Petschnig Mária Zita
Kedvezőtlen ciklusban
Az 1996 utáni négy bő esztendőt
követően a magyar gazdaságban meg kell barátkoznunk
a (legalább) négy szűk esztendővel is. A négy
bő esztendőben öszszesen 20 százalékkal nőtt
a bruttó hazai termék (GDP). A 2001 után kirajzolódó
négyéves ciklusban viszont prognosztizálhatóan
csak 15 százalékos többlet adódik, azaz négy
százalék alá került/kerül a fejlődés
évi mértéke - és ez még optimista
prognózis. 2001-ben a bruttó hazai termék növekedési
üteme már négy százalék alá esett,
2002-ben alig volt több három százaléknál,
és idénre sem prognosztizálnak az előrejelzők
3,5 százaléknál magasabb ütemet.1 2004-ben
- kedvező feltételek esetén is - legfeljebb
négy százalék körüli dinamika várható.
Kérdés, hogy a négy bő és a négy szűk esztendő köthető-e a különböző gazdaságpolitikai koncepciókat követő kormányok tevékenységéhez. Megelőlegezve a későbbi elemzést, annyi előrebocsátható, hogy részben igen, részben nem.
A rendszerváltást követő kormányzati és gazdasági ciklusok nem estek egybe. Az emelkedések és a lejtmenetek a gazdasági rendszerváltással járó átalakulási válság mellett szoros összefüggést mutattak a külgazdasági feltételek változásával is. Nagy igazságtalanság volna például az Antall-kormányra hárítani az 1991 és 1994 között bekövetkezett 13 százalékos gazdasági visszaesést, éppúgy, mint ahogy kizárólag az Orbán-kormány áldásos tevékenységének tulajdonítani az 1999-2002 közötti 17 százalékos növekedést. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert az elveszített választások után a Fidesz a kormányváltásnak tulajdonítja a kedvezőtlen gazdasági jeleket. Mértéktartó (és ezért méltatlanul háttérbe szorított) gazdaságpolitikusa így fogalmazott 2002 szeptemberében: „Magyarország - a választások után néhány héttel máris - letért arról a gazdasági pályáról, amit magyar modellként ismert meg a szakmai közvélemény. A magyar modell lényege, hogy a gazdaság úgy nőtt az EU átlagát mintegy kétszeresét meghaladóan, hogy közben egyszerre csökkent az infláció, és mintegy nem mellékesen a külső és belső egyensúly sem romlott."2
Az „ők" és a „mi", a „jók" és „roszszak" dichotómiájára lepusztított, Fidesz gerjesztette politikai gondolkodás termelte ki a kormányzati gazdaságpolitikák és a felmutatott gazdasági eredmények kétpólusú felosztását is, amelyet az ellenzéki oldalon az EU-csatlakozásra és az azt követő jövőre is kiterjesztenek. Végtelenül leegyszerűsített, kizárólag politikai érdekből fogant elemzésük szerint amíg Orbán Viktor volt a kormányfő, minden a legnagyobb rendben ment a gazdaságban, fantasztikus eredmények születtek a magyar modell paraméterei szerint, ám a Medgyessy Péter vezette kormány mindent elrontott és elront, beleértve az EU-csatlakozási tárgyalásokat is. A koppenhágai nyilatkozat aláírása óta a volt kormányfő számos megnyilatkozásában azt hangsúlyozza, hogy a csatlakozás utáni gazdasági folyamatok minősége is kizárólag a kormányzati munka függvénye; jó kormánnyal érdemes, rossz kormánnyal nem érdemes csatlakozni. Ha ő vihetne be bennünket az EU-ba, akkor minden rendben lenne, Magyarország minden polgárának olyan életszínvonala lehetne, amilyen hatvan éve nem volt, de így... Ezért - s Orbán Viktor részéről ez már a körülményekhez szelídített kompromisszum - csak akkor lesz sikeres a csatlakozásunk, ha a Medgyessy-kabinet azt teszi, amit ő tanácsol: pénzügyi csomagot állít össze - a 2003. évi költségvetés felülvizsgálatával egy időben - a családi gazdaságok, az agrárgazdaság, a kisvállalkozások és a magyar nagyvállalatok EU-versenyképessé tételét elősegítendő.3
A Fidesz politikusai által hangoztatott gazdasági elemzést csak a tények nem támasztják alá. Pusztán azért adható el, mert a közmédiumok jóvoltából (is) a valódi tényeket kevesen ismerik (azok viszont csöndben vannak, vagy erre kényszerülnek), illetve mert mára olyan közhangulatot sikerült az országban generálni, amelyben a hitbéli meggyőződés vált elsődleges érvanyaggá. Nézetek csatája helyett az ellenfelek lejáratására törekvés dominál; nem a mondandó számít, hanem az, hogy melyik táborhoz tartozó mondja. Így generálódik a társadalom hamis tudata, amelyben egy idő után minden eladható lesz, mert minden kontroll nélkülivé válik. A táborokon belüli kontrollok kiiktatódnak, a harcban a szétforgácsolódás ugyanis nem engedhető meg, az áthallgatás megszűnik, mindkét fél azt hallja a másik felől, amit hallani akar. A plurális demokrácia formai keretei közt az egypártrendszer logikája érvényesül.4
E tanulmány szerzője nem kíván e társadalmi csapdába esni, s makacsul továbbra is a tényekhez ragaszkodik. A gazdasági adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar gazdaságnak volt egy 1997-től 2000-ig tartó viszonylag kedvező fejlődési periódusa, de ennek a trendje 2001-ben megtört, és egyelőre nem látszanak azok a felhajtóerők, amelyek lerövidítenék a jelenlegi ismereteink szerint legalább 2004-ig elhúzódó „négy szűk esztendőt".
