A Mozgó Világ internetes változata

Egy háború lehetséges tanulságai

Ezt a háborút Isten nevében kezdték. George W. Bush az Úr akaratára hivatkozott, amikor „keresztes háborút" hirdetett Irak ellen. Bagdadban pedig Szaddám Huszein borult talpig fehérben az Arany Mecset kőpadlójára, és kérte Allah segítségét „szent háborújában" a „hitetlen ördögfajzatok ellen".

Itt még azt gondolhattuk, hogy a Mindenható majdcsak megtalálja a módját annak, hogy jó irányba tereli azokat az eseményeket, amelyeket teremtményei a jelek szerint megint rossz útra visznek. De elbizonytalanodtunk, amikor a pápa ugyanannak az Istennek a nevében foglalt állást a háború ellen, mint tette a hadba induló Bush. Khomeini ajatollah, Irán legfőbb egyházi (és ezzel egyben állami) méltósága pedig Allah szándékát látta teljesülni a háborúban, mert szerinte Szaddám „szégyent hozott a mohamedán vallásra, Allah nevére".

 

Nem ez az első háború, amelyben hívei meghurcolták Isten nevét. Tette ezt a történelem során számtalanszor az egyház, a magukat kereszténynek nevező államok is. De az iraki háború hozott valami újat ebből a szempontból. A szekularizáció óta először hivatkozott egy olyan ország kormánya háború kezdeményezésénél hitre, isteni küldetésre, amely alkotmányának sarkalatos elve az állam és egyház különválasztása. Ez ellen az elv ellen vétett Bush, aki mélyen vallásos, dogmatikus protestáns felfogását nem választotta el törvényekkel körülhatárolt államelnöki feladataitól, kötelességétől. Az a probléma, hogy George W. Bush ezt nem tartja problematikusnak. Meg van győződve róla, hogy az Egyesült Államok valóban „Isten saját országa" („God's own country"), amelynek küldetése van, az Úr bízta meg a gonosz elleni küzdelemmel, az isteni akarat győzelemre vitelével. Számunkra - vallásos vagy hitetlen, de az állam és egyház szétválasztása mellett kiálló európaiak számára - nehézséget jelent megérteni, hogy az amerikai társadalom, amelyet joggal tekintenek a világ egyik legdemokratikusabb és egyben legvallásosabb társadalmának, jól megvan az állam és egyház hol szétválasztásának, hol összeolvasztásának gyakorlatával. Olyan társadalom ez, ahol az iskolákban tilos a tanítás előtti ima, de a parlament és a kormány minden ülése (tévékamerák előtt) imádsággal kezdődik. Az Egyesült Államokban közterületen tilos felállítani a betlehemet, de minden dolláron olvashatjuk a hitvallást: „In God We Trust".

Az Egyesült Államok tehát azt teszi, ami ellen akár háború kockáztatásával is küzd egy másik vallás az iszlám világban: nem választja el az államot és törvényeit az egyháztól és annak előírásaitól. Washington politikája még szövetségesei szemében is hiteltelen lesz addig, amíg - nem csak a vallás tekintetében - nem tartja magára nézve is kötelezőnek azokat a törvényeket, amelyek tiszteletben tartását megköveteli másoktól.

 

