A Mozgó Világ internetes változata

Falenin

„Arca szobor lett, lába gyökér."

(Arany János: Tetemre hívás)

A Nógrád megyei Benczúrfalván, Benczúr Gyula egykori műteremkúriája - ma ifj. Szabó István szobrászműhelye - udvarán egy hatalmas faszobor áll, id. Szabó István szobrászművész alkotása: a világ legnagyobb fából faragott Leninje. Az óriásszobrot hiába keressük a Guinness rekordok könyvében - a kitüntető címet a korabeli sajtó adományozta a műnek -, ám így post festa már nincs okunk kételkedni az egykori szobrászteljesítmény világrekord voltában.¹

Id. Szabó István (1903-1992) kerékgyártó mesterként, őstehetségként kezdte alkotói pályáját, s a felszabadulás után vált elismert képzőművésszé. Művészi hitvallását és szobrászi tematikáját a dolgozó nép melletti elkötelezettség határozta meg. Legismertebb munkája a nógrádi bányászok életét megörökítő sorozat, amelyért 1959-ben Kossuth-díjat is kapott. A „fafaragás költője" a bányászábrázolások és népi zsánerszobrok mellett partizánemlékművet és munkásszobrokat is készített, részt vett a budapesti Sztálin-szobor pályázaton, és „pályázat nélkül, mintegy belső parancsra" több változatban, fából megfaragta Marx, Engels és Lenin portréját. „A régi kommunista tiszteletét rótta le velük a munkásmozgalom vezetői előtt."²

A pártállam évtizedei alatt szokássá vált valamilyen kimagasló teljesítménynyel, egyéni vagy kollektív felajánlással, tervtúlteljesítéssel köszönteni az ország vezető erejének a kongresszusát.³ Faszobrász számára szakmai bravúr egyetlen farönkből hatalmas emberi alakot kifaragni, alkalmas a figyelemfelkeltésre, ezért id. Szabó István 1962-ben elhatározta, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusa tiszteletére egyetlen fatörzsből kifaragja Vlagyimir Iljics Lenin alakját.

A vállalkozáshoz méltón a méretnek és az alapanyagnak is illett rendkívülinek lennie, hiszen „Lenint sem akármilyen fából faragták". Az ideológiai elvárásnak megfelelően a korabeli sajtóinterpretációk megpróbáltak a szobor köré „jelentőségfokozó" legendát szőni. A Magyar Rendőr képtudósítása szerint a mű „annak a tölgyfának a törzséből készült, amely alatt annak idején Rákóczi is megpihent",⁴ ami történeti alap nélküli jelentéstársítás, amellyel megpróbálták Lenint a magyar történelem „haladó hagyományaival" kapcsolatba hozni, hasonlóképpen a salgótarjáni Rákóczi-tölgy munkásmozgalmi legendásításhoz, amelyből az ötvenes években előbb Rákosi-fa, majd vöröskatonák emlékfája lett. Az Esti Hírlap - a történeti aspektust megyei szintre helyezve - arra hívta fel a figyelmet, hogy a művész a szobrot „Nógrád megye legöregebb fájából", egy hatvanmázsás, két méter átmérőjű fatörzsből faragta ki.⁵ A Nógrádi Népújság a teljesítmény fizikai oldalát - maratoni (sztahanovista? sziszifuszi?) jellegét - domborította ki, amikor az olvasóval megosztotta a műhelytitkot, miszerint az alak kifaragásához „milliónyi pörölyütés szükséges", s „a véső több mint száz kilométer utat tesz meg" a munka befejezéséig, a pártkongresszus megnyitásáig.⁶

