Ernst Nolte és a német történészvita

1

1994: Ernst Nolte egy Spiegel-interjúban azzal próbálja védeni az auschwitzi gázkamrákat, hogy bennük az áldozatok haláltusája mindössze negyven másodpercig tartott. 1997: Erich Prieber, volt SS-Hauptsturmführer olaszországi pere kapcsán Nolte imigyen nyilatkozik a vádról (334 túsz megöléséről): „Hogy azoknak a napoknak a légkörében öttel több túszt lőttek agyon, mint amennyit parancsba adtak, nézetem szerint nem háborús bűncselekmény." 2003 júniusa: Nolte római beszédében „kifejti", hogy a hitleri Németország és a mai Izrael között „mindössze Auschwitz lehetne a különbség eleme".

Nolte nyilatkozatai kísértetiesen hasonlítanak a sajtóban és a világhálón terjedő neonáci szövegekhez. A „különbség eleme" „mindössze" „az lehetne", hogy az agg tudós váltig ragaszkodik hozzá: a témában elhangzott minden szava összhangban van életművével. Márpedig ez az életmű s benne különösen a Der Faschismus in seiner Epoche (1963, magyarul az idei könyvhétre jelent meg A fasizmus korszaka címmel) a háború utáni német historiográfia egyik csúcsteljesítménye.

Különösen makacsul védi Nolte a történészvita idején keletkezett néhány cikkét és magánlevelét, amelyeknek végeredményben a történészcéhből való kitaszítottságát és „szélsőjobboldali" hírhedtségét köszönheti. A jelzőt szándékosan tettem macskakörmök közé: összesen tíz nyomtatott oldalnyi szövegről van szó, ám ennek a terjedelemnek hússzorosát is meghaladják azok a cikkek, interjúk és levelek, amelyekben a professzor megszállottan bizonygatja: ellenfelei félreértik, félremagyarázzák, rágalmazzák, ő nem ilyen vagy olyan politikai irányzat híve, hanem tárgyilagos tudós.

Az alábbiakban - tudatosan leíró jelleggel - megkísérlem felvázolni, miként jutott el a konzervatív történésziskola emblematikus személyisége már a nyolcvanas években a szakmai spekulációtól az „ordas eszmékig".

2

Múlt, amely nem akar elmúlni című cikkében (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1986. június 6.) Nolte a hitleri és sztálini terrort összehasonlítva az alábbi kérdéseket teszi fel: „Vajon a nemzetiszocialisták és Hitler talán csak azért követték-e el »ázsiai« tettüket,¹ mert önmagukat és a hozzájuk hasonlóakat egy »ázsiai« tett potenciális vagy valóságos áldozatainak tekintették? Nem volt-e a »Gulág-szigetcsoport« eredendőbb, mint Auschwitz? Nem volt-e a bolsevikok »osztálygyilkossága« a nemzetiszocialisták »fajgyilkosságának« ténybeli és logikai előzménye (Prius)?"

Néhány bekezdéssel odébb, miközben elismeri a német és a szovjet megsemmisítő gépezet közötti különbségeket, igenlően válaszolja meg a fenti retorikus kérdéssort: „...mindaz, amit a nemzetiszocialisták később tettek, az elgázosítás technikai eljárását kivéve, már a húszas évek elején átfogó irodalomban van leírva: tömeges deportációk és kivégzések, haláltáborok, egész csoportok kiirtása objektív kritérium alapján...". Majd, megjegyezve, hogy az ekképp körülírt vörös terror mellett létezett egy hasonló rémtettekre képes fehérterror is, továbbmegy: „Ám ahogyan egy gyilkosságot, ráadásul tömeggyilkosságot nem lehet »igazolni« egy másik gyilkossággal, ugyanúgy félrevezető az az álláspont (Einstellung), amely csak az egyik gyilkosságra és az egyik tömeggyilkosságra van tekintettel, míg a másikat nem veszi tudomásul, noha az okozati összefüggés (kausaler Nexus) valószínű."

