A Mozgó Világ internetes változata

Németország (még mindig nem) szegényedő gazdagjai

A szegénységtől eltérően a gazdagságnak nincs pontos fogalmi definíciója, és ezért jobb híján abban állapodtak meg e terület kutatói, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban azt a polgárt nevezik gazdagnak, akinek keresete, illetőleg háztartásának bevétele kétszerese a mindenkori átlagkeresetnek vagy bevételnek.

Merthogy még a legújabb felmérések adatai is a kilencvenes évek közepén vagy végén mért számokból táplálkoznak, a jólétet mérő szakágazat - ha lehet ilyenről beszélni - 2003-ban túlnyomó részben márkában tapogatózik. Azt is mondhatnánk, hogy félhomályban, mert maguk a felmérők és a mögöttük álló intézmények is meglehetősen kritikusan szemlélik munkájukat, mondván, hogy a makroszinten mért adatok (munkanélküliek száma, adózott bevételek összege, egészségbiztosítók statisztikája stb.) nem adnak elegendő tájékoztatást az egyének élethelyzetéről, a mikroszinten végzett kikérdezések pedig szúrópróba jellegükből adódóan gyakran „ferdítik" az igazságot. Nézzük a kutatásokat:

A „jólétfelmérést" (Wohlfahrtssurvey) a jó nevű berlini Társadalomkutatási Központ (WZB) végzi, de pénz utoljára 1998-ban állt rendelkezésükre, és akkor mindössze 3042 polgár vetette alá magát a kérdezők kíváncsiskodásának. A „bevételi és felhasználói szúrópróba" (EVS), amelyet a Szövetségi Statisztikai Hivatal végez, ötévenként 70 000 háztartásba kopogtat be (a külföldiek szerény arányban képviseltetik magukat, emiatt egyáltalán nincs felmérés a Németországba áttelepült jómódú orosz kisebbség körében), és a családtagok fizetésére, valamint általános közérzetére kérdez rá. A „mikrocenzus" (MZ) úgyszintén a Statisztikai Hivatal megbízásából évente a lakosság 1 százalékát, azaz 370 000 háztartást avagy 800 000 személyt faggat ki havi bevételéről. A „társadalmi-gazdasági panel" (SOEP) a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből véletlenszerűen választott 16 évesnél idősebb személyeknek küld kérdőíveket, és metodikai szempontból talán a legelismertebb kutatásnak számít a szakmában. Kivitelezője a Német Gazdaságkutató Intézet (DIW). Bármely vizsgálatról legyen is szó, a kérdezőknek egyöntetűen nagy problémát jelent a multik szófukarsága és a családtagok „mellébeszélése".

A szövetségi kormány első jelentése a szegénység és gazdagság helyzetéről 2001-ben látott napvilágot. (Előtte csak a szegénységet feltáró jelentések léteztek.) Ez alapján 1998-ban egy átlagos német háztartáshoz (össznémet viszonylatban) havonta nettó 5020 DM folyt be. Ezek a családok nem fürödtek ugyan tejben-vajban, de megvolt mindenük, és még félre is tudtak tenni. Ugyanebben az évben - ha kizárólag financiális szempont alapján mérte a boldogságot - a német háztartások közül minden tizenharmadik (összesen 2,75 millió) kiválasztottnak tekinthette magát, mert bevétele havi 10 és 35 ezer DM között mozgott. (Az összehasonlítás kedvéért: Németország szegény családainak havi nettó bevétele nem érte el a 2500 márkát.)

Országos tekintetben azonban a kép nem ilyen konzisztens, és a statisztikai adatokat nem árt a régi és új tartományok viszonylatában is górcső alá venni, annál is inkább, mert többnyire éppen ezek az adatok szítják az ossi-wessi feszültségeket. Az ország keleti és nyugati pénztárcáinak köbtartalmát külön-külön kell mérni. A régi tartományokban 1998-ban a gazdagság küszöbe havi 10 500 márka volt (az átlagbevételnek számított 5254 DM után), amely fölött 2,58 millió háztartást, azaz a háztartások 8,6 százalékát találjuk (a nyugati szegények a háztartások 20,30 százalékát tették ki). Minthogy az új és régi tartományok fizetéseinek kiegyenlítése a jelek (a szakszervezetek és a munkaadók tárgyalásainak állása) szerint mindörökre, de legalábbis huzamosabb ideig mítosz marad, a keleti adatok számértékei a nyomába se érnek a nyugati vetélytársaikénak. Gazdagságról az egykori NDK területén havi 7900 márkától fölfelé beszélhetünk (az átlagnak mért nem súlyozott 3956 DM után). A statisztikának eme oszlopában 0,606 millió háztartást, azaz a családok 8,9 százalékát találjuk (a keleti szegények a keleti háztartások statisztikájában 13,5 százalékot tesznek ki, havi kevesebb mint 1978 DM bevétellel).

Ha a gazdag polgárokat státusuk alapján vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a többségük önálló vállalkozó, alkalmazott vagy állami tisztviselő, tehát tanult ember. A tendencia minden bizonnyal állandó marad: ma nyugaton a felsőfokú végzettségűek 18 százaléka gazdag, keleten csak 7,3 százalékuk.

