A Mozgó Világ internetes változata

Ködtérkép

Bárónő,

Nem kevés idő telt el azóta, hogy mindketten elvesztettük Őt. Azt is mondhatnám, annyi idő telt el, hogy emberi ésszel szinte felfoghatatlan; gondoljon bele, ha csak egyetlen percet alaposabban szemügyre vesz, milyen tengernyi időt talál abban; a másodpercekből járatok és rekeszek nyílnak, amelyek újabb járatokba és rekeszekbe vezetnek; egész méhkaptár egy másodperc is, Bárónő, különösen akkor, ha úgyszólván szenvedélyünkké növesztjük a méhészkedésnek ezt a nem e világi formáját. Ön, jól tudom, méhek között él, nem fogja tehát félreérteni a szavaimat. Méhek és sebek között.

Nekem sosem volt türelmem ezekkel a serény, de számomra talán túlságosan is egyforma állatokkal bíbelődni, bár ezért az elnagyolt véleményért most nyilván joggal feddhetne meg. Tudom, hogy alapos ismerőinek, sőt ami talán ennél is fontosabb, barátainak minden egyes méh külön egyéniség, még ha érzelmeinket korlátozza is a sorsuk elkerülhetetlenségére vonatkozó tudás. (De hát nem voltunk-e mindig is tisztában azzal, mi milyen sorsra jut?) Én egy nem kevésbé nyüzsgő, eleven és szorgalmas, de ha szabad így mondanom, kevésbé efemer világ apró lényei közt érzem jól magam, akik a maguk kaptárainak megannyi bizarr változatát megépítették már, és most is ott nyüzsögnek, Bárónő, a szemei előtt.

A szavak nagy kaptáraiként élünk, és el kell viselnünk, hogy ezek a szorgos és nyughatatlan lények naponta útra kelnek, és terhekkel megrakottan térnek haza. Ha kinézek az ablakon, egy ácsot látok, amint a szemben lévő ház tetőszerkezetén dolgozik, most épp szinte ráfonódik az egyik gerendára, miközben gyalulja. A haja, a ruhája csupa forgács, és valamit énekelget is, csak úgy magában. És most az ablak, az ács, a tetőszerkezet, a gyalu, a gerenda így tér vissza hozzám, kosárkáiban hozva ezeket a képeket, és a maga sejtjében melyik-melyik ezt a képet most lerakja, aztán fáradhatatlanul újra kiröppen, s ki tudja, talán a következő percben ismét visszatér. Kár, hogy ahhoz, hogy Önhöz is átrajzzanak, a pontosság már-már elviselhetetlen mértékére volna szükség, és még akkor sem biztos, hogy sejtjeiket Önnél is megtalálnák. Kosárkáikat megtömni még egyszer, visszafelé ugyanazzal, amivel az idők során több százszor, ezerszer, százezerszer visszatértek, s amely ráadásul már szétválogathatatlanul összekeveredett: emberfeletti, szófeletti feladvány.

Szóméhek ezrei járják be mindennap az utat, és éjszaka sem pihennek, és télen sem, nem úgy, mint az Ön méhei, ott a nápolyi kertben egymást melegíteni összebújva a hűvös hónapokban. Éjszakai útjukról egészen furcsa nektárral érkeznek, és reggel, amikor a kaptárban szemlét tartok, nem győzök csodálkozni, miféle különleges zamatú, sosem ízlelt mézek érlelődnek sejtjeikben. Őrjítő dolog ez, Bárónő, őrjítő, és kétségbeejtően szép. Nem csoda hát, hogy roskadozva járok.

Tudom, hogy a Bárónő nem mindig a legbizalomgerjesztőbb híreket kapta rólam, sőt az utóbbi időben szinte csak elrettentőket. Azt beszélik, hogy menthetetlen iszákos, összeférhetetlen és epés ember lettem. A saját szempontjukból talán igazuk is van. Személyes érintkezésben, valóban, az utóbbi időben mintha kissé karcosabb volnék a megszokottnál, szerintük persze: az elviselhetőnél. Mégse adjon hitelt azoknak, akik engem ócsárolnak: ha ugyanis figyelmesen olvasta iménti allegóriám, amelyben, Önt ismerve, biztos vagyok, akkor nyilván arra is felfigyelt, hogy az allegóriának éppen a betetőzése hiányzik. Ez pedig az, hogy életemnek abban az időszakában, amikor az Ön nagyszerű fiával a fényességes Lotharingiai oldalán megfutamítottuk, majd elűztük a barbárt a keresztény földről, ezek az én méheim bizony erejük határán, sőt azon túl is dolgoztak, s nem egy sejtet úgy telehordtak, hogy abba többé egy csepp se fér, sőt a legtöbbje már rég túlcsordult, és mindent elöntött odabent. Higgye el, már az önmagában erőfeszítés, hogy minden egyes leírt szavam után ne pattanjak föl az asztalomtól, és ne járjak körtáncot a szobámban, mint valami vadember, a képek, színhelyek olyan kétségbeejtő sokasága árasztja el hirtelen az elmém, hogy első késztetésem ezt valahogy kipergetni magamból. Néha órákig nem tudok megnyugodni. Ha kérdeznek tőlem valamit, hirtelen annyi minden jut eszembe, hogy egyszerűen képtelen vagyok tömören válaszolni, válaszaim valamikori hosszadalmasságai pedig újabban már mindenféle válaszadásról leszoktattak; igaz ugyan, hogy kérdéssel is egyre kevesebben fordulnak hozzám. Ilyenkor, valóban, inkább morgok valamit, és faképnél hagyom az illetőt. Ez is rossz lelkiismerettel tölt el, de hát mit tehetnék: kénytelen vagyok védekezni.