Az 1997-2000 közötti periódus kitüntetetten jó időszaka volt a rendszerváltó magyar gazdaságnak. A dinamikus növekedés
- az infláció ütemének csökkenésével (1996-ban még 23,2 százalékos, 2000-ben már csak 9,8 százalékos volt a drágulás üteme),
- a külső és belső egyensúly javulásával (az államháztartás 1996. évi adóssága a GDP 74 százalékáról 56,7 százalékra esett, a nettó külföldi adósság pedig az 1996. évi 32,6 százalékról a GDP 24 százalékára),
- a foglalkoztatás bővülésével (kb. 200 ezer fős növekmény),
- a munkanélküliségi ráta esésével (az 1996. évi 9,9 százalékról 6,4 százalékra),
- a beruházások 38 százalékos emelkedésével,
- az exportált áruk mennyiségének több mint kétszeresére bővülésével,
- az egy főre jutó reálkeresetek 13 százalékos növekedésével járt.
A jelzett paraméterek rendre kiadják azt a „modellt", amit a Fidesz magyar modell néven a saját találmányának tart. Ha elfogadjuk, hogy létezik a „magyar modell", amelyben minden fő makrogazdasági mutató sikeresen alakul, akkor már 1997-98-ban is ilyen volt a magyar gazdaság, és nincs alapja a Fidesz erre benyújtott szabadalmi kérelmének. Továbbá, ha ez a magyar modell, akkor azt nem Medgyessy Péter kormánya iktatta ki, hiszen már 2001-ben megtört. A Fidesz magának tulajdonított zsenialitása helyett jobb, ha a tényekre hagyatkozunk, és így vizsgáljuk meg, mi állt a négy bő esztendő hátterében, és mi ért véget 2001-ben.
Egyfelől nem kis mértékben a külső feltételek kedvező alakulása volt a felhajtóerő. 1997-2000 között jó periódusban volt a világgazdaság. Az ázsiai válság sem rendítette meg az USA legújabb „aranykori" növekedését; az Egyesült Államokban évi átlagban 4,5 százalékban nőtt a GDP, és a fő partnerünknek számító Európai Unióban is évi 3 százalékos GDP-többlet mutatkozott. Az átalakuló kelet-közép-európai országokban ez volt az az időszak, amikor a transzformációs válságon túljutva megindult a növekedés. A külső infláció alacsony volt, a számunkra releváns régiókat évi 2-3 százalékos drágulás jellemezte. A külföldi működőtőke-befektetések rendkívül dinamikus módon bővültek.
A kedvező külső feltételek azonban önmagukban még nem indokolták a jó magyar gazdasági éveket, hiszen a nyolcvanas években is érvényesültek élénk világgazdasági szakaszok, s a magyar gazdaság - noha már akkor is erősen külgazdaság-függő volt - mégis lefelé tartott. A kilencvenes évek második felében viszont rá tudott kapcsolódni a jó külgazdasági lendületre. Ennek első és túl nem becsülhető feltétele volt, hogy előtte nem omlott össze, noha minden esélye megvolt rá. A stabilizációs csomag intézkedései nemcsak megnyugtatták a külföldi hitelezőket, de a vállalkozások feltételeinek javításával, az export és a beruházások ösztönzésével kedvező klímát teremtettek az egyensúlytartó növekedés számára. A visszaszerzett befektetői bizalom megnyugtatóan hatott a belgazdasági környezetre, és így beérhettek a korábbi vállalatátalakítások, magánosítások, fejlesztések gyümölcsei. A Pénzügykutató Rt. kutatásai szerint - amit más kutatások is megerősítettek5 - 1997-98-ra lezárultnak volt mondható Magyarországon a gazdasági rendszerváltás legkritikusabb, visszaesésekkel, egyensúlyromlással, az adósság átütemezésének veszélyével fenyegető időszaka. 1997-98-ban a feldolgozóipari beruházások 35 százalékkal nőttek, az „aranykor" egészében pedig több mint 60 százalékkal. Alacsony bázisról meginduló, pótlólagos tőkebeáramlással is megerősített, újjáépítési szakasza volt ez a magyar gazdaságnak, amelyet sem az ázsiai (1997), sem az orosz válság (1998) nem tudott megrendíteni. Mintha a háború utáni újjáépítési periódust éltük volna át.
