Bányató

„Ide jönnek, hogy megfulladjanak - mondja az őr. - Azt hiszik, fürödni jönnek, mert nem tudják, hogy megfulladni."

Az út széle gazos, az a fajta apró, felismerhetetlen gaz, a teremtés szélén. Hajszálak, szövetszálak, video- és audiokazetta-szalagok húzódnak végig és rezegnek a szélben. „Ezen az úton kell végigjönnie annak, aki fürödni akar, azaz megfulladni"- mondja az őr. Nincs sapkája, botja, egyenruhája, csak egy fércelt anyagdarab a mellén, filctollal ráírva: ŐR. „A nap kiszívja minden nyáron. Minden tavasszal újraírom: ŐR. Tavaly még volt zöld filctollam, most már csak kék van. A zöldet jobban szerettem. Hivatalosabb." Amióta kék filccel írta ki a mellényére fércelt szövetdarabra, hogy „ŐR", nem érzi magát biztonságban. Múltkor megtámadták, a támadást a kék filctollnak tudja be. „Engem azelőtt soha nem mert megtámadni senki. Még saját apám se." A bokrok mögül támadtak rá. Az egyik eléugrott, a másik a háta mögé lopózott. „Őr vagyok" - mondta az őr. „Itt nincsenek őrök - válaszolta a szemben álló. - Ez egy szabad strand." És már ütött is. A háta mögötti lefogta, a szemből támadó ütötte. Háromszor gyomorszájon. Aztán otthagyták. „Utánuk kiáltottam: meg fogtok fulladni! De csak röhögtek." A felcsapódó strandpapucs porfelhőket kavart a lábszáruk köré. Ebben a porfelhőben tűntek el.

Ott feküdt az úton, a feje fölött rezgő video- és audiokazetta-szalagok és gizgaz. „Nem akartam többet felkelni. Aztán arra gondoltam, kijár nekem, hogy lássam, ahogy a hullájukat felveti a víz." Hacsak nem kapaszkodnak a víz alatt, a bányató mélyén egy sparherd korlátjába vagy egy iszappal teli lavórba. „A fuldokló gyakran nem tudja, merre van fent és lent. Ezért néha mélyebbre küzdi magát és ott megkapaszkodik." A bányató mélye tele van ilyen kapaszkodó halottakkal. Körbeguggolják a sparherdet és körbefekszik a lavórt. „Vannak, akik egymásba kapaszkodnak" - mondja az őr.

„Menjünk át az ivóba" - mondja. Húsz éve lakom a bányatónál, de nem tudtam, hogy van ivó. „Hogyne volna. Minden bányatónál van ivó. Ivó és őr." És tényleg ott volt az ivó. „Ő Irma. Ez meg a barátom. Húsz éve lakik itt, a bányatónál." Irma tollas dinoszaurusz, parázsra borított nejlonszatyor, akácfa törzse a kamionparkolóban. „Én is régóta lakok itt! Szeretek itt lakni. Húsz év nagy idő." „Vannak nagyobb idők is. De erről most szót se. A barátom inni kér" - mondja az őr.

Irma kitörli az üvegpohárból a kávézaccot, de a kávézacc marad. Rátölti a bort. Talán nem is zacc, hangyák vagy mákszemek. „A bátyám bora. Kerti bor. Tiszta" - mondja Irma. „Jó bor. A bátyja kerti bora" - mondja az őr. Húsz éve lakom a bányatónál, de nem ittam még Irma bátyjának kerti borából. Fáradt olaj, ecet és kecskehúgy, benne a hangyák. „Tehetséges ember a bátyád" - mondom. „Az - mondja Irma. - Ő is itt lakik a bányatónál. Itt is született. Az ilyesmit nem lehet tanulni."

Irma bátyja már többször el akarta hagyni a bányatavat. „Gyűlölöm a bányatavat" - mondta Irmának, mondja Irma. Fiatalon, harmincöt-negyven éve tanulni akart. „Azt mondta, tanulni akar. Nem akar itt elrohadni a bányatónál. Így mondta, elrohadni. Isten kiszemelte őt, Istennek tervei vannak vele, mondta" - mondja Irma. Irma bátyja, a bortermelő, szerette az Operát. „Elment az Operába, hogy kezdjen valamit vele. Nem tudta, mit fog kezdeni, de érezte, hogy az Operába kell mennie." És ahogy ott állt az Operában, rájött, hogy ez nem neki való. „Mint egy sugallat. Úgy éreztem, hogy ez nem nekem való, mondta" - mondja Irma. És Irma bátyja hazajött, és azóta bortermelő a bányatónál. „Boldog ember. A bortermelők boldog emberek" - mondja Irma.

