Horváth Ferenc
A posztmodern karácsony
avagy variáció bejglire és hintalóra
A bejgli torkunkon akadt,
hagynánk már a hintalovat,
s pillánk mögött csak égnek, égnek
a mindörökre-gyertyafények.
Dísz a karácsonyfán időnk,
időtlenül lóg odafönt,
s idétlenül ring sehova
karácsonyunk hintalova.
Ez a szentesténk most melyik?
Eltelt? Majd lesz? Vagy most telik?
Ez itt melyik sült hal gerince?
Melyik karácsony van-de-nincse?
S kik vagyunk itt a fa körül?
Ki szomorkodik? Ki örül?
Ez melyik semmink-mindenünk?
Múltunk, mely a jövőbe tűnt?
Lám, megvillan a fa alatt
egy eljövendő pillanat,
amely már réges-rég a múlt,
de van és lesz: el mégse múlt.
Fenyőnk idő-nincs-díszei,
a halvacsora ízei,
a viasz, amely lecsorog:
örök nincsen-karácsonyok.
Karácsonykor
Karácsonykor mindnyájan kis angyalkák vagyunk,
s rózsaszín szaloncukorrá préseljük magunk.
S vagyunk mérhetetlen tálcán roppant bejglihegy,
s gyertyaláng, mely csillagszóró-szikrával elegy.
Karácsonykor vagyunk persze számtalan egyéb,
például sült halszelet, mely várja, hogy egyék.
S hintaló a fenyő alatt, szépen csomagolt,
s szív, mely olyan óriási, mint a telihold.
S vagyunk a borleves-idő, míg kortyolgatunk -
de karácsonykor legfőképpen angyalkák vagyunk.
Hintaló-galopp
Esztendő-fejfát: fenyőfatalpat ácsolunk;
máris csillagszórózik új karácsonyunk.
Szaloncukrot nyel hintalovunk: időnk lova -
sprintel szilvesztereken át... Vajon hova?
Szilveszteri időjáték
Martin Heideggernek
Egy év megint oda: lefut, akár a spulni -
a papírtrombiták, ó, tudnak ezen vidulni!
S éjfélkor pukkanó pezsgősüvegeink
véget ért esztendőnket sortűzzel temetik.
S mintha új élet jönne ilyenkor, új irány,
mondjuk: meghalt királyunk, hát éljen a király!
Holott idő csak egy van: háborítatlanul,
esztendőinkre rá sem hederítve vonul.
S úgy, ahogyan világunk, benne-létünk is egység,
nem parcellázható; s hiába festi festék,
nem mázolhatja mássá: pont önmagányit ér -
maradunk volt-vanunkkal egyek, míg ver az ér...
S szilveszterünket, lám-lám, eljátsszuk mindig újra,
megfújjuk trombitánkat, ez szinte már cezúra;
s bár váltig egybefüggő minden kívül-belül,
örvendünk az időnek: konfettiként röpül!
Kuglifák
üres hétvégeken, ha nőd tán épp a másé,
sóhajtasz - történjék már végre valami -
dühöngélsz, ázol, minden ordináré,
csehókból csak a hörgést hallani
meg eldőlt kuglifák zaját
s lehet, a gyilkosod jön szembe fancsali
hunyorral - futni hágy? - a hídon át
- vagy mégse? - sarkadban cikákol,
te vagy a holnapi rovát,
majd rád talál, akárhol,
markássza szívedet és menned nincs hová,
hacsak nem arra? zsákutca, sikátor,
a sugárút se tart olyan soká...
mint egy vigyorgó alligátor
az ördög köztünk él, na, pá
A West Enden
music café... photo hall... bankok, jó papedli
és párductestű nők és bárok, félsötét,
nem tolvaj képpel kéne elhitetni,
e kaszinóban vándordíj a tét,
hogy újra szinte unhatom
jólétemet - vedeljük legendák sörét...
