A Mozgó Világ internetes változata

A képíró

Tudom, siettetnének. Szeretnék, ha befejezném, és végre megszabadulhatnának tőlem. Ha lefűzhetnék vallomásomat az akták közé - essünk túl a dolgon, kerüljön minden a helyére: papír az irattárba, pasas a sittre. Szinte látom, ahogy bólogatnak, amikor ezeket a sorokat olvassák. Persze ha szemtől szembe állnánk, a fejüket ráznák: ugyan kérem, micsoda feltételezés, talán kétségbe vonom a vizsgálótisztek tárgyilagosságát és pártatlanságát? Én csak annyit mondok: az Önök helyében nem innék előre a medve bőrére. Már ami a sittet illeti.

Bár érdekeink eltérnek, egyvalamiben egyetértünk: én is szeretnék pontot tenni a vallomásom végére. Igyekszem, ahogyan tőlem telik. Ne aggódjanak: közel a vég.

 

Liktor képeinek híre szétszaladt a síkságon, mint a higany a padlón, ha eltörik a hőmérő. Mindenhova jutott belőle egy kevés. A legapróbb falvakba, a legeldugottabb tanyákra is. Nem kellett munkáért rohangászni; kézről kézre adtak bennünket, sorban álltak a megrendelők.

Egyre gyorsabban dolgozott, az ő esetében még a közmondás sem volt igaz, hogy „hamar munka sose jó". A sebesség nem ment a pontosság, a minőség rovására - ellenkezőleg. Ha valamit javítgatni kezdett, ha pepecselt, tökölődött a képeivel, csak rontott rajtuk. Erre persze ő maga is rájött. Ha elsőre nem sikerült egy részlet, egy alak, arc vagy árnyalat, hümmögve toporgott egy darabig, mint aki fontolóra veszi, mi a teendő, azután mindig ugyanarra a következtetésre jutott: újraalapoztatta velem az egész felületet, akár tenyérnyi volt, akár egy egész négyzetméter, és kezdte elölről.

A cégérmegrendeléseket már nem győztük. A többségét visszautasítottam. Igen, én, és nem ő, mert Liktor most már rám hagyatkozott. Azt mondta, nem hajlandó szervezésre és más mellékes hülyeségekre fecsérelni az időt, az ő energiái másra valók, tehát én felelek a munkafelvételért, a szállásért, röviden összefoglalva: mindenért. Ő csak fest. Világos? Nem kérte a beleegyezésemet, a véleményemet, hanem közölte a döntést, vagy inkább parancsba adta. Mintha föl sem merülhetne, hogy én másként képzelem. A látszat kedvéért úgy tettem, mintha haboznék, majd némi megfontolás után elfogadnám az ajánlatot - mintha csak ajánlat lett volna. Mielőtt igent mondtam, megkérdeztem, tekinthetjük-e úgy a dolgot, hogy én vagyok a menedzsere. Végül is erről van szó. Turnézó vándorpiktor a menedzserével. Hm? Így azért mégis van valami pofája a dolognak. Erre Liktor elvigyorodott, az arcára kiült a megfejthetetlen vagy-derű-vagy-gúny kifejezés, és azt mondta: rendben, ha nekem jobban esik, tekintsük úgy.

Egyszóval igyekeztem hanyagolni a cégéreket, és - megbeszélésünk szerint - csak akkor vállaltam ilyesmit, ha jobb nem akadt, vagy volt a munkában valami érdekes.

A Vén Pecás étterem bejárata fölé Liktor ladikot festett, benne magába roskadtan üldögélő csontváz, markában horgászbot. Amikor a tulajdonos felháborodott, azt felelte, sajnálja, hogy a kép félreérthető, a csontváz nemcsak a halál jelképe, amint azt legtöbben hiszik, hanem az Állhatatos Türelem allegóriája is, de ha a tulaj ennek ellenére borzad tőle, semmi gond, kezdjük elölről - babona ellen nincs orvosság. Lemázoltam a csontvázat, lealapoztam a homlokzatot egyenletes homokszínre. Liktor néhány óra alatt újra feldobta az egészet. A csónakban elgyötört, a kialvatlanságtól vöröslő szemű öregember ült, a zsinór végén óriási hal, nagyobb, mint a ladik. A tulajdonos örvendezett: ez igen! Sokkal jobb! Csak legyen a pecás vidámabb, örüljön a fogásnak, lássék rajta, hogy nem mindennap akad horogra ilyen kapitális harcsa. Liktor azt felelte, nem harcsa, hanem Nagy Hal, különösebb meghatározás nélkül, a férfi arca meg olyan, amilyen: ez itt Spencer Tracy Az öreg halász és a tenger című filmből. Erre a tulaj akadékoskodni kezdett: akkor már nem-e lehetne-e, hogy az Arnold Schwarzenegger inkább, de Liktor ráförmedt: elég volt, nem vitadélután, hanem művészet, marad a Spencer Tracy.

Egy kalapkészítő mester következett. A bejárat két oldalára kanyarított zöld férfi- és sárga női kalap alá Liktor egy-egy arcot festett: Tukánét és Ciliét. A kalapos alacsony emberke volt, vékony, ideges, mindig riadt, gyakran nézett a háta mögé, mint aki attól tart, hogy követik. Szelíden és óvatosan érdeklődött, miért ilyen gusztustalanul kövér, buta tekintetű a férfi, miért ilyen hisztérikusan sovány, agresszív a nő, és sokkal jobb lenne, ha pipacs helyett búzavirágszínű lenne a tekintetük. Liktor megfogta a mester vállát, mélyen a szemébe nézett, és arra kérte, mondja meg igaz hitére, de őszintén: hát nem éppen ilyenek a nők meg a férfiak? Az meg vonakodva bólintott: tulajdonképpen vannak köztük ilyenek is, szó se róla, a nő például kifejezetten hasonlít... nem mondta meg, kire. Viszont a szem - és itt megkötötte magát -, az nem vörös sehol se, egyedül az albínóknál. Liktor azt mondta, utál vitatkozni, és csupán egyetlen tanácsot adhat a kalaposnak: nézze meg embertársait alaposabban, és akkor látni fogja azt, amit ő. A kalapos habozott, azután jobbnak látta, ha bólint: rendben, megnézi, ha a művész úr akarja, akár meg is esküszik rá, hogy mostantól nézni fogja, de tényleg. A hangja kicsit remegett.

Képről képre, falról falra haladtunk a dögunalmas, lapos vidéken, nem tudtuk pontosan, hol vagyunk, de nem is érdekelt.

Néha, míg előkészítettem a terepet, gletteltem, alapoztam, a festékeket, pasztákat rakosgattam, vagy egyszerűen csak néztem Liktort, ahogyan arcot, alakot kanyarít az eléje kerülő falra, mely engedelmesen odatartja neki a hátát - mintha mindig erre a találkozásra vártak volna, ő is, a fal is -, eszembe jutott Éberfy Ottilia. Vajon mit csinál a világ túlfelén, Paraguayban? Eszébe jut-e Liktor? Esetleg más. Esetleg én - bár tudtam, a feltételezés röhejes. És eszembe jutott, vajon Liktornak eszébe jut-e Éberfy. Ezt persze akár meg is kérdezhettem volna, de minek - normális válaszra nem számíthattam, legfeljebb arra, hogy átnéz rajtam, és megereszt néhány szemét megjegyzést.

Ami engem illet, hálás voltam Éberfy Ottiliának. Tucatnyi okból. Például ha nem dobbant, Liktorból soha nem szabadulnak elő a képességek, melyeket évtizedekkel ezelőtt eltemetett magában... Igaz, Éberfy miatt temette el. Vagy Bokor miatt. Vagy mit tudom én. Sok mindent tudtam a múltjukról, mégsem mindent, hiába voltam jelen majdnem minden fontos fordulónál. Maradt homályos pont épp elég. Az a bizonytalan érzésem támadt: addig jó nekem, amíg nem ismerek minden részletet.

Ha Ottiliára gondoltam - és persze Liktor jelenlétében gyakran jutott eszembe -, bizsergést éreztem az ízületeimben. Tényleg. Csukló, könyök, váll és a többi. Persze el lehet ütni az ízületbizsergést azzal, hogy több köze van a kezdődő reumához, mint Ottiliához, de mégsem ilyen egyszerű a dolog. Magam előtt láttam a sötét szemet, hajat, néha a sűrű fürtök alól előkukkantó túlméretes fület is. És magam előtt láttam Krámer Julit. Most, hogy egyikük sem állt előttem, és a fizikai jelenlét nem zavarta az éleslátást, fölfedeztem, mennyire hasonlított Ottiliára. És felbukkant előttem dr. Vitnyédi Zsófia, a szőke, lapos Sophie doktornő, akivel talán lehetett volna valami igazi, de nem lett. Úgy állt előttem, ahogyan utoljára láttam, a Kenyából utánam küldött, később a Dunába hajított fényképen, a sok fogú Ernő oldalán, aki azóta nyilván otthagyta megint, dögöljön meg az Ernő, hulljon ki az összes foga, száradjon el az ínye is. Akkor nem vettem észre, de visszatekintve nyilvánvaló, hogy dr. Vitnyédi Zsófia testtartása olyan volt, mint Éberfy Ottiliáé. És a Mussulo-zátony szirénjeiben is volt belőle valami; Paroia mozgása, Ramona lábfeje, Asma hajszíne mind-mind épp, mint Éberfy Ottiliáé. És a Telihold, a Bárka, a Rebel, a Blood&Vér hétvégi gyorslányai is őriztek belőle egy-egy körömnyit: egy mozdulatot, egy hangsúlyt, egy pillantást. Ha nem így lett volna, nem ébrednek mellettem. Megkaptam én őt, csak nem egyszerre, hanem részletekben, és nem tőle magától, hanem másoktól. Ha akarta Éberfy Ottilia, ha nem, ha tudott róla, ha nem, az enyém volt, megszereztem magamnak, darabonként, pótalkatrészenként.

 

Nagyra értékelem, hogy néhány hónappal ezelőtti kérésemnek megfelelően nálam is elvégezték a rovarirtást. A döglött csótányok látványa nem szívderítő, de sokkal megnyugtatóbb, mint az elevenek állandó rohangálása. Ha kapok seprőt és lapátot soron kívül, elvégzem a takarítást. A rovarölő szer rettentő bűzére most nem is panaszkodom, tudomásul veszem, mint az élet, illetve a csótányok szempontjából a halál természetes velejáróját: valamit valamiért.

Most, hogy kérésemet teljesítették - és ez már nem az első eset -, kezdem becsülni Önöket. Remélem, ez kölcsönös.

