Kb. és hazajönni télre (Kb. Babits)
A régi költő I. (Kis zökkenésekkel)
Nincs birtokom. De már nem is akarom,
Bers'senyi, így összekapni magam, vagy
- magam vagyok - így összekapni
magammal, nem akarok pomádét
kenni Furtzins ingemre, megingerült
gyérű hajamra, vagy ideg-egybe-lét
állagát csak előidézni, is,
s menni, hová így akár igényel,
akár nem igazán, szív-szólítás, tán
érdek, pfuj, szóba se! mondom, délután
- ten'nap, rég tervezett időben -
leszámoltam pizsamagatyáim,
mintegy a halál előtt. (Naná, után?!)
Utánvéttel megérkező életem
két keze túrta a szaros neműben,
mert mi hanyagság, törölhetetlen:
s mi minden volt! A penészes konyhafal
- a szomszédságé! -, előtte papuli
kundelka, papundekli hát, hogy
védje a már úgyis védhetetlent.
Igen, gondoltam, régi költő, a rend
híves vetője, vetős híve, s mi el-
és elmaradhat; nem maradhat
el viszont a pizsi-gaty számlálás!
Nem maradhat le rólam, hű éjiek
ennyit igenis érdemelnek, s a mély
- a polcmély - tárt, egy szár elébb, majd
a másik szár! a kétszárú, gyatrán,
könnyű-elméjűen a mélybe tuszolt
pizs-gaty két szára jött, s rend volt újfenet,
fentem fogam e pizsi-alsóra,
nyugtalan volt a szívem, hogy hol van.
S itt volt. Nem tudtam, halálom képzete,
S vissza-vonultam! jó! kies védelem
birtoklag nem óv, mégis, az Érzet
szent és erős! és ha nem megyek
sehová, több pizsamagatyára van
nyilván szükségem. De a szív mind-ilyes
Titkát ki tudja. Meglett a kék-
-fehér csíkos alsó, szorítottam
orcámhoz szára-alját, hol legtisztább
általján, egyebét szemem könnyein
átal néztem csak. Megvagy, hívem!
Öltöztesd leghívebbem, Magányom!!
Kb. Enyész (Berzsenyi)
A régi költő II. (Szintén kis - nagy! - zökkenésekkel)
S boldog valék. Oly egyszerű boldogság,
ha már a sort számlálni, alsógatyát
számlálni nem kell, magam forma-
határozója, a fölösleges
alsóneműt nagy Fekete Szatyorkba
hánytam, ezekkel úgysem utazom már,
álljanak a kis terepasztal
terpeszében, lenn, ott-a-francba.
Mi mindent kéne mellém-temetni! Kész
Zsúfolat lenne a koporsóban, vagy
a sírgödörben, hanem hát nem
lesz sírgödröm, elégetnek majd. És
száll pizsi-gátyóm hamv-lehe (lehelet!)
tabáni Égbe, s nem kell se hűs tavasz
pipitéreit kerülgetni,
sem tél jegén nyaktörőn vigyázni.
Szálljatok, alsónemvek, így szatyraim
mélyire! Szattyán mélyek! Nem utazom
vélök sehová már. Nyugodj, sok
zsebi, alji, satyi, Emlékemmel!
Fogyatkozások
Decemberi kora sötét.
Konyhaajtó szürke ablakszemén
nézi a diófa örvénylő ágait:
„Éjszaka biztos meghalok, és
elvisz a Sátán".
Bújik a takaró alá,
fejére húzza a párnát:
vissza a magzati létbe!
*
Váz alatt biciklizik,
felnő a nyereghez,
a randira merész
kanyarral érkezik,
vére csorog a porra,
tetanuszt kap, fogát
összeszorítja.
*
Izzadó test,
nyikorgó rugók, műlihegés -
műélvez a költő:
akrobata az irónia lepedőjén.
Istent sóvárgó hitetlen,
éhen marad az úrvacsorán,
tiltakozik: „Szomjúhozom, Uram,
és ég a pokol."
Falstaffot játszott sokáig -
kedélyes rémülettel
már-már soványodik.
*
Űzött pár
elhagyott lakásban,
újsághalmok a padlón,
térdig a megsárgult múltba,
hétszer is ugyanabba az
év-folyamba lépnek.