A Bush-kormány számos olyan hibát követett el a háború előtt, amelyek veszélyeztetik annak végső (nem csak katonai) sikerét. Mindenekelőtt alulbecsülte a közvélemény súlyát. Az, hogy világszerte több millió ember tüntetett a háború ellen, nem csak az emberek békevágyának kifejezése. Washington számára talán még veszélyesebb, hogy a világban olyan hangulat alakult ki, amelyben tovább erősödik a már amúgy is jelen lévő Amerika-ellenesség. Ennek van közös alapja (irigység, a nagyokkal, az erősekkel szemben érzett örök ellenszenv), de irányzatait tekintve nem egységes az áramlat. Mást jelent Európában és mást az iszlám világban. Az európaiak az Egyesült Államokban látják az embertelen, globális kapitalizmus megtestesítőjét. Közben természetesen figyelmen kívül hagyják, hogy egyrészt régóta és egyre inkább maguk is ennek szabályai szerint élnek, másrészt hogy ennek köszönhetik anyagi jólétüket, magas életszínvonalukat. Az iszlám országok szemében az USA a szekularizáció, a nyugati dekadencia, a pusztuláshoz vezető romlottság jelképe. Ez persze nem akadályozza őket abban, hogy - nagyrészt fejlődésellenes felfogásuk okozta nyomoruk enyhítésére - ne lépjenek fel állandó anyagi követelésekkel a „pusztulás szélén álló hitetlenekkel" szemben.

De nagy szerepet játszik az Amerika-ellenesség világméretűvé válásában az amerikaiaknak az a naiv (együgyű?) tulajdonsága is, hogy a világ működését csak a saját elveik, törvényeik szerint tudják elképzelni. Az „American way of life" általános normának tekintését arroganciaként fogják fel még azok is, akik (mint az európaiak) rengeteget tanultak és vettek át ennek szokásaiból. Bush és környezete ezt az ellenszenves felfogást választotta politikája alapjának. Kijelentésével, hogy cselekedeteit kizárólag az amerikai alapelvek, szempontok, érdekek vezérlik, és ebbe nem enged beleszólást szövetségeseinek sem, maga ellen fordította azon országok közvéleményének jelentős részét is, amelyek - mint a németek - évtizedek óta az USA hívei voltak.

Az elmúlt esztendő eseményei arra figyelmeztetik az Egyesült Államokat, hogy kizárólag óriási katonai fölényére és gazdasági erejére támaszkodva még egy szuperhatalom sem fordulhat szembe szinte az egész világgal. Annál is kevésbé, mivel a terrorizmus elleni harcot nem lehet (csak) konvencionális háborúkkal megnyerni. Hiába foglalná el a „gonosz tengelyének" még meglévő államait (Észak-Korea, Irán), a terrorizmus csak úgy irtható ki, ha ebben a világ - lehetőség szerint - minden országa részt vesz.

Tehát szüksége van arra az intézményre, amely tömöríti a világ országait. Ez az intézmény az ENSZ. Az Egyesült Államok kezdeményezésére hívták életre, a háborút megelőző vitákban Washington mégsem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy kifejezze megvetését a világszervezettel (és annak tagjaival) szemben. Kijelentette, hogy a Biztonsági Tanács (BT) határozatait csak akkor fogadja el, ha azok megegyeznek saját elképzeléseivel.

 

 

A szövetségi politika semmibevétele mellett az amerikai kormány nem fordított elég figyelmet a háború (melynek megnyeréséhez katonailag nem férhetett kétség) után várható problémák kezelésére. Nyilván elkerülte figyelmét, hogy Vegetius, római katonai szakértő (legalábbis így hívnánk ma) évszázadok óta érvényes mondása (Si vis pacem para bellum) mára így aktualizálódott: „Ha háborút akarsz, készülj a békére". A Fehér Ház és a Pentagon stratégái ezt most elmulasztották. Szakítottak azzal a hagyománynyal, amely az elmúlt száz esztendőben minden amerikai kormány számára fontos volt: pontos stratégia kidolgozása a háború utáni béke megszilárdítására. Thomas W. Wilson 14 pontos tervet adott át az első világháború után az európai nagyhatalmaknak („Béke győzelem nélkül"), amely alapul szolgálhatott volna egy átfogó, igazságos európai rendezéshez. Nem az ő hibája, hogy az európai nagyhatalmak (franciák, angolok) ezt papírkosárba dobták, és a nacionalista érdekeiknek inkább megfelelő versailles-i szerződés kierőszakolásával nem a tartós béke, hanem a második világháború alapjait rakták le. 1945 után kedvezőbb visszhangra találtak Európában Washington ugyancsak jól előkészített tervei. Az eredmény nem csak Nyugat-Európa gazdasági lábra állítása volt (Marshall-terv). Az igazi történelmi sikert az jelentette, hogy demokratikus államot teremtettek a hitleri Németország helyén. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az amerikaiakat is súlyos felelősség terheli Európa háború utáni kettéosztásáért, merthogy átadta a Szovjetuniónak Európa keleti felét.)