 

Egyszerre csak ott találtuk magunkat a Városi Könyvtár frissen renovált oldalépületének mennyezetén. Vagyis közvetlenül a plafon alatt, a festőállványzaton. A könyvtárigazgató azt mondta, bennünket az Isten küldött, és szinte könyörgött, fogadjuk el a megbízást. Akit eredetileg felkértek - mellesleg a megyei közgyűlés alelnökének unokaöccse, nem mintha ez bűn volna, csupán szeretné leszögezni -, tél előtt nem ér rá. Akkorra viszont a nagyterem tele lesz könyvvel, bekerül a pult, továbbá a polcok, állványok, asztalok, székek, és ő nem vállalja a felelősséget azért, hogy a nagy veszteség után teljes egészében felújított állomány meg a látogatók feje fölött pingálják a plafont, a franc, aki megette az ilyen hülye ötleteket, napárdon. Mellesleg a gondolat szintén a megyei közgyűlés alelnökétől származik. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de azért ezt sem árt rögzíteni.

Annyiban egyébként érthető a dolog erőltetése, mondta a könyvtárigazgató, hogy három évvel korábban, amikor az oldalépület kiégett, még valami mennyezetfreskó-féleség, vagy minek kell mondani az ilyet, díszítette a plafont, márminthogy a maradéka, „az olvasás, a művelődés a tudás dicséretét magasztaló mozaikalkotás", napárdon, így szerepelt a hivatalos leltárban, szó szerint. A tűzvész a nyomát is eltüntette, de az már csak a kegyelemdöfés volt, mert a mozaik évek óta málladozott. Az úttörőkislányok nyakkendőjével kezdődött, azután az aratás szünetében a traktor vezetőülésében Gorkijt olvasgató brigádvezető könyve következett, aztán a hadgyakorlat pihenőjében Petőfit lapozgató tüzér ágyújának csöve, és így tovább - kockánként potyogott az alkotás a könyvtárlátogatók fejére, akik a tűzvészt megelőző nyáron már csak vastag, mozaikálló kalapban, svájcisapkában merészkedtek az olvasóterembe.

Ezt kellene tehát pótolni, mondta a könyvtárigazgató, persze valami modern, korszerű dologra gondol, ami megfelel napjaink igényeinek. Az úttörőt kiváltja a cserkész, ez még az egyszerűbb megoldások közé tartozik, hanem aztán?! A traktor helyett talán mezőgazdasági repülő, vagyis kukacbombázó, ahogyan errefelé mondják, bár a pilótaülésben nehéz olvasni, de arra való a művész, hogy megoldja a gondokat, a katona esetleg lehetne magyar békefenntartó fehér dzsipben, amint könyvekkel kínálja az afrikai, ázsiai gyermekeket, ott, ahol éppen fenntartja a békét, ez például kifejezetten erős jelkép volna. Mindezek persze csak futó ötletek, dehogy akar ő beleszólni, napárdon. Ha van ember, aki tiszteletben tartja a művész szabadságát, akkor az ő, hiszen verselget, a műveit rendszeresen hozza a városi lap, majd hoz a költeményeiből. Rendelkezésünkre áll a könyvtár vendégszobája, cuccoljunk be nyugodtan, van kábé egy hetünk, akkor kerül az állomány a nagyterembe. Ja, és el ne felejtse, lesz egy kétnapos szümpozion, jeles esemény, eljön a magyar irodalom színe-java, de nem fogjuk zavarni egymást, ők lent beszélnek, mi fent dolgozunk, akkor majd egy kicsit csöndesebben, ha kérhetné, bár a festés nem jár zajjal, csak a biztonság kedvéért említi.

Liktor hanyatt fekve töltötte a napot az állványzaton, karnyújtásnyira a menynyezettől - éppen elérte az ecsettel. Rám maradt az előkészítés, keverés, szállítás; le a földre, vissza a mennyezet alá, föl-le, föl-le, mint a pók a falon, beleszédültem. Végül aztán felcipeltem mindent, amire egyáltalán szükség lehetett, inkább a plafon és a deszkaállványzat közötti hasadékban kúsztam-másztam, festéket keverni úgy is lehetett, szűk volt, rettenetesen kényelmetlen, de még mindig jobb, mint az állandó rohangálás.

Életnagyságú mellalakok sorakoztak a mennyezeten, szorosan egymás mellett. Már amennyire hanyatt fekve, karnyújtásnyira a képektől sejteni lehetett. Fiatalok, öregek, nők, férfiak, kislányok, nagyapák. Mindannyiuk kezében egy-egy könyv, egyforma, súlyos, fekete-arany gerincű, szemük - egyelőre két-két üresen hagyott, fehér rés - a vaskos kötetre szegeződött, a szájuk nyitva, olyanok voltak, mint egy vegyes kórus; sok-sok énekes kottával, szájuk egyszerre nyílik a karmester intésére. Szinte hallottam, amint fölcsendül: „Le-nin, a hő-ős, ki csak né-épének élt", azt hiszem, ezt tátogtam utoljára, mielőtt Poprádi leszámolt velem a tetőn talált rajz miatt, és kirúgott az iskolai énekkarból, amiért titokban hálát adtam neki, és azt hiszem, akkor láttam-hallottam utoljára énekkart.

Halkan megjegyeztem: szerintem itt valami félreértés van, nem koncertteremben vagyunk, hanem könyvtárban, mire Liktor azt felelte, ne dumáljak bele abba, amiről gőzöm sincs. Ezek itt könyvtárlátogatók, éppen levették a szabadpolcról a Révai Nagy Lexikont, abból olvasnak fel hangosan, így azután a kép az olvasás, a művelődés, a tudás dicséretét magasztalja majd, úgy, ahogyan a megrendelő óhajtja, és ahogyan a régi leltárban áll. Huszonegyen lesznek, annyi kötete van a lexikonnak. A végén a fekete-arany címlapokra felkerülnek majd a címszavak is - nekik otthon megvolt a Révai, a polc tetején, elérhetetlen magasságban, sosem nyitotta ki, de a tövében nőtt fel, sőt a vastag kötetekkel préselte biológiaórára a vácrátóti arborétumból lopott virágot, keni-vágja az egészet, na. Az első sorban áll majd A-ARANY, ARÁNY-BEKE, BÉKE-
BRUTTÓ satöbbi, aztán KONTÚR-LOVAS, LOVAS-MONS satöbbi, az utolsóban RACINE-SODOMA, SODOMA-TARJÁN satöbbi, és a végén a magányos pótkötet, szemben a többiekkel, egymaga: BÉR-ZSOLT. És BÉR ZSOLT egészen véletlenül kiköpött olyan lesz, mint a könyvtárigazgató. Mit szólok?

Mit szólhattam volna? Nem szóltam semmit.

A második sornál tartott, KONTÚR-LOVASt kezdte éppen, amikor alattunk megkezdődött a szümpozion. Liktor némán festett tovább, én hasra fordultam, lenéztem az állványzat féltenyérnyi rései között. Az üres terem közepére hosszú asztalt toltak, körötte a székek, kéttucatnyi ember, többnyire férfiak, csak a fejük búbját láttam, kettejüknek nem ritkult a haja, az egyik golyókopasz volt, a többiek a két véglet közt félúton. A könyvtárigazgató valami megnyitófélét hebegett, hatszor mondta, hogy micsoda megtiszteltetés, nyolcszor, hogy a magyar irodalom színe-java, és felkérte az asztalfőn trónoló kurta sörtét, hogy mivel a szümpozion első napja teljes egészében az ő nemrégiben megjelent, túlzás nélkül korszakosnak mondható művéről szól, beszéljen a régóta várt kötet megjelenésének körülményeiről, hogy az élményszerű bevezető után a kritikai észrevételek és a tudományos elemzések következhessenek.

Kurta sörte köszönte, azt mondta, nem áll föl, úgy közvetlenebb, és Liktor oldalba bökött, hogy adjak sárgát KONTÚR-LOVAShoz, de ne szép meleg napraforgósárgát, hanem gonosz irigysárgát, tudom én, milyen az. Rápisszegtem, türtőztesse magát, és ne bökdössön, még a végén lecsöppen az asztalra, erre azt súgta, ő tud vigyázni az ecsetjére, a többi az én dolgom, nem várhat addig, amíg ezek odalent kipofázzák magukat.

Kurta sörte beszélni kezdett, nem értettem, mit mond, az irigysárgára összpontosítottam, nehéz szín, addig adagoljuk az alaphoz a zöldet, míg az egész epés árnyalatot kap, de azért megmarad sárgának mégis, ha az ember túladagolja a zöldet, akkor annyi; elmerültem a munkában. De azért valami feltűnt mégis: a hang. Hogy ezt én ismerem. Karcos hang, mintha a beszélő hangszálaira finom homok tapadt volna. Hegyezni kezdtem a fülem. A regényéről beszélt kurta sörte, pontosabban a helyszínéről, Oroszországról, ahol sok időt töltött annak idején, ismeri, akár a tenyerét. Míg az anyagot gyűjtötte művéhez, megszámlálhatatlan élményben részesült, melyekben csupán egy a közös: jó nem volt köztük. Saját bőrén tapasztalta a perverz diktatúra megannyi alantas trükkjét, a sunyi zsarnokság nyomorító ocsmányságát, a nyakára küldött helyi és a Magyarországról utána eresztett otthoni ügynökök szívós kutakodását - ezeket az élményeket párolta művébe. Szenvedés volt minden ott töltött perc. Ugyanakkor a szenvedés mint élmény semmivel nem helyettesíthető, és az ügynökök, illetve megbízóik, akik olyan veszedelmesnek tartották őt - és joggal! -, hogy minden lépéséről tudni akartak, öntudatlanul is segítették munkáját. Az élmények egyedisége mintegy kikényszerítette, hogy újszerű nyelvezetet használjon, szokatlant, töredezettet, amit egy egyetemi szakdolgozat - mely a mű első fejezetének publikálása után nyomban megszületett - „szálkás szövegnek" nevez, nem azért mondja, ez jó, nagyon jó, baromira jó, javasolja a további szakdolgozat-, valamint disszertációíróknak is - azzal visszatért üldöztetésélményeire, melyek felérnek Puskinéival, aki valahol Oroszország és Grúzia határán, a Kaukázus sziklái közt szenvedte el száműzetését...

Amikor kimondta: Grúzia, világos lett minden. Csak azon csodálkoztam, miért ilyen későn, miért nem mindjárt az első szónál.

Ezzel ültem egy asztalnál az Írók Házának menzáján, Picundán. Ez mondta, hogy tíz éve jár oda üdülni, minden nyáron két-három hét, ingyen, valami államközi egyezmény révén; csend, nyugalom, tenger, csodálatos klíma, tűrhető ellátás. Ez mondta, hogy ami jár, az jár. Ez a minimum, a legkevesebb, amivel tartoznak nekünk a ruszkik, márminthogy nagy néha megnyaraltassanak egy-egy írót. Vagyis őt. Ezzel kanalaztam a feketelevest, miközben kétségbeesetten igyekeztem megtalálni a kiutat a fejemre dőlő birodalomból, ez förmedt rám, hogy azonnal mondjam meg, ki vagyok, mert akárkivel nem ül egy asztalnál.

