A Mozgó Világ internetes változata

A „mi falunk"

A sváb „Páuernkozn" házaiban, a környei parasztutcában már évtizedek óta nemigen laknak parasztok. Mivel a kárpótlás után a határ java része (a volt téeszterület) visszakerült a jogos birtokosokhoz, számítani lehetett volna holmi parasztreneszánszra, de parasztizálás helyett az egykori parasztokból és leszármazottaikból a földet művelő Patár Rt. részvényesei lettek, kisebbik hányaduk egyúttal az rt. alkalmazottja, van néhány (az rt.-től független) kísérletező farmer és őstermelő. Ha laknak is ma részvényesek (vagy őstermelők) a főutcán, egyikük sem mondható parasztnak. A „Páuernkoznból" az ezredfordulóra a vállalkozások utcája lett. Nem a vállalkozóké, mert csak a tulajdonosok kisebbik felének van itt a háza, a többség a falu egyéb részein vagy éppen Tatabányán lakik.

Vállalkozó falu - ezzel a kedvcsináló megjegyzéssel ajánlotta Környét Bencsik János, Tatabánya polgármestere a pécsi egyetemisták falukutató csapatának. Olyan vállalkozó falu ez, amivel a szomszédos város is kalkulál. A Tatabányán hagyományos iparágak a kilencvenes évekre kifulladtak, ezért a város gazdasági célja, hogy új (a térségben szokásostól eltérő) ipari létesítmények váltsák fel a régieket - elégséges munkapiaci kínálattal. Az új üzemek meghonosodását segíthetik szolgáltató, kiszolgáló kis- és középvállalkozások, e vállalkozásokhoz pedig alkalmas telephelyek, képzett szakemberek, térségi tapasztalatok, kapcsolatok és persze elszántság, kitartás kell. A város ipar- és településfejlesztési elképzeléseinek a környéken talán leginkább Környe adottságai felelnek meg. (Nemcsak az autógyár céljaira alkalmas környei terület jön számításba.) A falu természeti, közlekedésföldrajzi jellemzői és lakóinak munkakultúrája, „svábos" mentalitása egyaránt „vállalkozásbarátnak" mondható.

Az utóbbi évtizedben a város-falu viszony metamorfózisának lehetünk tanúi. A város meggyengült ipara szélnek eresztette a falusi munkaerőt (is), a falusiakat a megélhetés kényszervállalkozásra késztette. Most a város a falusi munkaképes lakosságra mint a városi ipart megtámogató háttérszolgáltatóra, vállalkozóra számít. A kilencvenes évtized első felében boldog-boldogtalan vállalkozással próbálkozott, az évtized második felében kibuktak a sikertelenek. 1994 és 1997 között a térségi vállalkozások több mint egynegyede megszűnt, Környén a vállalkozók egyötöde lépett ki a versenyből. Környén 2000 óta a vállalkozók száma nem változott.

A Tatai-medence 18 községe között az ezer lakosra jutó vállalkozások átlagával Környe a középmezőnybe tartozik. (Van olyan kies fekvésű falucska is, ahol a háztartások számát meghaladja a bejegyzett vállalkozásoké.) Környe mégis élen álló, mert itt, a környék legnagyobb falujában (4336 lakos) lakik-tevékenykedik a legtöbb vállalkozó (352), egyben a legtöbb társas vállalkozás (51 kft., 4 rt., 2 szövetkezet, 49 bt.).

Mire vállalkoznak?

A legtöbb a helyi igényekre építő kiskereskedés. A 84 üzlet közül 31 helyen élelmiszert árulnak, 19 boltban műszaki és iparcikkeket, a többi üzletben háztartási cikkeket, illatszert, ruhaneműt, cipőt, könyvet, papírt, bútort. A falvakban elterjedt turkálóból Környén csak kettő van. E boltok fele egyéni vállalkozás. Nagykereskedéssel vagy két tucat cég foglalkozik.

A vendéglátás nem kizárólag a helyi igényeket szolgálja - a falu 20 vendéglátóhelye közül a statisztika egy tucatot étteremnek minősít ugyan, de a valóságban a többség kocsma, csupán két-három helyen lehet ebédelni vagy vacsorázni, egy gyorsbüfé a futóvendégeké. A falu háromcsillagos panziójának szállóvendégei közt sok a külföldi.

A szolgáltatók közül a kozmetikushoz, a pedikűröshöz, a fodrászhoz, a fitneszszalonba, a videotékába rendszerint csak a környeiek járnak. A szolgáltatások második csoportjába azok sorolhatók, akik falubelieknek, de falun kívülieknek is dolgoznak, mint például a kőművesek, villanyszerelők. Építőipari szolgáltatóból van a legtöbb: építési vállalkozók, építőanyag-kereskedők és építőanyag-gyártók egyaránt találhatók e körben. A másik Környére jellemző szolgáltatás a szállítás - meglehetős kamionpark van a faluban. Ez utóbbiakat nem elsősorban a helyi szükségletek kielégítése céljából alapították. A nagyobb szolgáltatók tevékenysége nem kötődik a faluhoz: ügyfeleik gazdasági szervezetek, nagyobb vállalkozások. Ilyen típusú cégek Környén például a villamos targoncák, a kommunális gépek, a tűzoltó berendezések javításával foglalkozó kft.-k.

Termelő, illetve gyártó vállalkozásból van a legkevesebb. A falu három faipari üzemének tulajdonosai korábban a Környén hagyományos asztalosmesterséget gyakorolták, ma bútorokat, bútorlapokat és szerelvényeket, ajtókat, ablakokat, esztergált faárut gyártanak. Mindhárman tősgyökeres környei családból származnak. Gyártó üzem a két környei takarmánykeverő - ennek a tevékenységnek az 1994-ben privatizált mezőgazdasági kombinát és a megyei gabonaforgalmi vállalat itt működő üzeme teremtett praxist a faluban. A mai takarmánykeverők-tápgyárak sikeressége a tulajdonosváltást túlélő alkalmazottak szakértelmének köszönhető. A mezőgazdasági termelés a privatizáció és a termelőegységek átalakulása után a korábbi nagyságrendhez képest visszaesett, bár sertés-, tojás- és a tejtermeléssel ma is foglalkoznak. (Az évtizedekig jól fizető nagyüzemi „nyúlágazat" megszűnt.)

Hogy kik a vállalkozók, leginkább a vállalkozás jellegétől függ.

A kiskereskedők általában helybeliek, szerény térségi kapcsolatokkal és mérsékelt családi támogatással rendelkeznek, alkalmazottat ritkán tartanak. A családi segítséget nélkülöző kisebb szolgáltatók valamivel nehezebb helyzetben vannak, mert megbízásaik alkalmiak, véletlenszerűek.

A falura, de a falusinál szélesebb vevőkörre is berendezkedett helybeli kereskedők, vendéglátók és szolgáltatók sikere azon múlik, hogy vállalkozásukban számíthatnak-e családra, és találnak-e térségi partnereket, megrendelőket. A nagyságrendtől függően ők már tartanak alkalmazottat, legszívesebben családtagot, rokont.

