Aletta Vid
A tündérkert felé
A tündérkert felé a Tündérlépcsőn
kell felfelé sietni majd tavasszal,
hol hangja nincs a lúdtalpas cipőknek,
csak kocc, a kőre bukkanó nagyasztal
hasít magának visszhangot a hegyről,
majd könnyedén nem értem talpra áll,
maga köré rendel karnist és széket,
konyha, málna, sült hal és barribál
fordul le fentről, íme, itt vagyok,
a szerző most pár oldalt oldalog,
a hold az inverz háttérben ragyog,
és megcsókolja legszebbik szerelmét
a lét szigorú ajkával a nemlét.
Egy múzsáért
Sürgős az ügy, nem várhat holnapig,
hölgyem, a szívem csak Önért zokog,
Öné mindenem, életem Öné,
ne rúgjon el, Ön nélkül nem fogok
ziháló fényben biztos kézzel írni,
(az hétszentség, hiszen festő vagyok),
mindegy, a Művész szeretetre vágyik,
tegyen úgy, mintha... és odahagyok
egy harmatos mandulafácskát,
akár egy békés, zöld olajhegyet,
a kontinens minden csodája várhat,
csak én Önnel egyszer együtt legyek!
Ne értsen félre, jaj, ne értsen félre!
Csak nézze ezt a képet, kék eget,
és vonulatok, domb a karcsú sarkon,
és errefelé érző ujjbegyek,
ne még, ne menjen, hová ilyen sürgős?!
Látja, a kép, a színek és a formák,
hogy göndörödik itt a páfrány, és ott
a cédruságak magukat karolják.
Majd egyszer
Nyáron hajóval, társasággal,
télen család-dal és meló,
nem tűnik izgalmas truvájnak,
és irgalmatlan hull a hó.
Picit még gyakorolni kéne,
a kés oly élesen vihog,
hagyma, tűzhely, most épp mi kozmál?
Adysta trükk: titok, titok.
És nyelvtörőben jó lehetnék,
ó, várjatok, én is megyek,
várnak engem is, engem várnak,
és sült égbolt és kék csipetkék,
és harc és vér és jéghegyek,
az utolsó sor lényege: minden hiába, úgyis meghalunk. Majd egyszer megírom.
A hintaszék
Nincs kényszer benne
Nincs kényszer benne, hogy is lenne,
másképp a hétfő el se menne,
tologatni a napokat egyre,
hol itt a kényszer?, az nincs benne.
Az nem kényszer a reggelekre,
hogy úgy keljen, hogy még szeretne
egy órát még az élvezetbe
ott lenni, itt nem lenni, benne.
Pördül vele a hév a hegyre,
viszi és hozza, jaj, csak ezt ne!,
jaj, csak ne ásíts!, hogy lehetne?
A kényszerrel - na, az nincs benne.
Kiss Gabriella
Pikareszk
Fél hatkor a létező legjobb úton afelé, hogy hazaérjek.
A sarkon vigécek állnak, kiderül, ők azok a szegény emberek
- a hónapban már megvolt a huszonöt rugó -,
akik a legtöbbet ruhára költenek.
A hentesnél a melósok száztízér vesznek lecsókolbászt
csak egy szelet kenyérrel. Kettő, az plusz húsz lenne.
Én oldalast kérek, fáradtak, már ki se néznek onnan.
Öt perc alatt érek át Amerikába, mindenki kiöltözött,
mindenki izgatott, mindenki vár valamire az
Oktogon bármelyik oldalán. De a McDonald's bohóca
nem hal meg értük, hiába villog, mire fel?
Megváltás végre a zöld lámpa.
A Zeneakadémia lépcsőjén tízéves cigánygyerek
fütyül valami egészen mást, parkolókat őriz,
tőlem cigit kér. Kicsi vagy még. Akkor bekaphatod.
Ahhoz is. Ez már a kocsma, előtte kisbicikli, kiskutya kikötve,
mintha elcsatangolnának amúgy. A pincsi kopasz,
hullámpapírra ültették, hogy ne fázzon annyira.
Hatkor, hatvanévesen vásárolok be valami
könnyűt, megfontoltan olcsót az oldalas mellé.
Otthon művelem kicsit kertemet, főzés után elmosogatok.
