A Mozgó Világ internetes változata

Nyári fesztiválok, 2003

Heuréka! Végre egy hétköznapi rossz előadás a Staatsoperban!

Az idén két remek előadást is láttam. A Jenufa - nagyszerű, lenyűgöző. Hatalmas fakonstrukció tölti be a színpadot. Ugyanis itt az egész darab a malomban játszódik, de ennek a malomnak rengeteg az arca. Ha kell, házbelső, ha kell, fogadó. A maga ezüstös szürkeségével egyszerre sugallja a bezártságot, a börtönszerűséget, de egy-egy fénysugár elnyomja a szürkét, kiemeli az ezüstöt, és már a természetben vagyunk. Népi dráma, és mégse népiesch.

Agnes Baltza, a Küsterine. Félelmetes szobor, rengeteg indulat, kegyetlenség. Talán csak Ozava zenekara túl hangos - de erről majd később.

Azután Halévi: A zsidó nő. Tulajdonképpen iskolás darab, olyan, mintha egy zeneszerző-növendék szorgalmi feladata lenne, de micsoda elementáris előadás! Közepében Neil Schickoff, aki egy igazi zseni. Az üldözött zsidó, akinek a szenvedés már hétköznapi kenyere, és ettől lesz gonoszabb az átlagnál. De minden gonoszsága alól felmentjük, mert olyan monumentálisan jeleníti meg az emberi tartást, az üldözött ember büszkeségét, hogy az messze felülemeli a kicsinyes, szinte rasszista gondolkodásán. A III. felvonásbeli áriája után megáll az élet. A közönség hosszú percekig tombol, ilyet még nem éltem meg - úgy látszik, hogy nem lehet folytatni az előadást. És ez nem a Veronai Aréna rituális ünneplése, ahol a népszerű áriák után a tapsorkán az előadás szerves, betervezett része. Itt a taps visszakapja ősi funkcióját, megrendülést, emberi együttérzést fejez ki, és azt a furcsa kettősséget, hogy bár a néző elragadtatása elsősorban az énekesi teljesítménynek szól, de tüntetés is, katartikus együttélés a színpadi történettel. Mert ez nagyon bátor rendezés! A lincselő, pogromozó tömeg, amely ostoba bábuként, nyájban tud csak élni, osztrák népviseletbe, trachtlba öltöztetve. Ez pedig egy állami operaházban, abban az Ausztriában, ahol a Haider-féle Szabadság Párt kormányon van - nem kis teljesítmény.

Úgyhogy kétszer is irigykedve jöttem haza, micsoda színvonal! És csak azzal vigasztaltam magam, hogy hát azért Bécsben sokkal jobbak a lehetőségek.

És most végre láttam egy olyan gyenge előadást, ami a mi ritkán vacak hétköznapi előadásainkkal vetekszik. Én bizony egy ilyen Don Ottáviót nem mertem volna kiállítani. Nem is igazi énekhang, és még gyakran disztonál is. Leporello egy végtelenül jelentéktelen fiatalember, akinek már ebben a korban sikerült kopottas hangot előállítania. Az a fajta, akinek háromszor kell bejönnie a színpadra, hogy egyszer bent legyen. És maga a nagy sztár, Thomas Hampson, aki lehet, hogy másban nagyon jó, de itt a „semmi különös" tipikus esete. Egy elég vékony, kicsit gombócos magas bariton hangon pontosan elénekli ugyan a szerepét, de hát nem démoni, inkább jópofa, nehézkesen mozog, és valószínűleg a rendezés szándékából egy igencsak hétköznapi történetet ad elő. A hölgyek persze mind kitűnőek. A nők - különösen, ha szopránok - általában mindig és mindenütt jók, mert sokan vannak, és küzdenek az életükért.

Ozava mester pedig borzasztóan hangos. Én igazán szeretem, ha a Mozart-előadásokban nincs finomkodás, ha minden drámaian szól, na de itt a zenekar folyton „takar". És soha sehol nem tartalmakat muzsikálnak, mindig csak a zenéről van szó, a formáról, az arányokról, a szövetről, soha nem a félelemről, dühről, a fájdalomról, szóval az egész egy jelentéstelen, dehumanizált szakdolgozat. A rendezés meg kimerül abban, hogy megállás nélkül öltöznek, és a ruhák hol ebből, hol abból a korból kerülnek elő, mintegy a történet időtlenségét magyarázva. Don Giovanni hatalmas alonge parókával kezd, ami fokozatosan „tisztul" le egy modern spanyol hajviseletig, és persze folyton sötét van, ahogy az előkelő rendezésekben illik. (Istenem, a Zsidó nőben és a Jenufában milyen üdítően világos volt a színpad!)

A Komtur, az meg egyszerűen pitiáner. Úgy viszi el Don Giovannit a pokolra, mint egy sarki zsebes, aki nem tud mit kezdeni az áldozatával. Úgyhogy - bevallom, arra gondoltam - nálunk azért ennél jobb előadások vannak. De kétes értékű örömöm csak egy napig tartott, mert másnap...

 

GRAZ

 

Offenbachtól a Gerolsteini Nagyhercegnő Nicolaus Harnancourttal.

Nahát, ezért érdemes színházba járni, sőt ezért érdemes élni!

Ez egy úgynevezett rendezői színház, „balhé-előadás", amolyan modern és mégis nagyszerű. Az összehasonlítás kedvéért egy kicsit visszaugrom az időben. Három hónappal ezelőtt a Frankfurti Operában láttam Oskar Strauss Varázskeringőjét. Akár Lehár is írhatta volna a zenét, bár nem olyan tehetséges. De azért kedves, szakszerű, idillikus üzenet a 19. század végéről - hercegség, szerelem, féltékenység stb. stb. stb.

Na de hát ezt ott Frankfurtban kézbe vette egy theaterwissenschaftlerin, és ő is rendezői színházat csinált. Az egész előadás alatt nem lehetett elmosolyodni se. A színhely egy metróaluljáró, jobbról egy nyilvános vécé, vécésnénivel. Na, oda azután minden szereplő betér. A budi itt a legfontosabb hely. A másik oldalon gyorsfotó-automata, abba csak akkor térnek be a szereplők, ha éppen dugni akarnak, de azt igen gyakran. És mindez sogenante elidegenítéssel, lassan, nehézkesen, nagyképűen, a társadalmi felelősségtelj súlya alatt roskadozva. Azután a második felvonásban szereplőink a darab szerint elmennek, hogy meglátogassanak egy híres zenekart. Itt mindez egy óceánjárón történik, ahol időnként jegesmedvék jönnek, hogy szeressék a pingvineket - itt legalább kínomban tudok röhögni. De természetesen a nyilvános vécé azért itt marad, meg a metró is, és lassan, gyötrelmesen folyik a szexnek álcázott gusztustalanság. Mindezt csak azért mondom el, hogy ismét hitet tegyek amellett, hogy egy stílus vagy egy irányzat önmagában semmi. Csak a tehetség számít!

Mert ez a Grazi Stayer Ünnepi Játékokon bemutatott Gerolsteini ugyanúgy elrugaszkodik a darabtól, csak remekül. Erre az is bizonyíték, hogy szemben Frankfurttal, itt a közönség végigkacagta az előadást, és amíg ott egyetlen szám végén sem tapsoltak (ami azért egy operettnél szép teljesítmény), itt a közönség hangos tapssal ünnepelte a szereplőket.

Az előadás előtt a feliratozón megjelenik a felirat: „Kérjük, ne kapcsolja ki mobilját, mert még szüksége lesz rá az előadás alatt, csak válasszon csengőnek valami klasszikust, Beethovent, Mozartot, Schubertet - Nicolaus örülni fog (mármint Harnancourt)."

Megkezdődik az előadás, kijön Harnancourt francia katonatiszti egyenruhában, sapkában: szalutál, és elkezd dirigálni. És innentől mindennek értelme, jelentése van.

