A Mozgó Világ internetes változata

„Rosszabbul is történhetett volna"

 

Egy éjjel nem bírtam aludni, kipattant a szemem, mint valami retesz, fölpóckoltam a fejpárnámat, és csak bámultam kifelé a furcsa, seszínű ablakon, az utcai lámpák fénye sárga csíkokat rajzolt mindenhova. A szél fújt odakint, úgy tűnt, az eső is szemerkél vagy szitál. A félhomálytól, ahogy szokta, megint káprázott a szemem, volt, hogy szórakoztatott, de néha azért elég rémes képeket festett elém. Most megint kezdte. Az ablak mellett a jobb saroknál, mint mikor hipóval bedörzsölik a festett vásznat, kivilágosodott. És hogy, hogy nem, egy fehér ruhás hölgy jelent meg. A fehér ruhát estélyi öltözetnek néztem előbb, aztán meg hálóingnek. Hosszú, hullámos, barna haja volt, fejét oldalra fordította, nem nézett rám. Jó estét kívánok, mondtam, mit tetszik parancsolni? A szempillája lassan mozgott, úgy láttam, ő is fáradt egy kicsit. A kezei súly nélkül, de lemondóan lógtak a ruhája mellett. Megfogtam a takaróm, a szememre húztam, hátha elül a látszat, majd visszabukkantam, de továbbra is ott állt. Jó vagy rossz tündér tetszik lenni, kérdeztem újfent, de mintha nem hallottam volna a hangomat. A nő lassúkat pislogott ismét, nem mozdult. Próbálkoztam néhány mondat erejéig, aztán besokalltam, magamra húztam a takarót, na, ebből elég, és elaludtam. Másnap reggel kis késéssel jutott eszembe a szótlan női alak. Odanéztem a padlóra, nyoma sem volt. Felültem az ágyon, megint odanéztem, aztán mérgesen csaptam a térdemre: megette a fene, dünnyögtem, mert máris hiányzott.

 

 

Az utcán sétáltam, amikor a fű közt egy kis kulcscsomót pillantottam meg. Fölvettem, nézegettem, kié lehet. De ostoba kérdés, kié? Senki nem bóklászik orral földnek tapadva, hogy a kulcsa után szimatoljon. Mivel senkinek odaadni nem tudtam, becsúsztattam a zsebembe. Két sarkot sem haladtam, amikor elém toppant egy kis öreg, lekapta a sapkáját, tisztelettel, mondta, s a zsírkarimás fejfedőbe pénzt várt. Nincsen pénzem. Megrázta a sapkát, hogy szó nélkül nógasson. Akkor elővettem a kulcsot, és látványosan, nagyon is látványosan beleejtettem a sapkájába. Tessék, mondtam még ezt is. A kulcs átbillent a sapkán, a földre esett, a kis öreg csodálkozva kapott utána, gondolta, végre egy pasas, aki meghibbant, és odaadja a lakáskulcsát. Pár lépés után azonban rossz érzés fogott el. Nem szórakoztatott a dolog, hülyeség volt, gondoltam. Szerencsétlen most minden lakásban kipróbálja. A rossz érzés csak erősödött, amikor egy magyarázatmentes mozdulattal újra a zsebembe nyúltam. És ott volt a kulcs, amit találtam. Kétség sem fért hozzá, a saját kulcsaimat csaptam az öreg sapkájába. Visszasiettem, hogy némi készpénz fejében viszszakérjem az öregtől. Már várt. Egy ezres elég lesz, kérdeztem. Kegyesen bólintott, majd visszaadta a kulcsomat. De ugye nem másolta le, kérdeztem, mire széttárta a karját. Na jó, húztam föl a szemöldököm, s mint aki kegyet gyakorol, visszaadtam neki a kulcsot, de ezúttal már a másikat. Ravaszabb vagyok én annál, hogy egy öreg koldus kifogjon rajtam, gondoltam otthon, csakhogy a csomóról egyik kulcs se illett a zárba.

