A Mozgó Világ internetes változata

Az ötvenhatos hagyományok és a politika

A rendszerváltást követő években kevés szomorúbb történetre találhatunk, mint amilyen az 1956-os forradalom és a politika viszonyának alakulása. Ugyanakkor keresve sem találhatnánk alkalmasabb témát arra, hogy feltárjuk a politika és a múltértékelés kapcsán kialakult áldatlan ellentéteket. Az elmúlt bő évtized 1956-tal kapcsolatos jellegzetes politikai megnyilvánulásait fölösleges volna pontról pontra fölidéznem, hiszen két éve, a forradalom negyvenötödik évfordulóján egy konferencián Litván György a történeteket már pontosan felderítette (előadása megjelent az 56-os Intézet 2002. évi Évkönyvében). Az ötvenhatos örökség és a politika viszonyáról szólva inkább a reménytelennek tűnő állapotok kialakulásának körülményeit és a helyzet főbb vonásait igyekszem összefoglalni, hogy innen próbáljak eljutni a kibontakozás elvi lehetőségének fölvetéséig. Ez utóbbi törekvés talán akkor sem fölösleges, ha az ötvenhatos hagyományok toleráns kezelésében, valamint az örökség racionális, a tudomány szempontjainak is megfelelő elsajátításában rejlő esély valóra váltását továbbra is eltökélten akadályozzák pártpolitikusi megfontolások, amelyeket direkt hatalmi törekvések vezérelnek.

Kiindulópontként kijelenthető: a tudomány eljutott arra a szintre, hogy határozott és megalapozott ítéletet lehessen alkotni az 1956-ban történtekről. Az értelmezés problémáinak eredete tehát nem a feltáratlanság, hanem sokkal inkább az, hogy a tudományos ismeretekre a politikai szándékú ítéletalkotók nem tartanak igényt. Mindez természetesen közel sem jelenti, hogy a kutató és feldolgozó munkát befejezettnek lehetne tekinteni. A forradalom hatalmas irodalma ellenére még mindig sok a fehér folt, s a látszólag lefedett témákkal is súlyos színvonalbeli gondok vannak, számos kérdést szinte dilettáns módon dolgoztak fel és próbáltak tudományos köntösben eladni. A további feltárások árnyalják, módosítják majd tudásunkat, de nem ezen múlik az ítéletalkotás milyensége, amely az 1956-os forradalommal kapcsolatban orientálja a társadalom történelmi tudatát, kollektív emlékezetét.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója körül - a nagyfokú érdeklődés nyomán - támadhatott olyan illúzió, hogy a történettudomány közvetlenül befolyásolhatja a közvélekedést. Felkapott téma volt a forradalom, hatalmas példányszámban jelentek meg könyvek, nagy érdeklődés kísérte a cikkeket, emlékezéseket, sőt széles körben volt igény eredeti dokumentumok közreadására. Elsősorban a korábban eltitkolt emigrációs és külföldi kiadványok, az illegalitásban készült és terjesztett munkák, valamint a hevenyészett forráskiadások, memoárok, résztanulmányok jelentették az új tudás bázisát. Amikorra a primer források feldolgozásán alapuló új tudományos munkák elkészültek, a konjunktúra véget is ért, nemcsak a közérdeklődés hanyatlott, hanem a politikusok „áldásos" tevékenysége következtében kifejezetten ellenérzések is támadtak az ötvenhatos tematikával szemben.

Általában is igaz, hogy a történettudomány viszonylag körülményesen, sok áttétellel éri el a kívánt hatást a köztudat formálásában, jelen esetben azonban nagyobb a baj. Az még hagyján, hogy a politikusok és tollnokaik közvetlenebbül befolyásolják a közvélekedést, mint a tudomány emberei, csakhogy az 1956-os forradalommal kapcsolatban a politikai vélemény a közvetítő szféra számos szegmensében is erősebb legitimáló tényező, mint a tudomány. Ezáltal az oktatást és a kulturális élet jó részét is a politikától kapott impulzusok orientálják elsősorban, amely tendenciával szemben védekezésként ismét érzékelhető az ötvenhatos problematikától való elfordulás, a „ne szólj szám, nem fáj fejem" magatartás. A baj azonban még ennél is nagyobb, hiszen a historizáló politika igényeinek kielégítésére megjelent a kurzus-történetírás, amely nemcsak nagyvonalúan mellőzi, hanem kifejezetten elveti a sine ira et studio elvét. (Nem titok, ki az a „történész", aki az elmúlt években nem tudományos teljesítményével érdemelte ki különleges befolyását, hanem azzal, hogy a politikai szempontoknak alávetett történetírás szükségességét nyíltan megideologizálta, és intenzíven szervezte megvalósítását.) Ijesztő méreteket öltött a diszkrepancia a tudományos teljesítmény minősége és a köztudat alakítására gyakorolt befolyás között. Újra egy politika által formált (és deformált) kollektív emlékezeti kánon kezdett kialakulni - meglehetősen széles kört áthatva -, amelynek alig van köze a valódi történelemhez. Egész intézményrendszert kezdtek kiépíteni a megtámogatására, s a közvetítő szféra ilyetén eltorzítása jámbor történettudósi érveléssel alig gátolható. E negatív jelenség elleni fellépést nehezíti a hamis beállítás, mintha valaki is tudományos irányzatok egymás mellett élésének korlátozására törekedne.

