A Mozgó Világ internetes változata

A képíró

Nem találtam a helyem. Hogyan találtam volna azt, ami nincs? Akkor sem volt itt helyem, amikor nekivágtam Afrikának, honnan került volna a hazatérés után? Úgy éreztem, a ritkuló hajú - mellesleg ez bántott legjobban, az alig ismert apámtól örökölt korai kopaszodás - testesedő, nyolcvan kilónyi térkitöltő elem, aki én vagyok, fölösleges. Úgy, ahogy van, tetőtől talpig.

Az ország fortyogott, egybefolytak a tüntetések, a rend, amiben felnőttem, szép csöndben kisompolygott a színről, alig lehetett észrevenni, hogy már nincsen. De a karnevál nem ért véget. Elmentem néhány felvonulásra, csak úgy kíváncsiságból, azért mégiscsak tudni szeretné az ember, hol lakik, de nem lettem okosabb: szónoklatok, zászlólengetés, és mintha mindenki ugyanazt mondta volna. Bár lehet, hogy csak azért tűnt úgy, mert ennyi távollét után már nem volt fülem a különbségekre.

Pártok alakultak, szűntek meg, olvadtak össze nap mint nap, fogalmam sem volt, melyik miféle; hihetetlen fazonok kalimpáltak a képernyőn, megváltást ígértek, bosszút lihegtek, buzdítottak, azután eltűntek, mielőtt megjegyezhettem volna az arcukat. Mindenki ordított. Nem mintha megrendített volna - Afrikában hozzá lehet szokni a szüntelen acsargáshoz. Végső soron otthon éreztem magam. És biztonságban. Bármekkora volt is a hangzavar, vér nem folyt, én pedig ezt az egyet megtanultam. Csakis az számít: a vér. Amíg nem csapolják, semmi baj, nem komoly.

Pénzem volt, nem túl sok, egy időre elég - a fizetésem egy részét félretettem, úgy, ahogyan apám öccse tanácsolta: nem forintban. Így aztán észre sem vettem az országos karnevállal együtt járó inflációt.

Rendbe tettem a rákosszentmihályi házat - volt gond elég a tetővel is, a pincével is -, a kertet, a kerítést, és különös gonddal apám öccsének urnáját. Ültettem köré virágot is. Lassú voltam, komótos. Hova siettem volna? Ott tartottam, ahol az érettségi után, több mint tíz évvel korábban: fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

A ház - most már végleg a sajátom - csendes mellékutcában állt, közvilágítás egy szál se, szemközt gyomos, üres telek, az útburkolatot évtizede nem javították, az aszfaltot porrá őrölték a telek.

A jobb oldali szomszédban álló ház romos, még mindig a macskarobbantás miatt elmegyógyintézetbe utalt százados feleségének tulajdona. Az asszony azonban - a bal oldali Benedek szomszéd beszámolója szerint - csak nagy ritkán kereste föl régi lakhelyét. Olyankor tessék-lássék kiszellőztetett, szemrevételezte az évről évre súlyosabb károkat, és sietett vissza a zalai dombok közé - ott lakott egykori csábítója, azóta férje, a megyei főinszeminátor.

A ritkuló látogatások alkalmával azért mindig felkereste Benedek szomszédot is.

- Na, és azt tudja, hogyan hívják az én uramat a megyében? - kérdezte hamiskás mosollyal, aztán kuncogva súgta a találós kérdés megoldását: - A nadrágos bika...

Benedek szomszéd az előző télen súlyosan megbetegedett. Tisztában volt vele, hogy gyógyíthatatlan. És ha netán mégsem tudta volna, tudomására hozták. Egy öregasszony járt hozzá három-négy naponta, valami távoli rokon, utóbb kiderült, hogy az egyetlen, főzött, mosott rá derekasan, közben meg együttérzően sopánkodott, a szava kihallatszott a hátsó kertre nyíló konyhaablakon: - Jaj, Benedek, ha én így volnék, mint te, már nem akarnék élni!

Át-átmentem az öreghez. Nem mozdult a szemközti gyommezőre néző utcai ablakból, görbe, beteg gerincét belegyűrte valami molyos fotelbe, ott kornyadozott naphosszat. Volt egy ősrégi néprádiója, csak akkor kapcsolta be, ha magyar nóta ment, olyankor együtt dörmögött az énekesekkel. De bármit énekeltek is, ő csak egy dalt döngicsélt: Téged bottal vernek, engem kacagással, gyere Bodri kutyám, megleszünk egymással.

Megkérdeztem, jólesne-e neki valami, hozok szívesen, úgyis bevásárolok magamnak. Először mindig szabódott, azután csokoládét kért, Melódia szeletet, azt az aranypapírosat, krémeset. Hoztam, erre ki akarta fizetni, erre huzakodtunk egy kicsit, azután azt mondta: - Na jó, ha nem, hát nem. De én akkor is hálás leszek, majd meglátja. - És befalta a Melódiát.

Néhány hétig nem is beszéltem mással, csak az öreggel. Lekötött a tető, a pince, a saját két kezemmel raktam át a cserepeket, bitumeneztem a pince padlóját, csak vásárolni jártam el. Egyik délután azután nem találtam az aranypapíros Melódiát a bolt édességpolcán. Átmentem egy másik üzletbe, végül a főút túloldalára, a lakótelepi nagy ABC-be. Ott azt mondta az üzletvezető: vége a Melódiának. Bezárták az üzemet, ahol azelőtt gyártották, nincs több szállítás. Viszont van svájci csoki dögivel, vegyek azt, sokkal jobb. Főleg amelyiknek az emblémája egy lila tehén, az most a sztár. Vettem, de nem nagyon hittem benne.

Benedek szomszéd egészen szürke volt, nem nyúlt a svájci csokoládéért, csak kérdőn nézett, én meg elmondtam neki, mit hallottam az ABC-ben. Erre azt felelte: - Akadjon a torkukon a lila tehén. Rohadjanak meg mind.

Elfordult, bekapcsolta a rádiót és azt morogta: Engem bottal vernek, téged kacagással...

Délután megérkezett az öregasszony. A tetőtérben bajlódtam a cserepekkel, onnan hallottam, ahogyan jajveszékelni kezd.

A mentőt én hívtam ki.

A temetésen tudtam meg, hogy Benedek szomszéd követte a hagyományt, amit apám öccse teremtett, és rám hagyta a háza felét. Az öregasszonytól értesültem róla. Kettesben kísértük a koporsót a ravatalozóból a temető végi sírhelyhez. Míg a gyászkocsi mögött lépkedtünk, mindvégig izgatottan susmorgott a varjúfekete kendője alól: mi vagyunk az örökösök, egyedül mi tettünk jót az öreggel, ez az ő síron túli hálája, ez a mi e világi jutalmunk. És hát ő jól megvan Ürömön, eszébe sincsen beköltözni a bűnös városba, nem venném-e meg tőle a fél házat, nem kér sokat, na? És megbökött a könyökével: na?

A kocsi előtt haladó pap hátrafordult, csendre intette.

Az öregasszony keresztet vetett, elhallgatott, de nem bírta soká, Benedek szomszéd koporsója még le sem ért a sírgödör fenekére, már ott éreztem az oldalamban a hegyes könyökét: na? És amikor a göröngyöt a koporsóra dobta, azt mormogta: - Porból lettél, na csak gondolja meg, és porrá lettél, azután szóljon.

Éppen végeztem a cserepekkel meg a bitumennel, amikor megjött Tronda Laci.

Vörös Lada kombival gördült a ház elé. Azt mondta, bezárta a kirendeltséget, a nyomát felszántotta, sóval bevetette. Három napja érkezett Luandából, tegnap megjött a holmink is valami teherszállítmánnyal, a sajátját már hazavitte négy fordulóval, most elhozta az enyémet - hál' istennek, az én cuccomhoz elég volt egy is. Örültem neki. A dobozokat becipeltük a házba. Nem volt sok, sőt tulajdonképpen meglepően kevés, annak a többsége is ruha, harsánytarka nyári cuccok, ebben a szürke országban egyszerűen hordhatatlanok. Néztem a szállítmányt - igazán sovány zsákmány egy tízéves szafárihoz képest.

Az egyik dobozt kibontottam, abban voltak a könyvek, a Szindbádot nem találtam. Tronda Laci azt mondta, bocs, ott felejtette az éjjeliszekrényen. Elküldtem a francba. Mentegetődzött: hirtelen kapta az utasítást, kevés ideje maradt, ráadásul le kellett zárnia a folyó ügyeket is, de a szállodában biztosan megőrzik, egy telefon az egész és elküldik, ha akarom, elintézi. Legyintettem.

Hozott három üveg Laphroigot, kiültünk a kertbe, Afrikáról beszélgettünk, Tronda Laci beszámolt a közös ismerősökről: Kundi, a betegesen kövér hivatalnok előrelépett, bekerült a kormányba, legalábbis a múlt héten még benne volt, Carlos, a forradásos arcú kubai őrnagy felszívódott - szedelődzködnek a kubaiak is, és a Quinaxixi negyed koktélbárjaiban alig hallani spanyol szót. Elmondta, közvetlenül azelőtt, hogy hazarendelték volna, ő is rákapott a Mussulo-zátonyra, kiment néhányszor, hihetetlen éjszakákat töltött ott, én meg fészkelődni kezdtem, azt kérdeztem, kivel, ő meg leírta a nőket részletesen, zaftosan, de egyikben sem ismertem Ramonára, Asmára vagy Paroiára, és megkönnyebbültem.

Mire este lett, olyan állapotba kerültünk, mint annak idején Afrika szarván, a Tito és a Churchill sugárút kereszteződésében álló szálloda bárjában - közben néha fölnyögtünk: nem is volt olyan régen! -, Addisz-Abeba visszaköszönt, és összefolyt Rákosszentmihállyal.

A harmadik üveget nyitottuk - minden alkalommal odalöttyintettünk egy kicsit apám öccsének urnája elé, a virágok közé - és Tronda Laci mindannyiszor azt mondta: - Whiskyszagú török szegfű, hú, de marhajó.

Aztán megkérdezte, mihez kezdek. Én meg azt, hogy ő. Az eget néztük, Tronda Laci röhögött, a magasba bökött, a nagy görbe orr, ami kivívta az afrikaiak csodálatát, szinte a csillagokat szimatolta: - Hát nincsen meg a Kismedvéd meg a Fiastyúkod?! Mit akarsz még?