 

A barátom felesége aznap ünnepelte születésnapját, meghívtak, hogy szolid hármasban ünnepeljünk. Ajándék semmi, kötötte az orromra ebet a karóhoz a barátom, de azért egy csokor virág, az nyilván. Hatkor kezdődött a vacsora, de én már négykor a virágüzletben voltam, nehogy estig elvigyék a szebb darabokat, s az alatt a két óra alatt, gondoltam, sétálok egyet, a vacsora is jobban esik majd. Megköttettem a csokrot, szépnek találtam, és kellemesen céltalan lazasággal róttam az utcákat, megbámultam mindent, elég rendesen belefeledkeztem. Hat óra ötkor néztem a torony órájára, rohantam, így csak negyedórát késtem. Semmi gond, mondták, a mártás most készült el. Hát akkor, emeltük a poharakat, én meg a virágot is, koccintottunk, odaadtam a csokrot. A felesége a nappaliban bontotta ki, majd vázát töltött vízzel, s odabent lerakta. Nagyon szép, neked mindig furcsa és különös ízlésed volt, csak győzze követni az ember, mondta a felesége. Ó, ugyan, válaszoltam. S már túl a vacsorán léptem a nappaliba, s láttam a vázában a zöld körítést. A virágokat valahol elhagytam.

 

Honnan, honnan nem, az asztalomra került egy kavics. Gondoltam, jó lesz talizmánnak, ilyenem még úgyse volt. Beleraktam egy kis bőrzacskóba, és a nyakamba akasztottam, de jó hosszú szálon engedtem alá, ne himbáljon az orrom előtt. Nem telt bele két hét se, egy suhanc mellém lépett az utcán, és kitépte a nyakamból. Majd átrohant az úton. Vagyis átrohant volna, egy autó elkapta, nagyot reccsent, és egészen messzire elhajította. Így aztán maradt még hátra pár évem, hogy elgondolkozzam a talizmánról, amelyről képes voltam gonoszságot is feltételezni, és amely végzetes gonoszságtól az utolsó pillanatban szabadított meg a suhanc, és vétette áldozatul őt magát. De nyilván rossz logikát követek mindaddig, amíg nem tudom, milyen lehet egy autó motorháztetejéről több métert repülve szállni. Közlekedési óvatosságomat azóta kiemelkedően érzékinek találom.

 

Még el sem ült a vihar, már kint voltam a tengeren. Mondtam a kapitánynak, hogy ezt az időt kedvelem a legjobban, de a kapitány csak legyintett, látná magát a vihart, mondta, s megmutatta karján a fölálló szőrt, alatta lúdbőrzött. Pedig elég sokat láthatott már, mondtam. Azt meghiszem, válaszolta, de egyik se ugyanolyan. Na, horgásszon szép nyugodtan, motyogta aztán magában. Nekiültem, de nem fogtam semmit, mert nem figyeltem, minden kapást elvétettem, a vihar járt a fejemben, az jutott eszembe, s mondtam is az érintetlen bottal a kezemben, mikor a kapitány érdeklődve mögém lépett: tudja mit, kapitány úr, egyszer egy ilyen vihart kéne kifogni.

 