Még most, utóbb is megesküszöm - pedig semmi érdek nem fűz hozzá, hát kinek számít egy ilyen apróság, nem? -, szóval megesküszöm, hogy nem direkt volt. Talán az önkéntelen rándulás, ahogyan lecsapott rám Picunda emléke. Talán Liktor erőszakoskodása, hiszen megint oldalba bökött, sürgetett: adjam már az anyagot, mire várok?

Fél vödör irigysárga az állványzat résén át. Le. A földre, az asztalra, a székre. És kurta sörtére. A nagyja rá.

Dermedten állt, a feje sárga golyó. Én meg ugyanolyan dermedten feküdtem odafent. Egy pillanatig nem jutott szóhoz senki. Azután üvöltözés támadt. Lefelé kúsztam az állványzatról, és azt nyögtem: - Bocsbocsbocsbocs - mögöttem Liktor, lefelé tartott ő is: - Teállatállatállat! - Mire a terembe értünk, hárman törölgették kurtasörtét, de hiába, ő nem lett tisztább, a többiek viszont összekenődtek, rengeteg festék fér egy vödörbe, még ha csak félig van is.

Az ordítozás egyre hangosabb lett, kurta sörte iszonyatos trágárságokat üvöltött, én ilyet még nem hallottam, pedig hát tudnak a kimbunduk is. Szálkás szöveg volt, egészen szálkás. Míg ordított, sárga cseppek röppentek a szájáról szanaszét. Azután valaki felém suhintott, könyvvel vagy papírral, és én hiába mondtam, hogy bocsbocsbocsbocs. Valahogy elvadult mindenki, meglepett igazán, végül is meglett emberek, írók, költők, kritikusok, nyilván sok mindenen keresztülmentek már, azt lehetne hinni, hogy az ilyenek tudnak uralkodni magukon; amúgy meg értettem a lelkiállapotukat, a rémület volt az oka mindennek, egy vödör sárga le a mennyezetről, ez azért megrázó, kifordítja az embert magából, de ennyire?

Azon vettük észre magunkat, hogy futunk. A nyomunkban a magyar irodalom színe-java, az élen a sárga fej. Mi meg ki a könyvtárból, át a főtéren, be egy mellékutcába, azután egy újabba és még egybe és egy másikba. A város határában álltunk meg, talán éppen az utolsó háznál, azon túl már csak a nyílt legelő. Leráztuk a magyar irodalom színe-javát. Lihegve dőltünk a falnak, majd kiszakadt a tüdőnk, Liktor csak hörögni tudott: - Teállatállatállat -, én meg még hörögni sem, összegörnyedtem, úgy szúrt az oldalam, hogy azt hittem, belehalok, negyven után már rohadt nehéz menekülni.

Amikor kifújtuk magunkat, lecsúsztunk a fal tövébe, és néztük az üres legelőt. Esteledett, sehol egy felhő a szeptemberi égen. Előbújtak a csillagok, tisztán látszott a Fiastyúk.

A cuccért nem mehettünk vissza. Liktor azt mondta, ez az egész az én saram, tehát az én cehhem is. Én ugrasztottam szét őket, viseljem a következményeket. És ebben volt valami. Azt mondtam, másnap, amikor a szümpozion véget ér, talán megpróbálhatnánk beszélni a könyvtárigazgatóval, és folytathatnánk a képet. De Liktor a fejét rázta; úgy látta, jutott a könyvtárigazgató fejére is, és, ugye, tudom, ezt a festéket nem lehet egyik percről a másikra lemosni, terpentinnel sem egyszerű, legalább egy hét, amíg végleg eltűnik a bőrről, nézzem csak meg az ő kezét, egyszóval ha akarok, beszéljek a sárgapöttyös megbízóval, ő semmi jónak nem elrontója, de neki nincsen hozzá kedve.

Egy óra múlva visszaosontunk a könyvtár előtti parkolóba, hál' istennek, a slusszkulcs a nadrágom zsebében volt, nem odabent a dzsekimben, Liktor a volánhoz ült, én meg nyögve kitoltam a kocsit a főútra, melléültem, és csak akkor indított. Észrevétlenül párologtunk el a főtérről, a városból, és már kint jártunk a pusztaságban, amikor Liktor röhögni kezdett: baromi jól állt annak a fazonnak a sárga, tényleg baromi jól! Azt kérdezte: ismerem? Azt feleltem, egyszer régen együtt nyaltam vele a feketelevest a Fekete-tenger partján, de egyébként gőzöm sincs, kicsoda, nem érdekel, fingfej, annyit tudok róla, hogy most sárgul az irigységtől. Erre Liktor még jobban röhögött. Elkezdtem én is. Egyre hangosabban, egyre görcsösebben röhögtünk, már vonyítottunk, nyihogtunk, bömböltünk, ő teljes erővel nyomta a dudát, elengedte a kormányt, én meg odakaptam, és majdnem az árokba hajtottunk.

Felvillant bennem, akkor először, és azután még egyszer-kétszer, hogy talán visszatértek a legszebb évek. Persze nem úgy, mint Afrikában, a Mussulo-zátonyon. De hát nem a helyszín számít, nem is a hogyan, és nem évekről van szó, csak másodpercekről. Akkor nem tudtam, hogy amiben éppen benne vagyok, azok a legszebb évek. Ezekről a másodpercekről meg tudtam, mennyit érnek.

 

Nem bírják, ha filozofálok, mi? Én sem. Kiszaladt. De hát - azt hiszem, tizedszer mondom - ha nem kapok radírt, nem törölhetek ki semmit. Ha nem sajnálták volna tőlem ezt a filléres segédeszközt, sokkal lényegre törőbb, csapongásoktól mentes vallomást tarthatnának a kezükben.

Nem tehetek róla, időközben belejöttem az írásba, fut a ceruza magától, és néha nem azt írja, amit én akarok, hanem amit ő. Mintha lelke volna.

Jól van, nem akadékoskodom, megszoktam a radír hiányát, Önök pedig nyilván megbékültek a kitérőkkel, mi mást tehetnének? Lassanként hozzáedződünk egymás fejlövéseihez, én az Önökéihez, Önök az enyéimhez. Nem is lehet másként. Ha egészen különböző helyzetben is, de azért egy fedél alatt töltjük az időt.

Most már ne törődjenek a radírral. A hősugárzó meg a rovarirtás fontosabb volt, azt megkaptam, nem akarok telhetetlennek látszani.

Két városkával odébb szálltunk meg, a hotelt úgy hívták, Délibáb, az éjjeli portás azt mondta, csak egy éjszakára van szoba, mert tévéfölvétel lesz a kultúrban, minden fel van bolydulva, a stáb lefoglalta a szállodát. Amikor kitöltöttük a bejelentőlapot, és meglátta a neveket, felnézett: - Szóval maguk festették a vejem éttermére Az öreg halász és a tengert. - Aztán dicsérni kezdte a képet, remek munka, ő csak tudja, ő volt a városban a mozigépész, amíg meg nem szűnt a mozi, látta a filmet vagy hússzor, a Spencer Tracy igazán élethű, csak a szeme túl vörös; a veje viszont egy surmó, minden betérő vendégnek elmondja, hogy ő Schwarzeneggert akart, úgy mondja, „Svarcit", de a mázolók átverték, így mondja: „mázolók", ne vegyük a szívünkre, mit lehet várni egy olyan embertől, aki halvendéglős létére kispórolja az ikrát a halászléből.

Másnap reggel, mialatt a kolbászos rántottát ettük a szálloda zsírszagú éttermében, a portás odakísért az asztalunkhoz egy embert. A jövevény magas volt, fiatal, fekete hajú, fekete inget viselt, bőrnadrágot, sokzsebes bőrmellényt: a rekeszek degeszre tömve mind, mintha egész irattárat hordott volna a felsőtestén. Azt mondta: - Hallom, maguk tudnak pingálni.

Liktor felnézett, azután vissza a rántottára. Rám hagyta. Én meg azt kérdeztem a kolbászkarikától, amit éppen kipiszkáltam a tányér szélére: - Pingálni?

A bőrgatyás szívóskodott: - A portástól hallottam. Volna itt egy gyors meló. De ha nem, hát nem, én csak maguknak akartam jót, megcsinálja más is.

Bólintottam: - Helyes. Akkor csinálja.

A bőrgatyás vállat vont, elment, azután háromszor jött vissza és takarodott el ugyanannyiszor, minden fordulónál összement egy kicsit, negyedszerre már szinte sírt, a rágógumiját lenyelte, művész uraknak szólított, egyre nagyobb összegekről beszélt, mondatonként emelte a tétet.

Holnap megy „A Show" adása innen a kultúrból, élő egyenesben, ugye, ismerjük, micsoda kérdés, hát ki nem ismeri „A Show"-t, amit a vakok is néznek, amitől kifekszik a jó nép, adásidőben elnéptelenednek az utcák, a költözőmadarak visszafordulnak, és a vakondok feljönnek a föld alól tévét nézni? Na, most éppen innen nyomatják, lehurcolták a kultúrát a végekre. És nincsen háttér! Vagyis van, de üres. A pesti nem mozgatható, be van építve az állandó díszletbe, hoztak egy körfüggönyt, föl is rakták, de a tervező-kivitelezőjük, aki ilyenkor sitty-sutty, feldobja a hátteret, begyűrődött egy kamion alá az M3-ason, dupla combcsonttöréssel fekszik Miskolcon, mintha direkt vele akarna kibaszni, holnap meg adás, ugye, értjük?! És tovább emelte a tétet. Éreztem, nem kell tovább feszíteni a húrt.

Azt mondtam, nincs nálunk felszerelés, a bőrgatyás meg szinte sikoltott a boldogságtól: amit csak akarunk! Egy szavunkba kerül! Nincs akadály! Festék, ecset, szerszám, amennyi és amilyen kell! Menjünk már, menjünk, menjünk!

Fél óra múlva a függöny előtt álltunk: két méter magas lehetett, nyolc széles, csomagolópapír-színű vászon, vékony, majdnem áttetsző, félkörben a ledurrant városi kultúrház színpadán, kifeszítve-súlyozva, ahogyan kell. Körös-körül nyüzsgés: a szállítók zajosan hurcolkodtak, gurtnikkal cipelték a nagyobb díszletelemeket, a tévések meg kamera- és mikrofonállásokat építettek. Odajött a showman is. Így civilben egészen hepehupás volt az arca a kiütésektől, és sokkal alacsonyabbnak látszott, mint a képernyőn, túláradó közvetlenséggel a vállamra tette a kezét, hallotta, milyen hőstettre vállalkozunk, igazán hálás érte, hogy ilyen rövid idő alatt, és megfogta volna Liktor vállát is, de az ránézett, és a showman keze megállt félúton. Azt mondta, az egész műsor a délibábról szól, ez lesz benne a kulőr lokál, szóval a háttérfüggönyön legyen fata morgana, meg egy hangyányi mirázs, álljon minden a feje tetején és levitáljon, egyébként meg ne aggódjunk, tud ő úgy beszélni, hogy mi is értsük, az a szakmája, és elmondott három viccet egy szuszra, nem is voltak rosszak, mindegyik ugyanarról szólt: a farkáról.

