A Mozgó Világ internetes változata

Magyar szerzőtől ritkán olvas az ember olyan kitűnő politológiai, a modern politikai ideológiák történetét elemző művet, mint Szabó Miklós Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története 1867-1918 című könyvét (Budapest, 2003, Új Mandátum Könyvkiadó). A nemrég elhunyt szerző könyvének néhány részlete már régebben, jóval a rendszerváltozás előtt megjelent. A szerző modernkorral foglalkozó kitűnő történész, tanulmányíró és publicista volt, a Szekfű által a húszas években antiliberális céllal művelt „történetpolitikai tanulmányok" műfajának megújítója. Emellett a demokratikus ellenzék aktív tagja, a repülő egyetem talán legtöbbet dolgozó előadója, akinek előadásai - például a Szovjetunió történetéről szóló, minden tabut ledöntő sorozata - a reveláció erejével hatottak. E könyv Szabó egyik legátfogóbb szakmunkája, szövegét túlnyomórészt a hetvenes években, a Történettudományi Intézet kutatójaként írta, s az írás máig megőrizte érvényességét. Sőt a téma újra aktuálissá vált: talán soha nem volt annyira fontos, mint ma, hogy szembenézzünk a konzervativizmus, neokonzervativizmus és jobboldali radikalizmus („forradalmi" konzervativizmus) történetileg kialakult áramlataival s ezek egymáshoz való viszonyával.

Szabó Miklós - noha ezt így nem mondja ki - a 19. században és a 20. század első két évtizedében lényegében három igazán autentikus politikai ideológiát ismer: a liberalizmust, a konzervativizmust és a szocialista ideológiát. A 19. századi konzervativizmus és a század vége felé kialakult neokonzervativizmus között ha olykor nem is éles, de határozott különbséget fedez fel. A konzervativizmus eszerint olyan ideológia, amely eredetileg az abszolutizmus restaurálását tűzte ki célul, de fokozatosan megértette: a kapitalizmus elkerülhetetlen, s rájött arra is, hogy sok mindenben változnia kell, alkalmazkodni az új viszonyokhoz; az arisztokrácia érdekeinek megfelelően, a lehetőségekhez képest lassítani a kapitalizmus térhódítását. Ám közben fölismerte az erősödő nagyburzsoáziával megegyező érdekeit (a status quo védelmét), s magába olvasztotta azokat a liberalizmus által kimunkált ideológiai elemeket, amelyek elfogadhatók voltak számára: a parlamenti demokrácia, a jogállam eszméjét s nem utolsósorban a nemzeti-nacionalista eszmekört. A restauratív konzervativizmusnak ugyanis - fejti ki Szabó - „identitását", legalábbis Nyugaton, eredetileg az abszolutizmushoz fűződő kapcsolatai biztosították, távol állt a nacionalizmustól, mely a liberalizmus eszmeköréhez tartozott. A nacionalizmusnak a konzervatív gondolatkörbe való beépülését egyfelől a kapitalista „nemzetállam" léte követelte meg, s megkönnyítette a német forrásokból táplálkozó „kultúrnacionalizmus" eszméje. Talán azt mondhatjuk, hogy a klasszikus konzervativizmus fejlődőképesnek bizonyult.

Rendkívül érdekes, ahogyan Szabó megkülönbözteti a konzervativizmust a politikai konvencionalizmustól. Nem mintha a konzervativizmus ne lett volna tradicionalista - a konzervatív vallásos volt, érzelmileg ragaszkodott hagyományaihoz, de a mindennapi életben, a szokáskultúrában őrzött konvenciókat nem tette politikai ideológiája elsőrendű elemeivé. A politikai konvencionalizmus ezzel szemben „az az eljárás, amely a társas élet elemi magatartás-viszonylatainak hallgatólagosan mindenki által elfogadott és megtartott, közmegállapodásként, konvencióként szabályozó szokásait a társadalom átfogó viszonylataira vonatkoztatott ideológiai formákká értelmezi át". (26. o.) Így lesz a politikai kultusz tárgya a család, az idealizált paraszt, a nemes, de a vallást reprezentáló klérus is. A neokonzervativizmushoz érkeztünk.