Miközben Ozavánál folyton a zenéről van szó, hogy milyen a hangzás textúrája, hogy milyenek az arányok, és egyáltalán az a Don Giovanni egész kiválóan alkalmas valami jófajta zenekritikai elemzésre, itt Harnancourt minden gesztusa valami humán jelentést hordoz: örömöt vagy felháborodást, meglepetést vagy kacsintást, szomorúságot vagy kitörő örömöt. Itt a zene mindig beszél hozzánk. Jó, tudom, hogy nem ez az elegáns, mert - mint mondják - „A zene ne irodalmiaskodjon, ne színháziaskodjon! A zene legyen csak tiszta zene." De hát én azért járok színházba, hogy ott nekem valamit elmeséljenek, a történethez véleményeket, kommentárokat fűzzenek. Az érdeklődő emberre számítsanak, aki kíváncsi a világ dolgaira, és ne a szakzenészt célozzák meg, aki ezoterikus, matematikai örömöket keres, és nem e világi hívságokat.

A darab eredetije a háborúról szól, a háború ellen. Offenbach erősen pacifista, minden darabjában piszkálja a katonákat, és utálja a háborút. Miután 1870-ben a poroszok szarrá verték a franciákat, a francia „hazafiak" azt mondták, hogy Offenbach tehet az egészről. Hát itt is erősen háborúellenes az előadás (a dolog 2003-ra kacsingat), a felvonuló katonák - gondolom, nem véletlenül - angol, amerikai és spanyol zászlókat lengetnek.

A darabban nagy szerepe van egy kardnak, amellyel hősünket a csatába küldik, s amellyel legyőzhetetlenné válik. Itt azután behoznak a színpadra egy ménkű hosszú világító kardot, ami, ha akarom, Siegfrid Notungja, de egy ismert hirdetésnek is főszereplője.

Ezt a darabot Budapesten is játszották az Operettszínházban, valamikor az ötvenes években. Latabár játszotta Bumm tábornokot. Mindig megkérdezte a legénységtől, hogy „milyen a koszt", és azt kellett a színpadon válaszolni a legénységnek, hogy „elegendő, bőséges". Ez akkor szólásmondás volt a városban, ahol jegyre lehetett egyszer egy héten húst kapni, hogy „elegendő, bőséges".

Offenbachot mindig aktualizálták - úgy is kell -, úgyhogy itt Bumm tábornok nem a koszttal viccelődött, hanem az elrejtett fegyverekkel. Egyébként görkorcsolyán abszolválta az előadást. A budapesti előadás korabeli aktualitása a Marshall-terv volt. A Marshall-terv keretében, ugye, Amerika segélyekkel állította talpra az elpusztult nyugat-európai gazdaságot. Mi persze nem kértünk ebből, sőt! A szocialista szlogen: a Marshall-segély csupa felesleges árut szállít: búvárhajólégtisztító-pasztilla stb. Akkor, ugye, megjelent a darabban Brattschild báró (finom parfümös célzás Rotchildra, mert, mint tudjuk, minden amerikai zsidó), és azt skandálta a kórus, hogy: gumicsirke, guminyúl, éljen Brattschild Frigyes úr! Hát így is lehetett politizálni, de úgy is, ahogy azt Grazban láttam.

Visszatérve: a Nagyhercegnő, aki varázslatosan énekel, gusztusos nő, nem fröcsög, nem torkol, nem idegenít el, mint Frankfurtban, inkább elcsábít. Amikor a darabban katonákat toboroz, megjelenik a feliratozón: „Amennyiben jelentkezni óhajt, kérem hívja a ..... díjtalan számot."

Egyáltalán, a feliratozó végképp jelen van, néha gúnyolódik önmagán például, amikor a kórus hosszasan csak „lalázik", akkor a feliratozó odaírja a fordítást: Lá, lá, lá.

Apropó fordítás: a lehető legjobb megoldást választották: a dalok eredeti francia nyelven szólalnak meg, a prózákat viszont a játszhatóság kedvéért németül mondják. (Jövőre mi is így játszszuk a Szöktetést. Na, kíváncsi vagyok, mit szólnak az operafanok!)

És uralja az egészet Harnancourt, aki először a sapkáját veszi le, aztán a kabátját, és hózentrágerban dirigál - de hogyan! Minden pezseg, minden él, minden dallam a helyén van, minden hangzás kifogástalan, és az egész érezhetően örömből, élvezetből és nem izzadmányos agyalásból született.

Van egy jelenet, amikor összeesküsznek a hős ellen (aki egyébként tenorista, és sokkal jobban énekel, mint a Staatsoper Don Ottáviója), ekkor megjelenik a felirat: „Itt most gyilkosságról van szó, és Önök mégis röhögnek. Mi erről a véleményük? Kérjük, hívják fel az ismert telefonszámot!" És még sokszor megjelenik ez a telefonra utaló, kvázi a részvételi demokráciával ironizáló felirat. Az első rész végén van pofájuk kiírni, hogy „most tapsolják meg Nicolaust!", de tehetik, mert Nicolaus zseniális és közben bájos, elragadó színházi és zenei jelenség.

A szerelmi jelenetek igaziak, úgy mennek át a röhögésből a drámába, ahogy azt kell. És sohase lassan, sohase erőlködve, sohase tudományosan.

A III. felvonás előtt kiírja a feliratozó: „Ne izguljanak, nagyon rövid III. felvonás következik!" - és így is lőn. A III. felvonás, ugye, mindig az operettek Achilles-sarka, valami olyasmi, mint egy-egy zongoradarab végén a szabadon választott kadencia. Ha a színház és az előadás tehetséges, akkor valami bravúros megkoronázása ez az egésznek. Így volt ez nálunk Kaposváron a Luxemburg grófjában. Vagy valami förtelmes erőszakos, izzadságszagú okoskodás, mint az általam már méltatott salzburgi Neuenfels-féle Denevérben.

Itt a legjobb utat választották, nagyon röviden még néhányszor briliánsan jelentkezett a zenekar, mindenki énekelt egy kicsit, és mivel érezték, hogy „több tárgy nem lévén", az előadást itt kell abbahagyni, pont ott fejezték be, ahol kellett. Ez is nagy tudomány!

Az előadás vége felé kiírják: „Most már elcsukhatják a telefonokat." De azért a szemünk nyitva marad, és élvezzük azt a csodálatos estét, amelynek a végén az órámon mért 16 perces ünneplés mutatta meg, hogy van még zenés színház a világon!

 

SAVONLINNA

 

Helsinkitől négy óra autóút Savonlinna, és a 15. században épült vár az operafesztiválok otthona most már sok-sok éve. Példamutató rendezvény, több mint egy hónapig működik, repertoárján évente hét-nyolc darab, és ami a legfontosabb, a hozzánk hasonló kis ország, Finnország operabarátainak drága és mégis saját rendezvénye. A középkori vár zegzugos lépcsőivel, kazamatáival, a bástyákon ékeskedő középkori vécékkel (kettő darab türemkedik ki a falakon, innen pottyantották a vízbe terhüket a vécén ülők, ami azért jeles higiéniai igényre vall a 15. században, hiszen tudjuk, hogy mindezt Versailles-ban, „királyéknál" a márványfolyosón intézték el). De ez csak zárójeles megjegyzés, mert a lényeg, hogy nyaranta az egyébként turistalátványosságul szolgáló műemlékudvaron operafesztivál zajlik. A fesztivált egy részvénytársaság működteti. A működés költségeinek 60 százalékát jegybevételből biztosítják, és ez a 80 százaléknyi finn közönségnek köszönhető, ami nem kis teljesítmény, hiszen egy jegy ára 30-tól 100 euróig terjed. Ez, ugyebár, nálunk elég nehezen elképzelhető. A további működési költségeknek csak 10 százalékát adják szponzorok, 10 százalékát Savonlinna városa és 20 százalékát a finn állam. De minden építkezés is a civil érdeklődésnek köszönhető, hiszen például tavaly csináltak vadonatúj tetőt az udvarra (itt nem ázhat el az előadás, mint a Margitszigeten vagy Gyulán), és erre a tetőre finn adakozóktól gyűlt öszsze a pénz. Na tessék ezt nálunk elképzelni!