Mondandója összegzéseként kijelenti: ha azt akarjuk, hogy a náci múltat történész módjára múltként lehessen vizsgálni, akkor zárjuk le az eddigi diskurzust, nevezetesen „végre pontot kell rá tenni" (sollte endlich ein Schlußstrich gezogen werden).

Szakmai szempontból tehát az történik, hogy Nolte kimond egy tényt (a szovjet terror időben megelőzte a náci rémuralmat), lefektet egy elvben helyes elvet (minden tömeggyilkosságot azonos mércével kezd mérni), felállít egy óvatos hipotézist, amelyet ő maga is csak valószínűnek tart (a hitleri népirtásnak a vörösterror, a Szovjetunió nemcsak előzménye, hanem oka is), és végül fellép egy igencsak határozott igénnyel: szakítsunk a náci uralom eddigi morális szempontú vizsgálatával, amely Auschwitz egyedülálló voltát (Singularität) hirdeti, historizáljuk a múltat, fogadjuk el a halálgyárat s benne a zsidóság megsemmisítését annak, ami: egy borzalomnak a sok közül.

Ez utóbbi ajánlat voltaképpen integrálható volna egy tágabb történeti szemléletben. „Auschwitz" lehet egyfelől „egyedülálló" és másfelől felírható a modernkori - például az örményországi - rémtettek sorába, a Pol Pot-rendszer hekatombái és az afrikai tömegvérengzések mellé. Hasonlítani is lehet ezekhez, hiszen a történettudomány egyébbel sem foglalkozik, mint hogy különböző dolgokat összehasonlít, hasonlóakat megkülönböztet egymástól. Az sem teljesen abszurd követelés, hogy a múlt elmúljék - magától is ezt teszi. Az emlékek hamar fakulnak, és néhány emberöltő múltán a szörnyűségek „historizálódnak". Kérdés azonban, lehet-e és kell-e ezt a folyamatot gyorsítani, feladatként megszabni, jelszavakba önteni, mint Nolte teszi. Továbbá: milyen legyen a régit felváltó új diskurzus? Tekinthetjük-e modelljének Nolte cikkét, amely a történészvitát elindította?

3

A nyolcvanas évek közepéig a nyugatnémet nyilvánosságban zajló diskurzust egyfajta közmegegyezéses önkorlátozás jellemezte. Zsidó, lengyel és orosz témákról írók, publicisták és történészek többnyire úgy nyilatkoztak, hogy szemléletükbe mintegy beépítették a bűntudatot. Nyílt antiszemitizmus semmilyen formában nem üthette fel a fejét, az allúziós vagy tudattalan jelenségekre pedig azonnal lecsaptak.²

Kétségtelen, hogy ez a helyzet a baloldalnak kedvezett, beleértve a kriptokommunista vagy nyíltan szovjetbarát áramlatokat is, amelyek például a kelet-európai rendszerek bírálatát próbálták antifasiszta érvekkel megtorpedózni.³ Az is bizonyos, hogy a múló évekkel a bűnbánat egyre rituálisabbá, formálisabbá vált, és az új nemzedékre már nem gyakorolt olyan katartikus befolyást, mint a hatvannyolcasokra. Az informális csoportokat, „törzsasztalokat" (Stammtisch) pedig voltaképpen sohasem érte el.

A múltfeldolgozást (Vergangenheitsbewältigung) talán lehetett volna másképp, jobban csinálni - nem csinálni semmiképp se lehetett. A Willy Brandt varsói térdhajtása (1970) által megérzékített bocsánatkérés hozzátartozott a Szövetségi Köztársaság legitimációjához, nem utolsósorban a magát „jobbik Németországnak" tituláló, antifasizmusában (is) görcsös NDK-val és a szélsőbaloldali ellenzékkel szemben. A német demokrácia intézményileg már Adenauer idején létrejött, a demokratikus image azonban a szociáldemokráciának és szellemi holdudvarának (Böll, Grass) volt köszönhető.

A nyolcvanas években először folytatódni látszott ez a trend. 1978-ban Rolf Hochhuth drámaíró leleplezte, hogy Hans Filbinger baden-württembergi tartományi miniszter a náci időkben hadbíróként még a kapituláció körül is halálos ítéletet hozott, és Filbinger kénytelen volt lemondani. 1979-ben húszmillióan tekintik meg a holokausztról szóló amerikai televíziós filmsorozatot.