Tévútra vezetne, ha az elkeserítő helyzetet érzékelve a történészek kilépnének szakmájuk keretei közül, és maguk is politikai harcba fognának a köztudat alakításáért. Más a helyzet a politikusokkal. Ha a történelem a politikai harcok terepévé válik, akkor az ettől egyébként okkal berzenkedő politikusok sem tehetnek úgy, mintha a probléma elől való kitéréssel az idő megoldást hozhatna. A jobboldal historizálását elutasító baloldali és liberális politikusok tehetetlennek mutatkoznak, nem képesek közérthető, de tudományos megalapozottságú megnyilvánulásokkal ellensúlyt képezni. Hogy miért vannak nehéz helyzetben - amellett, hogy (horribile dictu) olvasni, tájékozódni kellene az eredményes fellépéshez -, annak megértéséhez közelebb visz az ötvenhatos tematika pertraktálásának politikai funkciója a rendszerváltás során.

Nem szorul különösebb bizonygatásra, hogy a rendszerváltás idején az 1956-os forradalom ügyének előtérbe állítása maradéktalanul betöltötte delegitimáló funkcióját. Ezzel szemben a forradalom hagyománya nem vált sem az új rendszer, sem valamely jelentős pártja legitimációjának sarokpontjává. A kilencvenes években rögzült ez a legitimációs szempontból egyoldalú szerkezet, csupán annyit változott a helyzet, hogy a delegitimációs funkcióból diszkreditáló lett, és a jobboldal törésvonal-mélyítő politikájának egyre erőteljesebb tényezőjeként működött.

Nehéz lenne újat mondani arról a kiemelkedő szerepről, amelyet ötvenhat átértékelése és a megtorlás áldozatainak rehabilitálása az 1988-90-es átmenet során betöltött. Van azonban egy jelentős momentum, amelyre érdemes külön figyelmet fordítani: az ötvenhatos tematika a pártállami rendszer kritikájában összekötő szerepet játszott a forradalmat kiváltó terrorista Rákosi-korszak, illetve a megtorló és az „ellenforradalmazást" a maga legitimációja alapjává avató Kádár-korszak között. Ezáltal nemcsak a rendszer legitimációs sarokpontjának kikezdésére volt alkalmas, hanem egy perspektivikusan ennél is jelentősebb mechanizmus kiépítésére: a homogenizálás, a „negyvenévezés" indirekt igazolása révén megteremtette a differenciálatlan morális ítélkezés alapját. Ezek után (persze a folyamatban más tényezők is szerepet játszottak) szinte lehetetlenné vált, hogy az MSZMP reformszárnya, majd az MSZP a rendszer reformista vonásaiból vezesse le legitim részvételét az átmenetben, illetve arra hivatkozva bizonyítsa helyét a rendszerváltó erők között. A múlt újraértékelésében a forradalom - mint az erkölcsi választás értelmében is leegyszerűsített, vagy-vagy kérdésként megjelenő szituáció - középpontba kerülése szinte kizárta, hogy a Kádár-korszak megítélésében a valóságos mozgástér kihasználásának problémája fölmerüljön.

A rendszerváltás kezdetén a szocialistáknak szakítaniuk kellett a kádárista 56-értelmezés örökségével, ugyanakkor megkapták a teljes körű elmarasztalást a múlt bűneiért. E kettősség következtében jó időre esélyt sem kaptak arra, hogy érdemi politikai értékelést adjanak a közelmúltról, noha mindenki ezt követelte tőlük. Semmit nem fogadtak el tőlük hiteles ítéletként. Tulajdonképpen adekvát válasz volt erre a helyzetre a kimenekülés: az értékelés feladatát a tudomány kizárólagos fennhatósága alá helyezték. Egyúttal azonban kivonultak a szimbolikus politizálás historikus terepéről, ahol egy idő után vetélytárs nélkül maradtak azok a jobboldaliak, akik a kommunista-antikommunista és a nemzeti-hazafiatlan törésvonalakat elmélyítő politikával kívánták pozíciójukat erősíteni. Ezzel szemben csupán a probléma elől való gyáva kitérésként tűnt fel a szocialista politikusok érvelése, mely szerint ideje lezárni a múlttal való improduktív foglalkozást. Az ideológiai vitát vállaló liberálisok kezdetben megpróbáltak valamit tenni a reális kép kialakításáért, de nem értek el sikert a jobboldaliak rohamaival szemben, akik a radikalizmust tették az „igazi" ötvenhatosság mércéjévé, kommunistagyanússá minősítve az árnyalt értelmezés igényével fellépőket.

A „negyvenévezés", az 1947/48 utáni (sőt némelyek felfogásában az 1945 utáni) rendszer differenciálatlan megítélése maradéktalanul betöltötte delegitimáló szerepét a rendszerváltás idején, s ezen belül az ötvenhatos forradalom hagyománya érthetően a leggyengébb ponton kezdte ki a kádári rendszer legitimációs alapját. Mindez azonban egy differenciálatlan 56-képet is igényelt, aminek későbbi következményeivel akkor senki nem vetett számot. A differenciált politikai kezelés igénye azért sem volt sürgető, mert az októberi forradalom a folytonos hivatkozások ellenére sem válhatott az új rendszer meghatározó legitimációs tényezőjévé.

Két nyilvánvaló okot mindenképpen fel lehet fedezni a legitimációs szerep betöltésének elmaradásában. Egyrészt nem volt szükség a közös nevező megtalálására, hiszen 1956 öröksége nem vált egyesítő tényezővé sem nemzeti, sem politikai-koncepcionális alapon - még a rendszerváltó pártok körében sem, nemhogy a társadalom egészében. A zavaros információözönben nem formálódhatott ki hozzávetőleg egységes hagyománykövetés sem, sőt nagyon hamar kibontakozott az ötvenhat birtokbavételéért folyó harc. A másik ok, hogy az ötvenhatos célok csak nagyon általános értelemben voltak ráhúzhatók az 1989-90-es viszonyokra, valójában más volt a tartalma a formálisan azonos nemzeti és demokratikus törekvéseknek. Másként jelentkezett a nemzeti függetlenség problémája egy összeomló birodalom peremén, amikor az európai integráció lett a reális perspektíva, mint az ötvenes években, s az eltelt évtizedek tapasztalatai alapján az egykori harmadikutas és szocialista célok immár illúzióknak, netán retrográd törekvéseknek tűntek fel, hiszen a liberális demokrácia kiépítése és az új világgazdasági helyzethez való alkalmazkodás kényszere nem volt hasonlítható a munkástanácsos, közvetlen demokráciás, jelentős állami tulajdont fenntartani szándékozó ötvenhatos eszményekhez.