Egyszer volt, hol nem volt ez az aranykori növekedés, amelyben a kedvező külső feltételek mellett az egyes kormányzatok gazdaságpolitikája is szerepet játszott, minthogy
- az Antall-, a Boross- és a Horn-kormány lehetővé tették a magántulajdon térnyerését, létrehozták a piacgazdaság működéséhez szükséges intézményeket, konszolidálták a bankrendszert, megalkották a piaci koordináció szükséges szabályozó rendszerét, keletről nyugat felé fordították az ország hajóját;
- a Horn-kormány a stabilizációs csomag intézkedéseivel és a privatizáció felpörgetésével megteremtette az egyensúlytartó dinamikus növekedés alapjait, a nyugdíjreform végrehajtásával pedig megkezdte az állami újraelosztás intézményeinek radikális átalakítását;
- az Orbán-kormány legfőbb érdeme, hogy ezt a jó örökséget 2000-ig alapvetően nem rontotta el. Holott nagy volt rá a késztetése, és folyamatosan olyan gazdaságpolitikát hirdetett, amiből - ha megtartja - ismét jelentős egyensúlyvesztés következett volna. Az 1999. évi borulást is megúszta, részben a konjunktúra második félévi gyors felpörgésének köszönhetően, részben az elhallgatott „csendes kiigazítással" (amelynek terjedelme egyébként elérte a Bokros-csomag költségvetési megszorításainak méretét). Az Orbán-kormány gazdaságpolitikai bravúrja az volt, hogy amit megígért, azt nem adta oda, amit viszont odaadott, azt - az alátervezett inflációval - visszavette. Ügyes, politikailag irányított makroökonómiai alkalmazkodás volt - ennyi, és nem több.
Holott ekkor már több kellett volna. Továbbvinni a gazdasági, társadalmi reformokat, az egészségügy és az oktatási rendszer reformját, kiépíteni az EU-kompatibilis közigazgatást, az EU-pénzek fogadására alkalmas intézményrendszert, EU-versenyképessé tenni a mezőgazdaságot, tovább fejleszteni a tőzsdét, befejezni a hatósági árak szükséges rendezését, végigvinni az energiaszektor és a távközlés liberalizálását, EU-konformmá tenni az adó- és támogatási rendszert. Mindebből azonban semmi sem valósult meg. A kabinetnek mindössze egyetlen gyönge próbálkozása volt 1999-ben az EU-kompatibilis adórendszer bevezetésére, de megijedt a várható társadalmi ellenállástól, és a koszovói háború okozta megpróbáltatásokra hivatkozva a dolgot későbbre halasztotta. („Később" pedig úgy tett, mintha elfelejtkezett volna róla.) Az Orbán-kormány ahelyett, hogy előrébb vitte volna a piacgazdasági intézményrendszer és koordináció fejlődését, pártállami gyakorlatra emlékeztető döntéseket hozott (döntési jogkörök centralizációja, érdekképviseletek lenullázása, privatizáció befagyasztása, visszaállamosítás, a szükséges áremelések hatósági korlátozása, ellenőrizetlen, politikai alapokon tételeződő állami pénzosztogatás, az államnak mint jövedelem-újraosztó centrumnak a reinkarnálása, az állami jövedelmektől való függőség felerősítése, visszalépés az autópálya-díjszabásban, a nyugdíjrendszerben, politikai támadások a külföldi és belföldi tőke ellen, a mezőgazdasági nagyüzemekkel szemben, politikai kirohanások a magas kamatokkal és a megengedhetetlen profitrátákkal szemben). A szükséges, de elmaradt és a szükségtelen, de megtett lépések együtt rongálták a növekedés alapjait, és a rendezésre váró tételek hatalmas halmazát hozták létre. Az ebből keletkezett adóssághalmaz extra megterhelést jelent a négy szűk esztendőben.
