A Mozgó Világ internetes változata

Pártrendszerváltás

Tizenöt évvel ezelőtt, az MSZMP Központi Bizottsága 1989. február 10-11-i ülésén kinyilvánította: elfogadja a többpártrendszerű képviseleti demokráciára való békés átmenetet. Egy esztendővel később, túl a rendszerváltás közjogi feltételeit megteremtő kerekasztal-tárgyalásokon, a szabad választásokhoz közeledve, kilencvennél több bejegyzett párt létezett. Jelentős részüket persze politikai kalandorok, állami támogatásért ácsingózó pártvállalkozók és ápolásra szoruló egyének hozták létre, de azért 1990-ben 12 párt országos listát tudott állítani. 1994-ben még több, 15 országos listás párt létezett, s ezek száma 1998-ban is csupán 12-re csökkent. Az első három ciklusban úgy látszott, a parlamentben a hatpárti szerkezet rögzül, még ha nem ugyanaz a hat párt volt is végig jelen, s időnként szakadások, bomlások, átülések komplikálták a képletet. Most, az Európai Parlament magyar tagjainak megválasztása előtt néhány hónappal már csak két párt pályázik biztos eséllyel a mandátumszerzésre, de a 2002 tavaszán megválasztott parlament négy pártja közül is csupán három nyerte el mandátumait teljes egészében a saját jogán.

Ki hitte volna az első szabad választások idején, hogy a két legnagyobb rendszerváltó párt ilyen mélyre süllyed, hogy a megvert, utódpártként elmarasztalt és karanténba zárt MSZP két alkalommal is domináns kormánypárttá válik, vagy hogy a liberális-radikális-alternatív arculatú ifjúsági szervezet, a Fidesz az ókonzervatív és az újpopulista retorikát egyesítve foglalja el a jobboldali gyűjtőpárt szerepkörét? De folytatható a feltűnő jelenségek sora: a történelmi pártok felszívódtak; a nemzeti radikálisoktól a neonácikig terjedő szélsőjobboldali erők a közéletet tartósan mérgező tényezővé váltak; az üresnek vélt „nemzeti centrum" elfoglalásának ambíciójával szerveződő új alakulatok sorozatosan kudarcot vallottak; a zöld-
alternatív pártképződmények támogatottsága elenyésző maradt; a kádárista hagyományokat hirdető kommunista párt lenullázta magát.

Visszatekintve egyre nyilvánvalóbb, hogy a rendszerváltás csodája a globalizációnak nevezett folyamat részjelenségeként bontakozott ki, amelyhez a politikai élet főszereplői többnyire a „nem tudják, de teszik" mechanizmust követve igazodtak: segítették vagy fékezték, igazgatták vagy torzították a beilleszkedés folyamatát. A mérvadó politikai erők egyetlen kérdésben értettek egyet: a fejlett Nyugathoz való csatlakozás ügyében. A félperiférián rekedt Magyarország számára nem csekély tétje volt annak, hogy milyen feltételekkel tudja végrehajtani a felzárkózás kísérletét. A napi pártharcok vitáiból választók milliói vonták le a lesújtó következtetést, miszerint nem róluk és nem is az ország sorsát érintő legfontosabb ügyekről szólnak a politikai elit csoportjainak nívótlan küzdelmei, de a bizalom megvonása mégis mindig szelektív és pontosan irányzott maradt. A sorozatosan bekövetkező büntető szavazások jelezték az igényt a torzulásokat hozó negatív tendenciák megfékezésére, a politika irányának korrekciójára.

A magyarországi pártviszonyok analógiás értelmezései rendszerint két lehetőség közül választottak: az elmaradottságot kárhoztatva a fejlődés királyi útjától való eltéréseket, a nyugati pártokhoz képest meglévő különbségeket taglalták, vagy éppen azt állapították meg, hogy a struktúrákat és a trendeket illetően sok a hasonlóság. A politikai harcokban a kettősség úgy jelent meg, hogy minden szereplő a félig nyugatosodott pártviszonyok tényét hangoztatta, szemforgatóan sóhajtozva azon, hogy a másik oldal hiányosságai és torzulásai miatt nem beszélhetünk még kifejlett européer állapotokról. Mivel az átmenet egyaránt volt kitagozódás a mély válságba jutott szovjet típusú államszocializmus kereteiből és betagozódás a globalizálódó tőkés világgazdaságba, valamint vele együtt az integrálódó európai politikai közösségbe, a pártrendszer alakulása valamilyen - legalább áttételes - módon le kellett hogy képezze a félperifériás helyzet meghaladására irányuló folyamat menetét. A társadalomban meggyökeresedett demokratikus hagyományok és szerves előzmények nélkül, főként külső mintákat követve kellett alkalmazkodni a világhelyzethez, amelyet éppen a senki által be nem látott változások jellemeznek. A korábbról ismert sémák csak korlátozottan voltak alkalmazhatók, követhető új paradigma pedig nem jelent meg a színen. Így azután egyszerre voltak és vannak jelen a magyar pártpolitikában az ásatag politikai hagyományok tovább élésének tünetei meg azok a jelenségek, amelyek a fejlett országok némelyikében kibontakozni látszó új trendek követéséből fakadnak. A mindennapi csatározások zűrzavarában egymásra vetülnek a múlt árnyai és a homályosan kirajzolódó jövő képei, elégséges távlat híján nem is olyan egyszerű kibogozni belőle a lezajlott rendszerváltoztató folyamat pártpolitikai komponenseinek lényegét.

 

A pluralizmus kibontakozását kettős folyamat eredményezte: az állampárt felbomlása és az ellenzék elkülönült csoportokba szerveződése. 1989 elejére az előző évi pártértekezleten szabad utat kapott „grósznoszty", a gorbacsovi rendszermentő-átalakító tervek magyar variánsaként elgondolt modellváltó koncepció megbukott, de képviselői hatalmi tényezőként tovább funkcionáltak. A kísérlet főbb elemei a következők voltak: a gazdaság liberalizálása egy köztulajdoni dominanciájú, de piaci mechanizmusokkal működőképessé tett és erősen nyugati külgazdasági orientációjú gazdasági rendszer kialakításával; a pártállam „jogállamosítása" az intézményrendszer némi korszerűsítésével, de a főhatalom megtartásának garantálásával; az érdektagoltságot jobban kifejező „szocialista pluralizmus" engedélyezése, amelynek határa a rendszer fennmaradásának tudomásulvétele, lehetséges kimenetele pedig egy kvázikoalíció; a hegemón szerepét megőrző párt működésének korszerűsítése a demokratikus centralizmus fenntartása és a korlátozott platformszabadság mellett; a nyugatos orientáció erősítése a külgazdaság mellett a külpolitikában is, persze tekintettel a mindenkori szovjet érdekekre. A reformokat radikalizáló kísérlet minden eleme a rendszer gyorsuló felbomlásának tényezőjévé vált. Miután a kádárizmus „közmegegyezésnek" nevezett kényszerlegitimációja a súlyos krízissel összeomlott, a nyugati nyitással egybekapcsolt „élharcos" reformország-arculattal próbáltak legitimációt szerezni az új politika számára. Ez azonban a rendszerfenntartó tabuk leomlásával járt, s fölmerült a kérdés: miért kellene a gazdasági és a politikai rendszer átalakításának mesterséges határokat szabni, elfogadva a „szocialista" jelző fosztóképzőként funkcionálását. A viszonyítási pont megváltozott, a szovjet tábor rosszabb sorsú országainak helyét Ausztria jóléti-fogyasztói társadalma vette át.

A pártállam korlátozott jogállamosítása felgyorsította a hatalmi szerkezet felbomlását. Hasonló hatású volt a gazdasági törvényhozás, annak sem az volt a szándéka, hogy a tőkés piacgazdaság kibontakozásának jogszabályi feltételeit hozzák létre, ám a liberalizálás folyamata a nyugati gazdasági erőfölény és a nyugatos orientáció erősödése mellett nem volt megfékezhető. A rendszerek versenye eldőlt, a globalizáció elérte a szovjet fennhatóság alá tartozó félperifériát, s a nyomásnak az összeomlás felé tartó birodalom sem tudott ellenállni. A vezetés technokratái a folyamat dinamikáját észlelve hangolódtak át a radikálisabb változásra, s kezdték a politikai hatalom kérdését a gazdasági átalakulás követelményeihez igazítani. A hatalom valamiféle megosztása elkerülhetetlennek látszott. A többpárti parlamentarizmus elfogadása azon az elgondoláson alapult, hogy a helyzeti előny kihasználásával a szabad választásokon is domináns pozíciót lehet szerezni, egy koalíció élén folytatható a kormányzás.

Az új helyzetben az állampárt átalakítása nem maradhatott el, ám a rendszer összeomlása közepette hatalmas viták folytak arról, mennyire legyen más a párt, és ami lesz belőle, az miként váljék a formálódó többpártrendszer részévé. Az állampárti konglomerátum sorsának alakítóira egyaránt hatott a hatalmi megfontolások összetartó ereje és a platformosodással együtt járó divergencia. A radikális reformszárny nem szakadt ki önálló szervezetet alkotva az állampártból, jóllehet úgy tűnt, a feltételek megvoltak hozzá: kibontakozott a rendszerváltás platformját elfogadó reformkörök mozgalma, a hatalom berkeiben voltak elismert és népszerű reformer politikusok, akik körül a szakítás után jelentős erő tömörülhetett volna, és a reformer értelmiség munkássága révén rendelkezésre álltak a tézisek egy program koncepciójához. A szakítás elmaradásának okait ezúttal nincs terünk taglalni, arra azonban érdemes rámutatni, hogy a reformmozgalom is csak fő céljait tekintve volt egységes, miközben a népi baloldaltól a szociálliberális nézetekig számos elképzelés megfért az önálló szerveződéshez alkalmasnak látszó platform keretei között. A rendszerváltás elfogadott demokratikus és piacgazdasági tartalma, illetve a baloldali politika aktuális esélyei közötti viszony nagyon kevéssé volt tisztázott. Ez a probléma azonban (a hatalmi szempontokon kívül) nem különösebben zaklatta fel a bürokratikus modernizáció ügyintézőiként működő technokrata reformereket.

