A Mozgó Világ internetes változata

A dombok hosszú árnyékot vetettek. A Béla szekrénye szegletes volt, a Vén Futóné inkább csak jókora bucka, a Kőmell hegyén a szélirányba dőlő fa, mint egy ferdén belédöfött fogpiszkáló. A Nap éppen az utóbbi kettő közt bukott le, és úgy illeszkedett a homorulatba, mintha oda tervezték volna. A narancssárga pomponra emlékeztetett, ami óvodás koromban billegett a téli sapkámon, rettenetesen utáltam, azt hittem, mindenki engem bámul, amiért ilyesmit hordok a fejemen, így azután, ha a szüleim nem látták, rendszeresen rágtam, talán le akartam nyelni, csak nem bírtam vele, talán azt képzeltem, a nyáltól majd elolvad, de nem, csak egyre csapzottabb lett és egyre szégyenletesebb. A két domb közé ékelődött gömb nemcsak ezt a lucskos gombócot idézte a gyerekkorból, hanem az utcánk fölött lebegő pléhszín napot is - nem tudom, miért, hiszen a színe nem is emlékeztetett. Talán Liktor jelenléte tette.

Szedelődzködni kezdtem - elég hosszú az út vissza Pestre, és utálok sötétben vezetni.

- Hova rohansz? - vetette oda Liktor; eldönthetetlen volt, hogy csak érdeklődik vagy marasztal. Kinyitotta az egyik kabint, eltűnt az ajtó mögött, majd egy fűrészszel meg egy baltával bukkant elő; az előbbit magánál tartotta, a másikat a kezembe nyomta, és a strand kerítésén túl kezdődő ritkás erdő felé indult. Tétován álltam az öltözők előtt az enyhén hajlított nyelű szekercével, kínai cucc, most már minden kínai, a ruha, a kaja, a számítógép, hát miért pont ez ne lenne az? Nem sokat használhatták, sőt talán soha, vadonatújnak látszott, a feje fémesen fénylett, visszatükröződött rajta a lenyugvó nap. Hirtelen kívülről láttam magam: itt állok a semmi közepén, a kezemben vörös balta, akár egy fotó valami bulvárlap címoldalán, alatta az araszos cím: Újra lecsap a lórögi rém.

A kerítés combközépig ért, Liktor átlépte, nekiesett egy vastag, száraz ágnak, a fűrész nyiszorgott. Követtem, némán álltam mögötte a baltával.

Hátra se nézett, úgy szólt rám: - Tüzet rakunk, bor van.

Azt mondtam, nem iszom, vezetek, ő meg: - Hova mennél ilyenkor?

Ha jól értettem ez volt a meghívás. Újra feltámadt bennem az ellenkezés: nem csak füttyent, hogy hozzam el, amire szüksége van, de még azt is parancsba adja, mikor menjek, mikor maradjak, hol éjszakázzam? Tétován lóbáltam a baltát. Azt latolgattam, dobjam-e a földre ott, ahol vagyok, vagy vigyem vissza a szerszámoskamrául szolgáló kabinhoz. Azután elpárolgott az ingerültségem - tényleg, hova mennék ilyenkor? Végső soron igaza van, nincs miért sietnem. Azt csinálok, amit akarok, olyan szabad vagyok, hogy az már elviselhetetlen.

Visszamentem a kocsihoz, a bejáratánál hagytam, a kovácsoltvas kapunál, mely fölött félkörívben vasbetűk tudatták a belépővel: Strandfürdő, épp, mint a temetők bejárata fölött a lelket melengető megnyugtatás: Feltámadunk!

Elővettem a mobilt az anyósülésről, felhívtam Tronda Lacit, a helyettesemet. Csak a hangpostáját értem el, rámondtam, hogy holnap nem megyek be az üzletbe, ő nyit, ő zár, minden rendben legyen, majd jelentkezem. Mire az üzenet végére értem, az akku lemerült, a készülék pittyent egyet, a kijelző elsötétült. Hát persze, hogy nem hoztam el a töltőt.

A kocsi mögött álltam, a salakkal felszórt út szélén, egyik kezemben a halott telefonnal, a másikban a baltával. Nagyjából ott, ahol később a testet megtalálták.

Most nyilván azt hiszik, hogy ha már itt tartok, és - tulajdonképpen véletlenül - szóba hoztam a pontos helyszínt, rögtön rá is térek a tett ismertetésére. Nem tehetem, legalábbis egyelőre nem. És nem csak azért, mert ellenkezne a néhány nappal ezelőtt, e vallomás kezdetekor tett ígéretemmel, hogy elmondom önöknek az események hátterét és előzményeit, melyek nélkül a történtek érthetetlen, zavaros ostobaságnak tűnnének. (Nincs kizárva, hogy annak látszanak majd így is.) Hanem azért, mert be kell látnom - és erre sajnos csak most jöttem rá -, hogy én sem vagyok egészen tisztában az okok és okozatok láncolatának minden szemével. Más szóval, vallomásomat legalább annyira önmagamnak teszem, mint a hatóságnak. Önök természetesen szeretnék minél hamarabb vádemeléssel lezárni az ügyemet, és a futószalagon önök elé kerülő további esetekre fordítani figyelmüket. Megértem, ezért kapják a fizetésüket. Nekem azonban csupán egy ügyem van. Így hát a magam számára is tisztáznom kell, hogy mi juttatott ebbe a fogdának nevezett lyukba, és miért kapirgálom a kincstári papírt a szánalmas kincstári ceruzával. Legalább adhatnának keményebbet, hogy ne kopjon el oldalanként, és ne kelljen állandóan hegyezni - HB-s volna a legjobb -, egyébként mindegy, eluntam a kunyerálást, végső soron megteszi ez is.

A közvetlen ok nyilvánvaló. Alig van róla mit beszélni. Az okok okát kell földerítenem.

Az talán túlzás, hogy a salakos úton ácsorogva megéreztem, mi fog történni, jós éppenséggel nem vagyok. De határozottan állítom, és ez nem csupán utólagos magyarázkodás, hogy savanyú balsejtelem fogott el. Arra gondoltam, legjobb lenne kocsiba szállni, és elhajtani mégis, a baltát itt hagynám a kovácsoltvas felirat alatt, majdcsak megtalálja Liktor, itt is voltam, hát istenem, annyi helyről mentem már el köszönés nélkül.

Azt hiszem, ez volt a legjózanabb gondolatom aznap - bár hallgattam volna a sugallatra! De csak a cuccok letakarására használt lópokrócot vettem ki a csomagtartóból, és már fordultam is.

Fél óra múlva a tűz mellett kucorogtunk az üres medence partján. A kék csempéről zöldesen verődtek vissza a sárga lángok. Ettünk újra: kolbászt, kenyeret, uborkát, mindazt, ami ebédről maradt, azután előkerült a bor.

Egyetlenegyszer ültünk így, tábortűz mellett, apám öccsének kertjében, az érettségi bankett estéjén. Akkor sem sokáig. Fél óra múlva otthagytam Liktor Vincét meg Éberfy Ottiliát, és eltaxiztam a város másik végébe, a Tukán apjának a vadászházába, ahol a többiek gyülekeztek, az egész osztály meg a tanári kar. Fortyogott bennem a düh, hát ne jöjjenek, ha nem akarnak, mit érdekel? A tönkrement konyha járt a fejemben, meg az, hogyan számolok el a kárral a nagybátyámnak, végül is én hoztam a vendégeket a házába, nekem kell felelősséget vállalnom értük, hogy a franc essen beléjük. Nem mintha tehettek volna róla.