A főként falun kívüli üzletkörre számító vállalkozók egy része a kapcsolatok piacán ügyesen forgó helybeli lakos, más részük viszont idegen a faluban. Ők nem Környén laknak, csak telephelyük van itt, és az alkalmazottaik. A Környén vállalkozóként nagymenők ritkán költöznek ide, ennél jellemzőbb, hogy az egyéb helyeken vállalkozók vesznek házat a faluban. (A környei társasvállalkozások tulajdonosainak négyötöde a faluban lakik, az idegenek egyharmada tatabányai.)

Az ezredfordulós statisztikai felvétel szerint mintegy száz vállalkozás tíznél kevesebb alkalmazottat tart, tizenhat vállalkozásnál tíz és ötven között mozog az alkalmazotti létszám, öt cégnek ötven-kétszázötven bejelentett dolgozója van, és mindössze egy vállalkozást tartanak nyilván, ahol a létszám meghaladja a kétszázötvenet. (Kétszázhúsz vállalkozásról az adatgyűjtőknek nem sikerült kideríteniük, hogy hány embernek adnak munkát.)

Miért lettek vállalkozók?

A kiskereskedők és az egyszemélyes szolgáltatók alkalmasabb munkahely hiánya miatt fogtak vállalkozásba, gyakran szakmai előzmények nélkül kellett kitanulniuk egy új foglalkozást. Vannak köztük frissen szakmát szerző és kísérletező kedvű fiatalok is.

A szolgáltatók egy része tanult szakmáját (mit korábban alkalmazottként gyakorolt) vállalkozásban teljesíti ki. A szakma piacképességén és a családon is múlik, hogy mire viszi. Jó esetben több alkalmazottat tartó céggé fejlődik. A szakemberek kibocsátói a helyi szétforgácsolódott nagyüzemi mezőgazdaság és a környék nagyvállalatai (bánya, gépipar, építőipar).

A helyi mezőgazdasági nagyüzem töredékeiből kivásárolt üzemrészek tulajdonosa általában idegen, a termelő munka közvetlen irányítója a régi vezető szakemberek közül kerül ki.

Vannak még a falu és a falusiak előéletétől független vállalkozások, akik az iparűzés kedvező körülményei miatt választották Környét telephelyüknek. Némelyik országos hatókörű cég, vezetőit nem ismerik a faluban, sokszor a tevékenység természetét sem. A cégtulajdonosok közt németek, osztrákok és hollandok is találhatók. Egyelőre csak az adójukkal gyarapítják a falut. (A helyi iparűzési adó jelenleg a nettó árbevétel két százaléka.)

Persze a „mire, kik és miért" szempontja alapján bemutatott vállalkozók körébe jó néhány környei nem fér bele, s itt nemcsak a vállalkozóként dolgozó orvosokra, üzletkötőkre, őstermelőkre, ügynökökre gondolok, hanem azokra is, akik képzettségüktől, előéletüktől elrugaszkodva hirtelen felindulásból vagy éppen megfontolt terveket követve lettek vállalkozóvá. (Erdélyi fakereskedéstől kezdve őrző-védő kutya „forgalmazásáig" sok mindennel próbálkoznak.) A rendhagyó pályák regényesek vagy tanulságosak. A befutottaké és a bukottaké is.

A forró nap után heten hűsölünk a domboldalon, kitárt napernyő alatt. A büfébe már alig szállingóznak, este kilenc óra van. A terasz lábától lejtős út vezet a falu felé, a sötétbe vesző házak mögött a hold gyönge fényében a tavat szinte csak sejteni lehet. Heten, akár a gonoszok - várakozunk. E Környén későinek számító időpontra adott találkát H. János helybeli vállalkozó.

Délelőtt, még a tóparton kezdtünk Jánossal diskurálni. Bámultuk, amint egymás után rántotta ki a halakat, majd faluismeretünket gazdagítva arról világosított fel bennünket, idegeneket, hogy ennek a falunak már csak ez a tó maradt, minden mást „kivásároltak", „kiloptak" innen. Ha így áll a dolog, hogy nincs immár „kilopnivaló", kezdődhet a munka, a termelés - szólt valamelyikőnk békességesen. Sok Környén a vállalkozó - fitogtattuk papírokból származó friss információnkat. - Persze, mert amikor belefog, mindenki azt hiszi, hogy a vállalkozás az élet sója. Só, hogyne! Aztán szaladgál itt a sok „sómen". Úgy, mint én. Lehetne mesélni róla, mi mindent csináltam már.

Az esti mesében állapodunk meg. Jöhetünk, ahányan akarunk, hozhatjuk a tanítványainkat is, szól az invitáció, kíváncsi szép lányoknak kiváltképp szívesen beszél. Heten gyűltünk össze hát a büfé teraszán, kis mustra a nyári környei falukutató tábor népes csapatából.

Öt szociológushallgató okulására mintainterjúra készülünk kollégámmal. A két lánynak és a három fiúnak szemlélődő szerepet szánunk.

A kávé kihűl, az üdítő meglangyosodik, mire H. János fölbukkan a teraszon. „Laza, mint a Riga-lánc." Röviden tanácskozik a büféssel, majd csapatunkat a büfé mögött és fölött magasodó házába terelgeti. Az alsó szinten garázsbejáratot világítanak meg a kerti lámpák, a lakás bejáratához a szintkülönbséget áthidaló lépcső vezet. Az előszobában Pampi, a szófogadó kutya hengergőzik gazdája lába elé. A vadásztrófeákkal, kikészített bőrökkel ékes nappaliba tessékel vendéglátónk. A széles terasz ablaka a tó felé nyílik.

H. János a hosszú dohányzóasztal végén huppan le egy puffra.

- De szép vagy - fixálja a szőke hajdúsági lányt, aki várakozóan mosolyog, kezében toll és jegyzetfüzet. - Te is. Mint egy madonna - nézi a kandalló melletti padon helyezkedő hosszú hajú lányt. A hosszú hajú szemlátomást szívesen kerülné vendéglátónk tekintetét.

- Ne ijedezz! Ez a dolog viccrésze volt. Tehetek róla? Szemem a pályán. Kérdezzetek.

Mi pedig kérdezünk. Az interjú a műfajt illetően nem mintaszerű, inkább emlékezetes. A környei H. János kalandos sorsa a diákok számára valóságos társadalomismereti lecke az utolsó ötven évről - rendhagyó és poentírozott történetek pezsgő ritmusú előadása. Az időben bakugrásokkal haladunk, a hajdúsági lány közbe-közbekérdez, hogy majdan követhető életutat rekonstruálhasson. A hosszú hajú madonna feszélyezetten hallgat, mindvégig tart a „szép vagy" típusú megjegyzésektől. A fiúk közül a szemüveges pécsi kívülálló megfigyelő, a csöndes zalai nincs mindig jelen. H. János igazán hálás közönsége a soproni fiú. Ő tele szájjal nevet a viccein. E látványos siker és a fiú egy-egy stílusos „beszólása" újabb történetek, részletek felidézésére sarkallja elbeszélőnket.