A legitimációs funkció kialakulását akadályozta a forradalmi helyzet hiánya, az a tény, hogy a magyar társadalomban széles körű egyetértés uralkodott az átmenet békés jellegének igenlésében. Az emberek nem akartak felfordulást, kifejezetten büntették azokat a radikális erőket, amelyek közvetlenül az 1956-os forradalomra hivatkozva igyekeztek megbontani a rendszerváltás tárgyalásos jellegét övező egyetértést. Szimptomatikus ebből a szempontból Krassó György Magyar Október Pártjának sorsa.

Minden párt (beleértve az MSZP-t is) igyekezett felmutatni a saját ötvenhatosait, de ennek a hitelesítő szerepe egyre csökkent. Legitimációs tényezőként 1956 hagyományának ellenzéki ápolása is szóba jöhetett, ami a demokratikus ellenzékből kinövő SZDSZ-től nem is volt idegen. Csakhogy 1956-nak nem a rendszerváltás idején aktuális liberális arculata, hanem a baloldali demokratikus hagyománya volt erős, ezért legfeljebb az antikommunista attitűdre lehetett alapozni, amelyről azonban kiderült, hogy hatása torzító, érvényessége pedig időleges.

A rendszerváltás előtt az ellenforradalom cáfolataként megjelenő történelmi érvek főleg a forradalom antisztálinista, ám kimondottan baloldali vonásait emelték ki. Az antikommunista és erősen jobboldali jellegű vonások bemutatásával csínján kellett bánni, ha valaki nem akarta a kádárista interpretáció utóvédharcait erősíteni. E megközelítés tarthatatlansága akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a jobboldal 1956 kisajátítását szinte az „ellentétébe fordított kádárista koncepció" jegyében kezdte meg végrehajtani, vagyis az októberi eseményekben - sőt azok előkészítésében - valamiféle jobboldali eszméktől vezérelt nemzeti ellenállás, majd szabadságharc létezését igyekszik kimutatni. (Nem is bocsátják meg soha Mink Andrásnak a csínytevését, aki ezt a törekvést az egykori Hollós Ervin-féle „bizonyítékok" felmelegítésével leleplezte és komikussá tette.) Az 1956 örökségének kisajátításáért megindult harc igen gyorsan belefulladt az események redukcionista értelmezésébe, a preferált hagyományok eltorzított abszolutizálásába. Politikai dokumentumokban ez kifejezetten mítoszgyártásként, gyatra színvonalú historizálásként jelent meg, amelynek elrettentő példáját láthattuk a Fidesz 2001-ben kibocsátott programértékű vitairatában.

A rendszerváltást követő „igazságtételi" politika felgerjesztésével sikerült elérni, hogy az ötvenhatosok egy része (és még többen ál-ötvenhatosok) radikális jobboldaliságukkal és intranzigens magatartásukkal szinte feléleszszék az „ellenforradalmi csőcselékről" szóló kádárista vádat. Nem a magyar október eredeti törekvéseire és eszméire, hanem a megtorlással elszenvedett sérelmekre vezetik vissza mai állásfoglalásukat 1956-ról, s ezzel önkéntelenül is segítik a torzkép kialakítását. Felfogásuk alapja kérlelhetetlen erkölcsi ítélet, amelynek személyes jogosultságát kétségbe vonni nem lehet, ám ez a megközelítés a szélesebb kitekintésű racionális vitát eleve kizárja.

Ötvenhat szimbolikus alakjának, személyi megtestesítőjének kiléte körül is áldatlan harc indult. Már az első jobboldali kormány megkezdte a rendszerváltás végrehajtásával „elhasználtnak" tekintett Nagy Imre háttérbe szorítását. Nem kellett nekik a kommunista Nagy Imre közösen vállalható nemzeti politikusként, ám azt sem akarják megengedni, hogy a baloldal a magáénak tudja. Nem titok, hogy a mai MSZP koncepciója erősen „jobbra" áll Nagy Imre hajdani nézeteitől, de hát az örökséghez való jogát nem is politikai, hanem csakis morális alapon tagadják meg. Antall Józsefnek volt egy hamvába holt kísérlete Tildy Zoltán szerepének fölértékelésére, erre azonban semmiféle fogadókészség nem mutatkozott. Feltűnő, hogy a rendszerváltás idején oly sokat emlegetett Bibó István alakja milyen gyorsan elhalványult, nézetei iránt milyen rohamosan csökkent a kereslet. A jobboldal azután nem is sokat veszkődött azzal, hogy valamely politikusban keresse a maga ötvenhatosságának megtestesítőjét.