Azt mondják, vannak emberek, akik képtelenek felejteni. Magam is találkoztam egyszer egy ilyennel Caprara tábornagy kíséretében. Alig tizennyolc éves tiroli fiú volt, azon völgyek egyikéből, ahonnan a lakók sok évszázada nem mozdultak ki, sem mások nem települtek közéjük, és ezt az aranykori békét az örök háborúságra rászokott természet a lehető legváltozatosabb torzulásokkal bosszulta meg. A fiú ikertestvére anenkephalos volt, agy nélküli ember, szemei állítólag rémisztően nagyok, egész teste szőrös, keze-lába hat-hat ujján karmok: alig néhány percet élt, de ezalatt folyamatosan beszélt. A pap, aki a kedvezőtlen előjelek miatt - az anyát terhessége alatt többször őrjöngési rohamok kerítették hatalmukba, szeme ilyenkor kifordult, szája habzott, és az istent káromolta - már csak szigorúan vett szakmai kötelességtudatból is a közelben tartózkodott, a különös újszülött hírére rögtön odasietett, és a tőle telhető maximális hűséggel feljegyezte a szavakat, de minthogy azok egyetlen általa ismert nyelv szavaihoz sem hasonlítottak, hiába kísérletezett a megfejtésével, és a feljegyzést elküldte Bécsbe, majd miután ott sem tudtak vele mit kezdeni, az irat Rómába került: itt fejtették meg végül, több évi vesződség árán. Eszerint az újszülött az arámi nyelv egy ritka dialektusában, ráadásul visszafelé elmondott szavainak értelme a következő: Aki megismerte a világot, holttestet talált, s aki holttestet talált, arra a világ nem méltó. Ez pedig nem más, mint a manicheus Tamás-evangélium 56. verse. Nekem azonban, mivel az elmúlt években a legkülönfélébb okokból sokat töprengtem ezen, és sok mindent el is olvastam, úgy tűnik, hogy Róma hazudott. Sokkal valószínűbb, hogy ha az újszülött valóban a Tamás-evangéliumból idézett, nem azt mondta, amit azóta is híresztelnek, hanem azt a mondatot, amely néhány verssel lejjebb olvasható: Ketten fekszenek egy ágyon, az egyik meghal, a másik élni fog. Ez jobban illik a helyzethez is, és Rómának is oka lehetett, hogy a dolgot eltitkolja, hiszen az evangélium ezen részében nem másról van szó, mint hogy Szalomé szeretőjévé teszi Jézust. De bocsásson meg, Bárónő, lám, már megint túl sok dolog jutott eszembe.

Az újszülöttet aztán az orvosok tartósították, és megőrizték a király számára, de a preparátum néhány év múlva valamiért mégiscsak bomlani kezdett, és már ki akarták dobni, amikor Caprara tábornagynak sikerült megszereznie. Nekem is megmutatták: a zavaros, barna löttyben pár apró végtag és csont úszkált, de ha jól összerázták, néha egy szemgolyócska is az üveg falának ütődött.

Ez volt tehát a helyzet a fiú ikertestvérével. A természet azonban amit ettől elvett, a másiknak adta át, mintegy azzal a szándékkal, hogy az élő a halott helyett is lásson és emlékezzen: ennek minden, a legapróbb részletek is megragadtak az emlékezetében. Képes volt a felvonuló sereget, több mint kilencvenezer embert egyenként megjegyezni, és azt is el tudta mondani, melyik katona milyen öltözéket, milyen fegyvert, milyen lábbelit viselt, milyen volt a hajviselete és a többi. A hadmozdulatokat az utolsó puskalövésig és a legjelentéktelenebb eseményig, például hogy milyen létszámú madárcsapat repült át a harctér fölött, ki milyen sebet kapott és mikor, ki mit kiáltott, ki futott el, ki viselkedett hősiesen, napokig diktálta a tábornagy írnokainak, akik szakadatlanul körmöltek, de még így sem győzték minden szavát lejegyezni. Egy ilyen alkalommal magam is jelen voltam, és azóta nem tudok az emberről úgy gondolkodni, ahogy azelőtt és ahogy mások: amit akkor tapasztaltam, meggyőzött arról, hogy az ember korántsem annyi, amennyinek hiszi magát, nem az a szürkületben botorkáló, tétova lény, aminek általában megtapasztalja magát - én ott láttam a csodát. Bár a fiúnak nem volt semmi retorikai iskolázottsága; nem ismerte az alakzatok és trópusok művészetét, és beszédében valóban nem volt semmi megszerkesztettség, a részletek kábító sokasága mégis lenyűgözőbb volt, mint megannyi költészet. A szavaiban ott hömpölygött az idő a maga mérhetetlenségében, járataival, üregeivel és sejtjeivel, utcáival, tereivel és sikátoraival. Reszketés fogott el, és egészen megmagyarázhatatlan módon hullani kezdtek a könnyeim.

Úgy hallottam, hogy később a képességei fokozatosan romlani kezdtek, végül már beszélni is alig tudott, és arra sem emlékezett, mi történt az előző napon. A tábornagy egy darabig, régi érdemeire tekintettel kegyelemkenyéren tartotta, de néhány év múlva megfeledkezett róla. A fiút aztán a család állítólag visszavitte a szülőföldjére, ahol rákapott az italra, és rövidesen meghalt.

Nem azért meséltem ezt el, mintha azt képzelném, hogy akár tehetségben, akár a sorsfordulat mélységében versenyre kelhetek a tiroli fiúval, és azt sem hiszem, hogy az emlékezetem szokatlan túlcsordulását a természet hibája idézte elő: talán egyszerűen csak túl sokat időztem bizonyos emlékeknél. A természet rendjének persze ez is ellentmond, s ezért szükségképpen megbosszulja magát. Nem tudom ellenőrizni, Bárónő, mennyire van vagy mennyire nincs igazam: csak botorkálok és tapogatózom - és, hát igen, ezt megtehetném úgy is, hogy nem terhelek vele másokat, jelesül Önt; de valamiért mégis ez az egyetlen, aminek úgy tűnik, szemernyi értelme van, ez a terhelés és alkalmatlankodás, a társalgási szabályok szándékos megsértése és fölborítása. Tudom, most megengedett, hogy ilyesmiket mondjak, és hogy ilyen megengedhetetlen lazasággal viselkedjem, mert ön, bármit is írjak ezekben a sorokban, úgyis tovább olvassa, mert elemi érdeke fűződik hozzá. Én olyasmit tudok, amire Önnek már régóta égető szüksége van: tudom, hogy miért és hogyan halt meg a fia.