Rohammunka volt. Ahhoz, hogy a másnap esti adásra elkészüljünk, dolgozni kellett egész éjjel. Liktor hol leguggolt, hol székre állt, hogy kényelmesen elérje a vászon tetejét is, gyors vezényszavakat vakkantott, én meg kevertem, szállítottam, a keze alá raktam, amit kért. Olyanok voltunk, mint a műtőorvos meg az asszisztense a baleseti sebészeten: precíz munkát végző, összeszokott páros.

Egyszer álltunk csak meg, néhány percre, éjfél körül, szusszanni egyet, enni valamit. Akkor csoszogott oda hozzánk a show rendezője. A fején New York City feliratú vörös baseballsapka, lehúzva egészen a szeméig, az ellenzője a tarkó felé fordítva. Hatvan felé járhatott, talán azt hitte, a cucc levesz a válláról harminc-negyven évet, de csak szerencsétlenné tette: röhejesen állt rajta a tököscsávó-jelmez. Végignézett a vásznon, a készülő munka körvonalai már nagyjából kivehetők voltak. Lamentálni kezdett: minek áll minden a feje tetején? Jó, hogy a műsor a délibábról szól, jó, hogy a délibáb mindent fordítva tükröz az égen, de a nézők nem értik az ilyesmit, összezavarodnak, a háttér túl hangsúlyos, elvonja a figyelmet a műsorvezetőről, pedig „A Show" róla szól, a többi körítés, és ha a körítés túl erős, elhalványul a főszereplő, akkor meg minek az egész...

Neki is a hangját ismertem meg először. Nem tudom, Liktor mikor kapcsolt, velem egy időben vagy már hamarabb. Lelépett a székről, és a vízzel telt befőttesüvegbe állította az ecsetet: bele ne száradjon a tempera. Egymásra pillantottunk, azután a baseballsapkásra, az meg elhallgatott, bizonytalankodva nézett ránk - talán neki is derengett valami.

- És... előkerült a leforgatott anyag? - kérdezte Liktor.

A rendező zavartan visszakérdezett: - Miféle anyag?

Liktor hirtelen előremutatott, a messzeségbe, a kultúrterem végébe, ahol a nagytotált rögzítő kamera állt, és emelt hangon azt mondta: - Elvtársak! A csehek.

A rendező szája elnyílt.

Én meg intőn és oktatón felemeltem az ujjam: - A tömegeknek zene kell!

Berzsák Iván, a valaha fiatal filmrendező, aki huszonhat évvel azelőtt, nyáron, az építőtábor után a „133" munkacímű, soha el nem készült, forgatás közben betiltott és elkobzott, minden ízében újszerű és gondolatébresztő filmet rendezte a Tanácsköztársaságról, a nyitott szája elé kapta a kezét. Liktorra nézett és belemotyogta a tenyerébe: - Lukács György. - Majd rám pillantott: - Bartók Béla. - Leült a székre, melyről az előbb Liktor leszállt, és azt mondta: - Úristen.

- Előkerült? - kérdezte újra Liktor. - Meglett a leforgatott anyag?

Berzsák a fejét csóválta, lassan, inkább hitetlenkedve, mint tagadóan, a vörös baseballsapka hátrafordított ellenzője a vállát söpörte. Ahogy görnyedten ült a széken, hiába erőlködtem, az arcára most sem ismertem rá, talán mert a homlokát elfödte a piros vászon, csak a hangjára, ahogyan egyhangúan ismételgeti: - Úristen.

- És azóta? - erőszakoskodott Liktor. - Régebben gyakran jártam moziba, de nem emlékszem, hogy...

Ordítás hallatszott a távolból, dühös, sürgető. Egyre közeledett: - Iván! - és kicsapódott a terem végében az ajtó, a keretben egy pillanatra feltűnt a showman: - Hol a francba vagy, Iván?!

Berzsák felkászálódott, keze még mindig a szája előtt, a válla görnyedt maradt. Liktor nyilván festékbe lépett, úgy állt a székre, a rendező pedig beleült. Ahogy távolodott, a nadrágján tisztán látszott Liktor cipőtalpának zöldes nyoma.

Utánaszóltam, figyelmeztetni akartam: - Hé! - de eltűnt az ajtóban.

Dolgoztunk tovább, egész éjszaka, reggel és délelőtt is. Majd leragadt a szemem, de azért ugrottam, ha kellett, és közben elismerően néztem Liktort: nem lankadt, nem lassult, kétóránként öt percre állt meg, nyakkörzés, törzshajlítás, és már folytatta is. Munka közben megpróbáltam felidézni a huszonhat évvel ezelőtti forgatást a tanyaudvaron, igyekeztem sorra venni Berzsák eltűnt filmjének jeleneteit, de csak egyre emlékeztem, arra, amelyben Liktor és Bokor a vállukra emelt tyúkólajtón egyensúlyozzák Éberfy Ottiliát, aki a szabadság nemtőjeként tündököl az 1919. május 1-jei felvonuláson; azért a snittért kár, azt meg kellett volna menteni.

Délután lett, mire végeztünk. Még legalább három óra volt a felvételig. Gondoltam, most majd újra előkerül Berzsák Iván, végül is a rendező dolga, hogy átvegye a kész munkát. De nem jött. Nem akarta látni sem a függönyt, sem minket.

A fekete bőrös nagypofájú érkezett helyette, a gyártásvezető. Az állkapcsa újra őrölt, néha felfújta a rágógumit és pukkantott. Végignézte a függönyt apróra. A fejtetőn álló templomot és gémeskutat. A csordát - a lábak az égnek meredtek, a marhák mintha a szarvukon jártak volna. A házakat a lefelé füstölő kéményekkel. A fákat, melyeknek a lombjuk gyökerezett a földbe, és a gyökerük nyúlt a magasba. És középen a showmant - a feje nagyjából térdmagasságban, a szeme ott vöröslött, a lába meg az ég felé kalimpált: olyan volt, mintha egy tornaórán igyekezne legalább hármast szerezni fejenállásból, a nadrágjából hosszú, lompos, rőt rókafarok kígyózott elő, a mennyezet felé nyújtózott az is.

- Hát ezt nem kellett volna - pukkantott a fekete bőrös. - Nem baj, kitakarjuk. - És már ordított is: - Béci! Hozzátok a műleandert! A kurvanagyot! - És felénk fordult. - Köszi, villámkezűek. - Pénzt húzott elő a mellény egyik rekeszéből, számolt, átnyújtotta: - Itt a lovetta.

Számoltam én is: - Ez a fele.

Ő meg: - Már az is szép, hogy ezt így rögtön, zsebből, kápé, nem? A többit később. Ha a produkció nyereséges. Mert ha nem, nincsen miből. Diktáljátok le a címet valakinek. - Tölcsért formált a kezéből: - Füleden ülöl, Béci?!

Liktor csak annyit mondott: - Most.

- Süket vagy, jóbarát? Kockázatvállalás is van a világon. Együtt sírunk, együtt nevetünk.

Liktor felém nyitotta a tenyerét: - Ideadnád a bicskádat?

Svájci zsebkésem van. A luandai repülőtéren vettem a vámmentes boltban, húsz éve. Ha Robinsonnak egyedül ez marad a zsebében, amikor a lakatlan szigetre vetődik, máris nyert ügye van. Akár egy szerszámosláda: dugóhúzó, sörnyitó, körömreszelő, sőt: dikics, véső, fűrész. Rendszeresen élezem, a pengéje elvágja a ráhulló hajszálat.

Liktor kinyitotta.

- Most.

A gyártásvezető ingerülten pukkantott: - Nem értesz a szóból, jóbarát?

Liktor a függöny széléhez lépett, középmagasságban a szegélyhez illesztette a pengét, és elindult a félkörív mentén. Nem sietett. Halk hersegéssel hasadt a feszes vászon, és mire a bőrmellény magához tért volna, a délibáb alsó fele engedelmesen a földre hullott, a felső meg lazán libegett a semmiben. Középütt a kettévágott showman két lába meg a hosszú vörös farok lengett az ég felé.

Liktor bekattintotta a bicskát.

- Fél ár, fél függöny.

A bőrsurmó levegőért kapkodott, és már majdnem az utcán voltunk, amikor bömbölni kezdett: - Három óra múlva adás! Nem félsz, jóbarát?! Nem félsz?!

 

Akkor mentem vissza Pestre utoljára. Tronda Laci telefonált, hogy nyakunkon az adóellenőrök, végigszálaznak minden papírt az Alkatrészáruház alapításától kezdve, savanyú pofával ülnek az iratok, számlák fölött az irodában, titokzatos hallgatásba burkolódznak, és néha azt morogják: jelenlétem határozottan kívánatos. Azt mondtam Trondának, ő az üzletvezető, oldja meg. Azt felelte, én vagyok a tulajdonos, és nem tudja megoldani.

Fél éjszaka vezettem, reggel ott álltam az adóellenőrök előtt: mi a baj, uraim? Felmutattak egy listát, hetvenhét tételt tartalmazott, ennyi hibát találtak, egyelőre, de még nem rágták át magukat minden iraton, és sajnálkozva sóhajtoztak: a törvény betűje arra kötelezi őket, hogy bezárassák az áruházat. Én meg azt mondtam: a törvény szelleme nyilván azt sugallja, hogy egy becsületes vállalkozót, aki ráadásul nem tör nagyra, csakis kicsiben, apróságban, alkatrészben gondolkodik, tönkretegyenek. Óvatosan megpendítettem: és ha megbeszélnénk a dolgot? Rugalmasak voltak. A hetvenhét tételből hetvenkettő kezelhetőnek bizonyult, eltűnt nyomtalanul. Ráment az éves nyereségem fele.

 

Gondolom, fölcsillant a szemük. Higgadjanak le. A hozzájuk hasonló profik nyomtalanul dolgoznak, nem hiszem, hogy rájuk tudnak verni bármit is. Persze ha akarják, tessék csak, bátran, tőlem nem tudnak meg semmit, de azért a nyomukba eredhetnek; a magamfajta civilek számára igen szórakoztató, amikor szervek vívnak a szervekkel, olyan, mint a kakasviadal, amit a nyugat-afrikai piactereken láttam.