A pesti srác mítoszának kibontakoztatása arra szolgál, hogy a magyar ötvenhat valódi történelmi jelentőségének számbavétele helyett a hősiesség romantikus képe legyen a domináns. Azt a tendenciát erősíti, hogy az áldozatokkal való azonosulással az ötvenhatos hagyomány ápolói a funkciótlanná vált antikommunista attitűdbe merevedjenek, és tárgyat találjanak a gyűlölködéshez. Jellemző, hogy a tragikus sorsú Tóth Ilonát és Mansfeld Pétert választották ki jelképes alakokká. Nekik nem a forradalom igazi tartalmához, hanem a megtorlás kegyetlenségéhez van elsősorban közük. Kiemelésük a tragikus-romantikus nemzeti történelemszemlélet továbbéltetésének szándékát példázza: a forradalomban a vereség a domináns mozzanat, hiszen erre lehet engesztelhetetlen sérelmi politikát alapozni. Nem véletlen, hogy 1956-ból a jobboldal nem pozitív energiákat származtat az új generációkra, hanem a vereség és a megtorlás keltette frusztrációt és gyűlölködést, az ádáz és kérlelhetetlen szembenállást hagyja örökül.

A „kié ötvenhat?" kérdést történetileg a legegyszerűbb a „ki csinálta ötvenhatot?" problémára visszavezetni, amely vitából morális megközelítés mellett csakis a nagyobb személyes áldozatvállalás kerekedhet felül. Ötvenhat történetét elfogulatlanul kutatva és valóságos tartalmát keresve egyértelműen kitűnik, hogy a forradalom meghatározó vonulatai csak együtt hozhattak eredményt. A felkelők harca, a munkástanácsok és a forradalmi bizottságok, a forradalmat előkészítő baloldali értelmiség nyomása nélkül a hatalom berkeiben sohasem mehetett volna végbe a fordulat a nemzeti demokratikus mozgalom törekvéseinek elfogadására, e fordulat nélkül viszont egy pillanatra sem születhetett volna meg a remény, hogy a forradalom intézményesül, és céljai valóra válnak. Ezért minden egyoldalúság - amely pedig a kisajátító szándékból óhatatlanul ered - történelemhamisításhoz vezet. Tévúton jár, aki csak a sajátjának tekintett ötvenhatos hagyományt akarja tudomásul venni; nem lehet kinek-kinek kedvére szemezgetni az örökségből, ha valóban szembe akarunk nézni a történelemmel.

Nemzeti megbékélésen megbocsátást érteni súlyos tévedés. Természetesen nem azért, mintha ne volna kinek és ne volna mit megbocsátani. A delegitimációs-diszkreditáló szándékok alapján követelt bocsánatkérés azonban álságos: a kollektív politikai öngyilkosságon kívül nincs számukra elfogadható engesztelő gesztus. Aki a megbékélést hirdeti, annak pontosan meg kell mondania, hogy mit ért rajta. Ha lehetséges ma egyáltalán ilyesmi, akkor annak legelső jelentése a történelmi igazsággal való megbékélés. (Igazságon persze nem valamiféle abszolútumot értve.)

A jobboldal elszántan historizál és mítoszt épít. A szocialista pártvezetők kegyeletet rónak le, hatalomra jutva anyagi kompenzálással, kitüntetésekkel és egyéb pótcselekvésekkel kísérleteznek. A liberálisok reménytelenül próbálnak kitörni a hamis megosztásból szőtt hálóból. A történész pedig „hasztalan vonyít".

A mítoszteremtés fölöttébb káros tevékenység, ettől eltérően viszont a hagyományok érzelmektől sem mentes racionális ápolásának megvan a pozitív funkciója a társadalom kollektív történelmi emlékezetében. Az a kérdés: lehetséges-e az 1956-os történelmi örökséget olyan módon az emlékezet alapjává tenni, hogy az megfeleljen a tudomány eredményeinek is? Az ötvenhatos tradíciók sokféleképpen csoportosíthatók. A forradalom történetét kutatva - emellett az utóbbi évek ötvenhattal kapcsolatos politikai fejleményeit is felmérve - úgy látom, legalább hatféle, a valóságos történelmi fejleményekben gyökerező hagyományt érdemes számba venni, amelyeket az eltérő politikai nézetek képviselői időnként jelentősen eltérő módon értelmeznek, hangsúlyoznak vagy éppen negligálnak. Ezek a következők:

1956 októberében szemernyi kétség sem lehetett az iránt, hogy a nemzeti függetlenség kivívása nélkül, egy despotikus nagyhatalom függőségében lehetetlen a demokratikus politikai átalakulás, a szabadságjogok elérése. A tömeges lázadás egyik kiváltó oka az volt, hogy a nemzeti érzést éveken át lábbal tiporták, így a szovjet hadsereg felvonulása Budapest utcáin a várt elrettentő hatással szemben nyomban nemzeti szabadságharccá változtatta a felkelést. A függetlenségi harc - mint a legfőbb egyesítő erő - elfedte a közös célért küzdők politikai nézeteinek szélsőséges különbségeit is. A függetlenség megteremtésén kívül sok felkelőnek nem is volt világos elképzelése a forradalom céljairól. A fegyveres harc logikája szerint hajlamossá váltak mindent leegyszerűsíteni a hazafiak, illetve az idegen elnyomók és kiszolgálóik közötti szembenállásra. Áldozatvállalásuk meg is teremtette az erkölcsi alapot hozzá, amelyet később a kegyetlen megtorlás még meg is erősített.

A magukat szabadságharcosoknak tekintő felkelők nem foglalkozhattak azzal a dilemmával, hogy Magyarországnak a nagyhatalmi politika erőterében vannak-e valós esélyei a függetlenségre. Nem törődhettek azzal, hogy a kormányfői poszt - egyébiránt alapvetően hibás, mert személyi garanciák nélküli, valamint a szovjet beavatkozással és a kényszerintézkedésekkel azonosuló - elfogadása után Nagy Imre milyen kompromisszumokra kényszerült a mozgástér tágítása és a legrosszabb fejlemények elkerülése érdekében. Az ilyenfajta mérlegelés áldozatvállalásuk értelmét kérdőjelezte volna meg. Az október végére, november elejére kivívott időleges győzelem még inkább megerősítette hitüket a fegyveres harc erejében és hasznosságában.