Michelével először Bécsben találkoztam, 1683. augusztus közepén - tehát néhány hónap híján negyven éve. Akkor már felépült a philipsbourgi csatában szerzett sebesüléséből, amelyet egy francia muskéta golyója tépett a bal vállán; bár a sebet még vékony, szinte hártyás bőr borította, és időnként felfakadt belőle egy-egy kisebb, gennyes fekély, az izmok, amelyek egy jó tenyérnyi felületen egy évvel korábban állítólag még szinte teljesen hiányoztak, a sebész legnagyobb csodálkozására néhány hónap alatt visszanyerték eredeti alakjukat, amelyhez foghatót csak a dicső római elődök szobrain láttam. A jobb combját ért kardvágás, amelyet Trierben szerzett, már csak egy vékony és meglepően egyenes heg volt, mintha vonalzó mentén vágták volna: Michele nem győzte dicsérni az elzászi acélt, amely, ahelyett, hogy roncsolt és szakított volna, ilyen elegáns és mértani szabályosságával szinte szemet gyönyörködtető sebet ejtett.

Akkor már több mint egy hete tartott az ostrom, és a barbárok gyújtóbombáitól hol itt, hol ott lobbant fel újabb és újabb tűzvész, és a makacs, késő nyári szélcsendben a város fölül sehogy sem akart eloszlani a kőlapként ránehezedő füsttömb. Az állandó csapatmozgásoktól és a szüntelen sürgés-forgástól, amely akkoriban, az ostrom első heteiben a várost jellemezte, a felkavarodó por sem tudott leülepedni, így a szűkebb utcákban és főleg végig a falak mentén nappali világosság mellett is nyugtalanító, vöröses félhomály uralkodott, amelyen vezényszavak, káromkodások, jajgatás, nevetés és a legkülönfélébb lövedékek sivítása, zúgása, pattogása cikázott át, és az a sajátosan tompa, cuppanó hang, ahogy a lövedék a húsba csapódik.

Bizonyára sokat sétált már a ködben, Bárónő, amely a kora tavaszi hónapokban a Nápolyi-öbölre telepszik: az ember könnyen elveszti a tájékozódóképességét még az egyébként legotthonosabbnak tudott környéken is, képes akár a saját kertjében eltévedni. Dolgok, amelyeket nappali világosságban, tiszta időben bizonyos távolságra tudunk egymástól, a ködben hirtelen szokatlanul távolra kerülnek, vagy épp ellenkezőleg, szinte egymásba olvadnak. Saját kertünk mintha nem a sajátunk volna: ahol a rózsafánkat sejtjük, hibiszkuszba botlunk, ahol hibiszkuszt, valami egészen ismeretlen növénybe; az ösvények váratlanul egészen más irányba kanyarodnak; a kertkapu ismeretlen utcába vezet, és a városunk fölfedezése még csak most kezdődik. Az utcák, a házak és a terek egészen ismeretlenek: ezek talán azok a rég elpusztult városrészek, amelyeket a köd mintegy saját emlékezetében megőrzött, és most egyfajta fanyar illúzióként elénk vetít: az ember ezekben a ködben kirajzolódó városrészekben felismeri azt, amelybe álmában visszajár, és aztán az elorzott gyönyörűség keserű szájízével ébred. De mint ahogy álmaink sem, ködben tett sétáink sem végződhetnek mindig jól: kevés riasztóbb látvány van annál, mint amikor a ködből hirtelen felbukkan valami - igen, valami: névtelenségbe rejtőző, nevét ideiglenesen elhagyó, a világ rendjéből átmenetileg kiiktatott tárgy, amelyről első pillantásra a legritkább esetben derül csak ki, hogy fatörzs, kőfal, gazdájára várakozó ló, eltévedt felebarátunk, vagy a legrosszabb, amire számíthattunk, de ami mindig is gyanítható volt: az ismeretlen - melyre a köd a legrégebb idők óta s a legtovább emlékezik.

A messzi északi tájakat beutazó barátaim mesélik, hogy vannak, akik az ottani, szokatlanul makacs ködben akár napokra is eltévednek. Ez a köd ott, a messzi Északon váratlanul és hirtelen terül szét a fjordok között, mintha egy felrepedt tartályból ömlene. Vannak bizonyos előjelek, de ezek könnyen félreértelmezhetők és bizonytalanok, ezért aztán a háztól a földekhez és a kikötőkhöz vezető utakat ki-ki igyekszik megjelölni: van, ahol kötelek egész szövedéke hálózza be a falvakat, más-más színű és tapintású köteleké, és akit az otthonán kívül ér a köd, ezek mentén igyekszik visszatapogatózni; de persze így is megesik, hogy valaki ezért vagy azért eltéved, és képtelen hazatalálni. Ezek az emberek aztán, ha felszállt a köd, és életben maradtak, soha többé nem lesznek ugyanazok, akik korábban voltak: megtébolyodnak, vagy ami még rosszabb, dühöngő őrültekké válnak, s így rövidesen valamely erőszakos bűntény elkövetőiként a vesztőhelyen végzik. A ködben bujkáló ismeretlenség az ő vidékükön még erősebb, még hatalmasabb, még kézzelfoghatóbb, s a vele való találkozást képtelenség józan ésszel átvészelni. Az északiak, akik bizonyára a garázda viking múlt miatt büntetésül kapták ezt a lakhelyet, különféle nevekkel illetik ezt az ismeretlent, akiben a Jézusért hűtlenül elhagyott, korábbi isteneiket sejtik. Déli tájainkat az ott uralkodó jó szellemek megóvták attól, hogy az ilyen riasztó jelenségek túlságosan megerősödjenek, de ott, Bécsben, a júliusi kánikulában felkavarodó porködben mintha észak összes komor pogány istene megjelent volna, hogy a barbárok pártjára álljon.

