A Mozgó Világ internetes változata

Kéri László

Tizenöt év múltán

Rövid előhang. Az 1989-es év végtelen számú lehetőség figyelembevételével boncolgatható. Az alábbi tanulmány szerzője megpróbálta 1989 legfontosabb politikai-szociológiai csomópontjait katalogizálni s az időközben megszerzett-öszszegyűjtött ismereteink szűrőjén keresztülengedve újrarendszerezni. Mások feltehetően ettől eltérő szempontokat gondolnának fontosabbaknak, ráadásul az itt kifejtettek meglehetősen vázlatosnak tűnhetnek. Nem baj, mert ez alkalommal mindenekelőtt összegző-kiindulópontok keresgélése volt az elsődleges célom.

Az év elején még egyben lehetett látni az egypártot és kormányát, ám a látszategység hónapról hónapra foszladozott, és az év utolsó hónapjaiban az átvedlő/átalakuló, megszűnő/újjászülető MSZMP/MSZP is a kormánnyal szemben álló erők közé sorolódott át. A kormány meg a senki földjére került. „Párterő nélküli kormánnyá" lett - így hívta Gombár Csaba egykoron e különös képződményt, amely a maga módján az átmenet legtalányosabb politikai intézményévé vált. Mindenről a kormánynak kellett döntenie, minden felelősség e két tucat emberé volt - de az év végére az is elhomályosult, hogy ki előtt, miféle fórumokon kellene számot adniuk e felelősségről.

1989. november 26-a után már mindent az ideiglenesség, az új választások, az új hatalmi képlet iránti várakozások uraltak, semmit sem lehetett komolyan venni. Kormányozni azonban ilyen körülmények között is minden áldott nap kellett - egészen addig, amíg át nem adták a székeket az újaknak.

A hatalmon lévők válságát ennek ellenére az uralkodó párt látványos szétesése illusztrálta legjobban. Az év elején a még nyolcszázezres tagság formálisan teljes uralma - a parlamenttől a munkásőrségig, a médiumoktól a gazdasági életig - azt sejtette, mintha minden lényeges kérdés sorsa az MSZMP döntésein múlna. Január végén Pozsgay Imre „56-os puccsa" szétfeszítette a vezetési egység maradék kereteit, s ettől kezdve az MSZMP folyamatos megkésettségbe került. Belső vezetési válsága miatt képtelen volt megfelelő válaszokat adni a rohamosan változó politikai kihívásokra. A megváltást kereső és ígérő kongresszusukat is kb. fél évvel később tartották meg, a szükséges - és utolsó érdemi, cselekvési teret tartalmazó - áprilisi időponttól októberig tologatták maguk előtt a lényegi kérdéseket, miközben minden és mindenki megváltozott.

Tizenöt évvel később, 2004 elején megint az MSZP van hatalmon. Igaz, koalíciós társsal együtt. Egy roppantul megosztott, tartósan polarizált országban, ahol politikai ellenfele jelentős gazdasági-kulturális-médiabeli pozíciókat birtokol, amellett, hogy betölti a legerősebb parlamenti ellenzék szerepkörét. 2004-ben megint láthatóvá váltak a párt és a kormánya közötti különbségek, az MSZP-t megint vezetési válság és alkalmazkodásképtelenség béklyózza. A kormányban azonban ezúttal koránt sincs olyan erő és eltökéltség, mint amilyen 1989-ben volt. Igaz, a döntési kényszerek ezúttal nem olyannyira nyilvánvalóak, mint egykoron. A feladatok is mások... csak az uniós csatlakozás megszervezése, a nyári választások megnyerése s a megfelelő gazdaságpolitika megtalálása lennének az első számú kihívások - hol van ez az újratemetés, a németek kiengedése, a sarkalatos törvények elfogadtatása, a rubelelszámolású export befagyasztásának gondjaihoz képest...

Egyébiránt: ma is lehetne bőséggel tanulni a tizenöt évvel korábbi leckékből, ha lennének hozzá megfelelően eltökélt tanulni vágyók. A lecke lényege ugyanis hasonló szerkezetű feladatokat körvonalaz: a hatalmon lévők hosszadalmas válsága és halogatási taktikája törvényszerűen sodorja ki mindazokat a hatalmi pozíciókból, akik képtelenek időben elvállalni a kényelmetlen döntések meghozatalát. A helyükön pedig pillanatokon belül ott teremnek ellenfeleik. S ha nem a saját táborból, akkor a túloldalról.