„Ide jönnek, hogy megfulladjanak - mondja az őr. - Azt hiszik, fürödni jönnek, mert nem tudják, hogy megfulladni."

Nincsenek fulladásos álmai, sosem fuldoklott még, sem vízben, sem másban, nem tudja, milyen a fuldoklás, de még ha tudná is, azt már végképp nem tudhatja, milyen a fulladásos halál. A fuldoklást a fulladásos haláltól elég sok minden elválasztja, pontosabban épp a lényeg választja el, a fuldoklásnak a halálhoz tartozó, komolyabb része, és ezt, szerencsére, nem ismeri. És bár az életét naponta kockára teszi azzal, hogy a bányatónál őr, valamiért úgy érzi, a bányatavi halál az ő esetében ki van zárva. „Esetemben ki van zárva, hogy a bányatóba haljak, mert nem úszom benne, az ujjamat sem teszem bele. Sokat néztem az úszókat, sokféle helyen sokféle úszót, és van egy kialakult véleményem az úszásról: az úszás szükségképpen a fulladáshoz vezet. Az úszó, bármelyik, azért úszik, hogy a fulladást elkerülje. Az úszást a fulladás elkerülésére találták ki, az ember nem vízbe való, ez már abból is látszik, hogy a vízben mocorgó ember milyen hallatlanul szánalmas. A kéz nem úszásra való, a láb nem úszásra való, az ember a vízben úgy néz ki, mint a hal a szárazon, a madár a föld alatt, satöbbi, eleve halott. Az úszó meg van halva. A gyerek, aki úszni tanul, a megfulladás művészetét, egy nagyon bonyolult és késleltetett fulladást tanul, ezt egyesek egészen magas fokon űzik, versenyeznek abban, ki gyorsabb a késleltetett fulladásban. Az ilyen versenyeket egyesek meg is nyerik, ünnepeltetik maguk, míg a vesztesek szomorúan elkullognak."

Az őr szerint ez szánalmas. Az ember már akkor is furcsán néz ki, amikor jár, a kalimpáló kezek, imbolygó fej, a lendülő és a földre csapódó lábak, ez nem szép, a járó ember, az ülő és ültében matató ember azonban még így is szebb, mint az úszó, végső soron azonban az ember szinte egyedül akkor szép, amikor nem mozog, amikor fekszik, amikor nem lélegzik. Egyedül a halott ember szép, mondja az őr. Az úszó, amikor már megfulladt, szép. A megfulladt úszó lebeg, végre nem küzd, nem kalimpál, kalimpálásban nem versenyez, hanem megnyugszik, elernyed és csöndben lebeg. A lebegő ember a szép, aki alá a föld, a tófenék szelíden és barátságosan odaterül. A halott ember lebeg, a halott ember repül, a halott ember az úszó, a mászó, a kalimpáló, a baktató ember ellentéte, nem kalimpál, hogy repüljön, hanem minden mozdulat nélkül repül, csak éppen a föld megtámasztja, hogy le ne hulljon. De az ember az űrben például minden alátámasztás nélkül, holtan repülhetne, ez volna az igazi. Ezek után helyénvalónak tekintené, hogy a halottat ne temessük el, hanem széttárt karokkal hagyjuk repülni.

„Az úszók naiv emberek. Azzal kezdem a reggelem, hogy a naivságukon csodálkozom. Ilyenkor végiggondolom mindazt, ami nyilvánvaló. Kimondom magamban, hogy bányató, és röhögnöm kell. Kimondom magamban, hogy őr, és röhögnöm kell, kimondom, hogy én vagyok a bányató őre, és a jókedvem határtalan, és a kétségbeesésem határtalan. Aztán jönnek az autók, keringenek a tó körül, keresik az árnyékot, a jó, az ideális parkolóhelyet, civakodás hallatszik az autókból, mert valaki mindig jobban tudja, hogy mozog a nap, merre jár az árnyék, és valaki mindig reménykedik, hogy van egy jobb, kellemesebb partszakasz. A cihelődés a nagy mulatság kezdete. Tapasztalatlan bányató-látogatók szokatlan tárgyakat kísérelnek meg a vízpartra vontatni. Székek, ebédlőasztalok, stégnek szánt deszkák és vasállványok csúsznak lefelé a sóderes meredélyen, és tűnnek el örökre a tóban. Meg hűtőtáskák, sörösrekeszek, biciklik és babakocsik, tolószékek és vaságyak és kábeldobok. Néha maguk az autók. Az emberek aztán vagy elmenekülnek a ragadozó tó partjáról, és soha nem térnek vissza, vagy alkalmazkodnak, és visszatérnek, immár minimális felszereléssel. Érkezésük derűs, tele az önfeledtség ígéretével. Érkezésük izgága, csupa izgés-mozgás, ficánkolás, kalimpálás és láblengetés, távozásuk pedig többnyire néma lebegés, mozdulatlan ringatózás a tófenéken vagy a hullaszállító bádogkoporsójában."