Töltse meg képzeletében az Ön által már ismert, nápolyi ködöt gomolygó vörös színekkel a fénylő narancssárgától a feketébe hajló bíborig: a porködön tüzek fénye sejlik át, amely csillogva törik meg minden egyes porszemen, s egy másik porszemen ez a fény ismét visszatükröződik, s így mintegy megezerszereződik, mintegy felrobban; árnyékok suhannak át, amelyekhez szilárd test nem is tartozik; a por a ráncokba rakódik és szürkén belepi a hajat: ha előbukkan egy-egy arc, az olyan, mintha épp most rajzolta volna ezüstvesszővel a rajzoló. Az izzadt testeken a nedvesség felissza a port, s így az egyre vastagabb réteget képez, egész mázat, maszkot és puha páncélt, szürkésbarnát, mint a teknősök lábán és nyakán; az apróbb lövedékek és a nyílvesszők rajokban húznak át a levegőn, mintha óriásbogarak, óriásméhek rajzanának. A zajok nemcsak körös-körül, hanem felülről és alulról, a föld mélyéről is felcsapnak, és az embert mintegy összepréselik: ebben a ködben mindenki magányos.

A régi bölcsek közül némelyek, de még inkább a költők, akik kedvüket lelik a bizarr részletek aprólékos előadásában, azt állítják, hogy a világ kezdetben a káosznak nevezett, gomolygó köd volt, amelyben még semmi sem nyerte el végső, és általunk ismert formáját. Egyesek képzelete azonban nem elégszik meg annyival, hogy ezt az egynemű örvénylést, amely viszonylag kevés szóval és korlátozott terjedelmű hasonlattal, mint a porvihar, a vulkánkitörés vagy a parázsra hajított nedves szalmából gomolygó, sajátosan plasztikus füstfelhő, el lehet intézni, s attól fogva mindjárt a teremtett világ szilárd és közismert vagy legalábbis jobban elképzelhető tárgyainak elbeszélésére lehet áttérni, ami már afféle józan iparosmunka; hanem a káoszt megtöltik a még fél- vagy negyedkész, éppen keletkező létezők törmelékeinek leírásával: ezek szerint emberi és állati testrészek, éppen csak elgondolt, de még működésképtelen szervek, egykamrájú szívek, amelyek éppúgy majd májjá is alakulhatnak, tömör tüdők, ujjpercek, hajszálak és a legváltozatosabb színű sörték, szőrök, tollak és pikkelyek, karmok, körmök, tövisek, tüskék, szarvak, csápok meg növényekre, fákra, bogarakra és tengeri lényekre emlékeztető, lágy és könnyen felbomló, szétmálló, majd ismét formát öltő alakzatok örvénylenek egymás hegyén-hátán, és teremtő gondolat híján a véletlen szeszélye szerint torz öszszekapcsolódásokat eredményeznek: kecske szemgolyója, melynek pupillája téglalap formájú, mintha ez az állat örökké csak keretbe foglalt, képként felfüggesztett világot szemlélne, a medúza lifegő csápjaihoz kapcsolódik, melyhez tövises inda csapódik, majd egy kemény, csillámló szárny - az így többé-kevésbé életképes lény szánalmas hangon nyekereg és csapkod, mint az újszülött, aki először találkozik a világgal, de a létezés gyönyörétől ugyanakkor életerő és kéj önti el, és hol az indákat, hol a csápokat, hol a szemeket, majd a szárnyat használva mászni, repülni, ugrani és úszni próbál, hogy az örvénylésből kikeveredjen, de szilárd kapaszkodó híján elsodródik, újabb részekkel egészül ki, majd valaminek nekicsapódva nagy sikollyal, mekegéssel és szárnyverdeséssel ismét részeire hullik, de ezek a részek, megízlelve az egyesülés lehetőségét és mámorát, most már a többi rész felé igyekeznek, s ez az igyekezet végül minden részt, darabkát, cafatot, csimbókot, szálat és porcikát áthat, mígnem mérhetetlen idő alatt a találkozások és egyesülések, ütközések és szétválások után lassan létrejönnek az igazán életképes kombinációk, kő a kőhöz, föld a földhöz, szél a szélhez, víz a vízhez, és minden élő olyan részhez, amellyel leginkább képes boldogulni és legyőzni másokat; korántsem lehet azonban biztosra venni, mondják a költők, hogy ugyanezen részekből ne lehetne egy egészen másféle, de éppily működőképes világot összeállítani.

Ettől a költői látomástól Bécs igen kevéssé különbözött azokban a napokban. A nyomasztó szélcsend, amely valósággal bura alá szorította a várost, lassan erősebb és félelmetesebb ellenségnek tűnt a szemünkben a barbároknál is, akiket ebben az örök félhomályban amúgy sem láttunk, csak furcsa, hertyegő karattyolásuk hatolt át néha a porfalon, ha az árkaikban megközelítették az erődítményeket. Az állandó félhomályban, amelyben alig lehetett a nappalt az éjszakától megkülönböztetni, és állandó életveszélyben, amelyben az élőről nem lehetett biztosan állítani, hogy a következő pillanatban is élő lesz-e még, az ember lassan nemcsak a tájékozódási képességét veszítette el, hanem az álom és az ébrenlét és szinte szükségképpen az élet és a halál mezsgyéi is elmosódtak. Voltak emberek, nem is kevesen, akik ébren is úgy viselkedtek, mintha az álmuk folytatódna: nevetve álltak a fal szélén, mert azt hitték, nem eshet bajuk, úgyis felébrednek, és mikor megsebesültek, még akkor is csak nevettek: mások meg álmukban hánykolódtak, mintha halálos sebet kaptak volna, papért könyörögtek és az Üdvözlégyet mormolták. Számos olyan pont van az emlékeim között, amelyről magam sem tudom eldönteni, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam: álmomban embereket faggattam, hogy mondják meg, ez most ébrenlét-e, avagy álom: ezek hol így, hol úgy feleltek, csakúgy, mint amikor ébren.