 

A maradék öt tételnél nem volt pardon, hivatalokba jártam, űrlapokat töltöttem ki, pecsétekre, aláírásokra, igazolásokra vadásztam, és kifizettem a büntetést - arra ment a nyereség másik fele. Közben eszembe jutott százszor is: minek ez az egész, miért nem hagyom, hogy bezárják, összedőljön, elenyésszen nyomtalanul? Igen, én gründoltam, én raktam össze kőről kőre, de már semmi közöm az „életművemhez", ahogyan anyám emlegette a rákospalotai Alkatrészáruházat, és azt hiszem, csak azért szívóskodtam, mert úgy éreztem, ha rálegyintek az életműre, akkor rálegyintek az életemre is, ami persze nem volna alaptalan, sőt, de azért mégis.

Minden napra jutott egy hivatal, sorszámok, hosszú várakozások. Ültem, kitöltöttem, leadtam, kérvényeztem, és napról napra jobban undorodtam az egésztől. Kimosta az agyamat a procedúra, olyan üres volt, mintha soha nem is lett volna benne semmi. Míg a hivatali folyosókon várakoztam, magam elé néztem, újságot sem olvastam, ha gondoltam is valamire, csak arra, hogy miért nem gondolok semmire, de magyarázatot nem találtam. Egyvalami érdekelt, az is egyre tompábban, erőtlenebbül: mit csinál Liktor, ott van-e az Alföldön, fest-e, és ugyan mit?

Azután egyszerre csak véget ért az akadályfutás. Mindent elintéztem, befejeztem, kifizettem - megmaradt az áruház, az árukészlet, tiszták voltunk, mint a patyolat, de a számláink üresek, elfogyott a tartalék az utolsó fillérig, hitelt felvenni nem akartam. Beszéltem Tronda Lacival: legközelebb akkor van fizetés, ha kitermeli - ugyanez érvényes az eladókra, közölje velük. Azt mondta, ő marad, mert már megszokta, de az alkalmazottak lázadozni fognak. Azt feleltem, az ő dolga, győzze meg, vagy eressze szélnek őket és szolgáljon ki egyedül. Én megtettem, ami tőlem telik, most már hagyjanak békén.

Tízezer forintom maradt. Szeptember utolsó napja volt, szép, tiszta, hűvös este. Tétován, határozatlanul toporogtam a nagyszobában Rákospalotán. Most kezdjek megint tévézni? Végigkutattam a lakást pincétől a padlásig, végül a kamrában találtam egy fél üveg lafrojgot. Gőzöm sem volt, mikor bonthattam fel, de hát mindegy, a lafrojg nem romlik.

Örültem neki, mégsem kezdtem hozzá. Mást gondoltam; hirtelen támadt lendülettel betaxiztam a Belvárosba, hogy végigjárjam a Bermuda-négyszög sarkait, a helyeket, ahol egykor időm javát töltöttem.

A Telihold bezárt. A Bárka helyén egy Kickbox nevű bár működött, az ajtóban szteroidon hizlalt kopasz biztonságiak. A háztömböt, melynek oldalában valaha a Rebel vörös neoncégére világította meg a szűk mellékutcát, lebontották; irodaház épült a helyén. A Blood&Vérig már nem volt kedvem elmenni.

Lehangoltan ácsorogtam a körúton, taxira vadásztam, amikor két árny szegődött mellém, és én felkiáltottam örömömben. Ha nem lettek volna olyan büdösek, bizonyisten, megölelem Zizit és Konrádot. Nem változtak semmit, se a küllemük, se a szaguk - igaz, a múmiákon nem fog az idő, és ők azok voltak, két lábon járó, szikkadt múmiák. Mintha egyedül ők maradtak volna meg nekem ebben a városban. Gurgulázva nevettek, és már tereltek is a Nyugati melletti ótvaros talponállóba, az bezzeg nem változott, a förtelmes hely maga volt az örökkévalóság.

Rendeltem nekik, aztán én sem bírtam megállni, gondoltam, iszom velük valamit. Eszembe jutott az otthon maradt lafrojg, lemondóan legyintettem, és úgy döntöttem, hiszek a csaposnak, aki váltig állította: az albán raki nem hamisított. Egy életem, egy halálom.

Zizi és Konrád még mindig iratoltak. Éppúgy panaszkodtak, mint évekkel ezelőtt; nem megy az üzlet, a zsebesek, akik azelőtt a Körút mellékutcáinak kukáiba ürítették az azonnal föl nem használható cuccot, a pitiáner piaci rablók, akik itt szabadultak meg a vénasszonyok kezéből kiszakított táskák tartalmától az okmányokkal együtt, mostanára kikupálódtak. Már csak elvétve szórtak ki jogsit, személyit, forgalmit, az útlevelekről nem is beszélve. A legtöbbje kitanulta, hol tegye pénzzé az ilyesmit. De a leghülyébbekben most is meg lehet bízni, Zizi és Konrád megélhetése rájuk épült.

A harmadik kör után, amikor már a szagukat is elfelejtettem, vagy legalábbis elfödte a rakié, amikor már valóságos családdá olvadtunk össze a tompa fényű pléhpult fölött - szülők és egy szem fiuk érzelmektől fűtött egymásra találása -, Zizi elém tolt valamit. Egy fekete könyvecskét. Nekem tették félre, hónapokkal ezelőtt, mert eszükbe jutott, hogy biztos összeakadunk még. Nem tudnak mit kezdeni vele, ennek nincs piaca. Fogadjam el, ajándék, tudják, jártam arrafelé, nekem talán jelent valamit, emléktárgy vagy micsoda.

Útlevél volt. A címoldalán aranyozott címer meg a felirat: República Popular de Angola. Az automatában készült, maszatos fényképen negyven körüli, keskeny arcú, fehér férfi vigyorgott idétlenül, a világos haj a homlokba lógott, a kép alatt a név: Gesualdo Rebello Sousa. Nem sok fehér maradt Angolában a függetlenedés után, de pár százezren azért kitartottak, nyilván Gesualdo Rebello Sousa is - az ég tudja, hogyan tévedt Budapestre, nyilván nem azért jött, hogy kizsebeljék a hatos villamoson, és az útlevele egy kukán át az én kezembe kerüljön, emléktárggyá váljék. Ó, a szerencsétlen, mibe fájhatott neki, amíg visszaküzdötte magát Luandába a papírjai nélkül, ha ugyan oda való, bár a fehérek szinte mind ott laknak; az angolai hatóságok nem viccelnek, szinte egyetlen emberi tulajdonságuk, hogy korruptak.

Vissza akartam adni: mit csináljak vele? Mire azt felelték: hát ők? Afrikai papíroknak nincsen áruk. Vállat vontam, köszöntem, zsebre tettem, és ittunk tovább. Nem emlékszem, hogyan jutottam haza.

Másnap azután még kevésbé tudtam mit kezdeni magammal. Fogtam az előző nap felkutatott, félig telt üveget, kiültem a kertbe apám öccsének urnájához, és egymagam folytattam a tegnapi estét. Gyönyörű vénasszonyok nyara volt, izzott a nap, mintha nyár lenne, csúszott a lafrojg telten, olajosan, és akkor hívott föl Liktor. Hogy vegyek anyagot, szerszámot, mert nem maradt semmije, és nyakunkon a következő nagy megrendelés. Én meg boldog voltam. De azért elfintorodtam. A hivatalnokok, akikkel az utóbbi hetekben dolgom volt, kötözködtek, fölényeskedtek, de a nyílt parancsolgatástól elszoktam. Megkérdeztem Liktort, belehalna-e, ha egyszer azt mondaná: „légy szíves". Ő meg felcsattant: mit játszom az eszem? A világ végén áll egy telefonfülkében, és még udvariaskodjon?! Mikor indulok? Ordítottam: majd ha megvettem a cuccot, aminek az a feltétele, hogy kölcsönkérjek Tronda Lacitól, mivel nincs egy rohadt fillérem sem! Hallgatott egy kicsit, azután megmondta, hol vár. Nem hittem a fülemnek, visszakérdeztem kétszer is: Lórög.

Már csak az utolsó néhány nap van hátra. És a tett. Tudom, Önök egyedül erre kíváncsiak, a többit fölösleges fecsegésnek tartják. A lelkem mélyén reménykedem, hogy belátják, igenis elengedhetetlen volt, de nem túlzottan érdekel a véleményük. El kellett mondanom az eddigieket, ahhoz, hogy leírhassam, ami hátra van. Egyedül ez számít.

És még így is: egyre lassabban haladok. Sorról sorra növekvő ellenállást kell leküzdenem magamban, bekezdésről bekezdésre nehezebben moccan a kezemben a ceruza.

Eddig csakis olyasmit kértem Önöktől, ami feltétlenül szükséges, ami „a vallomástétel feltételeinek megteremtése" címszó alá sorolható. Tulajdonképpen most sem teszek mást. Whisky. Adjanak egy kis whiskyt. Az én esetemben, mostani állapotomban ez is minimális követelménynek tekinthető. Nem érdekel, ha tiltja a szabályzat, oldják meg, ahogyan akarják, győzzék meg a parancsnokukat, vagy csempésszék be, mindegy. Egy fél üveg elég. Bár nem fogok tiltakozni, ha egész. Nincsenek különleges igényeim, bármilyen átlagos kommersszel beérem. Értsék meg. Kell.

 

Nem éppen jókedvűen érkeztem Lórögre, az Alföld peremére, ahol véget ér a lapos unalom, és végre dombosodni kezd a vidék.

A napokon át tartó készülődés, meg az éjszakai hideg csak egyre inkább elkedvetlenített. Olykor már azt hittem, Liktor nem kezdi el soha, hiszen - ahogyan ő maga mondta - nem festő, hanem csak afféle piktor vagy pingátor vagy micsoda. Ha volt megrendelés, tudta, mi a dolga, most viszont szinte megbénult, egy helyben toporgott, tehetetlenkedett. Aztán nekilátott mégis.

És ha már nekilátott, dolgozott, mint a megszállott; haladt is szemlátomást. Várta, hívta a hatalmas fal, a lórögi strand két méter magas, közel negyven méter hoszszú kabinsora, a semleges szürkéssárgára alapozott hátoldal óriási, töretlen felülete és a túloldalon az üres medence meg a startkövek kockái felé néző fa öltözőajtók.

Hátul kezdte, jobb oldalon, a fal szélén, egy elefánt méretű, patinazöld gumóval, a tetején hegyes dárda. Két pálcikaalak imbolygott rajta.

- Felismered? - kérdezte, nem mintha érdekelte volna, vagy kétkedett volna benne.

Azután felfestette a pécsi dzsámi kupolájának tetejére, a dárdára a félholdat meg a keresztet, és azt mondta: - Itt kezdődik. - Mire én: - Micsoda? - Ő meg: - Minden. - De ha pontosabban akarom tudni, hát rendben: itt kezdődik a képregény. Mert az lesz, a kabinsor elő- meg hátoldalával együtt összesen nyolcvan méter hosszú képregény, csak nem időrendben, mint a rendes könyvekben szokás, hanem összevissza, ahogy esik, úgy puffan.

