Kék madárdal
Pengve törődöm jószándékaid mozsarában.
Te, akit lélegzet vegyít a világgal,
bennem az emberformára fújkált, zabolátlan
nyersanyagot forgatod, melyet nem átall
összekeverni okos szerelmed a halállal.
Intésedet talán, majd ha füstbe zártam
lényeged, akkor fejtheti meg a kék madárdal
vagy kivonással a túlvilági számtan.
Nyári éj
Hogy piheg, hogy világlik a zilált, zöld
tömegben az a lüktető seb, a gyűrött
bazsarózsa.
Kilépsz a kertbe. Nézlek. Hátrafordulsz.
Ablakra rászűrt külvilág: keretben
tükröződöm és bokron folytatódom,
de itt benn, itt, szikrázó szemgolyómon
ismerős tested zöldes árnya rebben
e világvevő, kettőzött szüretben.
Vízcsepp
Úgy hussant ide, mint egy sztalaktit
káposztapille. Csúcsán lila csilló
foszfora reszket, de bő potrohában,
a nehézkes, fordított medvefejben
már hanyatt dönti gondolatait.
Egy pillanat, s hegedűvé, hibátlan
iker köldökké hízik, majd hanyatló
atomjait csikálja. Megesetten
mereng, amíg felfuvallja magát.
Poros pöttyök, nyájban tülekedő
hurokláncok, hurkás tyúkláb-giliszták,
hasadó nyúlványok, pulykatokák,
csápos vízilepkék tolják, cibálják
egymást a déli, szűk ablakkeret
gyűjtője felé. A derűs erő
szétszórt kis szakadékokba siet.
Megszédül most, picit pukkanva tódul
a nedves fényábrákkal telefirkált
üvegtábla árterébe. A könnye
mintha megindulásra ösztökélné
a homályban derengő, holdsütötte
fennvalókat. Még ránk hagyja utódul
hullása füstjét. Ez a rettenetté
repedt igazságkeresés. A vakság
csodáért tombol. A víz vak kudarcban
forgatja, cseppenti el a világot.
Amint itt lent a csatakos, a redves
célvonalnak ütődik, visszapattan
kicsit - mohó térszomja sose látott
véget ér. Lehetne felhő, nyirok
vagy lehelet még. Felvéste a rendet
az üvegtűzben, amíg elbukott.
Teremtés
Az utolsó ágon csüng,
ott legpirosabb a cseresznye.
Újra meg újra az a pár
villan és tűz most a szemembe.
Elérhető-e vajon
az a végső egy mozdulatban?
Felérem a megfoghatót,
bár az érthető is megfoghatatlan.
Bellásan
Nincs ág, hogy a kertünk lomblana,
nincs lég, hogy a versünk élene.
Nincs fény, hogy szerelmünk dallana,
nincs dal, hogy az élet zengene.
Nincs jég, hogy a rút megfagylana,
nincs nyár, hogy a szép felfénylene.
Nincs nincs, hogy a van meglátszana,
nincs hang, hogy a versem églene.
Nincs zöld, hogy a csönd már zöldlene,
nincs kék, hogy a kékség szólana.
Nincs föld, hogy a föld már földlene,
nincs rossz, hogy a jóról vallana.
Váradyszabolcsosan
A régi költeményt ha megtalálom,
a míveset, mi itt pihent a polcon,
a régi versed visszahív, barátom.
A múlt a mostra gyorsan visszarámol
ezt-azt, az antik órát és a tollat,
a papírt, amire a versed írtad.
A kedvenc borospoharad is itt van.
Kerülj elő, és rosszkedvem elillan.
Téreysen
Ha fölszállunk jókedvünk magasán a
kettes villanyosra, élvezem;
átüt lelkünkön, apály vált dagályra,
miféle áram az, kedvesem!
Bekapcsolt porszívó, szívom a tájat,
„Ez a Lánchíd!", „Az a Parlament!"
„Picsába!" ordít föl jobbra egy részeg,
mert Johnnie Walker a lábára lépett.
Szempillantás alatt színt vált a lelkem,
elmém elsötétül, gyászhuszár,
époszt dúdolgattam, de kizökkentem,
a durva hang mindent szétkuszált,
mit szívvel gyűjtögettem és növeltem,
a rím kedvéért: jó verskufár,
ellopta tőlem ez az idióta!