Nem sokkal később azonban beindult az ellenhullám. 1983-ban a hamburgi Stern hírmagazin szenzációs sikerként könyvelhette el az állítólagos Hitler-napló közlését, amelyről nem sokkal később kiderült, hogy hamisítvány.

1985-ben tüntetők megakadályozták Rainer Werner Fassbinder A szemét, a város és a halál című darabjának frankfurti premierjét. A protestálók a mű kétségtelen antiszemita felhangja ellen tiltakoztak.⁴ A kérdést bonyolította, hogy az 1982-ben elhunyt filmrendező a baloldal bálványának számított.

Ugyanabban az évben Reagan elnök hivatalos látogatása során a bitburgi katonai temetőben Kohl kancellárral együtt emlékezett a második világháború amerikai és német áldozataira. Minthogy itt a Waffen-SS volt katonái nyugodtak, az ügy politikai botránnyá fajult. Legkorábban ekkor - éppen az SS, a Waffen-SS és a Wehrmacht sommás egybemosásában mutatkozott meg, hogy a baloldali történetfelfogás differenciáltabb, meggyőzőbb érvekre szorul.

Végül 1986-ban, Ausztriában, választási kampány közben a New York Times közzétette, hogy Kurt Waldheim, a legesélyesebb államelnökjelölt fiatal korában a náci ifjúsági szervezet tagja volt, majd tolmácstisztként működött közre a balkáni hadműveletekben, s e tényeket 1985 végén megjelent emlékirataiban elhallgatta. Az ezt követő vita egyértelműen az osztrák (és a republikánusok által képviselt) német jobboldalnak kedvezett. Ekkor került előtérbe Jörg Haider populista jelszavaival.

A magas politikában ezek az évek az amerikai pótfegyverkezés, a Szovjetunió afganisztáni háborúja, a lengyelországi válság és a gorbacsovi „peresztrojka" jegyében teltek. Németországban 1982-ben a Szabaddemokraták (FDP) felmondták a koalíciót a szociáldemokratákkal (SPD), és ezzel kezdetét vette a „fordulat" (Wende) - tizenhárom évig tartó balliberális kormányzás után ismét a kereszténydemokraták (CDU) kerültek hatalomra, amelyet 2002-ig meg is tartottak.

4

Kohl kancellár szerette volna, ha a konzervatív áttörés a Szövetségi Köztársaság szellemi erőviszonyaiban is tükröződik. Minthogy a médiában és a tudományos életben a hatvannyolcasoknak voltak erős pozícióik, olyan témákat kellett találni, amelyeket ez az áramlat nemigen vállalt fel. Így született meg a Bonnban és Berlinben felállítandó Német Történeti Múzeum ötlete, amelynek célja a nemzeti azonosságtudat (újra) megalapozása (Identitätsstiftung) lett volna. A politikai szlogenek szintjén ez azt jelentette, hogy a német népnek „ki kell lépni Hitler árnyékából".

Identitätsstiftung - ez volt a konzervatív iskola célja is a történészvitában. Nolte mellett különösen Michael Stürmer, a kancellár történelmi tanácsadója, némelyek szerint beszédírója, valamint Andreas Hillgruber és Klaus Hildebrand történész jeleskedett. A publicisztikát Frank Schirrmacher képviselte: megnyitotta a résztvevők előtt a Frankfurter Allgemeine kultúrrovatát, és maga is részt vett a vitában. A „revizionistákkal" szemben a hamburgi Die Zeit szerepeltette az ellenérvek képviselőit, köztük a szociológus Jürgen Habermast, a filozófus Micha Brumlikot és a történész Hans Mommsent. Kezdeti belföldi csatározások után a Historikerstreit (maga a „Streit" kifejezés a veszekedés elemét is magába foglalja) hamar átcsapott külföldre - Ausztriára, Franciaországra, Izraelre és - kisebb mértékben - az NDK-ra. A pengeváltások első hulláma 1987 végéig tartott, a témák napjainkig tovább gyűrűznek, s a vita anyaga - különféle szempontok szerint rövidítve - tucatnyi könyvkiadványban is megjelent.