Németország 2,75 millió háztartásának tagjai ha nem milliomosok is, de van mit a tejbe aprítaniuk, feltehetően akkor is, ha egy természeti katasztrófa vagy egy ezzel felérő munkahelyi elbocsátás kedvezőtlen irányba lendítené ki a havi bevételi mérleg nyelvét. Ugyanis ott vannak a tartalékok: bankban, kötvényekben, részvényekben és ritkább esetben a lakások számjelzáras széfjeiben. Ez a több mind 4 billió DM a milliomosok mentőöve. Ez a csak látszólag óriási összeg átlagban családonként nyugaton 61 119 DM, gyakorlatilag mindig hozzáférhető tartalékot jelent. (A keleti tartományokról nincs megbízható számadat.) E családok fele 1945 előttről eredezteti a jólétét, 6 százalékuk pedig úgy véli, hogy elődei már 1800 előtt is a „felső tízezerhez" tartoztak. A mostani gazdagok vagyona zömmel a 19. század második felében beindult iparosítás nyomán kezdett felhalmozódni.

 

Bármennyire furcsán hangzik, a jólétet centiméterben is lehet mérni. A Robert Koch Intézet által kezdeményezett 1998-as össznémet egészségügyi felmérés keretében szúrópróbaszerűen 7164 keleti és nyugati ember magasságát értékelték ki. A kutatás érdekes eredménnyel zárult: a nyugatnémet hölgyek és urak átlagban egy centiméterrel magasabbak keleti polgártársaiknál. Azok az emberek, akik a gazdasági csoda éveiben cseperedtek fel a Szövetségi Köztársaságban, jóltápláltabbak, és magasabb színvonalú szociális szolgáltatásokat élvezhettek, tehát nagyobbra nőttek. Egy másik számsor azt árulja el, hogy a keleti és nyugati férfiak közötti magasságkülönbség 1961 után egyenes arányban csökken az évek múltával. Minél inkább normalizálódnak a viszonyok a fal megépítését követő depreszsziós években, annál nyúlánkabbak az NDK-s polgárok. 1992-93-ban a Bundeswehr keleti és nyugati kiskatonái között 1,2 centi különbséget mértek, a kilencvenes évek végére azonban az eltérés 0,4-0,5 centire zsugorodott. Ulbricht vagy Honecker megfordulna a sírjában, ha megtudná, hogy a kelet-nyugati magassági vetélkedés a munkás- és parasztállamukban meglévő életszínvonalbeli különbségnek köszönhetően 2,5, illetőleg 3,2 centiméteres lemaradással zárult a szocialista nők, illetőleg férfiak táborában. Ezek az államférfiak kozmetikázott statisztikákon nőttek fel, és abban a hitben ringatták magukat, hogy a keletnémet paradicsomnál nincs jobb a világon. A Corvina Kiadó 1962-ben kiadott német nyelvű Világkézikönyve (Welthandbuch) arról számol be, hogy a kapitalista németek szinte mindenből kevesebbet fogyasztanak, mint keleti társaik. Mai szemmel a következő számsorok láttán már kevésbé indokoltnak látjuk a felhőtlen elragadtatást: vajból például egy keleti polgár évi 13,3 kilót, nyugati megfelelője 8 kilót vett magához, húsból 56,3-53, állati zsiradékból pedig 7,3-5,9 volt a megfelelő adat. (A vitamindús termékek fogyasztásáról a szerzők hallgattak.) Viszont a keletiek kevesebbet dohányoztak, beérték évi 1054 szállal, mintegy 100 cigerettával kevesebbel, mint odaát. Ráadásul egy keleti polgár évi 2,9 pár lábbelit nyűtt el, a nyugati csak két és felet. Miközben a Palast der Republik dolgozószobáiban a számadatok egyöntetű keletnémet boldogságról vallottak, az országban a falvak, illetve a városok között is - és ezt csak utólag tudjuk meg - olyan ellátásbeli különbség uralkodott, ami nemcsak a hangulatra, hanem a hórihorgasságra is kihatott, méghozzá átlag 2,2 centiméterrel a „jólétben dúskáló" városlakók javára. (Nyugaton ezt a diszkrepanciát legfeljebb milliméterben lehetett észlelni.) Az eltérés abból adódik, hogy a tervgazdálkodásban az orvosi ellátás és a szolgáltatások a nagyobb lélekszámú településeken sokkal jobban működtek. A városok zöldségeseinél időről időre déligyümölcsöt és primőröket is árultak, és a termékek beszerzéséhez a polgároknak nem kellett messzire utazniuk. Azokon a helyeken, ahol több élelmiszerüzlet volt, jobban lehetett a hiánycikkekkel sakkozni. A KGST-n belül életszínvonal tekintetében az NDK közirigyeltségnek örvendett, jóllehet a gazdagság fogalma igencsak relatív. Az átlagfizetés az 1970-es 755 márkáról 1980-ra 1021 márkára emelkedett, ami kihatott a beszerzésekre is. 1970-ben 100 háztartás közül 15 engedhetett meg magának gépkocsit, és 56 tudta élelmiszereit jégszekrényben hűteni, 1980-ra 100-ból 38 furikázott autón, és majdnem száz vásárolhatott könnyen romlandó élelmiszert. A nyolcvanas években szinte minden családnak volt Debüt márkájú tévékészüléke és mosógépe is. Az NDK-ban az számított szerencsésnek, aki a fővárosban vagy a határ közelében lakott, és a nyugati állomásokat is foghatta, gazdagnak vagy legalábbis jómódúnak pedig az, aki hűtőszekrényében Delikat vagy Intershop üzletben vásárolt terméket tartott, mosógépében pedig Exquisit butikból beszerzett vagy nyugati ismerősöktől ajándékozott ruhákat mosott.