Irak esetében szakított Washington saját hagyományával, a béke gondos előkészítésével. Stratégái egész sor, később rossznak bizonyult feltételezésből indultak ki.

* Azt gondolták, hogy az irakiak Szaddám szörnyű diktatúrája után felszabadítónak tekintik az amerikai-angol szövetségeseket. Kezdetben ez történt. De átmeneti lelkesedés után egyre többen követelik a külföldi csapatok kivonulását. A szövetségesek legyőzték Szaddámot, de az ott élők nacionalizmusát, a minden nyugatival szemben megnyilvánuló ellenséges magatartást, az iszlám befolyását nem. Erre nem voltak kellően felkészülve.

* Azzal, hogy előre (tehát az irakiak megkérdezése nélkül) felosztották - szinte csak amerikai vállalatok között - a háború utáni újjáépítési megbízásokat, szintén megsértették a helybeliek önérzetét, büszkeségét. Ennek az amerikaiakra jellemző arroganciának alkalmazása akkor is hiba, ha joggal tartják orientális irrealizmusnak, nyugati széplelkek álmának azt az elképzelést, hogy Irak képes külső segítség nélkül megszervezni és finanszírozni az újjáépítést.

* Washingtonban arra számítottak, hogy a lakosság 60 százalékát kitevő síita többség és a Szaddám rendszerében velük együtt üldözött kurdok fenntartás nélkül támogatják majd az amerikai-angol szövetségeseket. De már az első napokban kiderült, hogy az iraki síiták jelentős része - ajatollahuk vezetésével - egy Irán mintájú, iszlám alapokon álló „Isten országa" gondolatával rokonszenvez. Ami pedig a kurdokat illeti (az összlakosság 15 százaléka), ők a szövetségesek legbiztosabb támogatói ugyan, de kétséges, hogy feladták-e önálló államalapítási terveiket. Ez - csakúgy, mint egy iszlám alapokon szervezett Irak - ellentmond az amerikai elképzeléseknek.

* A Pentagon stratégái alábecsülték a Szaddám-rendszer támogatóinak erejét. A rendszer gyors összeomlása után nem számítottak politikai és fegyveres ellenállásukra. Mára kiderült, hogy a korábban lehetetlennek tartott partizánháború nagyon is lehetséges. Ami egy második Vietnam rémét kelti a világ legerősebb katonai hatalmában.

* De a legfontosabb tanulság talán az lehetne - nemcsak Washington, hanem az egész világ számára -, hogy manapság nem lehet háborút hazug érvekkel, téves értesülések tudatos vagy akaratlan túlértékelésével megindokolni. Korábban minden háború után a győztesnek volt igaza, bármilyen módszerekkel valósította is meg céljait. Ma szerencsére más a helyzet. Az amerikaiak és angolok katonailag győztek Irakban, de a háború indítékai tekintetében pellengéren állnak. Vezető politikusok (elnök, tanácsadója, a titkosszolgálat főnöke) kénytelenek egymás után „vállalni a felelősséget". Ezzel a terroristák szintjére süllyesztik a politikát: ők toldják mindenhez ezt a közhelyet, hogy „ezzel együtt igazunk volt". Nem felelősséget kell vállalni a rossz döntésért, hanem el kell kerülni azt. Lehet vitatkozni, hogy szükség volt-e a háborúra, vagy sem. De aki azt mondja, hogy igen, az az igazi okot nevezze meg. Adott esetben elég súlyos az is: Szaddám minden idők egyik legkegyetlenebb diktátora, gyilkolja saját népét és mindenkit (két háborúban bizonyította), akiknek elpusztításához elég fegyvere van.