Az ötmillió finn saját ügyének tekinti a fesztivált, és ezért a rendezvényeken amilyen szerepre csak lehet, finn énekest hívnak; nem a nemzetközi sztárparádén, hanem a művek magas színvonalú előadásán van a hangsúly.

 

Úgynevezett hagyományos előadás, és emiatt a látvány sajnos nem szervül az udvart körbevevő monumentális kövekkel. A színpad széles és nem mély, mivel az egész színház nézőterestül tulajdonképpen maga a várudvar. Klasszikus az előadás, de nem igazán. A Mantuai herceget egy koreai énekli (hát a tenorínség világjelenség!), aki egy kicsit hideg, mint az ázsiai énekesek általában, de példás pontossággal énekli el azt, ami írva van. Rigoletto nehézkes, darabos, nem túl jól énekel, és mégis szereti a közönség, és ezért én is szeretem a közönséget, mivelhogy ez a Rigoletto olyan, mint egy finn favágó, és bár produkciója nemzetközi mércén elvérezne, árad belőle valami mélyen hazai - hic et nunc nagy sikert arat. Az előadás előtt a várat körülvevő tó partján árusok, nyaralók, lacikonyhások, az előadás végén kivilágított konyhák, vásári hangulat - persze finn mértéktartással.

Ez tehát egy fesztivál, mint a nevében is benne van, „ünnep", ahová zarándokok érkeznek elsősorban azért, hogy jól érezzék magukat. Ez más, mint amikor a fővárosi hétköznapban a metróval érkező néző egész napi stressz után próbál ráhangolódni a művészetre. Mert ezzel a Rigolettóval egyenrangúan fontos - mivel fesztivál - a tó csillogása, a kocsmák zaja, mint ahogy a szegedi fesztivál is addig volt igazi, ameddig a sült kolbász illata átjárta az egész teret. Dühösen olvasom, amikor a Pécsi Színházi Fesztivált azzal utálják, hogy ide csak azért jönnek, mert jól akarják érezni magukat. De hát mi a fene a fesztivál célja, ha nem ez? Glyndenburne se működne birkák közti piknik nélkül, a szmokingos urak látványa a zöld füvön és a pokrócokon szerves része a élménynek. Ha Aix En Provance-ban nem lennének hajnalig tartó bulizások az előadások után, akkor nagyon savanyú volna az egész. Egyáltalán: nem szabad a művészet környékéről kiűzni az életörömöt! A dologhoz hozzátartozik az utazás, a nyaralás, és természetesen fontos a művészi produkciók színvonala is. De amikor utálkoznak a körítésen, és csak azt támogatják, ami strapás és fizikailag kellemetlen, az olyan, mintha a gyógyszertámogatók csak azt a gyógyszert támogatnák, ami keserű vagy rossz közérzetet okoz, és amitől jó az ember hangulata, arra nem járna támogatás. Én például magas vérnyomás ellen szedek egy gyógyszert, amiről a gyógyszerkönyv azt mondja, hogy jó életminőséget eredményez. Ezek szerint ezt nem kéne államilag támogatni, csak azt, aminek mellékhatásaként forog a gyomrom - legalábbis egyes színházi Savonarolák szerint.

Szép, korrekt, tartalomra koncentráló előadás. Mindenütt, ahol van dráma, színdarab, cselekmény, azt remekül átélik, és mindenütt szenvednek, ahol csak a költészet, mert oda bizony ennél jobb hangok kellenének. És még valami. Egy ilyen Wagner-opera hosszútávfutás, és kínos, hogyha a hosszútávfutó elfárad. Itt az előadó-művészet szerves része, hogy ki hogyan osztja be az erejét, hogy ki hogyan „adagol". Persze az adagolás sokféleképpen működik: láttam Salzburgban egy olyan Álarcosbált, ahol Domingo végiglazsált két felvonást, alig énekelt, majd egy bravúros III. felvonással elvitte a sikert. Hát itt fordítva van: Izolda, aki nagyszerű az I. felvonásban, bizony a III. felvonásban már olyan, mint a futó, aki épp csak beesik a célba. Szerencsére nagyon érdekes személyiség, és ez Wagnernél fontos, mert ezekben a darabokban mindig elmesélnek valamit, ami színpadon kívül történt, és ezeket az elbeszéléseket vagy megtöltik személyiséggel, vagy a dolog nem működik. Akkor csak a kifáradás elkerüléséről van szó, vagy ami még rosszabb: a fuldokló kétségbeesett küzdelméről a túlélésért, és akkor a néző szorong, fárad, nem bírja a hosszú ülést, és nem érti, hogy miért olyan szószátyárok a szereplők.

Itt erről szerencsére nincs szó, mert a hatvanadik életévét taposó és ezzel a szereppel búcsúzó Heikki Siukola abszolút profi, remekül bírja a hosszú távot - de hát azért jól jönnek a szünetek! (Azért az mégiscsak igazságtalanság, hogy Wagner hosszú hetek alatt, apró részletekben írta meg azt, amit a szerencsétleneknek egy este kell elénekelniük.)

Marke király Matti Salminnen. Hálás szerep, két viszonylag rövid jelenet, amit a spórolós basszisták nagyon szeretnek. De ő nem spórol, övé az az igazi gyönyörű, dús hang, amilyen a Székely Mihályé volt. Nem drámai szemmeregetéssel, etwas muzikalitással és úgynevezett intelligenciával pótolja a hangi élményt - mint oly sokan mások. Az ő hangja üzenet az istenek világából. Ha megszólal, akkor király, szenvedő uralkodó és nem lamentáló értelmiségi. Vele megjelenik a színház és az opera lényege: a földöntúli üzenet, ami soha nem pótolható azzal a kigyakorolt szakmai tudással, ami folyton a mívességet csillogtatja az őserő helyett.

Az előadás végén a közönség őrjöngve tapsol, de ez a taps nem a katarzisról szól, hanem elismerés a teljesítménynek - a saját teljesítményének is: végül is végigülte az öt órát, legyőzte a zsibbadást, az időnkénti unalmat, saját értetlenségét. Ezeknek az igen hosszú előadásoknak a végén az ember azzal a jóleső fizikai fáradtsággal távozik, mintha két kilométert leúszott, pár órát leevezett volna. Lelkesítő, frissítő fáradtsággal - és jutalmul még ott a varázslatos este, a zsúfolt kávéházak, a remek füstölt halak, a jó finn sör, a finom fuvallatok a tóról, és hogy világos van, még éjjel kettőkor is. Mindez feledteti Izolda kevésbé sikerült szerelmi halálát, így komplett az élmény.

 

Ez aztán a kacifántos előadás! Már régen vártam, mikor jelenik meg a pekingi tömeg Mao-egyenruhában - na, itt végre megkaptam!

A darab elején, amikor a hirdető ismerteti a versenyfeltételeket, azalatt Timur Puccini-korabeli ruhában olvassa ezt egy újságból, majd három zöld ruhás sebész nyílt színen megvakítja, és jön Liu századfordulós szobalányruhában.