Sajnos a mai napig nem létezik statisztika arról, hogy ilyenfajta luxust ki engedhetett meg magának rendszeresen. Mindössze azt lehet tudni, hogy az országban a nyolcvanas évek végén 250 Intershop bolt volt, amelyekben 1979-től nyugati márkáért beváltott fórumcsekkekkel fizetett a kiváltságos polgár. Ezzel szemben a 900 Delikat és Exquisit vásárlóközönsége pénztárcáiban kizárólag keletnémet márkát tartott, abból viszont elegendőt, hiszen ezek az üzletek borsos áraikról voltak híresek. A vicc is három NDK típust tart számon: 1) shopperek, 2) exerek, 3) rohangálók (Flitzer), akik üzletről üzletre vándorolnak, hogy még találjanak valamit. Amíg a 15 keleti márkás ananászkonzervet vagy az átlagban 150 keleti márkás nyugati divatcikk shoppereinek és exereinek jelenléte egy emberként indította be a konzumüzlet vagy a centrumáruházak klientúrájának nyáltermelését, addig a nyugati gépkocsik vezetői nem kis irigységet és (nemegyszer) dühöt váltottak ki a közemberben. A keleti blokk Iván de la Luxe-je nyugati autón szelte az NDK útjait, ha bírt elegendő pénzzel és türelemmel felíratnia magát VEB („néptulajdonban lévő vállalat") autószalonoknál (Berlinben az Unter den Lindenen volt egy ilyen) a várakozók listájára. Örökre titok marad, hogy a kínálat közelített-e a kereslethez. Volvóból 15 000 darab állt rendelkezésre 35 000 keletnémet márkáért, Golfból 10 000 darabot kínáltak, aránylag kedvezményesen, lévén, hogy a „nép autójáról volt szó", 17 000 márkáért, Mazdából 10 000 darab érkezett Honecker Hirohito császárnál tett 1981-es látogatása után, Peugeot-ból 5000 és Citroenből 6000 darab (ebből egy Erich Honecker szolgálati autója volt), à 38 000 márkáért. Ha meggondoljuk, hogy egy Trabi ára 7000 vagy mindenféle extrákkal maximum 12 000-re ment föl, egy Wartburg EVP-je (vásárlási egységára) pedig 17 000 volt, akkor azt bizton állíthatjuk, hogy legalább ez a 46 ezer nyugati gépkocsitulajdonos a gazdagok kategóriájába volt besorolható. Közöttük a volvósok - legalábbis a nép nyelvén - nyíltan vállalták státusukat: 15 000 volvós rendszámtáblán egy véletlenszerű adminisztratív intézkedés következtében egységesen IBM betűjelzés állt, ami akkoriban gyónással is felért: „Ich bin Millionär." A funkcionáriusok (tisztelet a néhány kivételnek) puritán módon Volgán furikáztatták magukat, miközben a köznép „Wolgadeutsche"-ként beszélt róluk. (Ha még állna a rendszer, nem tudnák lemosni magukról az etnobusiness vádját sem.)

A jólét másik formáját a nyugati rokonok ajándékai vagy az általuk postai úton küldött iparcikkei mímelték. Az NDK hiánygazdálkodásának enyhítésére a nyugatnémet bejegyzésű Genex Kft. (Geschenkdienst und Kleinexport GmbH) rendezkedett be, amely évente katalógust bocsátott ki. Ebből rendelhettek a keleti polgárok, ha volt nyugati „Róbert bácsi", aki a cechet állta. A vállalkozás kisebb aranybánya lett az évek múltával: a Bundesbank idevágó jelentésében olvashatjuk, hogy 1967 és 1989 között a „keletnémet vásárlásokból" 3,3 milliárd DM folyt be a Genex kontójára.