Nagyszabású kertészkedésbe fogtam, gondolva, nem hagyhatom el úgy a földi pályát, hogy ne tudnám meg, milyen lehet kertet művelni, virágokkal, zöldségekkel, cserjékkel és fákkal foglalkozni. Annak rendje és módja szerint előkészítettem a talajt, csemetéket vásároltam, ültetni való növényeket, szórni való magokat, és a kert lassan, de látványosan gyarapodott. Viszont a kezdeti lendület egy pillanatra megtört, amikor hát kiderült, hogy itt nem önmagáért van minden, a termést be kell takarítani, a termést meg kell enni, vagy el kell rakni, vagy el kell adni. Megmondom őszintén, belebonyolódtam, s az az érzés, hogy ez itt egy nagyon is komoly körforgás, amely úgymond egész embert kíván, elvette a kedvemet. Kiadtam a kertet bérbe, s éltem tovább azt a nyugalmas, egyhangú életet, mint eddig. A kertészet ennek ellenére szépen virult, a bérlő jól bánt a növényekkel, s valamelyest a befektetett pénz is megtérült. Egyik reggel azonban arra ébredtem, hogy csupasz a kert, egy fél darab növény nem sok, de annyi sincs benne, még a fákat is elvitték, a bérlő pedig ott ült a kert sarkában, hatalmas kalapja alól nem látszott ki a feje. Mi történt, lépdeltem a feldúlt kerten át. Elvittek mindent, mondta a bérlő. Azt látom, válaszoltam, de ilyet nem szoktak csinálni. Nem szoktak, de most szoknak. És mit lehet tenni, kérdeztem. Semmit, válaszolta. Szóhoz is alig jutottam a továbbiakban. A bérlő fölállt, leporolta kertésznadrágját, majd kiment a kapun. Akkor ennyi, szólt vissza halkan, tudva, erre a hónapra már lerótta a bérletet. Visszamentem a házba, majd eszembe jutott, készítettem néhány felvételt a kertről még a kezdet kezdetén. Elvittem előhívatni, az egyórás előhívás egyévesnek tűnt. Öt képet kaptam a tasakban, mind az ötöt töviről hegyire átvizsgáltam még ott a laborban, úgy éreztem, itt kell lennie a magyarázatnak. Azt reméltem, majd meglátok egy bokor mögül leselkedő szempárt, vagy valami ilyesmit. És nem. Már csuktam volna magam mögött az ajtót, hogy otthon nagyítóval még egyszer átfutok rajtuk, mikor a laboros utánam szólt: elnézést, elfelejtettem mondani, egy kép nem sikerült. Megrántottam a vállam, és mondtam savanyúan, mint az ecet: gondoltam.

 

Régi vágyam teljesült azzal, súgta fülembe a barátom, miközben egy pillanatra elszunyókáltam a napon, hogy bejártam szinte egész Görögországot. Alig múltam tíz, amikor az Odüsszeiát olvastam, és aztán mindent, ami ehhez a világhoz köthető. Hazatértem, s úgy éreztem, más ember lettem, egy több, egy nyugodtabb, egy biztosabb, mert ha nem is mindent láttam, azért majdnem mindent, és ez a majdnem minden fölülmúlta az elképzeléseimet, illetve jótékonyan hatott az elképzeléseimre. A fejemben újra élt, megelevenedett az akkori görög világ. Tényleg, kis híján múlott, hogy egyszer nem rendeztem fejből fejbe vetítést. De mikor ébredtem föl?

 

A felhők vastagon borították az eget, remény se volt arra, hogy a nap előbukkanjon, és fölszárítsa a mindenütt szétporló vizet. Egy részeg cigányasszony jött velem szemben az utcán, mindenkihez volt egy jó szava, hozzám egy mondata: ha a remény hal meg utoljára, kedves uram, akkor ki fizeti a révészt!?

 

Az öreg ember kézfejét a botjára támasztva ült a padon, barna nejlondzsekit viselt, barna kalapot, és mélyen maga elé nézett. A szemei vizenyősek voltak, véresek és haloványak, mint a többhetes hal kopoltyúja. Leültem mellé, mert máshol nem volt hely; a comblövésem nehezen gyógyult, sokat kellett vele járkálnom. Jó napot, mondtam, de nem válaszolt, könnyebb volt azt hinnem, hogy már nem él, s személytelenül az ő végzetével azonosítottam a látványát. Nem baj, egyáltalán nem, gondoltam, s mélyeket szívtam a levegőből, mint akinek még nagyon sok van hátra. Az öreg erre eszmélt, és lassan, mint egy toronydaru, felém fordult. Azon töprengek, azon töprengek, mondta, majd megint elhallgatott, s csak később folytatta, kilencvenhat éve, és nem tudom eldönteni, hogy mi volt előbb: a tojás, vagy az aranyhalat tojó tyúk. Nehéz, nehéz is, próbáltam nyugtatni az öreget, és megkínáltam egy zacskó mazsolával.