Elindulnak... De azután ez a nagyon nyitott darab egész jól viseli ezeket a találmányokat. A maoista tömeg végül is hiteles és szuggesztív. A három sebész átváltozik három Chaplin-szerű bohóccá (ők a három miniszter), és ez, ha akarom, „agyalás", de ha akarom, ügyes utalás az eredeti mű commedia dell'arte-forrásaira. Ők végzik ki a perzsa herceget, méghozzá chaplini sétapálcájukat puskának használva, később fejkendőt vesznek, és takarítóasszonyként ők takarítják fel a vért. De mindez elfogadható, mert van benne követhető rendszer.

Turandot dekoratív hisztérika, amerikai díva, aki állandó migrénnel küzd, és időnként ópiumot szív, de igen jól énekel, sokat és jól mozog, még a mindig statikus nagyáriáját is színes koreográfiával adja elő. Ő adja a hajtűjét Liunak a III. felvonásban, aki ezzel a tűvel lesz öngyilkos, és a finálé szerelmi himnuszában a tömeg piros könyvecskét emel a magasba. A sok ügyes találmány mellett, ami nem idegen ettől a fantasztikus műtől, kár, hogy néha technikailag elrugaszkodnak Puccinitől: például Turandot soha nem ott jelenik meg, ahová a szerző megírta, pedig Puccini tudta, mitől döglik a légy, hogy mi a színpadi hatás, és színpadi instrukciói nagyon fontosak. A Toscában pontos helye van annak, ahol Scarpia holtteste mellé le kell tenni a gyertyákat. És itt is be kéne tartani azt a pár, zenével összefüggő instrukcióját. Azt meg végképp nem értem, hogy Kalaf nagyáriája előtt miért adják át neki a miniszterek egy nagy kottán az ária dallamát, de mindezzel együtt ez egy szellemes, jól kidolgozott, szuggesztív előadás. És még egyszer: ez egy nyitott darab. Azt szoktam mondani, hogy az is bolond, aki a Toscát nem úgy rendezi, ahogy szokták, és az is, aki a Turandot-t úgy rendezi, ahogy szokták. Ez szokatlan, de szuggesztív és zeneileg hibátlan produkció. Nem kell ide olasz karmester, Markus Lehtinen finn karmester vezetésével az előadás nagyszerű. (Persze azok számára, akik már ismerik a Turandot-t, de aki először látja???!!!)

 

Itt egy kis kitérőt kell tennem. El kell mondanom, hogy ezt az utamat a British Airways szponzorálta, és ezt azért kell elmondanom, mert ma Magyarországon nincs olyan újság, folyóirat, heti- vagy havilap, színház, opera vagy intézmény, amely finanszírozni tudna egy ilyen tudósítást. Itt tartunk! Ezért vagyok rászorulva, hogy ha látni akarok amerikai operaelőadásokat, és még tudósítani is róluk, akkor kell egy nagylelkű szponzor, aki talán sejt valamit a jövőből, nem kicsinyes, így támogatja a magyar kultúrát - és még kényelmesen ki is alhatom magam a repülőn, nem nyomorgok turistaosztályon, nem alszom el már az első operaelőadáson.

Mert ha a jetlagtől nem alszom el, akkor az előadásoktól itt nem kell elaludni.

 

GLIMMERGLASS

 

Nem hívja magát fesztiválnak. Ő a Glimmerglassi Opera New Yorktól mintegy 160 kilométerre, erdők, tavak között. De hát a mi fogalmaink szerint mégiscsak fesztivál, hiszen csak július-augusztusban játszik, erre az alkalomra összetoborzott társulattal. Felvettem a sötét ruhámat, és magyarosan szólva „pofára estem". Még jó, hogy nem vettem csokornyakkendőt vagy ne adj isten, szmokingot. Itt senki nincs operához öltözve. Itt az előadást jöttek megnézni, és nem magukat mutogatni. Sok európai fesztiválon a néző is szereplőnek érzi magát, öltözködésük eleganciája vagy extravaganciája - vagy a tüntető cseltoprongy, amit drága butikokban állítanak elő - egyaránt a szereplési viszketegség része. Mindig van tisztesen lekorpázott, kihízott sötétkék ruhában zenebarát középiskolai tanár, laza szakállas értelmiségi, feslett alternatív, szóval egy európai fesztiválon azért a nézőtér mindig amolyan hiúság vására.

Na itt ez nincs így. A nagy melegben mindenki úgy öltözik, ahogy jól érzi magát. Láthatóan itt az az érdekes, ami a színpadon van, és nem az, ami a nézőtéren. Ehhez még hozzájön az amerikaiaknak az a furcsa, rémes, szeretetre méltó tulajdonsága, hogy nyáron tökéletesen elrugaszkodnak az európai szépségideáltól: T-shirt és rövidnadrág sportcipővel. Pocak, visszér, nagy segg, ó-láb nincsenek eltitkolva, és már csak az öregje öltözik abba a bizonyos csíkos-kockás hupilila-piros zajosba.

900 személyes a nézőtér, jók a székek, és bár minden szót érteni, mégis feliratozzák az angol szöveget angolul. Itt nincs affektált szégyenkezés a rosszul érthető szövegen, a fő az, hogy értsék, ami elhangzik a színpadon. Csak azokat a rémes előre fagyasztottakat tudnám feledni, amiket a büfében árulnak szendvics címén. De hát sokan hoznak elemózsiás csomagot, és bátran piknikelnek előadás előtt és a szünetekben.

Lehet, hogy sokat írok öltözködésről, büféről, kényelemről, de hát ez mindenkit érdekel, ha nem is vallja be. Én vállalom, hogy számomra a színháznak ez legalább olyan fontos része, mint az előadás.

 

35 évet élt Chicagóban Robert Kurun. 1952-ben mutatták be ezt az élesen háború- és diktatúraellenes, nagyon tehetséges operát. Gondolom, azért szedték most elő, mert a modern opera ma az egész világon politizál. Londonban a Sophie's Choice egy holokauszt-történetről, Santa Fében Mao özvegyéről, itt a mindenkori háborúról játszanak operát. Bezzeg a mi múmiáink hörögtek, hogy Petrovics C'est la guerre-ében hogyan kerül a politika az opera szent színpadára. A Svejk kicsit dzsesszes, kicsit musicales, de azért a hangzás mindig egy kicsit elkomplikálva, elnehezítve, jelezve, hogy azért ez mégiscsak komolyzene. Felvonulnak a 20. századi szolid zenei sablonok, mint ahogy minden korban az aktuális sablonok, mégis az úgynevezett modern zenétől elkínzott néző egy-egy kulináris részlettől felsóhajt: azért ez nem is olyan rémes!

Mindenképp hatásos színházi este - szünettel együtt két óra, ami nem kis előny. Jók a szerepek, nevet is néha a publikum. Vajon miért a Schicchi az utolsó vígopera, amin a keserűség mellett még derülni is lehet? Talán azért, mert a Cosìt, a Szöktetést, a Sevillait még mind színpadi helyzetekre írták a mulattatás szándékával is, miközben az agyonspekulált 20. századi operák mindig utalnak valami színházon kívüli elemre, gyakran belterjesek, és erőlködő, erőszakos hangzással nem lehet mulattatni! Azért a Svejk előadása néha alámegy amolyan cserkésztábortűzi tréfába (a katonák mankóval gyakorlatoznak, fejükön sisak helyett alumíniumveder stb., Svejk kutyáját színész játssza: ugat, pisil stb.). Ezeken aztán sokat derül a nézőtér - bevallom, én kevésbé. De hát azért ez mégiscsak hatásos színház. Svejk ideális színész - ő az a mindig jókedvű, mindig boldog amerikai. Olyan, mint Stan Laurel a Stan és Panból, aki bármi történik, derűsen vigyorog, de úgy amerikai módra, és ez a varázsa. Anthony Dean Griffey ugyanis nagyon amerikai Svejk, ahogy nagyon finn a Savonlinnában látott Rigoletto, és nagyon magyar volt Simándy mint Lohengrin. Ez volt a varázsuk. A nagy internacionális operabörze allgemeine stílusszaftja helyett mindegyik tudott a maga közönségének valami igazi saját ízt nyújtani.