Szerinte a kavics már eleve, önmagában kosz, amit az is mutat, hogy nem is készíthető belőle más, mint beton, ocsmány és elpusztíthatatlan építőanyag. Az őr szerint a szép építőanyagok szépen is pusztulnak el, mint a fa, a lomb, a fű vagy a vályog, ellentétben a betonnal, amely, ha elemi részeire hullik, akkor is kosz marad, vagyis kavics. A betonból nem is készül más, mint pince, bunker, emésztőgödör és toronyház, és ezekben is, továbbra is, a kosz lakik, vagy így, vagy úgy. A bányatóra látogató ebben a koszban botladozik, ezek közt a csúf golyók között, ebben a diluviális törmelékben, ami csak azért kerülhetett ide annak idején, mert a hegy kiköpte őket. De az embernek még ez sem elég rossz.

A bányatavat továbbá megtölti a világ összes többi szemete is, eleve a kitermelő belehajigálta az elszakadt futószalagot, törött markolókanalat, olajos- és gázolajos hordót, csavart, csavarkulcsot, bakancsot és overallt, aztán magukat a hasznavehetetlen bányagépeket. Végül pedig természetes, hogy az emberek, ennek a váratlan és új lyuknak megörülve, a létező összes szemetet, kacatot, ócskaságot és selejtet idehozták, és megkönnyebbülten beledobálták. Erre a bányató természete csábítja az embert, mert a bányató egy fölösleges, egy logikátlan, egy értelmetlen tó, tó ott, ahol tó sose lenne, egy olyan tó, ami nem is létezik, evidens tehát, hogy mindent, aminek a létezését feleslegesnek gondolták, ebbe a mindent megszüntető, nem is létező lyukba hajigáltak, ami, mint egy láthatatlanná tevő varázssüveg, el is tüntette valamennyit.

Az őr szavait megszakítja a már nem egészen kifogástalan tüdő zihálása. Hoszszú és körmönfont mondatai végére, amelyek egyébként is mindig azon a határon toporognak, valami kétségbeesett eldöntetlenségben, hogy repetitív semmitmondással visszakanyarodjanak-e saját kezdetükhöz, vagy kínkeservvel áttörjék-e a tövisbozótot, amely elzárja az állításokhoz vezető utat, és fáradtan, zihálva térdre essenek egy befejezett gondolat végén - mondatai végére kifullad, arca elkékül, levegő után kapkod. Közben a kék műanyag bicskával játszik, a kék műanyag nyél valamikor halat formázhatott, ebből ma már csak a pikkelyek látszanak. Egy gyerek sejlik föl a bicska történetében, aki a halformát módszeresen a felismerhetetlenségig roncsolta. Talán csúfolták a bicska halformája miatt, talán úgy gondolta, hogy bicskája komolyságát a kék, halformájú műanyag nyél lebontja. Egy hal alakú bicskával nem lehet fenyegetni, ez lehetett a végső konklúzió. Az őr kinyitja a bicskát, végigkarcolja a tenyerét, becsukja a bicskát. Ez a szeméttelepi bicskája, van egy másik is, az már valamivel komolyabb, fanyele van és rézfoglalata. Az is szeméttelepi, csak éppen egy másik, régebbi szeméttelepről, talán egy másik időből is, nem tudom, még csak célzott rá. Vannak tárgyai, amelyek eredetéről konokul hallgat. Ruhája a falusi tanítóé, aki részegségében nem bírt hazaérni, és az árokban ébred valamilyen ismeretlen terepen; a fejében gyereknevek és osztálylétszámok lötyögnek, kétségbeesésében ezeket a neveket kiáltja bele az árokba, intőt ad, egyest osztogat, és az igazgató eljövetelével fenyegetőzik. De a zakója még mindig zakó, a mellénye mellény, az ingje ing és a nadrágja nadrág, ezek saját magukból sosem vetkőznek ki, csak valami lassú kémia egymásba olvasztja őket. Télen mindehhez járul még egy szeméttelepi posztókabát és egy füles báránybőr sapka, és melegítő a nadrág alá. Az ŐR felirat ilyenkor a kabátra kerül, Irma férceli.