 

 

Némi cinizmussal azt mondhatnánk, hogy világpolitikai méretekben a háború igazi győztese Szaddám Huszein. Elérte azt, ami az elmúlt fél évszázadban senkinek, a Szovjetuniónak sem sikerült: aláásta az atlanti szövetséget, és megosztotta az Európai Uniót. Ebben jelentős szerepe volt George W. Bushnak, de lenne oka két európai politikusnak, Jacques Chiracnak és Gerhard Schrödernek is hamut szórnia saját fejére. Mindketten jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy története legnagyobb válságába sodródott a nyugati szövetségi rendszer. A francia elnök és a német kancellár magatartásában nem az kifogásolható, hogy ellenezték a háborút - ehhez nemcsak joguk van, de hivatalukból adódóan kötelességük is, ha meg vannak győződve igazukról -, hanem az, hogy ezt nem erkölcsi alapon, hanem saját személyes céljaik érdekében és a diplomáciához méltatlan, amatőr módszerekkel tették.

Chirac jó lehetőséget látott rá, hogy plakatív külpolitikával elterelje a figyelmet személyes és belpolitikai nehézségeiről. Ismeretes, hogy csak államelnöki tisztsége mentette meg attól, hogy bíróság elé állítsák a párizsi polgármestersége idején elkövetett állítólagos szabálytalanságokért. (Feltehetően ezért vette fontolóra, hogy 78 évesen harmadszor is jelölteti majd magát erre a posztra.) Az egyre növekvő munkanélküliség, a gazdasági növekedés csökkenése olyan szociális megszorításokra kényszerítik, amelyek ártanak népszerűségének. Viszont tudta, hogy a Franciaországban mindig termékeny talajra találó Amerika-ellenességgel mindezt - legalábbis átmenetileg - ellensúlyozhatja. Chirac arra is esélyt látott, hogy - második De Gaulle-ként - megmutassa a nagy riválisnak, Angliának, hogy melyik Európa vezető hatalma, és ki első számú politikusa.

Gerhard Schrödert, aki Chiracnál sokkal egyszerűbb szellem, nem ilyen bonyolult meggondolások vezették, amikor kijelentette, hogy „Németország az én vezetésem alatt nem vesz részt az Egyesült Államok iraki kalandjában". Ő egyszerűen csak meg akarta nyerni a küszöbönálló választásokat, amire katasztrofális gazdaságpolitikája miatt már senki nem adott neki esélyt. Jól számított. A németek már jó ideje nem akarnak háborút - bejelentésével a kancellár maga mellé állította a közhangulatot, újraválasztották. (Más kérdés, hogy népszerűsége az elmúlt évben mélypontra zuhant, és pártját is leküzdötte a háború utáni legalacsonyabb szintre.)

Ezt a kizárólag pillanatnyi saját érdeket szem előtt tartó francia-német politikát olyan dilettáns amatörizmussal próbálták megvalósítani, hogy Talleyrand és Bismarck forgott a sírjában. Az ilyen esetekben szokásos diplomáciai tárgyalások, a többi EU-tagállammal való egyeztetés helyett, az európai partnerek megkerülésével egyenesen a Biztonsági Tanács elé vitték az ügyet. Az egész világ előtt akarták pellengérre állítani az Egyesült Államokat.