A konzervatívok érvei nagyjából Nolte nyomvonalán mozogtak, noha némelyikük konkrétabban és élesebben fogalmazott nála. Hillgruber például a vita előestéjén megjelent könyvében (A Harmadik Birodalom szétverése és az európai zsidóság vége) felveti a kérdést, kivel azonosuljon a történész Németország összeomlása láttán. „Az egyik oldalon a július 20-i férfiak érzületi-etikai (gesinnungsethisch) magatartása, akik a külpolitikailag régen kilátástalan helyzetben Hitler elleni merényletre szánták el magukat, mégpedig olyan időpontban, amikor a Közép Hadseregcsoportot... szétverték és ezzel majdnem teljesen szabaddá vált a Vörös Hadsereg útja Kelet-Poroszországba. (...) A másik oldalon van a parancsnokok, tartományi tanácsosok és polgármesterek felelősségetikai (verantwortungsethisch) pozíciója, aki számára minden attól függött... sikerül-e megakadályozni a legrosszabbat, a Vörös Hadsereg fenyegető bosszúorgiáját a német nép ellen." Ebben a helyzetben nem marad más, mint a kelet-poroszországi németek konkrét sorsával, „a keleti hadsereg és flotta kétségbeesett és áldozatos erőfeszítéseivel való azonosulás".

E dilemmát, amelyből Stauffenberg (a Hitler elleni pokolgépes merénylet elkövetője) és Goerdeler (az ellenállás polgári szárnyának vezetője) - csak megjegyzem: az NSZK hivatalos ellenállási hagyományának főhősei - legalábbis nem egyértelműen pozitív szereplőkként kerülnek ki, Hillgruber egy későbbi időszakra is alkalmazza. Eszerint a történész a győztesekkel sem azonosulhat, és e tekintetben mindegy, hogy szovjetekről vagy nyugatiakról van szó, mert azok törekvései, „hatalompolitikai céljai" sem csak a diktatúra megszüntetésére irányultak. Ilyenformán: „a felszabadulás [szó] nem írja körül 1945 tavaszának valóságát". Egészen pontosan: a szövetségesek győzelme tényleges felszabadulást csak a koncentrációs táborok lakóinak hozott.

A historizálni igyekvő Noltétól eltérően Hillgruber morális és érzelmi szempontot képvisel, éppúgy, mint a hatalomhoz közel álló Michael Stürmer. Utóbbi az áhított cél felől közelíti meg a kérdést. Szükség van a történelemre, mondja, hiszen „történelem nélküli országban az nyeri meg a jövőt, aki betölti az emlékezetet, fogalmakat szab meg és múltat értelmez". Szükség van „arra a magasabb értelemadásra (Sinngebung), amelyre a valláson kívül csak a nemzet és a hazafiság volt képes". Az értékek és érzelmek pluralizmusa ugyanis „ha nem talál közös talajra... előbb-utóbb szociális polgárháborúhoz vezet".

Jürgen Habermas mind a hillgruberi történetszemléletet, mind pedig a történelemmel szemben támasztott stürmeri igényt élesen elutasítja. A keleti hadsereg, mondja, nem egyszerűen a helyi lakosságot védte, hanem legalább annyira a front mögötti koncentrációs táborokat. Stürmerrel vitatkozva elutasítja a történettudomány valláspótlékként való alkalmazását. Az Identitätsstiftung témakörében pedig saját doktrínát szegez szembe a konzervatív iskolával: „Az egyetlen hazafiság, amely nem idegenít el bennünket a Nyugattól, az alkotmányos hazafiság. Az univerzalista alkotmányos elvekhez való meggyőződésben gyökeredző kötődés a németek kultúrnemzetében sajnos csak Auschwitz után - és révén - alakulhatott ki. Aki... a németeket vissza akarja téríteni a nemzeti azonosság konvencionális formájához, az lerombolja a nyugathoz való kötődésünk egyetlen megbízható bázisát."