A négy szűk esztendő 2001-ggyel kezdődött, amikor leállt a világgazdaság motorja, az USA gazdasága. A globalizált világban az USA recessziója szinte azonnal kihatott az Európa Unióra és partnereire, így ránk is. 2001 első negyedében még viszonylag kedvezően alakultak a folyamatok, az év második felében azonban zuhant az export, az ipari termelés recesszióba ment át, megtört a foglalkoztatás emelkedő trendje, és csökkentek a feldolgozóipari beruházások. A gazdaság ege beborult, de a kabinet nem volt hajlandó tudomást venni róla. Választásokra készült, és az ebből adódó közvetlen politikai érdek előbbre való volt minden hosszabb távú gazdasági érdeknél.
2001 második felében a kabinet akkor nyitotta meg a jövedelemkiáramlás csapjait, amikor a jövedelemtermelés alapjai megroppantak. Az expanzív jövedelem- és költségvetési politikának ellentmondó antiinflációs politikát akkor erősítette meg árfolyamoldalról, amikor a felértékelődő forint ellenérdekeltséget teremtett annál az exportnál, amivel szemben egyébként is visszaesett a külső kereslet, ösztönzést adott a spekulációnak és az importnak akkor, amikor a külső egyensúly egyébként is romlott. Kétségtelen, hogy a négy szűk esztendőnek - amelynek jelenleg úgy a közepét tapossuk - az alapproblémája a külgazdasági feltételek romlása, de az is kétségtelen, hogy a kedvezőtlen külső folyamatok belső felerősítéséhez a kormányzati gazdaságpolitikák is hozzájárultak. Az utóbbi tekintetében a bajok nem a Medgyessy-kabinet színre lépésével kezdődtek, hanem legalább egy évvel korábban, csak a rossz külső feltételekkel párosuló helytelen gazdaságpolitikai döntések hatása időben később, a választások után csapódott le, s jelent meg a statisztikai adatokban is. Amit 2003 tavaszán a magyar gazdaságról tudunk, az dióhéjban a következő:
A gazdaság messze nem növekszik azon az ötszázalékos pályán, amelynek forráselosztására a kormányprogram kötelezettséget vállalt. A 2002. évi, vártnál alacsonyabb bázis és az idei kiesés együtt kb. 180-200 milliárd forintos hiányt jelent. A 2003. évi 3,5 százalékos dinamika nemzetközi összehasonlításban vonzónak tűnhet ugyan, ám a kormány által felvállalt feladatok teljesítéséhez kevés. Különösen mert a kabinet - politikai okokból - az időben későbbre tett ígéretbeváltást is előbbre hozta.
Az elígérkezésekhez és az EU-hoz való gyors felzárkózáshoz szükséges magas növekedési ütem elmaradásánál is nagyobb probléma a növekedés szerkezetének romlása, ami a gazdaság dinamizmusát korlátozó, folyamatos kiigazítást tesz szükségessé - ha meg akarunk maradni. A szerkezeti problémák a következőkben jelennek meg:
- 2001 második felétől a növekedés húzóerejévé a fogyasztás vált, amely „a leggyengébb láncszem", mert egyfelől a legerőtlenebb, másfelől egyensúlyrontó. A tavalyi növekedési többlet 165 százalékát a fogyasztás adta, a felhalmozásnak és a nettó exportnak tehát negatív volt a növekedési többlete.
- A növekedés piaci erői meggyengültek; kizárólag azok a területek mutattak lendületet, amelyeket közvetlenül vagy közvetetten állami pénzek hajtottak/húztak. Ezért a növekedés romló egyensúlyi pályán haladt. Az államháztartás hiánya lényegesen gyorsabban nőtt a jövedelemtermelésnél; ismét bekerültünk abba az eladósodási spirálba, amelyből a stabilizációs csomagot követően sikerült kiszabadulnunk. A külgazdasági deficit is megugrott, s nem azért, mert azt beruházási importtöbblet, azaz modernizációs deficit váltotta volna ki. Az ország nettó adósságának 15,4 százalékos növekedése mögött az államháztartás és a jegybank adósságának két és félszeresére emelkedése húzódott meg - miközben a magánszféra hitelállománya csökkent.
- Romlottak a növekedés finanszírozási arányai. Részint mert a külső hiánynak csak egyharmadára nyújtott fedezetet a beáramló működő tőke, részint mert a háztartások megtakarítási hajlandóságának csökkenése és eladósodási hajlandóságának növekedése miatt elapadóban voltak a belső források.