A „miért lettem én ilyen..." - kezdetű költői kérdésre János a régmúltat emlegeti. Szülei (apai, anyai ágon is) svábok voltak, így a famíliát kitelepítésre jelölték. Mire kiértek az állomásra, a vagon megtelt, de mire visszakocogtak a csomagokkal, családi házuk már foglalt volt. Amikor János a világra jött (1955), épp egy présházban laktak, és az újszülöttet víz helyett borban fürdették meg. „Az első slukk életemben a bor volt, nem az anyatej, talán azért lettem én ilyen..."

1972-ben a megyei építőipari vállalat (KOMÉP) ipari tanulójaként gáz-, víz- és központifűtés-szerelő szakmát szerzett. Mint végzett szakmunkás a KOMÉP-nél maradt. Esti tagozaton gimnáziumba járt, Tatabányán érettségizett. A munka és a tanulás mellett maszekolt, a keresetét motorra (15 ezer forint), kirándulásokra költötte. A korabeli fényképeken mint lobogó hajú bőrdzsekis fiú feszít a motoron, a „szerkót" apja hozta külföldről - a kitelepített rokonok ajándékaként.

Húszéves korában egy szomszéd faluból való lányt vett feleségül, nem sokkal azután bevonult katonának, de csak a három hónapos kiképzésre. Az ifjú házaspár gyermeket várt, ezért a teljes katonaidőt János bányamunkával váltotta meg. A gépeket, szivattyúkat kezelte, alig várta, hogy elmúljék az idő. Egy alkalommal víz öntötte el az aknát, huszonöt métert kellett az iszapban úsznia, hogy megmeneküljön. Most hasznára vált, hogy sokat vagánykodott a Környei-tóban: a haverokkal abban versenyeztek, ki tud legmesszebb úszni a víz alatt. Gyerekkori emlékei is voltak a bányáról, apja - tanult kőműves létére - évtizedekig a bányát szolgálta. János nem akart a bánya munkása lenni. (Nem ambicionálta a bányászat reményteljes jövőjéről szóló hírverés, a szénbányászati minisztérium tervezett felállítása sem.) Az ő terveibe nem illett bánya, ott rabszolgának érezte magát. A kötelező „bánya-katonaság" után visszatért régi munkahelyére. Hogy előbbre jusson, gépésztechnikusi oklevelet szerzett egy fővárosi szakközépiskolában. Ezt követően a KOMÉP központjában anyaggazdálkodási előadónak nevezték ki. Mindemellett maszekolt rendületlenül; összehozott annyi pénzt, hogy némi szülői segítséggel a hetvenes évek második felében lakást tudott venni Tatabányán.

A tatabányai lakásépítés üteme ez idő tájt kezdett lassulni, miközben kialakult a lakásértékesítés, illetve -elosztás hierarchikus rendje. Az OTP beruházásában épült lakásokra szokás szerint a tanácsnak és a nagyobb vállalatoknak volt vevőkijelölési joga, de az összes lakás mintegy tíz-húsz százalékát az OTP a szabadpiacon, a potenciális vevők diszkrét (tehát nem nyilvános) licitálása alapján bocsáthatta áruba. Jánosék licitálással jutottak lakáshoz, százezerért. Nem gondolhatták véglegesnek a tatabányai letelepedést, mert a nyolcvanas évek elején telket vásároltak Környe frissen parcellázott nyugati negyedében; az évtized második felében már ott lakott a család.

János „jászkáli-mászkáli" élet- és munkastílusa komépes anyaggazdálkodóként kezdett formálódni. Járta az országot, csereberélt, a hiánygazdaság hektikus viszonyai között sikerrel üzletelt, eközben baráti köre egyre bővült. Miután felsőfokú anyaggazdálkodói képesítést szerzett, csatlakozhatott a dörzsölt és mozgékony anyaggazdálkodók országos (informális) társaságához. Ennek haszna az évi egyszeri közös mulatság mellett a széles kapcsolatháló volt, amely az anyagbeszerzésben haszonnal forgatható információkkal segítette. Munkahelyi sikereit és rátermettségét bizonyítja, hogy következő munkahelyén, az Észak-dunántúli Regionális Vízművek anyagosztályán már osztályvezető-helyettesként alkalmazták. Munkahelyi vezetőként is vállalt „maszekba" szerelőmunkát. (Kiváló szerelő hírében állt a faluban.)

„Jászkáli-mászkáli" tempóját fokozta a vállalkozóvilág fölszabadulása. Kis eszpresszófélét épített háza kertjének végében, s nyaranta a közeli bányató partján volt mozgóbüfés; hűtőkocsiban hordta körbe a sörösrekeszeket a fürdőzőknek. Rövid időre a művelődési házban is tanyát ütött, a fűtőberendezések és vezetékek reparálása közben nyerőautomatákat állított be, diszkóesteket szervezett.

A „nagy dobás" eztán következett. Egy fakitermelésben megrokkant rokonával kifundálták, hogy vendéglőt nyitnak egy tóparti bányász-üdülőtelepen. A területet a bányászszakszervezettől vásárolták, majd kezdték kivágni a fákat, és szállítani a terep feltöltéséhez szükséges földet (350 teherautónyit). Már elkészültek az alépítmények, fóliazsákban sorakoztak a faházelemek, amikor a rokon kiszállt a vállalkozásból. (Elcsábították Németországba, fakitermelő munkára.) A félig sem kész vendéglő János nyakán maradt, az építkezés befejezése és a várható vendéglőnyitás miatt fel kellett adnia biztonságos állami munkahelyét. A munkanélkülieknek járó újrakezdési kölcsönből kifizette az üzletből kiszálló rokont, befejezte a vendéglőt és az ide tervezett kis élelmiszerboltot.

A vendéglőt nagy csinnadrattával nyitották meg egy verőfényes nyári napon, János emlékezete szerint épp péntek tizenharmadikán. A nyitás reggelén megjelenő megyei újság úgy hirdette, hogy az első napon a vendéglőt látogató nők egy szál rózsát kapnak, a gyerekek pedig ingyenfagylaltot. A hír „kacsa" volt; de János a rózsákat beszerezte, a fagylalt idejekorán elfogyott.

A vendégeket pénteken diszkó várta, szombaton és vasárnap élő zenés mulatság. János feleségével és két gyermekével ebben az időben alig találkozott. Éjjel-nappal szaladozott az üzlet után. El kellett látni a falusi büfét, a tóparti vendéglőt és a kis élelmiszerboltot is. Úgy tervezte, hogy a feleségéé a büfé, egyik gyermekéé a vendéglő, de a családból senki sem akart vendéglátós lenni, ezért néhány év múlva mindegyik vállalkozását bérbe adta. Már tovatűnt az idő, amikor mondhatta magáról: „kemény vagyok, mint a vídia".

