A Mozgó Világ internetes változata

A képíró

 

A legrosszabb mindig a hajnal. Kint is, meg itt a sitten is. (Tudom, ez még nem az igazi, a vizsgálati fogság csak előjáték, de a hajnalnak mindegy.) Persze van, aki szereti - legalábbis a szót; a hangzása tényleg kellemes. A rajongó fajtának az ébredés jut róla eszébe, a kezdet. Esetleg az „új világ hajnala" - ha jól emlékszem, ezt valami szavalókórusban mondtam utoljára, még általánosban, a tornateremben, naná, hogy november hetedikén, naná, hogy az Auróra cirkálóról volt szó, melynek lövése jeladás; az ágyúszóra felvirradt a satöbbi, satöbbi, satöbbi. Vagy a „Vörös Hajnal téesz" - ezt meg a Bethlen téren láttam, a Dákok című, színes, szélesvásznú kétrészes román történelmi filmeposz előtti mozihíradóban; „a magyar mezőgazdaság legkiválóbb traktorosai mérték össze tudásukat a Vörös Hajnal termelőszövetkezet szántóversenyén"... Hajnal. Nekem akkor is csak a hideg jut róla eszembe. És az álmatlanul töltött éjszakák vége felé, közvetlenül napfelkelte előtt, meg kell gebedni a hidegtől. Pláne októberben.

Huszadszor jártam körbe a strandmedencét, erőlködve tornáztattam a zsibbadó nagylábujjamat a cipőben, kéz a zsebben, zsebhoki kizárva, árt az egészségnek, kihűlt, merev ujjakkal kész ízületi gyulladás, plusz súlyos herehűlés. Ezt Zsadányitól tanultam, ő meg állítólag az őrmesterétől a seregben, aki januárban, őrségben szigorúan megtiltotta a kesztyűviselést és a zsebhokit, azt állította, hogy az ilyen tilalmaktól nő az állóképesség, Zsadányi szerint meg pont fordítva.

Vártam, hogy virradjon. Ez az éjszaka már úgyis az ördögé, fölösleges visszakucorodni a strandkabin-hálószobába, a csomagtartóból előbányászott, vásott pokróc alá, úgyse tudom lehunyni a szemem, és csak bosszant Liktor egyenletes szuszogása; itt kint legalább nem hallom.

Ha nagyon erőltettem a szemem, kivehettem a három dombocska körvonalait a csillagfényben. Érdektelen fekete gumók, egyedül a nevük szokatlan, az meg nem világított a sötétben, bár megpróbáltam elképzelni, milyen jól festene három óriás neon a lórögi éjszakában, mint Hollywoodban a felirat a hegyoldalban, csak ezek színesek lennének, citromsárga, epezöld, atomvörös és hisztérikusan villognának: VÉN FUTÓNÉ! BÉLA SZEKRÉNYE!! KŐMELL!!!

Jártam a medence körül, mint valami agyatlan automata, és újra meg újra azt kérdeztem magamtól: mit keresek itt? Óh, én barom. Miért nem hallgattam a belső hangra, amelyik azt zizegte valahol a gyomrom táján: be a kocsiba, és tűz!

Valahányszor megszólalt a belső hang, leugattam: kuss. Mert ha, mondjuk, mégis otthagyom a lórögi strandot, és néhány óra autózás után visszaérek Pestre, és boltnyitásra otthon vagyok, és Tronda Lacival együtt ácsorgok az üzletben - akkor mi van? Szokás szerint végigjárom az eladóteret, azután a raktárt, ellenőrzöm a számlákat, a szállítóleveleket, esetleg lehordom valamiért a két új eladót - ha nincs rá ok, akkor is, miheztartás végett, azt ne higgyék a nyavalyások, hogy nem akkor hordom le őket, amikor akarom. Azután hátramegyek az udvari kocsibeállóhoz, aminek építésekor le kellett bontani, majd a kerítés mellett újraépíteni nagybátyám urnájának klinkertégla talapzatát. Onnan, a hamvakat tartalmazó formás amfora mellől szoktam nézni az új áru érkezését, ellenőrzöm a rakodást. Nem mintha volna mit ellenőrizni. Rendben megy minden. Naponta négyszer-ötször is betolatnak az udvarra a kisebb-nagyobb furgonok, sosem visznek, mindig csak hoznak, néha egészen varázslatos dolgokat, ósdi, tulajdonképpen már nem is létező tárgyakat, elfeledett gépekhez szükséges pótalkatrészeket, csupa olyasmit, amiről ép elmével nem gondolná senki, hogy valakinek még szüksége lehet rá. De elfogy mind. Persze ehhez nem kellek én. Tronda Laci százszor is bebizonyította, hogy amit kézbe vesz, abban nincs hiba.

Gyakran éreztem magam fölöslegesnek. Az én feladatom véget ért akkor, amikor kitaláltam, meggründoltam és beindítottam a boltot. Idővel azután egyre kevesebb közöm volt hozzá, egy szalmaszálat sem kellett innen oda tennem, ment minden nélkülem is, mint a karikacsapás. Persze mégiscsak én vagyok a főnök. Amit az is bizonyít, hogy van helyettesem. Viszont ha jó a helyettes, fölösleges a főnök.

Mérget vennék rá, hogy a boltban most is minden rendben, jön az áru, jönnek a vevők - a varjú sem károg utánam. Egyedül Tronda Laci tudja, hogy itt vagyok - anyámat egyelőre azzal ámítom, hogy újra külföldre mentem -, és persze sejtelme sincs róla, hogy ebben az ótvaros zárkában körmölöm a vallomásomat, és naphosszat bámulom a repedéseket a falon - jut eszembe, mikor tataroztak itt utoljára? Azért ez mégiscsak állami épület, és a szánalmas állapotok az államra vetnek rossz fényt; nem mintha annyira érdekelne, tulajdonképpen csak a valahai hivatalnok, a Magyar Állam egykori képviselője beszél belőlem, felejtsük el, még csak az hiányzik, hogy az Önök szégyenét is a lelkemre vegyem, ha kaptam volna radírt, ezt a megjegyzést kitörölném. (Belátom, túl sokat kívánok, hiszen akinek egy radírra sem futja, annak miből telnék tatarozásra? Remélem, nem veszik rossz néven, ha megjegyzem: akármilyen rohadt helyzetben vagyok, Önökkel mégsem cserélnék szívesen.)

Ha tárgyilagosan végiggondolom, hogy miért nem tűntem el Lórögről azon a hideg, undorító, végtelen októberi éjszakán - holott legalább háromszor odamentem a kovácsoltvas kapuban, a félköríves Strandfürdő felirat alatt parkoló kocsihoz, sőt egyszer a slusszkulcsot is elővettem, majd mégis zsebre vágtam újra -, akkor nem csak a Liktor Vince iránti, nehezen megmagyarázható érdeklődésemet kell említenem. Hanem elsősorban azt, amit föntebb már leírtam: halálra untam a rákosszentmihályi üzletet. Halálra untam a három szomszédos lakóházból összeépített, méretes boltot, melynek homlokzatán hivalkodó kék betűkkel az állt: „Alkatrészáruház". Az ötlet Tronda Lacitól származott - azt mondta, mégiscsak elegánsabb, mint az, hogy „műszaki vegyesbolt". Anyám, aki azóta, hogy hazatértem, és tisztességes munkára adtam a fejem, nagyon büszke volt rám, fűnek-fának eldicsekedett velem, és állandóan úgy emlegette a toldott-foldott házkupacot: „a fiam életműve".

Egyetlen elfogadható érvet sem találtam, hogy miért kellene visszasietnem az „életművemhez". Inkább a fázós éjszaka az üres medence partján. Ott legalább nem lehetett tudni, mit hoz a másnap. Hozhatott volna akár jót is. Persze ha sejtem, mi vár rám, megszököm... - Hihetetlen, hogy micsoda baromságokat beszélek! Miért épp én látnék a jövőbe? Hogy csak egyet mondjak: ha Waterloo reggelén Napóleon tudta volna, mi vár rá aznap, föl se kel!

Liktor egyik lábáról a másikra állt a klinkertégla talapzat előtt, az amforát nézte, végül félresimította a szemébe lógó hajat, és igyekezett valami együttérzésfélét csempészni a hangjába: - Tényleg ő van benne?

Bólogattam: - Ő.

- A nagybátyád.

- Aha.

És miközben bizonygattam: persze, apám öccse, ki más lehetne odabent? - egyszerre megmozdult bennem valami savanyú kétely. Szigorúan véve a dolgot, nem tartottam szemmel Sophie doktornő hálás betegeit, az aknák áldozatául esett féllábú angolaiakat, akik a Menongue határában gyújtott máglya tüzét táplálták, majd pedig kikaparták a hamvakat a forró hamuból, hogy beletöltsék a kórház laboratóriumától kapott, kiszolgált krómacél termosztátba. Nem lestem minden mozdulatukat, nem ellenőriztem, mit tesznek a jól zárható, leginkább békebeli termoszhoz hasonló edénybe. Így azután nem vállalhatok felelősséget semmiért. Ki tudja, pontosan mit lapátoltak bele! Talán azt, ami éppen kézre esett: szenes fadarabot, megfeketedett kavicsot, közönséges hamut. Akkor sem ellenőriztem, mi van odabent, amikor a hónapokig tartó hányattatások után végül hazaérkezett termosztát tartalmát Benedek szomszéddal együtt áttöltöttük az amforába. Fölösleges tagadni: lehetséges, hogy kétmaréknyi afrikai városszéli koszt menekítettem haza Magyarországra. Engedélyekre vártam, hadakoztam, vesztegettem, csempészkedtem, győzedelmeskedtem, lebuktam, és lehet, hogy mindezt talán csak egy kis földért, fahamuért, zsebpiszokért... De most már bármi van is az urnában - az a nagybátyám.