Akit pedig nem kötöttek rokoni vagy baráti szálak a Nyugathoz, és a helybéli üzletekben nem lelte szíve vágyát, vagy az újságok adok-veszek rovatából megértette, hogy a keresletet és kínálatot egészségtelen arány köti össze, az a csereüzlet (Tauschgeschäft) alatt jegyzett újsághirdetésekben remélte anyagi gyarapodását. Amíg a Stasi nem jött rá, úgynevezett „kék csempékért" első osztályú használt áruhoz vagy gépkocsihoz is hozzá lehetett jutni. Amikor Mielke embereiben megvilágosult, hogy a „Blaue Kachelnben" - amely különben még fehér kivitelben is az egyik legnagyobb hiánycikknek számított - a keletnémet, kék színű 100 márkás rejlik, a lakosság cserebere hangulata „felső utasításra" szélsebesen alábbhagyott. A barter üzletelés befagyasztása után szinte csak a kikapcsolódásba lehetett invesztálni, jóllehet igencsak szűk határok között. Az NDK-s polgárok földbirtoklási étvágya meglehetősen gyenge volt, hiszen az államtól potom áron bérelhettek dácsákat, azzal a kikötéssel, hogy a „gazda" a telket és házikóját rendben tartja. A szakszervezet (FDGB) és a KISZ (FDJ) pedig dolgozói számára az ország különböző helyein üdülőket tartott fenn, miközben a high society az ország összesen hét darab „keleti márkás" Interhotelében nyaralgatott, ha terhesnek érezte, hogy az Aranyparton vagy a Balatonnál „másodosztályú német turistaként" kezelték. Az állam abban az álomban ringatta magát, hogy addig nem lehet nagy baj, amíg betelnek a keleti-tengeri kempingek a nyári szezonban, illetőleg az év többi napján a dolgozó osztálynak van hol reprodukálni az erejét.

Így 1973-ban a párt 10. kongresszusán lakásépítési programot fogadtak el, amely 2,8-3 millió család számára „ígért be" panelból készült négy falat. Talán nem is baj, hogy a tervgazdálkodásnak végül is nem maradt elég kifutási ideje, hogy megvalósítsa e nagyszabású beruházást. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az NDK-s átlagpolgár jóléte beteljesedését vélte a „melósmegőrzőnek" (Arbeitsschließfächer) vagy „horkoló silónak" (Schnarchsilos) becézett komfortos lakótelepi lakásoktól. Noha a „panelok" és azok tartozékai, mint például a szekrénysorok vagy a többfunkcionális asztalok (Mufuti=multifunktioneller Tisch) gyakran a viccelődés tárgyát képezték, a lakótelepi otthonokba (személyes tapasztalataim alapján) szívesen költöztek az emberek. Egy szűk réteg, az értelmiségiek és a fiatalok részesítették előnybe a régi házak romos, szénfűtéses és gyakran fürdőszoba nélküli lakásait, amelyekben nemcsak az idő, hanem a lakbér emelkedése is megállt, mégpedig az 1936-os szinten.

Minthogy a keletnémet tömegek - igaz, eltérő megfontolásból - szinte az utolsó pillanatig megingathatatlannak hitték a szocialista államszerkezetet, álmukban sem gondolták, hogy az ingatag falépcsős, dohszagú, barnásszürkére mázolt házak lakásai néhány éven belül drága luxus-, de legalábbis összkomfortos lakásokká növik ki magukat. Nem is hihették, mert szinte az utolsó pillanatig más üzenetet kaptak. A hírek nem telefonon érkeztek, minthogy 1988-ban a háztartásoknak mindössze 17 százaléka (!) rendelkezett távbeszélőkészülékkel, hanem a médián keresztül. 1989 májusában az Aktuelle Kamera (Esti híradó) adása összefoglalót sugárzott Egon Krenzről (1989 októberétől az Államtanács elnöke), aki éppen magas rangú keletnémet gazdasági funkcionáriusok előtt prófétáskodott: „Most előre akarunk nézni, számunkra nem kérdés, hogy a gazdaság- és a szociálpolitika egysége folytatódni fog. Folytatni is kell, hiszen ez a szocializmus az NDK-ban." Krenz akkoriban még nem sejtette, hogy rövid időn belül börtöncellán fog Honeckerrel osztozkodni, és nyilván az sem fordult meg a fejében, hogy a fal lehullása előtti évben az NDK lakosságának életszínvonala az NSZK hetvenes évek elejei életszínvonalának nívóján tartózkodott, miközben a munka termelékenysége a nyugati mérce 45-60 százaléka volt.

 

Néhány szalagcím a hatvanas és hetvenes évekből: „Most megint vagyunk valakik", „Most a németek vannak az első helyen Európában", „Soha nem ment jobban a németeknek, mint a Szövetségi Köztársaság megalakulása utáni 20 évben", „A németek még nem voltak ennyire elégedettek", „Nem is tudjátok, milyen jól megy nektek". A magabiztos hangvételből kiderül, hogy ekkor már nem kellett gyászolni a nemzeti vagyon világháborúban áldozatul esett 40 százalékát.