A jobb oldali szomszéd volt az oka mindennek, a kideríthetetlen eredetű, kiszámíthatatlan hullámokban jelentkező elmebajjal leszázalékolt katonatiszt. Éberfy Ottilia akadozva és bocsánatkérően beszámolt róla, hogy tulajdonképpen régóta gyanús volt a szerencsétlen, napok óta érezni lehetett, készül valamire, csak hát ki sejtette, mire?

Az újdonsült házasok reggelente bejártak a gimnáziumba, késő délután lett, mire hazaértek, az érettségi szünet idején meg könyvtárba jártak: délelőtt el, este vissza. Ahányszor a kaput nyitották, a szomszédot mindig a kertben találták, néhány lépésnyire a két hátsó udvart elválasztó lukacsos drótkerítéstől. Nem tavaszi munkákkal bíbelődött, hanem ásott, térdig, majd derékig állt a gödörben, végül már csak a zöld sapkája látszott ki. Az egyenruhát semmi kincsért le nem vette volna, abban tett-vett a ház körül, komplett gyakorlócuccban, bakancs, derékszíj, pisztolytáska, bár az utóbbit egy alkalommal barátságosan és nyugtatóan kinyitotta: cigarettát és öngyújtót tartott benne.

- Mint Tuskó Hopkins - mondta -, ismerik Tuskó Hopkinst? Aláírást gyűjtök, hogy állítsanak neki szobrot, odaadom az ívet maguknak is, jó?

Napok óta ásott, és valahányszor a pár hazatért, kiszólt a gödörből: már nincs sok hátra, most azután nézhet a szemét luvnya. Liktor érdeklődött, kiről van szó, de a tiszt visszasüllyedt a gödörbe. Ottilia kifaggatta a bal oldali szomszédot, Benedeket, az pedig felvilágosította: a luvnya a százados felesége. Néhány éve elunta férje tébolyát, és abban a reményben, hogy még tartogat számára valamit az élet, egyik pillanatról a másikra továbbállt egy fekete bajszos férfival, aki mindöszsze két alkalommal tűnt fel az utcában.

A megmentő egy jóképű inszeminátor volt, tehenek mesterséges megtermékenyítésével foglalkozott, és azt mérte föl, van-e még a város peremén, a falusias Rákosok vidékén olyan gazdaság, ahová betüremkedhet fényes krómacél fölszerelésével és államilag garantált szaporítóanyagaival. Találomra becsöngetett néhány házba, referenciákat mutogatott, és azt állította, hogy kiszárad a tehenek szája az izgalomtól, ha megpillantják őt. Becsöngetett a tiszthez is, és az asszony ment a kertkapuhoz. Két hét múlva karján kosárral elindult a piacra, és többé nem jött haza. Hamarosan táviratot küldött valahonnan Zalából, a szöveg mindössze ennyi volt: KEERLEK BOCSAAS MEG. De a százados agyának az a szelete, ahol a megbocsátás fészkel, súlyosan károsodott.

Ettől kezdve rendszeresen dolgozott a kertben, hetente új meg új gödröket ásott, és beléjük temette mindazt, ami az asszony után a házban maradt.

- Rohadt luvnya! - förmedt a gödrökre, mintha azok tehetnének mindenről, és beléjük hányta az asszony ruháit, bugyit, kombinét, pongyolát, télikabátot. Különtemette a rúzst, a szemceruzát, a hajfestéket, az arckrémet. Azután az ágyneműt, amin feküdt. Erről eszébe jutott, hogy a lepedő az ágyon volt, a felesége hozzáért ahhoz is. Feldarabolta, eltemette az ágyat, azután a széket, amin ült, a tévét, amit valaha nézett. Kiürült a ház, és nem volt már mit temetni, de a százados csak ásott, és kacsingatott a szomszédjaira: na, most majd elakad a szava az inszeminátor cafkájának.

 

A szóbeli után együtt vártuk az eredményhirdetést a gimnázium folyosóján. Végeredményben elégedettek voltunk mindannyian. Ottilia szokása szerint brillírozott, Liktor sem volt rossz ahhoz képest, hogy mennyire tojt az egészre, nekem meg összejött a hármas mindenből, kivéve az oroszt, abból ötös lettem. Különös módon szorult belém valami nyelvtehetség. Nem tudom, kitől örökölhettem, mert anyám egyetlen szót sem beszélt idegen nyelven, apám meg, már amennyire emlékszem rá, csak kettőt: ruszki domoj.

A kihirdetés után mindenki rohant, hogy megszabaduljon a kínos érettségiöltönyöktől, az apáktól kölcsönkért nyakkendőktől meg a „matrózblúz + sötét alj" elnevezésű rabruhától, és normális öltözékben jelenhessen meg az esti banketten, ahová persze hivatalosak voltak a tanárok is, mindazok, akik valaha betették a lábukat az osztályunkba. Nagyon szerettem volna találkozni Dolmán tanár úrral - évek óta nem láttam.

Éppen az Ecserin vásárolt, hamisított márkás farmerrel küszködtem - olyan szűk volt, hogy alig kaptam levegőt -, amikor csörgött a telefon. Liktor volt az, a hangja vékony, kétségbeesett - menjek ki Rákosszentmihályra, most azonnal. De el nem árulta volna mi történt, csak sürgetett.

Sötétedéskor rontottam be a kapun. Liktor a hátsó udvaron piszmogott a szabadtéri tűzhely körül, a gyújtóst rakosgatta, szokott fölényességének nyoma sem volt. Köszönés helyett bocsánatot kért, és azzal kezdte, hogy megfizeti a kárt, amint módja lesz rá. Azután felbukkant Ottilia, még mindig a matrózblúz + sötét alj volt rajta, pontosabban a roncsai, és már messziről azt kiabálta, hogy nem tehetnek róla. Azt hiszem, ordítottam. Ne csináljanak belőlem hülyét, mondják el végre, mi történt.

Amikor az eredményhirdetés után beléptek a házba, a drótkerítésen túl, a gödörből kihányt földkupac mellett ott állt a százados. Mintha rájuk várt volna. A hóna alatt egy cirmos macska vergődött, de a tiszt erősen szorította a könyökével. A macska hátán hosszúkás fekete csomag, melyet a test köré tekert vörös szigetelőszalag rögzített a szerencsétlenre. A csomagból hosszú, fekete zsinór lógott alá. A százados tekintetében fények cikáztak, arcán széles, átszellemült mosoly.

- Mit csinál? - kérdezte rémülten Éberfy Ottilia.

- Úgy hívják, Karesz - felelte a tiszt. - A feleségem lábánál aludt. Naná, hogy kandúr.

- Mit akar vele?

- Mindig dörgölődzött. Meg nyalakodott. - És mintha ez adta volna a végső lökést: - Nyalakodott!

A pisztolytáskához kapott. Liktor hátraugrott, magával rántotta Ottiliát.

A százados előkapta az öngyújtót a pisztolytáskából, fellobbant a láng, belekapott a fekete zsinórba, az felszikrázott, égni kezdett. A macska megvadult a közvetlen közelében pattogó szikráktól, de hiába, a tiszt nem engedte, zsebre vágta az öngyújtót, két marokra fogta a macskát, és a feje fölé emelte.