Az út széle gazos, az a fajta apró, felismerhetetlen gaz, a teremtés szélén. Hajszálak, szövetszálak, video- és audiokazetta-szalagok húzódnak végig és rezegnek a szélben. Hang és hangzó egymásba gabalyodik. Az őr egy darabig céltalanul gyűjtötte a szalagokat, a zizegő kupacok dobozokban álltak. A vastagabbját felhasználta függönynek, de annak nem vált be: a szúnyog és a légy könnyedén áthatolt rajta, a huzat meg leszaggatta és szétszórta a szobában. Amíg le nem szakadnak, lobogásuk ijesztően halk, legfeljebb annyira hallható, mintha nagyon magasról gombostűk hullanának. Vagy mint amikor a szomszéd asztalnál a szájában csöndben forgatja a nyálát valaki. Így aztán abbahagyta a szalagok gyűjtését, de a meglévő készletet nem dobta ki, hanem egyetlen dobozba gyömöszölte és archiválta, mert nem szerette a kárba veszett munkát. Később olyan ötlete támadt, amilyet csak az ősz hozhat el, amikor a többnapos esőzéstől föláznak az utak, bedagadnak az ajtók és az ablakok, az ágynemű pedig nyálkás, mintha az előbb még haldoklott volna benne valaki. Az őr megkereste a raktárban azt a dobozt, amelyben a magnókazettákat tartotta. Néhány éve több zsákra való kazettát szórt szét valaki a szeméttelepen, és az őr összeszedte a mutatósabbakat, ugyanúgy, ahogy egyébként is mindent összeszedett, ami valamilyen okból megtetszett: a gyűjteménnyel nem volt semmilyen célja, nem csereberélt és nem használt fel semmit, egyszerűen csak úgy érezte, hogy ez vagy az nem maradhat ott a földön. Így gyűlt össze a raktárában lassanként szinte mindenfajta tárgy, amit csak használnak és eldobnak az emberek, többek között kazetták és többek között magnók, televíziók, rádiók és hangfalak, kamerák, fényképezőgépek, filmek és fényképalbumok, de nyereg és villanyvonat, vibrátor, kézigránát és mandolin is, meg paróka, cipőkrém, varrógép, kötszer, roboráló kapszulák és egy csaknem teljes bábszínház. Kézenfekvő lett volna a gondolat, hogy az őr, ha már nem haszonszerzésből, akkor azért gyűjti mindezt, mert általuk keres kapcsolatot a múltjához és múltja szereplőihez, amely és akik bizonyára létezett/léteztek, de amikor felvetettem neki ezt az ötletet, azt válaszolta, hogy ha kapcsolatot keresne a múltjához, egyszerűen hazamenne, amit legjobb tudomása szerint bármikor megtehet, és amit a legjobb tudomása szerint sohasem fog megtenni.

De mégiscsak mozdulhat az időben valami, ha más nem, annyi, hogy az összegyűlt tárgyak kikényszerítenek valamit, ami a használatra hasonlít, mert az egyik esős napon nekilátott kibelezni az egyik kazettát, a szalagját eldobta, és a tárcsára felcsévélte az egyik talált szalagot, amelyik korábban függönyként lebegett és zizegett és nyáladzott az ablakon. Működő magnó is akadt, kábel is, elem is, betette hát a kazettát, és izgatottan várta, mi lesz most, amikor gyűjteményéből először használ valamit. A kazettán először nem hallott mást, mint sistergést, kattogást, recsegést és kopogást, de ezek a zajok mintha mégis különböztek volna a gépi roncsolódás hangjaitól, mintha a kazetta maga eleve olyan felvételt tartalmazna, amelyen egy elromlott magnón szóló elromlott kazetta hangjait rögzítették. Másodszori és harmadszori hallgatásra észrevette az ismétlődéseket, hallotta a teret, amelyben a zajok elhelyezkednek, megkülönböztetett fémes és tompa, súrlódó és koppanó zajokat, közelieket és távoliakat, fentet és lentet. Ha kikapcsolta a magnót, üres lett a ház, mintha valaki, egy szeretett lény távozott volna hirtelen. Belátva, hogy a kazetta meghallgatására használt magnó gyűjteményének leggyarlóbbika, másikat szedett elő, meg erősítőt és hangfalakat. A jobb hangminőség lehetővé tette, hogy az eddig azonosított hangok mögött eddig azonosítatlan hangok tucatjait fedezze fel. Ajtócsapódást, ablaknyikorgást, macskalépteket, lefetyelést, a szél fújását, távoli autózajt, vízcsobogást, trappoló iskoláscsoport távoli visongását, hol erősödő, hol gyengülő légzés hangját, és puha, csoszogó lépteket. Mintha valahol, valamikor, direkt vagy véletlenül felvételre kapcsolva maradt volna egy magnó, és a kazetta mindent rögzített, ami megtörtént abban a házban: éppen annyit, hogy hallható legyen, és éppen annyit, hogy ne lehessen semmit megtudni a zajok pontos jelentéseiről. Anyagtalan, színtelen macskák ugráltak át az őr szobáján, és fellefetyelték a láthatatlan tejet, távoli ajtók és ablakok nyíltak és csukódtak, miközben ismeretlen céllal közlekedett közöttük az, aki csöndben lélegezve járkált a házban fel-alá, és fél óránként eltrappolt a ház előtt a visongó iskoláscsoport, mintha a hamelni patkányfogó engedné időről időre vissza őket.