Hatalmas taps az előadás végén, ami a második függönyre abbamarad, mint mindenütt Angliában és Amerikában. Itt a néző úgy érzi, hogy ha ő már egyszer tapsolt és kiabált, akkor ezt ugyan miért kéne annyiszor megismételni.

 

Azért írom ide a magyar címet is, mert ők se eredeti nyelven, hanem angolul játsszák. Amolyan modern környezetben, de ezt is mélyen amerikai stílusban. Itt a francia szellemességet az amerikai vagányság helyettesíti, mindenki remekül mozog, énekel, táncol, a prózai jelenetekben emberi hangon beszélnek, de ha énekelnek, akkor a hangjuk hibátlanul pozícióban van. Mert, ugye, nálunk kétfajta előadásmód ismerős: vagy az úgynevezett színészéneklés (pontosabban nem éneklés, hanem sutyorgás mindig kicsit hamisan), vagy kitűnő éneklés, de operás öblögetés a prózában. Itt pedig mindenki jól beszél, énekel, sőt ha kell, akrobata, és valamennyien teljes biztonsággal használják az amerikai musicalek, zenés filmek mozgásanyagát.

Bulotte mint takarítónő ebben a modorban táncol duettet a porszívóval, és bár egyre csak rágja a gumit, azért hibátlan hatalmas „c"-ket énekel. Istenem, az európai primadonnák a kilóikkal, a korán elbizonytalanodó magas hangjaikkal és a mindehhez járuló fene nagy méltósággal! Ez az előadás is ki van tekerve, mint az a bizonyos frankfurti Varázskeringő meg a rémes salzburgi Denevér, mégis nagyszerű, mert a rengeteg vad ötlet forrása a játékos gátlástalanság és nem az intellektualizáló ideologikus erőlködés. Ott bölcsészattitűddel magyarázzák a világot, itt meg játszanak a világgal, s ettől az magyarázza önmagát. Pedig itt is jelen van az oktatási szándék. Az előadások előtt egy órával dramaturgok mesélnek az érdeklődőknek arról, hogy mit fognak látni. Jelen esetben az előadó előtt elektronikus szerkentyű, és azon játszik részleteket a darabból és más Offenbach-művekből is. Közben vicceket mond, és a közönség hálásan nevet. Egyáltalán az amerikai közönség eléggé el nem ítélhető módon mindig és mindenhol jól akarja érezni magát. Még a magas művészetben is, ezért fizet 100 dollárt egy jegyért.

Németországban is gyakori az ilyen előbeszélgetés, de hát azok ott elég rémesek. A dramaturg a német színházak nagy átka. Rendszerint egy elkracholt rendező vagy karmester (nálunk az ilyen kritikusnak megy), de Németországban ez lehetetlen, mert ott a kritikus tradicionálisan komoly, független szakma. Így hát akinek nem jutott színházi mesterség, vagy írna, de nem mer, az ott a színházaknál sertepertél, súg a karmesternek, rendezőnek, intrikál és kommentál. Ezért is írok erről, mert ebben a Kékszakáll-előadásban megjelenik a színpadon egy ilyen színházi okoskodó, aki mulatságosan magyarázza a látottakat. Természetesen szórakoztat a feliratozógép is, mert az előadás elején kiírja Shaw véleményét a házasságról, Platónét az életről és Woody Allenét a halálról, mármint: „Nem baj, ha jön a halál, csak az a fontos, hogy én ne legyek ott!"

Lift is van a darabban - fel-le mozog, beszorulnak, eltűnik stb. A lift is divat manapság a színpadon, mint a politikusoknál a keresztcsíkos nyakkendő. Ezelőtt pár évvel a víz jelentette a modern színházat: öntötték egymásra, locsolták, taposták, prüszköltek. Manapság viszont viccel a feliratozógép, és fel-le jár a lift.

 

És divat a barokk is. Valamirevaló fesztivál nincsen Händel nélkül. Ezek a darabok - mivel natúrban, valljuk meg, unalmasak - ma a szellemes rendezésektől élnek. Minden sikeres előadásban ironizálnak a művel, és sok attraktív látványnyal segítik a befogadást. A Xerxes Londonban a századelő angol tengerpartján játszódik, napozóágyakkal és azokban a bizonyos mókás tengerparti fürdőruhákban. A Párizsi Operában a Julius Caesart a napóleoni hadjáratok, ásatások, múmiák, piramisok adják el. Itt, Glimmerglassban meg jóízűen gúnyolódnak mindenen, ami az Orlando alapkonfliktusa, vagyis hogy mi a fontosabb, a háborúság vagy a szerelem, amit Ámorként egy kis, kövér fekete gyerek képvisel. Ezért a szín egy erdő, ahol az Ámor nyilától megsebzett betegek szenvednek. Köztük prédikál Zoroaster Orlandónak a hősi élet nemesebb voltáról, és ezt nyomatékosítandó az erdő felemelkedik, és mögötte hősök mellszobra: Akhilleusz, Periklész stb. A szobrokra persze később bajuszt rajzolnak a gyerekek, és az egyiket nagyon aranyosan le is pisilik. De miközben szinte minden percben jön egy új geg, a játék mégis ízléses és komoly. A viccek mindig a környezetnek felelnek meg, illusztrálnak. A szereplők a bárgyú helyzeteket halálosan komolyan játszszák, és ez az ellentmondó vegyület remekül működik. Az énekesek bravúrosan koloratúráznak; élvezem a rendhagyó furcsaságot, a technikai ekvilibrista mutatványt, de egy percre sem érint meg. Párizsban még nő énekelte Caesart, itt már egy bravúros kontratenor az Orlando (Mechta), Európában ez a feinschmekkerek öröme. Nálunk Ötvös Három nővérében három remek énekesnő megrendítően játszott Csehovot, de hát kifogásolták, mert hogy akkor lett volna igazán „éteri" a három nő, ha ezt kontratenor férfiak éneklik.

Tehát bravúrosan koloratúrázik a kontratenor és a Zoroastert éneklő baszszus is. El vagyok ragadtatva, mint a gyerek a cirkuszban a technikai tökélytől, ahogy gyöngyözve, gurgulázva brillíroznak a hangjukkal. Egy kicsit olyanok, mint aki a cirkuszban az egyik kezében tányért, a másik kezében labdát, a fenekében dárdát, a fején teniszütőt egyensúlyoz. Nagyszerű, nagyszerű! ...De ha pár percig se vizuális geg, se koloratúra-mutatvány, akkor „fussunk, édesanyám!"

 

Remek. Végre egy előadás, amelyik világosan állást foglal. Itt Don Giovanni egy macsó bűnöző. Mielőtt a nyitány megszólalna, jön Donna Anna hálóingben, jön Don Giovanni fejére húzott kötött sapkában, lerohanja a nőt, és ezután indul a nyitány.

Na mondom, ez egy hülyeség, mert így a nyitánynak nincs értelme. De aztán később, a második részben ez a jelenet visszaigazolódik.

A Kormányzóval Don Giovanni a földön hempereg. A West Side Story stílusában szurkálják egymást, a kormányzónál tőr, Don Giovanninál gengszterkés, mindez modern ruhában. De igazi férfiak, igazi verekedés, nem pocakos operaénekesek.

Elvira áriája előtt először csak két női lábat és egy kutyát látunk, majd kiderül, hogy a láb tulajdonosa Elvira szobalánya, aki sétáltatja a kutyát, utána jön csak Elvira. Na, ezt a szobalányt a II. részben Don Giovanni a szerenád alatt szabályosan ledönti a lábáról. De azért a dalt is elénekli!