- Ez a tiéd, szemét luvnya! - ordította, és belevágta a gödörbe.

Hátralépett, és szelíden, udvariasan, mintha jelentéktelen apróságról volna szó, megjegyezte: - Plasztik van a hátán. Csak egy macskafingnyi, de azért mégis: plasztik. - És a földre dobta magát.

Liktor és Ottilia megkövülten álltak a kerítés túloldalán, moccanni sem tudtak a rémülettől, de idejük sem jutott rá, a gödörből csikorgó nyávogás hallatszott, és mint egy látomás, megjelent peremén Karesz mellső mancsa és feje. A halálfélelem sarkallhatta erre az elképesztő teljesítményre, mindenesetre felkapaszkodott a meredek földfalon, szeme vérben forgott, egy végső lendülettel a szabadban termett, hátán a robbanóanyag és a pillanatról pillanatra rövidebb gyújtózsinór. Mintha két farka lett volna - az egyik égett. A kerítés felé vetette magát, átpréselte testét az egyik vasoszlop tövében tátongó lyukon, a drótháló félig letépte hátáról a csomagot, s az most az oldalán fityegett, de a zsinór égett hajthatatlanul. A százados fektéből követte az eseményeket, Ottilia pedig dermedten bámult maga elé, mert Karesz megállt előtte, fölbámult rá, és tátott pofájából inkább hörgésre, mint nyávogásra emlékeztető hangok törtek elő.

- Légy szíves, ne - makogta Ottilia -, ne!

Liktor rettegésében teljes erővel a macska felé rúgott, telibe találta, Karesz a magasba emelkedett, sivítva úszott a levegőben, szétterpesztett lábakkal, azután csomagostul, gyújtózsinórostul eltűnt a konyha nyitott ablakában. Bentről recsegés, Liktor a földre rántotta feleségét, együtt nézték, ahogy az ablakban ismét megjelenik a kandúr, most már a csomag nélkül, a vörös szigetelőszalag foszlányaival az oldalán - odabent végleg letépte magáról a halálos hátizsákot -, és éppen csak kiért a szabadba, amikor az ablak tokjával együtt kiszakadt a falból.

Mire kiértem Rákosszentmihályra, a századost már régen elvitték - a rendőrséget Benedek szomszéd hívta ki -, a házát átvizsgálták, és a tűzszerészek óvatosan elszállítottak vagy kétkilónyi plasztikot meg hat tekercs gyújtózsinórt. Ottilia beszélt velük a kapuban, azt mondták, gyakorlatilag üres a ház, nem találtak mást, csak néhány pokrócot meg a robbanószert. Az egyik tűzszerész elismerően bólintott: szakszerűen tárolta, azt meg kell adni.

Megnéztem a konyhát: romok és kormos falak. Ottilia már kimentette a menthetőt: az előszoba padlóján néhány érthetetlen módon épen maradt edény sorakozott. Visszamentem a tűzhöz, és azt mondtam, semmi baj, fő, hogy nekik nem esett bajuk. Liktor elismételte: megfizeti a kárt, amint teheti. Én meg leintettem, ugyan már. Bár fogalmam sem volt, hogyan adom be a nagybátyámnak ezt az egészet. Éppenséggel arról sem volt fogalmam, hogy melyik földrészen tartózkodik.

Persze hogy nem tehettek róla, de azért mégis. Liktor körül állandóan ott ólálkodott a baj, de mindig megúszta, és valahogy mindig mások itták meg a levét annak, ami vele történt. Jelen esetben én.

Ottilia megérezhette, mire gondolok, Liktor mögé állt a kormos matrózblúzban, a férje vállára tette a kezét, és sietősen elhadarta, hogy köszönik az eddigi segítséget, nem is tudják, mi lett volna velük, ha nem szerzem meg számukra a nagybátyám házát, de nem akarnak tovább a terhemre lenni, holnap reggel elköltöznek. A Krámer Juli, aki az Ottilia házassági tanúja volt, tud egy házat, egyelőre csak kölcsönbe, azután majd meglátják. Nincs messze Pesttől. Majd megadják a címet. Jöhetek bármikor, mindig szívesen látnak.

Nem ellenkeztem. Olyanok voltak a tűz fényében, mint egy kifakult, százéves családi fotó, csak éppen fordított szereposztásban. Az előtérben gyönge férfi ül, mögötte erős asszony, aki óvón, védőn, egyben birtokosi mozdulattal nyugtatja kezét párja vállán.

Fölkászálódtam; indulni kéne, lemaradunk a bankettről. A fejüket rázták. Eszük ágában sincs eljönni, éppen eleget nyeltek ettől az osztálytól. Éppen elég volt elviselni az állandó gyanúsítgatást, hogy ők az okai Bokor halálának. Én vagyok az egyetlen, aki kiállt mellettük. De a többiek? A mai nappal leérettségiztek, és ezzel megszűnt minden kényszer - akkor lássák őket, amikor a hátuk közepét.

Mire kiléptem a kertkapun, beesteledett, égtek a lámpák a kihalt, falusias utcán. Az egyik bokor alatt megzörrent valami - majd frászt kaptam. De csak egy macska volt, az oldalán vörös csíkok.

Egy óra múlva már egy másik tűz mellett álltam, Budán, valami hegyoldalban, egy vadászháznak titulált kalyiba kertjében. A Tukán apja hívta meg az osztályt, idegenforgalmi céget vezetett, ez volt a vállalati üdülő: viharvert faház, négy apró szoba két-két ággyal, meg egy nyersbeton terasz. A terasz mellett szabadtéri tűzhely, rajta vasnyársak - eszembe juttatták, hogy reggel óta nem ettem, és megpróbáltam lehántani néhány cafatot a nyárson forgatott nyúl maradványairól.

A legtöbben részegek voltak, a tanárok jó része éppen csak benézett, mert az illem ezt diktálta, de amint megtették a kötelező tiszteletkört, már mentek is - az ő szemükkel nézve nem voltunk különösebben vonzó osztály, és a lelkük mélyén nyilván örültek, hogy nem lesz több dolguk velünk. Dolmán tanár úr nem jött el. Küldött egy dísztáviratot: sajnálja, hogy nem lehet köztünk, és gratulál.

A nyúl egyik bordáját szopogattam, amikor rám rontott Tukán. Alig állt a lábán, nem örömében ölelt át, hanem támasztékot keresett, de igyekezte leplezni állapotát, és olyan harsány lelkesedéssel üdvözölt, mintha évek óta nem látott volna. Csak most jövök? Jobb későn, mint soha, egyek-igyak, érezzem otthon magam. Felmutattam a nyúlbordát: kösz, kiszolgálom magam.

Hátulról Cili kapaszkodott Tukánba, vihogva cibálta. Vékony, madárcsontú lány volt, régóta rezegtette a szárnyát Tukán körül - egy ilyen busa nagy medve ne akarna a védelmébe venni egy ilyen icinke-picinke cinegét? -, és még csipogott is hozzá. De hiába, a busa medve, akit a többiek inkább hájas disznónak láttak, érzéketlen maradt, Cili pedig megérezte, hogy ez a bankett az utolsó alkalom, most vagy soha, és bedobott mindent.