Nyílt levél
Elnézést szeretnék kérni,
sajnálom, hogy nem voltam ott,
huszonöt éve, tegnap, három év múlva,
pedig vártál rám, kint, a falu határában,
ahol nyárfák szegélyezik az autóutat,
innen csak harmincöt kilométer, huszonöt év,
fényszórók szaggatták képekre mozdulatainkat,
pedig tudtam, hogy te leszel az egyetlen,
akitől tegnap teherbe estem azon a deres éjszakán,
egymás combján melengettük hideg talpunkat,
de lekéstem ezt az eljövendő találkozót,
tizenhat évesen feküdtem volna melletted,
s a lepedőn egybemosódott vérem
rákent szúnyogok tetemével, véremmel,
nem értem oda, s most összeszorul gyomrom a vágyakozástól,
reggel vért, elmorzsált nyárfalevelet keresek a száraz lepedőn,
persze nem találok semmit, sajnálom.
Tolvaj Zoltán
Reformkori válság-show
Kalmár György* válasza K. F.-nek
Drága Kazincz', leveled megkaptam, bár sose írtál.
Szalmával bélelt priccsen hálok, csuda hűvös
mínuszok ontják bénító csapadékukat itten.
Arcomról épp száradozék le a var, vesegörcsök
ráznak, reggelig ébren tipródom csigapózban,
bosch-i kavalkád: hüllők kúsznak elő a sarokból,
pénz se csilingel, tátzlim bugyrán kong az üresség.
Kályhám belseje bélelt fészke a jégmadaraknak.
Könyveimet lefölözte a Szentszék, sok szakadással-
mételyezéssel csentem vissza a cenzori kartól;
gyertyájuknak lobja se vet csak bő koromüszköt.
Pétervári katedrám, lásd odahagytam, elég volt,
fíloszi ínyencségeken újfent nem lakomázok,
régi tivornyák morzsáit fogaim csikorítják.
Példa okáért ott volt Sárkányné tsöregéje...
Szörnyű kastély, Dersen tartott akkor az éjjel,
úrvacsorám savas újbor, romlott emsetepertő,
mérget, philtrumot éreztem zakatolni velőmben,
örvényes muszlim-tánccal kiterültem a kertbe,
rúgtam kettőt, s orromon át folyt, dőlt az imádság...
Mégis a bordélyasszony pezsgő bájitalától
nem tudtam - gejzír módjára kivált - szabadulni,
pislogtam már, jól megerőltetvén az okádást.
Ottlétem fedezéke az árnyékszék meg a háló;
tordai kénfumarólám fújtat a paplani dűnék
ritka daróca alatt, lapulok, ne kísértsen a Drágó,
épp hogy félálomban senyvede (hallom, a zsongás
megkörnyékez) - tárul az ajtó. Kerge mocorgás
billent át ama Morpheus által tárt szakadékon...
Bordélyasszonyom az: mindkét dudamelle kibuggyan,
omladozik rám párnacsaták lúdtollözönében,
Bordélyasszonyom az: kacifántos ölének apálya
rongyfelszíne alá húz, lenn tart, míg levegőt kapsz,
Bordélyasszonyom az: rafinált esze démoni puccsot
forgat, mert mialatt a szeszes bögyölőt erigálja,
lánya barackszínű tafotám zsebeit veszi gondba,
majd a tarisznyát meg-megrántva matat, felocsúdom,
későn, hisz' kiraboltak... Reggel mardos az éhség,
esti hetéráimnak hűlt helye lengi a villát.
Farba taszajtom igás lovamat, majd útnak eredve
mindezt elpanaszolván Tátai Csirke Ferencnek,
lelkem kürtje csitul, csak az orbánc karvalya kínoz,
ám - ugye, érti - a Püspöknek buja részleteket nem
ildomos elfecserészni, hisz Ő, aki „mindeneket lát",
könnyen melléképzeli azt, ami rejtve vagyon, hát
(isten győzze szemérmem: mindez kései érdem)
éppen elég, ha csupán mink páran bírjuk a kázust...
Kérlek, Széphalom őre, e titkot hagyd feledőbe,
koncnak a pletykás plebsznek sohse vetítsd elibük, mert
csődöt rejt az a rendszer, amelybe magam befalaztam...