Pacsirta helyett versem csak kabóca.
Oraveczesen
Jani (a félfülű) az utca másik oldalán lakott,
15,6 méterre pöttyös Erzsébet házától,
őt azért hívták így, mert kétéves,
hat hónapos és háromnapos korában
himlős lett szegény, csúnya, heges lett
rózsás, kis orcácskája, Béla pedig, mikor
meglátogatta unokafivérét, Zsigát, természetesen
a boltos Zsigára gondolok, hiszen kicsi Zsiga
meghalt a Don-kanyarnál, nagy Zsiga pedig
felakasztotta magát a pajtában, mivelhogy
felesége, Aranka szemrehányásait nem bírta tovább,
miért léptél be a téeszcsébe? ezt ordítozta
Aranka 1961 telén, épp akkor, amikor apám,
Katalin néném, Laci, Pista nekifogtak a kukorica-
morzsoláshoz, miközben anyám, most is elszorul a
szívem, ha erre gondolok, oly szomorúan nézte
a petróleumlámpát.
Séta
Zolinak
Kérdeztem hogy mit szó-
rakozik ez velünk mondtad ne-
vét hiába szádra ne
vedd akkor eszembe jutott
mi mindent elhagytunk már
meséket nőket cigarettát hogy
legalább ez megmaradjon és
mit őrzünk hogy később majd
mint zöld üveg alján a régi bort
fény felé tartsuk ezt az ujjnyi
múlt időt mondjuk jó volt
így esni fog mondom
most megállsz nézel rám s én
jobb híján fejed fölé
tartom kabátomat ne-
hogy megázz amíg elgondolkodsz egy
s máson amíg átgondolod mit is
Prológus
„De április napszálltái, ki tudja,
Idézik holt időm s a tavaszi Párizst"
T. S. Eliot
(Tandori Dezső fordítása)
Előhívni egy félmosolyt, a
hajszálak végén meg-
bolyhosodó híg délelőtti fényt,
ahogy felragyog, egy házszámot, be-
járatot, s otthon ülhetsz
barna, bús szobádban, vagy
kávéházban, figyelheted az
utca vonalát, ő benne
lesz a riadtan felcsapó
madárcsapatban, benne a
gondolatban, lombrezdülésben,
indulásban és megérkezésben,
benne a kenyérben, a késben,
minden feltevésben, a moz-
dulatokban; ezt előhívni még, mint
éjbe veszett álom sejtelmét
ébredés után, mint letűnt
napjait az emlékezet, ki-
nyújtott kéz a kezet, s otthon
ülhetsz barna, bús szobádban, vagy
kávéházban, figyelheted az utca
vonalát, ő benne lesz. Történik veled.
Egy utóirat nem árt
Szia, kicsim, megint akadoznak a szavak,
Csücsülök a folyosón felhúzott lábbal,
Nézem szemben a foltokban hámló falat,
Hajlong és törölget és derekat fájlal,
Már csak takarítók lepik el az épületet.
Borongós késő délután lett, techno-szürkület,
Bár tejjel, mézzel, kólával folyónak ígérkezett,
Napszaknak, amely nem sért se szemet, se fület.
Előző leveledben azt írod, hogy nem
Szeret senki stb., és valaki azt mondta
Rólad, idióta vagy, hogy kiújult pollen-
Allergia gyűröget a markában hetek óta.
Azt is írod, hogy élvezni akarod a semmit-
Tevést, nem elveszni benne, belebújni, ameddig
Üresre facsartnak érzed magad. És a lány felvitt
Oda és lefele mutatott, hogy megértsd, hogy telik
El ez az egész. Egy pillanat. Azt írod még: egyetlen
Dolgot akarsz: feloldozást. Szarsz is te a tanra,
Gyors válasz kell neked, tudom, de kedves, nem
Várhatod tőlem. Épp felmosnak alattam. Csókol-ölel: Anna
(Félre)
Ha nem nézne rám most így, próbálnám
bebizonyítani, hogy nem érdemes
megbíznia bennem. Hogy senkit nem
hívtam a ballagásomra, a könyvbe-
mutatómra, és nem mentem el a déd-
nagyapám temetésére.
Akkor tuti azt mondanám, hogy lám,
a szerelemgyerekek elől az Ég félretesz
minden akadályt, és hogy mi innen
nem túl messzire látunk; hogyha fellökne
mégis valaki, emelj föl, hogyha szeretnéd,
de erre várnod azért nem kéne.