A neokonzervativizmusnak, amely már a kifejlett kapitalizmus viszonyai között lépett fel, s többé-kevésbé egy időben jelent meg Nyugaton és nálunk Kelet-Európában is (az 1880-as és 1890-es években), Szabó öt általános jellemzőjét emeli ki: a kultúrkritikai attitűdöt, a „modernség" tudatát, a társasság (szociabilitás) s nem a társadalmiasság gondolatát, a törekvést a politikai ellenfélhez való idomuláshoz s végül a tömeghatás igényét. Az egész ideológiaképződésben a központi szerepet a kultúrakritika játszotta, amely egyébként messze túlmutatott a neokonzervativizmus körén. Ez az eszmekör kísérte végig nemcsak a kibontakozó polgári rendszert, hanem szinte elválaszthatatlan kísérője mai ideológiai és kulturális életünknek is; François Furet a kommunizmus történetéről szóló kritikus (és önkritikus) könyvében is ezzel indítja gondolatmenetét.¹ A modern kapitalista-polgári rendszer a korábbi, jórészt személyi függőségen nyugvó „természetadta", társadalmi dinamizmust kevéssé mutató viszonyokkal szemben csak nagy nehézségek árán képes folyamatosan legitimálni magát; olyan dinamikus viszonyokat teremt, amelyek széles rétegeket sodornak folytonos „alkalmazkodási válságba", különösen azokat, akik hanyatlásként élik át a társadalom modernizálódását, s hogy helytálljanak a versenyben, addigi életviszonyaik radikális átalakítására kényszerülnek (nemesek, parasztok - általában azok a rétegek, amelyeket Ernst Bloch a „nem egyidejű egyidejűség" fogalma alá sorol). De az alkalmazkodási válság kényszere kihat más rétegekre is: így az értelmiségre, amely nemcsak létfeltételeiben változik meg, hanem mint érzékeny szeizmográf, jelzi az állandó - olykor különös erővel jelentkező - válságtudatot. Ezért van az, hogy a 19. század második felétől például az irodalomban oly ritkán találkozhatunk a kapitalista-polgári rendszer apológiájával, annál gyakrabban a rendszerkritikával, noha annak elsősorban a kulturális életre vonatkozó bírálatával. Ez a kultúrára összpontosuló kritika a rendszer alapjait nem kérdőjelezte meg - legalábbis amíg a kibontakozó szocialista munkásmozgalom nem kínált új alternatívát, s nem kínált kétes (noha történelmileg érthető) alternatívát a neokonzervativizmus s a belőle (persze nem szükségképpen) kialakuló és leváló jobboldali radikalizmus. Ezek a felismerések természetesen más színben tüntetik fel azt a 19-20. század fordulóján már széleskörűen tapasztalható társadalmi jelenséget, amelyet régebben mint a burzsoázia „refeudalizálódását" tartottunk számon: a nagyburzsoázia maga is érezte, hogy vezető szerepének legitimálásához föl kell használnia az arisztokrácia hagyományos társadalmi tekintélyét. A jelenség mögött egyébként valójában kettős folyamat állt: a kapitalizálódó földbirtokos (vagy lecsúszott) arisztokrácia is jól felfogott érdekében közeledett a burzsoázia vezető erőihez. Az összefogást, mint ismeretes, gyakran házassággal is megpecsételték.

A kultúrakritika mint európai jelenség természetesen igen sok irányba ágazhatott el. Társadalomkritikává bővülve ösztönzője lehetett a radikális polgári republikanizmusnak, később annak, hogy az értelmiség egy része a gyorsan fejlődő munkásmozgalom felé orientálódjék; elvezethette az értelmiség irodalmár-művészi csoportjait az újfajta modernizmushoz, az esztéticizmushoz, majd az eredetileg határozott politikai orientációt nem mutató avantgardizmushoz is - s fontos része lehetett a neokonzervativizmus eszmekörének. Ennek segítségével volt képes a neokonzervativizmus önmagát mint „modern", sőt a demokratikus és szocialista irányzatoknál modernebb eszmekört látni és láttatni, amihez persze segítségül hívhatta a pozitivizmus visszaszorulása után előtérbe lépő új-idealista és életfilozófiai áramlatokat.