Az icinke-picinke cinege beleakaszkodott a busa medve nadrágszíjába, úgy vontatta ismeretlen célja felé. Tukán imbolyogva hátrált, egyre távolodott, de még odakiáltott.

- Liktor? Jön?

A számból kilógott a nyúlborda, úgyhogy csak a szememmel intettem nemet, Tukán meg talán azt mondta: - Nem is baj -, de ezt inkább csak sejtettem, mert a betonteraszon felharsant a zene, ugyanazok a számok, amik az előző nyáron az építőtáborban.

Cili odavonszolta Tukánt, és odasereglettek a többiek is a kert mélyéből. Az apró kétszemélyes szobákból párok bújtak elő, ezeket tapssal fogadták, Zsuga észrevett, hívogatóan kalimpált, jöjjek már, én meg visszaintettem a bordával, mindjárt, csak ezt még befejezem, pedig tisztára szopogattam már a csontot, nem sok rágnivaló van egy ilyen nyeszlett nyúlon.

Szidder, a rajztanár menekülőre fogta, holott éppen elszántam magam, hogy megköszönöm neki, amit annak idején értem tett - végül is ő mentett meg a kirúgatástól. Elkéstem, már csak a halszálkás zakója hátának hálálkodhattam volna. Azt hittem, ő hagyja el utolsónak a süllyedő hajót, de nem, Palócz Konrád bukkant elő a faház mögül, és a nyomába szegődött.

- Kocsival vagy, Pistám? Elvinnél? - kiáltotta Szidder után, de az szinte futott, mint aki menekül előle.

Sejtelmem sem volt, miféle kényszer hozta ide Palócz Konrádot. Szemtanúja volt Bokor halálának, az ő nyakába zúdult a balesetet követő rendőrségi procedúra, ráment az állása az elátkozott pécsi osztálykirándulásra - ha valakinek, hát neki nem lehettek kellemes emlékei rólunk. Észrevett, lassított.

- Liktor? - kérdezte.

Megint a fejemet ráztam, és egyre rosszabbul éreztem magam: mi vagyok én? A tábornok úr szárnysegédje? A vezérigazgató úr titkára?

- Mondd neki, hogy megbocsátok - utasított Palócz Konrád, és Szidder után iramodott.

Zsadányi volt a diszkzsoké, csak úgy dobálta a fekete korongokat a Tukánék Supraphon lemezjátszójára, és összerázódott, összelötybölődött az osztály, mintha egyetlen kocsonyás, egy ütemre rezgő lény lenne, alaktalan amőba. Fejek, karok, lábak villantak elő a masszából, nem lehetett tudni, ki kicsoda, egyedül a Zsugát ismertem föl, őt is csak azért, mert oldalt tántorodott, rágörnyedt a betonterasz korlátjára, és hányt.

Valahogy nem akaródzott beállni a táncolók közé. Egyik lábamról a másikra álltam, halasztottam a pillanatot, amikor megindulok feléjük, és közben egyre biztosabb lettem benne, hogy nem fogok megindulni. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy bekebelezzen a teraszon vonagló amőba. Csak azért ácsorogtam még a kertben, mert nem akartam megkockáztatni, hogy utolérjem Sziddert és Palóczot.

Legalább három órába telt, míg átgyalogoltam az éjszakai városon. Fogalmam sincs, mi minden járt a fejemben, csak arra emlékszem, szívtam a fogam, hogyan adom be a nagybátyámnak a konyhaügyet. És persze meg sem fordult a fejemben, hogy évekig nem látom Liktort, és a többieket se sűrűn. Csak az Erzsébet hídon vettem észre: még mindig kezemben a nyúlborda. Végighúztam a korlát rácsán, úgy kattogott, mint a vacogástól összekoccanó fogak. Megálltam a híd közepén, beledobtam a Dunába, és hosszan néztem utána, szinte sajnáltam, hogy eltűnik a vízben, és találgattam, vajon rögtön elsüllyed-e, vagy messze sodorja a víz, és vajon hol veti partra a Duna, ha ugyan egyáltalán. Mintha több közöm lenne a magányos nyúlbordához, mint mindazokhoz, akikkel aznap találkoztam - vagy furcsamód én is magányos nyúlbordának érezném magam.

 

Mindezt megpróbáltam elmesélni a medence mellett. Azt hittem, talán érdekli a valaha régen elmulasztott érettségi bankett, már csak azért is, mert a huszonöt évvel későbbi találkozó, amire én vonszoltam el most májusban, mégiscsak fordulatot hozott az életében, és a helyszín, a szereplők azonosak voltak. De nem. Lepergett róla. Tulajdonképpen semmi, ami nem állt közvetlen összefüggésben vele vagy Éberfy Ottiliával (márpedig az egy és ugyanaz), nem izgatta, és bár tessék-lássék igyekezett érdeklődést tettetni, rosszul álcázta unalmát.

Gondoltam, elmondom, hogyan hajkurásztam telefonon apám öccsét Afrikában, a külkereskedelmi vállalattól kapott új meg új számokon - úgy látszik, ők sem tudták pontosan, merre jár, és csak később értettem meg, miért -, hogy felkészítsem, milyen csapás várja itthon, de Liktor beleásított a történetbe. Meghúzta a borosüveget, és a kezembe nyomta.

A medence végében húzódó hosszú kabinsorban aludtunk. A fülkék közötti válaszfalak deszkából voltak, néhány mozdulattal ki lehetett emelni őket a helyükről. Kikaptunk hármat-négyet, és elvackolódtunk. A fejünk alig két araszra volt egymástól, az ő lába az alacsony kerítés meg az erdő felé mutatott, az enyém a kocsi, a bejárat irányába. Hozott magával hálózsákot, én a csomagtartóból kiemelt vásott pokrócba tekertem magam.

- Holnap hozzákezdek - ásította, aztán várt egy kicsit. - Segíthetsz, ha akarsz.

Szóval ezért marasztalt. Nem vettem rossz néven, ellenkezőleg. Tulajdonképpen ezért maradtam. Minden tiltakozásom, fel-feltámadó ingerültségem ellenére éppen erre vártam. Részt akartam venni a kabinsor kifestésében.

Hallgattam a ritkás erdő halk zúgását, és persze fáztam - hiába a meleghullám, azért hidegek az októberi éjszakák. Liktor egy perc múlva már egyenletesen szuszogott, én meg forgolódtam a kemény deszkapadlón, és reszkettem.

 

Apám öccsének vacogását nem lehetett elfelejteni. Úgy kattogtak a fogai, mint a nyúlborda a hídkorláton. Hiába szedegette a megelőzésre szolgáló apró sárga tablettákat, mégiscsak elkapta a malária, és ha rátört a váltóláz, úgy reszketett, hogy azt lehetett hinni, lerázza magáról az inget, a nadrágot, az alsót, és a végén meztelenül áll előttünk. Pontosabban ül, mert ezúttal a roham a konyhánkban érte, az Erzsébetvárosban, a közért fölött a harmadikon. Nem karácsonykor jött, hanem jeltelen hétköznapon, anyám határozott kérésére. Éppen belefogott önmaga dicséretébe: lám, nemcsak ünnepeken teszi tiszteletét, na ugye, hogy él benne a családi érzés, és megteszi, ami tőle telik, már amennyire életvitele lehetővé teszi - ezt a ködös utalást minden találkozásunkkor meglebegtette -, ám tovább nem jutott, rátört a vacogás.