Akkor a Múlt mindenekelőtt 1956 jelmezébe öltözött. Kicsit fura volt, vártuk is, meg nem is. Évtizedekig tudtuk, hogy egyszer eljő, de oly sokáig volt távol, hogy emlékeinkben még az egykoron nagyon éles kontúrok is elmosódtak. Az 1989-ben betoppant 56 eleinte bűntudatot keltő volt, és szégyelltük magunkat a hosszú felejtés miatt. A tavasz végére e szégyenérzet heves haraggá változott, s mindenki azt kezdte firtatni: ki volt a bűnös e több évtizednyi csönd és tilalom kényszeréért. A nyáron néhány hétre megadatott a nemzeti megbékélés, a fájdalom és a méltóság összeegyeztethetőségének esélye. Az újratemetés egész napos ünnepe és gyásza az egész magyar átmenet legfelemelőbb pillanatává és a rendszerváltás lélektani fordulópontjává lett. Ritka alkalom, ezt is el lehetett volna rontani, s mégis inkább a megegyezés hosszabb távú szempontjai kerekedtek fölül.

Az ősz, a tél és utána a kampány már darabokra szedték 56 emlékét és jelentéseit. Minden szervezet és önjelölt a forradalom jelképeivel kezdett házalni, mindenki jogot formált a kizárólagos hasznosításra és aktualizálásra. Alig volt néhány „nyugodt" hónapunk 56 megszeretésére, mert az év végén már kínosan és feszengve fintorogtunk a kriptanyitogatós-sírrablós újbátorság ízléstelenségein. Akiket az év elején még bűntudattal és tisztelettel hallgattunk az egykori rémségekről, azokat legszívesebben visszatessékeltük volna a szekrényekbe: tessék ottan csontvázkodni tovább...

Másfél évtized múltán 1956 egykori - 1989-es - négy évszakos emlékképeiből a tél hagyta ránk a legerősebb lenyomatot. A tavaszi ismerkedés reményei, a nyári gyász méltósága, az ősz szerepzavarai után a téli civakodás maradt mindmáig a leghatásosabb örökség. S most sem az a fontos, hogy ki mit ünnepel, mire emlékezik 56 kapcsán, hanem az, hogy kivel együtt, kik ellenében, hol és mikor akar... mit is? Ünnepelni? Sípolni? Dobolni? Nádihegedülni?

És mi lesz magával 56-tal? A választ ma sem tudjuk, bár már az idén elkezdődtek a két év múlva esedékes fél évszázados megemlékezés intézményes előkészületei.

A rendszerváltás legelső évében többszörösen is le lehetett volna zárni a harminchárom éves Kádár-kort. Gyorsan omlott össze maga a hatalmi konstrukció, az MSZMP-re épített politikai rendszer. Széttört a legfontosabb történelmi-ideológiai tabu: helyébe az 1956-os forradalom újraértelmezése került. Szétesett a monolit ideológiai rend, az év végén már egy szem nyilvánosan-bevallottan marxistát sem lehetett találni, pedig az év elején e tan még teljes körű monopolvédelmet élvezett. A tágabb külpolitikai környezetben is minden jel a Birodalom gyorsuló ütemben zajló felbomlásáról vallott. S végül maga a névadó, Kádár János is a közönség szeme láttára zsugorodott a rendszer mindenható urából szánni való, zavarodott elméjű vénemberré. 1988 májusában még csak a közvetlen vezető szerepétől fosztották meg, 89 tavaszán már dugdosni kellett, a nyáron pedig elhagyatott, sors nélküli, senki által nem vállalható emberként érte a halál.

Temetése mégis ennek az évnek a leginkább zavarba ejtő, váratlan méretű közeseménnyé növekedett napjává vált - alig néhány héttel a Nagy Újratemetés után. Kádár népe napokig várakozott, órákig csoszogott a sorban, s nem egy nyugati tudósító írta le ezekben a napokban - meglehetős zavarodottság közepette -: ezen alkalommal az emberek leginkább a saját múltjukat temetik, az elveszett évtizedeiket, a reményeiket, s csak másodsorban a rendszer névadóját. A temetés napjaiban készített közvélemény-kutatás szerint az emberek a kádári politikát a hatvanas években gondolták a legeredményesebbnek, s a nyolcvanas évekbelit tartották a leggyengébb időszakának. Augusztus végén a megkérdezettek 49 százaléka Magyarország számára összességében inkább hasznosnak, 15 százalékuk inkább károsnak, 33 százalék pedig elsősorban ellentmondásosnak gondolta Kádár János politikáját.

Vagyis a Kádár-korszak végóráiban, a volt első titkár halálának idején is jócskán megoszlott a közvélemény ítélete a tekintetben, hogyan értékeljék az 1956 utáni, a rendszerváltásig tartó időszakot.