De Szabó elemzéseinek két legfontosabb, egymással összefüggő fogalma: az alkalmazkodási válság és a konvencionalizmus. Az első, mert széles lehetőséget teremtett egy újkonzervatív áramlat kialakulásához, a másik, mert esélyt kínált a válságtudat - hamis, de hatásos - feloldására. „Az alkalmazkodási válság életérzésének hangot adó kultúrkritika - írja Szabó - hívta fel az újkonzervatív teoretikusok figyelmét arra, hogy a kultúrkritika romantikus hagyományai táplálta ideológiai konvencionalizmus megfelelő előadásban rendkívül alkalmas a kor emberének megszólítására." (88. o.) A hatalmon lévőknek azt ígérte, hogy uralmuk „ugyanolyan evidens lesz, mint a hagyományos életszabályok". De másról is szó volt: a kisember, a tömegben elmagányosodottak, az „elidegenedettek", a magukat folytonos egzisztenciális válságban érző emberek tudati-pszichikai tehermentesítéséről is. Ha engem követsz - hirdette -, nem egy osztály- és rétegellentétektől szétszaggatott társadalomban fogsz élni, hanem, neokonzervatív kifejezéssel - a tönnies-i „Gesellschaft-Gemeinschaft" kettősség szellemében - megnyugtató közösségben; ez szinte ugyanolyan elvekre épül, mint a te mindennapjaid, mint egy család, egy község, egy kis régió, egy ezekből összeálló nemzet. Ha győzök, majd az országos politikát úgy működtetem, mint egy általad is ismert kisközösséget, a maga közvetlen demokráciájával, otthonos meghittségével. Ugyanezt a beállítottságot követte a neokonzervativizmus, amikor az emberek vallásos érzését a politikai katolicizmus vagy protestantizmus felé igyekezett terelni, s végső soron így járt el, amikor a különböző embercsoportoknak a zsidóktól való idegenkedését politikai antiszemitizmussá formálta. A nemzetfogalmak közül a „kultúrnemzet" állt legközelebb a neokonzervatív gondolkodáshoz. Ez a nemzetfogalom elterjedt szerte Európában, így Franciaországban, sőt Oroszországban is. Szabó nyilván tudta, hogy ennek a nemzetfelfogásnak bizonyos történelmi helyzetekben lehet pozitív szerepe is, de ideológiába építését azért tartotta veszélyesnek, mert a társadalom „folytonos asszimilációs fenyegetettségét" idézheti elő; hajlik olyan társadalmi csoportok ellenségekként való megjelölésére, amelyek, noha esetleg nyelvileg már asszimilálódtak, az úgynevezett hagyományos nemzetkaraktert megbontják, eltérítik eredeti (már mitizált szimbólumokkal is alátámasztott) jellegétől. A másik veszély: a kultúrnemzetben való gondolkodás könnyen nyithat utat az etnikai nemzettudat kialakulásának. (Mint érdekességet említem meg, hogy az itt jelzett gondolatokkal érintkezik Kulcsár Szabó Ernő egyik régebben közzétett, Németh Lászlóról írt tanulmánya, amelyben Németh felfogásának változását úgy írta le, mint utat a kultúrkritikától az etnikai nemzetvédelemig. Persze ebbe a vonulatba Németh ideológiai műveinek csak a Kisebbségben-hez vezető ága illik bele; nem feledhetjük, hogy az ő „minőségi szocializmusa", a Pethő Sándor-féle „kis nép - nagy nemzet" formulával szemben vallott „kis nemzet - [minőségileg] nagy nép" mint lehetőség, s a kelet-európai kis népek ebből levezetett összefogását hirdető gondolatsor máig sem veszítette el pozitív aktualitását.)

Az etnikai nemzettudat, amelyet később szélsőradikális formában a fasizmusokban láthattunk viszont, voltaképpen súlyos visszaesés volt (és maradt) egy sokkal régebbi, már túlhaladottnak hitt elv, az etnicista társadalomszerveződés színvonalára. Ezen a talajon alakulhattak ki a korábban alapvetően kifelé irányuló nacionalizmusok mellett a politikai nemzeten belüli bipoláris nemzettudatok: a mi és az ők szembeállítása, akár mint a 19-20. századfordulón Franciaországban a „német szellemet terjesztő", destruktív (egyébként éppen az asszimiláns) zsidók és a vidékben gyökerező franciák ellentéte, vagy Oroszországban a szlavofilok, szemben az „idegenlelkű" (gyakran etnikailag is megjelölt német vagy zsidó) „nyugatosokkal".