A Regiszter-áriához Leporello a színre húz egy hatalmas, sokregiszteres alumíniumszekrényt, abból húzogatja elő a hölgyektől begyűjtött dokumentumokat: bugyit, melltartót, legyezőt, végül fél pár zöld kesztyűt, aminek a másik fele éppen Donna Elvira kezén van. Lám, ő is benne van a regiszterben.

Don Giovanni a sapkája alatt kopasz, a kopasz fejre húzza a parókát, ezért nem ismerik rögtön fel. Akrobata, hatalmas testű filmszínész, és el is énekli a szerepet - nem különösebben, de hát valamit valamiért -, Donna Anna második áriája alatt még egyszer látjuk a nyitány alatti pantomimot, és itt félreérthetetlen az értelmezés: bizony megesett a dolog!

Azt azért megjegyzem, hogy miközben rengeteg az ötlet, itt se sikerült az I. felvonás kvartettjét és a II. felvonás szextettjét élővé tenni - gyönyörűen eléneklik: ennyi!

Az előadás vége felé elszabadul a pokol. A Zerlina-Leporello-jelenetben, amit nálunk ki szoktak hagyni, Zerlina fenyegeti Leporellót, a színre húz egy villamosszéket, a villamosszék változik, ha kell, guillotinná - igazán elmés szerkezet. A temetőben Don Giovanni a Kormányzó koporsóján ugrál, a Kormányzó hangja valahonnan föntről szól, és ő folyton a koporsóval van kapcsolatban. Majd ez a koporsó az asztal a vacsorához, amire meghívja a Kormányzót. A vacsora alatt megjelenik egy tüntető tömeg, forradalmárok, akik a meggyalázott nők képét hozzák, mint Argentínában vagy Chilében a katonai hunta után az eltűntekét.

Don Giovanni, aki a Kormányzó koporsóján terített vacsorára, amikor a Kormányzó hangja a kezét kéri, látványosan felvágja az ereit, majd az utolsó hangra ügyesen elrepül felfelé a színpadról. Akkor betódul a színpadra a forradalmi tömeg, és a Párizs lángjai modorában ők éneklik a finálét. Itt bizony Don Giovanni gonosztevő, győzött a nép, everybody happy, és csak Donna Anna marad külön. Látványosan szomorú, biztosan megvan rá az oka!

 

SANTA FÉ OPERAHÁZ

 

Új-Mexikó, 2000 méter magasság, körös-körül dimbes-dombos végtelen sivatag kaktuszokkal, hegyek, a vadnyugati filmekből ismert lélegzetelállító perspektíva. A várostól tíz kilométerre a puszta közepén gyönyörű, 2200 férőhelyes, félig szabadtéri színpad. Félig, mert teteje van, de két oldala nyitva, és a pusztai szél és illatok átjárják a nézőteret.

Természetesen itt sincs állami támogatás - Amerikában sehol. A 13,5 millió dollár (!!!) éves költségvetés (35 előadásra) 53 százaléka adományokból van. A gyönyörű, vastag, ingyenes műsorfüzetben három sűrű oldalt tesz ki a szponzorok felsorolása.

Művészvidék ez, amolyan monumentális Szentendre, festők, szobrászok, iparművészek paradicsoma. Az egy lakosra jutó galériák száma messze meghaladja a világátlagot. Nem messze van Taos, az indián iparművészet egyik központja. Ezen a környéken gyönyörű indián ékszereket és tárgyakat lehet kapni - méregdrágán. Ide pár száz kilométerre van Mexikó, ahol mindezt a negyedéért árulják a szerencsétlen indiánok - ja, kérem, születni tudni kell!

 

Az előadás úgy kezdődik, hogy egy úr alszik az ágyban, az ágy melletti ajtón át látszik a fürdőszoba, ahol a felesége éppen az esti toalettjét készíti, majd gusztusosan, habosan, illatosan előjön, széttárja a karját - íme itt vagyok -, és csalódottan állapítja meg, hogy a férje alszik. Indul a nyitány.

Ezután Szép Heléna, aki nem kisebb művésznő, mint Susann Graham nemzetközi operasztár, a nyitány alatt ideges kielégítetlenségében marokszám szedi a nyugtatókat, és a feliratozón persze vicces felirat. Miután Heléna végre lefeküdt aludni, a felirat: „Azt álmodja, hogy jön egy csinos pásztorfiú", és innentől az egész játék kerete Heléna álma. Minden a hálószobában játszódik, ami persze különböző helyszínekké alakul - Ida-hegy, spártai főtér stb. nagyon mulatságosan, sok vizuális ötlettel. Bár itt is némi ifjúsági jellegű tréfálkozással.

A királyok párnákkal kitömve, tollseprűkkel handabandáznak. Jókedvű főiskolai campushangulat van a színpadon, de én ettől nem vagyok boldog. Glimmerglassban a Kékszakállt úgy játszották, mint kiváló színészek, akik remekül énekelnek, itt viszont olyanok, mint az operaénekesek, akik azért játszani is tudnak. És a dologból teljesen kimarad a társadalom és a politikum, ami nélkül Offenbach nem Offenbach. Itt nem sokat céloznak a jelenre, amikor a trójai háborúról van szó, és a szex is csak annyi, amennyit Amerikában egy úri protestáns egyetemen eltűrnek. És hát Susann Graham jó, jó, de hol van egy mai Hortenzia Schneider? Offenbach ugyanis őrá írta a szerepet, arra a különleges színművésznőnek álcázott Traviatára, akinek a kutyáját az angol trónörökös, a walesi herceg sétáltatta, mert büszke volt, ha látták, hogy a nagy művésznőtől jött le reggel. Hortenzia lakásán egymást váltották a hercegek, grófok, és a szemközti házban lakó kidobott udvarló minden alkalommal, valahányszor a primadonna vendéget fogadott, kitűzte az ablakába az illető arisztokrata nemzeti zászlaját. És még külön lámpát is gyújtott az utcára, jelezvén, hogy a díva éppen foglalt. És egyáltalán, hol van az egész mögül az a mélyen romlott és mélyen sikeres III. Napóleoni világ, amit az irodalomban meg a politikában leprázni szokás, de ami az egész francia gazdaság fellendülését megalapozta? Ugyebár ez volt az a kor, amikor Hausmann báró (à Boulevard) felépítette az egész modern Párizst, és mellékesen megvette bagóért az Opera telkét, hogy azután méregdrágán eladja az államnak, és ott építse fel a III. Napóleon dicsőségét máig hirdető Párizsi Nagyoperát, ami gyönyörű, dekoratív, de mégiscsak egy pózoló hatalomnak az emlékműve, ahol ráadásul sok helyről rosszul látni, és az akusztika is vitatható. Ezért építették fel a franciák százhúsz évre rá a Bastille Operát, ami talán egyhangú meg túl modern, de hibátlan a gépészete, és mindenhonnan jól látni és hallani.

Na mindezt csak azért mondom el, mert amikor a Magyarországról odalátogató atyafiak ájuldoznak a régi operától, és lefitymálják a Bastille-t, akkor erről mind elfeledkeznek (és építenek egy olyat, mint az új Nemzeti!).

Visszatérve a Helénához: Számomra hiányzik az offenbachi szellem, ezt nem pótolja a campushumor, legfeljebb az szórakoztat, hogy a Párist játszó - igen gyatrán éneklő - fiatalember többször is levetkőzik derékig, és a látvány bármelyik hölgymagazin címlapján megállná a helyét. Hát igen, ebben az előadásban Páris vetkőzik, nem Susann Graham - érthető: vagy hang, vagy fotogén felsőtest.

A kórus pontos koreográfiára, zenére szaladgál, hol görögösen, hol idegenvezetett turistaként. A dologban szerencsére nincs semmi európai izzadságszag, de tartalom sincs. Nincs szó korrupt papságról, agresszív háborúról, szexről, szabadságról, szóval mindarról, amiről a darab szól. Kellemes nyári este, finom fuvallatok a hegyekből, derék, laza, üres, játékos - erre mondják vizsgaelőadásokon: „Milyen aranyosak a gyerekek!"