Bagatell a fogantatásról
Van egy kvíz. Ott fenn. Kies színtér nekem.
Nem az égben, itt csellengek, interneten.
Érzem, sosem érem el felső lista légterét.
Folyvást rontom múzsám karhatalmi helyzetét.
Sajnálom, de keverem Kliót-Polihümniát,
Mindkettő toporzékol, ha újra írni lát.
Alig emlékszem, hol hal Batsányi, Kölcsey.
Vajon kinek lehettek himlős szemölcsei?
A szintidő is sürget - csípőből klikkelek.
Várj. Kinek a boldog hőse volt Mekk Elek?
Beugrik, mint a pirrichius és a ionicus,
hogy Arany bajában mi volt a krónikus.
Más opciók szerint: Radnóti. Végelgyengülésben.
Hűs rendszer nyugtázza múló tengelyferdülésem.
Piroska helyett Juliskát nyomok a Toldira.
Fáraszt már a frászbetűző kérdésorgia.
Fülemben hibajelzések harsogó kolompjai.
Hát nem elfeledtem, hogy Marquez kolumbiai?
Nagy nehezen szétválasztom Ibsent és Gogolt.
Rájövök, a Szentivánban ki volt a víg kobold.
Százhat kiló vagyok. Csupa háj és színizom.
Álló cigarettafüsttől zihál a gyulladt szívizom.
Aludnom kéne, vagy szellőztetnem egy kicsit.
Felismerek még pár idézetet: „De csitt..."
legalább eddig sem gondolok másra.
Elveken-túli konkrét számadásra.
Okos vagyok, biztatnak olcsó válaszok
(talán egy záró töltetet betárazok),
felcsillámlik az Óda első két sora,
majd az, hogy „fusson, akinek nincs bora".
Izzad a gördülő egér a tenyerem alatt.
Babits halála. Végre egy ismerős adat.
Meg a szokásos ügy: keresztbe ki és kit szeret...
a nőbitorlók közti általános gikszerek.
Ilyes problémák, éppen nálam is.
Nehéz kérdés. Majd tippelek, melyik hamis.
Esténként így szórakoznak öntelt átlagok,
(palléros áltagok) unalmasan kitárt karok.
Néhány flatus*-t azért halkan megengedek:
csak tudjam, kiben vagyok, mivé egyengetett
renyhe massza, mit nem keleszthet senki sem.
Pár perce taxin távozott szikár szerelmesem...
„Csak a tesztem kell neked?" - faggatta bőszen.
(Nehéz döntés, mit eddig tesztileg kifőztem.)
Sírt, akár a múzsák. Gyereket vár.
Tőlem. Ki maga is gyerek...
Utolsó villám... Hemingway...
Valami búcsú és fegyverek.
*Egészségügyi szakszó, 'szellentés'.
Babiczky Tibor
A felejtés könyve
Hol történt ez? A Kálvin téren? A
villamost láttam közeledni épp,
régi, fapadost; figyeltem egy
irodaház vastraverzeit, ablakait.
Most az ősz következik, hosszú kávé,
alkonyat; míg ismeretlen kamrákban,
udvarokban elfagy a hús és alszik a tej,
megdermed a víz, kenyér penészedik,
s amíg e verset írom, ki-
billent időnket a sors kénye talán
helyére rakja, s a halált szívünkben
az ég végső idejébe elteszi.
Jónás Tamás
nőt gyárt
mert elbűvölt mit hordott ócska rongya
és remélted hogy te leszel akit lát
hát beálltál a hosszú férfisorba
száraz szalmaként vártad őt a szikrát
és magadnál is fontosabbnak hitted
csak az érdekelt mit tehet s nem: mit tett
ha nincsen más kiút lehet hogy úgy lesz:
vigasztalódhatsz: vele együtt döglesz
és szétporladsz mint aszályban a földrög
de újabb-újabb nőket gyárt az ördög
és újabb-újabb nőkkel újabb kín jár
és megfog majd mint mély vízben a hínár
és nem enged az új nő se az emlék
s ha közel lépsz ő persze rögtön ellép
és elhallgatsz már eltűnsz majdnem végleg
s már nem fájnak az őszi fák ha égnek
a sikongatás könnyezés tavasszal
nem menni ösztökél inkább marasztal
s ha lehull szemedről a furcsa hályog
nézed de már csak sokból egynek látod
s nem kívánod se másnak se magadnak
csak egyszerű tőmondatok maradnak:
élni semmi szeretni is annyi
és onnantól már érdemes maradni
Mindennapi exitus
Olyan egyszerű. Ne aggódj. Sikerül.