Én meg hanyatt vágtam magam a whiskyszagú török szegfűben, bevertem a fejem az urna talapzatába, és azt gondoltam: tényleg, igaza van, itt a Kismedve, itt a Fiastyúk, itt az összes csillag hiánytalanul - mi kell még?

Akkor született az ötlet, csak nem voltunk olyan állapotban, hogy a részleteket is megbeszélhessük.

Tronda Laci a ház előtt parkoló Lada kombiig sem tudott volna elbotorkálni, nemhogy a volánhoz üljön.

Lerogyott a díványra, azon aludt valami napsárga és tengerkék takaró alatt, amit az egyik dobozból húztam elő, azt hiszem, a Rogue Santeirón vettem, a végeláthatatlan luandai piactéren, még a legszebb években, amikor éppen a Mussulo-zátonyra készültem, és arra gondoltam, leterítjük valahol a parton, arra fekszünk, Asma meg én... de lehet, hogy nem.

A lafrojg egyik legnagyobb előnye, hogy nincs másnaposság. Másfél üvegtől sem. Délben ébredtünk, viszonylag frissen, se gyomorégés, se fejfájás. Emlékeztünk rá, hol tartottunk, és sorra vettük a részleteket, aprólékosan, pontról pontra.

Tulajdonképpen nem rajongtunk egymásért. A magánügyeinket - már amennyi Luandában lehetett nekünk - megtartottuk magunknak, és a szó legszorosabb értelmében vett munkaügyeken túl alig-alig beszéltünk egymással. Mégis, Angola összekovácsolt bennünket, értettük egymást, ha azt mondtam: prinadlezsit csetverki, vagy Quinaxixi negyed, vagy Cuito Cuanavale, vagy tankogradi széria - ő értette egyedül. Olyanok voltunk, mint akik együtt ültek a sitten - jó helyen mondom, mi? Csak mert szeretném, ha Önök is megértenék - vagy együtt harcolták végig a waterlooi csatát; olyanok, mint egy kétszemélyes bajtársi szövetség. A bajtársat nem kell szeretni, elég, ha biztos lehet benne az ember, hogy nyugodtan hátat fordíthat neki.

Megállapodtunk. Én a tulaj, ő az üzletvezető. Én gründolom az infrastruktúrát, ő viszi az ügyeket. Azt csináljuk, amihez értünk. Nem fegyver. Ugyan. Azt se tudjuk, mi az. Felejtsük el.

Az ötlet kézenfekvő, ragyogó mégis, apám öccse büszke lett volna ránk, sőt talán ő sugallta az amforából, melynek talapzatába előző este úgy bevágtam a fejem, hogy reggelre fél öklömnyi púp nőtt rajta - nem esett messze az ő ideáitól, igazán nem. Világos, mint a nap: alkatrész.

Tucatjával húzták le a redőnyt a gyárak országszerte. A Lajtától az Urálig meg ezerszám, és itt volt köröttünk mindaz, amit az elmúlt évtizedekben kiokádtak magukból: járművek, masinák, tárgyak, használható és használhatatlan, jó és rossz, valódi és gagyi. Egy darabig még elzötyögnek, dohognak. Azután lerohadnak. Akinek futja, újat vesz. Akinek nem, javíttat. És a többségnek nem futja majd. De nem lesz mivel megjavíttatni, mert nincs többé gyár, nincs utánpótlás nincsen semmi - és akkor jövünk mi.

- Kegyelmi pillanat! - lelkesedett Tronda Laci, kérdezte, van-e még lafrojg, mondtam, elfogyott, erre kiment az urnához, érezni-e még a whiskyt a török szegfűn, de azok beitták az éjszaka, és a maguk illatával helyettesítették. - Büdös virágszag - mondta Tronda, miután kiakasztotta az orrát a szegfűből, azután rajongott tovább. - Mindenki szabadulni akar a cucctól, fillérekért dobja utánunk, és ha hátat fordítunk, röhög a markába, milyen hülyék vagyunk, pedig ő a hülye, cégéres barom, jövő ilyenkor ő sír, mi röhögünk.

Egymás kezét szorongattuk, vállát lapogattuk: korszakvég! összedőlt a világ, de miénk a roncsok! félistenek leszünk semmi perc alatt!

- Tudod, mi ez az egész? - kérdezte Tronda. - Egy kurva nagy Gazdálkodj okosan!

Extázisban soroltuk, miféle alkatrészek kellenek és mihez, és írtuk, írtuk a végeláthatatlan listát: Trabant, Wartburg - persze csak szordínóban, egészet semmiből se, kizárólag alkatrészt -, Moszkvics, Volga - de alkatrészből is a kisebbeket, ugyanakkor létfontosságúakat -, Dacia, Zastava, Yugo - mert hát az fogy el a leghamarabb -, régi Skoda, Tatra, kis Polski, nagy Polski, Polonéz - és nem szabad kifelejteni semmit -, Robur, Barkas, MZ, Pannónia, Riga, Velorex - a háztartási gép a legnagyobb biznisz -, Rakéta porszívó, Szaratov hűtőgép, meg persze Minszk, Szokol rádió, Tesla lemezjátszó, BRG magnó, Hajdú centrifuga, belorusz gyümölcscentrifuga, ukrán porszívó, bolgár búvárszivattyú, lengyel kistraktor, NDK-turmixgép, AKA grillsütő, ETA porszívó-mosógép-főzőlap-fűtőszál-ventilátor-kávéfőző-vasaló-fűnyírógép-inhalátor-arcszauna!

 

Apám öccse olyan sikeresen nevelte belém az alkatrészimádatot, hogy ha akartam, sem tudtam volna változtatni rajta. A véremben volt, a sejtjeimbe ivódott. Képtelen voltam nagyobbra, teljesebbre, egészre gondolni, mindent az apró részek szemszögéből láttam - végül is miért ne, az egész a részek összege. A nagy dolgok mindig apróságokon buknak meg, hadseregek vesznek oda azért, mert ócska anyagból készül a bakák cipőtalpa, vagy befagy a puska a hidegben - akkor meg miért alábbvaló a részletek tisztelete?

A lórögi strandon töltött álmatlan éjszaka odáig nyomorított, hogy fennhangon filozofáltam az egyik startkövön fagyoskodva - úgy vártam a napfelkeltét. Amikor végre kivilágosodott, az üres medence harsányan, természetellenesen kéklett a kora őszi tájban, én pedig végigvizsgáltam a kéttenyérnyi burkolólapokat, és észrevettem, hogy három-négy eltört, kettő meg egyenesen hiányzik - tessék, ott folyik el a medencébe eresztett víz, íme az apró részletek hatalma, most éppen a csempéké, nemsokára itt a tél, tovább romlik az állag, mérget mernék venni rá, hogy jövő nyáron nem strandol itt senki.

Liktor még mindig aludt, a hálózsák elfödte az arcát. Gyűrött voltam, elgyalázott, nem bírtam magammal. Százhetvenhetedszer jártam körbe a medencét, azután eszembe jutott, hogy a kabinsor egyik rekeszében szerszámok rejtőznek, gondoltam, megnézem, mifélék. Végignyitogattam mind a szürke faajtókat, végül megtaláltam, amit kerestem: ásó, lapát, gereblye, fejsze - a hajlított nyelű, amivel előző este a fát vágtuk -, de volt fűnyírógép is, meg egy kisebb szivattyúmotor és rengeteg cső. Kínai mind. Meg koreai. Az összes gép és kéziszerszám ázsiai egytől egyig. Filléres cucc, szigorúan véve úgy szar, ahogy van, de a célnak megfelel, ásni, gereblyézni, füvet nyírni lehet vele. És akkor arra gondoltam, itt volt az ideje lelépni Pestről, itt volt az ideje Tronda Lacira bízni az üzletet, omoljon rá, mit érdekel. Mindaz, amit meggründoltunk, összeszedtünk, bespájzoltunk, fölösleges. Kifújt, vége. Ki a jó istennek kell a szocreszli, ha egy világvégi falusi strand karbantartószerszámait is Ázsia sorozatveti? Nem az volt a korszakvég, amikor a kertben hemperegtünk, és írtuk a listát, hanem ez; az utójáték is véget ért.

 

Nekiláttam már másnap. Az ürömi vénasszonnyal, Benedek szomszéd egyetlen rokonával dűlőre jutottam hamar; úgy tettem, mintha kegyet gyakorolnék azzal, hogy megszabadítom a terhes örökségtől, a fél háztól, és ő hálálkodott is annak rendje-módja szerint.

Az inszeminátorné keményebb dió volt. Kinyomoztam a címét, elmentem Zalába Tronda Ladájával, és órákig tévelyegtem a dombok között, míg nagy nehezen rátaláltam a házra. Az asszony egyedül volt, őszülő kontyát két hosszú kötőtűvel tűzte meg, amitől úgy festett, mint egy szamuráj harcos A shógun titka című filmben, amit még Angolában láttam - ha most belegondolok, igazán nem tudom, hogyan kerültek japán szamurájfilmek a luandai mozikba, no mindegy. Amikor elmondtam, mit akarok, azt felelte, nem dönthet egyedül, várjak, míg hazajön az ura, de ha ő igent mond, az sem elegendő, mert a ház felerészben a volt férjéé, aki viszont az Alföldön tengődik egy elmegyógyintézetben... egyszóval igen drága mulatság lesz megszerezni a házat. És nemcsak a szemében, hanem még a fényes kötőtűin is mohóság csillogott - én meg több mint tíz év távolából egyszerre csak elkezdtem megérteni az elmebajos századost, hogy elásott mindent, ami a feleségére emlékeztette. Azt mondtam, nem azért jöttem, hogy huzakodjak. Ha mához egy hónapra felkeres az összes szükséges papírral, akkor megveszem a romhalmazt, és három napon belül, egy összegben fizetek. Ha meg nem, akkor felejtse el, hogy itt jártam. A karomba kapaszkodott, úgy tartóztatott; hova rohanok, beszéljük meg, mindjárt jön a férje, nem innék valamit? Leráztam magamról, és nem vártam meg a nadrágos bikát.