A nemzeti szabadságharc ereje olyan nyomatékot adott a függetlenségi törekvésnek, hogy egyértelművé vált: a belpolitikai konszolidáció feltétele Magyarország semlegességének deklarálása. A Nagy Imre-kormány semlegességi politikája mögött azonban nem csupán ez a szándék állt. A semlegesség kinyilvánítása nem indítóoka volt a második szovjet inváziónak, hanem kísérlet annak elkerülésére. Nagy Imre a magyar ügyet a világpolitika szintjére próbálta emelni, Magyarország nemzetközi státusának átértelmezésével teremtve új helyzetet. A semlegesség a nemzeti függetlenség és szuverenitás akkor egyedül lehetséges formájának megteremtését célozta. A Nagy Imre-kormány ajánlata azonban az adott nagyhatalmi konstellációban nem találhatott fogadókészségre. Fontos (bár nem lélekemelő) ötvenhatos hagyomány e faktum tudomásulvétele, amely tényezője lett a kádári „reálpolitika" elfogadásának és a rendszerváltás békés jellegének egyaránt.

E hagyomány forrása Mindszenty József nevezetes beszéde 1956. november 3-án, amikor kijelentette: „ne tévesszük szem elől, hogy az országban lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc". Nem titkolta: a szabadságharcot nem csupán a függetlenség kivívására vonatkoztatta, hanem az egész 1945 után kiépült rendszer megtagadására értette, belefoglalva a rövid életű demokratikus köztársaságot is. A rendszerváltás utáni jobboldal jelentős része számára ma is ez az értelmezés 1956 hagyományának fundamentuma. Ha azonban a mindszentysta tradíció az igazi, akkor Nagy Imre koalíciós kormányának hagyománya kitagadható a pozitív örökségből, de legalábbis hallgatni illik róla. Akkor az a pont, ameddig az intézményesedő forradalom eljutott - ismét Mindszentyt idézve -, csupán a „bukott rendszer örököseinek" hagyománya.

A mai jobboldal szóhasználatában „polgári forradalom" gyanánt beállított 1956-nak ugyanez az üzenete. Ez a felfogás a maga ötvenhatos hagyományát nem a forradalmat elindító eszmékből, a forradalom során kifejtett, majd intézményesülni kezdő törekvésekből származtatja, hanem az 1945 előtti „szerves fejlődés" folytathatóságára vezeti vissza. Eszerint a forradalom nem a győztes szakaszában szakadt félbe, és Nagy Imre koalíciós kormánya csak tűnő epizódja lehetett volna a fejlődésnek.

Kétségkívül létező ötvenhatos tendenciára épül ez az álláspont. Németh László erre utalva utasította el november 2-án a minden szocialista vívmány tagadására épülő felfogást, s figyelmeztetett a veszélyre: nehogy az új pozíciók felé csörtető, a régi fényük visszaszerzésében reménykedő emberek „a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust" csináljanak. Kéthly Anna erre gondolva figyelmeztetett a forradalom eszmei tartalmát és célját fenyegető veszélyre: „Nemcsak a zavarosban halászó sötét elemek munkájától kell tartanunk, de attól is, hogy a forradalom lendítőkerekére kapaszkodva, ezt a hatalmas erőt azok is saját céljaikra igyekeznek felhasználni, akiknek a Szociáldemokrata Párt részvételével végzett országépítő munka is sok volt." Bibó István, a Nagy Imre-kormány november 4-én utolsóként megnyilatkozó tagja pedig a szovjet agressziót elítélő nevezetes deklarációjában erről a veszélyről szólva adott hangot annak a meggyőződésének, hogy az ókonzervatív erők jelentkezésén a balközép koalíciós kormány gyorsan felülkerekedett volna. A forradalommal szembeállított szabadságharc vagy a tartalmilag ezzel azonos „polgári forradalom" koncepciója valójában a kádári értékelés már említett visszájára fordítása.

A világ a magyarországi felkelésben annak bizonyítékát látta, hogy a kommunista pártok által szovjet mintára felépíteni kívánt rendszer életképtelen, csakis az erőszak tartja fenn. A magyar októbert világszerte úgy tartották számon, mint az első nagyszabású népi felkelést a Nyugaton nagyvonalúan „kommunizmusnak" nevezett rendszer ellen. Ugyanakkor sok gondolkodó számára okozott definíciós nehézséget a forradalom jellegének meghatározásakor, hogy miként lehetett a magyar október radikális antikommunista jellege ellenére erősen baloldali tartalmú, s miként játszhattak benne kommunisták is meghatározó szerepet.

Különleges jelentősége volt annak a fordulatnak, amelyet a Nagy Imre nevével fémjelzett kommunista irányzat 1956-ban végrehajtott, okkal támadták a Moszkvából befolyásolt-irányított pártok oly élesen revizionista árulás gyanánt. A népi felkelés hatására a kommunisták radikális reformer szárnya rendkívül gyorsan jutott el addig, hogy feladja a proletárdiktatúra elvét, nyíltan is szakítson a sztálini rendszer „általános törvényszerűséggé" nyilvánításával, vagyis megtagadja a kommunista doktrína lényegét.

Nagy Imre mégis mindvégig, egészen mártírhaláláig kommunistának vallotta magát, mert ragaszkodott egy igazságos, egyenlőségelvű társadalom eszményéhez. Utólag könnyű illúziónak minősíteni a Nagy Imre-féle revizionizmust és nemzeti kommunizmust, kimutatva, hogy a „létező szocializmusnak" később sem alakult ki a polgári demokratikus társadalommal versenyképes válfaja. Abban a történelmi szituációban azonban a Nagy Imre-i fordulatnak progresszív szerepe volt, nagy hatást gyakorolt a baloldali gondolkodásra. A szovjet típusú nagyhatalmi és diktatórikus kommunizmus a maga szempontjából okkal taszította ki eretnekként a követőit.