 

Vacak kis előadás. Istenem, milyen sokféleképpen rontották már el ezt a remekművet! Kezdetben szégyellték, utálták, nem nagyon játszották, merthogy erkölcstelen. Azután, amikor már áttört, akkor elkezdték a mondandóját takargatni, „muzsikus csémégé"-nek mondták az én fiatalkoromban - ilyen affektált é-vel. Meg aztán, hogy ez az igazi „kammernmusik"! És eltartott kisujjal dirigálták, énekelték, hogy csak az átszellemült zeneiség érvényesüljön, és ne a kegyetlen, szomorú tartalom, mármint hogy a domesztikálódott társadalomban a párkapcsolatok megoldatlanok, hogy akaratunk által nem irányított erők mozgatják szexuális cselekedeteinket, hogy választottjaink és legbiztosabb érzelmeink is bizonytalanok. Azután jöttek a modernek, a posztmodernek a különböző rendezői agyalmányokkal. És most itt egy új vacakság: A Così mint bulvár-vígjáték, Neil Simon modorában.

Előfüggöny, katonaorvosi rendelő, a falon orvosi ábra az emberi szívről. A nyitányban jön az orvos, felveszi a fehér köpenyt, jönnek a vizsgálatra váró tisztek, alsónadrág, trikó, hózentráger, ruha-cipő kézben. Kezdődik a vizsgálat, az első két tiszt Guglielmo és Ferrando. A vizsgálatra várva kezdik a darabot, és miközben a nővér hőmérőzi a többieket, ők a doktorral vitatkoznak. Nagy dolog, hogy a fiúkat itt is nyugodtan le lehet vetkőztetni, és plasztikus szövegmondásuk minden szót érthetővé tesz, pedig minden nézőtéri ülés hátán működik a többnyelvű feliratozó.

Na, az erények ezzel véget is értek, mert ebben az előadásban semminek sincs igazi tétje. Az egész egy vacak kis fogadás, versengeni vágyó tisztecskék és egy okoskodó orvos között. A lányok cigarettáznak, manikűröznek, divatlapot néznek, a fiúk a háborúba gumicsónakban vonulnak, rohamsisakban, és az I. fináléban gyász és bánat helyett a lányok shoppingolásból jönnek dobozokkal, és miközben arról énekelnek, hogy „oly gyorsan elrepült az álom", azalatt ruhát, cipőt próbálnak. Persze minden hang szolidan elénekelve, végül is 130 dolláros jegyért ezt muszáj, és a zenekarban is megszólal minden hang, de minek?!

Minden tiszta, minden pontos, mint ezek a derék amerikai, baseballmeccsről szalajtott fiatalok, de semminek sincs jelentése. Ahol a darab folyik, ott mindig van valami „felszabadult, aranyos" ötlet, de ahol a belső történések kéne hogy megjelenjenek, ott nem történik semmi. Hoznak itt a fiúk hatalmas piros papírszívet csokoládéval kitömve, amiből a lányok titokban nassolnak, majd ezeket a szíveket az I. fináléban a fiúk fejére húzzák, de ahol a búcsú fájdalmáról, a lelkiismeret-furdalásról, a belső erők sodró erejéről és az élet mindent legyőző, szomorú szépségéről kéne szólni, ott csak az üresség, bágyasztó unalom. Mert Mozart nagyon veszélyes. Verdit nem lehet olyan roszszul játszani, hogy azért a dallamok ne szólalnának meg, legalábbis ha aránylag tisztességesen eléneklik. Mozartnál ez nem elég. Itt, ha nem szólal meg az élet, akkor jön a zsibbasztó álmosság, és csak azt várjuk, hogy szünetben megszökhessünk.

 

Ez viszont nagyszerű, megrendítő és szép. Főleg, mivel Patricia Racette olyan nagyszerűen énekli a címszerepet. Lírai vallomás ez az emberi tisztaságról, gonoszságról, szerelemről és a társadalom ostobaságáról. Ilyen banálisan, de nagyon személyesen. És annyi jó és rossz rendezői találmány és spekuláció után egy előadás, amely ezeket az elcsépelt tartalmakat képes minden fakszni nélkül, de nagyon átélten és átütően előadni. Elhanyagolt, elnyomott asszony, pipogya férj, zsarnok anyós, akit a falusi maradiság démoni erővel ruház fel. Jóakaró, gyenge emberek, kelet-európai kiszolgáltatottság és a lázadás nemes reménytelensége. Nem új témák, itt sem új, legfeljebb a díszlet, ahol a naturális, valódi fákkal és növényekkel gazdag parasztudvar mögött a háttér kibontva, és látszanak a csodálatos új-mexikói hegyek. De azért a szoba, az nagyon piros - kötelező posztmodern jelentkezés. De végre már nem a tíz év előtti lepusztult, koszos, szürke a divat. Már nálunk is Pesten aki nemrég még csak a szürkét nyújtotta, most pirosba, méregzöldbe öltözteti a színpadot - lépést kell tartani a korral!

Ez a piros szoba egy kicsit sok, nagyon jelentkezős. Olyan, mint amikor a filmművészetben az új hullám idején kötelező volt kézbe venni a kamerát. Ezért egy-egy felvétel közben illett megrázni, nehogy véletlenül azt higgyék, hogy régi módon, statívról fényképeznek. Ezeknek a nagyon korszerű dolgoknak az a bajuk, hogy rövid életűek és „Nincs ócskább, mint a tegnapi divat!"

 

Derék dolog! Egy 2200 személyes nézőtéren, 60-130 dolláros jegyekért, állami támogatás nélkül, kortárs zeneszerző új, méghozzá politizáló darabját bemutatni nem kis rizikó. De a nézőtér tele van, nagy a siker. Persze a téma pikáns, végül is Csiang Csing, Mao felesége egy világot tartott rettegésben.

A darab kezdetén Cs. Cs. nézi saját felakasztott holttestét, ugyanis miután halálra ítélték, felakasztotta magát a cellájában, és kezdődik az élettörténet, amit egy fiatal és egy idősebb Cs. Cs. játszik párhuzamosan. Látjuk a fiatal színésznő emelkedését és csalódását. Nórát játszik nagy sikerrel, és szerelmes partnerébe, aki a rendezője is. Ez a rendező filmre viszi a Nórát, megígéri Cs. Cs.-nek a szerepet, de aztán megcsalja egy másik színésznővel, és annak adja. Tiszta hollywoodi történet, és egyre hollywoodibb lesz. Cs. Cs. most már a kommunista Kínában forradalmi operákban játszik, és így ismeri meg Mao elnököt. Szerelem! Szerelmi duett olyatén, mint a Pillangókisasszony I. felvonásának fináléja. Nem olyan zseniálisan, de sokkal több zenei instrumentális trükkel. Mi itt Kelet-Európában röhögnénk, amikor a fiatal Cs. Cs. levetkőzik Maónak (egyáltalán itt - mint már mondtam - üdítő, hogy minden énekest nyugodtan le lehet vetkőztetni), és Maóval a földön hemperegnek egy hosszú, romantikus, az előbb már említett szerelmi duett kapcsán. De itt a közönség ezt komolyan veszi. Azután beront Mao felesége, nagy, zajos családi jelenet, botrány, átkok, de győz a szerelem, és a feleség elkergetése után Cs. Cs. mint Butterfly omlik Mao-Pinkerton karjaiba.