Pontosan egy hónap múlva reggel nyolckor megjelent a kertkapunál, nem csöngetett, hanem bekiáltott: nála vannak a papírok mind. Fél óra alatt megalkudtunk. Átadta a kulcsokat. Kérdeztem, nem szeretne-e elvinni valamit a házból, vagy legalább körülnézni még egyszer. Azt mondta: nem, és boldogan hagyta maga mögött Rákosszentmihályt.

Enyém volt a jobb meg a bal oldal. Enyém volt a fél utca.

Úgy terveztem, tataroztatom, átszabatom, összeépíttetem a három házat. Az egyikben lakom, a másik az eladótér és az iroda, a harmadik a készenléti raktár, odalent, a föld alatt meg a tartalék - lelki szememmel hosszú fapolcokat, egész állványzatokat láttam a tágas, száraz pincékben, rajtuk szabályosan tárolt alkatrészek, tiszta, áttekinthető rendben, pontos nyilvántartással. Épp mint valaha régen az üzbegisztáni Sahriszabzban, a sivatagi raktárvárosban.

Három hónap múlva, amikor anyám először látogatott ki Rákosszentmihályra, már a tábla is a helyére került a félméteres kék betűkkel: Alkatrészáruház. Anyám sírt: boldog, amiért ilyen sokra vitte a fia, apám büszke volna, ha megérhette volna, hogy egy ekkora nagy alkatrészáruház, hát ki gondolta, lám csak, lám, és ha ő annak idején sejti, hogy ezért tanulom a szuahélit, nem szól egyetlen szót sem, bizonyisten, ugye, meg tudom bocsátani, hogy nem tetszett neki az a néger halandzsa? A táblától még külön is elérzékenyült, milyen gyönyörű, istenem - a kék volt a kedvenc színe, a nefelejcskék. Azt mondta, most már csak egy asszony hiányzik, dolgos és takaros, aki gondot visel rám, a boltra, a kék táblára... és nem tudta abbahagyni a sírást.

Addigra egyetlen fillérem sem maradt, és tudtam, ha nem indul be az üzlet, akkor végem. De beindult. Előbb egyesével érkeztek a vásárlók, azután tucatjával, és nem lehetett férni az utcában. A bevételt Tronda Laci azonnal visszaforgatta áruba, és titokzatos csatornákon keresztül zúdult a cucc a pincékbe, naponta négy-öt szállítmány Dacia-sebváltó és grillsütő-izzószál és MZ-reflektorizzó és mosógép-keverőtárcsa és Tatra-ablaktörlőmotor és búvárszivattyú-gumitömítés - megteltek a polcok, olyanná vált a pince, amilyennek megálmodtam. Hamarosan a három eladó plusz a két raktárnok sem volt elég, és rövidesen saját pénzemen aszfaltoztattam újra a kurta utcát, azután pedig megvettem a szemközti telket autóparkolónak.

Három hónap múlva biztosra vettem: bejött. És újabb három hónap múlva világossá vált: megy minden, mint a karikacsapás, megy magától - nem kellek én már ide.

 

Azt hiszem, ezt már említettem. De nem vagyok egészen biztos benne. Mivel mindenféle beteges rendszabályokra hivatkozva naponta elveszik azt a néhány lapot, amivel elkészülök, gőzöm sincs, mi az, amiről már írtam, mi az, amiről nem, sőt lehet, hogy már azt is megírtam, hogy nem emlékszem, mit írtam - magukra vessenek, ha egyes részeket kétszer is el kell olvasniuk! Nem akarok erre több szót vesztegetni, nekem nyolc, miért hinném, hogy bármiről is meg tudom győzni a szerveket? Az a gyanúm, hogy jöhet-mehet itt bármiféle rendszer, Önök észre sem veszik, a magyar sittszabályzatok öröktől valók - bármibe lefogadom, hogy Matuska Szilveszternek vagy Rózsa Sándornak pont annyit engedélyeztek, mint nekem és viszont, na jó, a lábvas közben kiment a divatból - persze mit tudom én? Hiszen ez még csak a vizsgálati fogság. Meglátom, ha megérem. Nem mintha egy pillanatra is fölmerülne bennem, hogy a végén leültetnek. Eszembe sem jut. Erre persze nyilván Önök somolyognak a bajszuk alá, és hajlandók nagy tétekben fogadni, hogy börtönben végzem. Rendben van, hajlandó vagyok fogadni. Ez lehetne közöttünk az emberi kapocs. A fogadás. Miért is ne? Tegyék meg ajánlatukat.

 

Egyébként, szívem szerint most egy kis szünetet tartatnék vallomásomban - minden okom megvan rá. Tudom, nem engedhetem meg magamnak, és tartom magam a megállapodáshoz, hiszen Önök kívánságom szerint engedélyezték az írásbeli vallomást, ez pedig bizonyos kötelezettségeket ró rám... Noha - azért ezt szeretném újra megemlíteni - a megállapodást nem rögzítettük. Így azután... Mindegy, hagyjuk, inkább nem kötözködöm.

 

Több mint tíz évig nem történt semmi.

Ez volna a szünet oka.

Legalábbis semmi olyasmi, aminek a később történtek szempontjából jelentősége volna, adalék lehetne a lórögi strandon történtekhez, közelebb vinné Önöket a megfejtéshez... Tudom, nem az én dolgom eldönteni, minek van jelentősége, és minek nincs, ilyenkor mondják a filmekben a nyomozók, miközben két ujj közé csippentve átadják a névjegykártyájukat: ha eszébe jut bármi, akár a legjelentéktelenebb apróság is, rögtön hívjon.

Igen, van itt egy jelentéktelen apróság. A házasságom. Vagyis... Az egyszerűség kedvéért nevezzük inkább házasságnak.

Az üzlet ment magától - vitte Tronda Laci -, csak néha kellett egy kicsit lendítenem a dolgokon; tárgyaltam itt-ott készletekről, szállítmányokról, de inkább csak azért, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, egyébként meg nemigen tudtam, mihez kezdjek.

Hosszú hónapok teltek el, mióta végleg hazatértem, és körülbelül egy év az utolsó találkozás, vagyis apám öccsének halotti piknikje óta, amikor felhívtam Liktorékat. Nem tudom, miért tartott ilyen soká, míg rászántam magam, és azt sem tudom pontosan, miért kellett „rászánnom magam". Titokban talán azt reméltem, hogy Éberfy Ottilia veszi fel a kagylót - vagy inkább tartottam tőle... Ezt sem tudnám megmondani. A tarkómon borzongás, minden csöngetéssel erősebb, és már-már letettem, amikor Liktor belevakkantott a kagylóba: - Igen?! - aztán a nevem hallatán megint úgy, mintha előző nap váltunk volna el: - Ja, te? Na mi van? - És éreztem a hangjában a türelmetlenséget.

Megszokhattam volna az ordenáréságát, most mégis felcsattantam: nem akarok én zavarni. Ő meg valamivel barátságosabbra váltott: bocs, de most tényleg rosszkor, és persze hogy szeretné tudni, mi történt velem azóta - már nem is tudja pontosan, mióta, hát nem vicces? -, majd néhány nap múlva, na, mondjuk, legyen inkább egy hét vagy kettő, adjam meg a számom, jelentkezik, becsszóra, de tényleg.

Persze nem jelentkezett. Lehet, hogy próbálkozott, de esténként nem voltam otthon, és akkoriban még nem járta a mobil.

A kilencvenes évek elején tömérdek szórakozóhely nyílt. Bárok, éjszakai kávézók, kocsmák, biliárdszalonok - mintha hirtelen megrázta volna magát a város, és nekilátott, hogy pótolja az elmulasztottakat. Feltérképeztem az éjszakát, és belezuhantam. Heteken át róttam a köröket, felfedezőutakra mentem Lőrincre, Óbudára és persze a Belvárosba - legalább ötven-hatvan helyet végigjártam, lassanként szűkítettem a kört. Végül kialakultak a törzshelyeim. Két fekete pincekocsma, a Telihold meg a Bárka mindenféle művészekkel, tévésekkel, ehhez hasonlókkal, aztán a Rebel - régimódi, bordó bársonyba burkolt bár egy Elvis Presley-imitátorral -, végül egy diszkó, a Blood&Vér. Ez volt a legdivatosabb, az irodájában állítólag egy kalózrádió is működött, de ezt csak úgy rebesgették, én nyomát sem láttam, és ha láttam volna, se veszem észre, mert fogalmam sem volt, hogy néz ki egy kalózrádió. Ez volt a Bermuda-négyszög. A Rebelben tartottak Laphroigot, a másik háromba vittem egy-egy üveggel, és a pultos lelkére kötöttem: kizárólag nekem, mindig csak másfél ujjnyit és háromnál többet egy este akkor sem, ha követelődzöm.

Késő délután indultam el Rákosszentmihályról, és gyerünk, hajrá, belecsaptam a lecsóba - a kifejezést a Teliholdban hallottam, soha nem tudtam, pontosan mit jelent, de ha megkérdezték, belecsapok-e ma éjjel, mindig bólogattam: bele én. Általában hajnali három körül értem haza, vagy még később, ha úgy diktálta a kedvem, hogy sétáljak egy kicsit a világosodó Nagykörúton. Ilyenkor gyakran beleakadtam Zizibe és Konrádba. Házasok voltak, de nemigen lehetett megmondani, melyik a nő, melyik a férfi - véznák és aszottak mindketten, a csontjukra tapadt a bőrük. Guberáltak, de nem úgy, mint az ételmaradék, rongyos ruha után vájkálók, akiket mélységesen megvetettek, hanem szakszerűen. Tulajdonképpen nem is guberáltak, hanem iratoltak. Ők mondták. A körút két oldalán haladtak, betértek a mellékutcákba, végigkutatták a sarki ház kukáit, alaposan, fenékig. Mert a körúti villamosokon dolgozó zsebesek itt, az első többé-kevésbé védett kapualjban vizsgálták át a zsákmányt, és a bunkóbbja, a horgas ujjú analfabéták, akiket csak a készpénz, a rögtön meglóvésítható cucc érdekelt, itt hajították a kukába a reszlit. Zizi és Konrád jobb éjszakákon két-három személyivel, jogsival, forgalmival gazdagodott, és tudták, mit kezdjenek velük - nem szorultak az ételmaradékra. Tulajdonképpen nem tudom, mivel szolgáltam rá a bizalmukra. A Bárkából tartottam hazafelé, és egyszer csak ott lépdelt mellettem Zizi a Szondi utca sarkán, azt mondta, várjak, amíg beszalad ide, azzal eltűnt egy kapualjban, és én megvártam. Akkor átkiáltott a férjének a túloldalra, az meg átvágott az úttesten, végigmért, és csettintett, hú, de nagyvilági küllem, ez igen! - talán a vörös sál tette, amit akkoriban hordtam -, hát akkor van-e valami ötletem, mihez kezdjenek az útlevelekkel, mert találtak néhányat, minek menjen veszendőbe? Azt feleltem, a helyükben leadnám a rendőrségen. Életükben nem hallottak ilyen jó viccet, nevettek soká, hangosan, teli szájjal, foguk nemigen volt. Zizi megveregette a karomat: de jópofa. Később meghívatták magukat egy förtelmes talponállóba a Nyugati mellett. Én vizet kértem, mert már megvolt a betevő lafrojgom, itt meg a hamisított albán raki volt a kínálat csúcsa, de a vízhez sem nyúltam, mert a pohár fala tele volt zsíros ujjlenyomatokkal.