Az MSZP megalakítását eredményező kompromisszum végül nemcsak a szűkebben vett reformszárnyon belül jött létre, hanem a platformszövetség jegyében egy demokratikus baloldali konglomerátumpárt alapjait sikerült lerakni. A tömegpárti jelleg fenntartása érdekében megkötött alku nem vezetett eredményre, az elődpárt tagsága mintegy a huszadára csökkent. A kialakuló pártrendszerben az MSZP mégis elfoglalhatta az egész parlamenti baloldalt, amit konglomerátumjellege mellett annak köszönhetett, hogy az 1990-es választásokon minden egyéb baloldalinak mondható alakulat elvérzett. Korántsem volt egyértelmű, hogy korszerű szociáldemokrata párt faragható abból a pártból, amely a baloldali értelmiség változatos orientációjú csoportjaiból, az elvhűségből vagy megszokásból ott ragadt régi vágású párttagokból, az „osztályvezető-helyettesek forradalmának" az MSZP-re jutó hányadából, valamint a kormányzati-államigazgatási apparátusból a pártpolitika új világába került - többnyire pragmatikus-technokrata beállítottságú - politikusokból verbuválódott.

Az 1990-es választásokon csak azok a pártok váltak parlamenti erővé, amelyek az 1989 márciusában megalakult ellenzéki kerekasztal tagjai voltak. A megalakuláskor azonban még az sem volt magától értetődő, hogy itt ellenzéki pártok teremtik meg a közös fellépés fórumát, sem az ellenzékiséget, sem a pártjelleget illetően. Amikor a Magyar Demokrata Fórum 1988 szeptemberében a második lakiteleki találkozón mozgalommá alakult, magát „sem ellenzéki, sem kormánypárti" erőként definiálta, elismerte a többpártrendszer szükségességét, de maga nem kívánt párttá válni, s még a következő év első felében is kemény viták dúltak a párttá alakulás hívei és elutasítói között. A Fidesz sem pártként, hanem ifjúsági politikai szervezetként alakult, s vezetői 1989 áprilisában ugyancsak éles viták után arra jutottak, hogy nem utasítják el a pártosodás folyamatát, de nem tekintik a legfontosabbnak a pártelvű szerveződést. 1988 novemberében a Szabad Demokraták Szövetsége kemény viták árán tudott a laza szerveződésű Szabad Kezdeményezések Hálózatából kiválni és létrehozni egy liberális pártot. Az úgynevezett történelmi pártok természetesen korábbi pártjellegű szervezetüket igyekeztek újrateremteni, ám némelyikük ellenzéki jellegével kapcsolatban kételyek támadtak. Az MSZMP egy ideig abban bízott, hogy a történelmi pártokkal folytatott háttértárgyalásai révén sikerül megalapozni egy leendő koalíciót. A kerekasztal-tárgyalások során érzékelhető volt, hogy Pozsgay Imre az MSZMP-n belül a vele kváziszövetséges ellenzékiek, a vele kapcsolatban álló ellenzékiek pedig az ellenzéki kerekasztalon belül Pozsgay törekvéseit figyelembe véve politizáltak.

A tárgyalások időszakában az ellenzéken belüli megosztottság legfőbb tényezője az MSZMP-hez, illetve annak egyes áramlataihoz való viszony kérdése volt. A problémát a közvélemény számára is élesen exponálta a tárgyalásokat lezáró megállapodást aláírók és azt elutasítók szembenállása, majd a népszavazási kezdeményezéshez való eltérő viszony. A kétféle magatartás mögött eltérő ellenzéki stratégiák álltak, de ezek egyúttal egyre inkább feszegették egy jövendő koalíció kérdését is. 1989 októberében az MDF második országos gyűlése után a pártelnökké választott Antall József még úgy nyilatkozott, hogy a két héttel azelőtt megalakult MSZP nélkül „nincs és nem is lehet stabil, a nemzet érdekeit szolgáló koalíció". A népszavazási, majd az országgyűlési választási kampányban az utódpárthoz való viszony taglalása vált a legfőbb diszkreditáló tényezővé, jóllehet a sorsdöntő különbségek a rendszerváltás tartalmi kérdéseiben voltak.

A kialakuló pártviszonyok szempontjából a legfontosabb tényező az a magyar politikai tradíciókban gyökerező kulturális, ideológiai, értékrendbeli megosztottság volt, amely kezdettől elválasztotta egymástól a rendszerváltó pártokat létrehozó értelmiségi csoportokat. Valódi koncepcionális különbségek, nem pusztán a hatalmi vetélkedés jegyében mesterségesen konstruált ellentétek osztották táborokra a kialakuló pártokat. A rendszerváltás társadalmi bázisát a nyugati jóléti-fogyasztói társadalom megvalósításának reménye és a szuverenitás visszanyerésének óhaja adta. A globalizáció nemcsak felbontotta a szovjet birodalmi kereteket, kiszabadítva az erőszakkal Moszkva fennhatósága alá sorolt országokat, hanem ellenállhatatlan szívóhatást is gyakorolt rájuk. A nyolcvanas évek győzelmes neokonzervatív kurzusainak idején másról sem volt szó, mint a jóléti állam (vagy szociális piacgazdaság) fenntarthatatlanságáról, miközben Magyarországon a „szeretnénk mi magunknak azt a válságot" címszó alatt folyt az illúziógyártás az új fejlődési pályára állás és a nyugati viszonyok gyors átvételének esélyeiről. Valójában a nyugatiak nem az ottani állapotokat, hanem az átálláshoz szükséges tőkét, illetve annak feltételeként a betagozódáshoz szükséges követelményeket exportálták segítség gyanánt. A rendszerváltás liberális jellegének alternatívájaként az integrációból való kimaradás és vele a leszakadás felgyorsulása kínálkozott. Az integráció vonzó kilátása (éppen az Európai Unió létrejöttének időszakában) megkönnyítette a csatlakozás feltételeinek interiorizálását, a nyugatos modernizációt ezúttal a távlatos nemzeti érdekekkel egybehangzóan lehetett képviselni.

Ebben a világtörténelmi helyzetben kétségkívül az SZDSZ által képviselt rendszerváltó liberalizmus volt az adekvát politikai koncepció. (A Fidesznek önálló programja és főleg sajátos arculata volt, a lényeget illetően másfajta koncepciójáról azonban nem beszélhetünk.) A rendszerváltó liberalizmus elvi antikommunizmusa a fordulat teljességét kívánta szolgálni, s képviselői annak érdekében kívántak meghatározó pozíciót szerezni, hogy az új rendszer gyakorlatában minél hiánytalanabbul érvényesítsék a nyugati típusú polgári demokráciákban meghonosodott (liberális minimumként valamennyi mérvadó párt által képviselt) elveket.

A sikeres válságkezelés és modernizáció feltételének tekintett neoliberális gazdaságpolitikát Nyugaton a jobboldali, konzervatív pártok vezették be, Magyarországon azonban a jobboldal helyét elfoglaló pártokban más elképzelések uralkodtak. A liberálisok, akik úgy gondolták, hogy a piacgazdaság szabad működése útjába különösen a kibontakozás fázisában nem helyes akadályokat állítani, nemcsak a tradicionális baloldali koncepciót tartották anakronisztikusnak, hanem élesen elutasítottak mindenféle „népi-nemzeti" harmadikutas elképzelést is, amely az MDF-et alapító értelmiségi kör jellegzetes felfogása volt, de a német típusú kereszténydemokrata modellt sem tekintették adaptálhatónak, amelyet az MDF második elnöke, a Bíró Zoltánt felváltó Antall József preferált.

A rendszerváltás paradoxonja volt, hogy a releváns liberális koncepció önmagában csak a kispárti létezéshez volt elegendő, a megviselt társadalom nem volt felkészülve a radikális műtétre. Ahhoz tehát, hogy a liberalizmus rendszerelvű antikommunizmusa mögött megfelelő erő álljon, ki kellett pótolni a stílus radikalizmusával, valamint a liberális pártot a nyugatos modernizáció egyedüli autentikus képviselőiként kellett megjeleníteni, szemben a provinciális és a feladatok megoldására alkalmatlan MDF-fel és szövetségeseivel. A rendszerváltó ellenzéken belüli fő törésvonal ezzel láthatóvá is vált, annál is inkább, mert a másik oldalról egyre határozottabban sugallták az érzéketlenségről, doktrinerségről, a nemzeti érdekek és a hazai sajátosságok negligálásáról, idegenbérencségről szóló vádakat, amelyeket az akkor még botrányosnak számító kódolt zsidózás tetőzött be. A Fidesz az „elvált szülők gyermeke", majd a „belgák pártja" hangoztatásával próbálta kivonni magát a tradicionális szembenállást újraélesztő ideológiai csatározásból, és sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy merőben újszerű hangvétellel és politikai kultúrával vétette észre magát. Az SZDSZ sikeresen növesztette magát nagy párttá, de ennek ára az lett, hogy tagjai és támogatói között tömegesen voltak nem liberális, sőt kifejezetten antiliberális felfogású emberek.

Az MDF-konglomerátum sikerét más jellegű heterogenitása, valamint „nyugodt erőként" való megjelenése hozta meg. Az MDF reflektált arra a jellemző társadalmi igényre, hogy az átmenetet a lehető legkevesebb áldozattal hajtsák végre. Alighanem katasztrofális következményekkel járt volna magukra a liberálisokra, ha az ő vezetésükkel és az ő koncepciójuk alapján - a sokat emlegetett „sokkterápiás" kezeléssel - próbálkoznak először. Az emberek többsége ki akarta próbálni, van-e kevesebb megpróbáltatással járó megoldás. A rendszerváltó paradoxonhoz hozzátartozott, hogy a „nemzetiekkel" kellett elvégeztetni - leküzdve a saját táborukon belüli ellenállást - a nyugatos orientáció és az ahhoz illeszkedő politikai működésmód választását, ahogyan később a szocialistáknak kellett - ugyancsak saját hajlamaik és támogatóik ellenében - véghezvinni a liberális gazdasági rendszerváltást.