- Romlott a gazdaság versenyképessége és távlatos versenyképesség-erősítési lehetősége - több okból is. Megugrottak a fajlagos bérköltségek, mert a reálbérek négyszer olyan gyorsan nőttek, mint a termelékenység. A vállalkozások fejlesztési forrásait apasztotta az erős forint miatti gyengébb export-jövedelmezőség is, és - ugyanezen okból - a helyzetbe kerülő import piackiszorító hatása. A modernizációt, a későbbi versenyképesség-erősödést lehetővé tevő feldolgozóipari beruházások zuhantak. Az államilag finanszírozott infrastruktúra-fejlesztés zöme viszont a termeléstől távol eső területeken, így a lakásépítésben, a közigazgatás, az oktatás és egészségügy beruházásaiban öltött testet.
- Az infláció 2002-ben még csökkent ugyan a jegybank politikájától független külső körülmények között (alacsonyabb olajár, élelmiszerár-emelkedés, mesterséges inflációelfojtás), de a további inflációhűlés tartalékai kimerültek, idén az infláció ütemének beragadásával kell számolnunk.
- A vállalkozói szférában visszaesett a foglalkoztatás, az államháztartásból finanszírozottak körében viszont nőtt. A munkanélküliség a majd tíz éve tartó mérséklődés után 2002-ben nőtt, és 2003 elején is növekszik.
A növekedési ütem esése, a külső és belső egyensúlyromlás, az adósságnövekedés, a versenyképesség-romlás, az infláció beragadása, a munkanélküliség emelkedése külön-külön is, együttesen meg különösen olyan kedvezőtlen gazdasági pályát jelez, amely részben a megromlott külső feltételek miatt alakult így, részben a gazdaságpolitikai döntések következtében. A külső dekonjunktúra miatti exportkereslet- és befektetői hangulatromlásra a gazdaságpolitika nem a versenyképesség erősítésével, az export ösztönzésével, a befektetéseket vonzó feltételek megteremtésével válaszolt, hanem úgy vált „anticiklikussá", hogy a belső keresletélénkítés lényegében a fogyasztást serkentette. A jövő szempontjából a lehető legrosszabb történt: a 3 százalék körülire lehűlt növekedési dinamika ára az ország eladósodottságának emelkedése volt, ám az adósságtöbbletet nem azok a beruházások váltották ki, amelyek exportra termelő kapacitásokat létrehozva később megteremtik a törlesztés bázisait, hanem a fogyasztás és a lakásépítés, amely az adósságtörlesztés szempontjából indifferensnek mondható.
Felelőtlen, partikuláris, rövid távú politikai érdeket szem előtt tartó gazdaságpolitika tanúi voltunk 2001-2002-ben, s nemigen látszik pozitív elmozdulás 2003-ban sem. 2004-ben az EU-tól még alig kapunk pótlólagos segítséget, így javulás a legkedvezőbb esetben is csak 2005-ben várható, javuláson azt értve, hogy a magyar gazdaság visszatér a fenntartható növekedési pályára, arra, amelyről 2001-
2002-ben sikerült leszédíteni.
A 2001-2002. évi gazdaságpolitikai (rosszabbra) fordulat csomópontjai a következők voltak:
1) Keretjátékul - mégpedig tökéletes keretjátékul - a kétéves költségvetés szolgált, amelyet 2000-ben Orbán Viktor talált ki, hogy megkímélje kormányát a választások előtti kényelmetlen költségvetési vitától, és elvegye az ellenzék szereplési lehetőségét. Ám a kétéves költségvetés ennél több jó szolgálatot is nyújtott. Nevezetesen azt, hogy - mivel minden mutató, ami a tervezet alapvetésében szerepelt, teljesen másként alakult - az államháztartás senki számára nem volt átlátható. Így bármit meg lehetett tenni. (Ráadásul rendelkezésre állt a kormány házibankja, a Magyar Fejlesztési Bank is, amely minden olyan ügyben „fantáziát látott", amit a miniszterelnök kijelölt számára.)