Éberfy Ottilia a férje mellé lépett, félrehajtotta a fejét, a haja mit sem változott, hosszú volt, dús, fényes. Az urnára nézett, és azt mondta: - Őrült rendes volt tőle, hogy odaadta a házát. - Azután ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanúgy félrehajtott fejjel: - Kész a hús. Nem szabad tovább várni. Rágós lesz.

Soká tartott a halotti piknik, főleg azért, mert a hús rágós lett mégis. Benedek szomszéd szabadkozott: csak ilyet kapott a piacon, kicsit szíjasat, de azt gondolta, üsse kő, mi fiatalok megbirkózunk vele, neki meg mindegy, mert nincsenek fogai. Azzal udvariasan elköszönt, nem zavar tovább, ráadásul megéhezett, várja otthon a kenyérbél meg a reszelt alma.

Hárman maradtunk a kertben - ha apám öccsét nem számítjuk -, Liktor Vince, Éberfy Ottilia meg én. A tűznél ültünk megint, épp, mint tíz évvel korábban, vagy annál is régebben, az érettségi bankett estéjén, amikor Ottilia kimenekítette a használható edényeket a felrobbant konyhából, és megpróbált összeütni valami vacsorafélét. A tűzfényben eltűnt az idő, az arcokon nem látszottak az évek.

- Na, és milyen az az Afrika? - kérdezte Ottilia. - Sose mesélsz semmit! - Mintha naponta, hetente találkoznánk, és én titkolódznék. Mintha nem a hülevészi házuk udvarán kérdezte volna utoljára ugyanezt, akkor is nyomban belém fojtotta a szót, egy fikarcnyi lehetőséget sem adott a válaszra, épp, mint most, amikor szinte hozzáöltötte a kérdést az előző mondathoz: - A Karesz megvan még?

Fogalmam sem volt, kire gondol, átfutott rajtam, hogy talán apám öccsére, és most fel kell világosítanom, nem így hívták - igaz, akkor miért kérdezné, megvan-e még? Persze Éberfy Ottiliától kitelik minden, akár az is, hogy az urna mellett állva érdeklődik az urna lakójának hogyléte felől. Felnevetett, és azt mondta: - A kandúr! Amelyik felrobbantotta a konyhát! Megvan még? - Megérintette Liktor Vince vállát, ő pedig szolgálatkészen elmosolyodott, hogy hát milyen vicces ötlet, tényleg, a Karesz.

Fogalmam sem volt, mi történt a jobb oldali szomszéd, az elmebeteg katonatiszt ordas feleségének macskájával, emberi számítás szerint már nem él, vagy mozgásképtelen matuzsálem, de Ottilia gyöngyözött tovább, a hangja gerincborzoló, mint amikor először hallottam: - Nekünk is van ám cicánk!

Rágtuk a húst elszántan, Ottilia bedobta a törülközőt, mint aki munkamegosztást kínál: mi birkózzunk Benedek szomszéd ajándékával, férfimunka, ő addig szórakoztat bennünket, mármint engem, mert fogalmam sincs, mi minden történt velük azóta, hogy utoljára találkoztunk, és biztosan érdekel, elmondja nagyon szívesen, azután, ha befejeztük a vacsorát, én is mesélhetnék egy kicsit Afrikáról.

- Ja-ja, mesélhetnél - bólogatott Liktor, tele szájjal. - Afrika, meg minden.

Nem soká maradtak Hülevészen; Ottilia szülei valamelyest megenyhültek - noha látni sem akarták lányuk férjét, illetve „megrontóját", „azt a gyilkost", mert bármiként ítélt is a hivatalosság, akárhányan bizonygatták is, hogy ami Pécsett történt, a Dzsáminál, az baleset volt, és Bokor halála - jogi értelemben legalábbis - nem szárad Liktor lelkén, ebből nem engedtek. „Gyilkos, és punktum." De nem akarták, hogy egyetlen lányuk belefulladjon a sárba a világvégi zalai falucskában. Sőt szerették volna tejben-vajban füröszteni. Amikor ötödször ajánlották föl segítségüket, azzal a feltétellel, hogy váljon el, és kezdje újra az életét, ám Ottilia ötödször is megátalkodottan visszautasította őket, megtörtek. És adtak feltétel nélkül. Fogcsikorgatva, és korántsem egy fürdőkádnyi tejre-vajra valót, de mégis.

Mire behurcolkodtak a lakótelepi lakásba, Liktor befejezte a pénzügyi tanulmányait - Tudod, ahová Ottilia beíratott -, csámcsogta, és én füleltem, hogy kiszűrjem hangjából az ismerős, árnyalatnyi gúnyt, de nem hallottam.

Később átcuccoltak a lakóteleppel szemközti kertváros egyik düledező családi házába - éppen rá lehetett látni a panellakás ablakából -, mely kissé talán emlékeztetett a hülevészi vályogpalotára, noha annál is rosszabb állapotban volt. Egyszerűen fogalmazva: összedőlt, három szobájából kettő lakhatatlan. Ám Ottilia - mert hiszen ő döntött - az elvadult dísztuják, agresszív ecetfák között is meglátta a fényes jövőt. Azt mondta: aranybánya. Csak valakinek le kell menni a bányába, hogy felhozza az aranyat. Amikor Liktor értetlenkedett, és tétova ellenkezésfélével próbálkozott, Ottilia azt kérdezte: ugye látja a kertben a majdani úszómedence helyét? És nem várt választ.

Eddigre Liktor a negyedik vállalatot nyűtte. Mindannyiszor Ottilia löködte tovább, újabb és újabb, egyre jobb feltételekkel kecsegtető állásokat hajtott fel neki, ő a kisujját sem mozdította, de hát érthető, alkatilag képtelen az ilyesmire, mit tegyünk, nem ilyennek teremtette az Isten. Ottilia ellenben fáradhatatlan volt, újsághirdetéseket böngészett, tájékozódott, cserkészett, kezelte, karban tartotta, működtette a férjét; mostanára a bérelszámolás osztályvezető-helyettesi posztjáig nyomta fel a ranglétrán. Mindezt ő mondta el a tűznél, és így mondta el, én pedig néha Liktorra pillantottam a fogatlan Benedek szomszéd bosszúja, a vulkanizált hússzelet fölött; hallgat? Egyetlen szó hozzáfűznivalója sincs? Tűri?

A lány szavaiban tulajdonképpen nem volt semmi sértő, sőt éppen a sima tárgyilagosság tűnt elviselhetetlennek. Úgy beszélt férjéről, a füle hallatára, szeretettel, ám ellentmondást nem tűrően, mint valami folytonos figyelmet, ápolást igénylő, kényes szerkezetről, mely ha megkapja azt, ami jár neki, ha kímélik, tisztítják, olajozzák, betartják a használati utasítást, megszolgálja a törődést.

Nem hittem a fülemnek. Vártam, hogy történjék valami. Egyszerűen lehetetlen, hogy Liktor mindezt szó nélkül hagyja.

Nem lepett meg, amikor Liktor Vince hirtelen mély levegőt vett - szinte bebújtam a szíjas hússzelet mögé, pajzsként tartottam magam elé, ő pedig szívta, egyre szívta a levegőt, hosszan, természetellenesen hosszan; hihetetlennek látszott, hogy ilyen vékony embernek ekkora a tüdeje, már azt hittem, ereszt valahol, amikor végül megszólalt. Azt mondta:

- Bor nincsen?

Gondoltam, ravaszkodik, ez valami trükk, elterelő hadművelet, mindjárt jön, aminek jönnie kell. Liktor várakozón nézett rám.

- Na? Fehér. Száraz.

Letettem az ételt, hoztam egy üveggel, vörös volt és félszáraz, de nem kritizálta.

Némán emeltük a poharakat az urna felé. Már moccantam volna, hogy kilocscsantsak egy keveset az amfora elé, a földre, de eszembe jutott anyám néhány nappal korábbi felháborodása a keresztényietlen, pogány halotti piknik miatt, és nem tettem.

A lány tovább beszélt. Nemcsak Liktor szakmai előmenetelét tartotta kézben, hanem mindent; a szabad idejét is. Mire férje hazaért, készen várta az aznapi teendők listája. Éberfy Ottilia pontos terv szerint haladt, tégláról téglára építtette újra a házat Liktor Vincével. Nem siettette, de a piszmogást sem szívelte.

- Egyszer eljöhetnél - mondta Liktor.

- Persze majd ha kész - mondta a felesége.

Közben önmagával is törődött. Titkárnői tanfolyamot végzett, az elsők közé tartozott, akik tudtak számítógéppel bánni. Négyórás állásokat vállalt, ügyelt, hogy túlságosan ki ne merítse a munka, mert takarékoskodott energiáival; szükség lesz rá, ha jönnek a gyerekek. Hármat tervezett - majd ha eljön az ideje. Jobbnál jobb állásokat hagyott ott, mindig azért, mert elégedetlen volt a munkafeltételekkel, és mindig úgy, hogy marasztalták, könyörögtek neki, elnézést kértek tőle, amiért jogos, ésszerű, korrekt érvekkel megtámogatott igényeit nem tudták kielégíteni. Ő pedig megbocsátott, ám távozott.