Az őr azon az őszön ebben az ismétlődő fél órában élt, egy másik idő és egy másik tér végtelenített fél órájában. Nemcsak arra jött rá, hogy már nincs egyedül, hanem felfedezte a lehetőségét, hogy saját terét és idejét végtelenül megsokszorozza, és a házát abból az idegen ház zajaira építve saját hasonmásainak ezreivel töltse meg, s hogy ezáltal minden lépését klónjainak hadserege kísérje és vigyázza: újabb magnót hozott elő, és kazettát tett bele, aztán bekapcsolta azt, amelyen az ismeretlen idő zajai voltak, és az új magnót felvételre állítva nekilátott, hogy rendes napi teendőit elvégezze a házban. Az így elkészült kazetta meghallgatása, amelyen a másik kazetta zajai mellett, pontosabban között, a tetején és az alján, néha egyenesen a hátterében most már az ő házának és idejének fél órája is hallható volt, nem várt meglepetéseket hozott. Az ismeretlen idegen és a saját lépései néha keresztezték, néha átfedték egymást; egyikük erre indult, másikuk arra; egyikük ablakot nyitott, másikuk bezárta az ajtót; egyikük kilépett a kertbe, másikuk a macskának töltött inni; egyikük elhúzta a függönyt, másikuk egy könyvbe lapozott; egyikük felsóhajtott, a másikuk lezökkent a székre, mintha régi ismerősökként tennék azt, amit tenniük kell, szinte az is hallatszott, ahogy a pillantásuk időnként összekapcsolódik. Máskor meg úgy hallotta az őr, aki az őszi esők idején a kazettát hallgatta, hogy a léptekben valami feszültség van, idegesség, harag és bosszúvágy, olykor pedig úgy tűnt, megbocsátás és engesztelés, máskor kétségbeesés és rémület. Néha valósággal üldözték egymást a léptek. Nehéz volt azonosítani saját, kazettán hallható lépteit saját lépteivel; mintha nem is rendes napi teendőit végezte volna, hanem a láthatatlan másikhoz igazodnék. Nem ismerte fel magát többé a maga keltette zajokban, a kazetta hangjaiban két idegen motoszkált.

Aztán újabb kazettát állított felvételre, és a felvételen akkor már hárman járkáltak a házban, aztán újabb kazetta, és akkor már négyen; négy macska lefetyelt, kastélynyi ablak nyílt, és annyi gyerek visongott kint az utcán, mintha visszatért volna mindenki, akit a középkor pestisei elpusztítottak. Az utolsó felvételen már léptek ezrei hallatszottak, szuszogás, sóhaj, krákogás és haskorgás, ízületek roppanásai, mintha egy kaotikus menet kavarogna céltalanul egy titokzatos középpont körül, mintha az alvilágba eresztette volna le a mikrofont valaki. Az alvilágba, ahol mindenki ugyanaz, és lépteiket öntudatlanul is egy láthatatlan idegen lépteihez igazítanák, és erre a céltalanul sertepertélő tömegre folyamatos, sűrű eső zuhog.

Az őr az esős, őszi időben heteket töltött ezzel, mindennap újabb kazettát vett föl, és ahogy újra és újra végighallgatta önmaga napról napra szaporodó seregének vonulási zaját, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy az első kazetta idegenének léptei és saját, később felvett léptei közé valami ismeretlen forrásból egyre újabb és újabb, idegen léptek keverednek. Voltak hangok, amelyeket már sehogy sem tudott azonosítani, hangok, amelyeket biztos nem ő keltett, koppanások, amelyek az ő házában sohasem keletkezhettek volna. Mintha az idők, a napi fél órák egymásra csúsztatásával nem pusztán ugyanazok a fél órák lennének visszahallgathatóak, hanem valami úton-módon más, ismeretlen fél órák csúsztak volna közéjük más, ismeretlen terekből. Távoli vízesések zuhogtak, mennydörgött, lovasok, nyájak, falvak és erdők zajongtak, és beszélgetések ezrei tömörödtek egyetlen, masszív sistergéssé. Egy egész világot hallott a hangfalakban, ahol egyetlen félórába sűrítve évtizedek telnek, népek, falvak és városok nyüzsögnek, szülnek és temetnek, békét kötnek és újra hadat üzennek. Máskor meg kiábrándultabban hallgatta végig a kazettát, és ilyenkor csak olyasféle zajt hallott, mintha tűz ropogna.