Szabó a neokonzervativizmus gazdasági-társadalmi hátterét sem hagyja figyelmen kívül: elsősorban azoknak a hanyatló nemesi vagy korai, még szinte a régi „puritán" vagy Hanza-városi patrícius-polgársághoz tartozó s az újburzsoázia által fenyegetett középrétegeknek az érdekeit képviselő irányzatnak tekinti, amelyek a leginkább voltak eltelve „ressentimenttel", a lemaradás, a mellőzöttség, a kisebbrendűség veszélyérzetével. A konzervativizmus fő bázisát Szabó természetesen a nagybirtokos arisztokráciában, majd a vele szövetségre lépő nagyburzsoáziában látja. Egy „jobboldali" mai olvasó mindebben bizonyára marxizmust fog fölfedezni, s annyiban igaza lesz, hogy Szabó olyan ideológiatörténész volt, aki alaposan áttanulmányozta a marxizmust is, s felhasználta azokat az elméleti gondolatait, amelyeket beépíthetett jól átgondolt koncepciójába. Találóan jellemzi a különböző európai országokban kialakult neokonzervativizmusokat - leírásából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy noha a német neokonzervativizmus mélyen hatott Magyarországon, igényes magyar ága, főleg a kultúra területén, sok fontos gondolatot merített a francia neokonzervativizmus irányzataiból. A témára még visszatérek.

A magyarországi ideológiafejlődés részletes elemzése is rendkívül sok új szempontot nyújt az olvasónak, noha a könyv e része töredezettebb, mint az elméleti rész; a kiváló szerkesztőnek nagy munkát kellett végeznie, hogy a nem teljesen kész, néhol hiányos kéziratot öszszeállítsa, s egy-két helyen - okosan - Szabó más idevágó írásaival is kiegészítse és gazdagítsa. Érdekes, hogy Szabó a kelet-európai, illetve magyar sajátosságok hangsúlyozásával aránylag nem sokat foglalkozik, akaratlanul is jelezve, hogy a dualista Magyarország a politikai ideológiák szempontjából is Európa része volt. Itt említésre méltónak természetesen elsősorban az ország elmaradottságát, majd a kiegyezés utáni gyors és valóban nem egészen „szerves" kapitalizálódást tekinthetjük, ehhez még hozzáfűzve azt a sajátosságot, hogy a nagybirtokos arisztokrácia nálunk gazdaságilag mindvégig megőrizte jelentős súlyát, s különösen azt, hogy Magyarország, Lengyelországhoz hasonlóan, a kis- és középnemesség rendkívül nagy számával (pl. a francia nemesség számarányának többszörösével) lépett be a polgári korszakba. Olyan rétegekkel tehát, amelyek nem vagy csak részben voltak képesek modern polgárrá válni, de állami tisztviselőként elhelyezkedő csoportjai komoly, nem gazdasági, hanem a közigazgatásban, a társas életben elfoglalt pozíciójuknál fogva jelentős politikai befolyásra tettek szert, s családi viszonyaikkal, mentalitásukkal az agrár-Magyarországhoz kapcsolódtak. Részben innen az agrárizmus nagy szerepe nálunk a neokonzervatív ideológiában. A szervesség problémájával Szabó csak annyiban foglalkozik, amennyiben szükségesnek látja a neokonzervatív-jobboldali radikális irányzatok e fontos érvének a bírálatát. Ő láthatóan nem fogadta el Illyés megállapítását: „Nem hiszem, hogy ha nincs zsidóság, nincs magyar ipar, újságírás vagy forradalom. Könnyen meglehet, hogy sokkal különb van, ha tán valamivel később is" - e mondásban bizonyára bírálta volna a „különbet" éppúgy, mint a „későbbet". Szabó elítél minden késlekedést, s pozitívan értékel minden olyan törekvést, amely az ország modernizálódását, fölzárkózását segítette. A neokonzervativizmust éppen azért bírálja oly erőteljesen, mert ezt a modernizációt nemcsak lassítani, hanem korlátozni, gátolni, eltéríteni igyekezett, s minél inkább etatista irányba akarta terelni.