Szerettem volna néhány szót váltani Liktorral, csak vele, négyszemközt. Igazában nem tudtam, mit akarok kérdezni, vacak közhelyek jutottak eszembe: jól látom, amit látok? Mi történt? És miért? Azt se bántam volna, ha a valahai pofátlan módján válaszol, ha lenéző, fölényes. A tenyérbe mászó, szemét flegmaságát is tudomásul veszem, csak lássam, maradt-e valami a titokzatos vonzerőből, aminek emlékét a közös homokozó óta őrzöm, és ami Angolában is eszembe juttatta néha - sőt egyszer Maliban is.

Gondoltam, Ottilia előbb-utóbb érdeklődik, hol a mosdó, kimegy néhány percre, és akkor válthatunk néhány szót. De eszébe sem jutott. Csak beszélt - gőzöm sincs, miről. Néztem a szüntelenül mozgó gyöngyházrúzsos ajkat, a szüntelenül gesztikuláló kezet, csak a csukló mozgott, az ujjak mereven összezárva -, gyöngyház volt a körömlakk is, megcsillant a tűzfényben. Ezek az ujjak simították végig a nyakam a hülevészi udvaron. Igyekeztem felidézni a borzongást. Csak az utolsó mondat térített magamhoz: - Na most már tényleg késő van.

Marasztaltam őket, ahogyan illik; hova rohannak, van idő, van bor, van minden... De Ottilia közbevágott: - Vincének holnap dolgoznia kell.

És Liktor engedelmesen felállt, hogy hát tényleg dolgoznia kell.

Kérdeztem, mit tudnak a többiekről, egy szót sem beszéltünk róluk: Zsuga, Tukán, Cili, Zsadányi?

Ottilia mentében a fejét rázta: ők ezekkel nem tartják a kapcsolatot, ők ezeket el is felejtették. A kapuban megállt: köszi, nagyon jól érezték magukat, a kaja remek volt, milyen jól elbeszélgettünk, rendes tőlem, hogy így emlékeztem meg a nagybátyámról, épp mintha ő is velünk ült volna a tűznél, kár, hogy csak most ismerte meg, illetve nem ismerte annak idején, most meg csak így, amforában, de nagyon késő van tényleg, és odatartotta az arcát: - Puszpusz.

Néztem Éberfy Ottiliát, akinek ujjai valaha megőrjítettek és évekig nem tudtam elfelejteni azt az egyetlen érintést. És azt feleltem neki: - Puszpusz.

A csók gyors volt és jelentéktelen, a bőr a sminktől tapadós.

Liktor nem mozdult a kertből. Ottilia rászólt: - Mire vársz?

Erre ő: - És a tűz? Itt hagyjam vele a házigazdát egyedül?

Mire Ottilia: - Fujj! - Előrement, az utcán várta a férjét.

Liktor kigombolta a sliccét: - Szabály, az szabály.

Álltunk a kialvó tűz fölött, a parázsról szúrós gőzfelhők sisteregtek, és persze mi más juthatott volna eszembe, mint a Cuito Cuanavale-i csatatér: apám öccse, Tronda Laci meg én, arccal a kilőtt tank felé, amint a forró páncélt öntözzük. Odapillantottam az amforára. Lehet, hogy akik fontosak nekem, azokkal együtt hugyozok? Vagy éppen attól fontosak?

Röhöghetnékem támadt, próbáltam visszatartani, de nem tudtam, erre Liktor röhögni kezdett a nyihogásomon, én meg azon, hogy fogalma sincs, mitől jött rám, hergeltük egymást - lám, a végén együtt voltunk mégis, négyszemközt, úgy, ahogyan akartam, de nem beszéltünk, pedig akkor már tudtam, mit kérdeznék tőle. Hogy rajzolt-e szívet és galambokat az új házukra, amit tégláról téglára épít a saját két kezével Ottilia vezényszavára, arra rajzol-e? De egyetlen szó sem jött ki a számon, az övén se, egyre harsányabbak, görcsösebbek, hisztérikusabbak voltunk, vinnyogtunk, nyerítettünk, nyögtünk, könnyeztünk a sistergő, büdös gőzben, és alig tudtuk begombolni a sliccünk.

Most, amikor e vallomás rákényszerít, hogy sorrendbe szedjem a történteket, úgy látszik, mintha tűztől tűzig zajlott volna eddigi életem... Nem is tudom, miért írom úgy: „eddigi". Hiszen ebből az következik, hogy lesz további is.

Tűzrakás az érettségi banketten, a rákosszentmihályi kertben, a lórögi strandon és persze apám öccsének máglyája Menongue-ben...

Nem tudom, jelent-e valamit. Én csak rögzítem a tényt: tűztől tűzig.

A halotti piknik másnapján - mintha csak megérezte volna, hogy rendeztem tartozásaimat - hívatott a vezérigazgató, és hivatalosan is kinevezett apám öccsének helyére. Amikor ismét rákérdeztem nagybátyám posztumusz kitüntetésére, azt mondta, nem felejtette el, higgyem el, azon van minden erejével, hogy apám öccsének emléke - hiszen annyit tett a vállalatért és ennek révén hazánkért, a Magyar Népköztársaságért - ne halványuljon el. Ám a szomorú haláleset nem béníthat meg bennünket, az élet megy tovább, nemdebár? Tehát azonnal utazzam vissza állomáshelyemre, és lássak munkához, mert távollétemben felhalmozódtak a tennivalók.

Hamarosan Angolában voltam, újabb két nap elteltével pedig északon, Afrika szarván.

Több mint tíz év telt el az Etiópia és Szomália közötti ogadeni háború óta; mindkét fél orosz fegyverekkel harcolt, többek közt T-34-esekkel; egymást lőtték rapityomra apám öccsének imádott oldsmobiljai, de azért maradt belőlük egy-két dandárra való itt is, ott is. Mindkét sereget megbénította az alkatrészhiány, és mindkét kormány működőképessé akarta tenni a maradék páncélosait. Ott volt a helyünk.

Előbb Mogadisuban mértem fel a piacot, azután Addisz-Abebában. A két ország viszonya feszült maradt, kerülő úton mentünk egyik fővárosból a másikba. Etiópiában szinte otthonosan éreztem magam - nem mintha jártam volna ott korábban, csak a térképről ismertem, de a fővárosban hemzsegtek a kubaiak, ha annyian nem voltak is, mint Angolában, de azért nem lehetett nem észrevenni őket.

Az etióp partnereink fölajánlották, hogy elvisznek Ogadenbe, hiszen ott állomásoznak a maradék T-34-esek, meg azután ott a csatatér is, a tíz év előtti háború nyomaival - nyilván érdekel. Felnyögtem. Nincs olyan isten, hogy én még egyszer csatatér-látogatásra menjek, kösz, megvolt. Udvariaskodtam egy kicsit, és közöltem, hogy sajnálom, az időpont sajnos alkalmatlan - majd máskor. Elküldtem Tronda Lacit, aki időközben szintén feljebb kapaszkodott a ranglétrán: egyszerű szerelőből kirendeltségvezető-helyettes lett. Elutazott a helyszínre, én meg lustálkodtam egy kicsit, és vártam a híreket otthonról - de nem jöttek.

Tűkön ültem Addisz-Abebában, a Joszip Broz Tito sugárút és a Winston Churchill sugárút sarkán álló szállodában, tárgyaltam, előzetes alkatrészlistákat készítettem, húztam az időt, és igyekeztem kicsikarni a választ a vállalattól: mit tegyek? Telefonáltam, táviratoztam, valóságos mesterműveket alkottam a szokott, átlátszó virágnyelven, melynél John Le Carré - akinek a könyveit persze ide is magammal hoztam - százszor jobbat írt, és követelőztem: utasítást kérek! Etiópia konfliktusban Szomáliával, közben polgárháború a szakadár, tengerparti Eritreában, itt-ott kubai hadosztályok, éhínség, aszály, sáskajárás, puccsveszély - ezt persze otthon is tudják. Tehát legyenek szívesek közölni: most éppen kivel vagyunk? Etiópiával, Eritreával, Szomáliával? A sáskákkal? Egyébként meg nem érdekel, kivel vagyunk, csak az utasítás érdekel, néhány világos mondat: adunk alkatrészt vagy nem? És ha igen, kinek?

Tronda Laci néhány nap múlva visszatért Ogadenből, és beszámolt; a maradék páncélosok kétharmada járóképtelen, egy részük helyrepofozható, a többi ócskavas. Összeírta, mire van szükség. A valahai harctér egyáltalán nem riasztó, sőt kifejezetten nyugalmas - eltekintve a fel nem robbant lőszertől meg az aknáktól. Elenyésztek a csontok is. A roncsokat kibelezték, harckocsira már nem is emlékeztetnek. Olyan az egész, mint egy nagy temető - egy legendás hadigép tömeges öngyilkosságának helyszíne. Csak az a fölfoghatatlan, hogy Ogadenért háborút vívtak. Embereket öltek halomra egy olyan vidékért, ahová normális ember önszántából be nem teszi a lábát, és ha az a balszerencse érte, hogy oda született, akkor menekül. Ezt mondta Tronda Laci.

Meg azt, hogy mégiscsak érdekes út volt.

