Emlékdalok
Weöres Sándor-emlékdal
Bukólika
„Súlyos profi vagyok, könnyű balszélmadár,
mégis a libalegelőn focizgatok,
vándornak nem kell így is túl sok életem,
értem-e, érte kár?
hogy le-e, hogy föl-e? hupám hepézgetem,
vagyok kele s kótya, hephupa is nevem.
Avagy bukólika, mert oly mezeien
bújdosom, bukdosom saját magam elől,
mikor a kicsinyek kikelnek ízileg,
ízesen csücsögve magam megyek hátul,
magam megyek elöl,
egész derék fajtám utolsó fattyául,
mégis Minden-Felől.
Vagyok semmi-költő, semmibe-költöző,
semmivel-töltöző,
kedvenc tojó helyem literát tallózó,
kedvenc mulatságom egy fociöltöző,
onnét látszik terem, a libalegelő,
hej, Nagy Ég, mit voltál velem előkelő!
Utcaseprő madár lettem volna inkább,
összekapogatnám szódás lovak piszkát,
kompjuterszállító autók jó olaját,
abban tükröződnék holtomhoz olajág.
S a béke odaát."
J. A.-emlékdal
(A proletárszürreál korból)
Ötvenmilliósnak szülte apám
„Ötvenmilliósnak szülte apám
a kárpótlási vashatost, a
lelépési díjat a Kosta,
a Szerventyőpatrol, a Potyafám
éléről távozóknak, s oly igen
azt hitte, meglehet pénz nemiben
kisnyugdíjjal, rézkamattal talán,
feledték a tőkés rendet a mán
uralgók, s a jövendőbeliek.
De igen illegő s illembe bomló
a praktikázó agy, s hasonló
jött létre, mint mit szavam szétliheg.
Szegény Tédé, nem sakkoztál velem,
nem gombfociztál, a kártyát letojtad,
most magad, mit magadra szórsz, te hordjad,
trágyázzon a prosperáló jelen,
örvendj a vadtőkés elemeken,
míg tőkés ruca csak a fia-borjad.
Osztalékadó-szüntető-elem
jár le benne, ha borotvád lehorgad.
Szakállad nő e szép monarchiában,
hol anarchia-szélte jegyesek
újtőke és sandítás, tengerárban
sodortatod remélt üzeneted,
kis üvegkoporsód, palacki posta,
mondom, borostád mímeli vonásod
új-világhoz-illő változatosra;
csak csontra-kiszikkadt a vizesárok.
Mit áthidalnak, s seggüket meresztő
menedzserek nézik beparkozott
hajdan-nyughelyed, és palackozott
mannasört hoz nekik a cicapempő,
lengetvén a legdrágább illatot.
És nem kell rossz murinak se esendő
igyekvésed, magad is feladod,
ha csöppet később születsz, születendő.
Így nagyobb áramokból mint palackot
emeled ki borús égaljba Marxod,
és már másoknak sem remélsz olyasmit,
mit készen másodján-kerékre hagysz itt."
Saját emlékdalom
(Amaz érdekes tüneményre, hogy akik igazán olvasnak,
nem keresnek meg! Jó!)
Saját emlékdalom megírhatom,
akár ma, s ki Legfőbb Tolakodó,
bizony, nem ő Alapos Olvasóm,
mint rossz rím, ettől lesz összefolyó
az állag, melyet sem ítélni,
sem figyelmen kívül hagyni nekem
épp nem lehet, már nem a faluszéli
Pilinszky-bolond van jelen,
nem a francia fogoly, kulturált
korunktól már el lenne várható,
hogy ha nem is értékel „jobb irályt",
elolvassa, mi elolvasható,
nem tudatlanságban érintkezik,
hagy békén inkább - de ily híveim
inkább képzelve vannak, mindegyik
valós és becses, de ön-körein.
Nem mázol bele, főleg ha az író
esd, hogy már ő se olyan munkabíró,
hogy a félreértéseket cipelje,
vagy öt perc csöndig el ne jutna lelke!
Délután, június
Konszolidáció definiál
voluntarizmus lobbi funkció
fakultatív amortizáció
apport szakértő differenciál
eljárás tender reciprocitás
akkreditál privatizáció
konferencia prekoncepció
dereguláció polaritás.
A gesztenyefa elhullatta már
fehér gyertyáit. Érleli a nyár
duzzadt termését. Lágy záporban ázom,
ölel akácillat. Pinty ül az ágon.
Felborzolja begyét, lüktet a torka...
új magzatát a június kihordja.
XXXVII.
...a nő megáll a tükör előtt este:
egész nap, mindenkinek megfelelt,
a munka ideje végképp letelt.
Ilyen, nézi, mikor nincs szépnek festve.
A ráncok lassan ismerősök lesznek.
Igaz, a hátán bárhová elér,
ha viszket - nem kell idegen tenyér.
De már régen nem bódítja a kezdet.
Tűnődik: nem lett sztár, épp csak statiszta.
Nem fedezte fel a rák gyógyszerét.
Számba venni, amit eddig elért:
pár perc elég, nem túl hosszú a lista.
A vétkest, hogyha volt is, nem kereste -
az ígéretet kitől kérje számon.
A szép jövő: múlt. A múlt: kócos álom.
S a nő megáll a tükör előtt este...
XLIV.
A barna fény nyugalma.
Kevéske óarany.
Párnák puhány plüsshalma
ül mozdulattalan.
Henyél a por ma. Lomha
pászmákban ellebeg,
időtlen kékbe vonva
a büszke díszletet.
Könyvek bordó gerince,
karosszék-ballada;
akár egy ódon pince
dohos faillata.
Egy mondat. Szisszen, üt, megéget.
Szavak, melyekben nem vagyok.