A kupola mellé képtelenül hosszú, vékony alakot festett, ötmétereset legalább, vízszintesen lebegett a levegőben, széttárt karral, lábbal, mint valami ejtőernyős, mielőtt a feje fölé robban a selyemgomba, az arca kifelé fordult. Bokor volt. Álmélkodott, mintha nem hinné, hogy röpül, vagy talán zuhan, esik a kupoláról lefelé, kibámult a képből, és nyilván ránk nézett volna, ha van szeme, de a szem helye üresen maradt, akár a többi figuráé. Liktor a végére hagyta, vörös lesz mind, festék és Piros Arany, ahogyan szokta.

A lebegő Bokor talán még élethűbb volt, mint a portré, melyet Tukánék házának üvegfalára maszatolt az osztálytalálkozón. Az ötméteres figura alatt kusza, összeolvadó jelenetek, zavaros csoportok, emberek tucatjával, ismerősök, ismeretlenek, egyesek ismétlődtek, Tukán, Zsuga és Cili többször is, meg talán Zsadányi, bár ebben nem vagyok biztos. Mintha feltűnt volna Dolmán tanár úr, Palócz Konrád, és Poprádi, az énektanár.

A háttér üres maradt, az alakok a levegőben lógtak, a képnek nem volt mélysége, a réges-régi freskókra hasonlított, ahol a közeli nagy, a távoli kicsi, de a kicsik és a nagyok összevegyülnek. Nem sorban haladt, hanem hasraütésszerűen; egyszerre csak abbahagyta, amit éppen csinált, hat-nyolc méterrel arrébb festett egy jelenetet, azután visszatért, folytatta az előzőt, majd elkutyagolt a kabinsor végéig, pingált valamit oda is. Kezdetben egymástól távoli foltok tarkállottak a hosszú, széles csíkon, meg a túloldali ajtókon, mert néha átrándult oda is, azután, ahogy teltek a napok, a foltok sokasodtak, terebélyesedtek, elkezdtek összeérni.

Az életünk volt a falon. Vagyis az élete. Az enyém nem.

Egy jelenetben félméteres alakok ácsorogtak laza csoportban, előredőlve, röhögve néztek valami maszatos feliratot meg kivehetetlen ábrát. - Szóval mégis te írtad azt a baromságot a tetőre? Ami miatt majdnem kirúgtak? - kérdeztem, de Liktor nem felelt. - Tagadod?! - förmedtem rá, de nem tagadott semmit, csak nem válaszolt.

A patinazöld kupola körül sokasodtak a tömegjelenetek, egyre zavarosabbak és örvénylőbbek lettek, felismertem néhány töredéket az építőtáborból - zsákokat cipelő emberek - még néhányat a filmforgatásról - Lukács György áll a dombon, a messzeségbe mutat, és nyilván azt mondja: „A csehek."

A kuszaság fölött ott lebegett a hosszú, üres szemmel álmélkodó Bokor.

Kellős középre két óriásportré került, betöltötték a kabinfalat a hullámpala tetőtől le a földig, ovális arcok, tulajdonképpen esküvői kép. Bal oldalon ő: Liktor Vince. Nagyon pontosan. Pedig nem használt tükröt. Hihetetlen, mennyire precízen látta önmagát. És ha kívülről, akkor talán belülről is. Irigyeltem megint. A kese haj a homlokba hullt, a száj szegletében ott volt a gúnyos gyűrődés, a szem körül a ráncok - nem volt magához kíméletes egy cseppet sem, sőt. De az esküvői képre nem a tizennyolc éves Liktort festette, hanem a mostani elvásott negyvenest. Mellette a menyasszony: Éberfy Ottilia. Háttal. A férfi arca mellett a nő tarkója, csak a fekete, érzéki hajzuhatag, semmi más. Az arc rejtve maradt.

Kérdeztem, miért, de hallgatott, kérdeztem, ha már esküvő, hol vannak a tanúk, Krámer Juli, meg én, hiszen ott voltunk, minket miért hagy ki, miért? De nem válaszolt. Attól kezdve nem kérdeztem semmit.

Tombolt a vénasszonyok nyara, ő beharapott szájszéllel, elszántan festett, én meg kevertem, szállítottam, újraalapoztam, tettem, amit kellett, ment minden olajozottan.

Ősziesen rövidek voltak már a nappalok, dolgozni csak világosban lehetett, sötétben keltünk, elővettük a polgármesteri támogatás maradékát, a fogyatkozó kolbászt, hurkát, uborkát, kenyeret az éléskamrának berendezett kabinból, hosszan, bőségesen reggeliztünk, hogy délben ne kelljen megállni, esténként meg tüzet raktunk az üres medence partján, megettük a vacsorát, ugyanazt, amit reggelire, amit napok óta mindig, és beszélni is fáradtak voltunk. Amikor a tűz kialudt - lehugyozni se kellett -, Liktor bevánszorgott a hálófülkévé átalakított kabinba és bemászott a hálózsákjába. Mindig hamarabb feküdt le nálam. Én még maradtam néhány percet, az eget néztem, ellenőriztem, helyén-e a Fiastyúk meg a Kismedve. A három dombocska, a Vén Futóné, a Béla Szekrénye, a Kőmell alig derengtek a csillagok meg a holdsarló fényében. Egy-két nap múlva hiányérzetem támadt: a holdpengének most már híznia, vastagodnia kellene valamicskét. De nem változott.

Amikor az étel maradéka is elfogyott, Liktor elküldött a polgármesterhez, akitől a hálózsákot is kaptuk, az meg néhány óra múlva begördült a strandra a köhögő Daciájával, újabb segélyszállítmányt hozott, kolbászt, kenyeret, uborkát, azt mondta, a hurka elfogyott, helyette kiutal egy oldal abált szalonnát. És prémiumnak két üveg kisüstit. Megnézte a festményt, hümmögött, a végén azt mondta, nagyon szép, bár talán nem olyan vidám, mint amilyennek lennie kéne, nem akarja befolyásolni a művész urat, de gondoljon arra, hogy strand, nyár, pancsolás, az emberek jól akarják érezni magukat, nem lehetne például egy sellő? A sellő az olyan vidám dolog. Azután elment.

Liktor vállat vont; ha csak ez a baj? Festett egy sellőt, a halfarka ívbe görbült, csillogtak rajta a pikkelyek, az arca nem látszott, csak a tarkója, de még az sem, elfödte a sűrű, hosszú, fekete haj, mely betakarta a hátát is. Éberfy Ottilia volt a sellő is. És még hét-nyolc nőalak szanaszét a falon, különböző méretekben, ruhákban, helyzetekben, csak egy volt közös bennük, hátat fordított mind, arcuk nem volt az Éberfy Ottiliáknak, csak hajuk.

Az utolsót éppenséggel a lebegő Bokor alá festette, nyújtózkodott, két keze a magasban, mintha belekapaszkodott volna a lábába, úgy cibálta lefelé.

Egy hete lehettünk a lórögi strandon, azóta nem láttunk embert, csak a polgármestert hébe-hóba, meg a falu önkéntes rendőrét, aki egyszer délben, egyszer alkonyatkor végigsétált a főutcán, eljött a bejáratig, ott megállt a félköríves kovácsoltvas Strandfürdő felirat alatt, a salakkal felszórt úton, alaposan végignézte a kocsimat, azután bennünket, végül a képet, a fejét csóválta, köszönt, elment.

Egy hete dolgoztunk lényegében némán. Egy hete nem hízott az újhold. Egy hete gyűlt bennem a türelmetlenség meg a hiányérzet, hogy hát mindenki ott van már azon a rohadt falon, mindenki, akit ismerek és megszámlálhatatlanul sokan, akiket nem, isten tudja miféle alakok Liktor életének más korszakaiból, Gyülevészről meg a felszámolóbiztosi szakmából, csak én nem. Egyedül én nem. Nekem nyomom sincs. És nem is lesz már soha, mert talán ez az egyetlen esélyem arra, hogy legyen, az utolsó lehetőség, hogy valami megmaradjon belőlem. Egyre jobban csikart az üresség meg a rettentő sóvárgás, hogy én is, mégis, legalább egy kicsit... De hallgattam. Majd a végén még térden állok előtte.

 

Hálás vagyok. Az Old Kentucky csak bourbon ugyan, elfajzott amerikai whiskyutánzat, de azért hasonlít. Jobb a semminél. Feljegyeztem magamban, hogy tartozom Önöknek. És higgyék el: amivel tartozom, megadom. Még egyszer: köszönöm. Soha jobbkor. Egészségükre.

 

És amikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, az utolsó reggel, miután lenyeltük a kolbászt, szalonnát, kenyeret, és leöblítettük egy-egy korty kőkemény kisüstivel - istenem, de jólesik az ilyen deres őszi reggeleken -, a kezembe nyomta az üveget, és intett: jöjjek. Végigsétált a képregénye előtt, oda-vissza, kétszer is, azután megállt egy többé-kevésbé üres foltnál, az utolsónál talán, és azt mondta: - Te jössz.

Én meg azt morogtam: - Hogyhogy?

Ő meg azt felelte: - Ez a te napod - és megint ott volt a szája sarkában a ránc, épp mint a hatalmas önarcképén, a ránc, amiről nem lehetett eldönteni, hogy derűs vagy gúnyos: - Na, mondjad.

Leültem az öltözősor elé, törökülésbe a puszta földre a kisüstivel, és mondani kezdtem. Az elején lassan, azután, ahogy ürült az üveg, egyre gyorsabban, gátlástalanul, fékezhetetlenül. Liktor szemben állt a fallal, háttal nekem, a lábánál tucatnyi edény, öklömnyiek, a különböző színekkel, én kevertem valamennyit, de most nem segítettem, nem dolgoztam a keze alá, ha új színt akart, le kellett hajolnia, és ő hajlongott, mint a gép. Beszéltem. Arról, amit tudott rólam, és amit nem, arról, amit soha nem volt hajlandó meghallgatni, mert nem érdekelte, vagy hallotta ugyan, de elfelejtette, arról, ami megtörtént velem, vagy talán csak szerettem volna. Nem válogattam.

Tényleg az én napom volt. Rólam szólt napkeltétől alkonyatig.

Azt a napot nem felejtem el, amíg élek.

Amiről beszéltem, azt festette. Vagyis, amit kiválasztott belőle. Mintha ecsetbe mondtam volna önmagam.