Csak estére csillapodott valamennyire ez az állandó, mozdulatlanul is szédítő örvénylés, amikor legalább a városlakók nyugalomra tértek, és néhány órára a törökök is abbahagyták az ágyúzást. Az egyik ilyen estén - mondom, augusztus vége volt - a Scherffenberg parancsnoksága alá tartozó Löbel-bástyát ellenőriztem. A nap folyamán a fal néhány komolyabb találatot kapott, a pallókon földet, gerendát és törmeléket hordtak, hogy a keletkezett réseket betömjék. Egészen kint, a bástya ékjében egy szokatlanul fehér színfolt tűnt fel: az a szín, amelytől a szemem szinte már teljesen elszokott, mint a rabé, akit föld alatti börtönéből félvakon rángatnak ki a napvilágra.

Amikor az utolsó lépcsőfokokon is túljutottam, és kiléptem a bástya mellvédjére, a porköd szinte egy csapásra megszűnt: a hátam mögött a város olyan volt, mintha a pokolra került volna minden épületével és lakójával egyetemben, és most éppen valami gigászi üstben főne; e porköd fölött szinte teljesen tiszta légréteg terült el mintegy két-háromszáz láb magasságban, majd e fölött a tömör, kőlapszerű füsttömb: a napsugár éppen e két sötétség közé hatolva szinte átsüvített a város fölött arany nyilainak százezreivel. Michele d'Aste ebben a fényben állt a rajzasztalánál, előtte szétteregetett térképek, távcső, rajzeszközök és rajzlapok. Fehér selyeming volt rajta és a brandenburgi tisztek feszes posztónadrágja magas lábszárvédős csizmával. A haját széles, sötétzöld pánttal fogta le, amelyet aranyfonállal hímzett apró csillagok díszítettek. A feljegyzéseibe mélyedt, észre sem vette, hogy mögötte állok; én a meglepetéstől jó darabig meg sem mertem szólítani.

Sokat hallottam már a különös ifjúról, aki csak a legádázabb csaták kellős közepén érzi igazán jól magát; aki zsákmányra, rablott holmira, fogolyra ügyet se vet, de mint a legelvetemültebb, részeges és az állatoktól alig különböző közkatonák, akiket a szifilisz és más betegségek már annyira szétmartak, hogy a halálraítélttől csak abban különböznek, hogy haláluk pontos óráját előre nem ismerhetik, de biztosak lehetnek abban, hogy földi vagyont többé nem élvezhetnek, hozzájuk hasonló vadsággal, pusztán az öldöklés kedvéért veti magát a harcba, miközben arca és teste szépségében, arcvonásai nemességében, beszédének választékosságában, szavainak megfontolt és arányos megválasztásában aligha lehet nála különbet találni; aki a harcok szünetében, a kimerültséggel mit sem törődve a legnagyobb körültekintéssel jegyzi fel a hadi eseményeket, és tüzérei és aknászai számára olyan pontos és hatékony terveket készít, amelyek nemcsak a hadtudomány tökéletes ismeretéről, hanem egyenesen rendkívüli tehetségről árulkodnak, és nemegyszer felülmúlják a hadvezetés legkiválóbbnak mondott hadmérnökeinek és stratégáinak elemzéseit is; aki munkájának végeztével az éjszakát nem alvásra fecsérli, hanem az antik klasszikusokat tanulmányozza, s csak hajnaltájban alszik egy-két órát, de még így is frissebben és tettrekészebben ébred, mint azok, akik egész éjszaka aludtak; s aki jóakaróinak könyörgésére sem hajlandó vértet vagy páncélinget ölteni, hanem szinte fedetlen felsőtesttel, egyetlen szál ingben indul rohamra. Vagyis anynyi rendkívüli dolgot hallottam róla, amelyek közül már csak egyetlen is hihetetlennek tűnik hanyatló és az erény dolgában kétségkívül koldus korunkban, hogy azt gondoltam, ez is csak afféle mendemonda, amely gyakran terjed a katonák között. S minthogy a golyók folyamatosan körülöttünk fütyültek és pattogtak, és a bástyának ezen az ellenséges lövészeknek különösen jó célpontot szolgáltató helyén rajta kívül közel s távol senki sem tartózkodott, az első pillanatokban magam is hajlamos voltam azt hinni, hogy pusztán zaklatott kedélyállapotom és végsőkig elcsigázott elmém vetíti elém káprázat gyanánt. Ő azonban, mintha megérezte volna, mit gondolok, meg sem fordulva intett, hogy lépjek közelebb.

Első pillantásra feltűnt rajzainak szokatlan áttekinthetősége és szinte művészi kidolgozottsága, amelyben azonban a részletek nem öncélúan helyezkedtek el, hanem a tervezés és a gondolkodás segédeszközeiként. Bár szabad kézzel rajzolt, ahogy első pillantásra felmérhettem, még a vázlatain is tökéletes arányosság uralkodott, olyannyira, hogy még kevéssé hozzáértő szem is könnyen eligazodhatott volna rajta, és a rajz alapján talán még egy egyszerű dragonyos is könnyen megmondhatta volna, hová kell a legtöbb tűzerőt összpontosítani, és hogy az ellenség részéről milyen további lépések várhatók.

Először németül szólt hozzám, talán azt hitte, hogy az ezredéből való vagyok: aztán felpillantott, és a rangomnak kijáró tisztelgés után olaszra váltott: bemutatkoznunk csak jóval később sikerült, ha jól emlékszem, csak a felszabadító csapatok megérkezése után. Nem tudatosan mellőztük ezt a formulát, csak már annyira megszoktuk a parancsok és ösztönös cselekvés nyelvét, hogy a név úgyszólván felesleges luxussá, pazarlássá vált. Tehát mindketten a térképek és rajzok fölé hajoltunk.