2001-ben munka nélküli vállalkozó volt, és kötött, alkalmazotti munkára pályázott, hogy legalább tisztességes nyugdíja legyen. Tóparti találkozásunkkor egy 2000 őszén íródott gépelt önéletrajzot nyújtott át - bemutatkozás helyett. Munkát keresett, talán valami szigorú munkaadót, keményet, mint a vídia.

És addig? „Megyek, mint a golyó!"

Ilyen-olyan alkalmi szerveződésekhez csapódik. Osztrák szüreten vállal bérmunkát, német és osztrák vadászokat, horgászokat kalauzol. Ha más dolga nem akad, kapcsolatokat ápol és épít. Szívesen és nagymellénnyel politizál. „Apám igen utálta a kommunistákat, én se léptem be annak idején. Most talán belépnék. Most annak volna értelme. A szocializmusban mi értelme lett volna?"

H. János életének csak epizódja volt a vendéglátósság, elhagyta a pályát, de a semmiből elővarázsolt vendéglő létezik ma is. Utcafrontjának freskójáról graciőz pincérfiú hívogatja a vendéget. Valószínűtlen a festett jelenet, különösen télen, ha kötésig ér a tisztáson a hó.

 

A Környei-tó partjától cirka száz méterre előtűnő Gyöpi Panzió a pincérfiús vendéglőnél valóságosabb jelenség. Egyemeletes fehér épület, barna keretes ívelt ablakokkal, piros cseréppel. A bejárat fölötti szobák teraszairól a tóra látni. A recepció falát barna fugázott téglák borítják. A speciális kéménytéglákat a beépítés előtt sósavval, lenolajjal kezelték, hogy az elképzelt barna szín megszülessen. Az előtér két asztala a beugró vendégeké, itt várakoznak az áruszállítók és más üzletfelek. A recepciótól jobbra nyílik az étterem, egytucatnyi hatszemélyes asztallal. A körívvel záródó ablakok között tükrök sorakoznak. Fehérek a gyertyatartók, a vázák, a függönyök, a takarékos izzóval világító csillárok is - a helyiségben a barna és a fehér szín az uralkodó, itt-ott sárga és zöld díszítőelemek. Az indiai rózsafából faragott paravánokkal igény szerint bokszok alakíthatók ki. Az étterem katedrálüveges ajtaja mögött kajütablakos különterem várja a vendégeket - a hosszú, ovális asztalon tizenkét teríték, a lambériás falak mentén körbefutó lóca.

A recepciótól balra faragott csigalépcső vezet az emeletre, a folyosót kisméretű gobelin-kézimunkák díszítik. A nyolc szállodai szoba mindegyikében minibár, telefon, televízió. Otthonos világ, ahogy mondani szokás, családias minden zug, a különböző főzőmasinákkal berendezett konyhával egyetemben. Családias talán azért is, mert egy nagycsalád hozta össze, és most egy szűkebb kis család üzemelteti.

A Gyöpi Panzióban 2003 nyarán hatan dolgoztak: két fizetett alkalmazott és a négytagú Rácz család. A fővállalkozó, a panzió vezetője Rácz Józsefné Encz Ida, az ő instrukciói szerint dolgozik a férje, a fia és a lánya.

Encz Ida (sz. 1954) vállalkozócsaládban nőtt fel olyan időben, amikor az önálló vállalkozók, a maszekok a rendszer fekete bárányai voltak. A politikai megítélés lehetett az oka annak, hogy a pályaválasztáskor Ida nem a szülei példáját akarta követni. A véletlenek egymásutánján múlott, hogy vendéglátós lett belőle. Sikere vélhetően az apai ágon öröklődő vállalkozó szellemnek is köszönhető. Apai nagyapja és apja politikailag, gazdaságilag zűrzavaros korszakban teremtett egzisztenciát, mindkettőjük sorsát befolyásolta a tősgyökeres sváb származás. Történetük azért kívánkozik ide, mert a vállalkozásokhoz nélkülözhetetlen találékonyság és munkabírás Encz Ida felmenőinek életében inkább szembetűnő, mint az előző korokhoz képest sokkal nyugalmasabb rendszerváltás éveiben és az ezredfordulón. A felmenőkről és a maga sorsáról Ida apja, Encz János (sz. 1928) mesélt.

A nagyapa, Encz János (1904-1978) 15 holdjának jövedelme nem volt elegendő öt gyermeke eltartására. A húszas évek végén fogott először vállalkozásba: „Sok cséplőgép leégett akkoriban, apám azokat potom pénzért megvette, felújította, évenként egyet-kettőt, aztán eladta. Volt olyan újítása, amiért cserébe a gyártó cégtől új cséplőgépet kapott. Bércséplést vállalt. Itt, a Rosenthálnál az uradalom napszámosai segédkeztek a bíborhere, a mák és más aprómagvak, vetőmagvak cséplésénél, amiket a földbirtokos Amerikába szállított. A környékbeli pár száz holdas uradalmakban a maga szervezte bandával vállalta a cséplést. Hónapokig eltartott ez a munka. Foglalkozott műtrágya-kereskedéssel is. Annyira haladtunk, hogy 1942-ben tudtunk venni egy vadonatúj cséplőgépet. Népszerű ember volt apám, sokan bíztak benne. A harmincas években vagy kilenc paraszttal összeszervezkedett, hogy majd földbérlő szövetkezetet alakítanak az Eszterházy földjein, de időnek előtte megtudták a nagyokosok, és nem lett belőle semmi. Mivel hangadónak tartották a községben, a helyi Volksbund élére állították, az esperes beszélte rá, hogy vállalja el. A baj ott kezdődött, amikor arra kötelezték, hogy a faluból SS-katonákat toborozzon. Erre nem volt hajlandó, úgy tudott kitérni, hogy önként bevonult magyar katonának."

Az idős Encz Jánost sebesülés miatt leszerelték, majd ismét bevonultatták. A csonka Encz család hatvan-hetven környei családdal együtt a front elől Ausztriába menekült. Ahogy vége lett a háborúnak, két-három család kivételével visszatértek a faluba. Még szinte föl sem mérték, hogyan tehetnék lakhatóvá szétlőtt, kifosztott házukat, Encz János feleségét internálták. A családfő orosz fogságba került, majd a hadifogság után 1951-től 1953-ig mint politikailag megbízhatatlan „elem" Tiszalököt építette - családja a szabadulásáig semmi hírt nem kapott felőle. 1945 nyarán az idős nagymamára maradt az öt gyerek: a legidősebb Ida édesapja, Encz János volt. A tizenhét éves Encz Jánost a család volksbundos múltja vagy az Ausztriába menekülés miatt másfél év közmunkára ítélték.