1956 antikommunista hagyományának differenciálatlansága egyenesen következik az utca forradalmának apoteózisából. A fegyveres felkelés harcosainak többsége határozottan és megkülönböztetés nélkül jelölte meg az ellenséget a kommunistákban, ezen mit sem változtatott, hogy a forradalom résztvevői között sokan voltak párttagok, kommunista meggyőződésű emberek. E jelenség magyarázatát abban kell keresnünk, hogy az utca forradalma külön életet élt, elvált a hatalom berkeiben zajló politikai küzdelmektől. A kettő összekapcsolódása elengedhetetlen volt ugyan a sikerhez, ennek személyes élménye azonban hiányzott.

Nagy Imre a népi felkelés hatása nélkül nem jutott volna el a forradalom követeléseinek vállalásához. Ugyanakkor a spontán, szervezetlen, politikai és katonai vezetés nélküli felkelésnek önmagában nem lett volna esélye a győzelemre. Az egypártrendszerű diktatúra nem tette lehetővé, hogy a felkelés kirobbanása előtt megszerveződjön egy ellenhatalom, amely a felkelők támogatásának birtokában leválthatta volna a kormányt. Szükség volt olyanokra a hatalomban, akik keresztülviszik a népi követelések elfogadását, és intézményesítik az eredményeket. A felkelők nem törődhettek azzal, hogy a politikai vezetők között (szoros szovjet kontroll mellett) milyen küzdelmek zajlanak. Számukra minden, ami ott folyt, az ellenség műve volt mindaddig, amíg céljaik nem teljesültek. Nem alkudozhattak a követeléseikről, hiszen csak a nemzeti függetlenség és a szabad választásokon alapuló politikai rendszer elfogadása lehetett a biztosíték arra, hogy harcuk nem válik értelmetlenné.

A célkitűzések elfogadása után bekövetkezett velük is, ami a forradalmak harcosainak sorsa: keresték a helyüket, a feladatukat. A felkelők nem mind érezték úgy, hogy elvégezték a dolgukat, sokan közülük továbbra is teret találtak radikalizmusuknak, fegyvereiket nem a bizonytalan irányú konszolidáció szolgálatába állították. Mielőtt elválhattak volna a soraikban föllelhető szimplán bosszúszomjas, esetenként bűnöző mentalitású emberektől, mielőtt rálelhettek volna szerepükre a konszolidálódó viszonyok között, mielőtt elkülönülhettek volna egymástól nézeteik és törekvéseik különbsége szerint, ismét bekövetkezett a szovjet támadás. Természetes, hogy a differenciálatlanul antikommunista álláspont maradt számukra a meghatározó élmény egész életükre, amelyet a megtorlás és a hosszú megaláztatás alaposan megerősített. Elsősorban ellenük elkövetett bűn, ha mint egyedül hiteles ötvenhatosokat némelyek megpróbálják kijátszani más, éppoly fontos 1956-os hagyományok letéteményeseivel szemben. Ez csak tovább mérgezheti kisiklatott életüket, s felhasználásuk pártpolitikai konfrontációk kiprovokálására csak arra jó, hogy a forradalomra való emlékezés a békességre vágyó emberekben viszolygást keltsen.

Sokan tekintik a munkástanácsokat és a forradalmi önkormányzati szerveket a magyar október igazi specifikumának. Ezek a spontán módon létrejött és a közvetlen demokrácia formáit felélesztő hatalmi szervek szinte önmaguk megalkották a forradalom országos intézményi hálózatát. A bürokratikus sztálinista rendszer antitéziseként megjelent munkástanácsokat és önkormányzati szerveket sokan értelmezték az igazi szocialista forradalom megnyilvánulásaként, függetlenül attól, hogy milyen jelszavakat és fogalmakat használtak létrehozóik. Ha az értelmezéshez a szocialista eszmék forrásaihoz, igazi lényegéhez folyamodunk, akkor ez meg is felel a valóságnak.

Az új kísérlet szerves tartozéka volt, hogy a munkás-önigazgatást nem a demokratikus köztársaság intézményeinek megszüntetésével, hanem a parlamentáris demokrácia kiterjesztésével együtt kívánták megvalósítani, miközben a gyárak, üzemek reprivatizálása a munkástanácsok körében föl sem merült. Diktatúra körülményei között az önigazgató rendszer nem lehetett életképes, nem is bontakozhatott ki, amint ezt a jugoszláv kudarc ékesen bizonyította. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy nem akadt olyan demokratikus ország, amelynek gyakorlata az ötvenhatos eszményeknek megfelelő modell működőképességét igazolhatta volna. A munkástanácsok mindenesetre tanúságot tettek erejükről és elszántságukról, az önigazgató törekvéseik melletti kitartásról a forradalom leverését követő ellenállásban is, amelyet csak durva erőszakkal lehetett megtörni.

A forradalmi önkormányzati szervek, a forradalmi és nemzeti bizottságok, a munkástanácsok nem eltérő politikai koncepciók ütközései nyomán jöttek létre, hanem a közös ügyek intézését szem előtt tartva. Ennek megfelelően igyekeztek kiegyensúlyozott irányító szerveket létrehozni, amelyekben a közösség többségének bizalmát bíró, tisztességes, egyúttal a szakszerűséget is biztosító emberek vesznek részt. Jellemzően nem a kommunista párttagság, hanem a személyes magatartásban megnyilvánuló vétkes politikai előélet volt a kizáró ok.