Vajon másfél évtized elteltével elmondhatjuk-e, hogy a magyar társadalom nyugvópontra jutott e legutolsó, leghosszabb periódusa megítélésében? Aligha. Az elmúlt évek folyamatosan át- meg újraértékeltetik az emberekkel az utolsó negyven évet is. A széttagolódás-széthullás hullámai közt, a legkülönbözőbb összefüggések közepette az egyes csoportok látják nemcsak a jelenlegi helyüket, de - visszamenőleg - egykori történeteik értelmét is. Akiknek a sora azóta rosszabbra fordult, azok természetesen arra hajlanak, hogy aranykornak lássák azt is, amit a maga idején távolról sem tartottak annak. A rendszerváltás nyerteseit pedig vagy nem érdekli a múlt, vagy nincs miért felidézniük pozitív emlékeket. A többség persze így is, úgy is járt, s hol ezt, hol azt az örökséget gondolja meghatározóbb jelentőségűnek. A legutolsó választást övező kampány arra is fényt derített, hogy az 1989 után felnőtt korosztályokon belül a többség szívesebben fogadja el a véres és diktatórikus Múlt kizárólagos legendáját, mint a körültekintőbb, bonyolultabb magyarázatokat.

Legfeljebb annyit állíthatunk, hogy ma Magyarországon sokféle Kádár-korszak-kép él egymás mellett, korántsem békében. 2002 nyarának titkosügynök-históriája, majd a nyomában föltámadt öt-hat hetes lázas és fejetlen politikai vita és vádaskodás rémisztő élességgel mutatta meg azt, hogy a Kádár-korszakról szóló mitológiák jelen idejű öszszemérésére szinte semmiféle esély nincs. Mindegyik tábor sokkal szívesebben hallgatja a maga túlzásait és hazugságait, semmint hogy feladná ezeket egy - esetlegesen - szélesebb érvényű konszenzus kedvéért. (Huszár Tibor monográfiái s mások tudós erőfeszítései egyelőre csak azoknak a szűkebb köröknek az igényeit elégítik ki, amelyek amúgy is hajlandóságot mutattak arra, hogy e kort időben tagoltan és különböző összefüggéseiben lássák.) A Kádár-kor emlékeivel még jó ideig szabadon lehet visszaélni. Mindenféle irányzat képviselőinek.

Nem könnyen, nem éppen felelősségtudattól övezetten, s nem is a demokratikus nyíltság jegyében, de létrejött és működött a tárgyalásos forradalom. Kisszerű stiklik és nagyvonalú történelmi gesztusok vonzásában pofozgatva, mégiscsak sikerült az új Magyarország intézményi alapjait íróasztalok mellett megteremteni. Jó nevű értelmiségiek százai, elismert szakértők tucatjai szánták a nyári hónapjaikat arra, hogy kiizzadják a magyar társadalom leendő demokráciája biztosítékait, az átmenet békés feltételeit.

Legalább utólag annyit mindenképpen be kellene vallanunk: annak idején a magyar társadalom elsöprő többségének nem sok fogalma lehetett arról, hogy mi folyik a tárgyalótermek félhomályában. Láthatták ugyan tévéközvetítésben a június tizenharmadikai nyitányt, de akkor már mindenkit a néhány nappal később esedékes újratemetés izgatott, s nem az, hogy a megnyitón Grósz Károly miért olyan bosszús. Azt sem érthették, hogy Kukorelli István a harmadik oldal nevében miért hiányolja az egész alkufolyamatból a szélesebb társadalmi részvétel esélyeit. Negyedévvel később, szeptember tizennyolcadikán, a záráskor pedig az volt a legnagyobb esemény, hogy Kövér László szembe mert szállni Pozsgay Imrével.

Az egész tárgyalási folyamat, az EKA-tól az NKA-ig, majd pedig az alkotmánymódosításig és a köztársaság kihirdetéséig tartó hosszadalmas alkudozás jelentősége csak jóval később vált a hazai közgondolkodás kincsévé, a többség által is vállalható örökséggé. S talán még most, tizenöt év elteltével sem kapta meg a maga méltó helyét. Pedig roppant fontos, a változások alakulását döntő mértékben meghatározó tettről volt szó. S ami talán a legértékesebb kultúraalakító vonása volt, az maga a vég nélküli tárgyalások ténye és gyakorlata. Az, hogy ellenérdekű felek, politikai riválisok, leendő győztesek és vesztesek képesek voltak tárgyalni, alkudni, egyezkedni, dönteni, korrigálni, újra kezdeni - egyszóval: megegyezni... Mi lett volna még kézenfekvő lehetőség? Az egyik ponton az utcai nyomásgyakorlás, némi polgárháborús háttérrel. A másik ponton - az egyoldalú feltételdiktálás.

E két kevéssé használható, bár nagyon is jól ismert örökség félretételének a jegyében sikerült a legnehezebb és hosszabb távon leggyümölcsözőbb megoldást kiszenvedni: a tárgyalások és alkuk világát.

És ma? Tizenöt év után nem lenne talán indokolt miről és miért megszervezni újabb és újabb nemzeti kerekasztalokat? Lenne miről - és lenne miért. Miért? Mindenekelőtt azért, mert a párttáborokra szaggatott szembenállás olyan mértékben vált mindennapi életünk szerves részévé, hogy szökőévenként, egyszer-egyszer a meglepetés erejével hat ránk az olyan élmény, ha a szembehelyezkedett ellenfelek néha, nem túl fontos kérdésekben, de mégiscsak egyet tudnak érteni.