Amikor az addig domináns népi-nemzeti irányzat reprezentánsai átadták az MDF vezetését Antallnak, mert a kormányzásra készülve őt ítélték erre alkalmasnak, az ő eszménye kétségkívül egy konzervatív egységpárt volt, amely a magyar hagyományokat és a nyugati vonásokat egyesíti. Az induláskor azonban csak arra volt lehetősége, hogy a gyűjtőpártot a népi-nemzeti, a kereszténydemokrata és a nemzeti liberális irányzatok szerves egységeként próbálja megkonstruálni. Az MDF-et támogatóinak nagy része nem ideológiai alapon, hanem a kormányzásra legtöbb eséllyel pályázó, mérsékelt rendszerváltó erőként választotta, amely a nemzeti érdekeket és a társadalom tűrőképességét szem előtt tartja. Nem volt idő az eltérő irányvonalak összecsiszolására, hiszen még csak nem is egy párt belső viszonyainak rendezése volt a legsürgetőbb feladat, hanem egy koalíciós kormányzásra alkalmas blokk létrehozása. Miután Antallt a négyigenes népszavazás kiváltotta a szocialistákkal elkerülhetetlennek vélt összefogás terve alól, az volt a kérdés, hogy el lehet-e kerülni a liberálisokkal kötendő nagykoalíciót. Lehetőséget kínált erre, hogy a népszavazásra összeverődött négypárti összefogás felbomlott: a szociáldemokraták eljátszották esélyeiket a parlamentbe jutásra, az ugyancsak belső harcoktól dúlt kisgazdák pedig az MDF körül formálódó blokkot választották.

A történelmi pártok közül csupán a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt vette sikerrel az 1990-es választások akadályát, mindketten olyan tradíciót képviseltek, amelyek a választói mentalitásban túlélték a négy évtizedes kényszerszünetet. A gyűjtőpártokkal szemben éppen markáns vonásaiknak köszönhették felszínen maradásukat: a kisgazdák az 1947-es tulajdonviszonyok visszaállítását célzó „egy ügyű" programjuknak, a kereszténydemokraták pedig erős ideológiai elkötelezettségüknek, amelyet a politikai katolicizmus újraélesztését támogató klérus pártfogolt. A jobboldali koalícióba integrálásuk ára az volt, hogy sajátos arculatukat megőrizhessék, és speciális programpontjaikat érvényesíthessék.

 

Az első szabad választások után úgy látszott, stabil struktúrába rendeződik a hatpártrendszer, s a pártok az európai példának megfelelően tagolódnak a három meghatározó irányzatot leképező szövetségi rendszerbe. Valójában az első kormányzati ciklusban nemcsak az erőviszonyokban következtek be jókora eltolódások, hanem a pártok súlyos belső válságokat éltek át, s a pártviszonyok változásai is megérlelődtek. Az új pártok szilárd választói bázisa még nem alakulhatott ki, irányvonalukban sem volt teljes egyetértés, nem csoda, hogy éles stratégiai viták zajlottak köreikben.

A bonyolult választási rendszer biztosította a stabil kormányzáshoz szükséges parlamenti erőviszonyokat, az eleve beépített aránytalanságok azonban azt is jelentették, hogy társadalmi támogatottságukat tekintve középpártok kerültek nagypárti szerepbe, a domináns kormánypárt mögött sem állt a választók egynegyedének közvetlen támogatása (az MDF listája 24,73 százalékot, az SZDSZ-é 21,39 százalékot kapott). Antall József kormányfőként nem elégedhetett meg azzal, hogy saját pártját vezesse, jóllehet annak uralása is nehezen megoldható feladatnak bizonyult, a saját embereivel feltöltött kormányba telepítette a politikai centrumot, s a koalíció egészét próbálta közvetlen befolyása alá vonni. Az egység megőrzéséhez elvileg kétféle összetartó erőre számíthatott: kormányzati sikerekre, amelyek legalább részben kielégítik a pártok támogatói bázisának igényeit is, valamint az eszmei-ideológiai kötőanyag tartósságára. Egyik sem volt meg.

A „kamikaze-kormány" feláldozta ugyan népszerűségét, de jócskán a célobjektum mellé repült, ami az adott politikai konstellációban szinte nem is volt elkerülhető. Feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmaztak a kiinduló koncepció alapvető elemei: a világgazdaságba való betagozódás szükséglete, a szociális piacgazdaság eszménye, valamint az erős középosztályt teremtő nemzeti-polgárosító gazdaság- és társadalompolitika. A kormány bele-belekapott a konzervatív liberális gazdaságpolitikába, de a következményektől rendre visszariadt, sem a válságkezelésben, sem a modernizációban nem nyújtott elfogadható teljesítményt. Nemcsak a helyzet nehézsége és a társadalom tűrőképessége riasztotta vissza, hanem nacionalista-populista érvekkel fellépő belső ellenzéke is akadályozta. Mivel a szerves polgárosodás reális lehetősége és az elképzelt nemzeti középosztály ideája nem találkozott, azt csakis erőszakkal lehetett volna kikényszeríteni. A keresztény-nemzeti középosztály mint potenciális bázis mentálisan létezett, ám a megcélzott széles tulajdonosi réteg kialakításához nem voltak meg a feltételek. A törekvés és a lehetőség közötti ellentmondás frusztrációt keltett, s ez a radikalizmus iránti nyitottságot erősítette. Egyebek mellett ez a jelenség állt az igazságtételi kampányt forszírozók hisztérikus támadása mögött, s kevés volt a megfékezésére, hogy Antall a demokratikus normák és a „tetszettek volna forradalmat csinálni" jegyében igyekezett azt visszafogni. A kisgazdák reprivatizációs követelését is csak súlyos áldozatok árán tudta kárpótlássá mérsékelni, s bár ezzel a mezőgazdaság számára katasztrofális lépéssel a kormánytöbbséget (a kisgazda harminchatok megnyerése révén) fenn tudta tartani, az FKGP szétszakadását és a Torgyán-féle vérbő kormányellenes populizmus kibontakozását nem tudta elkerülni. Nem született kiegyezés a koalíción kívüli politikai erőkkel és a pártpolitikán kívüli jelentős társadalmi csoportokkal sem, konfliktusok sora bontakozott ki, amelyet kultúrharcos jellegű ideológiai vita és elfajuló médiaháború kísért.

A jobboldal összetartásához szükséges egységes ideológiát sem sikerült Antallnak biztosítania, ám maga a próbálkozás rendkívül kártékony folyamat megindításához vezetett, amely a magyar politikai kultúrát a meghaladni kívánt torz múltba vezette vissza. A mai állapotokból visszatekintve szinte meglepő, hogy a társadalom nagy többsége milyen döbbenettel és felháborodással fogadta a horthysta reminiszcenciákat ébresztő avítt politikai stílust és ideologizálást, a kísérletet, hogy a kormány „népnevelő" gesztusokkal próbálja őket saját jobboldali értékrendjéhez igazítani. Nemcsak az MDF gyors hanyatlása jelezte az elutasítást, hanem az első időszakban a keresztény-nemzeti ideologizálással szemben a legkeményebb hangvételű kritikát gyakorló Fidesz népszerűségének meredek emelkedése is. (A tényleges eszmei vitát javarészt az SZDSZ liberálisai folytatták le, s ez elősegítette a Fidesz középre helyezkedését.)

Az MDF-ben nem létezett eszmei közösség, a három irányzat feltételezett egységének konstrukciója jámbor szándék volt csupán. Antall azonban komolyan vette saját elgondolását, elvei voltak, az ellentétek megnyilvánulását nem rugalmasan és pragmatikusan, a majdani orbáni cinizmussal kezelte. Kompromisszumokkal nem lehetett az ellentéteket kordában tartani. Az MDF befolyásos politikusainak jelentékeny része kifejezetten antiliberális volt, s a problémát Antall csak megkerülte azzal, hogy „nem hagyta magát kioktatni" liberalizmusból. Elmulasztották a nemzeti liberalizmus releváns értelmezését a globalizáció korában, viszont a szélsőjobboldal eltávolításáért cserébe a párt liberálisként számon tartott reprezentánsait is kiakolbólították a pártból. Nem voltak meg a feltételei egy CDU-típusú szociális piacgazdaságos kereszténydemokrata politikának sem. Antall a háború utáni német példát próbálta követni abban is, hogy a jobbközép párton belül tartva „domesztikálja" a Csurka István vezette szélsőjobboldali szárnyat. A kormánytöbbség fenntartása érdekében sokáig nem adta fel a kudarcra ítélt kísérletet, és súlyos árat kellett fizetnie az MDF-ben többséget képviselő Csurka-Lezsák-csoport megfékezéséért.

A szakadást mégsem lehetett elkerülni, mert a rendszerváltás értelmezése körül támadnak fel az elfojtott viták. Kiderült, hogy a különbség koncepcionális jellegű, s mindez olyan helyzetben történt, amikor véglegesen még nem dőlt el semmi a rendszerváltás jellegét illetően. A MIÉP-pé váló Magyar Út mozgalom kiválása ellenére a pártelit csurkistáinak nagy része az MDF-ben maradt, s Antall halála után a Boross-Lezsák-féle keményvonalas egység a kiegyezést is rögzítette. Csurkáék reflektáltak a globalizáció jelenségeire - a lehető legkártékonyabb választ adva a problémára -, az MDF-ben maradó radikálisok viszont kompromisszumként nem kérdőjelezték meg az MDF mérsékeltebb, az európai konszenzuson belül maradó irányvonalát. A szimbolikus politizálás szférájában és a hatalmi harcban viszont a szélsőjobboldalhoz hasonló igényeket támasztottak a pártvezetéssel szemben. A közös nevező a sérelmi politika és az avítt, horthysta emlékképeket felélesztő keresztény-nemzeti ideologizálás felújítása volt. A kormányzási sikerek elmaradása növelte a radikalizmusigényt, a „tetszettek volna forradalmat csinálni" érveléssel Antall nem sokra ment, az antiliberális és antikommunista indulatok eszkalációját nem tudta megfékezni.