A ruhásszekrényben lábos,
a lábosban leégett rántás,
elmaradt mozdulatot őriz
a fakanál, rajta lobogó:
vérfoltos bugyi lóg,
a falak feketék, a mennyezet lila;
légypiszkos tükörben
összefonódnak...
*
Hogy sóvárgott egy gitárért!
A hangszerbolt előtt
hamisan dudorászva
arrébb rúg
egy színes újságpapírt.
*
A boldogtalan
elszántan cselezget
a pályán, s
lendületes luft után
feltápászkodik.
*
Öntözi, óvja,
hátat fordít neki,
kinéz a pálma. Mint bolha
az aranyhal hasában:
Jónás kisbarátja,
nem élvezi, ahogy az Úr
játszadozik vele.
*
Elalszik a filmen,
kikapcsolják az áramot.
Húgyszagú folyosón
újságlapok pörögnek.
Fészek
Vad dobját veri
kinn a vihar
süvítő szélben
a fák nyikorognak.
A mohó föld sem nyeli el,
a víz megáll,
fűcsomók közt
hemperegnek a békák,
a sár bugyog, mint
hideg bugyra a mélynek,
a sötét lé felfröccsen a törzsre,
ropog, ropog az ág, jaj,
de a fészek benn,
puha toll, szöszmeleg,
a szalma, az apró gally
körbeölel,
szuszog a csibenép,
hisz két erős madárszív
mellettük dobog.
Holtomiglan-holtáiglan
És addig ölelték egymást,
míg ronggyá foszlott a testük,
s nem maradt másuk:
a lélek.
Fénylett, mint
csigahéjban fénylik a vízcsepp.
Kicsi Ti, kicsi Tá
Tá szerette Tit,
és Ti Tát szerette nagyon,
s ha nem voltak együtt, fáztak ám,
s Tá kiáltozott: Hahó!
Kicsi Ti, kicsi Ti fáj!,
és kicsi Ti, kicsi Ti így sírt:
Tá, gyere, Tá, gyere már!
Úgy szeressetek,
hogy én életem katicáját
öklömbe nem szorítom.
Klip
Madár a házban,
madár
csapkod, ver a szárnya,
rikácsol
rémülten
egyik falnak
a másiknak
ütődik,
törik a könnyű csont,
pihe száll szét,
kiabál,
mit csináljon,
mit csináljon
a házba került madár.
Süt a TV-napocs,
de jó,
melege zümmög és színes
sugarai simogatják az arcom
fordítom felé,
sütkérezni de jó,
így estefelé.
Elegem van végleg a nőkből.
Ez az új is kihullt a rostán.
Értik ezt, mondják? Elorozta
borotvahabom és borotvám!
Pedig de szép volt rőt sörénye:
alul cicus, felül oroszlán.
Merő csábítás egész lénye.
Mondják: az ilyen mért borotvál?
Hogy aztán nyelvem dörzsölődjék
a durva, férfias borostán?
Volt képe titkon elorozni
és elhasználni a borotvám!
Mert nem zavar, ha szűzi lélek,
és az sem érdekel, ha rosszlány,
csak egy a fontos: hogy maradjon
elrendeltetett női posztján -
de ez?! És még neki állt feljebb!
Az ész megáll merész riposztján,
ahogy a fürdőkádban állva
felém lóbálta a borotvám:
„Gyere, hadd nyírok bozontodba!
Fehéredik, látszik, koros mán'!"
Csoda tehát, hogy elegem lett?
Kidobtam. S nemcsak a borotvám.
A bujaság
A bujaság: az öngyilkos tavasz,
szép női arc félig párnába fúrva,
eltorzult vágy, hogy az kell, mindig az,
és még több az, azután újra s újra.
Az elnyílt száj, a vad sikoltozás,
a tíz körömmel kapart lepedő,
ha öt-hat óra kancatánc kevés,
mert ismét vad lovasra eped ő.
A bujaság: rugalmas női test,
ahogy dúlt ágyon rongyként elhever,
s ha kérdezem: „Na, kell még szerelem?!"
aléltan felnéz, s azt suttogja: „Kell!"