„A faluban kellett dolgozni. Mindennap a rendőrségen mondták meg, hogy hova menjek. Általában megléptem, és elmentem Kocsra napszámba. Gyalázatos körülmények között hajnaltól késő estig dolgoztunk, a napszám fél liter olaj vagy három kiló liszt volt, ebből élt itthon a nagymama a négy kisgyerekkel. A földet mind elvették. Aztán dolgoztam a malomba, az állami gazdaságba, az útépítőknél, nyolcvan-száz kilós rönköket pakoltunk az erdőbe, napszámosmunkába. A bányába szerettem volna kerülni, mert a bányászoknak járt élelmiszerjegy, arra adtak zsírt, szalonnát, egyebet. Nem mehettem, mert a kényszermunka miatt nem kaptam munkakönyvet. 1946. december 4-én telt ki a büntetés, fölvettek a bányába azon nyomban. Öt évig bányász voltam."

A nagymama és az öt Encz gyerek eközben ide-oda vándorolt a faluban. A családi házból 1945 októberében lakoltatták ki őket. 1945-től 1952-ig öt-hat helyen laktak, egy-egy rokonnál csak heteket-hónapokat, mert azokat is kilakoltatták. A jegyző jóvoltából a használaton kívüli óvodába körülbelül egy évre költöztek be. Az utolsó lakás átengedett egyetlen szobájában két-három évig szoroskodtak. „Mindig az ágyat vittük meg a batyut. Másunk úgyse volt, addigra minket már lekopasztottak. A tragaccsal kettőt-hármat fordultam általában."

A kitelepítési akció is érintette a családot. „Tatabányáról hoztam éppen lisztet meg kenyeret, hazamentem, hát a nagymama pakkokkal, mindennel ott ült egy ládán a ház előtt. Azt mondja: mindjárt jönnek értem, elvisznek. Mi miért nem pakolunk? Nekünk, a gyerekeknek nem kell menni, csak a nagymutert viszik el. Szegény, már majdnem hetvenéves volt akkor. Mondom, ezt nem lehet. Mentem a tanácsházára. Nagyon sokan voltak ott, akik mentesítésre vártak. Én meg hangoskodtam a folyosón, hogy én azt akarom, hogy bennünket vigyenek el! A nagy zajra behívattak, és én elmondtam, ha a nagymutert listára vették, mi is megyünk vele, mert mi egy család vagyunk. Aztán kiderült persze, hogy bányász vagyok, és a nagymutert levették a listáról. Eltakarodott a ház elől a rendőr, aki készülődött, hogy majd fuvarozza a nagymamát."

A sváb, ha bányász volt, nem telepítették ki, de a bányász, ha sváb volt, nem tekintették a többiekkel egyenrangúnak. „Voltak köztünk környei, somlói, gesztesi svábok, és nekünk sokkal magasabb normát írtak elő, mint a tatabányaiaknak vagy a magyaroknak. Másfélszer annyit kellett teljesíteni ugyanazért a pénzért. Azt mondták: dolgozzatok csak, elárultátok az országot."

A síkvölgyi bányába biciklivel járt, télen-nyáron napi harminc-negyven kilométert kerekezett. Nyaranta cséplőgép mellett dolgozott. „Apám mellett kölyökkoromban ott voltam a cséplőgépnél, értettem mindenhez, 1945-ben a gépállomás ki is kért engem a kényszermunkából a gép mellé, kezelőnek. Aztán mikor bányász lettem, összehoztam egy tizenhét-tizennyolc tagú bandát, énfajta emberekből, környeiekből, 48 után már került közénk néhány felvidéki gyerek is. Mentünk csépelni. Akkoriban olyan rendelet volt, hogy bányásznak, ipari munkásnak egy hónap fizetetlen szabadságot kell adni, ha mezőgazdasági szezonmunkát vállal. Ilyen alapon én tíz évig minden nyáron csépeltem, utoljára 1956-ban."

Elvégezte a vájáriskolát, és engedélyt kapott rá, hogy a háború előtt megkezdett középiskolai tanulmányait folytassa, beiratkozott a tatabányai gimnázium esti tagozatára. („Rebellis természet voltam, igen kicsire összehúztam magam, hogy engedjenek érettségizni.") Érettségi után a miskolci egyetemre nem vették fel, így 1951 őszén (önkényes kilépéssel) otthagyta a bányát. Elment az állami gazdaságba szántani, onnan az útépítőkhöz. („Egy cigánnyal ketten voltunk a culágerek, mi építettük azt a hidat, ami a vasút előtt van, itt Környe határában.")

Újabb pályára új rokona, a sógornője segítette. Encz János 1952-ben megnősült, felesége felvidéki lány, akit özvegy édesanyjával és négy testvérével telepítettek át a Csallóközből. Felvidéki sógornője Pozsonyban szerzett szakképesítésével a vízműveknél helyezkedett el könyvelőként. Az ő közbenjárására vették fel Encz Jánost normásnak a vállalathoz. Három hónapos pesti tanfolyam után a Kereskedelmi Minisztériumban kapott állást, de két hónap múlva utánaszólt a megyei pártbizottság. („Mondtam én, az én gyökereim olyanok, hogy ez a csapat engem nem fog bevenni.") Pedig akkor már „igazodni" szeretett volna, jelentkezett a pártba.

Tagjelöltségére és iskolai eredményeire való tekintettel 1953 elején Tatabányára, a megyei tanács kommunális osztályára helyezték. Rövidesen kinevezték főelőadónak. Gyorsan ívelő karrierjét azok a pozicionált elvtársak egyengették, akikkel korábban együtt bányászkodott. Az új lehetőséget azonnal megragadta: még 1953-ban szerzett lakást. „Mondtam a főnöknek, osszál Tatabányán egy lakást nekem. - Mikor? - Akár holnap, ha lehet. Különben én adtam a pénzeket a lakásfelújításokhoz, körülbelül 25-30 millió forint felett rendelkeztem, a fizetésem meg 940 forint volt. A tatabányai lakást elcseréltük egy környeire egy özvegyasszonnyal, aki Tatabányára szeretett volna menni. Megkaptam a kiutalást, és az ingatlanközvetítőn keresztül megcsináltuk a lakáscserét, mindenféle hatósági beavatkozás nélkül, én meg behurcoltam a mamát mindenestől a városi lakásba. Vettünk neki ezt-azt, hogy kényelme meglegyen."

Az 1953-as Nagy Imre-program Enczéket vállalkozásra sarkallta, beindítottak egy terménydarálót, ez körülbelül két-három évig működött. 1957-ben vették első személygépkocsijukat, egy 1936-os évjáratú Opel Olimpiát.

1967-ben Enczék zöldségboltot nyitottak, ez volt az első maszek üzlet a faluban, vagy tíz-tizenkét évig az egyetlen is. Az engedélyhez a férfi régi megyei pártfogóinak közbenjárására volt szükség. Az üzlet a feleség, Enczné Pittich Ilona nevére került, Encz János ekkor még állami alkalmazottként dolgozott. A kapcsolatok ez ideig voltak hasznosíthatók, a jóindulat a hatvanas évek végén eltűnt, mert Encz János unszolásra sem akart belépni a pártba. 1953-ban hiába kérte, nem vették fel, akkor apja még politikai fogoly volt Tiszalökön. „Most lehetnél párttag, mondták úgy 67 táján. Akkor már igencsak mozgolódtak a cseheknél. Gondoltam, rövidesen vége lesz ennek a ciribulinak. A huszonnegyedik órában csak nem lépek be? Akkor elzavartak. Kegyelemből átvettek szikvíz- és szeszfőzdébe. 68-ban azt is otthagytam, mert az igazgató nagy szesztestvér volt, a főkönyvelő meg alamuszi."