Michele vázlatait nézve azonnal feltűnt, hogy a térképek iránti vonzalma, amely békésebb körülmények között akár az öncélú szenvedéllyé is válhat, semmivel sem kisebb az enyémnél. A körülöttünk kavargó zűrzavart az időn kívül helyezte, rögzítette, és így az meg is szűnt zűrzavar lenni. Régóta rajongok a térképekért: minden dicsekvés nélkül állíthatom, hogy az utóbbi években gyűjteményem Európa legjelentősebbjeinek rangjába emelkedett. Számos gyűjtővel állok kapcsolatban, főrendekkel ugyanúgy, mint egyszerű polgárokkal, sőt a minap a tengerentúlról vásároltam meg néhány igazi ritkaságot. Mindezt nem öncélú kérkedésből mondom, Bárónő, hanem azért, mert a térképekben, a térképek logikájában van valami, ami sok mindent megmagyaráz. A térkép nem olyan szépséget ábrázol, amelyet a fantázia szül a maga szertelenségében és burjánzásában, és nem is valamely szellemi eszme érzéki megjelenítésének szándéka alkotja meg; szemlélése nem idézi fel közvetlenül egy jeles vagy csak számunkra fontos ember alakját, sem valami kimagasló eseményt, amely megérdemli, hogy az utókor mintegy jelenvalóságában újraélhesse; sőt, a térkép egyáltalán nem ábrázol semmifajta szépséget, hiszen ki állíthatná, hogy egy város alaprajza, egy partvidék cikcakkjai vagy egy szigetcsoport pusztán a természeti formák szeszélyes elrendeződései révén bármiféle szépséget képviselnek. Ha olyasvalakinek mutatnánk meg egy térképet, akinek fogalma sincs arról, hogy ilyen egyáltalában létezik, és arra kérnénk, hogy mondja el, mit ábrázol a kép, bizonyára a legnagyobb zavarba esne, és hol lenyúzott tetemnek, hol féregnek, vagy madárnak mondaná, már ha egyáltalán eljutna oda, hogy ilyen távoli hasonlóságoknak nevet tudjon adni. És valóban, ha ilyen szemmel próbálom nézni gyűjteményem darabjait, mintegy szántszándékkal elfelejtve minden eddigi tudásom, torz, befejezetlen, szánalmasan aránytalan, bumfordi és idétlen dolgokat pillantok meg a lapokon; ahol korábban a legnagyobb rend, pontosság és értelem uralkodott, egy csapásra a leghomályosabb zűrzavar és értelmetlenség kavarodik fel. Ekkora ellentétekre semmilyen egyéb ábrázolás sem képes, hiszen ha egy festmény készítője tanulatlansága vagy ügyetlensége miatt nem ábrázolja hűen a tárgyát, attól az még felismerhető. A festmények képesek arra, hogy érzelmeket keltsenek bennünk; a térkép láttán nem rendülünk meg, nem leszünk bölcsebbek, kacaghatnékunk és sírhatnékunk sem támad - a térképben van valami elkeseredett lassúság, amely csak a türelmes keresgélés számára tartogat élvezetet; azzal, hogy egy pillantásra körvonalként, alaprajzként áttekintjük, még semmit sem tudtunk meg sem róla, sem a városról vagy tájról, amelyet ábrázol, és a titkainak feltárásához vezető út ha nem is feltétlenül hosszabb, de más irányú, még inkább más természetű, mint az, amelyen egy összetett embléma vagy allegória megfejtéséhez közelítünk. A festő munkájában az alaposság és a részletgazdagság nagy erény, a térképek esetében azonban van egy határ, ahonnan kezdve a részletezés már felesleges, sőt zavaró. Néróról jegyezték fel, hogy Rómáról olyan térképet készíttetett, amelyen minden egyes ház valamennyi részletével, minden egyes fa, minden egyes utca hajlásával és görbületével rajta volt: őrült gondolat. A térkép igazi varázsát épp az adja, hogy a hasonlóságnak ezt a szolgai módját elutasítja, és egy magasabb rendű absztrakcióra cseréli, eltörölve minden mellékest és feleslegest, melyeket aztán az elme persze ezerféleképpen vissza- és elővarázsol: így lehet bejárni olyan városokat, amelyek nem léteznek, mint Don Francisco de Toledo híres térképén a Mennyei Jeruzsálemet, és így tudunk sétát tenni olyan helyszíneken is, amelyek egykori állapotát a valóság már nem, csak a térkép őrzi. A természet, de az emberi alkotások többsége is zűrzavarként, kavargásban mutatkozik meg előttünk: az utcák váratlanul elkanyarodnak, a hegyek ívét szakadék töri meg, a folyók hirtelen eltűnnek a föld alatt, hogy egy másik helyen váratlanul előtörjenek: aki a világ tárgyai között jár, mintha csak labirintusban bolyongana - a térkép minderről megmutatja, hogy rend és harmónia uralkodik benne, amelyet a szellem erejével átláthatunk és a magunk hasznára fordíthatunk. Ez a közkeletű vélekedés. Én ott a Löbel-bástyán mégis azt éreztem, hogy a rajz precizitásában van valami kétségbeesett és reménytelen igyekezet, és hogy hiába látszik a vonalakban rend és ésszerűség, amit leképez, maga a legelvetemültebb képtelenség, egyfajta túlhabzó, túlcsorduló felfoghatatlanság: a térkép a halálunkhoz vezető ösvények rajzolata volt. És állíthatja-e ép ésszel bárki is, hogy akad annál nagyobb gyönyörűség, mint pontos absztrakcióvá alakítani a legtávolabbit és legbizonytalanabbat?