A forradalom baloldali hagyománya mindenekelőtt a demokratikus és a szocialista értékek együttes vállalását jelenti. Ez a baloldaliság is sok összetevős, lényegét tekintve mégis egybehangzó volt. Kik képviselték?

Képviselték mindenekelőtt azok a baloldali értelmiségiek, akik Nagy Imre támogatóiként tevékenységükkel eszmeileg előkészítették a magyar októbert. Nem gondoltak felkelésre a szocializmus sztálinista elfajulása ellen, a rendszer radikális reformja érdekében léptek fel. Mégis igaza volt a kádárista értékelésnek: nélkülük nem lett volna forradalom. Kétségtelen: az egypárti diktatúrában egyedül ők voltak abban a helyzetben, hogy legalább féllegális módon szembeszálljanak a sztálinizmus képviselőivel, és nyilvánosságra hozzák eszméiket, ez azonban nem kisebbíti érdemeiket. Gondolhatnánk, ezt az evidenciát fölösleges ismételni. Nem így van: a magyar jobboldal deklarált felfogása szerint a „nagyimrés" ellenzékiek csupán belterjes frakcióharcok részesei voltak, szerepük a hatalom önkéntelen fellazításában kimerült. Ezzel szemben tény: nélkülözhetetlen szerepük volt abban is, hogy fordulat következett be a forradalom menetében. A fegyveres felkelők harca és a forradalmi szervek megalakulásának nyomása nélkül persze semmilyen döntő változás nem lett volna lehetséges, ám e „revizionista" kommunista csoport - Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Gimes Miklós és sok-sok társuk - közvetítő és nyomásgyakorló tevékenysége nélkül bizonyosan érvényben maradt volna az „ellenforradalom leverésére" irányuló koncepció, háttérben a világ legnagyobb hadseregének jelenlétével. Részt vettek a kormányprogram megfogalmazásában és a forradalmat kiteljesítő lépések előkészítésében. Forradalmi elkötelezettségük végső hitelesítőjeként pedig vezető szerepet töltöttek be az ellenállás eszmei irányításában és szervezésében.

1956 baloldali hagyománya a diákok mozgalma is. Azoké a diákoké, akik a baloldali értelmiségi ellenzék eszmei hatására, a Petőfi Körben és az országszerte megalakult hasonló vitakörökben véleményüket kialakítva pontokba foglalták a forradalom induló programját. Követeléseikkel a forradalom felülkerekedéséhez, majd támogatásukkal a Nagy Imre-kormány konszolidációs törekvéseinek sikeréhez járultak hozzá.

Képviselték a forradalom baloldaliságát a munkástanácsok, amelyek a szovjet invázió után az ellenállásban nemcsak önkormányzati jogaikhoz és a szokásos munkáskövetelésekhez ragaszkodtak, hanem kitartottak a demokratikus berendezkedés és a nemzeti függetlenség eszméi mellett is. Eleven cáfolataiként azoknak az érveknek, amelyek szerint csak a proletárdiktatúra fékezhette meg a horthysta ellenforradalmi restaurációt: ők maguk voltak ennek legfőbb gátjai.

A magyar társadalom 1956-ban a bőrén érezte a Horthy-rendszer elborzasztó tapasztalatait, s ez éppen elegendő volt, hogy a nagy többség a sztálinizmus szörnyűségeit ne arra akarja fölcserélni. Az ellenforradalmi keresztény-nemzeti kurzussal radikálisan szakító, 1945 utáni balközép koalíció öröksége kínálkozott folytathatónak.

Ötvenhat félbeszakított forradalmának baloldali hagyományát mindenekelőtt az a program képviseli, amelyet Nagy Imre koalíciós kormánya hirdetett meg. Nagy Imre demokratikus, nemzeti elkötelezettségű szocialista koncepciója, amely az évtizedekkel későbbi eurokommunista álláspont előfutárának tekinthető; Kéthly Anna ezzel sok rokonságot mutató tradicionális szociáldemokrata felfogása; Bibó István radikális nemzeti demokrata nézetei, az 1956-ban még igen hangsúlyos harmadikutas szocialista elképzelések; valamint az ellentmondásos összetételű kisgazdapártnak az a balközép irányultságú szárnya, amelyet a koalíciós kormányban Kovács Béla és Tildy Zoltán képviselt - ezek az áramlatok fémjelezték a forradalom kormányának irányvonalát.

November 3-án Losonczy Géza és Tildy Zoltán egy nemzetközi sajtóértekezleten mintegy a kormány krédójaként hirdette meg, de a forradalom testamentumává vált: „A kormány teljes egységben kijelenti, hogy az elmúlt tizenkét esztendő vívmányaiból semmit sem kíván feladni: így a földreformból, a gyárak, üzemek államosításából és a szociális vívmányokból. Ugyanígy a legteljesebb mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy a most lezajlott forradalom vívmányai a maguk teljes egészében fennmaradjanak. Így a nemzeti függetlenség, az egyenjogúság és a szocializmus építése nem a diktatúra, hanem a demokrácia alapján."