Mint más országokban, úgy nálunk is az említett rétegek egy különlegesen elégedetlen részének ideológiájaként mutatja be a neokonzervativizmusról a századforduló után leváló, de ideológiailag erősen belőle építkező magyar jobboldali radikalizmust, részletesen beszámolva azokról az így, ilyen részletességgel még soha számba nem vett szervezetekről, akciókról, szektákról és nem utolsósorban személyekről; utóbbiak a századelőn és főleg az első világháború alatt csíra formában már többé-kevésbé a jobboldali radikalizmus jegyeit viselték magukon, közülük többeket 1919 után a fajvédő mozgalom prominens szereplőiként láthattunk viszont. Mert ezek a korai radikális csoportok (a nyolcvanas években gyorsan letűnt antiszemita párt utódaiként) ugyancsak az agrárizmus, a kilencvenes években föllépő néppárti, majd részben a századforduló után megjelenő keresztényszociális ideológia anyagából táplálkoztak, akár a függetlenségi pártból, akár a szabadelvű, illetve a munkapártból regrutálódtak. Az volt bennük az új, hogy a neokonzervatív eszméket végletesen szélsőséges formában interpretálták, hogy nyíltabban és erőszakosabban voltak antiszemiták, erőteljesebben „mozgalmárok", aktivisták, az összeesküvés-elméletek gyártói vagy elfogadói, s antikapitalizmusukat egészen az (adott) magyar polgári világ „forradalmi" átalakításáig fokozták - valamiféle burzsoá-, sőt arisztokrataellenes különútban jelölve meg céljukat. Lényegében a csírájában már alakuló „keresztény nemzeti" gondolatot vallották ők is, de a keresztény fogalmát most már egyértelműen a közben eltanult fajelmélet szinonimájaként használták. Közülük sokan ki nem mondottan ateisták voltak (mai hazai neokonzervatív politikusaink jó részéről a kicsit is bennfentesek ugyancsak jól tudják, hogy a vallásossághoz kevés közük van). A századelőn a francia jobboldali radikalizmus maurras-i vonulata is felhasználta a vallást politikai ideológiájában, de vezetőjük őszinte volt, legalább nyíltan bevallotta, hogy ateista. Szabó kitér azokra a sajátosságokra is, amelyek nálunk a neokonzervativizmust s legalábbis 1919 őszéig a jobboldali radikalizmust az európaival szemben jellemezték. Főleg két sajátosságról van szó: az egyik, hogy nálunk a fajelmélet fogalma - nyilván az ország soknemzetiségű összetétele miatt - nagyobbrészt csak burkoltan jelent meg. A másik érdekes vonás: a másutt fontos szerepet játszó antiparlamentalizmus hiánya; e sajátosság mindenekelőtt a közjogi kérdés nagy szerepével függhetett össze.