Konrád és Zizi udvariasan megköszönték a vendéglátást: jótett helyébe jót várj, ha netán személyit, személyiséget akarok cserélni, el akarok tűnni, vagy valami ilyesmi, akkor csakis hozzájuk forduljak. Azt mondtam, köszönöm, de szerintem el vagyok tűnve így is, és ami bajom van a személyiségemmel - mert hát azért akad -, azt nem oldja meg az okmánycsere. Az felelték, ki tudja, mit hoz a jövő. Ebben speciel igazuk volt.

 

Szeretném lehűteni a vadászkutya-lelkesedést, ami nyilván fellobogott Önökben. Ne keressék Zizit és Bélát a Nagykörúton, mert nem így hívják őket, és nem ott dolgoznak, ha még dolgoznak egyáltalán. Csak nem képzelik, hogy feldobok egy baráti házaspárt?!

 

Előfordult, hogy nem későn értem haza, hanem korán, és a ház előtt összefutottam Tronda Lacival, aki reggel hétkor nyitotta a boltot. Olyankor azt kérdezte: - Adtál a májnak? - Mindannyiszor kilátásba helyezte, hogy legközelebb velem tart, de nem erősködött, én meg nem kapacitáltam - nyilván úgy éreztük, jobb, ha a kapcsolatunk szigorúan üzleti marad.

Igyekeztem elkerülni a hajnali találkozókat. Főleg, ha nem egyedül érkeztem. És az gyakran előfordult; átlagban hetente egyszer, néha kétszer is. Rengeteg volt a nő az éjszakában, de a Teliholdban meg a Bárkában szinte erőfeszítés nélkül mentek a dolgok - mintha mindenki abban a dunántúli egészségügyi szakközépiskolában nevelkedett volna, ahol Zita, Kati és Rozi - vajon merre járnak?

Mindebből persze úgy tűnhet: aranyifjú voltam. Lehet. De mellékes. Mert közben egyre rosszabbul éreztem magam. Egyre förtelmesebben.

Azzal áltattam magam: keresek valakit, csak nem találom. Meg azzal, hogy anyám óhajának engedelmeskedem - mintha bármikor is érdekeltek volna az óhajai -, és az asszonyt keresem, a takarost, a dolgost, aki majd gondot visel rám, meg a boltra meg a kék táblára az üzlet fölött. Ugyan. A pánikot akartam elcsitítani, ami egyre nőtt, egyre hízott bennem, s ami évekkel ezelőtt a Menongue-i Központi Kórházban tört rám először - az hajtott doktor Vitnyédi Zsófia felé... A félelem, hogy egyedül vagyok, és egyedül is maradok. Hogy az „életvitel" kinyír, tönkretesz... Ez persze jól hangzik, nagyjából érthető és elfogadható. Azért is találtam ki. Pedig álca ez is, önbecsapás, ügyetlen kísérlet, hogy megnevezzem a bajt. Más hiányzott. Talán én magam, úgy ahogyan vagyok, teljes egészemben. Ha érthető.

Az újra főszerepet játszó lafrojg, a Bermuda-négyszög, meg mindaz, ami vele járt, csak az egyre vastagabb hiányérzetet fedte el néhány órára. A lányok, akikkel éjszakánként összekeveredtem, elkábítottak, elterelték a figyelmemet néhány órára, hogy azután reggel, amikor éppolyan idegenül néztem rájuk, mint ahogyan ők rám, csak még rohadtabb legyen minden, és még dühödtebben ostorozzam magamat, úgy, ahogyan utoljára talán a Picunda-fok végében, a deszkamólón: mit csinálok én? Mivel mennek el a napok, az éjszakák, az évtizedek? És azután azzal nyugtattam magam: alkatrész, alkatrész, alkatrész, olyan volt, mint valami önszuggesztiós gyakorlat: alkatrész, alkatrész, alkatrész, addig mondtam, amíg a szó elveszítette értelmét, és összeilleszthetetlen alkatrészekre esett.

Egyre jobban facsart a hiány, szinte tűvé tettem önmagamat, bár fogalmam sem volt, mit keresek. Néha azt vizionáltam, hogy elemlámpával járok a saját belsőmben, odabent vaksötét és pontosan olyan polcrendszerek, mint lent a pincében, én meg egyre kétségbeesettebben villogtatok az ócska lámpámmal, és nem találok semmit, a szálkás deszkapolcok egytől egyig üresek.

Keveset és rosszul aludtam, gyakran voltak undorító álmaim. Egy időben minden éjszaka ugyanaz: a Rogue Santeiro forgatagában állok egy bódénál, lepényt eszem, köröttem Afrika szédítő tarkasága, pokoli fény. A lepény fogy, és amikor az utolsó falatnál tartok, nem nyelem le, rágok tovább, míg csak valami csikorgást, ropogást hallok, és rájövök, hogy szétrágom a fogaimat, abba akarom hagyni, de nem tudom, porrá darálom valamennyit, a metsző- és őrlőfogakat, és lenyelem az utolsó falattal.

Verejtékezve ültem föl az ágyban, a számhoz kaptam, a fogaimhoz, aztán meg a telefon után, és valahogy folytatódott az álom, mert egy gyöngyhangot hallottam: - Éberfy Ottilia.

Valószínűleg nem válaszoltam, mert egy idő után elmormolta a számomat, hogy ő ezt hívta, és jót hívott-e? Mondtam: jót. Ő meg: te vagy? Én meg: én. Mire ő: rosszkor? Mire én: áh.

Éberfy Ottilia beszélni kezdett, halkan, majdnem suttogva, nem értettem, mit mond, csak a gyöngyhang lejtését érzékeltem, a puhaságot.

Megmoccant az oldalamon a paplan, előbújt alóla valaki, melírozott szőke, kócos, a szeme olyan, mintha bevertek volna neki egyet, de lehet, hogy csak az elmázolt szemfesték tette, kinézett az ablakon a szemközti üres telekre, aztán észrevett, és azt mondta: - Helló.

Letakartam a kagylót, hallgattam Éberfy Ottilia zsongását, a lány tétován bámult rám a melírozott kazal alól a maszatos, dagadt szemével: - Szörnyen nézek ki? - Az ágy szélére evickélt. - Hol a vécé? - És kiment.

Éberfy Ottilia folytatta rendíthetetlenül. Tulajdonképpen azért hív, hogy elnézést kérjen a férje nevében. Talán ettől a szótól tértem magamhoz: „a férje". Liktor azért nem jelentkezett, mert rengeteg a dolga, de tényleg, elképzelni sem tudom. Felszámolóbiztos lett. Elparentálja a csődbe ment, bezárt cégeket, nem hiába küldte pénzügyi pályára a férjét, most beérik a gyümölcs, bezárják a fél országot, és ahol lehúzzák a redőnyt, megjelenik Liktor Vince, három helyen kell lennie egyszerre, hetek óta alig alszik, ezért nem jelentkezett, ugye megértem?

A lány visszajött, azt mondta: - Csúcs a kéró, szólóban nyomulsz, csajszi sehol? - Én meg intettem, bocs, beszélek, és hallgattam tovább.

Egyáltalán ne higgyem, hogy Liktornak bármi köze van a cégek bezárásához, aki nem ért hozzá, mindig összekeveri a szezont a fazonnal, nem, Liktor csak levezényli a dolgot, technikai lebony. Neki mindegy, hogy csokoládégyár, meleghengermű, autókölcsönző vagy bármi más, jut eszébe, mi van az én munkahelyemmel? Azért kérdi, mert Liktor nemrég számolt fel valami külkervállalatot.

A lány a takaró alá nyúlt, tapogatódzott, hozzáért a lábamhoz a hideg ujjával, összerándultam, mire vihogott, azután előhúzta a melltartóját: - Kis hamis! - az s-t hosszan sisegtette: kissssss hamissssss.

Így azután mostanában senkivel sem találkoznak, Liktor hajnalban megy, éjjel jön, mire az egyik céggel végzett, már itt van két új felkérés, ő persze nem ért hozzá, de az az érzése, ha így megy tovább, felszámolják az egész mindenséget, a városokat, a hegyeket, a folyókat is, de tényleg, csak ámul az ember, mi minden volt itt, ha ennyi a felszámolnivaló.

A szőke lány távozóban megállt az ajtóban, a mellére bökött: - Ella! - Azután még egyszer: - Aranka! - Nem értettem, azt hittem, talán elkeresztelte a melleit és most bemutatja őket, külön-külön, egyébként megértettem, szép volt a melle, gömbölyű, megérdemelte, hogy néven nevezzék, de akkor a lány megismételte: - Ella Aranka! - és most gyanakodni kezdtem: ez ő maga lehet, a vezeték- meg a keresztneve.

- Benne vagyok a telefonkönyvben isssss. Csörögsz?

Bólogattam: - Hívlak.

- Dehogy - mondta Éberfy Ottilia a kagylóba -, én hívlak, az előbb csörögtem rád.

- Persze.

- Vagy... van ott valaki?

- Nincs - mondtam, míg az ajtó lassan becsukódott. - Senki.