Afrika színei harsogtak a kabinsor falán, ott volt apám öccse meg Carlos, a kubai tiszt, arcán a forradással, meg Kundi, a dagadt hivatalnok, és egy szétrothadt T-34-es, a csöve a földbe fúródott, a leszakadt lánctalp mellett egy fekete kéz, és ott volt Ramona, Paroia, Asma, és a Rogue Santeiro kavalkádja, a piacon tömérdek fekete. Egyetlenegyszer szóltam bele: fessen fehér embert is a piacra, mire Liktor vállon át: Angolában csak feketék vannak, nekem meg elöntötte az agyamat a köd, nem attól, amit mondott, hanem a hányavetiségtől, és attól, hogy belejavít az emlékeimbe, ordítani kezdtem, kezemben a kisüstivel a kocsihoz rohantam, kitéptem a kesztyűtartóból az útlevelet, amit Zizi és Konrád iratoltak a Körúton, Liktor orra alá nyomtam: hát ez? Gesualdo Rebello Sousa? Fehér és angolai, csak ráfaragott, amikor Pestre jött a szerencsétlen istenbarma! Talán kételkedik abban, amit mondok?! És a földhöz vágtam az útlevelet és megtapostam: kételkedik? Liktor meg azt felelte, nem kételkedik, de azt fest, amit akar. És folytatta doktor Vitnyédi Zsófiával, a mali sármecsettel, a homokszín üzbég raktárakkal, a fekete-tengeri mólóval, a ruszki katonákkal, az Írók Házával, a csukcs szőrmefarmvezetővel, a rákospalotai utcával, és ott kavargott a falon az életem, úgy, ahogyan kizúdult belőlem: kuszán, töredékesen, zavarosan és tulajdonképpen tökéletesen értelmetlenül. De mégis: az enyém. Csak én magam nem voltam sehol.

A nap már lefelé indult, amikor Liktor hosszú, függőleges, üresen hagyott résre mutatott a szétesett páncélos meg az Alkatrészáruház kék felirata között: - A helyed.

Alulról kezdett hozzám, lassan, aprólékosan. Térdmagasságból látszottam. Farmerban voltam, kockás ingben, a kezemben üveg. Megfestette az övem csatját is, pontosan olyan volt, mint amilyet éppen hordtam, akárcsak a vállamra terített vászondzseki. Elkészült a testem, a végtagjaim, vártam, hogy a fejemre kerüljön a sor, előre-hátra dőltem a földön ültömben, a kiürült kisüstis palackot szorongattam, úgy vártam az arcomra.

Liktor felemelte az ecsetet, a falhoz érintette, körülbelül ott, ahova az orromat képzeltem. És megmerevedett.

A hátát láttam, meg a teste mellett lógó bal kezét; a körmei lassan belemarkoltak, vájtak a combjába. Megfordult, elnézett a fejem fölött, a strand bejárata felé. Az alsó ajka lefittyedt. Mintha kivasalták volna a szája szögletéből a gyűrődést: se derű, se gúny.

Megfordultam én is, derékból kifacsarodva ültem az agyagos földön.

 

Kérek még egy üveg whiskyt. Könyörgök. Ha már egyszer elkezdték, akkor ez Önöket is kötelezi. Nem hagyhatják abba! Csak még egy üveget. Csak annyit, hogy befejezhessem.

 

Éberfy Ottilia állt a strandbejárat félköríves felirata alatt.

Könnyű, nyárias szoknyát, kosztümkabátot viselt, és szandált - mint aki más klímáról, más világból érkezik, feje fölött a vasfelirat, akár valami diadalív, csak a harsonák hiányoztak.

Jó darabig nem mozdult, nem szólt senki.

Végül elindult felénk. Olyan volt, mint egy lassított film, talán milliméterenként csúsztatta előre a lábát a salakos ösvényen. Óvatosan közeledett, de alacsony, törékeny alakja szinte egyáltalán nem növekedett. A fekete haj rövidre vágva, a sötét őzikeszemek alatt még sötétebb karikák, az arcon szelíd, rebbenékeny, talán bocsánatkérő mosoly. Végignézett a falon, pillantása megállt a hatalmas esküvői képen, Liktor arcán meg a saját fekete hajzuhatagán.

- Ez mi vagyunk? - kérdezte, a hangja reszelős volt kicsit, köhintett, úgy ismételte, most már búgva: - Ez mi vagyunk? - Azután a tarkójához nyúlt, mintegy megtapintva a hiányzó fonatok helyét: - Istenem, mikor volt nekem ilyen hosszú a hajam...

- Májusban - mondta szárazon Liktor. - Amikor leléptél. Májusban még hosszú volt.

- Vince... - búgta Éberfy Ottilia.

- Paraguayban nyilván nagyon meleg van, azért kellett levágni. Meg hát új élet, új haj. Én például növesztem. Látod? - Előrehajolt, csapzott csimbókok lógtak a fejéről: - Jól áll?

- Nézd, Vince...

- Semmi Vince - csikorogta Liktor.

Feltápászkodtam a földről, előbb térdre kecmeregtem, azután fölálltam, egészen elgémberedtem a hidegtől, tanácstalanul porolgattam a nadrágom. Talán túlzás, hogy letaglózott Ottilia megjelenése - mármint a természetes meglepetéstől eltekintve -, de azért hidegen sem hagyott. Pillanatról pillanatra nőtt bennem a feszültség. Liktor és Éberfy között mágneses mező keletkezett, valami térerő-sűrűsödés, vagy minek mondják az ilyesmit, én meg benne voltam, ott álltam a kellős közepén.

- Nagyon kedves a barátod - mosolygott rám hirtelen Ottilia.

Már-már rávágtam, nekem egyáltalán nincs barátom, se kedves, se másmilyen, azután azt hittem, Liktorról beszél, és a torkomon akadt a szó, mert hát mit is válaszolhattam volna, azután kiderült, hogy nem Liktorra gondol, hanem Tronda Lacira, arra meg minek feleljek.

Ottilia hozzám beszélt, de nem nekem szánta a szavait; rettentő hosszú volt az út hazáig, a repülőtérről hazament a vérnarancsszínű házba, nem talált senkit, azután engem hívott, biztosan tudok valamit a férjéről, de csak a barátomat érte el, készséges volt, útba igazította, megadta a mobilomat is, de az nem felelt, erre taxit bérelt, jött egyenesen, át sem öltözött, és most hullafáradt, nem aludt két napja, minek ácsorgunk, nem lehet itt valahol leülni?

Liktor azt mondta, nem lehet, se szék, se asztal.

Én azt morogtam, ott vannak a startkövek a medence szélén, nem éppen kényelmes, hideg, de azért mégis.

Ottilia megkerülte a kabinsort, a 4-es kőre telepedett, arra, amelyen reggelizni szoktunk. Lenézett az üres medence mélyén keményen kéklő csempékre, azok meg visszanéztek. Azután a süllyedő, lassan pirosodó nap felé fordította az arcát, és azt mondta, gyönyörű az idő, harapni lehet a levegőt, milyen jó itthon.

Liktor az ecsetet törölgette, néztem, ahogyan tisztogatja, és arra gondoltam, nem készült el a fejem, nem is fog, sötétedik, már nem lehet dolgozni. Hirtelen viszkető ingerültséget éreztem Ottilia iránt: ő tehet róla, ő gyalogolt bele a lehető legrosszabb pillanatban - öt hónapja dobbantott, hát nem várhatott volna még egy kicsit?!

Éberfy azt búgta: - Beszélnünk kell, Vince... - Liktor meg csattant: - Miről? - és felszikrázott a mágneses erőtér, vonzás és taszítás, hátrálni kezdtem, itt nincs rám szükség, ők meg egyszerre förmedtek rám: - Maradj!

Féltek egymástól, mint a tűztől, arra kellettem, hogy ne maradjanak kettesben, arra kellettem megint, segédeszköz voltam, szigetelőszalag két pólus között, amik ha összeérnek, kész a rövidzárlat, kivág a villany, jön a sötétség.

Éberfy Ottilia hangjától el kellett olvadni. Megbánta. Százszor és ezerszer. Megbánta már egy héttel azután, hogy elrepült Paraguayba, nem érti, mi történt vele, nem érti, hogyan képzelhette, hogy van ott valami keresnivalója egy idegen oldalán, futó elmezavar volt, hirtelen lecsapó agyhalál. Öt hónapja ment el, és egy hét híján öt hónapja csak szégyenkezett, vergődött, és mostanáig tartott, míg összeszedte magát, hogy hazajöjjön, és szembe merjen nézni Liktorral, akit ilyen rettenetes helyzetbe hozott, és bevallja, hogy tévedett; tudja, hogy büntetést érdemel, és akarja, kívánja is a bűnhődést, bármit megtesz, hogy amennyire lehet, feledtesse élete legnagyobb ballépését, itt van, ezért jött Asunciónból nyílegyenesen Lórögre.

A startkövön ült, háta mögött az üresség, azon túl öklömnyi dombok, a lábát felhúzta, tekintetét Liktorra függesztette, a szeme meg sem rebbent, de folyt belőle a könny, olyan volt, mint egy zokogó sellő, a polgármester valóra vált álma. Úgy éreztem, ha nekem mondanák ezt, vagy akár csak a felét, szétmállanék darabokra, térdre hullanék, hason csúsznék, én kérnék bocsánatot, amiért úgy viselkedtem, hogy ő úgy érezte: mennie kell.

Liktor csikorogva kezdte: mit képzel Éberfy? Ordítva folytatta, az ecsettel hadonászva: hogy képzeli?! Huszonöt év után otthagyja egyetlen szó nélkül, tönkreteszi, és amikor elkezd talpra állni, amikor kiderül, hogy csak azért sem döglik bele, előbukkan a semmiből, és újra hazavág mindent?! Azt mondja, pardon, apró kisiklás volt, legyen minden úgy, mint azelőtt? Semmi sem lesz úgy, mint azelőtt. A huszonöt év megszűnt, elszállt, szétporlott. Hála istennek. Ő utoljára huszonöt éve érezte magát szabadnak, a pécsi osztálykirándulás előtt, azóta fizet azért, ami történt, de huszonöt év azért elég, nem? Manapság annyi az életfogytiglan. Megfizette a tartozását az életnek, a halálnak, a sorsnak vagy az úristen tudja kinek. Leleisztolta a magáét, kész, kvitt! És öt hónapja megint szabad. Azóta, hogy megkapta a paraguayi főpostáról a táviratot, amelyben Ottilia értesíti, hogy újrakezdi az életét. Ő is újrakezdte. Ott, ahol annak idején abbahagyta. Azt csinálja, amit akkor csinált volna, ha nincs a dzsámi, a kupola, ha nincs halál és esküvő. Ottilia bűnbánatára és bűnhődésére semmi szükség. Fölösleges. Mint ez a beszélgetés.

Éberfy nem válaszolt. Zihált. A tágra nyílt szemből dőlt a könny. Észrevettem, ahogyan túlméretes fülének a hegye kibújik a haj alól - könnyebb dolga volt most, hogy a frizura rövidebb -, észrevettem, hogy őszül, és a festék egy kicsit lenőtt a homlokánál, de ettől csak még közelebb éreztem magamhoz, a szám szélébe haraptam, hogy bele ne szóljak, meg ne kérdezzem a lányt: miért nem vesz észre még mindig? Most, hogy látja, hiába jött, hiszen erről a beteges cinizmusról, keménységről, kíméletlenségről lepereg minden, ami emberi, most miért nem látja, akit látnia kellene már régen: engem?!