Szabó Miklós elemzéseiből még két témát emelek ki. Az egyik: hallatlanul gazdag anyagot kutatott föl a neokonzervativizmus korai hazai történetéből. Főleg két szereplő ideológiai útját s ideológiateremtő szerepét mutatja be plasztikusan, Bodnár Zsigmondét és Asbóth Jánosét. Bodnár „fejlődését" mint a hazai nemesi-értelmiségi réteg egyik lehetséges tipikus útját írja le: hogyan válik egy lelkes liberálisból a 20. század elejére neokonzervatív ideológus-publicista, sőt a jobboldali radikalizmus előhírnöke. Asbóth Jánost kora legképzettebb konzervatívjának tartották - akkor még a jelentős politikusoknak, a konzervatívoknak is nagy európai tájékozottságuk, átfogó műveltségük volt, nem csak politikusok voltak, hanem ideológusok, kiváló publicisták s gyakran igényes szépírók is. Történelmi távlatból tekintve ha valahol valóban hanyatlást figyelhetünk meg, az főleg itt mutatható ki, a vezető „emberanyag" leromlásában, s ez csak részben írható a specializálódás rovására. Asbóth - akit Szekfű a Három nemzedék írása közben joggal nevezett „keserű elődjének" - maga is „összeesküvő" 48-as liberális volt ifjúkorában, de a nyugati országokban töltött sok éves „bujdosása" és tanulása után félig mint konzervatív tért haza, s a szabadelvű párthoz csatlakozott. De csakhamar egyre elégedetlenebbé vált a hazai „nyerskapitalizmus" által teremtett viszonyokkal. Bírálta a nemességet, mert az abszolutizmus idején a terméketlen passzív ellenállást választotta, ahelyett, hogy aktívan kihasználta volna a modernizációban való részvétel fölmerülő lehetőségeit. Egy konzervatív pártra vágyott, de olyanra, amelyet nem az arisztokrácia vezet, hanem a köznemesség; e rétegnek a liberalizmustól való fokozatos elfordulását korán észrevette. De egy ideig még hitt abban, hogy a nemesség mint a magyar „tiers état", hanyatlása ellenére is megőrizheti politikai súlyát és szerepét. Az 1880-as évek végén kilépett a szabadelvű pártból, s független képviselőként vett részt a parlamentben. A kilencvenes évek eleji egyházpolitikai vitákban harcos ellenzékiként fordult szembe a kormánnyal és pártjával, s az évtized közepén megalakuló néppárt védelmezőjeként lépett fel. Bírálta a Tisza Kálmán-, majd a Wekerle-kormányt, amely szerinte nem veszi észre, hogy a szocialista-agrárszocialista mozgalommal az ország „igazi" ellenfele jelenik meg, s ennek jövőbeni erejét lebecsüli. A néppárt védelmezőjeként foglalt nagyjából állást a zsidókérdésben is: mindig hangsúlyozta, hogy mily sokra becsüli az ősi vagy a középkori zsidó kultúrát, s a neológokkal szemben (jellemzően) az ortodox zsidóságot védelmezte. Elsősorban a pénztőkés zsidókat bírálta, s föllépett a bevándorlás korlátozása mellett is. Amikor a parlament liberálisai a néppártot antiszemitizmusáért támadták, Asbóth úgy válaszolt, hogy igaz, vannak antiszemiták a néppártban, de nem többen, mint a szabadelvűek között, a különbség csak annyi, hogy a néppártiak nyíltabban bevallják ezt. Helytelenítette, elavultnak tartotta a közjogi harcokat, sőt birodalmi érdekből a hazai nemzetiségekkel való rossz bánásmódot is; még kulturális felfogása is modernebb volt, mint osztályos társaié: föllépett az irodalom egyoldalúan népies szelleme ellen, korszerűbb irodalomra vágyott - a népiességet a nemesi liberalizmus és a 48-as demokratizmus irodalmi vetületének tartotta. Úgy gondolom, nem szükséges részletezni, hogy az 1919 után neokonzervatívvá váló Szekfű miért fordult oly nagy figyelemmel Asbóth írásaihoz. Jól követhető ez a Három nemzedékben: ő is úgy mutatta be a nyolcvanas évek nemességét, mint lehetséges „tiers état"-t, ő is elutasította a függetlenségi pártot és általában a közjogi harcokat, a liberalizmust mint káros és elavult ideológiát bírálta, s a nemzetiségi kérdésben elkövetett hibákat is kárhoztatta. Az ideológiai-politikai palettát ő is a konzervativizmus és a baloldal harcára akarta egyszerűsíteni. Egyedül a zsidókérdésben volt más Szekfű véleménye: a Magyarországon régen letelepedett, asszimilálódott zsidóságot - a többiekkel szemben - nem zárta ki a politikai nemzetből.

A másik terület a dualizmus kori politika több szempontból új értékelése. Szabó a dualizmus „klasszikus" időszakának - alapvetően pozitív hangsúllyal - a 15 éves Tisza Kálmán-korszakot tekinti. Figyelemre méltó módon, a szokásosnál sokkal pozitívabban értékeli Tisza István személyét és kormányzását is. Meggyőző érvelése szerint igaz, hogy Tisza István a kultúra területén mereven konzervatív álláspontot foglalt el, de politikai téren az ő (liberális elemeket is őrző) status quo-konzervativizmusa, amely a burzsoázia érdekeit erőteljesen képviselte, végül is nagy szerepet játszott abban, hogy a neokonzervativizmus nem tudott áttörni, s 1919-ig nem volt képes jelentős erővé válni. A folytonos utólagos vádak - tehetjük hozzá -, amelyeket voltaképpen Szekfű is elfogadott, hogy tudniillik „Tiszának nem volt semmi érzéke a reformok iránt,"² nem állják meg a helyüket, csak azt bizonyítják, hogy nem engedett az agrárius vagy a gentry-dzsentroid rétegek nyomásának.