Anyám rémülten nézte a sógorát. A túlvilági reszketés csak nyomokban emlékeztetett az ismerős, influenzás hidegrázásokra, látszott, hogy, idegen, külföldi betegség, nyilvánvalóan nem erzsébetvárosi eredetű, ez pedig pánikba ejtette. Kapkodva próbált segíteni, de apám öccse leintette: nyugi, ez már csak az utója, kireszkette magát az elmúlt napokban, majd elmúlik. De azért hagyta magát lefektetni a nagyszobában az ágyra, és fektében kattogva magyarázta a malária természetét: két-három havonta jön a váltóláz, két-három napig tart, belerázódik az ember. Próbált nevetni a viccén. Azt mondta, hagyjuk pihenni egy kicsit, mindjárt túl lesz rajta.

Ez jó egy évvel az érettségi után történt. Amióta befejeztem az iskolát, csak lézengtem, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Túlzás lenne azt mondani, hogy nem vettek föl sehová, hiszen nem is jelentkeztem, a továbbtanulás gondolatára kényszeredetten fintorogtam. Anyám állandóan szidott, kezdjek már végre valamihez, ha rám nézett, a kezét tördelte, jaj, istenem, mi lesz velem, de ezzel csak azt érte el, hogy boldog voltam, ha másutt lehettem. Igyekeztem minél később hazajárni, lehetőleg akkor, amikor ő már lefeküdt.

A volt osztálytársaim egyetemre, főiskolára kerültek, ki ide, ki oda, kezdetben összejöttünk néha, de abban sem volt sok köszönet.

Zsuga az orvosira jelentkezett, nem vették föl, viszont a felvételin összeismerkedett egy csajjal, akinek sikerült. A lány meghívta a gólyabálra, ő pedig rám telefonált: menjünk együtt. Sose kedveltem különösebben, így azután meglepett, hogy épp engem választott, és haboztam: megér nekem bármiféle buli egy vele töltött estét? De nem szállt le rólam: jöjjek csak, majd meglátom, milyen csajok vannak ott, talán nem tudom, hogy az egészségügyiek milyen fantasztikusak? Én ne tudtam volna? Megjelent előttem Zita, Kati, Rozi meg a többiek, az egész dunántúli egészségügyi szakközépiskola a két évvel korábbi építőtáborból, istenem, hol lehetnek most? Időközben talán felvették őket az orvosira. Elmentem a gólyabálra.

Valahol a belvárosban találkoztunk, villamosra ültünk. Megkérdeztem, miért épp engem hívott. Azt mondta: nem akart egyedül menni, de olyan jóba azért nem vagyunk, tehát bármikor szívfájdalom nélkül otthagyhat, logikus, nem? Mondtam, de, logikus, közben felmerült bennem, hogy gyorsabb leszek nála, én hagyom ott, leszállok a következőnél. Azután - ha már így összejöttünk - megkérdeztem, tud-e valamit Liktorról. A vállát vonogatta: semmi köze hozzá, amióta Bokor meghalt, egyetlen szót sem beszélt vele, talán nem is köszönt neki - én vagyok a puszipajtása, nekem kell tudnom róla. Gusztustalan fráter volt a Zsuga már a suliban is, és nem változott semmit. De azért volt némi igazság abban, amit mondott. Hónapok óta nem hallottam Liktorról.

A bált valami művelődési házban tartották, egy se eleje, se vége, hideg hodályban. A gólyákat onnan lehetett megismerni, hogy sötét öltönyben, illetve kisestélyiben feszengtek, a felsőévesek lazák voltak és elviselhetetlenül nagyképűek.

A csajt nem kellett különösebben keresni, kimagaslott, valóságos tornyot épített a hosszú fekete hajából, a lakk tartotta össze az építményt, de lehet, hogy az egész lányt. Köszönésképpen jobbról-balról a levegőbe pusszantott Zsuga mellett, nekem kezet adott, egyszerre mondtuk a nevünket, mindkettőt elnyomta a zaj. Körbeintett, mintha otthon lenne, érezzem jól magam, elindult, Zsuga utána vetette magát.

Nem ismertem senkit. A lányok tényleg gyönyörűek voltak, de mindegyik foglaltnak látszott. Beálltam a sorba a büfénél, csak hogy történjen már valami, de nem történt semmi. A zene dübörgött, mégsem táncolt senki, párok parádéztak fel-alá a neonfényes, hideg ürességben, a sor lassan haladt. Hirtelen odatántorult hozzám egy lány, sörösüveget nyomott a kezembe. Vézna volt, sápadt, bizonytalanul mozgott, a fekete kosztümféle talán még nyeszlettebbnek mutatta, mint amilyen valójában volt. Azt mondta, a büfében nem lehet sört kapni, alkoholtilalom van, a piát kívülről hozzák, és ő most ideadja nekem az Ernőét, mert az Ernő egy szemét, és nem érdemli a sört, rajtam meg látszik, hogy rendes pasas vagyok, egészségemre! Odakoccintotta a saját üvegét az enyémhez, majdnem eltört mind a kettő. Inni próbált, de nem ment, a Kőbányai világos két vékony patakban folyt a szája szélén, le a nyakán, be a kiskosztüm dekoltázsába. Akkor megrázkódott, és feladta. Megkérdeztem, ki az az Ernő, de válasz helyett előadásba kezdett. Túl hangosan beszélt, annyira, hogy a sorban állók mind odanéztek. Azt mondta, az anatómiaszemináriumon egy bal kezet kellett boncolni, de csak fél óra volt rá, állandóan sürgették, ő meg begörcsöl, ha cseszegetik, szeret pepecselni, hát mindenkinek megvan a maga tempója, nem? És abból tilos kizökkenteni, nem? Mert a kizökkenésből csak baj lesz, nem? Úgyhogy hazavitte a bal kezet. Otthon van a hűtőszekrényben. Megmutathatja. Kísérjem haza, előveszi nekem. Nemcsak kézfej, jaj, dehogy, könyékből van meg neki. Várakozóan nézett rám, próbáltam vihogni, jópofáskodni, de elég nyögvenyelősre sikerült. Úgy förmedt rám, mint aki álruhás kémet leplez le: - Te nem is vagy orvos! - Szóhoz se juthattam, máris újra lecsapott: - Akkor mi? Bölcsész? - A fejem ráztam, mire végigmért, most már nyílt megvetéssel: - Még csak az se?

Botladozva távolodott, és már jó messze járt, egyre kiáltozva: - Ernő! Ernő!

Langyos volt a Kőbányai, minden korttyal egyre rosszabb, de azért kiittam.

Akkoriban valahogy így végződött minden próbálkozásom. Se társaság, se rendes nő, se semmi. Az általános tunyaság és butulás légköre vett körül. Ráadásul a fejem fölött lógott a behívó, és ha valamihez nem fűlött a fogam, hát ahhoz, hogy két évig rohadjak valami isten háta mögötti laktanyában. Ha úgy vesszük, nem éreztem magam rosszul, dolgoztam ezt-azt, nyáron egy hónapig pincérkedtem a Balatonnál, néha elmentem vagont rakodni a Ferencvárosi pályaudvarra - strapás volt, de bírtam, sőt jólesett. Egy-egy ilyen éjszaka után a szokottnál is hosszabban álltam a tükör előtt, feszegettem és tapogattam a bicepszemet, hogy ellenőrizzem, keményedett, vastagodott-e.