„Ezen az úton kell végigjönnie annak, aki fürödni akar, azaz megfulladni - mondja az őr. Nincs sapkája, botja, egyenruhája, csak egy fércelt anyagdarab a zakóján, filctollal ráírva: ŐR. - A nap kiszívja minden nyáron. Minden tavasszal újraírom: ŐR. Tavaly még volt zöld filctollam, most már csak kék van. A zöldet jobban szerettem. Hivatalosabb."

Nem hagyhatja őrizetlenül a tavat. Minden könnyen árvaságra jut. Tudja, mit beszél, mondja az őr, „tudom, mit beszélek. Néha egész nap otthon heverészek, járatom a szemem a tárgyaimon. Nézem a szeméttelepi nadrágot, a nadrágom a széken, a harmonikaforma gyűrődést a vádlinál, a sárfoltokat a szárán, a zsírosan kifényesedett zsebeket, és ha elég sokáig nézem, a nadrág, de lehet ez az ing is, a szeméttelepi ing, vagy a szeméttelepi zakó, szék, gumicsizma, bármi, lassan leválik rólam, elmállik a kapocs, amely hozzám fűzte, az a vékony is. Idővel az az érzés is eltűnik, hogy amit nézek: nadrág. A nadrág szót kezdem nem érteni, mintha idegen nyelven mondanák, vagy álmodtam volna egy furcsa szót, amelyet ébren már nem értek." Az immár idegen nadrág szó is elsüllyed aztán a mélyben, és ott marad lebegve egy furcsa, idétlen tárgy, gyűrődések, kifényesedések, sárfoltok, szövetszálak, öltések halmaza. Aztán ezek is eltűnnek, gyűrődés, kifényesedés és öltés, minden összezsugorodik és kihullik, mint a csizmatalp recéiből a sár, de még így is marad valami, amit már nem lehet tovább mállasztani. Talán csak a látvány maga, de mégis inkább úgy érzi, hogy a látvány, és még valami más is, rátapadva, ráfonódva, egy élősködő folyondár, egy idegen, amely az elpusztult nevek maradványaiból táplálkozik. Mint amikor nincs már ott a dög, csak a csontok vannak.

„Ha elég sokat fekszem otthon, elfelejtek beszélni, elfelejtek beszélve gondolkodni, és ahogy már nem tudom elgondolni azt, hogy »nadrág«, előbb-utóbb azt sem tudom elgondolni, hogy »őr«, egyedül maradok a rám tekeredő idegennel, amely lassan faldos, megy előre bennem, mint a földben a giliszta. A Nagy Constrictornak neveztem el ezt a szörnyet, és azon vagyok, hogy a nevét elfelejtsem, hogy állandó felejtéssel feszegessem, amíg csak le nem fejtem a dolgokról, amíg csak a szorítása nem enged. Ez a dögevő ott van rápöndörödve mindenre, ami csak körülvesz" - mondja az őr.

Hosszú hetei telnek el úgy, hogy idegennek érzi magát. Nem úgy érzi magát idegennek, mint először, amikor idejött, nem a megismerő idegen boldog habzsolásával, de nem is a száműzött idegensége ez, vagy a rabé: ez egy mozdíthatatlan idegenség, amely persze elhalványul néha. Ha elhalványul, otthonosan érzi magát, vagyis rosszul, mondja az őr.