odább? a cúgos pályaudvaron
gágározó szegények éje,
azt kéri épp egy rongyhalom,
hogy isten megizélje,
reggelre szétfutó poloskaálmaik
lesik: az ember - félő! - holnap él-e,
az ótvaros már nyughelyén lakik,
kihűlt... nem is tudom, mivégre
itt habrigyálok hajnalig
Lalá, a lomizó anyó
szemétkukát nyitogatón - szemhegyre véve,
mit eldobott vagy eltört unalom, harag -
hajt át a városon úgy öt-hat éve,
böföghet rá sok jóllakott alak...
mi sorsot rejt a hulladék?
belekerekutyóz s a kordéjára rak
lavórt, cserépkutyát és pár marék
iszonyt, ám mégis egyre rója
- lélegzettel csak bírja még
göthös szamárfakója -
a végtelent, amerre el, rég, léha, link
vigéce ment - óh, annyi itt a tócsa! -
tovább szakadhat már a kacska ing,
aztán a szótlan őszutóba
mindenki tovakacskaring
Báthori Csaba
Átváltozás
Hogy tudnád nélkülem bejárni
a neked nyitott éveket.
Lármában megesik akármi,
ami csöndben nem eshetett.
Lassan a lármához hasonlít
minden, amit termett a csend.
Felöltöd a szűk, szürke holmit,
a halálra mért végtelent.
Magam elhagyom majd a végén,
hogy láthasd, benned, ki vagyok.
De téged? Több az örökölt én,
mint aki csalva ragyogott.
Ha elhiszed
Ha vetett veremben még elhiszed,
hogy föld felettiekért ver szived,
és hogy a láng a talpaid alatt
akár megsüti a csillagokat,
s elhiszed, hogy a verem peremén
nemcsak mohó állatot jelöl a fény,
hanem, ha szól, bár kemény emberárny,
bár vigasza hamis, lopott, silány,
mert minden néma ember emberen
túli forrás odafenn, idelenn
a nyílt világon, visszfény nélküli
álom, mely csak szenvedve mérheti
máshoz igazát, és inkább lemond,
mert másképp fenn se tarthatja a gond, -
ha elhiszed, hogy a vetett verem
csak párbeszéd a félelmeiden
élősködő, de ismeretlen úr
másik éneddel, akkor szabadul
tetté türelmed s látszik szabadnak,
amit eddig titkaid takartak...
Párbeszéd
Mi ez a szemcsés, nyafka zápor?
Szemem most válik a világtól!
Ha látnád,
hogy sisteregnek és morognak
a tárnák
mélyén a lárvaorrú holtak,
nem nyafognál!
Hol éljek, melyik száraz üregben?
Nem a rémületnek neveltem
a fajtád.
Ússz! Minden függő karcsapásod,
kimustrált
terved alól föl-fölszivárog
éjed álma.
De félek menni, merni, menni!
Pedig odakint kell kinyitni.
Az útra
kell rálépni, nem, nem a partra
szorulva
bolyongni, végtelent akarva!
Záporozz hát!
Magamba féljek, másba férjek?
Több a szeszély, mint a veszélyek!
A végén,
kámfor, elszivárgó hitünkben
élvén
foszt és képez bennünk az isten.
Ég a földben.
Gát Anna
Boszorkányégetés
Ott van bennem.
Nem kell túl mélyre leásnod.
Vékony vágás a bőrön,
És a magányosan kibuggyanó
Vércseppecskébe
Máris belevegyül. A mérgem ott
Forr középen.
Nézd, mintha ma skatulyából
Húztak volna ki. (Bizony.)
Olcsó német pornófilm megy,
Társasjátékozunk,
Totál vesztésre állok, befuccsol a
Fakereskedelmem,
Egy lenőtt hajú nő löttyeteg,
Ráncos melleit
Markolássza egy rasztahajú
Félvér pasas, és
Közösen megállapítjuk, hogy szép
A feneke.
Túl erős ez a cigaretta, és csak
Koktélvodka
Van a házban, nem ízlik, nincs
Semmi zamata.