2001 őszén a kormány még beígérte ugyan, hogy 2002 tavaszán a parlamentben áttekinti a kétéves költségvetés 2002-re esedékes folyamatait, ám erre nem került sor. Az első költségvetési elszámolást a leköszönő pénzügyminiszter mutatta be, akinek a leltára szerint a 2002. évi államháztartásban - önkormányzatok nélkül - a tervezett 505,5 milliárd forintos hiánynál 172,5 milliárd forinttal nagyobb lesz a deficit - függetlenül attól, hogy az új kormány mit tesz - a már meghozott döntések alapján.6
2) Miután az Orbán-kormány 2000-ben rendkívül szűkmarkúan bánt a költségvetési szektorban dolgozók béremelésével7 - a reálkeresetek stagnáltak az évközi rendkívüli egészségügyi és szociális bérfejlesztés ellenére is -, 2001-ben kinyitotta a bércsapokat. Kezdte a januári példátlan mértékű (57 százalékos), megállapodást nélkülöző minimálbér-emeléssel. A bérarányokba való durva beavatkozás feszítő hatása a következő évben vált igazán érzékelhetővé. 2002-ben „csak" 25 százalékos volt ugyan az emelés, ám ekkorra már kimerültek a minimálbér-emeléssel szembeni vállalkozói védekezés eszközei, és a bérskála - alulról - fenn nem tartható mértékben összeszorult, leértékelve a képzettséget, a tudást. Az így keletkezett bérfeszültség vitathatatlan érvanyaggal szolgál a további béremelési követelésekhez.
A 2000-ben esedékes béremelés egy részét (25 milliárd forint) a Fidesz-kormány - mintegy egyéves halogatás után - 2001 áprilisában adta meg, ami nyilvánvalóan utalt arra, hogy a megszorítások után - az így begyűjtött pénzekből is - a választások előtti időre koncentrálódik a kabinet szociális udvarlása. A bércsapok szeptembertől nagyobb mértékben nyíltak meg. Ekkor került sor 110 ezer köztisztviselő átlagkeresetének 49 százalékos emelésére (és további 21 százalékos emelést helyeztek kilátásba 2002-re). Októberben döntött a kormány 80 ezer rendvédelemben dolgozó köztisztviselő keresetének 21 százalékos emeléséről, novemberben a szerződéses és hivatásos katonák 70 százalékos bérfejlesztéséről, decemberben a közalkalmazottak addig 8,75 százalékos béremelésének 12 százalékra való kiegészítéséről, a traumatológiákon dolgozó orvosok és ápolók pótlékának 120-150 százalékos emeléséről, a felsőoktatás béralapjának 2 milliárd forintos kiegészítéséről. A decemberi soproni kormányülésen határoztak arról, hogy a kistelepüléseken egyházi szolgálatokat végzők 20-30 ezer forintos állami juttatásban részesüljenek.
A bruttó keresetek mindezek hatására - az államháztartásból finanszírozottak körében - 2001-ben 19,5 százalékkal nőttek, több mint kétszer olyan gyorsan, mint amit a költségvetési törvény tartalmazott. A bérkiáramlás lavinája magával húzta a nyugdíjemeléseket is. Eredetileg a 2001. évi költségvetésben 6,5 százalékos nyugdíjemelést terveztek, ezzel szemben a nyugdíjak ebben az évben 16,3 százalékkal nőttek. A reálkeresetek 6,4 százalékos növekményével szemben 2001-ben a GDP csak 3,7 százalékos többletet mutatott, ám ezt - a 2002. évihez még szerény ütemarányromlást - Matolcsy György olyan magyar sikerreceptnek tartotta, amit a németek is kezdtek tőlünk eltanulni.8
Az említett költségvetési bérdöntések fedezetét részben a 2000-ben és 2001-ben alátervezett inflációból adódott költségvetési többletbevétel adta, részben azonban - 2002-re áthúzódva - fedezetlenül maradt. (2002-re mindöszsze 7,75 százalékos bérfejlesztés szerepelt a költségvetésben, ebből májusig már 17 százalékos lett.) A pénzügyminiszter a magyar modell jó működését jelölte meg a nagyobb bérkiáramlás alapjául, és a jegybankelnök is üdvözölte 2001 decemberében a fiskális élénkítést, aminek a felpörgetett jövedelemkiáramlás csak egy részét jelentette.
3) A költségvetési politika felborulását, keresletteremtő szerepének megerősödését lehetővé tette az alátervezett inflációból szerzett többletbevétel - a 2001. évi mellett a 2000-ről 2001-re szabálytalanul bespájzolt 94,5 milliárd forint is -, továbbá az, hogy 2002-re nem volt érvényes költségvetése az országnak, így sok mindent meg lehetett tenni. Az elfogadott költségvetésen kívüli döntések is 2001 őszén szaporodtak fel. Egyrészt kormányzati hatáskörben döntöttek 300 milliárd forint többletbevétel felhasználásáról, majd később a megemelt kormányzati tartalék (48 milliárd forint) felhasználásáról, aminek mintegy a fele fogyasztási jellegű kifizetés volt. Másrészt a kabinet bevételcsökkentő és kiadásnövelő intézkedéseket foganatosított 2002-re szólóan (nyugdíjemelési többlet, lakásépítés, -vásárlás támogatása, diákhitel kamattámogatásának emelése, családi gazdaságok támogatása, adókedvezmények stb.). S nem utolsósorban 2001 novemberében meghirdették a 200 milliárd forintos csomagot jelentő Széchenyi Pluszt, a korlátok nélküli Magyar Fejlesztési Bank finanszírozásában.