Ottilia erőt vett magán, és azt mondta, azért jött vissza, hogy adjon maguknak még egy esélyt, gondolja meg Vince, gondolja meg alaposan.

Liktor nevetett. Úgy nevetett, mint egy darab bádog.

Akkor Éberfy lassan fölállt a startkőről, a gerincborzoló búgásnak nyoma sem volt, a hangja mondatról mondatra vékonyabb és hangosabb: ne higgye Liktor, hogy neki paradicsom volt a huszonöt év. Azért maradt mellette, mert sajnálta. Nélküle megdöglött volna. Hát ki csinált belőle embert? A családja taníttatta? Nem, azok kitagadták. Ő volt az, a felesége, Éberfy Ottilia! És itt az ideje tisztázni: ha nincs a baleset, ő Bokort választotta volna. Ha ugyan baleset volt, ki tudja?! De mindig a jobbak hullanak ki a rostán, így van ez. És végül tartozik egy vallomással: mindig Bokor arcát látta az ágyban Liktoré helyén.

Liktor felhördült: - Te... - aztán még egyszer, fuldokolva: - Te... - Hirtelen magasba emelte az ecsetet, marokra fogta, mint egy kést, a döfésre kész borzszőr Ottilia felé mutatott. Liktor előrelendült.

 

Miért csak fél üveg? Kurva Old Kentucky! Miért csak fél? Mitől ilyen istentelenül smucigok, mi?! Hát fájna, ha egy egész üveggel adnának? Beleállna a görcs a kezükbe? Ez olyan kevés, hogy az egészségükre sem tudom kívánni! És nem is akarom!

 

Közéjük ugrottam, elkaptam Liktor csuklóját, leszorítottam a karját, birkóztam vele, közben Ottilia mondta a magáét, a visítást nem lehetett elviselni, fájt a dobhártyám: és akkor arról még egy szót sem szólt, hogy miért nincs gyerekük?! Mert ő megvizsgáltatta magát, többször is, nála semmi baj, talán még most sem késő. Liktor bezzeg sosem volt hajlandó orvoshoz menni, persze minek is annak, aki tíz éve csomót kötött a farkára. Csoda, hogy ilyen soká bírta Liktor mellett, ő sem érti, hogyan. Bezzeg a kórházigazgató, akivel elment Paraguayba, annak négy gyereke van, azt meg lehet nézni. Az Ernő talpig férfi!

Liktor megcsúszott, térdre esett, a borzszőr ecset a földbe fúródott, eltört.

Én pedig megfordultam lassan: - Miféle Ernő?

Ottilia hisztérikusan rám visított: - Mi közöd hozzá!?

Erre elbődültem: - Azt kérdem, miféle Ernő? Azt kérdem, volt-e Afrikában? Angolában, Kenyában?

Rettenetes látványt nyújthattam, Ottilia hátralépett, vissza a startkőhöz, és valamivel visszafogottabban felelte: - ENSZ-orvos. Ment, ahova küldték. Afrikába is.

- És volt egy dr. Vitnyédi Zsófia nevű felesége?

- Nem számolt be a feleségeiről...

- Dehogynem! Az ilyen az beszámol! - üvöltöttem. - Na?!

- Volt.

És akkor Éberfy Ottilia felé indultam. A legrosszabbat hozta ki belőlem a Liktor és Éberfy közt vibráló, pusztító erőtér. Elborított a keserűség és az undor. Epeízű volt a szám, csikorgó gyűlöletet éreztem. Sophie doktornő bukkant föl előttem, akit visszavett tőlem a férje, a gusztustalan, olajos bőrű, százfogú Ernő - csak a doktornő búcsúleveléhez mellékelt fényképen láttam, melyet azután a Dunába hajítottam. Sophie doktornő. Ő fontos lehetett volna. De csak mert valamiképpen hasonlított ahhoz, aki a legfontosabb lehetett volna: Éberfy Ottiliára. Akit azután szintén lenyúlt az ismeretlen ganéj, a mocskos Ernő. A sok „lehetett volna" hirtelen összecsomósodott abban az egyszerű, elviselhetetlen felismerésben, hogy: „de nem lett, és nem is lesz". Ernő otthagyta Ottiliát, mert otthagy mindenkit, ugyanezt tette Sophie doktornővel is, kétszer, Éberfy meg előadja, hogy saját jószántából tért vissza. Dehogy, dobták, menteni akarja a menthetőt. Hazudik, mint a vízfolyás. Kivéve, amikor átkozódik.

Nem tudtam, én ordítok-e vagy ő, és kinek a nyakát szorongatom: a sosem látott Ernőét, Sophie doktornőét vagy Éberfy Ottiliáét, és tulajdonképpen mindegy is volt, mert a világ torkát akartam összeroppantani.

Ottilia gurgulázott.

Liktor talpra kecmergett, és még mindig ott tartott, hogy: - Teee... Teee...

Hozzánk rohant, a hátam mögül igyekezett elérni Éberfyt, nem tudni, mit akart, a vállamon áthajolva kimenteni kezem közül a feleségét, akit az imént én mentettem meg tőle, vagy rám támaszkodva elérni a fekete hajat és belemarkolni. Csak hörgött: - Teee... - és már azt sem lehetett tudni, kinek szól a „teee", Ottiliának vagy nekem.

A végső lökést Liktor adta, amikor hátulról rám támaszkodott. Ettől löktem egyet Ottilián, akinek a nyakát fogtam. Ettől ő megbotlott a 4-es startkőben.

Összegabalyodva inogtunk az üres medence peremén, talán ösztönösen igyekeztünk elszakadni egymástól, de már nem tudtunk.

Szabványos medence volt: két méter mély. Egy ilyen zuhanás alig néhány tized másodperc. De azalatt szabadon foroghattunk a levegőben. Mi döntötte el, ki van alul és ki felül?

Ottilián feküdtem. Teljes hosszamban. Éreztem arcomon az arcát, éreztem az ölét, a csípőjét, a mellét. Erre vágytam mindig, a harmadik gimnázium nyara óta, csakis erre.

Liktor meg rajtam feküdt teljes hosszában. A hátamon. Olyan voltam, mint a töltelék valami emberszendvicsben. Mint egy összepréselt alkatrész a satuban. A két satupofa: Éberfy és Liktor.

Ottilia fogta fel a két férfitest teljes súlyát, ő csattant a kemény, bárgyúkék kőcsempére.

Amikor felemeltem a fejem, azonnal tudtam, hogy minden hiába. Láttam halottat eleget.

Koponyaalapi törés. Odabent nyilván mindent elöntött a vér; a szem fehérje is bevérzett. Tágra nyitott, moccanatlan, vörös szemmel bámult az arcomba Éberfy Ottilia tíz centi távolságról. A melle, az öle meleg volt még.

Liktor néhány másodperccel később fogta fel, mi történt.

Lemásztunk róla, négykézláb álltunk a két oldalán. Liktor vonyítani kezdett. Én csak kába voltam és üres. Azután egyszerre csak nem hallottam semmit. Láttam, Liktor beszél, az arca fehér, a szája tépetten tátog, de egyetlen hang sem jutott el hozzám.

Megragadtuk a testet, Liktor a vállánál, én a lábánál, a fürdőzőknek szolgáló lépcsőn felvittük a kabinokhoz, azután továbbhaladtunk vele a kijárat felé, de útközben rájöhettünk, milyen képtelen és céltalan, amit csinálunk: hova visszük? A salakos ösvény melletti sárguló fűre tettük.

Leültem mellé törökülésbe, és néztem.

Liktor megpróbálta lefogni a felesége szemét, de az nem engedelmeskedett, felnyílt újra, és vörösen meredt az égre.

Akkor Liktor Vince lassan elment a strandkabinok felé, és nem láttam többé. Lehet, hogy mondott valamit, fogalmam sincs; napok múlva kezdtem hallani újra.

Ültem, és talán ingattam a felsőtestem. Most úgy emlékszem, így történt, de megesküdni nem mernék. Csak egyvalami biztos: a tompa, kába üresség.

Akkor ment le végleg a nap. Az utolsó sugarai vérszínűek voltak, súrolták az öltözősor hátsó falát, Liktor hosszú képregényét. Vörösek lettek a megmaradt fehér foltok: az üresen hagyott szemüregek. Vörös szemmel bámultak a befejezettek és a félbehagyottak, köztük a hosszú, lebegő Bokor; kinézett a képből, egyenesen miránk. Csak én nem néztem a falról sehova, mert nem volt fejem, nem volt arcom.

Megjelent az önkéntes rendőr. Szokott alkonyi őrjárata során eljutott a bejáratig. Észrevett bennünket, tátogni kezdett, azután elrohant.

Feljött a hold, pengevékony volt még mindig. Épp mint az, amit Liktor festett a pécsi dzsámi kupolájára. Egy hete nem változott. Néztem és nem értettem; nem értem azóta sem.

 

Ha a nyomozás során valami adatra, magyarázatra bukkannak ezzel kapcsolatban, kérem, közöljék velem. Nagyon érdekel.

 

Megérkezett a rendőrség, nyilván szirénázva, hiszen úgy szokott, de én nem hallottam. Nyilván kérdeztek is mindenfélét, de én nem hallottam. Hajlongtam előre-hátra, úgy emeltek be a rendőrautóba, törökülésben. És hajlongtam még ott is.

 

Azóta itt vagyok. A többit Önök pontosabban tudják nálam.

Sosem fogom megbocsátani, hogy nem engedtek ki Éberfy Ottilia temetésére.

Ami Liktort illeti, mielőtt engedélyezték volna az írásbeli vallomástételt, százszor kérdezték, hol van. Most elismétlem írásban is: fogalmam sincs.

Végső soron nem én fogadtam meg apám öccsének tanácsát, hanem ő; mindig máshol kell lenni.

Talán a Dunántúlon folytatja a képregényt. Vagy Afrikában. Esetleg most éppen úgy hívják: Gesualdo Rebello Sousa. Hiszen a fénykép az angolai útlevélben, amit megtapostam és otthagytam a strandon, annyira hasonlított hozzá. Csak föl kellett emelnie.

Talán személyiséget cserélt, amit én nem tudtam megtenni, mert nem volt mit kicserélnem.

Hát ennyi. Ami történt, elmondtam. Hogy mit eszkábálnak belőle, az Önök dolga; ez a szakmájuk, ezért kapják a fizetésüket, hát csinálják.

Még csak annyit: van itt Önöknél könyvtár? Ha igen, kivenném a Szindbádot.

Befejeztem vallomásomat, és amit ígértem, megtartom: többet nem hallanak, nem olvasnak tőlem.

Ez az utolsó szavam.