A jobboldali kormánnyal szemben megnyilvánult erős társadalmi ellenállásnak egyaránt oka volt a modernizációs feladatok elmaradása, a szociális állapotok romlása és a demokratikus konszenzust megingató politizálás. Gyorsan kialakult a kép az alkalmatlan és érzéketlen kormányról, amelyből egyidejűleg hiányzik a szakértelem és a társadalomismeret, viszont politikája anakronisztikus, stílusa fennhéjázó, ráadásul gyanús privatizációs ügyekkel terhelt. Az 1994-es választásokra a jobboldal fragmentálódott - az MDF parlamenti frakciója is több részre bomlott -, s végül a választási rendszer hatására még valódi támogatottságánál is kevesebb mandátumhoz jutott. Az MDF a maga 11 százalékával maradt az oldal legerősebb pártja, az antallista kisgazdák önálló erőként megszűntek, a csaknem 9 százalékos FKGP-t Torgyán József korlátlanul uralta, a KDNP hozta a mélyen vallásos katolikusoktól származó 7 százalékát. A MIÉP akkor még csak másfél százalékot ért el.

Súlyos válságokon ment át az első választási ciklus legerősebb ellenzéki pártja, az SZDSZ is, végeredményként viszont történetének legnagyobb sikerét könyvelhette el. Az 1994-ben elért 19,7 százalékos eredmény mögött az abszolút értékeket tekintve nagyobb választói bázis állt, mint az első alkalommal, de ennél fontosabb, hogy ez a tömeg döntő többségében már valóban a liberális és modernizációs elkötelezettségű polgári választói körből adódott. A nyilvánosság előtt zajló elvi viták eldőltével a „radi-szadi" kikopott a párt támogatói köréből.

Az SZDSZ politikájának jellegzetes szakaszait, az elnökváltásokkal kísért szövevényes platformvitákat ezúttal nincs terünk felidézni, csak arra utalhatunk, hogy ezek a párt jellegét meghatározó kérdések körül forogtak, mint az értékválasztás, a liberalizmus és a radikalizmus viszonya, a néppárti ambíció és a liberális politika lehetséges társadalmi bázisa, a szociálliberális vagy konzervatív liberális irányultság választása, a rendszerváltás mint történelmi feladat értelmezése és ennek összefüggése a szövetségi politikával. Mindezek a viták a jobboldallal folytatott nekikeseredett csatározások közepette zajlottak. A szabad demokraták az Antall-kormány releváns kritikáját adták, és a rendszerváltás kezdeti időszakához hasonlóan elsősorban ők határozták meg a közéleti diskurzus nyelvét is.

Az SZDSZ-ben uralkodó felfogás szerint a nemzeti érdekeket nem lehet a modernizáció, az euroatlanti integráció, a felzárkózás céljainak elérésére alkalmas politika nélkül (s különösen ezeket akadályozva) érvényesen képviselni. Mivel azonban a jobboldal a nemzeti problematikát az ideologikus-szimbolikus szférába utalta, a nemzeti kérdésben meglévő vitákat egyre irracionálisabbá tette, egyúttal a nemzeti-nemzetietlen törésvonalat is elmélyítette. A jobboldal a nemzeti kérdést igyekezett identitáspolitikája meghatározó elemévé tenni. Az SZDSZ-ben ezzel szemben még hangsúlyosabbá vált a modernizációs-polgári fejlődés feltételeként definiált liberális gazdaságpolitika és a nyugatos társadalomfejlődés politikai kereteit adó demokratikus jogállam normáinak megkövetelése. Mindez a rendszerváltás trendjének világos felismerésén alapult, s ilyen értelemben releváns koncepció maradt, noha a társadalmi következményeket és azok politikai hatását tekintve kétségkívül problematikus volt. A konfliktusoktól azonban nem lehetett visszariadni. Látható volt, hogy minél tovább húzódik a rendszerváltás aktuális liberális tartalmának realizálása, annál erősebb lesz a fölöslegesen (mert eredmény nélkül) sanyargatott társadalom ellenállása. A szabad demokraták elfogadhatatlannak ítélték az állam világnézeti semlegességének megkérdőjelezését, a keresztény-nemzeti népnevelést ugyanúgy, mint a piaci mechanizmusok kiépülését akadályozó kormányzati társadalomalakító lépéseket, még ha a spontán folyamatok - a késői Kádár-korszak vezető rétegének kedvezve - morálisan kétségbe vonható fejleményekkel jártak is.

Az SZDSZ számára megint nem volt alternatívája a radikális kormányváltásnak. Úgy látták, még egy eltékozolt ciklust nem bír ki az ország a rendszerváltás valódi tartalmának elvesztése nélkül. A szabad demokraták szövetségi politikáját ezek a teljes kormányváltásra és a rendszerváltást vakvágányra terelő jobboldali kurzus megállítására irányuló megfontolások határozták meg; elfogadható alternatíva számukra a liberális győzelem vagy a liberális politika domináns pozícióba juttatása volt. A Fidesszel, az Agrárszövetséggel és a Vállalkozók Pártjával kötött négyes szövetség sikere lett volna a legjobb megoldás, ennek híján abban bízhattak, hogy az MSZP technokrata liberális gazdaságpolitikusai meghatározó szerephez jutnak a programalkotásban, illetve egy lehetséges szociálliberális koalícióban. A Demokratikus Charta megmutatta, hogy létezik aktív társadalmi bázisa a liberális és baloldali kormányváltást a demokrácia, a modernizáció és a nyugatos fejlődés alapján kívánó politikának, bár az nem látszott, mennyi és miféle illúzió hatja át ezt a sokaságot.

Sokáig kétséges volt, hogy a válságok sorát megélt SZDSZ képes lesz-e a liberális oldal domináns pártja maradni, ezt a pozícióját a Fidesz népszerűségének magasra ívelése veszélyeztette. A fiatal demokraták pártjának támogatottsága példátlan szélsőségek között mozgott az első kormányzati ciklusban. Sikerként könyvelték el, hogy a Fidesz egyáltalán bejutott az Országgyűlésbe, ezután elképesztően gyors növekedést produkálva negyven százalék fölé emelkedett a párt népszerűsége, majd erről a csúcspontról következett be a zuhanás: az 1994-es választásokon a leggyengébben szereplő parlamenti párt lett.

A Fidesz magasra emelkedését mindenekelőtt annak köszönhette, hogy az emberek jó része ki akarta fejezni a rendszerváltó pártokban való csalódottságát, s erre alkalmas volt a fiatal demokraták kedvenccé avatása minden más pártétól elütő arculatuk, frissességet hozó szókimondó hangvételük, elvszerű állásfoglalásaik, az egymással nekikeseredetten harcoló domináns pártoktól való távolságtartásuk következtében. Váratlan és nemegyszer provokatív elhatároló lépésekkel megszabadultak „az SZDSZ ifjúsági szervezetének" torzképétől, miközben a szellemességtől az otrombaságig terjedő skálán éles hangon támadták az Antall-kormányt. Szinte mindennel szemben alternatívát kínáltak, amit a jelenvaló pártpolitikában utálni lehetett. A Fidesznek ez a különleges „anti-" jellege elősegítette, hogy a radikális hangvétel ellenére a centrumba helyezkedjen. A párt antiklerikalizmusa, a „Torgyán-féle Muppet-show" kifigurázása és a kárpótlás karakán elutasítása, az MDF bírálata kirekesztő nacionalizmusa és a szélsőjobboldallal való összefonódása miatt mind arra utalt, hogy nincs párt, amely a Fidesznél erőteljesebben állna szemben a tradicionális magyar jobboldal világával. A Fidesz azonban egyúttal arra is törekedett, hogy az antikommunista-utódpárti szétválás legyen a legfőbb törésvonal, s ebbéli szándékában nem zavarta, hogy 1994-re készült programja az MSZP hasonló dokumentumával mutatta a legtöbb hasonlóságot.

A Fidesz liberális elveket hirdetett, ám nagyra duzzadt választóközönsége korántsem csupa liberálisokból állt. Népszerűségével kiáltó ellentétben volt gyönge társadalmi beágyazottsága. A Fidesz jobboldali fordulata, amely a Fodor-szárny kiszakadásával járt, részint téves kalkuláción, másrészt viszont racionális hatalmi megfontolásokon alapult. A médiakedvenc arculatpárt sztárjai túlbecsülték a népszerűséget kiváltó tényezők teherbíró képességét, nyilván ezért nem támadt fel időben a veszélyérzetük, amikor a bukás felé vezető útra léptek. Ugyanakkor azt is meg kellett fontolniuk, hogy a felduzzadt, ám egyáltalán nem identitáskötődésű szavazótáborral aligha bírnák ki - tisztán liberális kormány fő erejeként - egy konzekvens neoliberális gazdaságpolitika következményeit. Azt meg éppen a saját későbbi magatartásuk alapján lehet sejteni, miféle jobboldali ellenzéki megnyilvánulásokkal számoltak egy szocialista-liberális közös kormányzás esetére. A jobboldal felé fordulásban nyilvánvalóan közrejátszott, hogy Orbán Viktor politikusi krédójának az intranzigens szocialistaellenesség az egyetlen tartós eleme. Miután a Fidesz kétségessé tette, hogy el akarja távolítani a kormányból a jobboldalt, a kormányváltó szavazatok elvesztésével a mélybe zuhant, s ezzel az MSZP és az SZDSZ számára nyitott teret. A fordulat következményei súlyosak voltak, de azzal, hogy a Fidesz-vezetés rivális nélkül az Orbán-Kövér-féle csoportra maradt, lehetőség nyílott azonos név alatt egy teljesen más párt felépítésének megkezdésére.