Úgy érti? Mégse? Lusta méreg
neonzöld fénye felragyog.
Gyöngyházszárnyú angyalok jönnek.
Semmiség - suhogják -, suta szó.
Susognak: véletlen.
Véletlen.
Sápadt szárnyukra dőlök.
Engedem,
hadd simogassák borzas tudatom...
Simítsák messze, messze
a kérdést. Mintha még
a bársonyszoba lenne,
kavicssors, egy marék.
Feszüljön rá az égre
a sápadtszürke fény,
ha óv. S nem venni észre,
hogy én - vagy mégse én.
Rekviem egy margarétáért
Rembrandt Harmensz van Rijn
Anno Domini 1606-1669
Régi, kényes, nemes szövésű vásznak,
régi, óarany rámákban, Amszterdamban,
Bécsben, Bázelben, Stockholmban, New Yorkban,
Szentpétervárott, Drezdában... szerte szétszórva
a világ nagy képtáraiban...
Milyen gazdag, dúsgazdag lehetne most az a leideni molnárlegény
akármelyik képének, rajzának idei árverésén...
ő, aki örökös árverésben, veszejtő csődeljárásokban élt...
Festményein azok a távolodó, tékozló tengereket tükröző
éles észak-fények - a képtári keretekből kitörve - élnek, éltetnek,
azok a sújtó sugarak, azok a hajnal-lángok, alkony-lángok,
szőke hajfonat-fények, amelyek akkor, mihozzánk nagyon régen,
elfáradt évszázadokkal ezelőtt, az ő verve vert életében,
az ő bűnös és minden bűnt megbocsátó szemében verődtek vissza
tehetetlen, végzetesen vonzó, vérmes, delejes vonásaikkal - - -
És azóta is lélekkel élően, eltemetett, virágtalan temetőkben
éltetően mindörökre élnek a mi képernyőktől, komputerektől
világtalan mai szemünkben - - -
Ó, azok a súlyos, kegyelmes sugarak, azok az ősi, fantomi fények,
azok a mennyből-pokolból üzenő, iránytalanul hívó lángok,
azok a rejtélyes élet-halál homályok, azok a csillagbölcső-árnyékba
visszahanyatló, távlatos fénynyalábok, amelyek réges-régen
a fríz Saskia szépséges, nagyságos arcán, szemének kék tüzében
ragyogtak, azok a meleg, barna, barbár ős-egyszínűségek,
amelyek a ransdorpi parasztleány, Hendrickje
hozzád-hites arcán, benned szerelmes meztelen testének árva édenén
fénylettek fel a te szemed bátor, bátorító, boldog,
boldogító, Istentől sugaras fényével,
atlanti Rembrandt!
Virrasztás Rembrandtért
Édes, őrült, virrasztó fények, őrzött képtárakban,
festményeid előtt, Rembrandt,
a teremőrök aludni menni szeretnének,
egy-két japán és yankee nem képes elmozdulni
képeid elől. Kitoloncolják a japán és a yankee turistákat.
Talán egy szamuráj harcos képes volna arra,
hogy képeidet, Rembrandt, összeesésig, életfogytiglan
nézze, de a szamurájok nem ismernek téged,
Rajna-parti, molnárfiú Rembrandt, a szamurájok
meghalni születnek, ők a túlvilág turistái - - -
- - - Végzetes fények, halálos fények? Isteni,
feltámadás-fények? Saskia arcán, Saskia anyaszült
mezítelen testén, csokor mezei virággal... miközben
Rembrandt, te, észre se vetted, hogy Saskia teste,
mosolya, szerelme, élete meghalt.
Hogy te a halott Saskiát fested, élőként, virágosan tovább,
te, Rembrandt, nem vetted észre a Saskia ifjú életére
aljasul támadó halált - - -
- - - Virágok voltak festve Saskia beteg mellére,
és rád szóltak, Rembrandt, az alázatos tanítványok,
hogy a holtakra nem olyan virágokat illik festeni,
nem bimbózó, tavaszra nyíló virágokat,
hanem krizantémot, fehért - - -
Ó, Rembrandt, amikor tékozlásaid után
hanyatlásod eljött, jött a paraszt, a szolgáló Hendrickje
szívének, lelkének, testének Tefeléd megnyíló
e világi és mennyei meztelensége!
Mindezt megköszönni illett volna, Rembrandt mester!
De te hitted, hogy a világ
olyan, vagy legalábbis egyszer olyan lesz,
ahogyan te képzeled, ahogyan te látod, ahogyan te megfested.
Belátom, Rembrandt, hogy miért menekültél
önarcképeidbe, tékozló géniuszoddal észrevetted,
hogy a világ, amit lefestesz,
csak egy remélt világ,
Jákob harca az angyallal, és a te Krisztus-képed
miért vezettek vissza téged
újra és mindig eladhatatlan önarcképek
életfogytiglan festéséhez.
Úgy hal meg minden növény
orvul, hirtelen.
Zsengezöld, új sarj ölén
levelet terem,
majd egyszerre megfakul
selyme. Szirma tört.
Megállíthatatlanul
fogy - vízmosta föld.
Sorvad. Múlik napra nap
- kéred, élne még -,
csak a csonka szár marad.
S elhagyott cserép.
Vagy... talán úgy mennek el,
ahogy létüket
töltik. Sorsuk halk teher,
félig írt füzet.
Fodrozó felhőt kutat
sóvár, gyönge szál.
Eldobják az álmukat.
Nem kell. Úgyse jár.
Szélfútt magjuk hol kinő:
holtig szól a hely.
Szűk marokkal mért idő.
Szélbe tárt kehely.
Lázadnék már érte én:
szökj meg végre! Menj!
Csöndet érlel rőt fenyér:
holdsarlót terem.