Az MTI - több napilap által is átvett híre - szuperlatívuszokban, művészettörténeti csúcsteljesítményként tudósított a készülő műről, amely „a faszobrászat több ezer éves történetében ismert legnagyobb méretű alkotás" lesz, ami nyilvánvaló túlzás, még ha a „világtörténelem legnagyobb alakjának" a szobráról s a „faszobrászat ma élő legnagyobb művelőjének" az alkotásáról lenne is szó.⁷ Egy másik verzió természeti (emberfeletti) motívummal próbálta dúsítani a mű keletkezéstörténetét. A Magyar Nemzet szerint a hatalmas tölgyfát villám sújtotta, s a vihar döntötte ki, mielőtt a szobrász vésője alá került volna.⁸ A művész 1969-ben megjelent memoárkötetéből kiderül, hogy az ajándékba kapott fa - bár kétségkívül méretes példánynak számított - valójában egy közönséges tölgyfa volt, amelyet a cserháti erdőgazdaság egy házhely kialakítása miatt ítélt kivágásra. Kitermelése és hazaszállítása hősies munkával történt: az acélgyártól kapott három öttonnás daruval tudták csak kiemelni a földből.⁹ Mindenki társadalmi munkában dolgozott, ezzel is kifejezve a vállalkozás szocialista jellegét.

A művésszel 1963-ban készült riport így idézte fel a mű megszületését: „Szép fa volt. Nézte, tapogatta hűvös, csontkemény simaságát. Valami olyat kellene belőle csinálni - gondolta -, ami nekem is, meg másoknak is örömet okoz. Valamit kellene belőle csinálni. És egész nyáron, egész ősszel dolgozott. Az óriás fatörzsből kifaragta Lenin alakját. Nem fénykép, nem festmény után, csak emlékezetből. - Sokszor láttam már képen Lenint, és holtan is Moszkvában, ahogyan feküdt, és tudtam azt is, milyen lehetett. Meg hát, szerettem is - vallja a művész. A szobrot most kiállítják a Műcsarnokban. Majdnem öt méter magas. Kicsit előrehajolva áll, az arcát csöppet felemeli, egyik keze a mellén, a másik csöndesen leeresztve. Talán ilyen lehetett."¹⁰

A szobrász a fa gyökérzetét talapzatként meghagyta „annak szimbólumaként, hogy a kommunizmus gyökerei életünk mélyébe hatolnak, s ebből nőtt ki az eszme megalapozója, Lenin".¹¹ A Műcsarnokban a kompozíció a kiállítás fő helyére került.¹² A rendezés a gyökértalapzat köré erdei növényzetet varázsolt. „A földből kiemelkedő, a gyökérzetből kinövő s az ég felé törő szobor szimbolikus: A forradalmár elszakíthatatlanságát fejezi ki a természettől, az emberektől, a földtől, tanúskodván egyszersmind egy népművész szocialista hitéről, forradalmi pátoszáról, művészi elveiről is."¹³ A kiállított műtárgyat az Erdőgazdaság és Faipar című szaklap így méltatta: „A monumentális erejű Lenin-szobor a művész vallomása, hogy Lenin alakja számára egy fiatalkori élmény lenyűgöző emléke, egy olyan korszaknak a Lenin-portréja, amikor a legjobbak már tudták, minden idegszálukkal érezték, hogy a magyar nép sorsának jobbra fordulását csak a lenini út biztosíthatja."¹⁴

Szobrászszempontból a „lenini út" persze monumentális költségvetésű szobormegrendelésekkel volt szegélyezve. Ebbe a hivatalos szoborpanteonba az outsider palócföldi fafaragó műve nem igazán illett be: naivnak s kortévesztettnek tűnhetett. Kontha Sándor 1970-ben, a magyarországi Lenin-ábrázolásokat a moszkvai Iszkussztvo folyóiratban áttekintő cikkében elismeréssel vegyes óvatos bírálattal illette id. Szabó munkáját, aki „ha nem is teljes sikerrel, de az emberek fölé magasló Lenint, szinte magát a lenini eszmét fogalmazta meg".¹⁵ Valójában - ha ezt nem illett is kimondani - a vállalkozás sikertelenül végződött. A művész túl nagy fába vágta a fejszéjét: a szobor kész lett ugyan a pártkongresszus novemberi megnyitására, de az elkészültéről különös mód már sem a helyi, sem az országos sajtó nem számolt be, egyedül a Kisalföld adott rövid hírt róla.¹⁶ A mű csak 1963 tavaszán, id. Szabó műcsarnoki gyűjteményes kiállítása kapcsán kapott újra médianyilvánosságot. Pedig a kongreszszuson szobrászi alkotások is szerephez jutottak: a pártkongresszusok hagyományos színhelyét, az Építők Szakszervezete Rózsa Ferenc Művelődési Házának nagytermét Lenin vörös és nemzetiszínű zászlókkal övezett hatalmas domborműves portréjával díszítették, a szónoki emelvény előtt pedig a szovjet testvérpárt, az SZKP szoborajándékát, Vera Muhina Munkás és kolhozparasztnő című híres alkotásának az életnagyságúra kicsinyített mását helyezték el.¹⁷