Kevesen számítottak arra, hogy az 1990-ben megvert, megvetett és kiközösített MSZP Horn Gyula vezetésével négy évvel később a szavazatok egyharmadát és a mandátumok abszolút többségét megszerezve tér vissza a hatalomba. Az MSZP-t „jó vesztes" magatartása, a parlamentben mutatott szakmai teljesítménye, demokratikus elkötelezettségének számos kinyilvánítása, valamint a párt szociáldemokratizálásának megkezdése csak lassan szabadította ki a bezártságból. A platformszövetségként létrejött, heterogén MSZP egységbe fogását nagyban elősegítette a párt beszorított helyzetében szinte kikényszerített szolidaritás, majd a pragmatikus hatalmi centrum megszerveződése, amely a platformvitákat a tisztázás előtt-helyett zárójelbe tette, a párt szociáldemokrata jellegét adottságként, s nem feladatként kezelte. A vártnál gyorsabb felemelkedés mögött mindenekelőtt az Antall-kormány kudarca és az ennek nyomán előállt helyzetre való hatékony reagálás állt. A kialakuló törésvonalak az MSZP támogatottságának növekedését segítették elő. A szocialisták egyértelműen a nyugatos, modernizációs oldalra kerültek. A külpolitikában és a gazdasági stratégiában érvényes mondanivalójuk volt, amely segítette, hogy potenciális kormányváltó erőként jelenjenek meg, és elhalványította a liberálisoktól elválasztó törésvonal jelentőségét. Az antikommunista törésvonal megerősítésének erőltetése még a kezükre is játszott, ahogy az akkori vicc jelezte: a jobboldali kormánynak sikerült, ami a kommunistáknak negyven év alatt sem ment: megszerettették a szocializmust. A hagyományos munkavállalói bázis megnyerését segítette, hogy a munkahelyek rohamos leépülése a jobboldali kormány időszakára esett, ráadásul a szakszervezetek is ellenséges közegbe kerültek. A nosztalgia feltámadása mellett fontos volt, hogy a késői Kádár-korszak vezető rétegének sok tagja - az ellenük irányuló verbális támadások ellenére - jó pozíciókat épített ki a gazdaságban. Ők és a bírált-fenyegetett hivatalnoki kar tagjai az MSZP javuló esélyeit látva pozitívan reagáltak Horn hívó szavára.

A fordulat 1992-ben következett be, amikor Horn Gyula kihirdette: cél a kormányhatalom megszerzése. A döntés egyúttal azt is jelentette: nem az a feladat, hogy az MSZP-t ellenzéki pozícióban keserves és hosszú munkával megújítsák, szociáldemokratizálják, hanem hogy mielőbb alkalmassá tegyék a hatalom megszerzésére és a kormányzásra, mégpedig a „szakszerűen" válságkezelő-modernizáló Németh-kormány örökségének folytatójaként. Horn ehhez igyekezett háttérként pártbázist teremteni. Konfliktusai az akadékoskodó értelmiségiekkel támadtak, akik nem akarták felfogni, hogy a bürokratikus modernizáció és a baloldali párt hagyományos választói rétegének megnyeréséhez szükséges program követelményeit egyaránt ki kell elégíteni, függetlenül attól, hogy ezek ellentmondanak egymásnak. A 92-es fordulat következménye az lett, hogy a pártfejlődésben óhatatlanul bekövetkező elbürokratizálódás és „az oligarchia vastörvénye" nagyon korán érvényesült, olyan állapotban érte az MSZP-t, amikor még idő kellett volna, hogy kiforrja magát. Mivel a rendszerváltó pártok üresen hagyták a baloldal helyét, a heterogenitásából származó előnyt is kihasználva a szocialisták viszonylag könnyen elfoglalhatták a nagy baloldali gyűjtőpárt pozícióját. A program liberális-modernizációs jellegét sikerült a párt pragmatikus szakértői jellegével azonosítani, és emellett olyan benyomást tudtak kelteni, hogy rövid távon is áthidalható az ellentmondás a párt modernizációs és szociális elkötelezettséget sugalló vonásai között.

Az MSZP a ciklus végére elérte az egyharmados támogatottságot, a felső határát annak, amit a társadalomban markánsan jelen lévő antikommunista, nemzeti és vallási törésvonalak lehetővé tettek. Kedvezően hatott a szocialisták esélyeire, hogy megnőtt a szociális, a modernizációs és a jogállami-demokratikus törésvonal jelentősége, erősödött a racionális-pragmatikus politika iránti igény. Az egyedüli kormányzás lehetőségét biztosító abszolút többséget az MSZP nem használta ki. A népszerűtlenséggel járó liberális gazdaságpolitikához nem ítélték elég szilárdnak a párt 33 százalékos induló támogatottságát. Legitimációs szempontból is fontos volt, hogy legyen partnere a kormányzásban, amire az ellenzéki múltja alapján a kádárizmus legelszántabb ellenfeleként megszerveződött SZDSZ különösképpen alkalmasnak mutatkozott. Ugyanakkor az abszolút többség végső soron zsarolhatatlanná tette a miniszterelnököt, aki ezt kihasználva a koalícióban is hegemón kormányzásra törekedett, stratégiája nem egészen egyezett a koalíciós szerződésben foglalt „együtt kormányzás" elvével. A kormányfő számára az MSZP zaklatott belső viszonyainak uralásához is nagyobb mozgásteret kínál, ha a szocialisták vitáiban rendre állást foglaló SZDSZ-t integrálja hatalmi centrumpolitikája keretei közé.

 

A Horn-kormány periódusa alatt kialakult és rögzült a szocialista-liberális, illetve a jobboldal különféle alakulatait felölelő két - hozzávetőleg azonos erőt képviselő - koalícióképes tábor. A szokványos kormánypárti-ellenzéki viszályok mellett a blokkokon belüli egymásrautaltság fel- és elismerése körül zajlottak a ciklus jellegzetes pártpolitikai konfliktusai.

Az MSZP a rá hárult, „nem szocialistáknak való" feladatot pragmatikusan oldotta meg: a bürokratikus-technokrata modernizáció kormánykiszolgáló pártjaként funkcionált. Anélkül folytatott neoliberális gazdaságpolitikát, hogy a liberalizmushoz való viszonyát tisztázta volna, ennek megfelelően Horn Gyula a problémát nem elvi, hanem praktikus kérdésként kezelte, és a hatalmi politika területére szorította. Az SZDSZ koalíciós stratégiájának két kulcseleme volt, mindkettő erősen konfliktusos. Egyrészt a kormánypolitika előrehajtójának, progresszív tényezőjének szerepét kívánták betölteni a szerintük nem kellően liberális és a kemény lépésektől könnyen visszariadó szocialistákkal szemben, ez pedig csak az MSZP-n belüli viszonyok befolyásolási kísérletével együtt lehetett hatékony. Másrészt kontrollálni akarták a kormány elégségesen demokratikus-jogállami elkötelezettségét, a szabadságjogok példaszerű érvényesülését akarták elérni, s mivel ebben saját tárcáik terén sem tudtak megfelelni minden elvi igénynek, a liberális közvélemény bevonásával maguk ellen is bírálatokat gerjesztettek. Végül az SZDSZ koalíciós stratégiájának egyik fő eleme sem érvényesült a remélt módon. Horn kis lépésekkel felőrölte az SZDSZ elvi alapon „kötözködő" ellenállását, egyúttal saját kezébe vette a liberálisok igényeinek is megfelelő stabilizációs és modernizációs politika irányítását - szembeszállva a felbolydult MSZP ellenkezésével is -, koalíciós partnerét pedig a tárcaszintű politizálásra igyekezett szorítani.

A szociálliberális koalíció az integrációs politikának adott abszolút elsőséget, mint amely esélyt kínál rá, hogy a globalizáció folyamatában az ország a lehető legjobb pozíciót szerezze meg. Mivel ebben a koncepcióban legfőbb nemzeti érdeknek a felzárkózás minősült, a politikának is arra kellett irányulnia, hogy a belső feltételek mielőbb és minél teljesebben tegyék alkalmassá az országot a csatlakozásra. Az áldozatvállalás értelméről szóló érveket kiegészítette a Kádár-korszakból örökölt „éltanuló" szerep, amely a csatlakozási folyamat versenyként való felfogásán alapult. Mindezek az MSZP vezetésében apologetikus viszonyulást eredményeztek a liberális modernizáció sikerét hozó politika egészéhez, ellentmondásai és negatív társadalmi következményei iránt nem mutattak kellő fogékonyságot. A drasztikus tőke- és jövedelemátcsoportosítás időszakában, amikor tovább nőttek az egyenlőtlenségek, nem lehetett kielégítő a rászorultság elvének (mégoly kényszerű) elfogadása a szociálpolitikában. Különösen nem lehetett vonzó a perspektíva, amelyet a változatlan folytatást kilátásba helyező program ígért.

Az MSZP centruma a kormánypolitika nyomán támadt identitásválságán ideológiapótló pragmatizmussal és modernizációs retorikával igyekezett túllendülni. Arculatának torz vonásokat adott a múltból ismerős hatalmi módszerek és politizálási stílus megjelenése, a késői Kádár-korszak gazdasági és politikai elitjéhez tartozók pozícióinak megerősödése és összefonódása a hatalmi szférával, valamint a morális válsággal való szembenézés elmaradása. Mindezek miatt hatékonyabbá vált a jobboldal törésvonal-politikája, amely a kormány nemzetietlensége és a kommunista hatalomátmentés képe alapján igyekezett megkonstruálni a kormánypárti és az ellenzéki tábor szétválását.

Az SZDSZ a maga kudarcát, támogatottsága felére csökkenését elsősorban a koalíciós szerepvállalásért kapott büntetésként értelmezte, s azt a következtetést vonta le, hogy az önálló politizálás visszanyerésével a liberális identitás újraépítése lehet a kiút a válságból. A kudarcnak azonban vannak mélyebben fekvő okai is. A gazdaság terén a radikális válságkezelő terápia és a mindennapi viszonyokat felforgató átépítés jórészt kimerítette a rendszerváltó liberalizmusban rejlő társadalmi energiákat; a politika terén pedig az SZDSZ demokratikus-emberjogi hatóképességébe vetett remény és a morális megközelítésmód hitelességének fogyatkozása okozta a visszaesést. A paternalista-jóléti szociálpolitika visszaszorítását magában foglaló liberális álláspont sem lehetett széles körben népszerű az egyenlőtlenségek nagymértékű növekedése idején.