Ezzel egyrészt az amerikai politikát ellenzőkre és annak támogatóira osztották a már EU-tagokat és a csatlakozás előtt állókat. (Chirac hisztérikus kirohanását az atlanti politikával elkötelezett tagjelöltek ellen a diplomáciai viselkedés mélypontjaként fogja számon tartani a történelem.) A nyílt konfrontációt választó francia-német amatőr diplomácia másik következménye az volt, hogy az amerikai politika - szerintük helyes irányba való - befolyásolása helyett elveszítettek minden lehetőséget annak módosítására. Washington ugyanis egy intellektuálisan szintén nem értékelhető „csak azért is" magatartással válaszolt. A partnerek elérkeztek egymás színvonalára. Nincs mit egymás szemére vetniük abban a kérdésben sem, hogy ki ártott többet az ENSZ tekintélyének. Ha úgy vesszük, az amerikaiak ebben még tisztességesebbek voltak, mert eleve megmondták, hogy nem érdekli őket, mi a világszervezet véleménye. Erkölcsösebb-e ennél a francia-német magatartás? A franciák a BT állandó tagjaként, a németek annak soros elnökeként jelentették be, hogy akkor sem vesznek részt a háborúban, ha a tanács többsége így dönt. Vagyis pontosan úgy veszik semmibe saját testületük döntését, mint az amerikaiak.

És ha valaki azt gondolná, hogy a diplomácia porcelánboltjába tévedt elefántok a háború után hozzáláttak a cserepek összeragasztásához, téved. Bush egyszerűen nem áll szóba atlanti szövetségeseivel, Schröderrel és Chirackal. Azok pedig sértődöttségükben az amerikaiak katonai túlerejének ellensúlyozására „európai parancsnoki központ" felállítását határozták el (Luxemburggal és Belgiummal közösen, de angolok, spanyolok és olaszok nélkül), amely ha megvalósul, irányítani fogja egy - természetesen még nem létező - európai rohamcsapat bevetését. (Alapítási okmány: „...Luxemburg hozza a felderítőket...") Ha mindez nem lenne annyira szomorú, nevethetnénk.

Persze egy csepp igazság van Chirac és Schröder elképzelésében (bár nem akarom meggyanúsítani őket azzal, hogy ez volt a szándékuk): ha az EU-országok be akarják tölteni az őket megillető helyet a világpolitikában, erősíteni kell katonai és gazdasági erejüket, össze kell hangolni külpolitikájukat. Európa csak egységesen képes érvényt szerezni akaratának. Ha van ennek az atlanti partnerek közötti áldatlan vitának Európa számára pozitívuma, akkor az, hogy rámutatott: hova vezet az EU tagállamainak széthúzása, és milyen fontos lenne az egységesen kidolgozott és képviselt kül- és katonapolitika. Nem elég állandóan csak bírálni az amerikaiak sokszor nagyon is kifogásolható politikáját, arra várni, hogy a 250 millió amerikai majd megvédi, minden bajból kisegíti a 400 milliós EU-t. Alternatívát kell ajánlani helyette és azt közösen megvalósítani. A balkáni háborúk azt mutatják, hogy Európa erre ma még katonailag, az iraki pedig, hogy diplomáciailag is képtelen. Az atlanti szövetségnek nem az a problémája, hogy sok benne Amerika, hanem az, hogy kevés az Európa.

Nem konkurálnunk kell az Egyesült Államokkal. Ez katonai és gazdasági téren egyaránt kilátástalan. De fontos területeken hozzájárulhatunk a meglévő struktúrák továbbfejlesztéséhez. Jó példa erre a nyár elején hadba állított „Eurofighter", a világ legmodernebb harci repülője, amelyet németek, angolok, spanyolok, olaszok közösen építettek. (A franciák nem vettek részt, mert ők a mára elavult technikájú Mirage-t ajánlották európai szabványnak.)

A megrendült nyugati szövetségi rendszert csak úgy lehet ismét szilárd alapokra helyezni, ha az óceán mindkét oldalán tudatosítják azt az elvet, amelyen ez a szövetség kezdettől fogva alapul: egymásra vagyunk utalva, egymás természetes szövetségesei vagyunk. Azzá tesz bennünket közös, keresztény-zsidó kultúrára épülő történelmünk és a demokratikus berendezkedésbe, az emberi jogok tiszteletben tartásának fontosságába vetett hitünk.