5

Ettől a pillanattól kezdve Nolte helyzete megpecsételődött. A kultúrrovat lármája elcsendesedett, ám ő ezzel a vitával kényszerpályára került, és nem tudott olyan lépest tenni, amit ne fordítottak volna ellene.

Ebben persze semmiképpen sem volt ártatlan. Korábban megjelent angol nyelvű cikkében a bulvártörténész David Irving álláspontjával vitatkozva átvett tőle egy idézetet. Eszerint Chaim Weizmann, a Jewish Agency vezetője 1939-ben kijelentette volna, hogy a kitörés előtt álló világháborúban a zsidóságnak Anglia mellett a helye. Ezt pedig, teszi hozzá Nolte, Hitlerék nem minden ok nélkül értelmezhették vagy hasznosíthatták „zsidó hadüzenetként". A fasizmus korszaka szerzője ezzel a teljesen történelmietlen és filológiailag is kétes húzással menthetetlenül két vádat vont magára: az egyik, hogy holokauszt-apologéta, a másik, hogy Irvinget akarja rehabilitálni.

Még kínosabb helyzetbe hozta egy másik talált kincse. Szélsőjobboldali lapban bukkant rá arra a Kurt Tucholsky antifasiszta és pacifista írótól származó 1927-es cikkre, amelyben a szerző azt kívánja, bárcsak a művelt német polgárság asszonyai és gyermekei gázhalált szenvednének az apjuk és férjük által indított háborúban. Ez a citátum hűségesen adja vissza a weimari köztársaság és benne a baloldal neurotikus légkörét, ám egyben Nolte arányérzékének teljes hiányáról tanúskodik. Úgy látszik, képtelen volt ellenállni a „gáz" hívószó csábításának, hogy elmondhassa: lám, nem csak Hitlerék emlegették ezt a pokoli fegyvert. Közben fel sem merült benne, mire bizonyítékok ezek a szövegek, milyen hadviselő fél Weizmann vagy éppenséggel Tucholsky, aki 1935-ben svédországi száműzetésében önkezével vetett véget életének.

Nolte ekkoriban igen jelentős projekten dolgozott: német és héber nyelvű akadémiai kiadást készített elő Theodor Herzl műveiből, és igen komoly, kollegiális kapcsolatokat ápolt a zsidó államban. Nem sokkal a történészvita előtt, 1985 márciusában felkereste őt Saul Friedländer professzor, és baráti vacsora keretében türelmesen meghallgatta fejtegetését Weizmannról. Amikor azonban Nolte a Tucholsky-idézetet is elmesélte neki, a zsidó történész nem bocsátkozott vele vitába, csak annyit mondott Frau Nolténak: „Rendeljen nekem egy taxit." Mindezt ugyanabban a szobában, 1987 áprilisában maga Nolte mondja el a Ha-Arec tudósítójának. És sajnálattal teszi hozzá, hogy ekkortól romlott meg a kapcsolata egy másik kollégával, Otto Dov Kulkával (Institute for Jewish History).

- Kicsoda Kulka úr? - kérdi a riporter. - Talán nem is olyan fontos az olvasónak. - Mire Nolte: - Írjon annyit, hogy Herr K. Nem muszáj megnevezni.

„Kulka úr" gyerekként Auschwitzba került, apjával, Erich Kulkával együtt, aki viszont - Kelet-Európában ezt még valamikor tudták - Ota Krausszal közösen szerzője volt a Halálgyár című riportkönyvnek. Mi persze feledékenyek vagyunk. De hogy-hogy Nolte is az? És ne tudta volna, hogy Friedländer gyerekként, 1933-ban került ki Palesztinába, míg szülei Auschwitzban pusztultak el? Az ember gyanakodni kezd, hogy a kifogástalan intelligenciájú professzornak talán emberségben lehet némi deficitje. Képzeljük el a jelenetet. Vacsorára hív egy auschwitzi túlélőt, és a gázról mesél neki.⁵