Az SZDSZ értelmiségi társadalmi bázisú, városi párt lett, néppárttá válásának esélye elenyészett. Tulajdonos-vállalkozói polgári bázisa csekély maradt, noha a kapitalizmus kiépülésének (és persze vele együtt a globalizációs követelmények elfogadásának) feltétlen támogatója volt. Túlzottan erős volt a szélesebb lehetőségekkel kecsegtető, domináns pártok szívóhatása, ráadásul az ellentétes oldalon kimondottan polgári retorikával fellépő rivális is jelentkezett, amely csábítóbb ajánlatot tett a változatlan folytatásnál. Az MSZP is csak azért tudta erejét megőrizni, mert a baloldalon nem volt számba vehető vetélytársa, így valamelyest is szilárd politikai értékválasztású támogatói legfeljebb nem szavazással vonhatták meg tőle a bizalmukat. A ciklus végére - a jobboldali egység létrejötte nyomán és a törésvonalak jellege következtében - a két kormánypárt gyakorlatilag koalíciós blokká vált. Egyúttal azonban mindkét félnek szüksége támadt arra, hogy újrafogalmazza és megerősítse identitását. A kettősség egyik megjelenési formája volt, hogy elismerték a közös kormányzás folytatásának szükségességét, de közben egymás rovására is próbáltak erősödni, teret nyitva az egységesedő jobboldal győzelmének.

A Horn-kormány időszakában a legjelentősebb változások az ellenzéki oldalon zajlottak: a szétforgácsolódott, gyenge jobboldal legkisebb pártjából lett a domináns kormányváltó erő. A Fidesz stratégiája kristálytiszta hatalmi politika volt, ellenzéki kritikájában semmiféle szerep nem jutott annak a megfontolásnak, hogy a kormánypolitika koncepcionálisan egybeesett a korábbi, még liberális Fidesz meghirdetett programjával. Korábban a fiatal demokraták vezére még azt deklarálta, hogy pártja - már csak generációs okokból is - gátja lesz annak az atavisztikus rémségnek, amit a magyar jobboldal politika gyanánt elővezet. A választási vereség után ezzel szemben a Fidesz gőzerővel hozzálátott, hogy lecserélje eredeti programját, arculatát, ideológiáját. Az új stratégia a domináns jobbközép párt helyének megszerzésére, majd a teljes jobboldal egy táborba gyűjtésére és uralására irányult. Eszmei megalapozása az összenövési teória volt („öszszenő, ami összetartozik"), amelyet Orbán Viktor az MSZP és az SZDSZ viszonyára diszkreditáló szándékkal használt, de éppannyira vonatkozott a szervesen összetartozó jobboldal egyesítésére. Továbblépett annál a stratégiánál, amit eredetileg a Tölgyessy-vonal képviselt az SZDSZ-ben, vagyis hogy a „polgári liberális közép" és a jobbközép összefogásával kell felszámolni a késői kádárizmus megalvadt struktúráit. Orbán már nem a liberálisok és a jobbközép között keresett kiegyezést, hanem a tradicionalista jobboldal törzsválasztóira akarta építeni politikáját.

Az összenövési elmélet a polarizáció ideológiai alapvetéséhez tartozott, s első lépésként a blokkosodás véghezvitelét célozta: a hármas tagolódású pártszerkezetből a liberális oldal elsorvasztását és egyúttal a két blokk közötti átjárás megszüntetését. Az SZDSZ gyengítése volt a legsürgetőbb feladat, hiszen látni lehetett, hogy a kormányzásban erodálódó MSZP az utódpárti-antikommunista és a nemzeti törésvonal elmélyítésével beszorítható egyharmados támogatottságába, s ha nem lesz szövetségese, a jobboldali összefogás révén sikerrel vehetik fel vele a harcot. A stratégia döntő eleme a jobboldali integráció megteremtése, az antallizmus javított, bővített kiadása volt. Ami a kormányzás problémáiba belevesző Antall Józsefnek nem sikerülhetett, arra ellenzékből jobb esély nyílt, csak nem volt szabad hozzá finnyáskodni és ideologikus előítéleteket táplálni. Orbán jól látta, hogy a feladatot csak komolyan vett elvek nélkül, viszont annál erőteljesebb ideologizálással oldhatja meg. A végrehajtáshoz nem egy zűrzavaros konglomerátum vezetésének terhével látott hozzá, hanem korunk nagy kombinátoraként egy kicsi, de fegyelmezetten működő és gátlásokat nem ismerő csapat éléről vezényelhette a parádét. Orbán nem egyszerűen azért tudta összefogni az Antall alatt szétesett jobboldalt, mert tehetségesebb és taktikusabb volt elődjénél, vagy mert cinikus-machiavellista alapállásból könnyebben ment a dolog. Kezére játszott a rendszerváltó paradoxon. Erényt tudott kovácsolni az első jobboldali kormány kudarcából, ami csőd közeli helyzetet és modernizációs-liberalizációs feladatok garmadáját hagyta maga után, amelyet a szocialista-liberális kormánynak kellett elvégeznie. A gazdasági rendszerváltás és a globális gazdasági rendszerbe való betagolódás konfliktusok sorozatát keltő folyamata utat nyitott a szociális és a nemzeti demagógia előtt, amelytől a meggyengült és frusztrált jobboldal a legkevésbé sem tartóztatta meg magát. Ezekre támaszkodva úgy lehetett alakítani a társadalom politikai törésvonalait, hogy a jobboldal egybetartozása a nemzeti-keresztény-polgári ideológia generálszószának összekotyvasztása és a közös ellenségkép révén egyértelmű legyen.

A jobboldali blokk megkonstruálása két szakaszban volt elvégezhető, hiszen egy ideig az sem volt egyértelmű, hogy az egymás mellett létező populista-radikális és a keresztény-konzervatív vonulat közül melyik lesz a domináns ellenzéki erő. A radikális populista jobboldal a „liberálbolsevista" kormányoldal „hazaáruló és nemzetsorvasztó" ténykedésének durva támadásával előkészítette a talajt, fellazította a kormánypártok elleni támadások retorikai korlátait. A Fidesz offenzívája akkor erősödött fel, amikor a jobbközépen való elhelyezkedése után alkalmassá tette magát a nemzeti radikalizmussal és a populista eszközökkel megnyerhető választók befogadására.

1995-96-ban, amikor a torgyáni Kisgazdapárt volt a jobboldal legerősebb alakulata, komolyan felmerült annak esélye, hogy belőle lesz az MSZP riválisa. Ugyanekkor erősödött meg az antiglobalista, integrációellenes és egyúttal a magyar szélsőjobboldali tradíciókat felidéző MIÉP. Mindkét párt sikerében közrejátszott, hogy a mérsékeltnek nevezett jobboldal úgyszólván semmit nem tett a megfékezésükre, sőt az antiliberális politika legitimálásában sokat segített a Fidesz fordulatának kiteljesedése. Mialatt a radikális-populista jobboldal gátlástalanul támadta a kormányt, egyúttal saját kormányképtelenségéről is tanúságot téve, a Fidesz mindenekelőtt azzal foglalatoskodott, hogy a keresztény-nemzeti jobboldal híveit meggyőzze fordulatának komolyságáról és hitelességéről. Ennek érdekében megtagadta eredeti elveit, és igyekezett eliminálni azokat a törésvonalakat, amelyek a politikai élet korábbi tagoltságát fenntarthatták volna.

Orbán következő lépése arra irányult, hogy pártját a jobbközép szövetség megszervezőjének és fő erejének szerepébe helyezze. A szövetségkötés érdekében ösztönözte az MDF szétszakadását, majd amikor az antallisták kiváltak belőle, nyomban cserben is hagyta őket (ezzel a megalakuló MDNP-t rögtön át is adva az enyészetnek), s irányt vett az MDF tovább gyengült szavazótáborának elnyelésére. Giczy György vezetése alatt a kereszténydemokraták megtették azt a szívességet, hogy radikalizálódásukkal és belviszályaikkal eljátszották a katolikus egyház vezetőinek bizalmát, akik végül egy könnyed gesztussal a Fideszhez irányították a KDNP választóit. Már a mérsékeltnek nevezett jobboldal táborának elfoglalása is csak olyan antiliberális és antiszocialista ideológia alapján volt lehetséges, amely nyitottnak mutatta a Fideszt a radikális jobboldali retorika iránt fogékony választók igényeinek befogadására - ennek pregnáns megnyilvánulása volt a kormány „idegenszerűségének" emlegetése. A ciklus végére teljessé vált a jobboldali blokk megszervezése, a kisgazdáknak küldött békeüzenettel, majd a koalíciós lehetőség lebegtetésével megalapozták a választási szövetséget és a korábban rémálomnak minősített Orbán-Torgyán-kormány megalakítását.

 

Az Orbán-kormány megalakulása óta a pártrendszer formálódásának még határozottabb trendje a polarizáció, a kétpártosodás, amely ellen részben a jobboldal belső tagoltságát fenntartani kívánó kis pártok, részben a két nagy mellett önálló irányzatként egyedül megmaradt liberálisok küzdenek. 1998-ban újra hat párt jutott a parlamentbe, de a változás nem csupán abban állt, hogy a kihullott KDNP-t a MIÉP váltotta fel. A Kisgazdapárt kivételével eltűntek a 10 százalék feletti középpártok, az MDF listás eredménye 3 százalék alatt maradt, csak közös jobboldali támogatással bejutott egyéni jelöltjeinek köszönhette, hogy frakciót alakíthatott. Négy évvel később a két nagy párt a szavazatok több mint 83 százalékát szerezte meg, az MDF csak a Fidesszel közös csónakban tudott a célba lapátolni, s az SZDSZ is éppen csak túllépte a parlamenti küszöböt. A kormányalakítás sorsát mégis ez utóbbi döntötte el, s persze az, hogy a MIÉP ugyanilyen kis különbséggel elmaradt az öt százaléktól.

Az aránytalan választási rendszer elősegítette ugyan a kétpártosodást, de a folyamat döntő tényezője az orbáni Fidesz „két Magyarország" stratégiája volt. A kormányalakítás után a Fidesz tevékenységét a fenntartható hatalom koncepciója vezérelte, amelynek három alapvető eleme volt: 1) az egész pályás letámadással és telefonkönyvcsere-akcióval megszerezni és elfoglalni minden elérhető politikai, közigazgatási és gazdasági pozíciót, a késői Kádár-korszak kádereit eltávolítva kiépíteni a hatalomhoz hű klientúrát; 2) a törésvonalakat a társadalompolitikával és az ideologikus-szimbolikus politika révén úgy alakítani, hogy a jobboldali bázis tartós többsége meglegyen; 3) a kormányfő fennhatósága alatt létrehozni az egységes és centralizáltan vezérelt jobboldali pártot vagy pártszövetséget.