A szálloda bárjában ültünk, a kalapját levette, kopasz feje búbján csillogott a fény, és csillogott a szeme is. A harmadik whiskynél tartott, a puha arc ilyenkor megkeményedett, összeszedettebb, markánsabb volt, mint szárazon; a szemöldöke busa csimbók, a nagy görbe orrnak csodájára jártak az afrikaiak, ha vele beszéltek, nem tudták levenni róla a szemüket, szinte rabul ejtette őket. A negyedik whiskynél megjegyeztem: ha nem vigyáz, úgy végzi, mint a nagybátyám, ő meg legyintett: nem olyan szörnyű vég az, látunk rosszabbakat is, naponta ezerszám, igaz-e? Én pedig ne papoljak, előrébb járok nála - azzal rendelt nekem is. A whisky rendben, Laphroaig, a kedvencem (kezdetben nem hittem el, hogy úgy ejtik: „lafrojg"), csak a legjobb vámmentes boltokban és a legjobb bárokban lehetett hozzájutni. A fölényeskedést viszont rosszul tűrtem. Igaz, elég volt egyetlen szemöldökráncolás, és Tronda Laci már emelte is a kezét, védekezőn, némileg bocsánatkérőn, emelte a poharat is, és dőlt belőle a duma, támadással védekezett, sodró hülyeség-áradattal: uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, kegyelem szegény fejemnek, te vagy a főnök, te vagy az isten, koccintsunk csak - isten-isten!

Csúszott a Laphroaig, simán, olajosan. Hűvös forróság meg béke, gazdagság, kultúra, nyugalom, nyugat... Csupa olyasmit idézett, amit nem láttam soha. Az én világom tágas volt, sőt beláthatatlan, befoghatatlan, Üzbegisztántól Angoláig, Etiópiától Maliig terjedt, de a Nyugat nem fért bele. Tiltott zóna volt a számomra; titokhordozónak számítottam, aki bármikor elutazhat az úgynevezett szocialista világ határvidékeire, Kamcsatkába, Havannába, Ulánbátorba, de Bécsújhelyre soha. Nem bántott a dolog. Nem érdekelt a Nyugat. Csak a lafrojg - az viszont egyre inkább. Kezdtem túlzásba vinni. Ha nem kaptam idejében észbe, akár egy egész üveg is lecsúszott naponta. Hál' istennek, nem mindenütt lehetett hozzájutni - szerencsém volt, hogy épp a lafrojgra kaptam rá, a kényes ízlésem védte a májam. Meg apám öccsének példája. Gyakran jutott eszembe a sárga arc, az ágya mellett sorakozó üres üvegek... persze a kubai rum elég piti dolog, és a kubai Afrika-hadtest révén fillérekért lehetett hozzájutni a legjobb fajtákhoz is, bárhol, bármikor... Micsoda mázli, hogy nem a skót hadsereg szállta meg Angolát.

A következő pohárnál Tronda Laci elővette a barna noteszt. Ismertem jól, a nagybátyámé volt, kopott barna bőr, fakult sarkok, zsebnaptár az ősidőkből, az érettségim évéből. Nem értettem, hogyan került hozzá - végül is, ha úgy vesszük, ez a notesz is az én örökségem, nem mintha különösebben fontos lenne, de azért mégis, álljon meg a menet, ami az enyém, az az enyém.

Azt mondta, ne háborogjak, a nagybátyám csúsztatta a kezébe, alig néhány órával a halála előtt, a dzsipben, közvetlenül az után, hogy rosszul lett a Cuito Cuanavale-i csatatéren. Nézzem csak meg, tessék, tessék, vigyem, ha akarom, ugyan mihez kezdenék vele?

A noteszben néhány szavas bejegyzések, érthetetlen rövidítések váltakoztak végeérhetetlen számsorokkal. Apám öccse - mondta Tronda Laci - egy alkalommal, még Luandában, megmutatta neki a bejegyzéseket, egyik-másikhoz magyarázatot fűzött és homályos célzást tett rá, hogy a szerelő egyszer még örülni fog annak, amit most megtud. Nyilván ezért nyomta a kezébe a terepjáróban.

A bejegyzések a T-34-esek különböző szériáinak gyártási körülményeire vonatkoznak. Hol mikor mennyi készült, mennyi veszett oda, szóródott szét a világban. A számsorok afféle azonosító jelek - mondjuk, alvázszámok. Persze nem valamennyi, ugyan ki győzné azt? Csak pár száz. Nagybátyám az üzbegisztáni raktárvárosban jutott a töredékes adatokhoz, és esküdözött, hogy szerencsés esetben a számok alapján végigkövethető egy-egy harckocsi pályafutása, születésétől haláláig.

- És hát igaza volt - mondta Tronda Laci.

Az ogadeni rozsdatemetőben, ahonnan az imént tért vissza, talált két roncsot, az egyiken etióp, a másikon szomáliai felségjel, szinte egymáson feküdtek, nyilván testközelből végeztek egymással, majdhogynem egymás torkába lőttek. Az egyik lecsupaszított váz azonosítószáma szerepelt a noteszben. A legelső szériához tartozott, Gorkijban készült, és alig vetették hadba a németek ellen a második világháború első napjaiban, rögtön fogságba esett. Mivel a németek is elismerték a páncélos képességeit, besorozták önmagukhoz - az SS szerette a legjobban. Értettek a fegyverekhez, na. Nem szégyelltek egy egész tankregimentet kiállítani az ősellenség elfogott harckocsijaiból. Berlinig hátrált a szovjet tank a szovjetek elől, ott azután visszavették jogos tulajdonosai, és átkerült az NDK hadseregébe. Onnan szuperálták ki, és szállították Afrikába. Lekopott róla a horogkereszt, a vörös csillag, a német demokratikus felségjel és már az etióp címert is eszi a rozsda; elcsörömpölt Oroszországtól Ogadenig, most meg döglötten hever az árokban; feldobta a lánctalpát szegényke - mondta Tronda Laci -, hát nem gyönyörű történet? És hozzátette: a nagybátyám elolvadna a gyönyörűségtől, ha hallaná - ugye, belátom?

Beláttam. És beláttam azt is: nagybátyám holtában is megfejthetetlen. Sosem fogom megérteni, mi mozgatta apám öccsét, miért a domború lövegtornyok tetszettek neki a domború mellek helyett, miért szériaszámokat hagyott maga után, miért nem gyereket. És megrémített a gondolat, hogy megörökölt állásával, tulajdonával, tárgyaival, egész életével együtt megöröklöm a vonzalmait is, észre sem veszem, és elkezdek hasonlítani hozzá, lám, máris úgy iszom, mint ő - nincs semmi látszatja, mintha lyukas hordóba folyna a lafrojg. Aznap este két üveg fogyott, felet ivott Tronda Laci, másfelet én, és nem tudom, mi történt volna, ha a pult mögötti simlis görény nem hígítja a whiskyt.

Azt hiszem, nem a menongue-i halotti máglyánál, nem a rákosszentmihályi halotti pikniken vettem végleg búcsút apám öccsétől, hanem aznap este, a bár asztalánál. Minden korty után megkértem szépen, hagyjon békén, ne nyúljon utánam, ne kényszerítse rám magát. És úgy éreztem, beleegyezett.

Még egy napot vártam a Tito és a Churchill sugárút sarkán - igazán jól jött a pihenő a másfél üveg után -, de otthonról nem érkezett utasítás, csak köntörfalazás: a helyzet bizonytalan, alapos megfontolást, sokrétű elemzést, egyeztetést kíván. Jelezzem partnereimnek, hogy a kéréseket fontolóra vesszük, és térjek vissza állomáshelyemre - ott várjam be a döntést.

Luandában első dolgom az volt, hogy megpróbáltam felhívni dr. Vitnyédi Zsófiát a Menongue-i Központi Kórházban, de nem sikerült. A szálloda telefonközpontjában azt mondták, legyek türelemmel, a Menongue környékére beszivárgott lázadó gerillákkal már végeztek, a vonalak helyreállítása folyamatban van. Másnapra tényleg helyreállt a kapcsolat, de a kórházban azt mondták - már, ha jól értettem dr. Vitnyédi Zsófia bolgár kollégájának portugál akcentusát -, hogy Sophie doktornő elutazott egy kis időre. Nem, nem haza, valahova a környékre. Hogy a „környék" e konkrét esetben mit jelent, a „kis idő" bantu, portugál vagy bolgár felfogásban értendő-e, és hogyan fordítható a számok nyelvére - egy hét? egy hónap? -, az nem derült ki. Üzenetet hagytam: ha megérkezik, hívjon vissza, életbevágó. A bolgár kolléga azt felelte: - Da. - És letette. Próbáltam kitalálni, hogy amikor azt mondta, „da", vajon a bolgár szokások szerint a fejét rázta-e, vagy inkább követte az általános nemzetközi szabványt, és bólogatott. Ami viszont a bolgár hagyományok szerint azt jelenti: nem. Mindent összevéve: szól-e neki?

Levelet írtam Sophie doktornőnek. Életem első szerelmes levele volt. Ha azt a nyolcrét hajtott cédulát nem számítjuk, amit negyedik általánosban, környezetismeret-órán küldtem padszomszédom, a kövér és büdös Baracskai sugalmazására a kettővel előttem ülő Vermes Icának: „a szünetbe megverlek".

Azt hiszem, ez a mostani levél majdnem ilyen szellemesre sikerült. Baracskai sem kellett hozzá, hogy ne tudjam magam kifejezni - nem kellett segítség, elég ügyetlen voltam önmagamtól is. Szerencse, hogy nincs másolat, nem kell szembesülnöm azzal, amit írtam. De a lényegre sajnos emlékszem: hosszan részleteztem, milyen élmény volt számomra, amikor Sophie doktornő rám feküdt az infúzióraktárban. Zene volt fülemnek a kempingágy alumíniumlábának nyikorgása, mert a mi testünk ódáját zengte. Igen, képes voltam leírni, hogy az alumíniumláb ódát zengett. Akkor meg mit csodálkozom? Ráadásul felidéztem, amit rajtam fektében mondott, hogy férje, Ernő gazember, üresfejű, csaló, áruló... - következésképpen Sophie doktornő szíve szabad, és boldoggá tenne, ha magába fogadna. Igen, ott állt ez is: ha szíve magába fogadna.