A földbe gyökerezett lábú Lenin iránt sem a budapesti, sem a megyei pártközpontban nem mutatkozott megfelelő érdeklődés.¹⁸ Talán a menedzseléssel volt a baj, talán a figura sikeredett túl esetlenre és propagandisztikusra, ma már kideríthetetlen. Tény, hogy a szobrot nem sikerült köztéren vagy középületben elhelyezni. Hivatalos felállítása már 1962-ben is anakronisztikus és groteszk lett volna, ekkortájt már inkább ártott, mint használt volna az eszme reprezentációjának. Pedig a mű ideológiailag megfelelt a pártkongresszus által meghirdetett kultúrpolitikai irányelvnek, amelynek lényegét Kádár János főtitkár így foglalta össze: „A párt és népünk számára a művészi alkotás eszmeisége, mondanivalója, a szocialista tartalom a legfontosabb."¹⁹

A műcsarnoki kiállítás után a szobrot Salgótarjánba szállították, ahol a szabadtéri szoborkiállítások színteréül szolgáló főtéren állt egy ideig, majd visszakerült a művész benczúrfalvi műtermének az udvarára. Valószínűleg a művész sem volt teljesen megelégedve a szoborral, erre utal, hogy az évek során többször is átfaragta.²⁰ A nyolcvanas évek elején felmerült, hogy a mű az akkortájt átadott paksi atomerőmű főbejárata elé, illetve a villamos művek albertirsai alállomása elé kerül, de ezekből az elképzelésekből végül nem lett semmi.²¹ A paksi felállítás eszmei apropója az lett volna, hogy az atomerőmű szovjet segítséggel épült, az albertirsai helyszín esetében pedig az apropót az adta, hogy ez a létesítmény volt a Szovjetunióból távvezetéken érkező villamos energia elosztóállomása.²² A mű végleges elhelyezésére még egy kísérlet történt, tervezték, hogy a nógrádgárdonyi tüdőszanatórium parkjában állítják fel, azonban ez sem valósult meg. (Az itteni felállításnak különösebb jelképi üzenete nem is lett volna, hacsak nem a „lenini út" végállomására való utalás.)

A rendszerváltás után id. Szabó több politikai tartalmú köztéri szobrát eltávolították eredeti helyéről: lebontották a bátonyterenyei Lenin-szobrát, valamint a Salgótarján fölött magasodó partizánemlékmű fémkolosszusát.²³ A benczúrfalvi Lenin is szálka volt egyesek szemében, néhány tiltakozó szerette volna ledönteni, az ugyanis az evangélikus egyház által visszakövetelt műterem előtt áll.²⁴

Az óriás Lenin iránti utolsó érdeklődők a kilencvenes évek elején jelentkeztek: kínai üzletemberek szerették volna megvásárolni és kiállítási céllal Sanghajba vinni a szobrot, a restaurálás és a szállítás tetemes költsége miatt azonban végül elálltak a szándékuktól. A szabad ég alatt álló szobor az évek során pusztulásnak indult (megrepedezett, méhek költöztek bele, a gyökértalapzat letörött stb.). A kilencvenes évek végén ifj. Szabó István annak érdekében, hogy megállítsa a tönkremenetelt, és semlegesítse a műtárgy politikai jelentését, kátránypapírral fedte be a szobrot, amely egy letűnt világ itt felejtett bálványaként a születése helyén árválkodik ma is, becsomagolva várva sorsa jobbra fordulását.²⁵

Kár lenne pusztulni hagyni a magyar faszobrászat eme múlékony remekét! A világ legnagyobb fából faragott Lenin-szobrának a Terror Háza szoborgalériájában vagy a budapesti Szoborpark továbbfejlesztéseként tervezett Mementó Park valamelyik leendő épületében lenne a helye, emlékeztetve a korra, amelyben a monstrum született.