Ludwig Erhardnak, a gazdasági csoda atyjának valóban megvolt minden oka a büszkeségre: 1949 és 69 között a bruttó nemzeti termék 162-ről 600 milliárd márkára, a munkahelyek száma 21-ről 27 millióra emelkedett. 1949-ben 1,2 millió munkanélküli volt az országban, két évtized leforgása után ugyanennyi vendégmunkást abszorbeált a német ipar és mezőgazdaság. A nyugatnémet lakásoknak több mint fele a háború után épült, és az ország évente félmillió otthonnal gazdagodott. 1949-ben csak minden századik polgár volt büszke gépkocsi-tulajdonos, 1979-ben már minden negyedik. Ebbe a látványos növekedésbe ágyazódtak be a jóléti társadalom pillérei, és ennek lett haszonélvezője a középosztály, amely a jövedelem és a fogyasztás alapján definiálta önmagát. Azt szokták mondani, hogy aki ezekben az években „jó lapra tett", abból lett néhány évtizeden belül az „osztó". Olyanok is voltak, akiknek szinte lépniük sem kellett, legfeljebb reménykedni a „gazdasági" nürnbergi perek bíráinak engedékenységében, vagy ha mégis rács mögé kerültek, a gyors amnesztiában.

A hatvanas évek statisztikái több mint 10 000 milliomost tartanak számon. Egy részük 1948-ban, a valutaunió évében kezdte a gyarapodást, zsebében 40 márkával, noha ez nem volt mindenkire jellemző. Miközben Werner Otto, az Otto csomagküldő cég létrehozója abszolút újoncként kezdte pályafutását, Helmut Hortennak, a Horten élelmiszer-lánc megteremtőjének, Gustav Schickedanznak, a Quelle tulajdonosának és Rudolf August Oetkernek komoly családi tőke állt rendelkezésre. A két dúsgazdag Daimler-részvényes, Günter Quandt és Friedrich Flick - mindketten fegyvergyártók voltak a náci időkben - puhára esett az amerikai szektorban, és cellapriccsen letöltött három év után szinte átmenet nélkül folytatták korábbi tevékenységüket, eleinte amerikai megbízásból, később a szövetségi kormány felkérésére, exportra. A német krőzusok imázsát az arisztokrácia „tartalékai" is megemelték. Otto von Bismarck utódja Hamburg bejáratánál 70 négyzetkilométer erdőt birtokolt, amelynek értékét a hetvenes években 2-3 milliárd márkára becsülték, ezt kerekítették fel műkincsei, hotelei, pálinka- és ásványvízgyártó üzemei, illetőleg az ezekből befolyó részesedések. A Thurn und Taxis bárói család örökösei a gazdasági csoda éveiben 32 ezer hektár földön gazdálkodtak Bajorországban és 50 ezer hektáron Brazíliában. (Kanadai birtokaikról nem áll rendelkezésre adat.)

A kapitalista piacgazdaságban a tőke előbb-utóbb koncentrálódott; 1969-ben a 150 nagyvállalat közül legalább hatvan családi tulajdon volt.

Minthogy a nagytőkések saját egzisztenciájuk bebetonozása mellett az állam bevételét és az ipari termelés gyarapodását is feladatuknak tekintették, az állam az átlagpolgárairól sem felejtkezett el. 1964-ben például egy négytagú (átlag)család havi 904 DM-ből gazdálkodott. Ebből a személyes igények kielégítésére 823 márkát adtak ki, amelynek majdnem kétharmadát élelmiszerre, ruházkodásra és lakásra költötték.

Ugorjunk néhány évet. 1992-ben egy átlag (háromtagú) háztartásnak 4500 DM állt rendelkezésére, amelynek már csak a fele ment élelmiszerre, ruházkodásra és lakásra, a többiből szórakozni vagy takarékoskodni lehetett.

A kilencvenes évek első negyedében az NSZK a világ legggazdagabb országai közé számított, bruttó hazai terméke (GDP) annyi volt, mint Angliának és Franciaországnak összesen, kereskedelmi forgalma meghaladta a EU-tagországok együttesét. Akkoriban még a bankok és biztosítótársaságok is márkák milliárdjaiban fejezték ki nyereségüket. A „nagykapitalisták" a pénzintézekre összesen 4,3 billiárd márka őrzését bízták, ez háromszorosa volt annak összegnek, amelyet a bankok hitelként folyósítottak (biztosítottan fizetőképes) klienseiknek.

A kiváltságos német jóléti társadalom megsem bizonyult örök életűnek.

 