Nem gondoljuk visszasírandónak az egykori hamis, népfrontos nemzeti egységet, ám azt sem gondoljuk normálisnak, ha a közélet egyetlen szervezőelvévé a versengő politikai ellenfelek szünet nélküli küzdelme válik. Számos olyan kérdés, döntés, ügy létezik, amelynek végső megoldásában korántsem az a legfontosabb tényező, hogy ki a győztes, és mely oldal akarata érvényesült maradéktalanul, szemben a másikéval. Már az idei év legnagyobb horderejű eseménye, az uniós csatlakozás is olyan jelentőségű fordulat, amely nyomán ezredrangú, hogy a szocialista avagy a fideszes vízió kerekedik-e fölül. Az az igazi kérdés, hogyan alkalmazkodik Magyarország az új, történelmi jelentőségű helyzetéhez.

Lenne miről tartani kerekasztalokat, egyébként is. Minden jel arról tanúskodik, hogy a rendszerváltás hosszabb, intézményteremtő időszaka végképp lezárult, s elkezdődött az új konszolidáció korszaka. Nagyon is üdvös lenne összeültetni a nyertesek és a vesztesek képviselőit; a politikai élet - talán leginkább a kormány - lehetne ebben a feladatban a moderátor. Nyilvánosan meg kellene tárgyalni, s ha kell, akkor hosszú-hoszszú hónapokon keresztül: mit kaptak a nyertesek és mit a vesztesek az elmúlt másfél évtizedtől. Melyiküknek fakadnak kötelezettségeik, kikkel szemben, miféle igények társadalmi elismertetése vár új legitimációra, s egyáltalán - miféle szociális következtetések vonhatók le a rendszerváltás egészéből. 1989-ben az NKA előzetesen legitimálta a változásokat, s az első választások meg is erősítették a feltételeket.

A folyamat egésze azonban nagyon is rászorulna az utólagos legitimációra, mivelhogy a jelenkori magyar társadalom döntő többségének súlyos kifogásai vannak az eddigi folyamatokkal szemben, pedig a legfontosabb strukturális pozíciókat ezúttal hosszú időszakra előre foglalják el az érintettek. S nem mindegy, hogy mindezt legitim avagy deficites módon fogják-e megtenni. Egy ilyen utólagos - 2004-es - nemzeti kerekasztal-tárgyalások végeredményeként számba lehetne venni a szükséges jogalkotási, intézményteremtési, normatív, kulturális és politikai következtetéseket.

S ha már az uniónál tartunk: csatlakozásunk történelmi súlya is megérdemelt volna - bár ez még nem késő - valami olyan intézményesülést, amelynek keretei között aprólékosan számításba vesszük a tagságból adódó legfontosabb előnyöket, hátrányokat, feladatokat és mulasztásokat. Derék dolog, hogy az a néhány száz szakértő, diplomata, politikus sikeresen végigtárgyalta az elmúlt öt-hat évet, ám a tavalyi népszavazás alacsony részvételi aránya is rávilágított arra, hogy a társadalom döntő többségének nem sok fogalma van mindarról, ami valamennyiőnkre vár - nemsoká. A későbbi csalódások következményeit minimalizálandóan sem ártana az a nemzeti kerekasztal, amely legkésőbb 2005 nyarán, egy év múltán összegezné az uniós Magyarország új agendáját. Ez a feladat is túlmutat az aktuális pártversenyek horizontján, ez ügyben sem az lenne a legfontosabb tét, hogy ki lesz a győztes, hanem az: hogyan lehetséges minél több nyertessel kikerülni a csatlakozás zavaraiból.

Valószínűleg a magyar átmenet békés, vértelen jellegének egyik alapvető feltétele volt, hogy a média világa még jó időben ki tudott bújni az állami és/vagy pártellenőrzés béklyóiból.

A piaci viszonyok viszont csak 1990 után kezdtek uralkodóvá válni, ezért az új korlát - a tulajdonosi érdek - még nem tudott hatékonyan érvényesülni a napi médiatermelésben. Ez a már nem/még nem időszak kétségtelenül zavaros volt, és a mindennapi feltételek újratermelése során rengeteg gonddal járt. Az írás, a tudósítás, riportkészítés, véleményformálás viszont olyan mélységű szabadsághoz jutott, amelyhez fogható állapotokat a hazai újságíró-társadalom sem azelőtt, sem azután nem tapasztalhatott meg.

A felszabadulás nem egyszerre és nem egyformán következett be. Az írott sajtóban már 1988 végén egyre-másra jelentkeztek azok az új kiadványok, amelyeknek nem kellett tekintettel lenniük korábbi tilalmakra. S e szabadság termékei jótékonyan hatottak a többi, régebben működő orgánumra is. Nem sokkal később a rádiózás is radikálisan átalakult, és a korábbi problémás műsorkészítők milliók véleményét is befolyásolhatták. Legkésőbb a televíziózást érte el a szabadság eufóriája, s eleinte ott is csak a késő esti műsorsávokat.

