok) szükséges pénzt is nekik kell összepályázniuk különböző csatornákból. Ennyit a „kapun belüli munkanélküliségről", amire az intézkedések kommentálására vállalkozó önkormányzati képviselő volt szíves utalni nyilatkozatában.

Figyelemre méltó a központi és helyi intézkedések kommunikációs tálalásának nyelvi kifinomultsága, mely az amputációt karcsúsításnak, az elbocsátásokat takarékossági intézkedésnek, a fokozatos fölszámolást racionalizálásnak nevezi. Az a rombolás, ami a föntebb kifejtett strukturális okokra vezethető vissza, s ami - figyelem! - nem most kezdődött, hanem lassan másfél évtizede tart, manapság egyszerűen trendy, mi több felelősségteljes magatartásként adható el a közvéleménynek. Megható, ahogy az úgynevezett közszféra, közalkalmazottak és köztisztviselők (What a difference, mint a teareklámban) önként járnak élen az államháztartás tehermentesítésében. A leépítések tehát nemcsak a jobb jövőt szolgálják, hanem önkéntesek is. Körülbelül annyira, mint annak idején a téeszszervezések. Elhangzott és leírták ugyanis, hogy Baranyában az intézmények költségvetésének átlagosan 20 százalékos megkurtítása nem fenntartói diktátum volt, hanem úgymond az intézményvezetők együttműködésével kimunkált megoldás a megye költségvetési hiányának eltüntetésére. Megkövetem azokat, akiket az alábbi történelmi párhuzam bármilyen módon érint, amiért szenvedésüket retorikai eszközként használom fel. A végső megoldásra, az endlösungra szeretnék ugyanis utalni, amit e finom eufemizmusok mintájára a népesség etnikai összetételének a zsidók együttműködésével történt javításaként is lehetne interpretálni! Szakmánk gyanútlansága, érdekérvényesítési képtelensége is mintha analóg lenne azzal a végzetes történelmi rövidlátással, ami a kárvallottak többsége számára nem tette lehetővé a fokozatosan bevezetett zsidótörvények könyörtelen logikájának felismerését.

„Együttműködünk" tehát valamenynyien: intézményvezetők, akik egyik kezükkel széküket, a másikkal tollukat markolva aláírták először az ultimátummal felérő „egyezséget", majd ami belőle következett, a felmondóleveleket; szakszervezetek, melyek ezúttal is beérték a „jus murmurandi" nem túlzottan meggyőző gyakorlásával; maradék közalkalmazottak (muzeológusok, levéltárosok, könyvtárosok stb.), akik belemennek a nagy közös játékba, hogy úgy tegyenek, mintha intézményeik működőképesek maradhatnának. És ne feledkezzünk meg a helyi sajtóról sem: objektíven tájékoztatta a közvéleményt, átvéve még a nyilatkozók szóhasználatát is. Azaz hagyta magát orránál fogva vezetni, pedig igazán nem érdekelt abban a kommunikációs filozófiában, mely szerint ha nincs botrány, akkor baj sincs.

Nincs is szebb dolog a közmegegyezésnél, amikor mindenki teszi a dolgát. De minden hiába, a csordultig telt éjjeliedény ki fog borulni, mert ezúttal már a látszaton is folt esik, hiszen sokadik hullámban sújtanak le a megszorító intézkedések. Ez a folt annál is kínosabb, mert Pécs a belvárosa alatt húzódó ókeresztény sírépítmények révén alig két éve került föl az UNESCO világörökségi listájára. A pécsi úgynevezett múzeumutca elejére pedig néhány hete helyezték el a sárga táblát: „Világörökségi övezet". (A múzeum művészeti kiállítóhelyei és a régészeti objektumok ugyanis egy helyen koncentrálódnak.) A sárga tábla mögött sorjázó múzeumok kapuján viszont egyre gyakrabban tűnik föl egy-egy fehér papírlap, ami a kiállítóhelyek ilyen-olyan okkal való időleges bezárásáról tájékoztatja a csalódott látogatót. A Pécsett kevésbé járatosak kedvéért ezek a művészeti (állandó?) kiállítások - a sárga táblától indulva - a következők: Zsolnay Múzeum, Amerigo Tot Múzeum, Vasarely Múzeum, Modern Magyar Képtár, Schaár Erzsébet: Utca, Endre Nemes Múzeum, Martyn Ferenc Múzeum, Csontváry Múzeum. A bezárásoknak részben technikai (elkerülhetetlen műszaki korszerűsítés, kényszerű összeköltöztetés), részben kényszertakarékossági, részben biztonsági okai lesznek. Utóbbiak azzal függnek össze, hogy a minimálisan szükséges teremőri létszám alatt a nyitva tartás felelősségét senki sem fogja vállalni olyan előzmények után, hogy néhány éve - látogatási időben - egy minden monográfiában szereplő Rippl-Rónai-festményt és egy Pátzay-szobrot loptak el a Modern Magyar Képtárból (a Rippl-Rónai mellesleg pótolhatatlanabb volt, mint az ominózus vizsolyi Biblia), továbbá az éjjeli ügyeletet is felszámoló első nagyobb elbocsátási hullám (2000) után betörtek a Múzeum Galériába, a Zsolnay Múzeum udvaráról pedig két pirogránit elefántot loptak el. Az elefántok valami csoda folytán megkerültek. A csodák viszonylag ritkák, a teremőrök viszont általában öregek és nem átallanak betegeskedni. Helyettesítésükre már nem marad létszám, még úgy sem, hogy az intézmény vezetése által javasolt megoldás szerint egyes kiállítóhelyek a téli szezonban eleve zárva lesznek, mások, a látogatottabbak pedig egész évben hatórás nyitva tartásra térnek át az egyébiránt jogszabályban előírt nyolc óráról.