Kétségtelen: nagy feladatok vártak volna a koalícióra a forradalom baloldali vívmányainak rendszerré szervezésében. A munkástanácsok önigazgató szocializmusát össze kellett volna hangolni a parlamentáris köztársaság demokratikus többpártrendszerével, a magántulajdon védelmével és a vállalkozás szabadságával a kisiparban-kiskereskedelemben és a mezőgazdaságban. Össze kellett volna egyeztetni mindezt az állam jelentős szerepvállalásával, valamint az erős hatáskörű önkormányzatisággal a helyi politikában. Nem tudható, hogy e vállalkozás sikerrel járt volna vagy sem, hogy szabad választások után ilyen felhatalmazást kapott volna-e a megalakuló kormány. A november elején megjelent tendenciákban ettől a balközép irányvonaltól eltérő lehetőségek is benne rejlettek, s a megnyilatkozásokat nyilván befolyásolta, hogy az újabb szovjet beavatkozás fenyegető árnyékában a gyors konszolidáció igénye is mérsékletességre, az erősödő jobboldali nyomás visszaszorítására intett. Mindezen megszorítások mellett is állítható, hogy a forradalom nemzeti, demokratikus és szocialista törekvéseinek összhangja 1956. november 3-án, a forradalom leverésére megindult támadás előestéjén még megvolt.

Az 1956-os forradalom meghatározó tradíciója a többpártrendszerű demokrácia, a parlamentarizmus igenlése. Az intézményesülő forradalom magától értetődően nyúlt vissza az 1946-os köztársaság gondolatához. A forradalom lebontotta a vesztes háború után felállított korlátokat is: nemcsak az újjáéledő koalíció pártjainak szabad működését tette lehetővé, hanem a jobboldali ellenzék egésze előtt szabaddá tette az utat, beleértve a radikális, „rendszerellenzéki" jobboldali szervezeteket. Megjelenésük arra is utalt, hogy korántsem volt mindenkinek egyértelmű a köztársasági gondolat elfogadása.

A félbeszakadt forradalom nem tette lehetővé, hogy a demokrácia erői szabad választásokon bizonyítsák: a társadalom nagy többsége mellettük áll. Legitimációjuk alapja lehetett az utolsó többpárti választások eredménye, ám ennél fontosabb volt, amire Bibó István mutatott rá: a koalíciós kormány legitimációját magából a forradalomból származtathatta, hiszen a forradalom programjának alapján állt. Nagy Imre szavaival: a szabad, független, demokratikus Magyarországot képviselte. Egy valódi koalíciós kormány november 3-i létrehozásának feltétele volt, hogy a Nagy Imre-kormány megtegye e független, demokratikus köztársasághoz vezető döntő lépéseket, biztosítékot nyújtva arra, hogy a fordulat őszinte és visszavonhatatlan.

A többpártrendszer gyors kialakulása a differenciálatlan egység felbomlásának nyilvánvaló tünete volt. 1956 őszén a forradalom támogatói pluralizmust és demokráciát kívántak, de a pártok működésével járó vitákat, politikai harcokat nem szerették - különösen a felkelők és a forradalmi szervek tagjai. A forradalmat féltették a pártok túl korai megjelenésétől és marakodásuktól, tartottak a nemzeti egység felbomlásától. Igaz, hogy a pártok a forradalom előkészítésében és megvívásában alig játszottak szerepet, hiszen hirtelen kellett megszerveződniük, napok álltak csak rendelkezésükre. De mégiscsak rajtuk, a kormányzati hatalomra pályázók erőviszonyainak alakulásán múlhatott volna, merre halad az ország.

Az ötvenhatos forradalom örökségében a demokratikus köztársaság hagyománya talán a legkevésbé karakterisztikus, ugyanakkor a leginkább integráló jellegű. Magába fogadhatja a forradalom közösen vállalható, progresszív tendenciáit - anélkül, hogy bárkit is ki akarna taszítani az örökösök közül. Pozitívnak fogadja el mindazt, ami nem áll szemben a plurális, demokratikus köztársaság normáival, de azt is világossá teszi, hogy melyek az ötvenhatos eseményeknek azok a vonásai, amelyek nem tekinthetők a jó szívvel ápolható örökség részének. Az elhatárolódásnak ez a gesztusa nem bizonyos tények letagadását jelenti, s nem is csak olyasfajta eseményekre vonatkozik, amelyek egy fegyveres felkelés szennyes hordalékaként rendszerint megjelennek, hanem a kétségkívül felbukkant retrográd politikai szándékokra is. Ezekkel szemben a köztársasági hagyomány evidens módon fogadja magába a valódi népképviseleti demokráciát, a nemzeti szuverenitást, a jogállamiságot és az emberi szabadságjogok teljességét, a diktatúra minden formájának tagadását, az önkormányzatiságot és a közvetlen demokrácia formáit, a demokrácia gazdasági és szociális tartalmának komolyan vételét. Toleranciát feltételez az egymástól különböző ötvenhatos tradíciók ápolói között, a napi politikai harcokat nem kívánja összekapcsolni a hagyományőrzés eltérő formáival. Nem kerül ellentétbe a tudományos eredményeken alapuló értelmezéssel, viszont teret ad az eltérő megközelítések racionális vitájának.

A harmadik köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásának politikai háttere, a hatalmi harc taktikai machinációi eleve kétségessé tették annak a törekvésnek az őszinteségét, amely más körülmények között nagyon is méltánylandó lehetett volna, vagyis hogy a forradalom tradíciója szimbolikusan megerősítse az új köztársaság legitimációját. Mégis, ha a köztársaság polgárai ma szembe akarnak nézni múlt századi történelmünk e kivételes eseményével, a forradalom demokratikus köztársasági hagyományánál aligha találhatnak megfelelőbb, közösen vállalható szempontot az ítéletalkotáshoz. A lyukas zászló, a forradalom legismertebb jelképe mindenekelőtt a tagadás megjelenítése volt és maradt. 1956-ban azonban a nép csak látszólag hagyta üresen a kivágott címer helyét. Amikor céljait megfogalmazta, mellette mindig a legszebb hazafias republikánus szimbólumot, a Kossuth-címert avatta a forradalom jelképévé.

A „Szembenézni a huszadik század történelmével" c. konferencián 2003. május 31-én elhangzott előadás bővített változata.