A jelenség egészére nézve azonban az a legfontosabb, hogy 1989-ben már szinte semmit sem lehetett eltitkolni és elhallgatni. Vagy megírták, vagy megmondták, vagy bemutatták, hogy éppen mi történt, történhetett volna. A hazai újságírás először tapasztalhatta meg a nyilvánosság semmihez sem hasonlítható formáló erejét - és nem véletlen (nem is indokolatlan), hogy e szakma krémje 1989-re máig úgy emlékszik vissza, mint a sajtószabadság és -harc aranykorára. Mert ez a szabadság nem magától adódott, hanem naponta ki kellett küzdeni. E küzdelem nyertese az olvasó, hallgató, néző lett, aki joggal érezhette úgy, hogy a mérlegeléshez, a véleményalkotáshoz elengedhetetlenül szükséges ismeretek, értékelések végtelen számú tömegét a média sokoldalúan biztosítja. A sajtószabadság át- és megélhetősége fontos eleme volt annak, hogy 1989-ben a frissen kinyílt szemű milliók úgy érezték: nem kell nekik az utcán harcolni az új világért, mert a hirtelen pluralizálódó közéletben mindenki megkaphatja nézeteinek képviseletét.

Tizenöt év távlatából némi zavarral tekint vissza az ember erre a hősiesen naiv - naivan hősies - korra. Tény, hogy jó érzés volt a felszabadult média fogyasztójaként szabadságot érezni. Tény, hogy soha nem volt ilyen magas a média tekintélye. De tizenöt év múltán mégsem a szabadság hiánya a legszembetűnőbb mozzanat. Hanem a színvonal süllyedésének elképesztő mértéke. A sajtószabadságharc egykori hősei megfáradtak, elkoptak, nem bírták a közszolgálatiságért folytatott küzdelem hiábavaló mindennapjait. Mások pedig nagyon is jól megértették, hogy a média mindenekelőtt - piac. Olyan piac, ahol a tőke megtérülése jóval gyorsabb az átlagosnál, s ha ügyes vagy, és szerencséd is van, akkor nagyon hamar meggazdagodhatsz. A médiában rejlő hatalmas üzleti lehetőségek nemcsak a média szerkezetét alakították át, de darabokra szaggatták az újságíró-társadalom egykori egységét, s ellenérdekű csoportokra hasogatták fel. Mágnások, milliárdos médiamogulok rejtőzködnek a médiarabok reménytelenül kizsigerelt csoportjai elől, esténként médiahiénák tarolnak, és médiamajmok ugrálnak ágról ágra, csatornáról csatornára.

A sajtószabadság egykori angolparkja helyén ma dzsungel burjánzik, és a legváratlanabb pillanatokban az élővilág legkülönösebb produktumaival lehet találkozni. Ez is egyfajta gazdagság, s kétségtelenül jobb, mint a sivatag egyhangúsága. De tizenöt évvel ezelőtt nem erre vágytunk. (Időközben tízezernyi fiatal tódult be e világba, kezükben túlélőkés, hátukon riadócsomag, sőt még olyan is akad, aki tollat is tud forgatni, ma még nem tudni, mi lesz a jövőjük. Nem tudni, mi lesz a jövőnk.)

Évtizedek óta nem látott tömegek vettek részt 1989-ben a legkülönbözőbb megmozdulásokon. Jó néhány évtizednyi kihagyás után újra természetessé vált a sztrájk, az utcai demonstráció és mindenféle tiltakozás, szerveződés, állampolgári jogon járó közvetlen politikai részvétel. Elsősorban az értelmiségi csoportok éltek e lehetőségekkel, és az újra megalakult - vagy éppen ekkortájt talpra állt - szervezetek, mozgalmak jórészt e hangadó közönséget tudták megmozdítani. Alig akadt olyan szakmai csoport, amely ne kereste volna a maga aktivizálódási lehetőségét. Ennyi idő távlatából azt sem túlzás állítani, hogy e gyorsan jött politizálás nemcsak a fővárosban, hanem országszerte a maguk körében tekintéllyel bírókat vonzotta az első vonalakba.

1989 nyarán a képviselői visszahívások nyomán öt választókörzetben is nagy küzdelem indult a megüresedett helyek betöltéséért. Zalaegerszegtől Kecskemétig, Szegedtől Gödöllőig e váratlan lehetőség páratlan erővel mozdította meg a helyi politizálás addig szunnyadó tartalékait. Valamennyi helyszínen ellenzéki összefogással, helyben népszerű értelmiségi jelöltet találva fölényesen meg tudták verni az MSZMP legreformerebb szándékú jelöltjeit is. Ez az öt példa megmutatta az első szabad választások lehetséges kimenetelét: bármilyen újak, tapasztalatlanok, szegények is az újonnan megalakult ellenzékiek, együttesen mégis képesek lehetnek az uralkodó párt jelöltjeinek legyőzésére.