Dögvész sújtja búzaföldjeim vagy mi,
Hetet dobok,
Egy sebes térdű, öreg, tetovált
Férfin a lenőtt
Szőkeség furulyázik, és láthatjuk,
A háta is ráncos.
A fiúk nevetnek, amikor észreveszik,
Hogy a „Fritz"-nek,
Mert így nevezik, fel sem áll
A farka.
John Lennont hallgatunk,
És a házigazda
Valami fitymáló megjegyzést tesz
A Mesterre,
Ami nagyon rosszulesik.
Tegnap otthon
Állott hagymaszag volt, és én
Öklendezve
Szellőztettem, és végignéztem
A falakon,
Mint a sakál, üvöltöttem (belül),
Hogy dobhártyák
Robbantak, és elterültem a földön,
Álltomban.
Csinálnak nekem egy fröccsöt,
És a nő a TV-ben
Mindig csak mosolyog, a két pasi
Pedig folyton
Kinéz a kamera mellé, és én
Egyből tudom,
Hogy nem profik, nagyon-nagyon
Álmos vagyok.
A társasjátékot elveszítettem, és
Bujkál bennem
A kisördög, el kell altatnom.
Mosolygok.
Kapok egy kölcsön-hálóinget,
A ház nyomaszt,
Antikrajongó burzsoázia.
A csaj végre-
Valahára elélvez, úgyhogy kikapcsolják.
Takaróhuzat nincs,
Leverem a bábukat, gurulnak a
Dobókockák (he-he).
Feszít a sírás, eldugulnak óvodás
Orrlyukaim,
A nyertes úgy dönt, megérdemel
Még egy sört.
A vesztes úgy dönt, elringatja magát,
Mint szülei
Tették a bősz hetvenes években.
A játék visszakerül
A dobozába, a TV kipirult és bágyadt.
Valamit mondani
Szeretnék, de nem tudom, hogyan.
Igyunk még,
I wish I was a baby/ I wish I was dead,
Párnahuzat van,
Más emberek plédjeibe és szagába
Csavarom magam.
Az ördögök vagy én. El kell aludnom.
Pölczman Péter
Objektív
A nő, akit felszedtél, idősebb volt nálad.
Megkérdezted a nevét, hogy koktél jó lesz-e,
ujjad között a kígyóbőr sziszegett,
ahogy fizettél. Dugás közben
sós lett a szád. Hazafelé megmostad
a folyóban az arcod, és nyomában lassan
kisarjadt magányod poros, sólepte virága.
Hagytad. Mert volt már ilyen,
tudtad, másnapra úgyis elszárad.
Rutinos mozdulattal majd szemüvegért nyúlsz,
és a lencsén keresztül objektíven nézed,
miként fújja a port a szél.
Tiszta szívvel
Csak az alapokat írom meg.
Nem kell grafikus felület, se súgó,
se hang. Akit érdekel, megtanulja majd
billentyűzetről kezelni a dolgokat.
Ahol a túlélés a tét, nincs elegancia.
A puszta valóság, semmi más, csak te
és a fekete képernyő, a többi meg,
ha tényleg élni akarsz, legyen a fejedben.
Ha ez is lefagy, nincs tovább.
Marad a vegetálás, az üres tekintet,
a reflexek. Ne bízz másban, nem szabad.
Életösztön, számítás, jéghideg fej.
Ha ennek vége lesz egyszer,
megírok majd mindent. Színes lesz.
Felhasználóbarát. Csábító.
De addig az örökös küzdelem.
Én... yeah
Ízi. Ez volt a becenevem. Az összes angol csávó
azt mondta, olyan könnyedén mozgok a színpadon,
mintha eleve oda születtem volna. Valahányszor
ledobtam egy ruhadarabot, hallottam a nevemet
mormolni a kamerák mögül. Tisztára bezsongtak,
ezt látnotok kellett volna. Én voltam az isten.
A számot nem én énekeltem föl, de azt mondták,
a klipen a hang is én leszek. Tökre egyszerű, az egyik
elmagyarázta, hogy akár még én is meg tudnám csinálni.