Egy órát beszélt még Éberfy Ottilia. A házról. Gyönyörűen rendbe tették, rá sem ismernék, ha látnám. Amikor megemlítettem, hogy már csak azért sem ismernék rá, mert nem jártam ott, sosem hívtak, átsiklott a megjegyzés fölött; annál inkább meg kell néznem, most már tényleg jöjjek el, amint Liktornak kicsit nyugalmasabb lesz az élete, összejöhetnénk, bár most már érdemes megvárni, míg megépül a medence a kertben, nem éppen nagy, inkább csak olyan pancsoló, de hát épp az kell a gyereknek, nem? Azt kérdeztem: van gyerek? Azt felelte: nincs. De lesz, legalább kettő, sőt talán három, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot, még nem alkalmas, ám alakulnak a dolgok, eljön az ideje, nem lóverseny ez, hanem életprogram, és majdhogy rám förmedt: mit sürgetem? Azt mondtam: bocs. Ő pedig megbocsátott.

Már nem értettem, miről van szó, csak a hangja zümmögött a fülemben, körülfolytak a mondatai, szédítettek, húztak lefelé, mint az örvény, meg kellett kapaszkodnom az ágy szélében, hogy felszínen maradjak.

A végén azt mondta, remekül elbeszélgettünk, pedig mi mindent nem mondott még, és én úgy hallgattam, mint a csuka, tényleg ilyen hallgatag voltam mindig? Holott ő kíváncsi lenne, annyira érdekli, hogy én meg Afrika meg minden, most sajnos mennie kell, de a napokban felhív újra, és a kattanásra tértem magamhoz.

Nem is reméltem, hogy jelentkezik. Azt gondoltam, éppolyan, mint a férje, egymást tanítják, hogyan kell tojni mások fejére, és ennyi idő után ki tudná megmondani, melyik a tanár, melyik a tanítvány?

De másnap délelőtt csörgött a telefon, és ő volt az, Éberfy Ottilia, és attól kezdve egy héten át felhívott minden délelőtt, és monologizált. Önmagáról. Meg Liktorról. Folyamatosan, szünet nélkül, néha megkérdezte, ott vagyok-e még, én azt feleltem, persze, erre megnyugodott, csak mert nem szeret a levegőbe beszélni, és folytatta. Mintha a pszichológusa lettem volna, azzal a különbséggel, hogy ott - ha jól tudom, mert hál' istennek még nem szorultam rá - mégiscsak van valami kérdezz-felelek, de Ottilia nem bírta a kérdéseket, elhárította, kikerülte, egyszer fel is csattant: mi van, vallatom? Attól kezdve csak annyit mondtam: ühüm, aha, persze. És néha: értem.

Pedig csak lassan értettem meg. Hogy miért hív. Kezdetben talán volt valami illúzióm: most, hogy előkerültem, és a jelek szerint maradok is, hirtelen eszébe jutott: tulajdonképpen jó fej voltam, nem néztem ki rosszul, és hibázott, amikor valaha nagyon-nagyon régen azon a pályaudvaron egyedül Liktorra és Bokorra figyelt, mást számításba sem vett, és ezzel el is döntötte a sorsát, holott ott nyüzsögtek körötte a többiek is, köztük én... Ugyan. Mindez csupán nekem jutott eszembe, neki nem.

Egyedül volt Éberfy Ottilia. Rohadt egyedül.

Tulajdonképpen ezt az egyetlen rövid mondatot mondta nekem egy héten át, anélkül, hogy kimondta volna ezt a mondatot.

De én meghallottam, mert éppen így voltam én is.

Szó esett a házukról, az állásaikról, a különféle továbbképzési tanfolyamaikról - haladni kell a korral, aki megáll, az meghal -, az ismerőseikről soha. Mintha nem lettek volna. És persze Liktorról. Hogy Ottilia milyen büszke magára, amiért „megcsinálta a férjét" - így mondta -, sikeres embert faragott belőle, nélküle nem jutott volna semmire, az egyszer biztos, én csak tudom, ha valaki ismeri Liktort, az én vagyok, egyedül én. Azt mondtam: ühüm, aha, persze.

Ő maga, Ottilia most éppen félállásban van, különféle nemzetközi szervezeteknél titkárnősködik - ha tudnám milyen kapós az, aki három nyelven faxol! -, délutánonként dolgozik, azért ér rá ilyenkor telefonálni, tulajdonképpen csak szórakozásból csinálja, ki ne jöjjön a gyakorlatból, és Liktor sosincs otthon, ugyan miért ne járjon el egy kicsit ő is? És valahogy ott lappangott a rengeteg beszéd alján: nemigen bánja, ha hétszámra nem látja a férjét.

Összeszedtem magam: mi lenne, ha... Végül is egy hete koptatjuk a kagylót, ezzel az erővel akár... Szóval: találkozhatnánk. Egy kávéra.

Meglepődött a képtelen ötlet hallatán. Ugyan minek találkoznánk mi kettesben? Majd ha Liktor is ráér. Rövidesen. Hármasban. Hát nem? Én meg: ühüm, aha, persze.

Abbamaradtak a hívások. Délelőtt tizenegy körül, ha éppen otthon voltam, rá-ránéztem a készülékre, talán bűvöltem. De hiába, hallgatott. Sajnáltam, de nem túlzottan, végül is nem mehet így a világ végéig - ő locsog, én meg szédelgek, és néha engedelmesen belehuhogok a kagylóba: ühüm, aha, persze.

Néhány nappal később, egy este a Teliholdban, a bárpultnál, az első és a második lafrojg között, amikor még mindig Éberfy Ottilia végtelenített monológjai zümmögtek a fülemben, mellém ült egy nő, fekete tetőtől talpig, a ruha, a cipő, az apródfrizura, mintha egyenesen a temetőből jött volna. Pici volt, formára szinte gyerek, és talán ezt ellensúlyozandó tömérdek festék az arcán, lilás ajak, sötétbíbor szemhéj, kiköpött végzet asszonya - akkoriban ez járta a Teliholdban. Vodka-tonikot ivott jéggel, citrommal, szívószállal lassan szürcsölte, átszellemülten. Felém fordult: - Nem bírtad?

- Mit?

- Visszajöttél valahonnan, nem?

- Angolából. Honnan tudod?

A végzet asszonya kiitta a vodka-tonikot, bekapott egy jégkockát, rágni kezdte, én pedig megrándultam, a ropogás a rémálmomra emlékeztetett, a fogaimra.

Megnéztem alaposan, de hiába, a vastag festék megkülönböztethetetlenné tette a nőket a pincében, mintha álarcosbálra jöttek volna. Látta a tétovaságomat, nevetett.

- Azt hiszed, te nem változtál? Hol a hajad?

Megtapogattam a fejem tetejét: - Azért van még.

Azt mondta: - Három segítséget kap a játékos. Első: harang.

Fogalmam sem volt, miről beszél.

- Második: konyak.

Vállat vontam.

- A harmadik: gerenda.

- Krámer Juli? - kérdeztem tétován.

- Ön nyert.

Nem mondom, hogy különösebben örültem, sőt inkább borzongatónak találtam az egészet: hogy van ez? Éberfy Ottilia nem hív többet, viszont küld egy közös ismerőst? Hiszen az ő tanúja volt Krámer Juli akkor, amikor én Liktor Vincéé - esküvő után konyak a Harangban. A tornászlány. A gerendaspecialista, aki megsérült a sevillai Universiadén, nem versenyzett tovább, kint maradt edzőnek.

Azt mondta, ha segítség nélkül kitalálom, ő hívott volna meg, így viszont én fizetek, örüljek, hogy ennyivel megúsztam, egy nő nem veszi jó néven, ha nem ismerik meg.

Azt motyogtam, hihetetlen véletlen, hogy összeakadtunk. Leintett, ellenkezőleg, az a hihetetlen, hogy csak most - egy idő után az ember nem ismerkedik, nem találkozik új arcokkal, a régiek bukkannak elő újra meg újra, nyilván ez a dolgok rendje, ugye, észrevettem én is?

Lassanként megláttam a vastag festék mögött a finom arcot. Úgy rémlett, Krámer Juli hasonlít Éberfy Ottiliára, kívül-belül, nyilván ezért voltak barátnők, meg azután gyerekkorukban együtt tornáztak, és a tornászok alkata hasonló. Azt mondta, van egy spanyol férje meg egy fia Bilbaóban, váltottunk néhány szót spanyolul, úgy nevetett, hogy cigányútra ment az ital: hol szereztem ezt a képtelen akcentust? Kérdeztem a férjéről, felcsattant, ne kérdezzem, elég baj az, hogy volt egyáltalán, sőt papíron megvan most is, kérdeztem a fiáról, ellágyult: a nyarakat vele tölti, Miguelnek hívják, tiszta apja sajnos.

Együtt jöttünk el a Teliholdból. Amikor leszállt a bárszékről, láttam, biceg, a versenybaleset nyoma volt, intett, lehajoltam hozzá, azt súgta a fülembe, ne áruljam el senkinek, ő a legértékesebb nő a világon, a medencecsontjában fél kiló platina van.

Amikor felbotladoztunk a pincéből az utcaszintre vezető lépcsőn, szembejött a melírozott szőke, az, aki benne van a telefonkönyvben, Ella Aranka. Savanyúan végigmért bennünket, és odasisegte Julinak: - Tök jó kérója van a fazonnak, tetszeni fog neked isssss.

Juli belém karolt, alulról nézett föl rá, és mintha kötőtűt döfne belé: - Remélem isssss, icipici cicamica, remélem isssss.

És tetszett neki. Beköltözött, két évig maradt.

Ez volt az én házasságom. Bár hivatalosan nem kötöttük meg, mert a spanyol férjtől nem vált el. A gyerek miatt, állampolgársági ügyek, meg ilyesmi. Így volt egyszerűbb.

De azért úgy éltünk, mintha. Az talán túlzás, hogy szerettem, illetve igen, de nem úgy, vagy nem pontosan úgy... Pedig megpróbáltam, és a próbálkozások eredménnyel is jártak, annyival, amennyi tőlem telt: jól megvoltunk.

Bizonyos hálát is éreztem iránta, mert a rémálmaim elmúltak. Ráadásul egy-egy kivételes pillanatban úgy éreztem, Juli tud annyit, mint Asma, és ilyenkor mintha Rákosszentmihályon is hallottam volna a Mussulo-zátony partjára guruló hullámokat.

A feleségem, mert hát így emlegettem: „a feleségem", egy kisebb kerületi egyesületnél edzősködött, plusz volt néhány gyerek-különtorna csoportja. Hetente kétszer megtornáztatott engem is, a kondi meg az izomtónus miatt. A hiányérzetem nem múlt el teljesen, de tompább lett, nem facsart, nem gyötört.