A modern politikai részvétel és politikaformálás legmeglepőbb iskoláját a közvélemény késő ősszel járhatta ki. Az ellenzék radikálisabb szárnya nemcsak kiharcolta, de győzelemre is vitte a „négyigenes" népszavazást. A november 26-i alkalom több mint négy és félmillió választópolgárt bírt aktív részvételre - erre két hónappal korábban senki nem mert volna fogadást kötni. Nemcsak a választási részvétel és az eredmény volt meglepő, hanem az azt megelőző öt hét kampányforgataga is. Magyarország népe először ámulhatott, mert csodát látott: plakátok, szórólapok tízezrei lepték el a falakat, köztereket, aktivisták ezrei vitték a hírt szerteszét: szabad választani. Beköszöntött Magyarországra a politikai marketing, és ez a néhány lázas, zajos hét az SZDSZ-t az alig ismert törpe párt pozíciójából a leendő választások nagy esélyesévé formálta át.

Nem állítható, hogy a többség lelkes helyesléssel fogadta volna az új világot, az viszont igen, hogy 1989 tüntetései, rendezvényei, választási előkészítései, az újratemetés, a sok-sok gyűlés százezreknek, talán millióknak olyan közvetlen politikai részvételélményt adott, amelynek előképeit a kollektív emlékezet legtitkosabb zugaiban is hiába kutatnánk.

És most? A legutolsó választás hoszszadalmas kampányától elfáradt polgárok többsége nem vágyik újabb aktivitásgyakorlatokra. Még akkor is nehezen mozdítható, ha jövője pozitív fordulatát erősíthetné meg egyértelműen. (Lásd a tavalyi uniós népszavazás részvételi eredményét.) 2004-ben is lesz megméretés, a szavazói magatartás titkait fürkésző kutatók többsége azt jósolja: ezúttal sem várhatunk magas részvételt, s már az átlagos is szép siker lenne. (E sorok írója úgy véli, hogy januárban minderről még semmi bizonyosat nem tudunk, mert bármi lehetséges. Ha a verseny szorosnak ígérkezik, és mind a két tábor a legutolsó pillanatig győzelmi reményeket táplálhat, akkor akár a magas részvételi arány is lehetséges lesz.)

Összességében mégis az a lényeg, hogy másfél évtized múltán a magyar társadalom túlnyomó többsége nagyon kevéssé érez késztetést a politikai részvétel bármilyen formában való gyakorlására. A pártok taglétszáma sem nő, sőt 1990-hez képest az utolsó két évben csökkenő tendenciát mutat. A civil szféra hosszú ideje nem képes kiheverni a kilencvenes évek elején történt politikai kirablásának következményeit, gyenge is, szegény is, nem tud a négyévenkénti kormányváltásokhoz alkalmazkodni. Az átlagos magyar állampolgár pedig igyekszik kellően nagy távolságot tartani a politika és önmaga között, és úgy tűnik, hogy a rendszerváltó elit, valamint a politikai szerkezet tartósan magányra ítéltetett.

S ha már mindezért valaki felelős után érdeklődne, akkor inkább megtalálhatja azt a pártok elmúlt másfél évtizedbeli gyakorlatának elemzésével, mintsem az állampolgári passzivitás meddő ostorozásával. A tizenöt év e tekintetben folyamatos illúzióvesztés volt, egy-egy választás alkalmi politikai csodatévő, ideig-óráig fel tudta piszkálni néhány százezer érdeklődő szunnyadó szimpátiáját, ám a többség egy-két hónap után visszavonult a megszokott apátia és szkepszis mögé. Nem könnyű beismerni, de az állampolgári bizalom és várakozás még 1989-ben volt a legkiterjedtebb. Páratlanul magas mértékű volt - volt honnét leapadnia.

A várható és áhított külpolitikai orientáció tekintetében 1989-ben a közvélemény és a legkülönfélébb politikai erők között meglehetősen nagy egység volt tapasztalható. 1989 őszén egy közvélemény-kutatás úgy találta, hogy a lakosság háromnegyede azt szeretné, ha Magyarország a jövőben semleges országgá válna, és minél hamarább kilépne a Varsói Szerződésből. Az emberek több mint fele úgy vélte, jobb lenne, ha a Nyugathoz tartoznánk, de ezt akkor még nagyon kevesen gondolták a tényleges lehetőségek közt számon tarthatónak. Romsics Ignác nemrégiben megjelent könyvében (2003) áttekinti a mérvadó pártok 1989-es külpolitikai álláspontját, és arra a következtetésre jut, hogy valamennyien a függetlenség helyreállítását és a két tömb közötti semlegességet tartották követendő stratégiai célnak. Ma már talán több mint meglepő, de ennél merészebb terveket nyilvánosan senki nem mert megfogalmazni.