Zsebpénzem tehát volt, mozira elég - egyetlen új filmet sem hagytam ki, a szovjet partizáneposzokat sem -, másra meg nemigen kellett. Anyám etetett, és nő híján nőre nem költöttem. Néha eljártam a Damjanich utcába, egy presszóba. A hátsó szobájában volt egy biliárdasztal - akkoriban ritkaságszámba ment az ilyesmi -, és játszottam záróráig. Olykor pénzbe, pedig szigorúan tilos volt, szerencsejátéknak számított, a szerencsejáték meg erkölcstelenségnek. Ügyes kezem volt, majdnem mindig nyertem. Eltelt az idő valahogy. De azért éreztem, hogy nem jól van ez így.

Néha megpróbáltam kikecmeregni a sűrűsödő posványból. Ötletszerűen kapaszkodtam bele ebbe-abba. Egy alkalommal céltalanul lődörögtem az utcán, és egy házfalon nagy, sárga plakátot pillantottam meg: a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat hirdette a nyelvtanfolyamait. Elmentem beiratkozni, de elkéstem, már csak a kezdő latin meg a szuahéli csoportba fértem volna be. A latintól viszolyogtam - talán az orvosegyetemi gólyabál halvány visszfényeként -, ám a beiratkozást intéző titkárnőnek fogalma sem volt, mi fán terem a szuahéli. A vállát vonogatta: talán Indiában beszélik, talán sehol, és csak egy olyan mesterséges izé, mint az eszperantó, viszont van hely bőven, és szívből ajánlja.

Fehér mosolyú, kávészínű fickó tanította, nagyon elszántan, de kicsit döcögősen, mivel magyarul nem tudott. Lehetett volna akár indiai is, és csak a negyedik órán derült ki, hogy kenyai, következésképpen a szuahéli afrikai nyelv. Jártam a tanfolyamra szorgalmasan, hetente kétszer, és rövidesen éltanuló lettem - a fene se gondolta, hogy így ragad rám. Nem ártott, de nem is használt. Mindenesetre ettől kezdve ha anyám belekezdett a szokásos siránkozásba, könnyedén visszavertem a vádakat: hiszen tanulok én, láthatja! Honnan veszi, hogy semmi haszna? Ki tudja. Hátha jó lesz még valamire.

És igazam volt - nem is tudtam, mennyire. Hiszen erről jutott anyám eszébe, hogy felhívja apám öccsét. A sötét, titokzatos szavak: „Afrika" meg „szuahéli", őt idézték eszébe. Szinte semmit sem tudott róla, csak hogy világlátott ember, és apám halálakor elhamarkodott ígéretet tett: ha baj van, számíthatunk rá. Anyám úgy gondolta, baj van.

A látogatást nemcsak a maláriaroham tette emlékezetessé. A vacogás csillapultával nagybátyám feltápászkodott az ágyról, kiment a fürdőszobába, rendbe szedte magát, és rövid tíz perc múlva úgy lépett elénk, mintha mi sem történt volna. Sápadt volt ugyan, arcán az árkok mélyek, de mosolygott, és megnyugtatott bennünket: semmi baj, ez csupán egy kis utórezgés, megszokja az ember. A maláriában legalább meg lehet bízni, valahányszor azt hinné az ember, hogy végleg elköszönt, mindig visszatér, és az talán túlzás, hogy az ember örül neki, de legalább ismerősként üdvözli. Ki a feleségével él együtt, ki a maláriával, annak is női neve van: Malária, hát nem?

A roham után hirtelen megéhezett, egy perc alatt felfalta az asztalra készített aprósüteményt, majd a tegnapról maradt tökfőzeléket fasírttal, és közben hallgatta anyám sirámait: mi lesz a gyerekkel. Végül azután felém fordult, megkérdezte, mi érdekel, és amikor kényszeredett válaszaimból leszűrte, hogy lényegében semmi, bólintott: helyes, hibátlan alapállás. Ezenkívül már csak a nyelvtudást firtatta. Váratlanul felém dobott egy orosz mondatot, én meg válaszoltam, ahogyan tudtam, azt hiszem, tűrhetően - még nem párolgott el minden az érettségi óta.

Apám öccse megkérdezte, van-e valami innivaló, a diólikőrre fintorgott, de azután vállat vont, az ő mája már azzal is beéri, így maláriás roham után meg különösen. Lehajtott két kupicával, közben mormogott, mint aki vitatkozik önmagával, végül egyik énje meggyőzi a másikat, és dűlőre jutnak.

Összefonta ujjait, megfeszítette kézfejét, az ízületek hátborzongatóan ropogtak. Rövid szónoklatba fogott. Igen, valóban megígérte apám halálakor, hogy egyengeti az utamat, amennyire tőle telik, de hát - itt megint bedobta az életvitel-szöveget - eddig nem volt rá lehetőség, most viszont elérkezett az idő. Egyetlen módon tud segíteni. Ez viszont komoly döntést igényel, úgyhogy fontoljam meg alaposan. Odavesz maga mellé. Külkeres leszek, mint ő. Ha megfelelek az elvárásoknak, akkor egy egészen spéci ágazatban fogok dolgozni; bizalmas feladatok, utazás doszt, kereset rendben, megismerem a nagyvilágot. Cserébe viszont feltétlen bizalom és diszkréció.

Anyám izgalmában kitöltött magának egy stampedli diólikőrt, felhajtotta, és faggatódzni kezdett. Mégiscsak szeretne valami pontosabbat tudni erről az egészről, hiszen egyetlen fia van. A nagybátyám makacsul rázta a fejét. Feltétlen bizalom és diszkréció, ennyit mondhat. És nem anyámnak kínálja a lehetőséget, ha a kedves mama nem vette volna észre, nagykorú vagyok, majd döntök a saját ügyemben. Anyám szokása szerint kétségbeesett, és nyomban tördelni kezdte a kezét. Erre a nagybátyám - mintegy válaszul - újra összefonta az ujjait, és megint ropogtatta az ízületeit. Várakozón néztek rám. Én meg döntöttem. Azt mondtam: - Jó.

A rákövetkező hétfőn dolgozni kezdtem a külkereskedelmi vállalatnál. Aktákat tologattam, adminisztráltam, én voltam a hatvanhatodik senki, mégis bizonyos tisztelettel bántak velem - mintha védőburkot vont volna körém a nagybátyám kisugárzása.

Technikai fölszereléseket adtunk és vettünk, kohászati és erőmű-berendezéseket, később nagyfeszültségű vezetékekhez szükséges cuccot, oszlopokat, komplett alállomásokat meg százféle olajipari szereléket, csövet, szivattyút, miegyebet. Ha jól értettem. A berendezéseket ugyanis soha nem láttam. Csak a papírok forogtak a kezem alatt, rajtuk titokzatos szavak: kokilla, szénpoha, torokgázvezeték, gerjesztőgép. Magyarul és oroszul. Csináltam, amit mondtak, hamarosan kentem-vágtam a misztikus kifejezéseket, noha fogalmam sem volt a jelentésükről, az adminisztráció meg nem okozott gondot, kitanultam hamar. Vártam, hogy történjen valami. Történt is. Megérkezett a behívóm.