A könyv témaköre érthetően több ponton érintkezik közvetlenül a kultúra kérdéseivel. Ezen a területen - sok fontos és találó összefüggés föltárása mellett - az ideológia-történeti megközelítés néhol szinte elkerülhetetlenül tartalmaz problematikus vonásokat. Szabó nem egyszerűsít, látja ideológia és kultúra bonyolult összefüggéseit, jól mutatja ezt például a kultúrakritika sokoldalú elemzése. A nagy filozófiai irányzatok - újkantianizmus, újidealizmus, életfilozófia - ideológia-szempontú megközelítése mégis némi hiányérzetet kelt: nem merül fel ezeknek az áramlatoknak sok szempontból előrevivő szerepe az emberről szóló modern, bonyolult tudás fejlődésében. Nem tudom, hogy az olyan fogalmaknak, mint a „hatalomvédte bensőség" (a 19. század utolsó harmada impresszionizmusával vagy a századvég esztéticizmusával kapcsolatba hozott) fogalmának, mai szemmel nézve, van-e igazi relevanciája. De Szabó gondolatmenete rögtön teljesen meggyőzővé válik, amikor egy-egy fontos kulturális korjellemzőt valóban szervesen kapcsol a tárgyalt ideológiákhoz. Jó példa erre a századelőn és főleg a világháború alatt előtérbe lépő „dekadenciaellenes" „kollektivitás" eszméjének elemzése, s élesen eltérő értékelése a formálódó jobboldali radikalizmus és például Ady szemlélete között. S hogy a Szabó színvonalán művelt ideológiatörténet hogyan segíti a korabeli kultúraproblémák jobb megértését, azt talán legszemléletesebben a „nép-nemzeti" iskola és a radikális ellenkultúrához tartozó Nyugat vitájában mutathatjuk ki. A szerző egy másutt megjelent cikkében - talán Asbóth népiességértékelése által ösztönözve - a nép-nemzeti irányzatot alapjában a magyar liberális nemesség adekvát irodalmi megnyilvánulásaként mutatta be. Mint tudjuk, az irányzat fő képviselője hanyatlása és epigonná válása idején is Gyulai Pál volt (azóta azt is tudjuk, hogy ennek az iskolának a szinte diktatórikus védelme nála is mily sok modernebb irodalmi törekvést szorított háttérbe),³ s utódja és folytatója a nép-nemzeti klasszicizmus elsőrendű szerepét valló Horváth János volt. Horváth - egyik ismert, személyesen Tisza István által egyébként megbírált cikkében - e klasszicizmussal szemben a Nyugat körét a „stílromantika" irányzatába sorolta, hangsúlyozva, hogy a Nyugat, ha következetes volna elődei keresésében, akkor nem Petőfire és Aranyra, hanem Vörösmartyra hivatkozna. Nos, más összefüggésben Szabó a századforduló-századelő francia neokonzervatívjairól megjegyzi, hogy egyik érdekes (s később majd még hosszú utat megjáró) teorémájuk volt a klasszicizmushoz való visszatérés (ebben több korabeli késő szimbolista vagy nyíltan klasszicizáló költőre is hivatkozhattak) - szembeállítva e klasszicizmussal a destruktívként, rombolóként beállított romantikát. De nem állt távol tőlük a vidék s a parasztság idealizálása sem. A klasszicizmusteória fölmerülésével szinte egy időben volt hosszabb tanulmányúton Párizsban Horváth János, akit érhettek ilyen hatások. Alaposan máig sincs fölkutatva, de tudjuk, jelentős volt kapcsolata (s mások, így pl. Szabó Dezső vagy Eckhardt Sándor kapcsolata is) Jérôme Tharaud-val az Eötvös-kollégium francia lektorával, aki nézeteiben a Péguy-
Barrès-körhöz állt közel, s néhány év múlva, Budapestről Párizsba térve, Barrès titkára lett. Vajon túl merész állítás volna, ha Horváth klasszicizmus-, illetve stílromantika-felfogása eredetét, persze a magyar irodalmi sajátosságokhoz idomítva - legalábbis részben - ezekre a francia neokonzervatív hatásokra vezetnénk vissza?

 

*

 

Szabó Miklós könyvét nem kell külön „aktualizálni" - aktuális az magától is. Elég ha a kitűnő külpolitikai publicista, Gömöri Endre nemrég megjelent cikkére utalunk a Bush-csapat mögött álló amerikai neokonzervatívok nézeteiről és szerepéről. A mi mai hazai fiatal neokonzervatívjaink ideológiai gyökereinek mélyebb megismerését (nem célzottan, hiszen az 1970-es években íródott) ez a könyv is segíti.

 

¹ François Furet: Egy illúzió múltja: esszé a 20. századi kommunista ideológiájáról. Budapest, 2000, Európa.

 

 

 

² Szekfű Gyula levele Horváth Jánoshoz, 1920. október 17. (Horváth János magángyűjteményéből.)

 

 

 

³ Lásd Kerényi Ferenc: Az elmaradt irodalmi nemzedékváltások tanulságaiból. Holmi, 2003. április. 469-477. o.