A Fidesz kiváló gazdasági szakértője-elemzője (Rogán Antal) 2002 januárjában megnyugodva jelentette ki, hogy a kormánynak sikerült elkerülnie a „baloldali csapdát", azaz túlelosztással megbontani a költségvetés egyensúlyát.
4) A jegybank politikája támogatta a fiskális élénkítést, noha ez ellentmondott meghirdetett antiinflációs politikájának. Megtehette, mert az infláció letörésében 2001 második felében szerencséje volt, hisz az árdrágulás a recesszió nyomán csökkent. A jegybank elnöke egyetértett a növekedés fenntartása érdekében megindított belső keresletélénkítő politikával, és kamatcsökkentéseivel maga is támogatta a növekedést, a kormány elsődleges gazdaságpolitikai célját. Az ezzel való azonosulást eminens feladatának tekintette.
2002 elejére minden együtt állt, aminek egy választási évben együtt kell állnia a választások megnyeréséhez: felpumpált jövedelmek, fellazított államháztartás s a mindezt támogató jegybanki politika. A bespájzolás, a felfűtött osztogatás sikert ígérőnek látszott. Nem így történt.9
A parlamenti választások első fordulója után új helyzet állt elő. A vesztésre álló miniszterelnök új taktikát hirdetett, amelynek gazdasági következményei meghatározták az egész 2002-es esztendőt, sőt 2003-at és 2004-et is. Egyfelől iszonyatos rágalomhadjáratot indítottak az MSZP és az SZDSZ ellen, amelynek középpontjában a stabilizációs múlt minősítése volt, erre hivatkozva előre és hátra átpolitizáltak minden fontos gazdasági kérdést (gázárak, bérek, nyugdíjak stb.). Másfelől nagyobb fordulatra kapcsolták saját osztogatási politikájukat; a két választás között döntöttek például a nyugdíjak 4,5 százalékos emeléséről, a lakásvásárlás és -építés további támogatásáról, felerősítették az addig szolidan csordogáló Széchenyi Terv-kifizetéseket stb. Ám a második fordulótól az új kormány felállásáig sem viselkedtek a nemzetközi normák szerinti „béna kacsa" módján.
Amellett, hogy felgyorsult az állami vagyonosztogatás,10 az utolsó pillanatokban még kineveztek 27 főtisztviselőt és 43 főtisztet - a klientúra vagyonosodását növelendő. Döntöttek a diákhitel felső határának 25 ezer forintra emeléséről, a Széchenyi Terv keretének 50 milliárd forinttal való megtoldásáról. Felgyorsították a pályázatok elbírálását és kifizetését a Gazdasági Minisztériumban, a Környezetvédelmi Minisztériumban. A kormány a 2002-re rendelkezésre álló 100,2 milliárd forintos garanciakeretből május végéig 123,4 milliárd forintra vállalt kötelezettséget, s ennek majdnem egyharmadára a választások után.11 Ezek olyan ügyleteket szolgáltak, amelyeknél az állami kezességvállalás érvényesítése szinte biztosra vehető.12
Az Orbán-kormány költségvetői szerepben április végéig kimerítette a kormány 2002. első félévre rendelkezésére álló tartalékának (15 milliárd forint) 99,3 százalékát.13 Ráadásul olyan kiadásokra, amelyek ellentétesek az államháztartási törvénnyel, s amelyeket az Állami Számvevőszék már 2001 őszén is kifogásolt.
Az új kormány lemerített kasszákat és jövőt terhelő több százmilliárd forintos kötelezettségvállalást talált mindenütt, az állami vagyonnál pedig szintén több százmilliárd forintra tehető forráshiányt, veszteségrendezési igényt. Leltár azonban - a szükséges közigazgatási aktuson kívül - nem készült olyan, amely bemutatta volna az országnak egyfelől az öröklött helyzetet, másfelől hogy az adósságok törlesztésének milyen esélyei vannak a növekedési pálya kínálta jövedelemtermelés oldaláról. Ha ugyanis ezt a Medgyessy-kormány őszintén feltárja, akkor világossá válik, hogy a választási küzdelemben folytatott populista harcot be kell fejezni, a populista fegyvereket le kell szerelni.