Hiába javítottam át tucatszor is, a levél egyre ostobább lett. Végül elővettem apám öccsének kötetét, a Szindbádot, mely most az én éjjeliszekrényemen hevert, egyelőre olvasatlanul, és utóiratot illesztettem a levélhez, egyetlen mondatot, melyet változatlanul kissé nyálasnak és nagyon érzelgősnek tartottam, mégis úgy gondoltam, hogy jelen esetben megfelel a célnak, helyrebillenti a levél ingatag egyensúlyát: „Menj, hajós, vitorláidra szívek vannak hímezve!"

Elküldtem. Meggyőztem magam: nem is olyan rossz. Ennél jobbat csak az írhat, aki valóban szerelmes. Márpedig én nem voltam az - dr. Vitnyédi Zsófiába semmiképpen.

A rémület késztetett a levélírásra. A pánik, mely az addisz-abebai bárban tört rám a másfél üveges éjszakán. Harmincéves vagyok - amikor apám ennyi idős volt, én már iskolába mentem! Mindjárt itt a krisztusi kor, és még mindig egymagam kószálok Afrikában. Praktikus szempontból persze semmi gond; annyi nőt veszek kilóra, amennyit csak akarok, szabad a vásár. Rendes fizetéssel Luanda paradicsom. Akár angyalokra is futja a Mussulo-zátonyról. De olyan nőt, aki egyszer majd gyereket szülhetne nekem, még csak nem is ismerek. Múlik az idő, és én minden héttel, hónappal közelebb kerülök apám öccsének „életviteléhez", amit annyiszor emlegetett. Kezdtem érteni, miért.

Dr. Vitnyédi Zsófia volt a kiút. Az egyetlen, aki talán megért - ha ugyan van mit megérteni rajtam -, akivel egy nyelvet beszélünk - legalább nyelvtanilag -, van némi közös múltunk - ha az a nevetséges találkozás a gólyabálon annak nevezhető -, és a jelenről sem kell túl sokat magyarázkodni. A szerelem meg... esetleg megjön magától. De ha mégsem, hát istenem, látott már ilyet a világ. Nem vagyunk gyerekek. A rémület erősebb a szerelemnél.

Nemigen bíztam az angolai postában, bár a szállodában azt állították, hogy a nagyvárosok közötti szállítmányokat fegyveres őrök vigyázzák, és a levelek általában megérkeznek. Reménykedtem, várakoztam; levél és telefonüzenet, az egyik majd csak utoléri.

És akkor megérkezett az oly sokáig hiába várt utasítás. De nem az Afrika szarván félbehagyott tárgyalásokra vonatkozott, hanem arra, hogy induljak az ellenkező irányba, Nyugat-Afrikába, és lehetőségeink gyors, mégis teljes körű feltérképezése után nyomban jelentkezzem, informáljam a vállalat vezérkarát a tapasztaltakról. Az utasítás faxon érkezett, nyílt volt, határozott, erőszakos - már-már katonai parancs. A megszokott mesterkélt virágnyelv eltűnt. Megváltozott az aláírás is. Így értesültem arról, hogy leváltották a vezérigazgatót. Meg arról, hogy az új igazgató új koncepcióval érkezett, amelyet persze - mégiscsak fegyverekről volt szó - nem találhatott ki egymaga, az ilyen elképzelések általában megjárták a legmagasabb bel- és külföldi fórumokat is.

A fax utolsó bekezdése felszólított arra, hogy „amennyiben a partnerek kifejezik az eddig megszokottnál korszerűbb felszerelések és alkatrészek iránti igényüket", ne térjek ki a tárgyalások elől, jelezzem, hogy „cégünk nyitott az új megoldásokra".

Megszólalt bennem a vészharang. Mert hát épp ettől óvott a nagybátyám, amikor réges-régen, közvetlenül Afrikába érkezésem után elkapattam magam. A modern cucctól. Meg az azzal járó - ahogyan ő mondta - „golyó általi kockázattól". Attól, hogy a rendes, megbízható, kissé ódivatú szatócskodás helyett belecsúszszunk a felső kategóriás fegyverkereskedelembe, fokról fokra, majdnem észrevétlenül, és vásárra vigyük a bőrünket - mert hát ott azért nem viccelnek.

Azt mondtam magamnak: álljon meg a menet. Lehet, hogy változnak a dolgok, és a fiatal, lendületes új igazgatók új kereskedelmi stratégiákkal lepik meg a kezükre bízott cég alkalmazottait - szívük joga. De ez egyelőre még mindig állami vállalat, következésképpen a többlethaszon is az államé. A többletrizikó viszont az enyém! „Nyitva állunk az új megoldásokra"? Na ne. Én ugyan nem dugom hurokba a fejem egy kis plusz prémiumért. A nyugdíjas állás - ezt is apám öccse hajtogatta - akkor vonzó, ha megérjük a nyugdíjat. Ő is megpróbálta. Közel járt hozzá. Nem tehet róla, hogy nem sikerült.

De azért mégiscsak becsomagoltam. Gondoltam: semmi vész, odamegyek, de a helyszínen már én tartom kézben a dolgokat. És nem leszek önmagam rosszakarója.

Egyedül mentem, Tronda Laci Luandában maradt, hogy tovább vigye a folyó ügyeket. Amikor kikísért a repülőtérre, mindenáron rám akarta tukmálni a szériaszámokkal telezsúfolt noteszt - vigyem csak, biztosan találok valami érdekeset, gondoljak arra, hogy örülne neki a nagybátyám! Azt mondtam, jó helyen van nála, amilyen trehány vagyok, holtbiztos, hogy elveszteném. Szinte riadtan vágta zsebre.

A gép felszállt. Tudtam, nem nyaralni megyek, de azt nem sejtettem, hogy most veszi kezdetét a téboly száz napja.

A békében is nyomorúságos Nyugat-Afrikában évek óta takaréklángon égett a háború, de ha valami baleset történt, és véletlenül kialudt mégis, valaki rögtön ráfújt a parázsra - nehogy már itt maradjanak tűz nélkül a szerencsétlenek.

Minden hadviselő félnek volt néhány toldott-foldott T-34-ese, vagy valami nyomokban arra emlékeztető vaskasznija. És én szóba álltam mindenkivel. Feltétel nélkül. Hiszen egyelőre csak igényfelmérésről volt szó, nem adok-veszekről - hivatalos utasítás híján nem is válogathattam meg, kivel állok szóba, kivel nem.

Képtelen voltam kiigazodni a napról napra változó, zavaros viszonyok közt, és hamarosan feladtam. Nem tudtam, ki képviseli az éppen uralmon lévő kormányt, és ki a lázadó, felkelő, forradalmi csoportokat, a függetlenedni kívánó törzseket, a szakadár tartományokat, a vallásszabadság harcosait, az idegen befolyás ellen tiltakozókat - azt meg a legkevésbé, hogy ki képviseli az elnyomottakat, kisemmizetteket, hiszen erre hivatkoztak mind, és persze igazat mondtak: elnyomottak, kisemmizettek voltak mind.

Nem lehetett bízni senkiben, semmiben.

Megesett, hogy a tárgyalópartnerem ebédszünetet rendelt el, de nem került elő a szieszta után sem, én meg hiába káromkodtam, az életbe' ki nem derült, mi történt vele; megszökött, lefokozták, előléptették, felnégyelték, vagy az őserdőben oszladozik a teteme a terepszín egyenruhában, észrevétlenül - ki tudja?

Megesett, hogy az, akivel kedden mint felkelőparancsnokkal találkoztam egy főváros környéki titkos harcállásponton, szerdán győzött, és csütörtökön az általa rommá lövetett elnöki palotában fogadott.

Megesett, hogy ugyanaz a férfi, a valahai francia gyarmati hadsereg tizedeséből önmagát ezredessé előléptető félfülű katona, kezdetben tizenkét, hamarosan már csak hat darab 85 milliméteres toronylöveget igényelt az elkopottak pótlására. Megkérdeztem, mi történt, azt felelte, otthagyta a nemzetellenes kormányhadsereget, átállt a nemzethű lázadókhoz, tehát a múlt héten az előbbiek, e héten már az utóbbiak felszereléséről gondoskodik - és hát a felkelőknek kevesebb tankja van. Óvatosan megkérdeztem, nem tudja-e, ki lépett a helyére a kormányerőknél, mert lehet, hogy azzal is tárgyalnom kell, ugye megérti. Ő pedig megveregette a vállam, persze, hogy megérti, mindannyian a piacról élünk, és barátságosan útba igazított, ám figyelmeztetett: volt helyettesének, jelenlegi utódjának és most már ellenségének, a kormány gennyes kutyájának egyetlen szavát se higgyem; született áruló.

Több mint egy hónapig tartott a kínos vándorlás. Mindenütt a legjobb szállodákban laktam, de amint kimozdultam, és véletlenül vagy kényszerűségből túlléptem az apró, jól őrzött, jómódú negyedek határain: bűz, éhség, betegség, koldusok és koszlott apátia.