Mindehhez képest elgondolkoztató, hogy tizenöt év múltán Magyarország európai-nyugati integrációja mind katonai, mind gazdasági, mind pedig politikai ténynek tekinthető. Mi történt? Mit nem láttunk, mi volt olyannyira más 1989-ben, hogy fel sem tételezhettük a gyors reintegrációt? Mindenekelőtt akkor még létezett a Szovjetunió - olyanynyira, hogy nálunk is itt lakott, és nem feltétlenül csak albérlőként. Kétségtelen, hogy akkor már elkezdődött a hangos okoskodás a csapatkivonásokról, de ahhoz képest már túl régóta itt voltak, hogy bárki is azt remélhette volna: egy-két éven belül a Birodalom a maga falai mögött, otthon is romokban fog heverni.

Óvatosabb értelmiségi csoportok az év folyamán egyre többet emlegették a közép-európai összefogás fontosságát, ami az őszi gyors rezsimösszeomlások után valóban reális alternatívának látszott. Még inkább a következő évben, 1990-ben. Nemigen foglalatoskodott senki sem annak a hosszabb távú következményeivel, hogy mind Európa, mind Magyarország, mind pedig a régió számára mit jelenthet az, ha az Egyesült Államok egyedüli globális hatalomként marad talpon. Ez akkoriban elképzelhetetlen volt.

És ma? Jószerével ez az egyetlen olyan realitás, aminek az összes lehetséges implikációjával nagyon komolyan kell számot vetnünk. És ez az egyetlen olyan metszet, amely az elmúlt tizenöt év nyomán számos - előre nem látható - tanulságot hozott magával.

Fölöttébb érdekes tanulmányozni a korabeli népszerűségi listákat. Az év legkedveltebb politikusai Németh Miklós, Pozsgay Imre, Király Zoltán és Szűrös Mátyás voltak. Valamennyien a baloldal reformszárnyához tartoztak, ki így, ki úgy. Az év szerepléseit, sajtóvisszhangját vizsgálgatva e listát további nevekkel lehet kiegészíteni. Orbán Viktoréval, Csengey Dénesével. A nyár végétől folyamatosan növekszik ismertsége és népszerűsége is Antall Józsefnek és Tölgyessy Péternek. Tizenöt év után ebből a nyolcas mezőnyből egyedül Orbán Viktornak maradt érdemi és jelentékeny szerepe, a többiek, akik ma is élnek, a politikai élet peremvidékére kerültek. Páratlanul érdekes kutatás lenne, ha valamennyiük 1989 utáni politikai életrajzát párhuzamosan írnánk meg, mikor melyikük milyen sikerrel, kudarccal vette a rendszerváltás későbbi akadályait.

A magyar eset egyébként nem egyedülálló. Az egész térségben az tapasztalható, hogy a nagy változások idején feltűnt elitcsoportok vezéralakjait a legelső évek küzdelmei mindenütt felemésztették. Egészen kivételes és ritka példa Orbáné, Demszkyé, és hogy egyáltalán akadnak olyanok, akik másfél évtized elteltével ugyanolyan színvonalon, jelentőséggel és intenzitással képesek részt venni a politikai életben.

A korabeli lista más szempontból is okot ad töprengésre. Bármit is gondolunk ma már Németh Miklósról, Pozsgay Imréről, Szűrös Mátyásról vagy Király Zoltánról, az mégiscsak tény, hogy a nyolcvanas évek belső válságai, pártvitái, forrongásai arra mindenképpen alkalmat teremtettek, hogy a reformszándékú baloldalon jelentékeny, nemzeti mércével mérve is olyan formátumú politikusok tűntek föl, akik ideig-óráig milliókkal is képesek voltak elfogadtatni magukat. 1989 egyik legutolsó közvélemény-kutatásának abszurduma: a politikusok népszerűségi listájának első öt helyét az MSZP reprezentatív vezetői foglalják el - miközben pártjuk nyerési esélyeit ugyanazon megkérdezett közönség egészen minimálisnak látja. Talán utólag értelmetlen dilemma, de játszszunk el ezzel a gondolattal: vajon a vezetők nem tudták magukkal húzni pártjukat, mert már csak a saját túlélésükért küzdöttek, avagy pártjuk jelentett olyan terhet, amelyet még a legnépszerűbb politikusok sem voltak képesek ellensúlyozni. Az év végén az új öntudatra ébredő többség már olyan elemi erejű változásokat kívánt látni, amelyeknek kereteibe az MSZP eredményes szereplése már nem fért bele. A békés rendszerváltás előkészítéséért kifejtett erőfeszítéseikért elismerés legfeljebb az egyes személyeknek járt ki, de a bukó rendszer intézményeinek már semmilyen formában nem szavaztak bizalmat. Sőt ahogyan közelgett az első választás időpontja, úgy növekedett mindazok tekintélye, elismertsége, akikhez a makulátlan újrakezdés reménye volt fűzhető.