Ha ezt újból tudatosítjuk, talán jobban meg tudjuk érteni egymás szempontjait. Mi, európaiak azt, hogy az óceán másik oldalán 2001. szeptember 11-e a nemzet történetében egyedülálló katasztrófa, megrázkódtatás volt, ami számukra egy háború kezdetét jelentette. Az Egyesült Államok megtámadottnak érzi magát, ezért az iraki háborút önvédelmi háborúnak, ha kell, egy sorozat első részének tekinti. Bízik erejében, hogy ebből a küzdelemből győztesként fog kikerülni.

És hasznos lenne, hogy odaát is meg akarnák érteni a mi gondolkodásunkat. Ez eltér az övéktől, mert az európai történelemben a háború rendszeresen ismétlődő megrázkódtatás. Rossz tapasztalataink vannak a katonai megoldásokkal. Igyekszünk hát elkerülni őket.

Valahogy közös nevezőre kellene hozni az európaiak Immanuel Kant „örök békéje" utáni vágyát az amerikaiak erőre alapozott misszionárius felfogásával.

 

Az iraki háború nyomán ismét felmerül két már korábban is vitatott kérdés: megfelel-e az ENSZ struktúrája a mai kor követelményeinek, nem bízták-e meg az alapítók a világszervezetet olyan feladatokkal, amelyeket képtelen megoldani. Az iraki háború nyomán Kofi Annan ENSZ-főtitkár bizottságot nevezett ki a világszervezet új struktúrájának és feladatkörének kidolgozására. A kiszivárgott hírek szerint megszüntetnék az állandó tagok vétójogát. Új szempontok szerint, más módszerrel választanák (neveznék ki?) a BT tagjait. Felmentenék az ENSZ-t a politikai és katonai feladatok (pl. békefenntartó csapatok szervezése) alól. Ez nyilván feltétele annak, hogy a BT mostani állandó tagjai lemondjanak vétójogukról. Ugyanakkor az eddiginél nagyobb figyelmet fordítana az ENSZ az éhezés, szegénység megszüntetésére, az emberi jogok tiszteletben tartására (nők, gyermekek jogai, emberkereskedelem stb.). Feladatkörébe tartozna nemzetközi bíróságok felállítása, működtetése. Az érvényes nemzetközi jog módosítása, hozzáigazítása a mai kor követelményeihez. Már dolgoznak egy olyan törvényen, amely relativizálná az állami szuverenitás vesztfáliai béke (1648) óta érvényes tételét, hogy egy ország sem avatkozhat be egy másik ország belügyeibe. Más szóval: szigorúan meghatározott feltételek mellett feljogosít tömeggyilkos, terrorizmust támogató, tömegpusztító fegyvereket gyártó vagy azokat terjesztő diktatúrák megdöntésére.

Miközben az ENSZ átalakítását feltehetően hosszú viták előzik meg, a NATO modernizálása valószínűleg rövidebb távú feladat lesz. Már csak azért is, mert már megkezdődött. Az iraki háborúban felmerült problémák csak sürgetik a reformok mielőbbi megvalósítását. Az Észak-atlanti Szövetség már nem kizárólag kölcsönös védelmi szervezet, hatásköre nem feltétlenül szorítkozik a tagállamok területére. A kommunizmus összeomlása óta - a balkáni háborúk idején - kibővítették hatáskörét. A meglévő struktúra, szervezettség felhasználásával tervezik egy gyorsan bevethető, jól felszerelt és kiképzett egység kialakítását. Feladata lesz a NATO-nak a terrorizmus, a kábítószer és emberkereskedelem elleni küzdelem. És bevethetők lesznek a NATO főparancsnoksága alá tartozó katonák és technikai felszerelés olyan természeti katasztrófák esetén is, mint földrengés, árvíz vagy az idei nyáron Európa-szerte pusztító erdőtüzek. (Az utóbbi esetben a NATO korábbi határozat nélkül, kérésre, Portugália rendelkezésére bocsátott jelentős mennyiségű, tűz oltására alkalmas technikai felszerelést.) Az eddig kizárólag katonai szervezetet tehát az adófizetők mindennapi problémáit is megoldani segítő intézménnyé alakítják.