Néha, egy-egy hosszú pillanatra nyomást éreztem a gyomromban, a tüdőmben, és nehezen kapkodtam a párás, fojtó levegőt - bár az egészségem legnagyobb meglepetésemre változatlanul olyan volt, mint a vas. Lelki okokból fuldokoltam. Nehezen megfogható önvád kerített hatalmába, nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy egy hosszú, ravasz, áttételes láncolaton keresztül nekem is közöm van ahhoz, ami itt történik. Én is meg az árum is ludasak vagyunk ebben a szünet nélküli katasztrófában, és ha fejre állok, akkor se tudom elhárítani a vádat, hogy hasznot húzok belőle. Az itt szerzett profitból fizetik majd a nyugdíjamat, ha netán mégis megérem, mi másból?

A józan észérvek, melyeket még apám öccse táplált belém épp azért, hogy legyen mibe kapaszkodnom az ilyen szakmai ártalomnak tekinthető, nehéz pillanatokban, egyre kevésbé használtak. Hál' istennek ott volt a lafrojg. Minden városban volt egy-egy bár, ahol hozzájutottam, és minél ziláltabb volt egy-egy állam, annál színesebb virágokat hajtott a csempészet. Nyugat-Afrika egyik-másik országában akkoriban egyedül ez virágzott - talán a csempészek tartották össze az állam maradékát. Ha éppen nem volt raktáron Laphroig, megrendeltem, és másnap fillérekért szállították a kívánt mennyiségben, olykor maguk a vámtisztek. Egy ládában tíz üveg - most már ennyit szívtam föl hetente.

Országról országra jártam, egyik rohadt pokolból a másikba, mint valami depressziós, kóbor handlé, akit sehol sem szeretnek, mert mindenkivel kereskedik, de azért tárt karokkal várják, mert velük is kereskedik; az áruja kell, ő meg a francnak se kell. Nagyjából így.

Jól sejtette az új vezérigazgató, valóban mindenütt „fölmerült az igény az eddig megszokottnál korszerűbb felszerelések és alkatrészek iránt". Naná. Nincs az a sereg, amelyik ne akarna a másik fölébe kerekedni, és ha lehet, kiirtani még az írmagját is. De én mindenütt azt mondtam: nem. Mi nem árulunk ilyesmit. És lebeszéltem őket a modernizációról - már amennyire tőlem telt. Az ilyen cucc drága. Bonyolult. Extra kiképzés, külön személyzet, spéci karbantartó, szerelőbázis. Kényes jószág, csupa macera. Meg azután, mit jelent az, hogy „korszerű"? A dzsungel például abszolúte korszerűtlen, így azután nem is bírják a csodafegyverek. Se a párát, se a mocsarat. Berozsdásodnak, elsüllyednek, köhécselni kezd a kényes motorjuk. Ezzel szemben a T-34-es! Az már bizonyított! Járt tankot a járatlanért el ne hagyj!

Néhol bejött, néhol nem. Abban biztos voltam, hogy a cég elleni merényletem nem jut az új vezérigazgató fülébe, elnyeli a dzsungel, ha meg olyan nagyon akarja a buzgómócsing, rajta, jöjjön utánam, ellenőrizzen itt, a helyszínen. Ráadásul egy hajszállal jobban éreztem magam; végül is azzal, hogy néhány véreskezűt ledumáltam a hatékonyabb öldöklésről, életeket mentettem meg, nem? Persze tudtam, hogy nem. De az érv jól hangzott, és valamelyest csillapította az önvádat. Apám öccse legalábbis megdicsért volna érte: a hatékony önámítás hozzá tartozott a melóhoz.

Hosszúak voltak az esték a szállodákban. A villanyellátás akadozott, a londinerek olykor udvariasan bekopogtak, és folyamatos pardonsorrypardonsorry mormolás közepette odakészítették az éjjeliszekrényre a gyertyautánpótlást. Arra az esetre, ha történik valami. Igyekeztek úgy tenni, mintha az áramkimaradás kivételes eseménynek számítana, aki két napnál többet töltött a szállodában, tudta: az számít kivételes esetnek, ha az áramkimaradás elmarad.

Az estéket egyetlen megbízható partnerem, a lafrojg társaságában töltöttem. Voltak persze kurvák is - melyik szállodában nincsenek? A portások úgy árulták őket, mint a kofák a piacon a mangót. Mutatós volt az áru, friss, nyálcsorgató, én meg kívántam nagyon - vége is lett volna a világnak, ha már ezt sem kívánom -, de féltem. Egy egyszerű utcai séta olyan volt, mint a betegségek szörnyű panoptikuma, megelevenedett nemikór-tankönyv.

Egy délután egy hallban, talán Burkina Fasóban, odalépett hozzám egy lány - kék ruha, rövid, áttetsző, szinte csak jelkép -, rám mosolygott, hogy bizseregni kezdtem; Asmára emlékeztetett. Papírt nyomott a kezembe; fejléces irat volt, orvosi igazolás, három- vagy négynyelvű, arra vonatkozott, hogy tiszta, fertőzésmentes. Arra gondoltam, ezzel az erővel akár a kéttenyérnyi zománctáblát is kiakaszthatná a nyakába, amit utoljára talán Hülevészen láttam, Liktorék szomszédságában, a rettenetes Rezesné libaszagú portáján: Tiszta udvar, rendes ház. - A lány a karomat fogta, majdhogynem rángatott. A szemében rémület és fölháborodás: hogyan tehetem vele, hogy nem viszem föl a szobámba?

A fejemet ráztam, de adtam valami pénzt. Tanácstalanul, kissé hitetlenkedve forgatta, erre az egyenruhás szállodaportás, egy francia marsallnak öltöztetett, lapos orrú, félnehézsúlyú állat ráüvöltött, mire a lány bocsánatkérően eltette a pénzt: pardonsorrypardonsorry.

Felmentem a szobámba, ahol már várt a lafrojg. Dr. Vitnyédi Zsófiára gondoltam, vajon milyen lehet meztelenül? Milyen lehet, ha nem úgy fekszik rajtam a nyikorgó kempingágyon, mint egy gerenda, hanem megmozdul? Hiába erőlködtem, elképzelni sem tudtam. Azután Éberfy Ottiliára gondoltam, nem arra, akit apám öccsének halotti piknikjén ismertem meg, hanem a másikra, az évekkel korábbira, aki egyszer megsimította a nyakam a libaszagú kezével... Végül Asmához menekültem, ő biztos volt, tudtam, mit várhatok, ha rá gondolok, és tudtam, se dr. Vitnyédi Zsófia, se Éberfy Ottilia még csak nem is sejtik azt, amit Asma tud. Hanyatt dőltem az ágyon, egyik kezemben a Laphroig nyaka, a másikban a farkam - végre két biztos pont, végre valami, amiben megkapaszkodhatom.

Egyformán teltek az esték a nyugat-afrikai szállodákban.

Egyformán teltek a lucskos, forró nappalok is. A díszletek változtak, a színdarab nem: huzakodás, alkudozás, lebeszélés, rábeszélés, a tárgyalópartnerek gyors váltakozásának monotóniája...

Egyetlen feledhetetlen napom volt. Inkább csak egy délelőtt. Maliban, a Niger belső deltájának egyik falucskájában.

Arra vitt az út a kormányhadsereg valamelyik bázisához, ahol tizennyolc darab - a fene tudja, milyen utakon idekerült - T-34-es várta a megváltást. A megváltó ebben az esetben én voltam. Két katona kísért, az egyik a hörgő dzsipet vezette, a másik szóval tartott. Itt a francia járta, vagy annak valamilyen maszatos utódja, természetesen helyi nyelvek szókincsével dúsítva; kezdetben kínlódtunk, azután elboldogultunk valahogy. Azt mondta a katona, két-három óra alatt odaérünk, ne aggódjak. Azt feleltem, nem aggódom.

Mellékúton haladtunk - a főút sem éppen a Champs-Élysées, de erre nincsenek szavak. Kétoldalt apró, szürke falvak, a folyam agyaghordalékából épültek. A sofőr néha tülkölt, nem figyelmeztetésül, hiszen csak elvétve jött szembe jármű, inkább üdvözlésként - az útszélen bóklászó sovány kecskék visszamekegtek. A Niger nem látszott, valahol messze jobbra kellett hömpölyögnie, de ezt csak abból sejtem, hogy a kísérőm több alkalommal is arra mutatott, és azt mondta: folyó. Én meg bólogattam, noha nem láttam semmit: persze, folyó.

Azután egy nagyobb település határában két iszonyatos durranás. Összerándultam, a dzsip padlójára vetettem magam. Ezt tanultam Angolában, a kezdet kezdetén; ha út közben bármi történik, fedezékbe. Legföljebb fölöslegesen ugrál. Jobb, ha kiröhögik, mint ha nincs feje.

Amikor előkecmeregtem, a katonák a kocsi mellett álltak, az első kerekeket vizsgálták. Dupla durrdefekt. A kísérőm azt mondta: fini. És hogy jobban értsem, elhúzta tenyere élét a nyaka előtt: fini.

Köveket szedtek az út mellett, feltámasztották az alvázat, leszerelték a jókora, lapos kerekeket, és elindultunk a közeli település felé. A mali kormánykatonák izzadva görgették a kátyús földúton a két kereket, én meg mögöttük ballagtam, akár a gulyás a csorda után.

Építkezés folyt a faluban, templomépítés vagy karbantartás - nem tudom, minek nevezzem, sosem láttam ilyet. A katonák a központ felé tartottak, remélvén, hogy találnak valakit, aki befoltozza a gumiköpenyt. Közben kísérőm elmagyarázta, hogy errefelé minden a Niger hordalékából épül, földből, agyagból - a templom is. Az esők szinte elmossák az épületeket, néha csak a faváz marad; a száraz évszak az újjáépítésé.