Ezután húsz éven át a zöldségárusítással foglalkozott a család. Eleinte a keleti negyedben volt a boltjuk, 1972-ben a „Páuernkozn" közepére, a főutcába költöztették át az üzletet. A nyolcvanas évek végén nyugdíjba mentek, az üzlethelyiséget és a hozzátartozó lakást eladták egy vállalkozónak, majd a főutca kijjebb eső, csöndesebb részén, a Beloiannisz utcában (a régi Dadi úton) új házat építettek, lányuk, Ida szomszédságában. Kertjük a tóra fut, de a tó túlsó partján lévő panziót a magas fák miatt még a ház teraszáról sem láthatják.

Az Encz házaspárnak két lánya van, az idősebbik Ida. A fiatalabbik lány, Stella 1959-ben született. 1980-ben ment férjhez Göbölös József tatabányai autószerelőhöz. Az esküvő után Tatabányán laktak, majd Környére költöztek, és nyitottak egy autószerelő műhelyt a főutcán. Vállalkozásuk napjainkra túlnőtt a falu határán, Toyota-szalonjuknak Tatabányán találtak alkalmas telephelyet, a Környei úton. A Göbölös házaspár jelenleg több vállalkozást is futtat. A Bakonyba van vadász-vendégházuk, nagyobbik fiuk vadászboltot vezet Komáromban. Mindehhez persze vadászok szervezése is szükséges. Göbölösék, mivel „több vasat tartanak a tűzben", kénytelenek alkalmazottak sokaságával dolgozni. Idáék panziója, a Gyöpi kiegyensúlyozott családi vállalkozás.

Encz Ida tanár szeretett volna lenni, Tatán érettségizett, matematika-fizika tagozaton. 1972-ben - jó eredményei ellenére - nem vették fel az egri tanárképzőbe. Lemondott a továbbtanulásról, munkahelyet keresett. Nem volt kedve a zöldségespult mögé állni, a szülei sem kapacitálták. A bábolnai mezőgazdasági kombinát nagyigmándi telepén másfél-két évig adatrögzítéssel foglalkozott, közben beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem kétéves számítógépprogramozó-tanfolyamára, ahol az akkor terjedőben lévő lyukszalagos technikát tanulta meg. Később Tatabányán egy könyvelőcégnél helyezkedett el, majd egy nagy programozóvállalatnál részt vehetett az első programíró teamben.

1977-ben házasságot kötött a tősgyökeres környei (sváb) Rácz Józseffel. Amikor összeházasodtak, férje a környei kombinátban volt elektrotechnikus.

Két gyermekük születése után Ida programozó pályafutása befejeződött. A gyes évei alatt kertjében fóliázott, először csak a gyerekeinek termelt primőrt, később jutott belőle a szülők zöldségboltjába - a fóliasátor egyre nagyobb lett. 1982-ben a férjével elhatározták, hogy önállósulnak. Tatabányán akartak zöldségboltot nyitni, de az üzletnek kiszemelt hely túlságosan forgalmas, balesetveszélyes volt, ezért a tervet, vele együtt a kész tervrajzokat sutba dobták. Az új terv - az első lépcsőben legalábbis - egy kisvendéglő volt.

Ida - célirányosan -1982-83-ban vendéglátós iskolába járt, a család közben megtalálta a jövendő vendéglő helyét, a tóhoz közel egy „kavicsbányaszerű" területet. Az állam tulajdonában lévő földet ötven évre kibérelték, majd néhány év múlva (amikor a jogszabály engedte) megvették. Kezdődhetett a tereprendezés, aztán az alapozás. A telekkel szemben volt egy kis ÁFÉSZ-büfé, közelben meg a sportpálya, ahol nyaranta mindig voltak rendezvények. Idáék először bérelték, aztán megvásárolták a büfét, itt szerezhettek gyakorlatot a vendéglátásban. Már amilyet a nyolcvanas években lehetett. „Tatabányán volt a körzet sörellátója. Azt mondták nekem, hogy maximum pár rekeszt tudnak adni az olcsó sörből, négyszer annyit drágából. Hát jó, mentünk tovább, nézelődtünk. Nagyon kitartónak kellett lenni, Sopronból háromszor is elküldtek minket, mentünk hát negyedszerre, ránk untak, és aztán kaptunk sört."

A nagycsalád kalákában építette a vendéglőt, a szülők pénzzel is segítették a fiatalokat. A büfének jó forgalma volt, a mellette lévő tekepálya vonzotta a közönséget. Az italokon kívül virslit, hot dogot, sült halat árultak. A bevétel sokan lendített az építkezésen, mégis öt évbe telt, mire a vendéglőt megnyithatták. A büfét 1987 őszén bezárták, a vendéglő 1988 márciusában fogadta az első vendégeket. A büfé faháza addigra eltűnt, elajándékozták valakinek, csak bontsa és vigye. A helyén parkolót alakítottak ki. („El kellett tüntetni, a kettő színvonala nagyon ütötte volna egymást, én meg kocsmáros nem akartam lenni.") A vendéglő terasza két év múlva készült el.

Az 1983-as tervrajzokon már szerepelt az építendő panzió, de több mint tíz év kellett, mire a családnak annyi tőkéje összejött, hogy némi bővítéssel és emeletráépítéssel a vendéglőt panzióvá alakítsák át. Az építkezés 2000. február elsején kezdődött, és rá három hónapra készen álltak a szobák. Az építkezés ideje alatt az éttermet be kellett zárni, az ideszokott vendégek megtartása érdekében feszített ütemben, éjjel-nappal folytak a munkálatok.

A panzió nyolc szobájából 2001 nyarán hat foglalt volt. Ez meghaladta a harmincöt százalékos országos kihasználtsági átlagot. A vendégek zöme külföldi üzletember, akinek valamilyen gazdasági érdekeltsége, cége van a környéken. Ők hosszabb időre kötnek le szobát. Itt olcsóbb és családiasabb a szállás, mint például Tatabányán. A konyha „házias" és változatos. Az étlapon szereplő fogások közül helyi specialistásnak tetszik a fokhagymás nyúlmáj és a környei pincepörkölt.

Még nem tudni, mit hoz a jövő. Sok minden múlik a gyerekeken. Lányuk a fővárosban vendéglátó menedzsernek tanult, ezzel együtt szakács és cukrász képzettsége van. A fiú végzett vendéglátós üzletvezető, és beiratkozott a tatabányai „Modern Üzleti Tudományok" főiskolájára. Nem akarják a panzióhoz láncolni gyerekeiket, bár egyelőre mindkettő ott dolgozik. A lánynak van kedve a Gyöpihez, a fiúnak nemigen.