¹ A rekordok könyve egy magyar szoborrekordot tart nyilván: Horváth József körmendi kőfaragó 504-es méretben kifaragta apja bakancsát. A kőbakancs 1,7 méter magas és 5 tonna súlyú. (Guinness rekordok könyve. Budapest, 1997, Magyar Könyvklub, 153. o.) Egy másik, nem hivatalos csúcs: Európa legnagyobb köztéri faszobrának tartják Velekei József Lajos szobrászművész 12 méter magas kompozícióját, a gödöllői Világfát, amelyet 1992-ben, a szovjet csapatok kivonulásának első évfordulóján, a Magyar Szabadság Napján emeltek.

² Csap Erzsébet bevezetője. In: id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászművész kiállítása. Műcsarnok 1973. Budapest, 1973, Kiállítási Intézmények, oldalszámozás nélkül. A művész Lenin-portréi 1987-88-ban szerepeltek a Leninvárosi Múzeum megnyitása alkalmából rendezett Lenin-emlékkiállításon.

³ A kongresszusi években széles körű munkaverseny bontakozott ki a népgazdaság valamennyi ágazatában. A kongresszus körüli napokban a sajtó tele volt termelési sikerekről, rekordokról szóló beszámolókkal. Az MSZMP VIII. kongresszusa alkalmából például Somogy megye szövetkezeti gazdaságai „a kongresszus tiszteletére tett felajánlásukat is túlteljesítve 105 000 hízott sertést adtak le közfogyasztási célokra". Lásd: A kongresszusi verseny sikerei a mezőgazdaságban, Népszabadság, 1962. november 20. 4. o.

⁴ Hazánk Életéből. Magyar Rendőr, 1962. augusztus 25. 2. o. Lásd még: Lenin négyméteres szobrát készíti el idős Szabó István Kossuth-díjas. Magyar Nemzet, 1962. május 25. 4. o.

Ilyen volt (1962)

⁵ Lenin-szobor egy évszázados tölgyből. Esti Hírlap, 1962. május 15. 2. o. Más forrás szerint a fatörzs száznegyven mázsát nyomott. Lásd 8. jegyzet.

⁶ Készül a nagy életmű... Nógrádi Népújság, 1962. augusztus 19. 4. o.

⁷ A világ legnagyobb faszobrán dolgozik id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászművész. Zalai Hírlap, 1962. augusztus 8. 1. o.

⁸ k. a.: Ötméteres Lenin-szobor egyetlen tölgyfatörzsből. Magyar Nemzet, 1963. március 28. 4. o.

⁹ id. Szabó István: Fába faragott esztendők. Egy szobrászművész emlékei. Budapest, 1969, Magvető, 455-458. o.

Ilyen lett (1963)

Ilyen (2003)

¹⁰ Lásd 8. jegyzet.

¹¹ Lásd 5. jegyzet.

¹² A kiállításon a művet terven felül, „ráadásként" mutatták be. Erre utal, hogy a katalógusban, a kiállított művek jegyzékében nem szerepel. A műtárgyjegyzék három másik (körtefából, kőből, illetve bazaltból készült), kisebb méretű Lenin-ábrázolást tartalmaz. Mihályfi Ernő előszavában sincs utalás a műre. Vö. id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászművész gyűjteményes kiállítása. Műcsarnok 1963. Budapest, Kiállítási Intézmények, 1963. A katalógus szerint a kiállítást Láncz Sándor rendezte, a művész visszaemlékezésében viszont Makrisz Agamemnont említi rendezőként. Vö. id. Szabó: i. m. 458. o.

¹³ Gábor István: id. Szabó István kiállítása a Műcsarnokban. Magyar Nemzet, 1963. április 9. 4. o.

¹⁴ (-ak-): A fafaragás költője. Erdőgazdaság és Faipar, 1963. 5. sz. 22. o.