Michele átadta a látcsövet, és megkért, hogy ellenőrizzem elgondolásának helyességét. A török sereg megérkezésének előestéjén Stahremberg városkapitány parancsára felgyújtott elővárosok megfeketedett romjai itt-ott még mindig füstölögtek. A tüzet viszonylag épen átvészelt épületeket a barbárok istállónak használták: bivalyok, szamarak és tehenek bőgése, birkabégetés és a lovak horkantásai hallatszottak, és a tevék kísérteties üvöltése, amelyeket csak azért tartottak, hogy alkalomadtán Amurát taktikáját alkalmazva ezekkel az állatokkal keltsenek zűrzavart a lovasság körében, minthogy a ló, amint megpillantja ősellenségét, a tevét, gazdája parancsaira többé ügyet sem vetve üldözőbe veszi, és ha teheti, agyonharapja és széttapossa. Egyébként mindenütt, amerre a szem és a látcső ellátott, sátrak tízezrei sorakoztak félhold alakban fogva körül a várost. A törökök szabályos rendben felállított sátrai mögött a tatár kán seregének hevenyészett tábora látszott, a Wien völgyében pedig Thököly magyarjai tanyáztak: mindkét tábor felől egész éjjel részeg ordítozás hallatszott, minthogy a nagy sietség miatt az elővárosok pincéit nem volt idő kiüríteni, és a törökök a számukra tiltott bort ezeknek adták át. Sem a tatárok, sem a magyarok nem mutattak különösebb igyekezetet az ostrom idején: nyilván arra számítottak, hogy a döntő rohamnál csatlakoznak majd, hogy a fosztogatásról véletlenül le ne késsenek. A sátrakat körülvevő védművektől az aknászok földhányással és palánkokkal védett árkai futottak egészen a ravelinig: az aknászok éjjel-nappal dolgoztak, robbantásaikkal hol itt, hol ott lepve meg a mieinket, akik alig győzték az ellenalagutakat kiásni. Többször megesett, hogy a két társaság aknái egyszerre robbantak fel, a föld ilyenkor váratlanul felpúposodott, majd hatalmas böffenéssel lemeztelenített, füstölgő cafatokra szakadt emberi testrészek százait okádta ki magából. Kara Musztafa, akinek ekkor még sejtelme sem volt arról, hogy néhány hónappal később levágott feje Belgrád főterét fogja díszíteni, pompás sátrát a falakhoz pimaszul közel, Szent Ulrich dombján állíttatta föl. Ez az elbizakodott ember és ostoba stratéga, akit Isztambulban állítólag tizenötezer fős hárem várt hétezer eunuch őrizete alatt, mohóságában még arra sem fordított időt, hogy a sátorvárost legalább megerősítse, ha már mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy a szimbolikus félhold alakban rendezze el Bécs körül, nem a szokásos négyszög alakzatban, jól megerősített helyen, az ostromművektől távolabb, ahogy a katonai logika diktálta volna. Páncélozott gyaloghintójában naponta végigvitette magát az aknászok árkain, és pénzt osztogatott a katonáinak: lövészeink többször majdnem telibe találták, és a sors nyilván csak azért kímélte meg, mert már kiszemelte számára Belgrád főterét. De esztelen és hivalkodó vakmerősége megtette a hatását: katonái már-már istenként tisztelték, és közkeletű volt a vélekedés, hogy sebezhetetlen. Ha az egyszerű és babonás nép elkápráztatása helyett a csapatai védelmére csak egy szemernyivel több figyelmet fordít, a lengyel király serege szeptemberben nem tudott volna akkora pusztítást végezni közöttük, mint így, a szétszórtan álló sátrak között, és az is hiba volt, már az ő szempontjából, hogy nem összpontosította minden erejét arra, hogy rohammal vegye be a várost: arra számított, hogy ha megadjuk magunkat, a kincseket mind ő kaparinthatja meg, s nem kell rajta a katonáival, valamint a magyarokkal és a tatárokkal osztoznia. Nyilván azt is jobban tette volna, ha a bombáit nem Budán gyártatja, ahol a hosszú békében elzüllött várkatonaság és a kereskedők az esztelen harácsolásban olyan silány hadianyagot készítettek, hogy a lövedékek nagy része vagy már a kilövéskor felrobbant, szétvetve a csövet, vagy még röptében lépett működésbe, és a lángoló ként és szilánkjait az árkokba húzódó gyalogságra szórta; vagy célba ért ugyan, de nem lépett működésbe, hanem sisteregve, pörögve végiggurult az utcán, hogy aztán általunk újratöltve visszarepüljön a török állások felé. A vezér sátrát a különböző katonai vezetők sátrai vették körül, ahonnan mindig zeneszó hallatszott. Dél felé, mind a vezéri sátrak, mind az ostromlottak számára jól látható helyen egészen a Wien kanyarulatánál, Gumpendorfnál állt a foglyok tábora. A Bécs felé közeledő sereg talán a váltságdíj reményében, vagy csak egyszerűen azért, hogy ingyen munkaerőhöz és nőkhöz jusson, Győrtől egészen Bécsig mindenkit összefogdosott, aki csak az útjába akadt, de a foglyok zöme azok közül került ki, akik elővárosi házikóikat, amelyeket pedig már amúgy is fel kellett égetni, nehogy a török fedezékhez jusson, még romjaikban sem voltak hajlandóak elhagyni: rejtély, hogy miben reménykedtek ezek az emberek, talán felültek a törökök híreszteléseinek, miszerint mindenki, aki munkával vagy áruval segíti a Szultánt, jutalomban részesül, vagy egyszerűen csak úgy gondolták, hogy miután vagyonuk nagy része hamuvá lett, nincs több vesztenivalójuk, és a nincstelenek irigy rosszindulatával biztosra vették, hogy a török pillanatok alatt elfoglalja a várost, ideje tehát felkészülni az új urakra, s talán törökké lenni és körülmetélkedni is készek lettek volna. Ami a körülmetélkedést illeti, arra valóban sor is került kivétel nélkül minden férfifogoly esetében, a többi reményükben azonban csalatkozniuk kellett: túszként tartották őket a bástyákról is jól látható helyen, hogy ezzel is gyengítsék a városvédők elszántságát. Az utolsó napon, amikor fényességes Lotharingiai és a lengyel király győzelme már a törökök számára is nyilvánvaló volt, a visszavonulást elrendelő utolsó parancsa előtt Kara Musztafa egyetlen intésére mind a harmincezret kivégezték a tatárok, egyedül a tíz év alatti gyerekeket kímélték, azokat is csak azért, mert babonából állítólag egy tatár harcos hadban nem érinthet gyereket. Mint évekkel később kiderült, mégsem végeztek mindenkivel: halottnak hitt foglyok kezdtek visszaszállingózni Törökország távoli vidékeiről, főleg a férfiak, mert a nők állítólag annyival jobban érezték magukat a barbárok karjaiban, hogy a fogság alatt is - így mondják - azért imádkoztak, bár sose kéne régi embereikhez visszatérniük.