Az, amit a fenntartó működőképességen ért, tehát mindenképpen csorbulni fog, még akkor is, ha a megyei múzeumi szervezetben nem lesz annyi kurázsi, hogy megtegye a rég indokolt lépést: zárja be - mondjuk, az írásbeli érettségik alkalmával tetőző diákországjárás idején - három napra a múzeumok kapuit. Ez bőségesen elég volna ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon: a város idegenforgalma kártyavárként omlik össze a múzeumok nélkül. A lényeg azonban nem ez, mert ez a csőlátású fenntartói gondolkodás működőképesség-értelmezésén belül van. E felfogás a múzeumot azonosítja a kiállítással, célját pedig a látványossággal, azaz a múzeumi funkciókkal (múzeum=gyűjtés+feldolgozás+közzététel) kapcsolatos teljes tájékozatlanságról árulkodik. A kiállítás gyűjteményi és tudományos értelemben is a jéghegy csúcsa, ami alól nem lehet büntetlenül leolvasztani az azt hordozó, széles és mély bázist. Ha nem lesz, aki gyarapítson, nyilvántartson, gyűjteményt kezeljen, gondoskodjék a műtárgyvédelemről, restauráljon, időszakos kiállításokat rendezzen, az intézményt tudományos kutatóhelyként (mert a törvény betűje szerint az) működtesse, a „múzeum" enyészetre váró holt tárgyak temetője lesz, ideig-óráig (elévülésig) működő népszórakoztató létesítmény.

Nem volna persze méltányos, ha minden strukturális eleve elrendeltség mellett a megyei közigazgatást a múzeumügy szemszögéből monolitikus egységként kezelnénk. Az endlösungot előrevetítő határozatok ott is harcokban születnek, még akkor is, ha ebből a pártfegyelem által vezérelt közgyűlési szavazásokon már semmi sem érzékelhető. Az alkuk előzetesen megköttettek. Győzött az erősebb. A jobbik bizonyult gyengébbnek, mert pártelkötelezettségektől független jószándéka nem öltötte markáns lobbi formáját, ráadásul önmagához képest sem volt következetes. Néhány éve jelentős összegeket szavaztatott meg a Modern Magyar Képtár második fejezetének rehabilitálására, majd (a botrányt szimatoló sajtó nyomására) a kiállítás téli nyitva tartását lehetővé tévő ideiglenes fűtési rendszerre, most a Csontváry Múzeum klímaberendezésének cseréjére, a Martyn Múzeum egyházi épületből való kiköltöztetésével kapcsolatos átalakításokra. E kétségtelenül pozitív lépések mögött is az a szemlélet munkál azonban, amely a múzeumot azonosítja a nyitva tartó kiállítással. (Csak emlékeztetőül: Európa és Magyarország muzeológiatörténete számos olyan kitűnő múzeumot ismer, melyeknek nincs - mert nem is lehet, vagy mert még nem valósult meg - állandó kiállítása. Ilyen volt hosszú ideig például a bécsi Albertina, a Magyar Építészeti Múzeum, a Magyar Műszaki Múzeum. Ezek működőképességét aligha lehetne a minimális teremőri létszám megőrzésével biztosítani.)

A múzeum kiállítóhellyel való azonosításához vezető, feje tetejére állított szemléletnek logikus következménye a szükséghelyzetben tanúsított másik jellemző reakció. A múzeumvezetés szinte automatikus és a fenntartói észjárással analóg lépése: ha már elkerülhetetlen a nyitva tartás korlátozása, akkor a „kevésbé látogatott" kiállítóhelyek működését függesszük föl. A pusztán statisztikai alapú szemlélettel mindig baj van, itt azonban súlyosabb a helyzet, mert ez a gondolkodás szakmai értékzavarról árulkodik. A közműveltség formálása helyett lefekvésről a tömegízlésnek, amire, mint tudjuk, sem színházi műsorpolitikát, sem kiadói stratégiát nem (volna) szabad alapozni. Ha a pécsi Zsolnay-, Vasarely-, Csontváry-múzeumoknál jóval kevésbé látogatott Modern Magyar Képtárat önként bezárnánk, a helyi művészeti muzeológia legnagyobb - Európán kívül is ismert és elismert - teljesítményét vennénk semmibe. Ha ez a válsághelyzetekben tanúsított reflex általánossá válna, akkor Szentendrén hovatovább csak a Kovács Margit Múzeumot volna érdemes nyitva tartani, a Ferenczy Múzeum kiállítóhelyei, a Barcsay-, Vajda Lajos-, Ámos Imre-, Anna Margit-, Czóbel-gyűjtemények rovására. Jöhetne az, ami a filmforgalmazásban, a televíziózásban már bekövetkezett. Apokalipszis, most!