(Hogy miért Gyöpi? A Drehert és egyéb reklámneveket elhagyva a panzió a közszájon forgó nevet vette fel hivatalosan. Ide, a tóparti gyöpre járt annak idején a fél falu szórakozni. Az itteni büfé gyöpi csárda volt.)

Szombaton délelőtt Encz Jánoséknál üldögéltem, amikor nagy tálca édességgel jelent meg kis Ida, a vendéglősék lánya. Előző este rendezvény volt a Gyöpiben, hozta a nagyszüleinek a maga készítette sütemények maradékát. Este megint foglalt az étterem, hajnalig tartó lakodalom lesz.

2003. június 28. szombat, 17 óra. A környei katolikus templom ajtajában az esketés után népes gyülekezet várja az ifjú párt. Az esperes gratulál először az új házasoknak; a környei Czigle Tamásnak és párjának, a hántai Major Juditnak. A fiatal férjnek - fizimiskáját nézve - illenék a hajdútánc, de nem alkalmas a talpalávaló. A tangóharmonikás zenész a szokásos nótát zengi: „lakodalom van a mi utcánkba". Erre indul a násznép Oroszlány felé, a Gyöpi panzióba. Az éttermet az örömapa, Czigle Mihály építési vállalkozó bérelte ki - százhúsz személyes lakodalomra.

Czigle Tamás, az ifjú férj Környén született 1974-ben. Hajdú vonásait szüleitől örökölte. Apja, Mihály (sz. 1946) nyírábrányi, anyja, Mercs Ilona (sz. 1949) a Nyírábránnyal szomszédos Fülöpről származik. Számos rokonuk lakik Környén - a velük egyívásúak és az idősebbek a hatvanas években jelentek meg a faluban. Czigle Mihályék hatan, Mercs Ilonáék tízen voltak testvérek. Mihály egyik nővére ma Tatán él, a többi lánytestvére Környén, hárman Mihállyal egy utcában. A testvérek tíz gyermeke közül ma heten környeiek.

Mihály feleségének, Mercs Ilonának a szülei hat gyermekkel érkeztek, hárman maradtak környeiek.

A mai környei lakosok mintegy 13 százaléka az ország keleti feléből telepedett ide, kevés a Heves megyei, akiket a faluban az 1945-ös esztendő első betelepülőiként emlegetnek. A Környén élő alföldiek zöme hajdúsági: a környei telepesek körében a Komárom megyéből érkezők után ma ők vannak a legtöbben.

Az alföldi származásúak csaknem egyharmada a hatvanas években költözött ide.

Komárom megye ebben az időben korlátlanul fogadta az új munkaerőt. Nemcsak az ipar, hanem a mezőgazdaság is, a bábolnai állami gazdasággal az élen. Az 1959-60-as téeszegyesítések után a kedvező adottságú téeszek is fejlesztésbe fogtak. Környén az állami és szövetkezeti mezőgazdaság egyaránt szerencsés helyzetben volt. A téesz elnöke 1955 óta a felvidéki Vida Jenő, a gödöllői mezőgazdasági akadémián szerzett képesítést, 1958-tól a Somogy megyei Pókos József az agronómus, ő még a háború előtt végezte el a keszthelyi gazdasági akadémiát.

A hatvanas években tehát nem hiányzott a szakmai felkészültség, az aktív téesztagság annál inkább. Az alföldi vándorok a parasztmunkán kívül máshoz nemigen értettek, ezért szívesebben álltak be téesz-gyalogmunkásnak vagy tehenesnek, mint bányásznak. Ingyenlakás egyébként sem kínálkozott egykettőre Tatabányán, bár a Kádár-korszak „400 ezer lakást" programja már elindult, és Tatabányán elkezdték építeni Újvárost, az új lakónegyedet.

A környei szövetkezet szolgálati lakásokkal várta az alföldieket, akik a gyönge alföldi homokon nem tudtak boldogulni. Az sem riasztott el senkit, hogy a régi cselédlakásokat nevezték ki szolgálati lakásnak. 1961 és 1970 között tíz százalékkal nőtt Környe lakossága. (Az új lakosok fele az Alföldről érkezett.)

A nyírábrányi Czigle famíliából elsőként Czigle Mihály nagybátyja jelent meg Környén nyolc gyermekével, majd egygyermekes családjával Mihály nagynénje. Mindkét család a téeszhez tartozó Patárpusztán telepedett le a hatvanas évek elején. A lakáshasználat feltételeként minden családtagnak a téeszben kellett dolgoznia. Néhány év múlva házat vettek a faluban.

Czigle Mihály szűkebb családjából maga Mihály volt az egyik környei szálláscsináló. Legidősebb nővére, Ilona egy fülöpi származású oroszlányi bányász felesége lett. Mihály náluk vendégeskedett Oroszlányban, s innen jelentkezett a megyei építőipari vállalat ipariskolájába kőművestanulónak. Egy évig lakott a nővérénél, két évig az oroszlányi szállóban. „Jártunk mi ide Oroszlányból a fiúkkal abba az időbe, amíg a szállón laktam. Hétvégeken mindig kijöttem Környére, szinte többet voltam itt, mint Oroszlányban." A családból az első környei lakos az egyik húga volt, aki fodrásztanuló lett az egyik környei mesternél - a lányt egy korábban idetelepedett rokon fogadta be. 1967-ben a hat Czigle testvér összefogott, vásároltak egy kis családi házat a főutcán, és elhozták a szülőket Nyírábrányból. (Időközben az Oroszlányban élő nővér is Környére jött a családjával.)

Czigle Mihály 1968-ban vette feleségül Mercs Ilonát. Mercsék a hat gyerekkel évek óta Környén laktak, eleinte a téesz fácánkerti majorjában. A szerény, tíz-tizenöt személyes házi lakodalom idején a Mercs családnak a Beloiannisz utcában volt háza. (Tőlük vette meg a portát egyik elbeszélőnk, az idős Encz János. „János papáék lebontották az apósomék öreg házát.")

A fiatal Czigle házaspár Mihály szüleihez költözött. „A gazdasági épületből egy külön szoba-konyhás, spájzos lakást csináltam, három-négy évig abba laktunk. Amikor a papa és mama meghalt, eladtuk az egészet, egyik gyerek sem akart otthon maradni, nem tetszett nekünk a nagy forgalom miatt, ott keresztezi egymást a tatai és a tatabányai út."

Czigle Mihályék első gyermeke még a főutcai kis lakásba született, 1971-ben kezdtek építkezni egy újonnan megnyitott utcában, a Leshegy melletti dombon, öreg, kipusztult szőlőföldre. Az új lakás alapterülete 92 négyzetméter, a beépített tetőtér 60 négyzetméter. A ház 1973-ban készült el, második és harmadik gyermekük már kiskorától itt nevelkedett.