Helmut Kohl kancellárral az élén az NSZK az NDK-t szőröstül-bőröstül bekebelezte. Az egy főre eső bruttó hazai termék esetében nem kellett nagyot nyelnie, mert legkésőbb 1987 óta, mióta az ENSZ kiadja egy főre jutó fejlődési indexét, mindenki pontosan tudta, hogy a 130 „mért" állam listáján csak 15 olyan ország van, amelynek GDP-je a Szövetségi Köztársaság egy főre mért értékének körülbelül a felét éri el. Az NDK 8000 USD/fő értékét (vö. NSZK: 14 730 USD/fő) többek között Görögország, Portugália és a KGST-országok szárnyalták túl negatív irányban. A keleti testvér adósságállományának átvétele viszont már fogósabb feladatot jelentett az újdonsült családfőnek. Theo Waigel, az újraegyesítési projekt pénzügyi előkészítője, a pénzügyi-gazdasági és szociális unió aláírása előtt optimista számadatokkal nyugtatgatta a népet: „A létrejövő pénzügyi hiányoknak kereken egyharmadát magából az NDK-ból kell majd fedezni. Ez az önrészesedés azért várható el, mert az NDK 40 millárd nyugati márkával, azaz a nemzeti össztermelésének kereken 13 százalékával viszonylag alacsony kezdeti eladósodást fog produkálni." A busa szemöldökű miniszter kincstári optimizmusával kissé melléfogott, mert szaktárcája az NDK-s adósságok egyenlítése rubrikában 520 milliárd DM-et írt jóvá, és 1991 és 1999 között további 1200 milliárdot folyósított fejlesztési célokra az új tartományoknak (=Nettotransfer). 1990 tavaszán és nyarán, tehát az egyesülési szerződés lepecsételése előtt még az sem került terítékre, hogy az NDK ipari szektorában tevékenykedő 3,48 millió polgárnak (=a lakosság 20,9 százaléka) az új német piac nem fog tudni munkát biztosítani. Waigel már 1990 telén tudta, hogy az államkasszának a várható 1,2 millió keletnémet munkanélküli (valójában 1992-ben már össznémet szinten 3,5 millió volt) évi 10 milliárd márkába fog kerülni. Paradox módon az sem volt világos, hogy a beházasulandó mennyi hozományt hoz a közösbe. A keletnémet polgárok a bankban az 1990. május 31-i átváltás után összesen 123,4 milliárd nyugatnémet márkát tartottak, amelyből - hogy az évtizedeken át lefojtott vásárlási kedvüket kielégítsék - egy év leforgása alatt kereken 80 milliárdot vettek ki, amit a nyugati bankoknak kellett meghitelezniük. Az összeg természetesen a nyugati kereskedelembe forgott vissza. De nem is ez volt a fő téma. A szenvedélyes találgatások akörül folytak, hogy az 1990. május 18-án megköttetett pénzügyi-gazdasági és szociális unió által kijelölt július 1-jei határnapon mennyit tesz ki a szocialista népi vagyon árfolyama. Miközben Christa Luft és Eugen Faude jó nevű közgazdászok a Berliner Zeitung 1991. május 24-i számában publikált cikkükben 1365 milliárd DM nemzeti vagyonról beszéltek, Detlev K. Rohwedder, a keletnémet állami cégek privatizációjával megbízott Treuhandanstalt akkori elnöke összesen 600 millárd márkát említett. A kormány a jelentős különbséget két évvel Rohwedder meggyilkolása után a régi mesével magyarázta: „Detlev Rohwedder becslésének alapját nem képezték részletes számítások. Akkortájt nem léteztek megbízható adatok az NDK nemzeti vagyonának (nyugat)német márkában kifejezett meghatározására. Az is elképzelhető, hogy Detlev Rohwedder hagyta magát befolyásoltatni a korábbi NDK-s kormányok adataitól, akik az ország nemzeti vagyonát 1,4 billiárd NDK márkára saccolták."

Annyi biztos, hogy Rohwedder kalkulációjából kihagyta a földből származó bevételt, amelynek akkori értéke 450 milliárd DM körül volt. Így tíz év távlatából már konszenzusról beszélhetünk az NDK-s apporttal kapcsolatban: bruttó 1300-1400 millárd DM nemzeti vagyon tevődött át nyugatra, amelyből 300-400 milliárdot egyenest a nyugatnémet vállalatok, bankok és biztosítótársaságok nyertek, akik nevetséges öszszegekért vásároltak fel keleti üzemeket. Gerhard Schürer, a keletnémet Kemenes Ernő (a Tervhivatal utolsó elnöke) 1996-ban jelentette meg Mertünk és veszítettünk (Gewagt und verloren) című könyvét, amelyben lapról lapra azt próbálja igazolni, hogy a keletnémet adósságállomány (nettó 210 milliárd DM) meg sem közelíti azt az összeget (600 milliárd márka), amely az általa adminisztrált nemzeti vagyonból a keleti polgártársak kárpótlása helyett a nyugati „tulajdontranszfer" áldozata lett. Feltételezhető, hogy Schürer június 17-én mindmáig nem az elnyomott 1953-as népfelkelést siratja, ugyanis 27 évvel később (1990) ugyanezen a napon eliminálták a nemzeti vagyon fogalmát az alkotmányból, és foglalták törvénybe: „A nemzeti vagyont privatizálni kell." Ez meg is történt, jóllehet a folyamat még nem zárult le. Ideátról nézve van is mit siratni: eleddig a Treuhand által privatizált üzemek 80 százaléka nyugatnémet, 15 százaléka külföldi és mindössze 5 százaléka van (volt) keleti vállalkozó tulajdonában.

Az Ossi-Wessi párbaj során, a bal- és jobboldali pártok holdudvaraiban (manapság még azokon belül is) csillapíthatatlan emóciókat vált ki az országon belüli elosztás tematizálása. Az igazságtalanságot mindkét tábor felháborítónak tartja. Wolfgang Schäuble, a CDU/CSU parlamenti frakció elnöke a kilencvenes évek közepén hozta divatba a „rizikógátlásos" (Risikoscheu) és a „szociális teljeskaszkó-mentalitás" (Vollkskaskomentalität) fogalmát. Arccal a jövő felé (Und der Zukunft zugewandt - az NDK-himnusz második sora) című könyvében (1994) ekképpen fogalmaz: „Felmerül a kérdés: ahhoz, hogy jelenlegi problémáinkat megoldhassuk, nem kellene-e egy kevésbé agyonegalizált társadalomhoz visszatalálni. Az elitet céltudatosan kell támogatni, vagyis létezésüket ismét lehetővé kell tenni. Ez most fontosabbnak tűnik, mint bármikor ezelőtt."