Azt reméltem, most, hogy együtt a két tanú, talán Liktort és Éberfyt is gyakrabban látom. De nem. Vagyis igen. A „gyakoriság" viszonylagos, a semmihez képest előrelépés volt az egyetlen találkozás.

Azt mondták, ha akarjuk, eljönnek hozzánk, náluk most nem alkalmas, átépítik a házat, kiütnek néhány falat, hogy nagyobb legyen a gyerekszoba, én meg azt kérdeztem, minek a macera, ha egyszer nincsen gyerek, és Juli - ő beszélt Ottiliával - széttárta a karját, fogalma sincs, talán most szánták el magukat, ez az utolsó előkészület.

Amikor kinyitottam a kertkaput, Liktor a vállamra csapott: - Nyugi, civilben vagyok, nem számollak fel! - Éberfy Ottilia meg sikkantott: - Istenem, de régen láttalak! - és egy szót sem szólt arról, hogy nemrégiben mennyit beszéltünk.

Végigjárták a három összeépített házat, Liktor a pincébe is bekukkantott - Egész komoly készlet! -, Ottilia megnézte apám öccsének urnáját - Ültethetnél köré valami rendesebb örökzöldet! -, azután leültünk a kertben.

Előhoztam a konyakot, amit erre az alkalomra vettem, hogy a házasok és a tanúk találkozása emlékeztessen valamelyest a koccintásra a Harangban, de nem akart emlékezni senki. Amikor megpróbáltam felidézni, Liktor azt mondta: - Jézusom, milyen rossz konyak volt!

Erről eszébe jutott valami csődbe ment szeszipari vállalat az Alföldön, őt küldték, meg is érkezett, el nem hinném, milyen veszélyes foglalkozás az övé; éppencsak kiszállt a kocsiból és kis híján agyonverték a munkásnők, mert a környéken nem volt más munkaalkalom, mint ha ő tehetne róla, meg a világ minden nyomorúságáról, rendőrt kellett kirendelni a védelmére, de a zsarun látszott, szíve szerint hagyná, hogy szétszaggassák, mert a felesége is ott dolgozott a gyárban - fel nem fogják a tyúkeszükkel, hogy neki semmi köze a döntésekhez, csak végrehajt, szigorúan véve egyszerű pénzügytechnika az egész, ő pedig csupán csavar a gépezetben.

- Tudom - mondtam.

- Mit tudsz? - kérdezte, de megjött Juli a salátával - elképesztő salátákat tupírozott a semmiből.

Tüzet raktunk - megint a tűz, mindig a tűz -, semmiségekről beszélgettünk, üresen múlt az idő.

Liktor és Ottilia velem szemben ültek a bokamagas máglya túloldalán, a Rogue Santeiróról származó napsárga és tengerkék takarón, azt hiszem, nem értek egymáshoz, és nem is pillantottak egymásra, persze nem tudom biztosan, alig láttam őket, a láng fölött forró levegő vibrált, szétrázta a körvonalaikat. Szerettem volna többet tudni róluk, de nem tudtam meg semmit. Arra vártam, hogy Liktor Vince jelt ad. Nem szándékosan persze, de mégis, önkéntelenül; jelét adja, hogy ott lakik még benne a titokzatos valami, amitől másoknál többnek hittem, és amiért gyakran jutott eszembe a világ túlvégén. Mégis, mi a fenére vártam? Hogy glória derengjen a feje fölött? Baromság. Nem történt semmi.

Illetve mégis.

Hirtelenjében olyan közönségesnek, unalmasnak, oly tökéletesen érdektelennek láttam őket, mint eddig soha. Egy szürke házaspár. Egy szünet nélkül locsogó titkárnő meg egy szikár bérelszámoló vagy pénzügytechnikus vagy micsoda. Irodáról beszélnek, csődeljárásról, gyerekpancsolóról, szobatágításról, és semmiről, ami a házuk falain kívül történik, fafejűek, fatökűek, színtelenek, szagtalanok, ugyan mennyivel jobbak ezek énnálam?

Kétségbeejtő volt. Szinte beleremegtem.

Csavar a gépezetben? Ennyit én is tudok! Annyiszor ismételgettem, annyit hajtogattam - a könyökömön jön ki, és a könyökömön jövök ki én magam is, amikor elmondom újra. De én legalább tudom, hogyan repeszti a bőrt az afrikai nap, hogyan fest a menongue-i Központi Kórház udvara a féllábúakkal, hogyan csikorog a talp alatt egy szénné égett emberi kézfej, hogyan böfögnek a kubai tisztek a hetedik koktél után, és hogyan tombolnak örömükben a ruszki kiskatonák, mert megúszták a hadjáratot, úristen, mi mindent tudok én ezekhez képest?! Hát kik ezek? Hogyan merték lefoglalni a gondolataimat, hogy volt pofájuk úgy tenni, mintha többek volnának énnálam, és hogyan lehetséges, hogy csak most veszem észre: Éberfy Ottiliának akkora a füle, hogy oldalvást kibújik a hosszú haj alól - mitől ilyen ronda nagy a füle!?

Liktor mondott valamit, mozgott a szája, rám nézett, de nem hallottam semmit. Ismételgette, feszültek a nyakizmai, nyilván ordított, de engem némaság vett körül. Azután nagy nehezen, valami tompa zúgáson keresztül azt hallottam:

- Süket vagy? Azt kérdem, jól megy-e a bolt?!

Azt mondtam: - Ja. Jól megy.

- Valami baj van? - kérdezte Éberfy Ottilia.

Néztem a fülét - visszabújt a haj alá, de hiába, én már tudtam, mekkora.

- Semmi.

Miután elmentek, Juli lehordott. Hogyan lehettem ilyen faragatlan? Én akartam, hogy eljöjjenek, hát akkor miért nem viselkedtem barátságosabban?

Azt mondtam: - Majd legközelebb.

Tudtam, hogy nincs legközelebb. Akkor láttam őket együtt utoljára. Pontosabban még egyszer... De ott még nem tartunk.

Amikor előbújtam a lórögi strand szerszámoskamrájából, Liktorba ütköztem. A kabinsor előtt állt, hunyorogva nyújtózkodott, és láthatólag jól érezte magát; pihent volt, kisimult, derűs.

- Hát nem gyönyörű nap? Imádom a kora őszt. Jól aludtál?

- Sehogy se aludtam.

- Kellemetlen - mondta, és a hangjában nyoma sem volt az együttérzésnek -, ráadásul itt még villany sincs, hogy olvasson az ember. Mit csináltál, csillagot számoltál?

- Ja - bólintottam.

- Remélem, mind megvan.

Kinyitotta a kabinsor egyik ajtaját, eltévesztette, újra próbálkozott, másodszorra megtalálta a festéket, a színezőpasztát, az ecseteket, amiket előző nap hoztam Pestről.

- Remek anyag - örvendezett -, első osztályú. De előbb feltöltjük az elemeket.

Újra ott ültünk a medence szélén, a 4-es startkő két oldalán, akár előző nap, a lábunk a kékségbe lógott, adogattuk a bicskát ide-oda, kenyér, hurka, kolbász, uborka. Elég gusztustalanul zabált. Én ímmel-ámmal nyeltem le egy-egy katonát.

- Rohadtul gyűrött vagy - mondta Liktor Vince tele szájjal, kidagadó pofazacskóval -, rossz rád nézni. - Előrehajolt, a fejemet fürkészte: - Lehet, hogy éjjel tovább kopaszodtál?

 

Juli kenőcsöket, leveket hozott, hogy a fejbőrömbe dörgöljem - sőt néha ő maga kenegette -, hátha valamelyik megállítja a hajritkulást. Jólesett, hogy törődik velem, de nem hittem a dologban, ezt a szememre is hányta - ezért nem hatnak a szerek. Azt mondtam, a hajsűrűség nem hit kérdése, ő meg azt felelte, dehogynem, egyebek között az is, mint minden. Azt mondtam, rendben, meghajlok az érvek előtt, és próbáltam hinni a pomádékban, de úgy látszik, nem elég erősen.

Azután Juli egyszerre csak nem foglalkozott többet a hajammal. Egy este, amikor látványosan járkáltam fel-alá, és valami habot dörgöltem a fejbőrömbe, azt mondta, ne strapáljam magam, röhejesen nézek ki, amúgy sem használ.

Azt hittem, csak rosszkedvű, temetésre ment éppen - az egyik különtorna-csoportba járó gyerek anyja meghalt, és őt is elhívták a búcsúztatóra.

Három napra rá ágyba hozta a kávét, tejet öntött a csészémbe, és közben megjegyezte: elköltözik. Ha megittam a kávét, segítsek kivinni a bőröndöket a kocsiba, neki túl nehéz, és, ugye, két cukorral kérem, ahogyan szoktam.

Jól választotta az időpontot. Nehezen ébredek, reggelente soká tart, amíg magamhoz térek, lassan kapcsolok. Talán ezért zajlott az egész egyetlen hangos szó nélkül.

Elég nehezen tudom felidézni az elhangzottakat - a kábaság az oka -, de az biztos, olyan visszafogottak voltunk, mint amikor egy házaspár egy derűs hétköznap reggel megbeszéli, ki mit csinál aznap, és mi lenne, ha este elmennének, mondjuk, moziba.