Aztán Michele a védműveken szorgoskodó törökökre hívta föl a figyelmem. Mint magam is látni fogom, mondta, a török hadsereg nagy része átvonult a külső körsánc határolta táborba, és elkezdte beásni magát, de tudni való, hogy nem maradhatnak meg minden alkalommal az árkaikban, főleg ha mi jó taktikával a tábort uraló magaslatokra tudjuk az ágyúinkat helyezni, amelyre a jelen szorongatott helyzetben, amikor a várost teljes egészében körülzárják az ostromlók, igen szerény az esély. Mindazonáltal szükséges volt a tábort megépíteniük, hogy biztonságban lehessenek, ugyanis ha előrenyomulnánk, hogy a magaslatokat elfoglaljuk, a balszárnyukat alkotó janicsárok kitörve oldalba kaphatnák a mieinket, akik a felmentő sereg megérkezéséről hol lábra kapó, hol újra alaptalannak bizonyuló híresztelések miatt meglehetősen el vannak bizonytalanodva. Az sem teljesen elvetendő elképzelés, hogy amint egy mérföldnyi távolságba érkeznénk a magaslatok elleni támadással, a megfelelőnek ítélt erővel elénk jönnének. Lehet, hogy a táboruk nem túl kedvező fekvése majd erre kényszeríti őket, bár ez igen kockázatos vállalkozás volna, mert a lovassággal átvágva a gyalogságukon, behatolhatnánk a védtelenül maradt táborba, miközben a bástyákról folyamatosan tűz alatt tarthatnánk a fedezékükből kirohanókat. Az tehát, hogy a külső körsánc mögött készítik elő az újabb védelmi vonalat, arra utal, hogy a végső rohammal egyelőre várnak, és azt a taktikát választották, hogy utánpótlási vonalainkat elvágva lassan kiéheztetnek, miközben a város és a falak folyamatos lövetésével felmorzsolják erőnket. Ebben a helyzetben maximum két hétig volnánk képesek kitartani: ha addig nem érkezik meg a Lotharingiai, vagy önként adjuk föl a várost, vagy az elcsigázott és az éhezéstől félőrült katonaság fellázad, és a szabad eltávozás reményében kiszolgáltatja Bécset a töröknek.

Megfontoltan, egyenletesen beszélt, abban a dallamos nápolyi dialektusban, amely oly kedves a fülemnek, és szinte egyáltalán nem gesztikulált, ami egyébként annyira jellemző a népünkre, és az idegenek szemében többnyire megütközést kelt, és gyakran megakadályozza, hogy mondandónkat komolyan vegyék. Michelében megvolt az a képesség, hogy bármit mondott, odafigyeltek rá: ez a képesség titokzatos módon gyakran hiányzik olyan emberekből is, akik egyébként gondolataik alapján méltóak volnának a figyelemre, a szavaik mégis elsikkadnak, mintha átok ülne rajtuk. Ez a képesség nem a hangerőben rejlik, nem is a megfelelő ritmusban, nem is a hangszínben vagy a kiejtés tisztaságában: olyan, mintha a szó az ő szájukból erősebben jelentené ugyanazt, amit mások használatában is jelent, akik valahogy nem képesek a maximális telítettséget létrehozni. Azt hiszem, Michele nem volt tudatában ennek a képességének, de nem csak ezzel a tulajdonságával bánt mintegy lekezelően: azt vettem észre, hogy saját maga iránt egyáltalában nem érdeklődik, mintha megvetné vagy egyszerűen nem létezőnek tekintené önmagát. Igen, talán ez a helyes megfogalmazás: Michele a saját szemében egyszerűen nem létezett.

Szinte teljesen sötét volt már: a török tábor hatalmas fél karéját most a fellobbanó tüzek rajzolták még dermesztőbben hatalmassá; mintha a félhold valami égi katasztrófa folytán darabjaira esve a földre hullt volna, úgy izzottak körülöttünk ezek a tüzek. Michele összegöngyölte a térképeket, és a távcsővel még egyszer végigpásztázta az ellenség állásait. A lövöldözés intenzitása némiképp alábbhagyott, csak elszórtan pukkant egy-egy puska vagy kisebb kaliberű ágyú. A falak tövén megélénkült a nyüzsgés, ablakkereteket, tetőgerendákat, egész ajtó- és kaputáblákat cipeltek a helyrehozhatatlanul megrongált házakból, hogy a megsérült falszakaszokat kijavítsák. Már éppen készültünk leereszkedni a lépcsőn, amikor egy lövedék csapódott a falba pontosan azon a helyen, ahol az imént a térképeket néztük. A kőtörmelék és a lövedék szilánkjai pengve csapódtak körülöttünk. Azonnal láttam, hogy Michele találatot kapott: a karján felhasadt az ing, a kézfején csöpögött lefelé a vér. Egykedvűen, kicsit csodálkozva állt a lassan ülepedő porfelhőben, amely furcsán, köpenyszerűen ölelte körül, mintha burok volna, amely most hirtelen lepattant róla, mintha ez a porfelhő teremtette volna meg, nem tudom. Csodálkozva állt, de mintha döbbenetét nem is az okozta volna, hogy megsebesült: mintha valami többet, nagyobbat, véglegesebbet várt volna. Ez volt a testén a harmadik sebhely.

 

(folytatjuk)