Pedig nem érzéketlen ember. Ez abból is kitűnik, hogy sérelmeit gondosan számon tartja. Emlékszik még az 1968-as év tavaszára, amikor a kontesztáló diákok miatt alig tudott szóhoz jutni.⁶ Nem felejtette el, hogy az izraeli történészek közbenjárására a Deutsche Forschungsgemeinschaft szabályellenesen kivette kezéből a Herzl-projektet. Pontosan tudja, mikor határolódtak el tőle a konzervatívok, mikor Kohl kancellár, majd tíz évvel később Angela Merkel. Világosan fel tudja idézni, hogyan törték fel autóját szélsőbaloldali merénylők Kölnben, és hogyan fecskendeztek arcába könnygázt a berlini utcán.

Mindent tud, mindent ért. Nyolcvanéves. Valamikor így írt: „A nemzetiszocializmus azzal, hogy a zsidóknak még a nemzeti kisebbség jogát sem adta meg, virtuálisan a kelet-európai német kisebbségeket is védtelenné tette." Az 1938-as „kristályéjszaka" előzményei kapcsán pedig ugyanezt a történeti nézőpontot érvényesítette. A nemzetiszocialista vezetés a párizsi német követ elleni merényletért „több százezer zsidót tett felelőssé, és ezzel előkészítette a talajt arra, hogy egyszer majd németek millióit tegyék felelőssé egyetlen ember tettei miatt". Az egyébként elutasított Szovjetunió elleni hadjáratról pedig ekként vélekedett: „A legszörnyűségesebb hódító, igába hajtó és megsemmisítő hadjárat, amelyet ismer a modern történelem."

Miről beszélne az 1963-as Nolte a 2003-as Noltéval, ha egyszer találkoznának?

¹ A szövegösszefüggés szerint Hitler mentora, Max Erwin von Scheubner-Richter, aki 1915-ben erzerumi német konzulként átélte a törökök örményországi népirtását, életrajzírója szerint mit sem tehetett az ellen, hogy az egyik ázsiai nép ázsiai módon írtja a másikat. Nolte logikai ugrással feltételezi, hogy az exkonzul nyomában Hitler (és Rosenberg) is „ázsiai tettnek" fogta fel a genocídiumot. Hogyan volt lehetséges, teszi fel a kérdést, hogy ezek az emberek később maguk is népirtást kezdeményeztek? Válasza egyszerű: Hitler félt a bolsevizmustól. Ez biztosan igaz, de nem magyarázza meg Belgium, Dánia, Hollandia, Lengyelország, Franciaország stb. lerohanását. Továbbá: ne feledjük, hogy Sztálin is félt a náci Németországtól, mégsem mentegetjük ezzel a nagy terrorpereket, vagy például a csecsenek, ingusok, kalmükök, koreaiak és németek deportálását.

² Jellemző példa: a baloldali berlini TAZ 1985-ben egy diszkóról szóló beszámolóban azt találta írni, hogy az „tele volt, mint a gázkamra" (gaskammervoll). A cikkért felelős szerkesztőt másnap lemondatták.

³ Martin Walser az 1998-as beszéde által kiváltott „antifasizmusbunkót" (Antifaschismuskeule) emleget.

⁴ A darabot néhány évvel ezelőtt Izraelben nagy sikerrel játszották, sőt a színház Németországban is vendégszerepelt vele. Legutóbb a berlini Gorkij színház akarta bemutatni, ám ez a premier baloldali nyomásra meghiúsult.

⁵ Pedig Friedländer nyitott volt a „revizionisták" érveire. Ezt tanúsítja Martin Broszat-val folytatott nyílt vitája, amelyben elismerte, hogy a nácizmus elemzésének sztereotípiáktól mentesnek kell lennie, bár a „historizálást" továbbra is veszélyesnek tartotta. Lásd Mary Fulbrook: A német identitás a holokauszt után. Budapest, 2000, Helikon, 182. o.

⁶ Mellesleg ez Habermasszal is megtörtént, a filozófus ekkor bélyegezte a Rudi Dutschke körüli diákmozgalmat „baloldali fasizmusnak", ő maga azonban mérsékelt baloldali maradt.