A baloldalnak is ezekben az években lett témája a gazdagság, igaz, teljesen más látószögből. Az első nagyszabású „gazdagságkonferenciát" 1995-ben tartották Hamburgban, a helyszínválasztás feltehetően merő véletlenségből esett a leggazdagabb német városra. Szervezője a Német Szakszervezetek Szövetsége (DGB) és a Polgári Kezdeményezés a Szocializmusért (Bürgerinitiative für Sozialismus) voltak. 450 tudós és szakszervezeti ember cserélt véleményt a jóléti társadalom működési elveiről. Az előadásoknak és vitáknak nagy lett a sajtóvisszhangja - a számtalan szegénységkonferencia után végre a jólét is téma lett a Szövetségi Köztársaságban. Az itt elhangzottak alapján született a „hamburgi bátorítás" (Hamburger Ermutigung), amely annak idején „bejárta" a baloldali sajtó rovatait. A manifesztum az ország egyharmad szegényéhez szól, mert szerzői úgy vélik, őket kell erősíteni, és velük kell újra és újra tudatni, hogy országuknak és a benne élő kétharmadnak jól megy ugyan, de az elosztást igazságtalanság hatja át.

A lelkesítő szakszervezetisek ma már bánják, hogy akkor beérték a „bátorítással", és nem szólítottak barikádokra. Késő. Azóta nagyot fordult a világ, Németország egyharmada még jobban szorong a jövője miatt, kiváltképpen akkor, ha Schröder kancellár Agenda 2010-zel hetvenkedik, és az egyre sápadtabb Eichel pénzügyminiszter, általában három testőr felügyelete alatt, az idén várható adóbevételekről értekezik. A kiadás és bevétel között ugyanis ott klaffog 126 milliárd euró, miközben az ország adósságállománya napi 144 millióval növekszik. Mindenki tudja, hiszen eleget mondogatják: mindenről a múlt tehet. Az egyesítés óta az államkasszából 42 százalék a segélyeket fedezi, másik jelentős része pedig a nyugdíjakat támogatja, nem is beszélve a sokak számára már most is igencsak nyögvenyelősen létező kultúraszubvencionálásról. Ha a Szövetségi Tanács rábólint a „Schröder-csomagra", akkor sok minden meg fog változni, noha - rossz nyelvek szerint - a gazdagok erről csak az újságokból fognak tájékozódni. Cél az ország gazdasági életének felpergetése és a munkanélküliség (4,5 millió) leépítése. Ugyanis rajtuk lehet legjobban „keresni", vice versa: 100 000 munkanélkülivel 1,5 milliárd segélyt lehet spórolni, és (munkába állításuk révén) 0,3 milliárd adóbevételt lehet behajtani. Miután a 2002-es választási kampányban a szociáldemokrata „Eiserne Hans" (Hans Eisel gúnyneve) a csillagokat is lehazudta az égről, most már öblös hangján gyakran azt mondogatja, hogy a „válságból kivezető út" a polgárnak kevesebb biztonságot, viszont több esélyt fog adni. Minthogy a gazdagok biztonsága nagyjából rendben van, a megszorításokat megint csak a szegények fogják megérezni, és a beígért adócsökkentést ők fogják legkevésbé értékelni. Évi 15 000 euró fizetés után jövőre 267 euróval kevesebb adót kell fizetni, míg évi 1 millió után 67 000-et. A szegények lassan kezdik kiverni a fejükből, hogy a szociális állam megingathatatlan.

 

2002 tavaszán a Manager Magazin összehasonlítást hozott az ország legtehetősebb polgárairól.

A szerkesztők nyilván nem a kormány megbízásából kiadott 360 oldalas szegénységi és gazdagsági jelentést ütötték fel, hanem az alapadatok beszerzése céljából bepillantottak Merril Lynch, amerikai tőzsdeszakértő 2000-ben kiadott German Wealth Reportjába. Mi is ebből idézünk: „Németországban kereken 365 000 személy él, akinek több mint 1 millió euró vagyona van. Közöttük 3700 olyan van, akinek vagyona a 30 millió eurót is meghaladja. A gazdagok csoportja 1996 és 1999 között évente 5,3 százalékkal, azaz 52 000 személlyel gyarapodott. 612 milliárd euró a 3700 szupergazdag birtokában található. A német vagyon 92 százaléka a régi tartományokban és Berlinben koncentrálódik. A gazdagok és szupergazdagok 90,5 százaléka a régi és 9,5 százalék az új tartományokban él. (...) A legtöbb milliomos Hamburgban, Brémában, valamint Hessenben található."