Hallani vélem a rideg közgazdasági tényekre alapozott józan ellenvéleményeket rentabilitásról, teherbíró képességről, költségvetési egyensúlyról és egyebekről. Föntebb magam is érvként használtam föl a múzeum idegenforgalmi potenciálját. Ezt azonban sem figyelmen kívül hagyni, sem abszolutizálni nem lehet. A szomszédos „Austria felix" példájának - bár aligha követhető - tanulságai nem hanyagolhatók el. Ott a legszigorúbb „Sparpakett" idején terveződtek az azóta megvalósult, imponáló művészeti múzeumfejlesztések: a Ludwig Múzeum új tömbje a bécsi új Museumsviertelben, a linzi Lentos Múzeum, a grazi Kunsthalle. Nálunk is folyik a meglehetősen ingatag koncepciójú Modern Magyar Művészeti Múzeum időközben Ludwig Múzeummá metamorfált beruházása, magasröptű, okos írások jelennek meg az évfordulók gerjesztette magyar „múzeumi diskurzusról",⁵ miközben az ország múzeumainak és kulturális örökségének nagyobb része gyalogol a szakadékba, „s nem veszi észre maga se".

Amint a fentiekből kiviláglik, az azonnal végrehajtandó statáriális intézkedések mögött nem koncepció, hanem a fenntartók túlélési reflexe áll. Igazi - populáris és médiabeli - visszhangja pedig csak a múzeumbezárásnak van. Ha ezt el lehet mismásolni, a diktátumot józan belátáson alapuló egyezségként föltüntetni, az érintettek pedig mindezt jámboran tűrik, akkor a fenntartó túlélése - a folyó ciklus erejéig legalábbis - meg van oldva. A bűnbak a központi kormányzat, a fiskális politika, végső soron a magát fegyelmezni nem tudó, mohó adófizető lesz. E maliciózus okfejtés persze nem makulátlan, mert a finanszírozásra kötelezett megyék forrásai reálértékben valóban csökkennek, miközben terheik az önkormányzati törvénynek köszönhetően (pl. csődbement települések oktatási és szociális intézményeinek kötelező átvétele) folyamatosan növekednek. Erre a legkézenfekvőbb válasz (nem a megoldás!) a vagyonfelélés. Ennek is vannak azonban minőségi fokozatai az ésszerű gazdálkodástól a felelőtlen - de tartok tőle, hogy nem egészen átgondolatlan - kótyavetyélésig. Hogy ne beszéljünk mellé: abból az extraprofitból, amit a megye által eladott Mecsektours Kft.-ből az azt megszerző vállalkozás - a megye helyett - húzott és még húzni fog,⁶ a nonprofit (azaz haszontalan) megyei intézményeket fönntartójuk tejbe-vajba füröszthetné, ha úri kedve úgy tartaná. Önök azonban jól gondolják, kedves olvasóim, itt nem a köz java érvényesült: az a bizonyos fürdőzés exkluzív és zártkörű lesz. Mindeközben a pécsi városvezetés nagyralátó terveket sző arra, hogy a várost záros határidőn belül európai kulturális fővárossá tuningolja föl. Kérdés, hogy ez az ambíció reális-e, de aki komolyan veszi, annak mindenekelőtt a megyével kellene szót értenie. Mert amíg egyik fél ugyanabban az intézményhálózatban, ugyanazokban a romló állagú műemlék épületekben dicső múltját és kulturális felemelkedésének zálogát látja, a másik pedig - a „racionalizálható" ingatlanvagyon révén - csupán gazdasági túlélésének eszközét, addig továbblépni egy tapodtat sem lehet. Tovább zülleni viszont igen.

¹ Rényi András: A retorika terrorja (A Terror Háza mint esztétikai probléma). Élet és Irodalom, 2003. július 4.

² Werner Hofmann: A földi paradicsom. 19. századi motívumok és eszmék. Budapest, 1987, Képzőművészeti Kiadó. 86-110. o.

³ Fülep Lajos: A művészet forradalmától a nagy forradalomig. Budapest, 1974, Magvető, I. köt. 73-98. o.

⁴ Bővebben Kovács Ákos: Két körkép. Budapest, 1997, Sík Kiadó.

⁵ Ébli Gábor: Évforduló után. Merre tovább hazai múzeumkutatás? Új Művészet, 2003/8, 15-17. o.

⁶ Bővebben Mink Mária: Zárthelyi. HVG 2003/1, 90-91. o.