Sötétkék fátyol hull rád. Az ég.
Roppan a fák gerince, összecsuklanak.
A kialvatlan nap becsukja nagy szemét.
Papír szakad. Az emlékek jegyzetek.
Egy ismeretlen fiú mozdulataitól
szabadulsz a legnehezebben.
Úrvacsorák. Árva csodák. Rengeteg
istent hiányolsz. A tenyeredben
a vonalak lassan átrendeződnek.
Mosolyognál, de nincs kire.
Halott rokonaid emlékeire vigyázol,
azon kapod magad. Kőnek
érzed a szemed. Nem tudod, ki, gyászol
máris egy nő. Felsikít akkor, aki benned
valami idegen sorsot cipelt.
Szoborrá leszel. Kellemes a szemnek.
Az idő tücsökké. Neked is ciripelt.
Lackfi János
Nénivers
Itt ülök, írok a klasszikus arányú
balatoni villa fakorlátos teraszán,
köröttem fák susognak, a kanyarodó
utcát belátom, valóságos panoráma, itt
minden elhaladó lelassít, most éppen egy
túlsúlyos, idős néni tolja felfelé vásárlásból jövet
teli kiskocsiját, kifullad, megáll, letelepszik
épp velem szemben a kerítéslábazatra.
Rögtön felébred bennem a költői kötelességtudat,
nézem a nénit, hosszú nyakláncát, lila blúzát,
a kiskocsi tetejére tett táskáját, mi a fontosabb,
itt most leírnom őt, mint a megfáradt, örök
néni szimbólumát, akinek nincs, ki segítsen,
vagy hogy ajánlkozzam tolni kicsit kocsiját,
ahogy az enyémet is annyiszor taszították már
segítőkész földiek, égiek, mi fontosabb,
a részvét vagy a tevékeny részvétel,
elmélkedem, míg, úgy tetszik, szemrehányó
tekintettel, mereven engem bámul a néni,
jóllehet csak a fáradtság teszi, cseppet elbambult,
na, vajon segítsek, ne segítsek, írom, töprenkedem,
addig-addig, hogy tovább indul, meglepően
dinamikus mozdulatokkal tolva a kiskocsiját,
eltűnve látómezőmből, mely idestova
egy szimbólummal üresebb.
A hintaszék, a hintaszék,
mögéd repül, de meg nem áll,
csapódik, ugrik, rád köszön,
fecsegni kezd, a kontya bár
elég zilált, mit mondanál,
ha hagyna szóhoz jutni téged,
hogy rakja rendbe a ruháját?,
és kedves, de azt mégsem kérted,
hogy rád testálja minden nyűgét,
hogy miért épp a zongorád
környékét szokta elkerülni,
meg mitől lesz a dongaláb,
és hol születnek hangyák, pókok,
és hová nő a mákvirág...?
A hintaszék, a hintaszék,
fecseg, csacsog, a szája jár,
hogy újra felnőtt lett a nappal,
és nem bogozták ki az ágak
kövér gubancát tegnap éjjel
akik a fák között vigyáznak,
és rendetlen fű nőtt a rózsa
bokájánál a kő alatt,
és nem látszik, de megtaposta
a kézfejét egy gyurgyalag...
A hintaszék, a hintaszék,
hiába is futsz, megtalál,
csapódik, ugrik, rád köszön,
fecseg, csacsog, a szája jár.
*K. Gy. (1726 - kb. 1795) A különc bölcselőt Kazinczy paranoidnak festi le; monstruózus műve alapján Weörestől kiérdemli „a magyar Blake" titulusát. Fentiekben Kalmár zarándoklataiból adunk némi ízelítőt, amelynek folytatását - kellő idősávszélesség hiányában - az interneten nem követhetjük nyomon.