Megragadta egy vékony emberke karját, aki az egyenruha láttán reszketni kezdett. Mondott neki valamit, parancsolt, szinte ugatott. Az emberke bólogatott, a kísérőm felém fordult: várjam meg őket itt. Igyekezett megnyugtatni, noha nem volt rá semmi szükség: ne aggódjak. Én is megnyugtattam, noha erre sem volt semmi szükség: nem aggódom.

Mohamedán templom volt, egyszerű, szögletes, emeletes építmény. Négy sarkán négy torony, a tornyok lapos tetején facölöpök közé tapasztott agyagívek. Oldala gerendaszerkezet, amelyről lemosta a földfalazatot az eső - most töltötték vissza. Ágyékkötős emberek álltak a falhoz támasztott létrákon, fekete bőrükön kékesszürkére szárította az agyagot a hőség. Az építőanyagot asszonyok hozták a távoli folyóról, a fejükön ingó kopott lavórokban meg egy másik világból idevetődött, színes, vidám műanyag vödrökben. Az edényeket feladogatták a magasba, a létrán imbolygó, gerendákon szökdécselő szürke férfiak odanyomták-kenték-tapasztották az anyagot, ahol éppen szükség volt rá. A faszerkezet lassanként eltűnt, a fal hízott, a templom újult, izmosodott.

Körbejártam az építményt, a túloldal már elkészült, a falon szabályos, téglalap-forma mélyedések, kazetták. Néhány ágyékkötős az utolsó simításokat végezte, kézzel, falapokkal egyengették az agyagot, mint a gyerekek a homokozóban, amikor komolyan nekilátnak, és hát végül is az állt a falu közepén: marha nagy homokvár.

Akkor látott neki a festő. Vagy szobrász. Az ég tudja ki volt, mi volt; egy ember, ágyékkötős, kékesszürke, akár a többi, a haja csupa agyag - ördögien festett. Meglocsolta a falat, nekiesett egy hegyes bottal meg egy lapos, spatulára emlékeztető szerszámmal - mindkettő fából. Ábrákat rajzolt, vagy írt az üres kazettákba, mélyítette, domborította valamennyit, gyorsan dolgozott, ki ne száradjon az agyag, mielőtt végez. A díszek egyszerre emlékeztettek monoton sormintára, cirkalmas titkosírásra és domborműre. Hasonlítottak és különböztek, két egyforma nem volt köztük.

Belefeledkezve néztem, közvetlen közelről. Volt ebben a sáros, csimbókos lényben valami varázslatos, ugyanakkor fenyegető - mint aki a túlvilággal paktál, de tényleg. Ügyet se vetett rám. Legalábbis nem adta jelét, holott nyilván észrevett - nem nagy dolog, én voltam az egyetlen fehér ember a faluban. Az utolsó kazettához érve hirtelen hozzám fordult, mondott valamit. Egy szavát sem értettem - a hangütés mindenesetre barátságos volt. A kezembe nyomta a botot meg a spatulát, vizet löttyintett a falra és intett: tessék. Nyilvánvaló volt: meghívtak. Valami vendégművész-félének. Csináljam. Rajzoljak, karcoljak a falra.

Körém gyűltek a templom tövében ácsorgók, férfiak, nők, gyerekek, ágyékkötőben, tarka ruhában, üres lavórral, színes vödörrel, nevetgéltek, beszélgettek, a falra mutogattak: csináljam! A festő vagy szobrász, vagy varázsló hirtelen támadt ötlete sikert aratott, látványossággá váltam, tömegszórakozássá, ráadásul röhejes is lehettem, ahogy ott fehérlettem a fekete tömegben, és tétován lóbáltam a szerszámokat. Jókedvűen noszogattak: mire várok?

Nem lehetett kitérni. A vizes agyagfalhoz léptem, és tipródtam - most akkor mi a fenét? Sosem volt érzékem a rajzhoz, Szidder írásba is adta, hogy mi a véleménye a „vázolmányaimról", hála neki, ezzel mentett meg attól, hogy rám verjék: én zsírkrétáztam a vasajtó mellé azt a...

Most, hogy eszembe jutott a vasajtó, a lapos tető, többé nem tudtam kiverni a fejemből. Nem bírtam magammal, ott táncolt a szemem előtt, és viszketett a kezem, hogy azt, éppen azt karcoljam az üres kazettába, amit másodikban, a zeneterem fölött láttam a falon, előbb a feliratot:

Nem divat a kecskeszakáll,

nyög a diri, mikor kakál,

azután a rajzokat: a csupaszőr arcot - annak a szakállából fonódik az első sor végén a két „l", végül a második sorvég fölött domborodó hatalmas segget, melynek széles vágásából az utolsó „l" betű türemkedik elő.

Hihetetlen állatság volt már a gondolat is, beteges ötlet, fölfoghatatlan, honnan került elő. Mégis, szinte facsart a vágy. Kínzott, gyötört. Ezt, igen ezt. Itt és most. Felkarcolom a Niger menti sártemplomocska falára, fel én! Értelme semmi - de nem rosszabb, mint a tankalkatrész-árusítás, fikarcnyival sem! Olyan látványos persze nem lehet, mint annak idején - vörös betűk fekete kontúrral! -, de a színezés helyett jó lesz a domborítás; miért ne lehetne dombormű?! Persze, ha én csinálom, meg se közelíti az eredetit, ráadásul karcolni bonyolultabb, mint lazán firkálgatni, de egyikhez sem értek, úgyhogy mindegy. Nem csak, hogy semmi értelme, hanem gyalázatos provokáció is - hiszen ez mégiscsak templom, az első mohamedán templom, amihez valami közöm van, a pécsi dzsámi óta... De miért ne? A szöveget nem értik, a rajz pedig... Lehet, hogy nem lenne időm végigcsinálni. Mármint a másodikat, a segget. Agyonvernek. Széttépnek. A darabkáimat a folyóba vetik, vagy beletapasztják a sárfalba engesztelésül... Öngyilkosságnak sem utolsó. Vajon Liktor meg merné csinálni? Mert persze ő krétázta tele annak idején a tetőt, hiába tagadta, hiába úszta meg, attól még ő volt... Merné?

Közben az ágyékkötős sürgetett: rajta, rajta!

Én meg azt morogtam: na, ha olyan nagyon akarod, nesze! És beledöftem a botot az agyagba.

És hirtelen, a magam számára is váratlanul, azt mondtam: - Pont.

Kihúztam, beledöftem újra, és megismételtem: - Pont.

Ment magától. Beszéltem, közben karcoltam-rajzoltam, mint aki ezt csinálta mindig, erre született, nincs természetesebb elfoglaltsága, mint a Niger menti sármecsetek falkazettáinak dekorálása: - Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske! Kicsi feje, nagy a hasa, készen van a török basa!

Gyerekkorom kezdetleges rajzocskája ismerősen vigyorgott rám a falról. Én pedig megkönnyebbülten röhögtem vissza rá; amikor előugrott agyam valamelyik zugából, előbújt az évtizedes elfeledettségből, megakadályozta, hogy nekilássak a másik, gusztustalan, veszedelmes vázolmánynak. Tulajdonképpen megmentett. Hálás voltam a török basának.

Körülnéztem, reagálást vártam, talán sikert - végül is nem én akartam rajzolni, rávettek, már-már kényszerítettek. Vendégművész vagyok.

A kékesszürke ember kikapta a kezemből a szerszámait. Nekiesett a rajznak. Áthúzta, döfködte, eltorzította. Közben kiabált. A tömeg elnémult. Se beszélgetés, se mutogatás, sem mosoly. Azután halk, gonosz moraj. Az ágyékkötős egyre hangosabban beszélt, hadonászott, a szemét forgatta, és a gyűrű mintha szorosabbá vált volna köröttem. A verejték a szemembe folyt; nem a hőség miatt.

Ordítás hallatszott a hátam mögött. A katonák érkeztek a kerekekkel. Kísérőm szünet, talán lélegzetvétel nélkül üvöltött, bömbölt. Kigombolta a pisztolytáskáját. A gyűrű meglazult köröttem.

Az ágyékkötős vizet zúdított a kazettára, szinte rávetette magát a falra - a török basa eltűnt, nyomtalanul.

Kísérőm megindult, intett, kövessem. Lassan hátráltam. Az agyaghajú festő vagy szobrász vagy varázsló meg a szórakozásra odasereglett tömeg némán állt a sártemplom előtt - engem néztek mind, ahogyan óvatosan távolodom.

Egy perc múlva kiértünk a faluból, a kövekre támasztott dzsip felé tartottunk, úgy, ahogyan jöttünk, elöl a két katona a megfoltozott kerekekkel, mögöttük én. Közben kérdezősködtem: mi volt a baj? Hogy emberalakot rajzoltam - bármilyen gyerekeset is? Mert az iszlám tiltja az emberábrázolást? Tanultam az iskolában, de annyi idő telt el azóta, kiment a fejemből, és csak most jutott eszembe - ez volt a hiba? Mert ha igen, akkor elnézést kérek minden megbántott hívőtől, és mivel ő is nyilván mohamedán, tehát személy szerint tőle is: pardonsorrypardonsorry! Csak árulja már el: ez volt a baj?! A katona azt felelte: most már tényleg csak két-három óra, és odaérünk a bázisra, ne aggódjak. Ezt válaszolta minden kérdésre. Ne aggódjak.