Felhívtam a nagybátyámat, aki éppen itthon időzött - talán a romos konyhát hozta rendbe Benedek szomszéd segítségével -, de csak hetente egyszer jött be a vállalathoz. Azt mondta, délután benéz, készítsem elő a papírt. Átvette, zsebre vágta, és azt mondta, nyugalom, nem eszik olyan forrón a kását. Vegyem úgy, hogy sosem láttam a behívómat. Boldog voltam. De azért néhány hónap múlva mégis szóba hoztam a dolgot, ő pedig szokás szerint intőn felemelte az ujját: csitt. Bizalom, diszkréció. Azt gondoltam, ha egyéb nem jön ki az egész külkeresdiből, csak annyi, hogy nem egy világvégi laktanyában rohadtam két éven át, hanem egy íróasztalnál unatkoztam, már megérte. De unatkozni azért nem hagytak.

A következő hónapok során kiismertem az ügymenetet, megtanultam követni a menetleveleken az áru útját - Szovjetunió, Afrika, Ázsia. Közben letettem egy felsőfokú orosz vizsgát - nem kellett hozzá sokat erőlködnöm -, végigostoroztak egy napi hatórás intenzív angol nyelvtanfolyamon - megerőltető volt, de eredményes -, és felszólítottak, hogy abba ne hagyjam a szuahélit. A kávébarna kenyai elégedett volt velem.

Már egy éve tenyésztem a vállalatnál, és még mindig nem sejtettem, hogy tulajdonképpen mit keresek ott, bár kevésbé éreztem magam körül a posvány szagát, mint korábban - talán csak kevesebb időm volt szimatolni.

Egy reggel azután felhívott a nagybátyám. Augusztus 31-e volt. Azért emlékszem, mert felkeléskor eszembe jutott, hogy korábban ezen a napon mindig keserű volt a szám íze: mindennek vége, másnap kezdődik a tanítás! Azt mondta, készüljek, utazunk, eljött az első bevetés ideje, de ne aggódjak, ez még nem éles, két-három nap az egész.

Reggel elrepültünk Moszkva felé, este Üzbegisztánban landoltunk, Taskentben. Átszálltunk - fekete Volga vitt az egyik géptől a másikig -, és már röpültünk is tovább egy veszedelmesen rázkódó, festetlen, fémszín masinán. Füves reptéren értünk földet, a kifutópálya mellett gyéren világított betonbodega, homlokzatán kopott felirat: Sahriszabz.

A nagybátyám jól bírta a gyűrődést, jobban, mint én. Volt ereje kuncogni azon, hogy a szállodában nincs víz.

- Száraz vidék - mondta megértően. - Takarékoskodni kell. De amúgy formás városka. Itt született Timur-Lenk, a világhódító. Tudtad?

Amióta felszálltunk a Ferihegyről, újra meg újra megpróbáltam kitudni tőle, mit keresünk Üzbegisztánban, de hajthatatlan volt: bizalom és diszkréció. Majd ha eljön az ideje.

Másnap hajnalban fölvert. Már felöltözött, khakiszínű vászonöltönyt viselt, és gyűrött, fehér kalapot. A szűk szoba egyetlen székén ülve várta, míg elkészülök. A víz vékonyan csordogált a csapból, de legalább volt.

Három-négy percig beszélt apám öccse, nem tovább. Tulajdonképpen nem mondott sokat, de abban benne volt minden, azt nem lehetett elfelejteni.

 

És itt meg kell állnom. Egyszer már jeleztem önöknek, hogy vallomásomnak lesznek olyan részletei, melyektől az a tévképzetük támadhat, hogy nagy fogást csináltak velem. Hogy beszámolómból esetleg más, a letartóztatásom konkrét okától független ügyekre is fény derül. Még egyszer jeleznem kell: nem. Mindaz, amit elmondok, az önök által vizsgált ügy előzményeihez tartozik, és csakis ezért érdekes. Ami pedig annak idején Sahriszabzban meg később Afrikában történt, az mind tökéletesen legális, szabályos, az akkori rendszer törvényeivel teljes összhangban állt, a mostani meg nyilván ugyanezt csinálja, legföljebb más trükköket alkalmaz, és szívja a fogát, hogy nincsenek olyan kipróbált szakemberei, mint a nagybátyám volt, meg mint amilyen én lettem, amikor a helyére léptem.

Ezt egy pillanatra se veszítsék szem elől.

 

- Most megnézzük, hogy miből élünk - mondta a nagybátyám.

Tagoltan beszélt, már-már szájbarágósan. Nem akarja, hogy meglepetést mutassak, ezért előre elmondja, mit látok majd. Alkatrészeket. Sokat. Vasat, acélt. Motort, csövet, kereket. Jó ideig talán észre sem veszem, hogy e felszerelések nem egészen a cégünk által importált-exportált kohászati, bányászati, erőművi berendezések. Hanem tankok. Pontosabban szólva tankdarabok. Szakszerűen fogalmazva: a T-34-es közepes harckocsi alkatrészei és szerelékei. A reszli. Más nem is lehet, mivel a legendás tank gyártását nem sokkal a háború után befejezték, és átálltak a modernebb típusokra. Csak hát annak idején annyi készült belőlük, hogy fölösleg képződött, nem is kicsi. Attól pedig szabadulni kell. Így azután eladogatták az elaggott darabokat - jutott belőle mindenhová bőven. A többségük persze azóta kiszolgált, és előbb-utóbb kiselejtezik valamennyit, de addig még hosszú az út. Mert a T-34-es jól bírja a strapát. És amíg bírja, addig szükség van alkatrész-utánpótlásra is.

Amikor idáig jutott, kopogtak a szoba ajtaján.

A szálloda előtt fekete Volga, épp mint előző nap a taskenti repülőtéren. A tányérsapkás sofőr hátrafordult, mintegy ellenőrizte, hogy megvagyunk-e mind, az ázsiai arc merev volt és komoly. Két órán át gurultunk a sivatagos tájon, az út széles volt és üres. Egyszer megpróbáltam szóra bírni a nagybátyámat, fejezze be, amit elkezdett, de nemet intett. A sofőr tarkójára néztem: csak nem hiszi apám öccse, hogy ez itt előttünk ért magyarul?

A Volga felforrósodott, odakint vibrált az egyhangú vidék. A homokszín raktársor a tájba simult, szinte észre sem vettem, hogy megérkeztünk.

Hárman fogadtak bennünket, oroszok mindannyian. Nagybátyám ismerősként üdvözölte őket, és bemutatott. A házigazdák végigmértek, majdhogynem tapogattak a szemükkel. Azután sétáltunk.

Minden úgy volt, ahogyan a szállodában elhangzott; a szemem sem rebbent a látottaktól, és ezzel nyilván jó benyomást keltettem a házigazdákban. Néha megérintettem egy-egy alkatrészt, megpaskoltam, mint aki elismeri a minőséget - ez igen, ez már valami! -, noha az itt tárolt cuccok többségéről nem is sejtettem, micsoda, és nem feltételeztem, hogy elhiszik rólam: T-34-es-szakértő vagyok. Húszéves voltam, annyinak is látszottam. Nagyon meg akartam felelni a szerepemnek, és valószínűleg túljátszottam. Ez akkor derült ki, amikor az egyik orosz, egy hórihorgas, cakkos szájú figura, talán a főnök, felnevetett, megveregette a vállam, és azt mondta... Kábé úgy lehetne fordítani: - Ugyan már, öcsi.