 

A háború körüli közhangulat kialakításában jelentős szerepe volt a békemozgalom világméretű tüntetéseinek. A vietnami háború óta nem ment ennyi ember az utcára tüntetni a béke mellett. Fontos, a társadalom jelentős részének nézetét kifejező jelenség ez, a szabad polgári véleménynyilvánítás fóruma. A jelszavak mögött azonban számos irányzat, egymással sokszor összeegyeztethetetlen szándék húzódik meg. Mást ért a béke fogalmán a Kairóban tüntető imám és mást a Párizsban utcára menő feminista. Mást a római pápa és mást az öngyilkos merényletre készülő palesztin fiatal. Van, aki Amerika-ellenességét juttatja kifejezésre, mások globalizmusellenességüknek adnak hangot.

Az ilyen megmozdulások, amelyeken több ezer ember vesz részt, érzelmileg túlfűtöttek. De van egy a józan ész, értelem diktálta határ, amelyet nem szabadna átlépni. Én egy berlini tüntetésről akkor mentem haza, amikor a szónok egyenlőségjelet tett Bush és Szaddám közé. (Ez nem volt egyedül álló jelenség, a német igazságügy-miniszter asszony Hitlerhez hasonlította az amerikai elnököt.) Különösen a budapesti tüntetésen zavart egy olyan mozzanat, ami évtizedeken át nyugtalanított a hasonló nyugat-európai megnyilvánulásoknál. Hogy lelkesen tüntetünk a háború ellen, önmagában jó. De egyszersmind állást foglalunk a jelenlegi helyzet, a status quo, adott esetben Szaddám diktatúrájának fenntartása mellett. Azt mondjuk huszonkét millió irakinak, hogy a béke (a mi békénk) érdekében tűrjétek tovább a terrort, a nyomort. Mondjuk ezt mi, magyarok, akik máig nem értjük, hogy 1956-ban a nyugatiak a békére (az ő békéjükre) hivatkozva nem segítettek nekünk.

Minden bizonnyal a katolikus egyház is le fogja vonni a következtetéseket az iraki háború körüli vitában képviselt magatartásáról. (A pápa nem. Ő már beírta a nevét a világ nagy egyéniségeinek sorába, de előrehaladott kora, szörnyű betegsége ma már valószínűleg megakadályozza abban, hogy újraértékeljen dolgokat.) A közvélemény örömmel fogadta, hogy a katolikus egyház megváltoztatta véleményét a háborúról, ma már nem áldja meg gondolkodás nélkül minden háborúba küldött katona fegyverét. Ugyanakkor nem egészen világos, hogy az egyház mostani magatartásával feladta-e Szent Ágoston tételét az igazságos háborúról, és minden körülmények között a béke megőrzését tekinti-e legfőbb célnak. Ha az utóbbi feltételezés igaz - amire számos jel utal -, érdekes lenne tudni, hogy a háború befejezése, a tömegsírok feltárása, a megcsonkított, megkínzott áldozatok tanúvallomása után is fenntartja-e az egyház ezt az álláspontot. (Eddig mintegy 35 ezer holttestet találtak tömegsírokban, köztük olyanokét is, akiket már a háború megkezdése után öltek meg. A húsz év alatt Irakban meggyilkolt áldozatok számát kétszázezerre teszik.) Kérdés, hogy ezek után is helyes döntésnek tartják-e a Vatikánban, hogy a pápa felértékelte ezt a rendszert a bagdadi külügyminiszter fogadásával, és „béke mindenáron" elvét a további gyilkosságok megakadályozásának lehetősége fölé helyezte. (Mint tette ezt számos történész szerint XII. Pius pápa Hitler és a holokauszt esetében.) Galilei ügyében 450 évet kellett várni, hogy az egyház beismerje tévedését. Saját tekintélyének használna, ha ez most gyorsabban menne.