Valószínűleg azt kérdeztem, hogyhogy ilyen hirtelen, ő meg azt mondta, tessék, itt a bizonyíték, mennyire nem figyelek rá, hetek óta hordja el a holmiját darabonként, egyiket a másik után, ha nem volnék vak, észrevettem volna, üres a szekrény, a két bőrönd maradt a végére. Úgy rémlik, érdeklődtem, hova megy. Azt felelte, beleszeretett egy tanítványa apjába, a pasas nemzetközi jogász, nagyon elfoglalt, a felesége halálosan megbetegedett, azt sem tudta, hova kapjon, ő pedig segített a kétségbeesett férfin - képzelhetem a szerencsétlent, ott állt egy szál maga a rákos asszonynyal meg a tízéves gyerekkel -, szóval az asszony meghalt, őt temették három napja, úgyhogy most felköltözik az özvegyhez a Sas-hegyre. Kérdeztem, jól értem-e: befekszik egy három napja eltemetett halott ágyába. Azt válaszolta, tessék, erről van szó, ez az a rám jellemző kicsinyes szemlélet, szánalmas pitiánerség, amit az ócska gépek ócska alkatrészei sugároznak a pincéből, és amitől meg kell itt dögleni. Ez az, amitől nem látok tovább az orromnál, így azután azt sem látom, milyen kevés vagyok. Megkérdeztem, hogyan számol el ezzel az ordenáré történettel a fiának, Miguelnek, ha megjön a nyáron. Letorkolt: bízzam rá, ne üssem az orrom a magánéletébe. Megjegyeztem, hogy én is a magánélete vagyok, de a fejét rázta: mostantól fogva nem. Azt mondtam, ilyen történetet haldokló asszonnyal, gazdag férjjel, temetés utáni villámváltással az érettségi körül olvastam utoljára, amikor a Balzac-regények sztoriját magoltam a Száz híres regényből. Ő meg odacsördített: ha nemcsak a kivonatot olvastam volna, hanem a regényt is, amit egyébként nem néz ki belőlem, akkor tudnám, hogy az ilyesmi sosem az asszony hibája.

Ahelyett, hogy a fejéhez vágtam volna, kivittem a két bőröndöt a ház elé. Talán ezt bánom az egészben a legjobban - csakis a kábaság lehetett az oka. Betettem a holmit a vadonatúj Toyota csomagtartójába, és megkérdeztem, hol a Trabantja, amit kedvezményesen kapott a bicegése miatt, erre azt felelte, otthagyta a Sas-hegyen, mert kicsi a csomagtartója, egyébként meg mostantól ez a kocsija.

Úgy köszönt el, mintha vásárolni indulna a piacra, és egy-két óra múlva jönne a cekkerrel, amiből kilóg a hagyma zöldje.

Visszamentem a házba, a konyhában megittam a kávé maradékát. Amikor kiürült a csésze, a földhöz vágtam, és ordítani kezdtem. A kredencet rugdostam, úgy üvöltöttem: - Kevés vagyok?! Kevés?!

Fél óra múlva a konyha olyan állapotban volt, mint utoljára akkor, amikor Liktorékra rászabadult a robbanómacska.

Odakint tomboltam tovább, kis híján kárt tettem az urnában is. Ordítva mocskolódtam egészen addig, míg Tronda Laci megérkezett, hogy nyissa a boltot. Aggódva, gyanakodva nézett rám a kapuból. A pillantásától a torkomon akadt az üvöltés, mert láttam a szemén, hogy tök úgy festek, mint a robbanómacska tulajdonosa, az elmebeteg százados, amikor habzó szájjal ásta el a felesége holmiját a kertben. Csak az én Julim elásnivalót sem hagyott maga után.

Miközben a vallomásomat kapirgálom - közbevetőleg, a lámpával is baj van ám, nem bírom a neont, persze lehet, hogy nem szokta a szemem a körmölést, mindenesetre elkezdtem könnyezni, egyszóval kéne egy rendes asztali lámpa hatvanas körtével, tudom, nincs a költségvetésükben, de vegyenek erőt magukon -, szóval néha eszembe jut, vajon Önök hogyan reagálnak egy-egy apróságra. Szánakoznak-e. Vagy inkább röhögnek. Vagy meg sem rezzennek, közönyösek, szabályszerűen érzelemmentesek. Tudom, az a dolguk, hogy tárgyilagosan megítéljék a tényeket, és halálosan unják a rengeteg papírt, de mégis. Furdal a kíváncsiság. Például az előbbiek Julival. Tetszik? Nevetnek? Nyilván. Kivéve, ha Önöktől is megpattant már valaki. Vagy Önök léptek le így. Bár nem hiszem, a zsaruk magánéletét szabályosabbnak képzelem, és ha már minden kötél szakad, harciasabbnak: biztosan utánalőnek a nőnek. Nem? Nézzenek magukba - na? Legalább vaktölténnyel? Legalább gondolatban? Nem mintha bármi közöm volna hozzá.

A lámpát ne feledjék.

 

Azután tényleg nem történt semmi évekig. Ezt a házasságot vagy mit is csak azért mondtam el - talán hosszabban, mint amennyit megérdemel -, mert menet közben rájöttem: ha áttételesen is, de van némi köze a lórögi strandon történtekhez. A párhuzamok miatt. Egyedül ezért tartozik ide.

Nem fogtam padlót. Elég hamar rendbe jöttem. Néhány nap tombolás után lehiggadtam, erőt vettem magamon, és visszatértem a Bermuda-négyszögbe. Ott folytattam, ahol Krámer Juli miatt abbahagytam.

Ekkoriban talán Zizi és Konrád állt hozzám a legközelebb. Közelebb, mint anyám, akit havonta egyszer látogattam meg, és abban sem volt köszönet. Közelebb, mint a hétvégi barnák-vörösek-feketék. És közelebb, mint Tronda Laci - bajtárs volt persze, veterán szövetséges, de úgy voltunk egymással, mint egykor a prinadlezsit csetverkivel: attól, hogy megbízható, még nem barát.

Zizibe és Konrádba - ha éppen egyedül tartottam hazafelé - belebotlottam minden éjjel. Hozzátartoztak a Körúthoz, mint a lámpák, a táblák, a villamosmegállók. Nem változtak, olyanok voltak, mint akik már életükben mumifikálódtak, így hát beléptek az örökkévalóságba, és nem érintik őket a világ változásai. Iratoltak rendületlenül. Váltottunk néhány szót, vagy betértünk a törzshelyükre, beszámoltak az napi fogásról, aggodalmaskodtak, hogy az új technológiák, melyekkel a kukákban talált okmányokat mostanában előállítják, megnehezítik a dolgukat - a vásárlóik jobb kedvelik a régimódi, egyszerűbb papírokat. Amikor kimondták: „vásárlók", pajkosan a szájukra paskoltak: hopp, most elárultak valamit, amit nem kellett volna - mintha nem lett volna a napnál világosabb, hogy eladják az iratokat. A két aszott ember élősúlyban éppen csak kitett egyetlen átlagos testet, de összetartoztak, egyik nem létezett a másik nélkül. Néha - miközben kifizettem rettenetes italaikat - azt kérdeztem magamban, mi vonz hozzájuk, és rögtön feleltem is: az irigység. Irigylem őket. Azt hiszem, szerettek: újra meg újra felkínálták, hogy ha okmányra van szükségem, csakis hozzájuk forduljak, nekem beszerzési áron adják. Kérdeztem, mit tesz a „beszerzési ár", ha a kukából horgásznak elő valamit. Kuncogtak: rezsiköltségek azért vannak, élni kell, nem? Éppen azt feleltem volna: nem feltétlenül, de ahogy elnéztem a saját szellemességükön kuncogó múmiákat, lenyeltem.

Nagyjából az ezredfordulón hirtelen kiléptem a Bermuda-négyszögből. Szinte egyik napról a másikra. Eluntam. Kiöregedtem belőle. Vagy hatott rám az ezredfordulós várakozás: itt az új világ, mostantól minden másként van.

De csak annyi változott, hogy az estéimet inkább otthon töltöttem.

Vettem egy marha nagy tévét, lapképernyő, beborította a fél falat, hozzá exkluzív előfizetés, százhét csatorna. A fene tudja, miért pont ennyi. Műhold, kábel, ami csak létezik. Európa összes adója, plusz egy csomó arab plusz Afrika, Ázsia. Bejött az angolai állami televízió is, azt gyakran néztem, és élveztem, hogy a nyelvtudásom nem kopott - értettem minden szót, néha még a kimbundu nyelvűeket is. Luanda sokat változott. Láttam egy riportot Menongue-ből, egy pillanatra felvillant a Központi Kórház homlokzata - oda vitték a sérülteket; a tudósítás egy vonatbalesetről szólt.

Jól emlékszem, délután volt, tévét néztem, egy Szaúd Arábia-Bahrein barátságos meccset a kilencvenhetedik csatornán - nem is volt rossz -, amikor felhívott egy nő. Ötölt-hatolt, lassan derült ki, mit akar. A Tukán titkárnője volt, szerette volna megtudni, én vagyok-e én, mert tizenkilenc egyforma nevet talált a telefonkönyvben, és a főnök úr nem mondott semmi sajátosságot, amiről azonosíthatna, csak kiadta a feladatot, úgyhogy ez a tizennegyedik telefonja, volt, ahonnan nagyon kellemetlenül tanácsolták-e, szóval elnézést a zavarásért, ha én vagyok én, akkor adja a főnököt.

Tukán belekummogott a telefonba: na végre megvagyok, már azt hitte, végleg ott ragadtam Afrikában vagy hol a francban. Ő szervezi az osztálytalálkozót, náluk lesz, nem a lakáson, a Cili kitérne a hitéből, ha ennyien bezúdulnának, hanem a hegyen, a vadászházban, ahol valaha az érettségi bankett, nem emlékszem? Megváltozott egy kicsit, de azért még mindig jó hely, sőt. Kellene a címem. Megy a meghívó. De azért írjam csak fel az időpontot, biztos nekem is rengeteg a dolgom: a jövő hétvége. Itt van a nyakunkon, alig maradt idő az előkészületekre, pedig a Cili nyúzza, hogy meg kell adni a módját, végül is a huszonötödik.

Alig jutottam szóhoz.

- Mennyi?!

Tukán azt mondta: - Annyi, amennyi. - Aztán egy kis csönd: - Leesett, apukám?

Én meg hajtogattam, talán, hogy hozzászokjak: - Huszonöt, huszonöt, huszonöt.

Tukán továbbkummogott: az információk rajta lesznek a meghívón, még egy kis térkép is, legjobb, ha taxival jövök, hogy ihassak, lesz kaja, pia doszt, bocs, hogy ilyen kutyafuttában, de neki kell kinyomoznia a többieket is, ha valakinek tudom az elérhetőségét, diktáljam be a titkárnőnek, na, akkor nemsokára, nagy buli lesz, az hétszentség.

A titkárnő örvendezett, lám-lám, rendbe jöttek a dolgok, leírta a címem, azután neveket sorolt, tudok-e róluk valamit. Mondtam: nem. Senkiről semmit.

Köszönöm a lámpát. Ez az első alkalom, hogy kértem valamit, és huzavona, kunyorálás nélkül teljesítették - egyáltalán: teljesítették. Felírom a kéménybe.