Soha sehol nem érezte magát annyira rosszul, mint otthon. Volt egy szomszédja, Kővári, a nyúltenyésztő. Kővári viszonylag szorgalmas, ennek megfelelően viszonylag jómódú nyúltenyésztő volt, bár éppen a jómód első pillantásra senkinek sem jutott volna róla eszébe, mert az arckifejezését mintha direkt gyerekek riogatására formálták volna amúgy karikaturisztikusan tragikussá. Ez a Kővári az otthonlét megszállottja volt. A nyulai különösebben nem érdekelték, naponta négyszer-ötször hátrament, ellátta őket, aztán visszasietett, valósággal futott a házba. A kert sem érdekelte, füvet nyírt, metszett, futott. A fészer sem, kést fent, fúrót javított, nyúlládát szegelt, és futás vissza a házba. Hogy mit csinált a házban? Semmit. Otthon volt. Otthon volt, ült a konyhában, nézte a feleségét, aki különösebben szintén nem érdekelte, csak annyiban, amennyiben az is az otthon része volt, ült, és boldog volt. Mitől? Hogy otthon van. Hogy nem idegenben van. Az idegen már a kertnél elkezdődött, a nyulak még épp a mezsgyén álltak, vagyis szaporodtak, de a nyulakon túl csak a nyomasztó, a rémisztő, a gyilkos idegenség kontinensei, világóceánja és táguló univerzuma üreslettek, ahová Kővárinak időnként mégiscsak ki kellett merészkednie. Kővári nem félt a külvilágtól, hanem gyűlölte, lenézte és megvetette. „Már megint ez a bűz!" - hallotta az őr reggelenként, amikor Kővári kilépett otthona ajtaján, és a külvilágba szagolt. „Adjál még zsebkendőt, anya!"

A nyúltenyésztő orra elé szorított otthonszagú zsebkendővel, átkozódva és fuldokolva vágott neki a táguló univerzumnak. Nyílegyenesen ment, szinte fel se nézett, a szembejövőket fellökte, a földön heverő tárgyakba belerúgott, a kerítések mögül acsarkodva ugató kutyákat leköpte, a babakocsikban szendergő csecsemőkre rámordult. Acél sarokvédőkkel megerősített diplomatatáskáját a járókelők vádlijába döfte, és a buszon szántszándékkal a szomszéd utazó lábára ejtette, vagy hagyta, hogy a csomagtartóból előrezötykölődve az áldozat fejére csússzon. Ezzel a módszerrel időnként sikerült egész látványos fejsérüléseket okoznia. Bocsánatot soha nem kért, de kárörvendően sem vigyorgott: arckifejezése mindvégig tragikus maradt, s ezt adott esetben még bocsánatkérésnek is lehetett érteni. A szitkozódásokat megvető gőggel engedte el a füle mellett, és zsebkendőjéből beszippantotta az otthon levegőjét, mondja az őr.

A legelviselhetőbben még furgonjában érezte magát, amelyen a nyulait szállította. A zárt kocsiszekrény oldalán a Kővári név volt olvasható, a v két szára tapsifület formált. A biztonság kedvéért a név alatt az állt: nyúltenyésztés, ez alatt pedig egy kék, kövér nyúl volt látható. Kővári semmit sem bízott a véletlenre. Furgonjában, amelynek vezetőfülkéjébe nyilván az otthon illatát zárta, felhúzott ablakokkal közlekedett télen-nyáron, fedezni hordván - állítólag ördöngösen szapora - baknyulait. A furgon nehezen eloszló, fojtó bűzfelhőt hagyott maga mögött, amerre járt.

Elegáns önleleplezés lett volna a sorstól, ha Kővárit valahol a külvilágban éri végzetes csapás, de nem így történt, mondja az őr, vagy nem egészen így. A mezsgyén, a határon történt a baj. Az őr egy őszi reggelen különös zajokra, motoszkálásra, poszogásra, kaparászásra és puha, ütemes pufogásra ébredt, mint amikor a fel nem szúrt gesztenyék explodálnak a sütőben. Kinyitotta az ablakot, és elé tárult az álomszerű szcéna: a ködborított kertekben, ameddig csak el lehetett látni, egészen a kertek mögötti erdősávig, Kővári kövér, sejtelmes színű nyulai ugrabugráltak a szabadságtól részegen. Maga a tenyésztő flanelpizsamában rohangált egyiktől a másikig, nagy zsákba fogdosva össze őket, de a nyulak, felismerve a soha többet vissza nem térő esélyt, kiharapták a zsákot, újraszülettek és szétfutottak. Kőváritól végül már csak annyi tellett, hogy amelyik nyulat még utolérte, azt felrúgta a magasba: az élettelen dögök visszahullása adta a gesztenyeszerű hangot.

Így jutott koldusbotra Kővári, akit azonban nem tört meg egészen az értelmetlennek tűnő bosszú, a nyulak hangtalan lázadása. Minthogy a nyulai istenigazából nem érdekelték, nem lett élőhalottá: hiszen otthona mégiscsak megmaradt, és az otthon szagában sem esett mélyreható változás. Most már legalább egyáltalában nem kellett kimozdulnia, átadhatta magát az otthonlét napi huszonnégy órás élvezetének. Higanyos színű, löttyedt arca néha elúszott az ablakok előtt, a külvilágra oldalpillantást se vetve. Ha egy ajtó vagy ablak kinyílt a házban, üvöltve követelte, hogy azonnal csukják be, és addig is valami távoli szobába menekült, mondja az őr. A nyitott ablakon áradt az émelyítő otthonillat, az otthonszag, otthonbűz.