Pötyögtek valamit a számítógépen, és máris ott voltam,
amint épp a táccsmájbádis részt nyomom. Becsszóra,
láttam magamat a két szememmel, úgyhogy ti is
elhihetitek. A legeslegjobb az volt, mikor percekig
szinte csak a mellemet vették. Tökre közelről meg
minden, bár mondjuk igaz, nem kellett teljesen
ledobni a tangát, mert szinte végig fürdőruhás
jelenet volt. Csak mozogni kellett egy kicsit,
ők meg vizet locsoltak rám zuhanyzógépekkel.
Nagyon hamar belejöttem. A rendező elmesélte,
hogy a veszélyesebb jeleneteket dublőrökkel veszik fel,
a táncos blokkot meg majd profikkal. Azt mondta,
ez mindenhol így megy. Aztán kis stúdiómunka,
kis ez-az, és már le se lehet vakarni a képernyőről.
Nemsokára, mondta, már rajta leszek csomó plakáton is.
Rögtön begyakoroltam az új aláírásomat. Nagyon hájper.
Misztikus meg minden. Anyunak tetszik, apunak nem,
de neki sohase tetszik semmi. Mikor először nyomták
a klipet, még tökre izgultam, mi lesz majd, ha az utcán
valaki megkérdezi, tényleg én vagyok-e ott, a tévében,
de ha most kérdeznéd, már lazán mondanám: én... yeah.
Kovács Mikó Edina
Béla herceg levele
(Anonymus hagyatékából)
Konstantinápoly, 1169.
Elég Bizáncból, bíbora perzselő.
Elmenni, szökni, vissza se térni már.
Homokra épült álmaim közt
itt, idegen vagyok otthonomban.
Fejemben éhen sír, csecsemő szepeg
árván. De nincs kéz, nincs, aki megsimít.
Győztél, anyám, s István, te kedvenc:
szégyen elől hova rejtsem arcom?
Elmenni, szökni, vissza se nézni majd.
Egy messzi bércre, mint az a furcsa szent.
Boltívek árnyát elcserélte:
álma a tölgy, mely alatt lenyugszik.
Súlyos palást aranyveretét a fák
tépjék le rólam. Megnyomorít, taszít,
mégis kacér a pengeélű
város - ahogy hiteget: megéri.
Jó lenne látni nőszirom ékeit
megint, s a sáfrány hű mosolyát. Sovány
mókust: a tél elől diót ment,
s lásd, csodamód tavaszig kihúzza.
Mókus bizalma... illan a hit hamar.
Elmenni, szökni, tán hazaérni még.
Felnőni fűzzé: szél becézné
ágaimat puha fénykezekkel.
Hárstalan
se a sok-sok fürt, törtarany.
Egy nyugtalan kérdés maradt.
Ott lüktet minden perc alatt:
ki vagyok én, így hárstalan?
Soká aludt a zaklatott,
a mindent összezavaró -
mire nem illik rá a szó:
vágy. Semmi volt, míg hallgatott.
Aludt. Én szakadt aszfalt, sárga
keramitkocka szüntelen
keringőjét néztem. Neszen,
zsivajon, dübörgésen járva,
kövek között, kutyák között,
autók között. Lapultam. Hátha
nem kell a baljós, furcsa táncba
állnom. De akkor már kötött
sok holnap; fakó buszjegyek,
reggeleken a szürke pára,
a kisboltban a zsömle ára,
és szavak: szeret - nem szeret.
Elolvadt apránként a tél.
És a vibráló levegő
kiengedett. A remegő
hírek, hívások krómacél
huzalja kicsit megpihent.
És majdnem, majdnem boldog voltam...
Akkor ébredt. Kerestem, hol van
a molyhos hársfaregiment.
Hiszen otthon sorfalat álltak,
s gurult, gurult a gömbölyű
illat, a langyos, lágy ölű
május fölött. Nemzője nyárnak,
s oly sűrű éjnek, mint a víz.
Ölelt, tartott és elsodort -
csillagruhás, pimasz kobold...
Most nincs sehol a fanyar íz,