És ha már ilyen sikerrel jártam, akkor szeretném megjegyezni: tudomásom szerint megkezdődött a fűtési szezon, sőt ha jól számolom, már a vége felé jár. Vagy a vallatási módszerekhez tartozik, hogy tizenöt fokon tartják a zárkákat? Esetleg rosszul tudom, nem is fogdában vagyok, hanem hűtőházban? Nem lesz ez így jó. Gémberedett ujjakkal írni nehezebb. Tehát lassabb. És ez már Önöknek sem mindegy, igaz? Gondoljanak bele.

 

Tényleg elég gyenge lehetett a szervezés, mert a meghívót a térképpel a találkozó napján kaptam meg. A boríték és a levélpapír sarkában görbe csőrű, tarka madár, alatta zöld betűk: TUKÁN RT.

Május volt, meleg - nyilván Önök is emlékeznek, tavaly már májusban elkezdődött a nyár, napközben 30 fok, az esték sem éppen hűvösek.

A lafrojgot már odakészítettem a bejárathoz egy nejlonzacskóban, de a ruhámmal nem voltam kibékülve sehogy. A harmadik zakót próbáltam éppen, amikor újra felhívott Tukán. Emlékeztetőül. Azt mondtam, minden rendben, készülődöm. Nagyon örült. Reggel óta forog az ökör a nyárson, leszakadna az ég, ha nem volna, aki megegye, a biztonság kedvéért körbetelefonál mindenkit. Erről jut eszébe: benézhetnék Liktorékhoz. Beszélt vele a múlt héten, akkor azt mondta, jön, a feleségével együtt, a meghívó is elment, de azóta nem éri el, és nem ártana egy kis emlékeztető.

Nem mondom, hogy elfelejtettem Liktor Vincét és Éberfy Ottiliát, de az utóbbi időben csak hébe-hóba jutottak eszembe. És akkor is elhessegettem a képüket: mit törődöm én velük?

Tukán folytatta: közel laknak hozzám, szóljak már be, nem kerül semmibe. Azt feleltem, sosem jártam Liktoréknál. Erre meglepődött: úgy tudta, barátok vagyunk, na mindegy, ha nem akarom, nem kell, de azért jó lenne. Azt mondtam: majd meglátom.

Megvolt a címük valahol. Előkerestem, és tényleg: ha nem is éppen a szomszéd utca, de azért nincs túl messze, ráadásul éppen útba esik Buda felé. Miért ne.

Az utcáról is látszott, milyen szép a kert. Virágzott az aranyeső meg a japánbirs, sárga és rózsaszín felhők fedték el a házat. A csengőgombot nem találtam, de a kertkapu nyitva volt, és a bejárati ajtóhoz vezető ösvény mellett hibiszkuszbokrok; ilyet én is ültettem, de kirohadt.

Vérnarancsszínű volt az egész ház, az ablakkeretek és az ajtók lilák - mint egy régi, színhibás rajzfilm.

A kert közepén medence, gyerekméret, üres, még nem töltötték fel. Kifliforma volt, műanyag, neonsárga.

Liktor a bejárat mellett állt, arccal a falnak. Pontosabban nem is állt, hanem támaszkodott, a karja összefonva a hátán, csak az orra érintette a vérnarancs-vakolatot. Egy picit hátrébb csúsztatta a lábát, még távolabb a faltól, és felordított - az egész testsúly az orra hegyén.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

Felismerte a hangom, azt sziszegte, amit szokott: - Ja, te? Na, mi van?

- Mit csinálsz!?

- Támaszkodom.

Kínlódott, sziszegett, a szeméből folyt a könny.

- Betörik az orrod.

Válaszolt valamit, maszatosan motyogott, de amit mégis megértettem, azt nem akartam elhinni: - Azt adja neki az úristen, hogy nem törik be!

Még hátrébb csúsztatta a lábát, a nyomás nőtt, a feje szinte belelapult a vérnarancs-falba, már vonyított, az orrcsont meg reccsent egyet, tisztán hallottam, és megrándultam, pont mint a fogam a régi rémálomban; Liktor üvöltött kínjában, én meg nem bírtam tovább, mögé ugrottam, összefont karjába kapaszkodtam és elrántottam a faltól.

Az orrához kapott, de velem ordított: - Állat! Mit avatkozol bele? Barom! - azután újra nyögött, az arca csupa könny meg vér, és diadalmasan azt mondta: - Azért mégiscsak eltört a rohadék...

Tíz perc múlva, amikor a lila ajtó előtt a lépcsőn ülve kinyitottam a lafrojgot, már kicsit jobban volt. Rágyújtott, de éppen csak szippantott a cigarettából és belepöckölte a neonsárga kiflimedencébe. Aztán hozott két vizespoharat.

Koccintottunk, ivott, az orrát tapogatta.

Akkor mondta el, hogy Éberfy Ottilia lelépett.

Hallgattam, az aranyesőt néztem, a japánbirset, és azt gondoltam: lehetetlen. Nem igaz. No. Nyet. Liktor valamilyen általam ismeretlen oknál fogva hazudik.

Fennhangon meg csak annyit: - Szóval ő is.

Liktor nem reagált, száraz volt, tárgyszerű, mintha most jött volna el az ideje annak, hogy összegezze a történteket, és szóbeli jelentést tegyen önmagának. Én pedig - szokás szerint - csak díszlet voltam, alibi, a jelenlétem kapóra jött: így nem tűnt magában beszélő elmebetegnek.

Éberfy Ottilia huszonöt év házasság után egyik percről a másikra tűnt el Liktor Vince életéből.

Harmadnap, amikor Liktor már közel járt az őrülethez, és sokadszorra telefonálta végig a kórházakat, sokadszorra könyörgött a rendőrségnek, hogy adjanak ki országos körözést, kezdjék meg a kutatást, hozzák a nyomozókutyákat, egyszóval harmadnap végre hír jött róla.

Egy kézbesítő érkezett Ottilia legutóbbi munkahelyéről, a nemzetközi fejvadász-cégtől, amely magyar bányamérnököket, orvosokat, kútfúrómestereket és aranyműveseket közvetített mind az öt földrészre. A kézbesítő vastag borítékot hozott, benne sokoldalas fax, amely a cégnél landolt, a főosztályvezető íróasztalán. Az előlapon kérés: továbbítsák Liktor Vincének. Nyilvánvaló volt, hogy a nyílt üzenetet minden segédfejvadász elolvasta, mielőtt megérkezett a vérnarancsszín házba. Liktor a hírhozóra förmedt: így van? Olvasták? Az meg a vállát vonogatta: honnan tudná? Ő csak egy kézbesítő. Csavar a gépezetben.

A nyolcoldalas, kézzel írt levelet a déli féltekéről faxolták, a fejlécen az állt: Asunción, Paraguay, Oficina de correos principal.

- Ez mi? - kérdezte Liktor.

- Főposta. A paraguayi főposta.

Azután szabályos sorok, higgadt zsinórírás, külalak ötös. A levél úgy kezdődött: „meg kell értened..." és úgy végződött: „minden jót". A kettő közt sületlen füzetes regény: Éberfy Ottilia újrakezdi az életet egy Asunciónba közvetített magyar kórházigazgató oldalán.

Azt írta: ez az egyetlen esélye, hogy egyáltalán még történjen vele valami. Azt írta: az utóbbi években úgy érezte, lassanként megőrül. Utolsó reménye az volt, hogy jönnek a gyerekek, de nem jöttek, és most már késő. Azt írta: Liktor meg ő szinte összenőttek, ezért kellett ilyen messzire mennie és ilyen hirtelen - csak így tehette meg azt, amit meg kellett tennie. Tudja, fájdalmas, de a lassú kínlódásnál jobb a sokk.

Ültünk a lépcsőn, esteledett, fogyott a lafrojg, néztük a virágzó bokrokat, fákat.

Nem, nem sajnáltam, ez nem a megfelelő kifejezés. Valami megrendülés-félét éreztem. Liktor Vince és Éberfy Ottilia - ez maga volt a bizonyosság. Talán az egyetlen kapaszkodó, az egyetlen bizonyíték arra, hogy létezik állandóság. Én legalábbis nem ismertem mást.

Nem tudtam, mit csináljak, végül vigasztalni próbáltam.

- Juli is megpattant. Egyik pillanatról a másikra. Mint Ottilia... végül is jóban voltak...

Liktor azt felelte: - Kurvára fáj az orrom.

- Menjünk az ügyeletre.

- Nem.

Más témát kerestem, a ház felé intettem: - Nagyon szép. Igazán. A kert is, meg minden.

- Ottilia kedvenc színei - mondta Liktor.

Egy kandúr osont át a kerten, a farka égnek meredt, vadászni indult.

- Ez is Ottiliáé - mondta Liktor. - Nem is értem, miért nem citromsárga. Mi volna, ha felrobbantanám?

Hozzávágta a poharát. A kandúr nekiiramodott, eltűnt a ház sarkánál.

- De azért dolgozol - néztem rá biztatóan. - Megy a felszámolás...

- Persze - bólintott. - Megy tovább. Csak most én húzom le a redőnyt.

Hallgattunk egy darabig, azután unszolni kezdtem: induljunk. Az osztálytalálkozóra. Végül is érte jöttem, Tukán leszedi a fejemet, ha nélküle érkezem a vadászházba, sül az ökör, kaja, pia doszt, jót fog tenni, meglátja, pontosan ez kell neki, a buli, a régi ismerősök, na tűz.

Tiltakozott, de nem szálltam le róla, végül szinte kényszerítettem, hogy megmosdjon, felöltözzön. Az orrába két vattatampont tett.

Nagy nehezen taxiba tuszkoltam, és hamarosan kiszálltunk egy budai utcán.

A vadászházat is eltakarták a fák; öregek voltak, tekintélyesek, lombosak. Bentről zene szólt, sárga lampionok lógtak a kertkapun, megvilágították a cégért: görbe csőrű, tarka madár, és zöld betűk: TUKÁN RT.

Liktor megtorpant, és azt mondta: - Nem.

Én meg ráförmedtem: - De!

Megkapaszkodott a kapuoszlopban.

Lefeszegettem a kezét a vasrúdról, és belöktem a kertbe.

 

(folytatjuk)

 

A regényt március óta közöljük.