Hogy nekünk nincsen, ne is számíts rám,
nincs szükségünk, majd lesz, ami lesz,
ha melegséget éreztem, hát rosszul hittem,
mi nem érünk haza, csak hajnali ötre,
nekünk nincs szívünk a klasszikus, szét-
nyűtt értelemben véve.
Ez már csak
Várady Szabolcsnak
Ez már csak az a Föld amit egy buboréknak fújtak
szappanos vízből a szálldosó angyalarcúak
rácsorgó nyáluk a Nílus a vékonyan kiült hab
a tenger - azután elhagyták ők a Tejutat
azóta fölváltva néznek ezen a légi gömbön
minden új morajlást s fölényesen ha tehetik
míg súlyosan horkan az űr és minden létező fönn
unja már a Föld mozdulatlan történéseit
A vendégangyal megszökik
A megjárt és taposott sík terep
a kórháztól hazáig vezetett,
s egy angyal, olyan, mint aki vigyáz-
ott Radnótira is (nincs ámítás,
se bűbáj, pláne bölcs tapasztalat,
csak mint ő se, az angyalarcokat
mi se látjuk), talán nyitotta épp
ébredező és csipás nagy szemét,
s mert modern angyal, kávét készített,
habár érezte, hogy frissen tipeg,
nem kavarta, szívta az édeset,
mert kávéját isten cukrozza meg,
és falatozta mellé szendvicsét.
Az ablakon át hallott jönni még.
Gyorsan csoszogtam, a hideg ha csíp,
a test nem félti ízületeit.
Hallott még, aztán szedelőzködött,
a kávét itta két lépés között,
csészéjét el se mosta, épp elég
időbe került a kenyér belét
zsebébe dugni. Itt léptem be én.
Eltűnt. Hogy hova, még ma sem tudom.
Csak emlékszem, befújt a téli szél
a félig nyitott konyhaablakon.
elcsábítottam egy doktorandát
az ablakban álldogál, seszínű neglizsében.
ilyen színe lehet ennek az egész szerelemnek.
seszínű neglizsében hozza a kávét.
meglököm, persze szándékosan.
sötétbarna lesz a csipke és selyem.
engedi. hagyja, hogy ellepje,
bőrére tapassza, beborítsa.
nem idegesítő?
így hagyta ott a férjét is. azt a szent embert,
valami írófélét. bizony mondom nektek,
olyanokat is hord hátán a föld.
élő és tevékenykedő és reggel kávét főző
és ugyanígy feleségére locsoló csodabogarakat.
azt mondják, az a hír járja, hogy
azóta beletemetkezett az írásba.
fura szó: beletemetkezett, nem?
és vajon hetvenkét óra múlva levegő és étel-ital nélkül
ugyanígy ezt nyilatkozza majd valami
furcsa hanghordású rádióriporternek, hogy aszongya,
azóta beletemetkeztem az írásba.
és remeg a kezében a mikrofon, abban meg a hangja.
a felesége, az EX, pedig sírva fakad,
egyszer engem átkoz, egyszer a maga hülyeségét.
ilyenkor mindig leülök vele szemben, malmozom és vigyorgok...
meg ami még eszembe jut...
erre ő párnák és takarók közé temetkezik,
hogy végül egészen egy kriptában, egy halottasházban érzem magam,
és vígasztalom és főzök neki egy teát
(ami mégsem olyan erős, mintha kávét főznék),
és vigasztalom és készítek egy forró, habos fürdőt
(nem volt még arra példa, hogy egyszer is elmerült volna ezekben a forró
habokban),
és mellé telepszem,
és vigasztalom és vigasztalom és vigasztalom,
amíg azon nem kapom magam,
többször előfordult már,
hogy a következő szavakat csócsálgatom,
persze csak magamban, az elmémen belül,
nehogy elölről kelljen kezdenem az egész nyakatekert procedúrát, tehát:
„...egészen beletemetkeztem már a vigasztalásodba..."
a végtelenségig,
mint valami rövidke, nyakatekert fohászt.
és végül mind a ketten
(figyelték? különírják, a két fogalmat egymástól élesen elválasztva)
mély álomba zuhantunk,
és álmunkban persze egymás testére tekergettük
különböző szerelmes kifejezéseinket.