Ezenkívül fellapozható egy 2001-es pilótaprojekt kutatási eredménye. A kérdezők ennek során 21 400 háztartásban folytattak nyomozást, és nemcsak a havi bevételre, hanem (szokatlan módon) az örökségre, egyéb befektetésekre, földbirtokok nagyságára és hozamára, valamint a családtagok szabad idős kikapcsolódására is rákérdeztek. Közöttük 2360-at kvalifikáltak elitnek. (A kutatóintézet ezeket a személyeket levelében „Tisztelt VIP/elitnek" szólította meg.) E források összevetése után már csak nevén kellett nevezni a multikat. A szóba jövő jelöltek listája Who is who-kban vagy a Prominencia enciklopédiájában található meg. E kézikönyvek 30 000 személyt jegyeznek. Más forrás nemigen létezik, mert a kilencvenes évek közepén a kereszténydemokrata kormány megszüntette a vagyoni adót, miáltal a leggazdagabbak kikerültek a statisztikai hivatalok hatásköréből. A banktitok pedig arra kötelezi a pénzintézeteket, hogy ne adjanak információt a tőzsdekrach sújtotta részvényesek számlakivonatairól.

A szabadsajtó azonban nem ismer információzárlatot, és tudja, amit tud.

A ranglétra tetején az Aldi (Albrecht-Discount) üzlethálózat tulajdonosai, az Albrecht fivérek állnak. Vagyonuk, írd és mondd, 20 milliárd euró. Karl és Theodor az első világháború után s a szerencse csillagzata alatt láttak napvilágot, noha ezt sokáig nem érzékelték. Apjuk pék, anyjuk eladó volt vegyeskereskedésben. Nem tőkét, mindössze kereskedői vénát örököltek. A második világháború Theót az afrikai, fivérét a keleti frontra sodorja. Karrierjük az 1948-as valutareform évében kezdődik, ekkor nyitják meg az első kisüzletüket a Ruhr-vidéken, amelyben a nagyközönség számára olcsó termékeket árulnak. A kezdet mesés jövőt ígért: néhány év leforgása alatt gomba módra szaporodtak országszerte az Aldi üzletek. Az üzletláncba a tehetősebb réteg is be-bejár, tudván, hogy az áruk jelentős része a minőség-ellenőrző vizsgákon „jó" vagy „nagyon jó" osztályzatokat szokott kapni. Ma már világszerte 3500 üzletetük van, és ha lehet hinni az újságírók adatainak, 2000-ben 500 millió euró nyereséget vágtak zsebre. Karl különben néhány éve kivált az aktív partnerségből és szabad idejét a golfozásnak szenteli. (Aldiékat a nemzetközi versenyben a Software-mogul, Bill Gates előzi meg.)

A legújabb adatok szerint a második helyen a Haniel család (többek között a Metro áruházak tulajdonosa) áll, 7 milliárd euróval. A dobogó bronzérmese pedig Brennikmeyer úr, a C&A üzletlánc nagyvezére. Róla talán érdemes egy-két szót szólni. A családot már 1970-ben úgy jellemezte a Spiegel, hogy tetőtől talpig be vannak gombolva. Az a hír járta róluk, hogy tucatnyi áruházat tartottak fenn, amelyből csak kettő „dőlt össze" a háborúban. Minthogy a család Hollandiából származik, ha igaz, a család több tagja a mai napig holland állampolgár.

Miközben a tősgyökeres vagyonosok havi fix bevételéről egyetlen adat sem lehívható, a nagyvállalatok és pénzügyi intézmények elnökségi tagjai kénytelenek többé-kevésbé nyílt lapokkal játszani. E transzparenciát a Schröder kancellár által életre hívott Gerhard Cromme-bizottságnak köszönhetjük (utóbbi a Thyssen-Krupp csoport felügyelőtanácsának vezetője), amelyik nemrégiben kezdett hozzá az átvilágításhoz. Minthogy Cromme „áldozatai" részben régi jó ismerősei, vállalkozásának sikere több mint kétséges. Az esélyeket rontja továbbá magának a bizottságnak az összetétele: négy tag - társadalmi helyzetéből kifolyólag - az elnöki fizetések nevesítése ellen van, mondván, hogy a túlzott őszinteség a beosztottak munkakedvét nagymértékben visszavetné. Az eddig felkért 30 különböző elnökségből mindmáig kilencen vallottak. Josef Ackermann, a Deutsche Bank szóvivője évi 6,95 millió, Hasso Plattner, a SAP szócsöve 1,75 millió és Nikolas Schweickart, az Altana cég elnöke 1,7 millió eurót írt be a kérdőívbe.

Aki most akarja elkezdeni a gazdagodást, annak nagyon optimistának és fantáziadúsnak kell lennie. A kor szelleme jelenleg azt sugallja, hogy gyors és fájdalommentes gyarapodás vagy már csak a lottószelvények ikszeitől, vagy Günther Jauch „Milliomos leszek" televíziós kvízétől várható. Az esélyképlet talán így írható fel: nagy szerencse (5 millió euró) + busás haszon / 61 millió lakos = Null Komma Nichts. (Nulla egész nulla.)