Mihály kitartott választott szakmája mellett, és első munkahelyéhez, a KOMÉP-hez is hűséges maradt, amíg a vállalat csak a megyeszékhelyen és a környéken adott munkát. Amikor már rendszeresen fővárosi és komáromi tömbházak építkezéseire expediálták, munkaadót váltott. 1978-ban a környei mezőgazdasági kombináthoz ment át kőművesnek. A gazdaság jobban fizetett a megyei építőipari vállalatnál, és nem kellett utazgatni. A központi majorban sok építkezés volt: kőművesek dolgoztak a takarmánykeverőn, a sertésvágóhídon, a nyúlvágóhídon. Az építészeti-gépészeti üzemnek 160 dolgozója volt, ács- és kőművesbrigáddal. A környei munkahely lehetővé tette, hogy a falubeli családi házak építkezésein is dolgozhasson. Környén a hetvenes években számos új utcát nyitottak, magasra szökött az építési kedv.

A tömeges családiház-építés reményeket ébresztett, hogy talán jobb volna maszeknak lenni. 1983-ban több szaktársával együtt mestervizsgát tett - ez volt az előfeltétele az iparengedélynek. Ekkor mégsem lett maszek, mert mestervizsga után igencsak marasztalták, megemelték a fizetését. „Megtettek brigádvezetőnek, majd művezető voltam. Az utolsó hat évet középvezetőként dolgoztam le. Csiszolódtam kicsit, más lett a dolgokra a rálátásom. Ennek nagy hasznát láttam, amikor kimentem saját vállalkozásba. Hozzászoktam a papírmunkához, megtanultam bánni az emberekkel, meg talán a tárgyalókészségem is akkor alakult ki."

Középvezető státusának köszönhetően idejekorán értesült róla, hogy a gazdaság napjai meg vannak számlálva. 1992-ben másodállásos iparengedélyt váltott. A gazdaság építőtevékenységének fölszámolása idején, 1994-ben kőműves szakmunkás fiával, Tamással és két másik kőművessel közkereseti társaságot hozott létre. Néhány évre rá a társaságból kivált a két kőműves. A megújult cég, a Környe Klinker Kft. ma többé-kevésbé családi vállalkozás. A tíz alkalmazottal dolgozó társaságot apa és fia működteti, a kisebbik Czigle lány feladata az adminisztráció.

„A fiam az induláskor húszéves volt. Azt mondtam neki, Tamás, sok lehetőség nincs, én nem hagyom, hogy elkallódjál, tekeregjél, országot járjál, külföldre járjál, kiváltjuk az ipart. Nem nézünk vissza, megyünk előre, és kész."

A Környe Klinker első jelentős megbízása egy műszaki kereskedéssel foglalkozó kft. üzletházának és telephelyének a fölépítése volt. „Hallottam terveikről, megkerestem és elmondtam neki, hogy mi főállásba kimegyünk, szeretnénk pályázni a munkáitokra. Mi akkor még kicsik voltunk, csak néhány kőműves. Megbeszéltük, hogy ők adják a segédmunkásokat. Így alakultak ezek a munkakapcsolatok. Két-három év alatt épült fel az egész vertikum."

Czigle Mihály több mint tíz éve építési vállalkozó a faluban, jól ismeri a helyi ingatlanpiacot és persze a környeieket is. A cég telephelye a fia, Tamás házának földszintjén, kertjében van, szeretnék megvenni a végében lévő 200 négyszögöles telket. 2003 nyarán három és fél milliót ajánlottak érte a tulajdonosnak. („Mondjuk, az az ötszázezer, amit talán kilenc éve a telekért adott, egyik bankban sem termelt volna ennyi kamatot.") Kevés Környén az eladó telek, kiköltöző viszont annál több. A 2000-ben idetelepült erdélyi orvos szülei is Környére készülődnek, egy öreg házat vettek, a Környe Klinker most (egyebek mellett) ennek a felújításán, átalakításán dolgozik.

Az önkormányzat új utca nyitását tervezi, harminc telekkel. Egyelőre a költségekre nincs fedezet, az önkormányzat pályázati pénzekben bízik.

Környe, bár Tatabánya agglomerációs gyűrűjében fekszik, sosem vált agglomerációs településsé. A kilencvenes évekig a gazdag helyi munkapiaci kínálat élénkítette az itteni életet. Az utóbbi tíz-tizenöt évben sem vált alvófaluvá, szuburbán-településsé, dinamizmusa maradandónak látszik. Köszönhető ez (többek között) a vállalkozási célokra ideális környei iparterületeknek. Évről évre új lakókkal frissül a falu, s a vállalkozási lehetőségeken túl a természeti környezet is vonzó. („Húzódik a nép kifelé. Elegük lett valahogy a városból. Környén legalább tizenöt orvos lakik, ha nem több, én legalább ennyinek a házát építettem.") A mai lakosok egyötöde 1990-2001 között telepedett le Környén. Az ekkor érkezők körében kétszer annyi a diplomás, mint a falusi átlag. A kilencvenes évek betelepülőinek fele Tatabányáról költözött a faluba.

 

E négyrészes dolgozatban vállalt feladatom volt arra választ keresni, hogy milyen a „mi falunk", és falu-e Környe egyáltalán. Felelni nem tudtam a magam kérdéseire, csak tanyáztam régi környeiek között. Kétéves ismeretség után úgy látom, hogy a falu mai ritmusa, a falusiak életvitele a tősgyökeres svábokon, a környeivé váló felvidékieken és a bátorsággal szerencsét próbáló alföldieken múlik. A friss, jöttmentnek számító tatabányaiak még nemigen jutnak szóhoz, barangolásaim közben magam is kevéssel találkoztam. Megcsodáltam viszont az ízlésem szerinti legszebb környei házat, amelyben egy tatabányai üzletkötő házaspár lakik. A sötétvörös földszintes tóparti épületet tatai vállalkozók kezdték építeni, csúsztak a határidővel, az építkezést Czigle Mihály folytatta és fejezte be. A tatabányaiak egyik szomszédja Erdélyből, a másik egy közeli pusztáról került a faluba. Talán majd összebarátkoznak. Segíthet a Vasmacska fitneszszalon, amit a pusztai származású tulajdonos üzemeltet.

Nem jutott hely a dolgozatban a falu külterületeiről szóló beszámolóknak sem, pedig ma is szerves részei a falunak. A környeiek tizenhat százaléka külterületen, Környebányán, Szentgyörgypusztán, Tagyospusztán és Irtáspusztán lakik. A 2001-es környei falukutató tábor egyetemista résztvevői legjobban Környebányát szerették meg, szállásuk a telep egykori bányatiszti kastélyában volt. Négy pécsi hallgató visszatérő vendége lett Környebányának, majd mindegyik lakóját megismerték. „Kollégával" is találkoztak: Merész Károly, a hatvan év körüli úr mindenhova diktafonnal járt, még a környebányai Vértes csárdába is. Talán egy véleményen volt a szociológusokkal, miszerint „biztonságosabb a mások életét megfigyelni".