A Fidesz törekvésének kemény gazdasági-szociológiai alapja a felülről végrehajtott polgárosítás volt, vagyis hogy erős, de hatalomfüggő és politikailag elkötelezett keresztény-nemzeti polgári bázist építsenek ki. Antall idején rendelkezésre állt ehhez a hatalmas kiosztható-privatizálható állami vagyon, meg is indult a klientúraépítés, de a folyamatnak gátja volt a válság mélyülése és a rendkívüli tőkehiány. Orbán elől már „elprivatizálták" az állami javak döntő részét, s ez egyúttal a globalizáció folyamatába való bekapcsolódást is jelentette, a válság viszont megszűnt, s elegendő forrás volt az etatista klientúraépítéshez. „Csupán" a polgárosodás liberális elveit kellett sutba dobni, a szerves fejlődés elvét radikális politikai szempontokkal felváltani, a globális nagytőke érdekeinek alapvető sérelme nélkül a nemzeti elv érvényesítését a folyamat ideológiájaként előadni, továbbá megfelelő ideig tartó hatalomgyakorlást kellett (volna) biztosítani a klientúra-polgárság kiterjedéséhez és a struktúrák megszilárdulásához. Úgy látták, Magyarország betagozódása a globalizáció folyamatába elérte azt a szintet, amikor a külpolitikát a belpolitika más eszközökkel való folytatásaként foghatják fel, s ezzel megrendült annak a konszenzusnak az alapja, amely a nemzeti érdek és az integráció harmonikus viszonyának felfogásán alapult. A társadalmi bázisépítés másik fontos momentuma a tekintélyelvű-paternalista hatalomgyakorlás visszahozása volt, amely a sok évtizedes gyakorlat során meghonosodott mentalitásra épült.

A jobboldali egység létrehozását nemcsak a választási győzelemhez szükséges erőösszpontosítás kívánta meg, hanem feltétele volt az egész konstrukció működtetésének is. Az egység létrehozásának első lépéseként Orbánék a kisebb szövetségesek és klientúráik igényeit elégítették ki, megkezdve fokozatos alávetésüket. A koalíció gyenge pontját jelentő Torgyán-párt hűségét a kisgazda kiskormány „szabad garázdálkodása" révén biztosították. A kezdeti időszak jellegzetes konfliktusa a Dávid Ibolya vezette MDF békejobbos kezdeményezése körül alakult ki, hiszen ez a jobboldalon belüli külön „kis integráció" terve keresztezte a Fidesz szándékait.

A belpolitikai hidegháborút kísérő ideológiai offenzíva elmélyítette a Fidesz számára fontos törésvonalakat. A kétpólusú rendszer értelmét abban látták, hogy az SZDSZ-t felmorzsolva, az MSZP-t pedig a „múlt pártja" és a „vesztesek pártja" megítélés kalodájába szorítva hosszú távra biztosítsák a jobboldal fölényét. A sikerhez Orbán Viktort kellett a kormánypárt ideológiai értelemben vett integráló személyiségének szerepkörébe helyezni, s neki nem is okozott gondot, hogy mindenféle jobboldali eszmét „nemzeti tradíció" gyanánt összegyűjtve intenzív szimbolikus politikájával érzelmi-mentális közösséget teremtsen. Paternalista stílusfordulatával fölvette a „nemzet ifjú atyja" szerepet, ezzel igyekezett híveinek körét a jobboldal szilárd bázisán túl is bővíteni. Jól működött munkamegosztása Kövér Lászlóval, aki a radikális jobboldal iránti nyitottságot reprezentálta, ketten együtt eltüntették a jobboldali pártok szavazói között meglévő fenntartásokat. 2000 elején Orbán a Fidesz elnöki tisztségét azért adta át Kövérnek, hogy kormányfőként a jobboldali pártok fölé helyezkedve, mintegy önálló intézményként kiterjessze befolyását, saját vezérsége alá gyűjtse a teljes keresztény-konzervatív választói tábort. Kövér pártelnökként a folyamat másik vonulatáról, a fő törésvonal elmélyítéséről és a radikális jobboldaltól elválasztó törésvonal jelentőségének elhalványításáról gondoskodott. A 2001-ben végrehajtott Kövér-Pokorni elnökcsere az egységesítő folyamat új szakaszát, kiteljesedését jelezte. Az egységet immár a szövetségesek teljes elnyelésével akarták végrehajtani. A Kisgazdapártot a Torgyán-ellenes kriminalizáló offenzívával összeomlasztották, s a kereszténydemokraták beolvasztásának mintáját követve az FKGP-ből kiszakított politikusokkal biztosították a kormánytöbbséget. Az MDF - formális önállósága megőrzésének fejében - az első füttyentésre odahagyta a békejobbos kísérletet, és betagozódott a Fidesz-integrációba. Az egyre szélsőségesebb MIÉP táborát sem hagyták ki a számításból: az elhatárolódás elutasítása, a koalíciós esélyeknek (a négy évvel korábbi kisgazda példához hasonló) lebegtetése, az ideológiai hívószavak rokonsága és a törésvonal-politika egésze lehetővé tette az átjárást és az átszavazást. Más kérdés, hogy végül a Fidesz számára a lehető legkedvezőtlenebb arányok jöttek ki: a MIÉP-től annyi szavazót tudtak elvenni, amennyi a győzelemhez kevés volt, de a szélsőjobb parlamentből való kiejtéséhez - s ezzel a baloldali-liberális tábor csekély mandátumtöbbségéhez - éppen elég.

A Fidesz a két Magyarország koncepcióját radikálisan érvényesítve fölgyorsította a polarizációt, de mégsem ért vele célhoz. Ennek ellenére föl sem merült, hogy maga az elgondolás lett volna téves. A globalizációs folyamatba ágyazott rendszerváltás bizonyos ellentmondásait megpróbálta a maga szempontjai szerint kezelni, de a terápia még hatalmi szempontból sem bizonyult elég hatékonynak, nem is beszélve súlyos mellékhatásairól. A társadalom viszonyrendszerének ellentmondásaira nem volt adekvát válasz a tradicionális jobboldal ideologikus reflexiója, amelyet a protekcionista nemzetállami beavatkozással és a klientúrás-paternalista polgárosítással párosítottak, kikezdve egyúttal a rendszerváltással létrejött jogállamiság normáit. A 2002-es választások tétje ezáltal több lett egyszerű kormányváltásnál, amit a totális kampány és az annak nyomán támadt hisztéria jelzett is. A szocialisták kampánya mindazonáltal tartózkodott attól, hogy túlságosan bonyolult érveléssel próbálkozzon, ami a bizonytalan választók megnyerése szempontjából messzemenően érthető volt, viszont az lett a következménye, hogy a taktikázgatással és az ígérgetési versennyel félrevitték a választások értelmezését. A baloldali győzelem ezáltal (igaz, enyhített formában) újraélesztette a paradoxont: az aktuális feladatok, amelyek a trendszerűen romló gazdasági helyzetből fakadtak, nem illeszkedtek egy hatalomra kerülő szociáldemokrata párt hagyományos attitűdjéhez, amelyet pedig az MSZP az ellenzéki időszakban jelentős erőfeszítésekkel tett identitása alapjává, és erősített meg választási programjával.

Pártszerkezeti értelemben az MSZP helye 1998 óta nem változott, ezen belül belső viszonyainak alakulása és stratégiája határozta meg aktuális pozícióját. Helyzetét megkönnyítette, hogy saját oldalán nem volt riválisa. Az SZDSZ bázisa a rendíthetetlenül liberális magra csupaszodott, így kettejük szövetségének nem volt reális alternatívája. Jelentős változást az hozott, hogy az MSZP ellenzéki politikájával átlépte a bűvös limitet, a fő törésvonalat a Fidesz a legdurvább kommunistázással és hazaárulózással sem tudta a korábbi egyharmados határ körül megvonni. Az MSZP erejét az adta, hogy végre saját elveinek megfelelően tudott politizálni, s úgy látszott, a vereségéből is levonta a szükséges konzekvenciákat. Társadalompolitikai, gazdasági és kulturális-eszmei téren egyaránt ellenpólusa tudott lenni a Fidesz „több mint kormányváltó" törekvéseinek. A baloldal egysége nem volt megingatható, bár a győzelemhez szükséges pártegységet majdnem saját maguk verték szét. Az MSZP állapota és politikája megérne egy alapos elemzést, de most eltekinthetünk tőle, hiszen ezek alakulása jó ideje nem befolyásolja pártszerkezeti helyét. A „nemzeti közép" választási győzelemre alkalmas, de a gazdasági, társadalmi és a politikai realitásokhoz nemigen illeszkedő stratégiájának ellentmondásos következményei is csak erőpozíciójának hullámzásához vezettek. Nem sikerült ellensúlyozni a szakadás fenntartását célzó permanens jobboldali offenzíva hatását.

Tartósan a Fidesznek a két Magyarország-koncepcióra épülő polarizációs stratégiája határozza meg a pártviszonyokat, noha minden más párt próbált valamit tenni ellene: az MSZP az „árokbetemetéses" kísérlettel, az SZDSZ folyamatos harcával a liberális oldal önálló erőként való fenntartásáért, az MDF pedig a jobboldal egytényezős szerkezetének célszerűségét tagadva törekedett arra, hogy sikerüljön visszatérni a szövetséges pártokból álló blokk elismeréséhez.