A politikai vezetés azonban nem ezt választotta, hanem haladt tovább azon a kényszerpályán, ahova a Fidesz lökte; szavahihetőségének bizonyításaként nem tartotta soknak azt a 224 milliárd forintot, amibe a kétszer száznapos program került, és bízott abban, hogy 2002 második felében beindul a világgazdaság konjunktúrája. De nem indult be, és a kormány továbbra sem tudott/akart (ki tudja?) kiszabadulni a Fidesz ásta csapdából. Ezért folyamatos halasztások és mulasztások történtek fontos gazdaságpolitikai kérdésekben. A 2003. évi költségvetés - amelynek a gazdasági kiigazítást kellene szolgálnia - felemásra sikeredett: a felhalmozást és a dologi kiadásokat szorította vissza, mert az közvetlenül nem fáj senkinek, és a privatizációt akarja felgyorsítani, hogy abból bevétel legyen. Ám az időhúzás - a legutóbbi dátum szerint az április 12-i népszavazásig nem szabad semmiféle társadalmat irritáló döntésről szólni - tovább tart, megerősítve azt a vélekedést, hogy a 2001-2002-ben megcsúszott magyar gazdaság rendbetétele 2004-re is el fog húzódni.
Csak remélni lehet, hogy 2004-ben véget érhet az a négy szűk esztendő, amelynek a következményei távolabbi jövőnket is beárnyékolhatják.
1 A Pénzügyminisztérium 2003.
március elején mérsékelte 4-4,5 százalékról
3,5-4 százalékra a GDP ez évi növekedését.
2 Mádi László: 2003 a megszorítások
éve lehet. Magyar Nemzet, 2002. szeptember 7. 6. o.
3 Több mint furcsa ezt attól a személytől hallani, aki eminensen felel azért, hogy regnálása alatt a leginkább ellazsálták az ország EU-felkészítését, súlyos csapások érték az agrárgazdaságot és általában is (a klientúrát kivéve) a magyar vállalkozásokat.
4 2(breve)egypártrendszer × kétpártrendszer!
5 Így pl. az ugyanekkor a Chikán Attila és Matolcsy György által vezetett kutatások is.
6 Szó nem volt tehát arról a 320 milliárd forintos bevételi többletről, amit a Fidesz augusztusban talált ki, s amit még állítólag ők termeltek ki, de a szocialisták saját népszerűségük fokozására elköltettek. Varga Mihály csak úgy jelenthetett 172,5 milliárd forintos többletdeficitet - ha a 320 milliárd forintos többletbevétel létezett -, hogy azt a Fidesz vezette kormány már felhasználta. Ha viszont nem élte föl, akkor az év egészében nem 678 milliárd forintos hiányt kellett volna prognosztizálnia, hanem az eredeti tervnél 320 milliárddal kevesebbet, azaz 185,5 milliárdot. Ám ennek nyilvánvalóan ellentmondott, hogy a Medgyessy-kormány megalakulásakor, május végén már 409 milliárd forintra duzzadt a hiány, ami elérte az egész évre előirányzott 80 százalékát. (Varga Mihály április elején - az első forduló után - még stabil helyzetben lévő költségvetésről nyilatkozott, amelyben kb. 250 milliárd forintos többletbevétel lesz, de a többletkiadás is ennyire tehető.)
7 A legmagasabb növekedést és termelékenység-emelkedést jelző évben!
9 A rendszerváltást követő kormányok közül kabinetnek még nem volt ennyi forrása a választások előtt, mint 2002-ben. Becslésem szerint 500-600 milliárd forintot (kp-t és vagyont) állítottak a győzelem megszerzésének szolgálatába.
8 A szerző megjegyzése: legalább törlesztünk valamit a németeknek a két világháborúért.
10 Az állami földek eladása, a BÁV átjátszása a Vegyépszerhez közel álló céghez, két repülőtér ingyenes átadása Debrecennek, több tucat egyházi ingatlan tulajdonjogának áttestálása a nagy egyházakra, a kicsiknek 50 millió forintos pluszkiutalás, a Postabank többségi tulajdonának ingyenes odaadása a Magyar Posta részére stb.
11 Ismertebb tételei: MTV-nek és Magyar Rádiónak működésfenntartásra (14 md), sportcsarnokok, uszodák, sportpályák, egyéb sportlétesítmények építésére, rekonstrukciójára (14,4 md), nyugdíjasok szövetkezeti üzletrészének kifizetésére (10 md).
12 Varga Mihály a választások utáni döntéseket a közjó szolgálataként minősítette.
13 Ismertebb tételei: családi gazdaságok támogatása (4 md), Magyar Állami Operaház (2 md), magyarigazolvány bevezetése (2,9 md), státustörvénnyel kapcsolatos oktatási kiadások (1,2 md), Nemzeti Színház (1,7 md), Bozsik-program (500 millió).