Egy darabig azt hittem, vizionáltam az egészet. A hőség, a fáradtság. A lafrojg. Esetleg mégiscsak van valami bajom - kezdődő malária. De nem. Ahogyan elmondtam, úgy történt. Csak nem tudom, mi történt.

Néhány nap múlva arra sem emlékeztem, hol a Niger. Mentem tovább, még, még, még, egyre fáradtabban vánszorogtam a rohadt tankok után.

Rövidesen visszautaztam Luandába. Készen állt a lista - kicsoda mennyi milyen micsodára tart igényt. Remek üzlet, már ha képesek vagyunk odaszállítani a holmit, és ha a szállítmány érkezésekor a megrendelő még él. Felvázoltam a lehetséges megoldásokat, megemlítettem egy új alkatrészbázis kiépítésének lehetőségét és néhány logisztikai trükköt, melyekkel lerövidíthető az áru útja.

A jelentést a szokott úton küldtem haza. A végére odabiggyesztettem: minderre gondolni is fölösleges egyértelmű utasítások nélkül. Valaki döntse el végre, ki a barát, ki az ellenség. (Azt nem írtam bele a jelentésbe, amit gondoltam. Hogy végső soron mindegy.)

Másnap táviratilag hazarendeltek. Az új vezérigazgató akar velem beszélni, személyesen, azonnal. Nem tudtam, mire a nagy kapkodás. A tizedik évemet kezdtem Afrikában, de ilyenre eddig nem volt példa - emlékezetem szerint apám öccsét sem rendelték haza soha. Mégsem izgattam magam, belefásultam az állandó röpködésbe - és nem csak abba.

Miközben újra csomagoltam, egyedül az foglalkoztatott, hogy nem érkezett válasz dr. Vitnyédi Zsófiától; a szállodában nem várt levél, telefonüzenet. Azon rágódtam, lépjek-e. Telefonáljak megint? Írjak újra? Vagy maradjak nyugton; türelem rózsát terem.

Margónak hívták a vezérigazgató titkárnőjét, kerek arcú, bagolyszemüveges nő volt, az a fajta, aki már az anyja hasában is jóságos nagymamának öltözött. Ő szolgálta az előző vezért is, nagy túlélő volt, a szelíd mosolya lefegyverző, pedig aki jól olvasott a bagolyszemüveg tükrében, az valami olyasmit látott: téged már rég megettek a kukacok, picinyem, mikor én még mindig jóságos nagymama leszek. Engem kedvelt, azt hiszem, azon kevesek közé tartozott, akiknek még apám öccse mutatott be, amikor először vitt a céghez. Ritkán találkoztunk, olyankor örült nekem - a nagybátyámat látta bennem, és ha engem üdvözölt, még mindig őt köszöntötte, sőt talán rajtam keresztül emlékeztette: hát nem megmondtam, picinyem? téged már a kukacok, én meg még mindig jóságos nagymama...

Végignézett rajtam, és azt mondta: - Nem tesz jót magának az az Afrika.

Letettem az asztalára egy hosszú, tarka sálat, a luandai piacról, mert apám öcscse belém sulykolta: hosszú útról ajándék nélkül térni vissza első fokon Margó, másodfokon önmagunk ellen való vétek. De Margó nem hagyta magát: - Akkor sem tesz jót magának. - Azután fölvilágosított: a vezérigazgató úr elnézést kér, valóban azonnal és személyesen akart beszélni velem, de előző este hirtelen elutazott, ám megígérte, hogy jelentkezik - üljek be az irodájába, bekapcsolja hozzám a hívást. Ja, és még valami. Levelet nyomott a kezembe, a borítékon tarka kenyai bélyegek, utoljára a TIT-tanfolyamon láttam ilyet, a szuahéli nyelvkönyvben.

Az igazgató papírvágó késével bontottam dr. Vitnyédi Zsófia levelét. Bocsánatot kért, hogy Pestre küldi: így biztosabb, meg azután semmi sürgős. Ő is több hónap késéssel kapta meg, amit én írtam - igazán kedves volt.

Ennyit pazarolt a tízszer átírt vallomásra, életem első szerelmes levelére: „Igazán kedves."

Csak azt akarta tudatni, hogy Ernő visszatért, bocsánatot kért, ő pedig megbocsátott, és újrakezdik az életüket. Kenyában vannak második nászútjukon, oda várják az Egészségügyi Világszervezet állásajánlatát - Afrika kizárva, valószínűleg Dél-Amerikába mennek. És őrizzem meg jó emlékezetemben. Fényképet is mellékelt: ő meg Ernő pálmafák alatt, medenceparton, vérnarancskoktéllal. A nő vékony, lapos, áttetsző, Ernő olajos bőrű behemót, annyi a foga, hogy nem fér a szájába - ez nem fogja abbahagyni a csajozást, vadászik, amíg él, akinek szeme van, látja, nyilván egyedül dr. Vitnyédi Zsófia nem látja. Na, minden jót Sophie doktornő, remélem, a levelemet fecnikre tépte, a Szindbád vitorlájával együtt.

Épp itt tartottam, amikor csörgött a telefon, a vezérigazgató volt: sajnálja, hogy még nem találkoztunk személyesen, de lesz rá alkalom. Most sincs sok ideje, tárgyalásra megy, tudom én, hogy van az. Figyelemre méltónak találta a nyugat-afrikai összefoglalómat. Megbíz, hogy szervezzem meg az ottani eladásokat, az alkatrészbázis kiépítését, és oldjam meg a logisztikai feladatokat.

Mindvégig Sophie doktornő és Ernő képét néztem.

Megköszöntem a bizalmat, de azt mondtam, választ várok: ki a partnerünk? Azt mondta, rugalmasan kezeljük a kérdést. Én meg erősködtem: kit támogatunk? Azt felelte: aki fizetőképes. Mire én: akkor is, ha ellenünk van? Mire ő: természetesen. Ha fizetőképes. Ez az új doktrína.

Most vettem észre Ernő oldalán a vágást. Nyilván valami műtét. Ennek még vakbele sincs.

A vezérigazgató folytatta: a kifutó fegyverrendszerek alkatrész-utánpótlása akadozik a Szovjetunióban kialakult helyzet miatt. Kérdeztem: miféle helyzet? Mire epésen azt felelte: én vagyok az egyetlen, aki nem tud arról, hogy a Szovjetunió éppen összedől. Nézzek a tükörbe, és kérdezzem meg magam: vajon megengedhető-e, hogy ne tudjak róla? Azt mondtam: bocsánat, én alkatrész-kiskereskedő vagyok. Azt felelte: túlhaladott szemlélet. Vizsgáljam felül nézeteimet. A mi szempontunkból a folyamatban lévő folyamatok azt jelentik, hogy teljes a káosz, a régi típusokra nem jut kellő figyelem, a depókat diverzifikálták, a raktárakat széttelepítették a különböző köztársaságokba, melyek elég ellentmondásos viszonyban állnak egymással. Továbbá a Szovjetuniót a továbbiakban nem érdekli, hogy a mi közreműködésünkkel szállítson bárhová, bármit. Sőt mi sem érdekeljük. Következésképpen a saját lábunkra kell állni, vagy végünk. Röviden szólva: ha a helyszínre utazom, és megszervezem az ócskavas-felvásárlást - mert a T-34 tartozékai most már ebbe a kategóriába tartoznak -, akkor a nyugat-afrikai terv megvalósítható, és ő támogatja.

A nagy, sárga virágokat néztem dr. Vitnyédi Zsófia bikinijén. Hogy vajon napraforgó-e. Nem állt neki jól a sárga, én sötétebb színt javasoltam volna - például a bordó.

Utazásom szervezése folyamatban, talán még ma felvehetem a repülőjegyeket, Margó intézkedik. Taskentben kezdem, onnan át Afganisztánba. Felhördültem. Komolyan gondolja, hogy beröpülök az afgán háború kellős közepébe? Ő meg azt felelte, tájékozatlanságom elképesztő, a harcoknak vége, a szovjet csapatok éppen kivonulnak. És nem érti, hogy egy fegyverkereskedőnek miféle fenntartásai lehetnek a háborúval szemben. Elviek, gyakorlatiak? Egy kicsit hallgatott, talán válaszra várt, a vonal sistergett - el is felejtettem megkérdezni, honnan hív. A világ melyik sarkából? Vagy a balatoni nyaralójából, és míg beszél velem, a másik keze a mucus szöszi haját babrálja?

A csattanót a végére tartogatta: önálló, testre szabott feladatról van szó, hiszen engem nem lehet átképezni más típusok képviseletére. Nem is kell. Suszter, maradj a kaptafánál. De tartsam szem előtt: ha nem tudom megszervezni a szállítást, akkor búcsút inthetünk a nyugat-afrikai tervnek. És egymásnak.

Kurtán köszönt el. Nyilvánvaló volt, hogy nem tettem rá jó benyomást. Ő sem rám. Büdös görény, mocskos tetű.

Kifelé menet Margó szólt, elkészültek a jegyeim, felvehetem a külügyi osztályon. Vigyázzak magamra, ő ugyan soha ki nem tette a lábát Magyarországról, de amiket hall...?! Biztosan van Afganisztánban jó is, például az, hogy nem Afrika, ugye? A kép még mindig a kezemben volt, és Margó Ernőre mutatott: - Milyen jóképű férfi! - Kettétéptem a fotót, és azt a felét, amelyiken Ernő vigyorgott, odaadtam.

Önök most azt hiszik, elkalandoztam, esetleg ravaszkodom, és vallomásomnak nincs köze a lórögi strandon történtekhez. Én csak annyit mondhatok: van.

Van, van, van.

A regényt március óta közöljük.