¹⁵ Kontha Sándor: Lenin a magyar képzőművészetben. Művészettörténeti Értesítő, 1970. 2. sz. 117. o.

¹⁶ Az utolsó simításokról szóló képes beszámolót Kádár János kongresszusi beszédének szövegébe szerkesztették be. Kisalföld, 1962. november 21. 6. o.

¹⁷ A kongresszus díszleteiről fotót közöl: A Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusának jegyzőkönyve. Budapest, 1963. Kossuth, 531., 566. o. Ez a kongresszus állapította meg, hogy lerakták a szocializmus alapjait, és a kizsákmányoló osztályok felszámolása után cél a szocialista nemzeti egység megteremtése, és ezen a kongresszuson hangzottak el Kádár János híres szavai: „Aki nincs ellenünk, az velünk van."

¹⁸ 1985-ben kései kárpótlásként az idős mester egy másik, kisméretű Lenin-portréját az MSZMP XIII. kongresszusa és a felszabadulás negyvenedik évfordulója alkalmából elhelyezték Salgótarjánban a megyei pártbizottságon. Lásd: Lenin-portrét avattak a megyei pártbizottságon. Nógrád, 1985. április 3. 1. o.

¹⁹ Idézi Pogány Ö. Gábor: A pártkongresszus után. Művészet, 1963. 1. sz. 3. o.

²⁰ Az átdolgozás részeként például a lábak között áttörte a kompozíciót. A művel való hosszas foglalkozás jele a szobron található téves datálás is: a véset szerint a mű 1960-1977 között készült. 1962, a munka valódi kezdete már a művész emlékezetében is a távoli múlt ködébe veszett.

²¹ Mindkét helyszín a Magyar Villamos Művek Tröszt fennhatósága alá tartozott, amelynek vezetésével jó kapcsolatai voltak a művésznek. A vállalat budapesti központjába két művet is készített, a Villanyszerelő faszobrát (1975) és - fiával közösen - egy fa domborművet Marx, Engels és Lenin portréjával (1978). A paksi atomerőmű elé végül 1985-ben Kiss István készített plasztikát.

²² És ne feledkezzünk meg Lenin híres jelszaváról sem: „Szovjethatalom+villamosítás=kommunizmus." Leninről nevezték el az első szovjet atomjégtörőt és a csernobili atomerőművet is.

²³ Mindkét emlékmű utóélete sajátosan alakult: a bátonyterenyei Lenin üres talapzatára ifj. Szabó ledöntött óbudai felszabadulási emlékművének (Nikéből Flórává) átalakított nőalakja került, a partizánt pedig a baglyasaljai szoborparkban újra felállította a salgótarjáni önkormányzat. Az eset negatív visszhangjáról lásd: Varga Imre: Pléhöcsi feltámadása. Magyar Fórum, 2002. szeptember 12. 6. o. A bátonyterenyei metamorfózisról: Boros Géza: Szobor - second hand. Élet és Irodalom, 1999. augusztus 20. 16. o.

²⁴ Az ötvenes évekbeli államosítás, Szabóék beköltözése előtt részben imaházként is funkcionált egykori Benczúr-műterem státusa körüli vitáról lásd: Matúz Gábor: Imaházi dilemmák. Képes 7, 1990. december 29. 20-22. o. A műteremkúria helyzete ma is rendezetlen, jövője bizonytalan.

²⁵ A mű a Lenin-ábrázolásokról szóló nemzetközi szakirodalomban nem ismeretes. A készültekor oly nagy hazai publicitást kapott alkotást a rendszerváltozás után megjelent életmű-katalógusban szerepeltetik ugyan, ám a sajtóvisszhangnak nyoma sincs a bibliográfiában. Vö. id. Szabó István szobrászművész (1903-1992). Szerk. Peák Ildikó, Salgótarján, 1993, Mikszáth Kiadó. A műre Prakfalvi Endre hívta fel a figyelmemet, amit ezúton köszönök. Külön köszönet ifj. Szabó Istvánnak a mű utóélete rekonstrukciójához nyújtott szíves segítségért.