A II. felvonás gondterhelten kezdődik. A Politikai Bizottságban az elvtársak rosszallják, hogy a nagy forradalmár egy kis színésznővel él. De Mao egy Ibsen-hős modorában védi jogát a szerelemhez, amely nélkül nem tud élni. - Nofene, ez nincs a piros könyvben! Ehhez képest azután Mao sokat táncol, és keringőzés közben fűvel-fával csalja Cs. Cs.-t, aki úgy érzi, hogy a feleség átka teljesedik be rajta. Majd Mao szép szóval meg is mondja Cs. Cs.-nek, hogy menjen a fészkes fenébe. Ezután egy nagy lyuk következik a sztoriban, mert Maót betegen, ágyban, Cs. Cs.-nek kiszolgáltatva látjuk, és Cs. Cs. már az ő nevében vezérli a kulturális forradalmat. Innentől aztán végképp minden csupa gyerekes hülyeség.

Cs. Cs. saját kezűleg lövi főbe a rendezőt, aki megcsalta, a színésznőt, aki megkapta helyette a Nórát, és az egész Politikai Bizottságot, akik ellenezték a Maóval való kapcsolatát. Még Liu Sao Csi is tőle kap golyót a fejébe - igen hatásos dob és tympani virbli kíséretében -, és végül egy jókora párnával maga fojtja meg az ágyban haldokló, szeretett vezért. Ezután fellázad a nép a Miss Saigon modorában, Cs. Cs. bíróság elé kerül, büszkén védekezik, elítélik - ennyi! Nagy siker! Miért?

Egyrészt azért, mert bármilyen hazug és gyerekes a történet, szigorúan betartja a színházi kommersz szabályait, és mindezt az énekesek nagy hittel és szaktudással adják elő. És még valami: jegyezzük meg a zeneszerző nevét. Amerikában élő disszidens kínai: Bring Sheng. Ez a fiatalember nagyon sokat tud a színpadi hatásról. Miközben a kortárs zenében oly sok az unalom, ez a zene végig szóval tart, gazdag az eszköztára, és tudja, mi az, ami a színházban működik. Nem véletlen, hogy távolról többet kacsingat Puccinire, mint mondjuk Schönbergre, pedig bőven él az ő eszközeivel is. Hogy egy másik szövegre sikerül-e valami darabot alkotnia, vagy filmzenét fog írni vagy semmit, azt a fene se tudja. De itt, ma este a Madame Maóban felcsillant az a ritka kincs, a színházi tehetség.

 

EDINBURGH

 

Hát ez az igazi fesztivál. Itt minden azt szolgálja, az utca is. Tízméterenként játszanak, zenélnek, bohóckodnak, az egész város zsong, csillog, és számos helyen játszanak drámát, operát, balettet, koncertet, előadóestet, népi művészetet, de párhuzamosan van filmfesztivál, könyvfesztivál, gasztronómiai fesztivál. Olyasmi, mint a Budapesti Tavaszi Fesztivál, csak augusztusban és a város egész területén.

 

Mai ruhák, modernkedés, szóval amit utálok. Na de ez nagyszerű. A színpad közepén egy zongora áll, és már az érkező közönséget egy bárzongorista fogadja. Ismert slágereket játszik, köszönget, majd elsötétedik a nézőtér. Bejön Claudius (öregedő amerikai gengszter) szmokingban, és a zongora mikrofonjába énekel egy dalt a halott bátyjáról. Na, mi jön még ezután? - kérdem utálkozva, és meglepetésemre ezután Shakespeare jön. Minden, ami élet, ami tartalom, az megszólal, még akkor is, ha Hamlet atyja szellemének hangját a bárzongorista sutyorogja a mikrofonjába, még akkor is, ha Hamlet a bárpulton talált üveggel veri szét Polonius fejét, még akkor is, ha Hamlet nyílt színen dugja meg - valóban - az egyébként nagyon kihívó Oféliát. Mert közben bravúros a szövegmondás, tökéletesen elmondott szózuhatagok váltakoznak hatalmas szünetekkel, nagy röhögések mennek át dermedt csendbe - az az igazi szaunahatás: forróból hidegbe, ami oly jellemző Shakespeare-re és Mozartra. Nincs itt agresszivitás, csak szenvedély. Nincs itt erőlködés, csak technika. Minden magától értetődő, még az is, hogy a „lenni vagy nem lenni"-t Polonius üveggel szétvert fejének mondja el Hamlet. Még az is, hogy a Yorick-monológ közben egy halotti urna porában turkál. Minden működik, mert mindig a lényegről van szó: arról, hogy „kifordult az idő", és egy megromlott világban csak erőszakkal lehet élni - de azzal sem. És végig szól a zongora, sokszor beleavatkozik a játékba, de mindenki hiteles, minden színész kristálytisztán mondja a szöveget, az érzelmek valódiak, minden igazi, a rengeteg megoldás mind-mind az életről szól és nem a színházi divatokról.

Remélem sikerül meghívni őket a 2005-ös Tavaszi Fesztiválra.

 

 

Peter Stein rendezése ugyanilyen tökéletes - a másik oldalon, hagyományosan elővezetve. Itt „korabeli" a díszlet, a ruhák, nincsen semmi modern, csak a játék, ahogy a ritmussal játszanak, mint a Hamletben a nagy szünetekkel, a röhögésből dermedt csenddel - és itt is az est nem a színházról, a művészetről szól, mint a Sirálynál szokásos, hanem a társadalomról, a generációk harcáról, az emberek reménytelen kapcsolatairól. Nos, ha ez a darab Csehov vallomása a színházról, ahogy mondani szokták, akkor ez az előadás arról szól, hogy a színházat ugyan bravúros technikával kell csinálni, de ezenkívül jelentéktelen az olyan igazi dolgokhoz képest, mint amilyen a szerelem, öregedés, pénz, féltékenység, elmúlás. Ezekhez képest a színház semmi, de nagyon jól kell csinálni - mint mindent!

 

 

A Bordeaux-i Táncszínház előadása. Négy táncdarab.

a) Satie: Parádé. Micsoda balhé lehetett ez a maga korában. Hadüzenet a klasszikus balettnek, utcaszínházi hülyéskedés. Ma már semmi különös. Most csak szolid és kicsit szegényes. De Picasso jelmeze és díszlete zseniális, az nem öregszik.

b) De Falla: A háromszögletű kalap.

Ma is élő zene, gyenge táncosokkal, de itt is Picasso az, ami túlél mindent.

c) Ikarus. Lifar készítette magának a harmincas években ezt a szerepet, és ritmuskíséretet képzelt el magának, amit Honegger írt meg. Itt egy remek táncos a címszereplő. Hát igen, ez is olyan műfaj, ami, ha van egy nagy személyiség, akkor örök életű, ha nincs, akkor tegnapi ócskaság.

d) Prokofjev: A tékozló fiú. Ez már nem Picasso, viszont Balanchine. Nekünk ma már Kylian, Mac Millan és az amerikaiak talán érdekesebbek, de Balanchine az eredeti. Tőle van az egész karakterisztikus, gépies mozgás, amit később elidegenedettnek neveztek, és ami akkor a forradalom volt. De ahogy az előadás végén a nagydarab táncost, aki a Tékozló fiút remekül táncolja, ősz szakállas édesapja fölemeli a földről, és a karjaiban tartja, mint egy gyereket, ott nincs se tánc, se karakter, se elidegenedés, csak egyszerű, emberi mozdulat, és ez a legmegrendítőbb az egészben.

Van még a fesztiválon skót népzene, San Franciscó-i balett és büszkeségünkre Jancsó Miklós-hét, és Schiff András is zongorázik.

A 400 000 lakosú város négy különböző színházában láttam ezeket az előadásokat, mindenütt 2000 körül van a férőhelyek száma. Ja persze, hosszú a tél, és az emberek keresik a meleg helyiségeket. Vagy talán többről van szó ennél? Talán nem félnek a közönségtől? Nálunk a szakma mindig arról papolt, hogy ne legyen több mint 600 férőhelyes az új Nemzeti. Lehet, hogy ők félnek?