Lassanként azért felismertem néhány tárgyat, vagy legalábbis megsaccoltam, mi lehet. Ágyúcsövek. Harckocsitornyok, páncéllemezek. Lánctalpak egyben, meg külön-külön, szemenként. Tengelyek, lánctalpmeghajtó-kerekek. A motorblokkok külön állványokon, zsírozva, olajozva.

Fél órán át sétáltunk a hosszú épület közepén húzódó aszfaltúton, és nem értünk a végére. Tucatnyi ilyen épületből állt a raktárváros - világraszóló tanknagyáruház.

A tető alatt megrekedt a hőség, meg kellett gyulladni. A házigazdák meg nagybátyám megfordultak, követtem őket, visszabaktattunk a bejárathoz. Oldalvást néhány szoba nyílt, a mennyezeten ventilátor zümmögött, itt valamivel elviselhetőbb volt a klíma. Hatalmas ezüstös szamovár magasodott egy íróasztalon, teát kaptunk, és ragacsos süteményt, olyan volt az íze, mint egy kockacukor, rajta egy csöpp méz, azon egy szem szaharin, aztán hamm.

A vendéglátók hosszan tárgyaltak nagybátyámmal, értettem minden szót, ám fogalmam sem volt, miről beszélnek. Kohászati, bányászati, erőművi berendezések nevei röpködtek a levegőben, melyeket még otthon szorgalmasan bemagoltam, ám a végeérhetetlen raktárakban várakozó tankszerelékeket senki sem említette. Azután hosszadalmas, testvéri búcsúzkodás.

A hórihorgas meglapogatott, és rám nevetett a cakkos szájával: - Jól van, öcsi.

Alkonyodott, mire a tányérsapkás sofőr kirakott bennünket a szálloda előtt, maradt néhány óránk az esti gép indulása előtt. Vacsoraidő volt, de a gyomrom még mindig kavargott a betegesen édes süteménytől, így azután csak sétáltunk a városkában. A nagybátyám otthonosan nézelődött, látszott rajta, hogy járt már itt.

A főutcán teázók, egyik a másik után. A vendégek felhúzott lábbal ültek az utcára tolt alacsony díványokon, fújták a forró italt, szürcsöltek, beszélgettek, valamennyien turbánban vagy ezüstszállal hímzett tübitejkában, hosszú kaftánban, a kaftán övébe tűzött díszes tőrrel. Csupa férfi.

- Pedig az üzbég nők fantasztikusak - mondta apám öccse.

- És hol vannak?

- A teázókra nem is gondolhatnak. Tiltja a vallás. De azért van megoldás. Oda például - és a túloldalra mutatott - bármikor beülhetnek.

A szemközti teázó vonzóbb volt a többinél, tiszta, bizalomgerjesztő, a helyiségben és az utcán vörös díványok, mellettük alacsony asztalok. A bejárat fölött felirat: Ateista Klub. Egyetlen vendég sem ült benne, üres volt és halott, mintha kiciánozták volna.

Az utca végén tömeg sűrűsödött, hangszóró recsegett, valami gyűlés lehetett - arra tartottunk. Menet közben újra meg újra megpróbáltam a raktárra terelni a szót, és visszatérni a ventilátor alatt folytatott beszélgetésre, végül megfogtam nagybátyám karját, úgy kényszerítettem megállásra - mondja el elölről, hogy van ez az egész, tulajdonképpen mit fogunk csinálni?

Ő meg lerázott. A lényeget már tudom, a részleteket majd megbeszéljük. Hova rohanok? Inkább nézzek körül. Szinte rám förmedt: mi a fenének vagyok itt, ha körül se nézek? Minden egyéb csak eszköz, a hülye impexek, az idióta berendezések, a gusztustalan seftelés, a lényeg mégiscsak az, hogy az ember körülnézzen egy kicsit, amíg teheti!

A főutca széles térbe torkollt, a tér közepén gigantikus rom, hatalmas, égbe emelkedő téglaboltív, az alapja széles, masszív, a teteje szinte elveszett a kékeslila égben. Felfoghatatlan volt, hogy mekkora lehetett az építmény, amelynek egyetlen boltíve ekkora.

A nagybátyám olyan volt, akár egy hangos bédekker: jól nézzem meg, ez Timur-Lenk temploma, amit saját születésének emlékére emeltetett. A maga idejében övé volt a Kelet legnagyobb birodalma, ez pedig birodalmának legnagyobb temploma, következésképpen az akkori világ közepe, csak hát errefelé sok a földrengés.

A rom tövében lámpák égtek, a fényben ezernyi gyerek hemzsegett, fehér ing, sötét nadrág, szoknya, a fiúk haja katonásan rövid, a lányoké tucatnyi fekete copfba fonva és minden fejen tarka tübitejka. Előttük dobogó, tetején szürke zakós, ősz férfi szónokolt, a hangszórók recsegtek, a kölykök ficánkoltak, halálra unták. Évnyitó. Mi más? Szeptember eleji üzbég iskolai évnyitó. A szürke zakós oroszra váltott, jó szórakozást kívánt, lelépett. Ezerhangú sikítás volt a válasz, a gyerekek szétspricceltek a rom körül.

- Jó lenne valami innivaló - mondta a nagybátyám -, na majd mindjárt szerzek. - Azzal eltűnt, egy pillanatig még láttam a fehér kalapját a gyéren világított téren, de azután szem elől tévesztettem.

Magamra maradtam a tömeg szélén, hirtelen zene reccsent, és az ezer üzbég iskolás fejhangú sikoltozásba kezdett. Az Abba együttes volt - istenem, hogy utáltam az Abbát. „Négy szép svéd nyál", mondta róluk Zsadányi valami régi házibulin, de Sahriszabzig nem jutott el az aranyköpés, és hullámzani kezdett a tér a rom tövében.

- Waterloo! Waterloo! - búgták a bársonyos hangok recsegősen -, Vaterlúúúú, vaterlúúú! - visítottak a gyerekek és szökdécseltek veszettül, a tübitejkák félrecsúsztak, cikáztak a fekete copfok, az eksztázis fokozódott - Mamma mia! - énekelték a skandinávok - Mamma mia! - és azon kaptam magam, hogy táncolok én is, együtt ugrálok az üzbég iskolásokkal Timur-Lenk boltívének tövében a négy szép svéd nyál mammamiájára, mintha lerészegedtem volna a felismeréstől: tankalkatrész-kiskereskedő lett belőlem.

Nagyjából ez futott végig a fejemben, mialatt a strandkabin deszkapadlóján vacogtam, és irigykedve hallgattam Liktor egyenletes szuszogását. Úgy éreztem, mérhetetlenül tisztességtelen, hogy ilyen jóízűen alszik, miközben én álmatlanul forgolódom, és kis híján megfagyok. Komolyan fontolgattam, hogy fölverem; ne legyen már neki olyan jó. Adja ide a hálózsákot, vigye a pokrócot, lássuk: akkor is így húzza a lóbőrt? De azután csak a másik oldalamra fordultam, összegömbölyödtem, mint egy sün, és Afrikára gondoltam, a tíz őrjítő nyárra, hátha a hőség emléke fölmelegít.

 

(folytatjuk)