 

Meggyőződésem, hogy az Egyesült Államok nem készült fel kellőképpen a háború utáni problémák megoldására. De túlzásnak tartom öt hónappal a huszonkét évnyi diktatúrának véget vető háború után azt követelni, hogy térjen rendes kerékvágásba az élet, működjön a közellátás, legyen szabadon választott parlament, kormány, szabad sajtó, és a diktatúrát megdöntő csapatok azonnal menjenek haza. Annak tudatában, hogy a hasonlatok mindig sántítanak, a párhuzam szándéka nélkül mégis említenék egy esetet: Nyugat-Németországban, ahol az amerikai, angol, francia szövetségesek egy demokratikus állam alapjait akarták lerakni 1945 után (az ország keleti részében a kommunisták diktatúrát rendeztek be), csak négy évvel a háborút követően (1949 szeptemberében) látták elérkezettnek az időt parlamenti választásokra, kormányalakításra. Addig a Szövetséges Ellenőrző Tanács irányította részletekbe menően az ügyeket, nevezte ki a Parlamenti Tanács tagjait, és bízta meg őket egy demokratikus alkotmány kidolgozásával, adott engedélyt újságok, folyóiratok kiadásához, színházak megnyitásához. A Német Szövetségi Köztársaság csak tíz évvel a háború után, 1955-ben lett szuverén állam. A szövetségesek - igaz, csak formálisan - 1990-ig (!) gyakoroltak bizonyos ellenőrzési jogokat.

Emlékeztetőül: fél éve sincs, hogy Irakban véget ért a háború.

Még nem tudjuk, mi lesz az iraki fejlemények végső kimenetele, meddig tart a bizonytalanság, lesz-e valóban gerillaháború, vagy megindul - ha lassan is - egy békés fejlődés. De - és most mindegy, hogy helyeseltük vagy elleneztük az amerikaiak Szaddám elleni háborúját - azt már rögzíthetjük, hogy egy szörnyű diktatúrával kevesebb van. És ez azért jó. Jó az is, hogy Szaddám sorsát tekintve a diktátorok elbizonytalanodtak. Nem lehetnek biztosak abban, hogy nem jutnak hasonló sorsra. (A libériai diktátor emigrált, a líbiai pedig felelősséget vállalt az amerikai és francia utasszállító gépek felrobbantásáért.) Ugyancsak tény, hogy Iránban a demokratikus ellenzék - diákok, fiatal munkások és nők (!) - Szaddám bukása óta bátrabban mennek az utcára tüntetni a rendszer ellen. Szíriában Asszad elnök (megtartja vagy nem, de) ígéretet tett rá, hogy nem támogatja az országából kiinduló Izrael-ellenes palesztin terrorizmust.

Csalódásra persze mindig kell számítani. A palesztin-izraeli béketerv újabb kudarca szomorú bizonyítéka ennek. De ez és az iraki események azt is bizonyítják, hogy a demokratikus országok (és itt elsősorban az Egyesült Államokra és az EU-ra gondolok) összefogása nélkül nem lesz béke a Közel-Keleten. Washingtonnak le kell szállnia arról a magas lóról, hogy „egyedül is elég erős vagyok", Párizsban és Berlinben pedig győznie kellene a belátásnak, hogy a globalizált világban az ottani háború a mi békénket is fenyegeti. Jó lenne végre rácáfolni a háború filozófusának, Carl von Clausewitznak tételére, hogy „a háborúk történetéből még soha senki nem tanult semmit. Új helyzetben új érdekek döntenek."