De nemcsak Kővári példáját említhetné, sőt nem is igazán volt sportszerű, hogy csak ezzel a szerencsétlen nyúltenyésztővel hozakodott elő, mondhatott volna sok mást is, önmagát például, gyerekkori önmagát, mondja az őr, „gyerekkori önmagamat, ahogy fuldoklom az idegen lakások idegen szagában. Barátságaim még el sem kezdődtek, máris megszakadtak, ahogy idegen lakásba léptem, öklendezve fordultam ki onnan az idegen szag miatt, az otthonszag miatt. A baráti invitálásoknak, amelyre mindennél jobban vágytam, egyszerűen képtelen voltam eleget tenni, hiába indultam el, hónom alatt a matchboxokat tartalmazó pléhdobozzal, az út alatt végig tisztában voltam azzal, hogy amint invitálóm lakásába lépek, kénytelen leszek azonnal vissza is fordulni, és anélkül, hogy kielégítő magyarázattal szolgáltam volna, sértő gyorsasággal matchboxostul hazamenni. Haza, ahol egy szemernyivel sem jártam jobban, mintha idegen lakásban kellett volna leélnem az életem, megszokhatatlanul idegen otthonszagban, mert saját lakásunk, szüleim lakásának is megszokhatatlan otthonszaga volt, ahonnan szívem szerint, pontosabban gyomrom szerint azonnal kifordultam volna. Később sokat foglalkoztatott a probléma, hogy melyek a komponensei ennek a bizonyos szagnak, amelyet nem állhatok, és ami annyi kellemetlenséget, úgyszólván tragédiát okozott nekem. Próbáltam szétválasztani a szagot, és az ágynemű, a lefolyó, a kamra, a zöldségek, a vécé, a szenynyeskosár, a por, a penész, a parketta, a fing, a láb, az ondó, satöbbi szagára lebontani, de nem sikerült. Bár ezek a szagok többé-kevésbé ott vannak az otthonszagban, ezek együttvéve mégsem eredményeznek otthonszagot. Az otthonszaghoz, vagyis otthonbűzhöz arra van szükség, hogy abban az otthonban otthon legyenek, és elinduljon az otthonlétre jellemző nyáladzás, nyammogás, csoszogás, fetrengés, töntörgés, téblábolás, piszmogás és pepecselés, vakarózás, sóhajtozás, kókadozás és bambulás, aztán nyilván ez indít el valami magasabb rendű kémiát, amely a szagban jelentkezik. Amely aztán otthonszaggá aszúsodik. Kétségbeesetten vettem észre magamon, hogy amint otthonszagot kezdek termelni, megundorodok önmagamtól, és képtelen vagyok önmagammal egy fedél alatt élni", mondja az őr.

Azóta módszeresen küzd az elotthonszagúsodás ellen, és így viszonylag elviselhető számára az élet, bár a küzdelem nem kevés önfegyelmet kíván. Lankadatlan türelemmel kell minden percben minden gondolatát, minden körülötte felbukkanó tárgyat elfelejtenie, s ha sikerrel elfelejtette, jöhet e következő, és az azután következő. Az el nem felejtett dolgok szükségképpen otthonérzéshez, ez pedig fetrengéshez, piszmogáshoz és nyammogáshoz, ez pedig otthonbűzhöz vezet, ami aztán, ez nyilvánvaló, rögtön tovább a halálhoz. Bizonyos rutinra tett szert már a felejtésben, amelynek mértékét azonban sajnos nem tudja lemérni, mert nincs kivel összemérnie az erejét, és ilyesmire hozzáértő versenybírát sem könnyű találni. Mégis úgy érzi, könnyedén és rutinosan felejt. Néha, jobb napokon, egyetlen művelettel tudja elfelejteni az egész házát valamennyi berendezési tárggyal, sőt valamennyi elraktározott kacattal együtt. Helyükön pompázatos, ragyogó üresség. Némi aggodalomra ad okot, hogy az ürességben, az elfelejtettek helyén ott függeszkednek a Constrictorok, kisebb-nagyobb pöndörödések az üressé vált helyeken, s ezeket lefejteni szinte lehetetlen, de hisz abban, hogy hosszú távon ez is megoldható.