A legnehezebben a szabad demokraták kudarca magyarázható, hiszen van jelentős számú liberális beállítottságú választópolgár, nem mondhatni, hogy a liberális politikának ne maradt volna tere és teendője, s ne lenne funkciója az önálló pólusképzésnek, hiszen a „liberális minimum" nem tekinthető általánosan elfogadottnak. Nem sikerülhetett azonban egyetlen magyarázó okot találni az ismétlődő kudarcra, sőt több tényező együttes hatásának számbavétele sem vezetett el a talány megoldásához. Az SZDSZ saját stratégiájának helyességében vagy helytelenségében kereste a magyarázatot, de nem tudták feloldani a két legfontosabb viszonyítási pont, a társadalom helyzetének felmérése és a soron lévő feladat között feszülő ellentmondást. Így aztán nem hozott egyik stratégiaváltás (és a vele járó elnökcsere) sem átütő eredményt, legfeljebb időleges népszerűségjavulást a népszerűségi adatokban. Az 1998-as vereség után elfogadták a rendszerváltó liberalizmus aktualitásának tézisét, ami az identitás programszerű újrafogalmazását és a kétoldalú elhatárolódás stratégiáját vonta maga után. Vagyis úgy döntöttek, hogy a párt jellegén nem kell változtatni, az továbbra is egyszerre képviselheti a neoliberális gazdaságpolitikai, az emberjogi és a szociálliberális vonásokat. A Fidesz-kormánnyal szemben gyakorolt ellenzéki kritika lehetetlenné tette az egyenlő elhatárolódás gyakorlását, a racionális politizáláshoz való ragaszkodás jelezte a stratégia korlátait. Mégsem adták fel, helyette Demszky Gábor fellépése nyomán inkább megpróbálták még határozottabban érvényesíteni, mintha a kudarcot a korábbi vezetés rossz módszerei és következetlenségei okozták volna. A blokklogika tagadása érdekében tett lépések azonban visszaütöttek, és Demszky gyors pártelnöki bukásához vezettek. Ezt követően az önálló, de a kormányváltást elődleges szempontnak tekintő szabad demokrata stratégia arra volt elegendő, hogy elkerüljék a parlamentből való kiesést. A középpárti ambíciókat fel kellett adni, ám az SZDSZ kis pártként is nélkülözhetetlenné vált a Medgyessy-kormány működtetéséhez. A második szocialista-liberális kormány idején sem szűntek meg a stratégiai viták az SZDSZ-ben. 2003 tavaszán a párt belső ellenzéke éles kritikai állásponttal lépett fel, azóta is azt szorgalmazták, hogy az SZDSZ ne elégedjen meg a tárcaszintű modernizációs feladatok jó színvonalú ellátásával és a kísérletekkel, hogy a kormány irányvonalát befolyásolják, hanem a teljes körű liberális alternatíva megjelenítése legyen az ambíciója, minden fontos kérdésben vállaljon konfliktust koalíciós partnerével is, ha a liberális elvek konzekvens képviselete megköveteli. Alapja ennek az elgondolásnak az, hogy a liberális választókat csak a kérlelhetetlenül következetes (nem feltétlenül általánosan népszerű) magatartással lehet visszaszerezni, tehát nem a választóközönség egészére, hanem rájuk való tekintettel kell politizálni. Kérdéses azonban, hogy a liberális beállítottságú emberek is ilyen „egydimenziós" következetesség alapján ítélik-e helyesnek a párt magatartását.

Az SZDSZ kudarcának hátterében alighanem akad egy a többinél általánosabb motívum. A rendszerváltozásnak nevezett hosszú átmenet, amely a szétmálló államszocializmus világából a globális kapitalizmus világába vezetett, minden defektusa ellenére liberális tartalmú volt, és ez a rengeteg feszültséget keltő folyamat alaposan megviselte a magyar társadalmat. Az SZDSZ volt kezdettől a legkövetkezetesebb rendszerváltó párt, amely az átmenet során minden kín ellenére ragaszkodott az eredeti elvekhez gazdasági, politikai és morális téren egyaránt. Csakhogy a szabad demokraták kormányzati szerepvállalása mellett, a neoliberális doktrína alapján végrehajtott gazdasági rendszerváltás társadalmi következményei fölvetették az igényt a biztonság és a nagyobb egyenlőség értékei iránt. A liberalizmus kordában tartása mellett legalább annyi érv szólt, mint szabadjára engedése mellett. A jól megválasztott mértékek kérdése, hogy az emberek többsége - így a liberális értékek iránt fogékony választók is - a rendszer torzításaként vagy szükséges korrekcióként fogják fel a liberális elveket nem mindenben követő politikát, s amíg maguk a szabad demokraták nem foglalkoznak behatóan ezzel a problémával, addig a doktrinerség és a kormányzati opportunizmus hamis dilemmájából nem tudnak kikászálódni.

A Medgyessy-kormány megalakulása óta a Fidesz polarizációs stratégiája nem enyhült, hanem radikálisabbá vált. A két jelszó, „a haza nem lehet ellenzékben" és az „egy a tábor, egy a zászló" pontosan fejezte ki a Fidesz-koncepció lényegét. A kormány legitimitásának megkérdőjelezésével és a totális ellenzéki magatartással azt akarják bizonyítani: a baloldali-liberális koalíció „szervileg" alkalmatlan a nemzet érdekeinek képviseletére, a kormány nem hibázik vagy téved, hanem lényegéből fakadóan árt a polgároknak. Ennek megfelelően a jobboldal anynyira másik Magyarország, hogy saját, külön bejáratú miniszterelnöke is van, aki kizárólag a saját népéhez szól. A kormányzati hatalmi eszközök korábban lehetővé tették kegyosztó-paternalista alapon egységes miniszterelnöki párt létrehozását, ám ellenzékben, ezen eszközök híján a médiapolitizálás világához illeszkedő populista népvezéri párt tarthatja csak egyben a tábort. Mozgalomként is meg kellett szervezni, hogy az ellenállás szelleme ki ne aludjon, és a harc logikája érvényesüljön.

Az új, a szövetségi Fidesz lényege Orbán vérszerződése saját népével, egyúttal fensőbbségének immár szabályokba is foglalt elismerése. Ennek megfelelően volt a megalakulás szinte szakrális aktus, s lett a vezérelv szélsőséges érvényesítése a párt felépítésének-működtetésének lényege. Érdemi változást nem hozott, hogy a szövetségbe formálisan is betagolódtak egyes maradványpártok politikusai, vagy tagozatok révén próbálnak társadalmi kapcsolatokat szimulálni. Az egyetlen számottevő, mert parlamenti frakcióval rendelkező jobboldali párt, az MDF azonban kimaradt a formális egyesítésből, és megoldatlan maradt a szélsőjobboldallal kapcsolatos magatartás is.

A Fidesz vereségét számszakilag könynyű volt a teljes jobboldali egység hiányára, mindenekelőtt a nem hasznosuló MIÉP-szavazatok viszonylag nagy számára és a kisgazda választók első fordulós passzivitására visszavezetni. A vereség után a teljes jobboldal elfoglalása a jobbszél felől kezdődött meg. Az Orbán hívó szava nyomán, az „együtt mozdulásra" készülve megalakuló polgári körök tagjainak többsége kifejezetten a jobboldali radikalizmus jegyében politizál, s ezzel sikerült is elvenni Csurkától pártja nagyobb részét. A Fidesz polgári körös mozgalomként magába fogadta, ami annak idején az MDF-ből magyar utas mozgalomként kivált. A jobboldalon belül ma már az euroatlanti integráció elutasítását is magában foglaló radikális antiliberális nacionalizmus képezi az egyetlen igazi törésvonalat, amelynek szervezeti megjelenítésére az elhasználódott Csurka-párt helyére pályázó Jobbik Magyarország nevű szerveződés látszik a legalkalmasabbnak. A polgári körökhöz és a hasonszőrű mozgalmakhoz, valamint a jobboldal legnépszerűbb orgánumainak eszmeiségéhez közel álló új szervezet alkalmas lehet arra, hogy magához vonzza azokat, akiknek még a Fidesz is túlzottan liberális. Ugyanakkor az ifjú és „jó arcú" Jobbik a MIÉP-pel ellentétben még nem kompromittálta magát a nyilvánvalóan neonáci ihletettségű eszmék hirdetésével, hogy ezzel lehetetlenné tette volna a kapcsolatokat a magát mérsékeltnek nevező jobboldallal.

A hiányzó mérsékelt konzervatív erő helyét az MDF tölthetné be, de a párt Dávid Ibolyát támogató vezetői láthatóan hiába fejezik ki ez iránti igényüket: hatása a nullával egyenlő. A Fórum önálló létezését az indokolná, ha reális célja lehetne, hogy nem kiegészíti és legitimálja, hanem leváltja a jobbközép pozíciójából az orbáni konglomerátumot. Amíg azonban nem koncepcionális, hanem stílusbeli és módszertani vitában merül ki önállóságáért folytatott harca, amíg létét csak az indokolja, hogy a középről nyert szavazókkal erősíteni tudja az Orbán vezette szövetséget, addig nincs meggyőző érv a fennmaradására. Nemcsak azért képtelen más koncepciót megjeleníteni, mert a párt és vezetői köre egyaránt megosztott, mert a polgári körös, „egy életünk, egy halálunk" rikkantásokban megnyilvánuló attitűd nagyon is jelen van az MDF támogatói körében, hanem azért is, mert a mérsékelt MDF-et támogató, véleményformálásra hivatott konzervatív értelmiség Orbán politikáját legitimálja, s a jobboldalon ténylegesen véleményvezető, Orbán-kedvenc szélsőpolgári publicisták hangvétele ellen nincsenek hatásos eszközeik. A jelenleginél több önállóságot az MDF saját vezetői rétege, tagsága, sőt maradék támogatói bázisa sem kíván, sőt el is utasítaná a jobboldal esélyeit gyengítő elvi konfrontációt.

A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének 15. évfordulója körül lesznek Magyarországon az európai parlamenti választások, amelyeken eldől, miféle pártszerkezettel zajlik le a csatlakozás, mely pártok képesek önálló erőként kilépni az európai politizálás színterére. Ez alighanem előre jelzi azt is, milyen pártszerkezettel kell számo lnunk a 2006-ban esedékes választások idejére. Választ kaphatunk arra, hogy létrejön-e a kétpártrendszer, befejeződik-e a jobboldal fideszes elfoglalása, esélyt kap-e az SZDSZ a liberális oldal önálló megjelenítésére. Arra azonban még aligha kapunk választ, meddig lesznek fenntarthatók a kétmagyarországos polarizációs politika bornírt, provinciális szempontjai.