Ezek az ellentmondásos vélemények felismerhetetlen alakzatokká csomósodtak, az év fordulóján minden bizonytalanná és esetlegessé vált. A néhány hónappal korábbi népszerűség nagyon hamar elpárolgott, és helyébe a gúnyolódás, olykor a méltatlan megalázás lépett. Akkor, 1989 végén mindez nagyon is új lecke, nehezen feldolgozható élmény volt - politikusoknak, értelmiségieknek, közvéleménynek egyaránt.

Tizenöt év múltán ez ügyben is öszszehasonlíthatatlanabbul gonoszokká váltunk. Számos istenséget láttunk az egekig emelkedni, de azt is, hogy ugyanezen reménységeket hogyan tapossák a porba - olykor egykori istenítőik. Akkor még nem tudhattuk, de mára már sokszorosan megtanulhattuk, hogy nincs annál törékenyebb siker, mint amit az éppen ünnepelt politikus élhet meg. Ha a jelenkori népszerűségi rangsorok első helyeit böngészgetjük, akkor azt mondhatjuk csöndben magunknak: az első öt-hat hely birtoklói közül egyikük sem tűnik olyan személyiségnek, akit a magyar társadalom elsöprő többsége ne lenne képes bármikor emlékezetének süllyesztőjébe tenni. 1989-ben úgy hihettük, hogy van néhány tartós állócsillag a politikai égbolton. Ma már ezt sem gondoljuk.

Személyes utószó. E sorok írója egykori felvételek segítségével az egyetemen tanítja a szóban forgó évek összefüggéseit. Kénytelen vagyok hétről hétre szembesülni azzal, hogy legtöbbször csak a jó viszony és a lojalitás tartja vissza az 1980 után születetteket attól, hogy a szemembe ne nevessenek: mitől tetszettek akkoriban olyannyira parázni? Tizenöt év elteltével az is tanulságos kérdés, mi mindent nem tudtunk feldolgozni sem 1989-ben, sem pedig az azóta eltelt másfél évtized legfontosabb összefüggéseiből, aminek okán a legfontosabb érték: a rendszerváltás békés és vértelen jellege nem kapta meg azt a kivételesen fontos helyet, amit a jelenkori értékrendünkben be kellene töltenie. Merthogy ez lenne a legfontosabb - és mégsem tartjuk annak. Ezért - s talán éppen ezért - az új korosztályok nem is új, hanem nagyon is ásatag eszmék jegyében mozgósíthatók - és össze is ugraszthatók. Mégiscsak elő kellene venni ezt a rendszerváltó időszakot, amíg nem késő. Mindenekelőtt a korabeli kézikönyveket forgattam haszonnal. A Magyarország politikai évkönyve 1990-es kötete nemcsak az összefoglaló tanulmányok, hanem az események rekonstruálhatósága miatt is fontos forrás. Ugyanez mondható el a Tények könyve 1990-es és 1991-es köteteiről, valamint a Társadalmi riport 1990-es összeállításáról is. Romsics Ignác Volt egyszer egy rendszerváltás című, nemrégiben megjelent könyvét azért is érdemes lenne mindenkinek elolvasnia, hogy szembesülhessen a tizenöt évvel ezelőtti időkről őrizgetett emlékeivel. Bozóki András Politikai pluralizmus Magyarországon (2003) című kötetének első két része számos alapvető összefüggést kimerítően magyaráz meg 1989 értelméről. Végül nagyon tanulságos volt újraolvasni saját, korabeli elemzéseinket is: Kéri-Petschnig: 24 évszak (1995) című kötetünkből az 1989-ről szóló írásokat. 1

1989 - a hatalmon lévők folyamatos válsága

2 1989 - előjött a Múlt, mit kezdjünk vele?

3 Múlttá válik a Jelen is, avagy mit kezdjünk a Kádár-korral?

4 1989 - a tárgyalások éve

5 1989 - a sajtószabadság éve

6 1989 - a politikai részvétel éve

7 Külső körülmények - a semlegesség káprázata

8 89 hősei - hová lettek?

9 1989 legfontosabb öröksége - a békés átmenet

Korábbi történelmi élményeink s tulajdonképpen az egész elvetélt 20. század tapasztalatai nyomán jó okunk volt amiatt aggódni, vajon képes lesz-e az ország békében, vér nélkül megélni ilyen horderejű változásokat. Vajon a hatalom elvesztése, a megszokott privilégiumokról való lemondás nem inspirál-e sokakat meggondolatlan és vérgőzös lépésekre? Vajon az évtizedekig dugdosott sérelmek és megaláztatások hirtelen bevallása, nyilvános bemutathatósága nem fog-e sokakban bosszúállást ösztönözni? Vajon a milliónyi tömegek becsapottsága, biztonságuk szertefoszlása nem téríti-e patologikus irányba a követhetetlen gyorsasággal visszakapott szabadság gyakorolhatóságát?

Ma már nevetségesnek hatnak az iménti aggodalmak.

Az irodalomról