Szaddám-Babilón
Komoróczy Gézával beszélget Rádai Eszter
- Azt hallottam, még a nyolcvanas évek vége felé - mivel nem tudta elviselni a történelem díszletként való használatát - megfogadta, amíg Szaddám Huszein van hatalmon, nem teszi a lábát Irak földjére. Igaz ez a történet?
- Igaz, de a történet sokkal korábban kezdődött. Én Irakban (nekem: Iráq) hosszabb időt először az 1960-as évek végén töltöttem, 1968-ban, és akkor nagyon szegényes körülmények között - de tapasztalataim javára - gyakorlatilag gyalogszerrel, illetve teherautó-stoppal, szamárháton, alkalmi fuvarok segítségével az egész országot bejártam, minden ásatáson megfordultam. A legolcsóbb, egydolláros arab háztető-szállodákban (funduk) aludtam, más csomagom nem volt, mint egy kis oldaltáska, fényképezőgéppel és fogkefével. Az ingemet kimostam és a napon megszárítottam, a nadrágomat, a bagdadi (Baghdád) piacon vásárolt vászonnadrág volt, saját magamon szárítottam meg, tehát egészen homok-közelből tudtam az országot megismerni. A nyolcvanas években aztán ismét több alkalommal jártam Bagdadban, illetve Irakban, de akkor már mint magasabb rangú vendég, reprezentatív konferenciameghívásokon, amelyeken állami segédlettel vittek el műemlékeket megnézni, ünnepségeken vettem részt, előadásokat tartottam, például a sumer irodalom zenei vonatkozásairól Babilónban, amit - számomra teljesen meglepő módon - aznap este viszonthallgathattam a bagdadi televízióban. Ez a reprezentatív szint kezdettől fogva hihetetlenül komikus volt számomra, de az utolsó alkalommal, nyolcvanhétben fölismertem, hogy mindez - a tudományos rendezvények, az előadások, a külföldi vendégek, tehát én magam is - az állami reprezentációt szolgálja. Egyszer Bagdadban valamilyen emlékmű avatásán órák hosszat álltunk a napon, nem tudtuk előre, hogy ez lesz a program, arra vártunk, hogy Szaddám Huszein megérkezzék. Babilónban, amikor egy konferencia szünetében elmentem az ásatásokat és a frissen készült rekonstrukciókat megnézni, azt vettem észre az i. e. VI. századi királyi palota trónterméből fölnézve, hogy a romok tetején - ezek, ugye, a járószintnél alacsonyabban vannak - fegyveres őrök karéja vesz körül, akik engem keresnek, mert engedély nélkül mentem ki - szerintük szöktem - a műemlékek közé. Ha kitettem a lábam a szállodából, mindenhova állami Mercedes vitt, még a piacra is, és őrök kísértek a kaftánjuk mélyére rejtett fegyverrel. Mindazt megtapasztaltam tehát, amit egy diktatúrában a nem túl magas rangú, de mégis reprezentatív célból meghívott vendégek meg szoktak tapasztalni.
- Ehhez hasonló, bár talán kevésbé egyértelmű tapasztalatokra tehetett szert az ember annak idején a Szovjetunióban vagy Ceausescu Romániájában is...
- Ahogy mondja, ilyesmit éltem át a Szovjetunióban is, a közép-ázsiai köztársaságokban, és bizonyos tekintetben az NDK-ban. Az emberben akkoriban kifejlődött egyfajta érzékenység, hogy észrevegye, hol húzódik az a határ, ameddig segíteni akarnak bennünket a munkánkban, és ahonnan már csak ellenőriznek. Minthogy nekem Irakban volt helyismeretem, ez mára már nyilván elavult, de akkor még használható volt, óriási kontrasztot éreztem az egyszerű lakosság szegény, sőt nyomorult élete és az állami reprezentáció szintje között. Amikor kora hajnalban elindultunk valahova vidékre, nem lehetett nem észrevenni Bagdad utcáin a végtelenül hosszú sorokat. Amikor megtudakoltam, miért állnak, kiderült, hogy tojásért, mindenki egy tojást vehetett, és hosszú, külön sor volt az egyik oldalon a férfiaknak, a másik oldalon a nőknek, tehát a diktatúra fölvette az iszlám tradíció alakzatát.
- Pedig ez állítólag világias diktatúra volt...
- Világias volt, de azért alkalmazkodott a férfiak-nők elkülönítésének keleti vallási hagyományához. Kezdetben ez még nem volt jellemző, egyébként az a csoport, amelyhez Szaddám Huszein is tartozott - és amelyből aztán kiemelkedett, félreszorítva riválisait -, akkor került hatalomra, amikor először ott jártam, a hatvanas évek végén. A nyolcvanas évek már a Szaddám-diktatúra megerősödésének ideje volt, ekkor már alkalmilag erősen vallásos színezetet öltött, addig inkább a katonai arculat látszott. A nyolcvanas években már elkezdődött a mecsetek építése, és ezek minden lakossági igényen felül szaporodtak, és láthatóan nem a megszokott, hagyományos imahelyek voltak, hanem az állami reprezentáció színterei. És már elkezdődött Szaddám köztéri szobrainak és képmásainak elhelyezése is, nagy mennyiségben, ezek hol európai ruhában, hol sivatagi arab öltözetben, hol ima-testtartásban, hol fegyvert rázva mutatták a diktátort, mindig úgy, ahogyan azt a rendszer céljai a propagandától éppen megkívánták. És akkor tényleg megfogadtam, hogy - mivel ilyen légkörben amúgy sem lehet szabadon vagy önállóan kutatni - addig nem megyek vissza, amíg a Szaddám-rezsim áll. Ráadásul az 1980 és 88 között lezajlott iraki-iráni háború részben, az 1991-es öbölháború pedig teljesen véget vetett a régészeti tevékenységnek. A nyolcvanas években ugyan Irak nagyszabású vízduzzasztó-építkezésekbe kezdett az Eufratészen és a Tigrisen, amely munkálatok nagy régészeti feltárásokkal jártak együtt, mindkettőben külföldi régészek is részt vettek, az öbölháború után azonban körülbelül egy évtizedre teljesen lehetetlenné vált minden régészeti kutatás ezen a területen. Ezenkívül - érthető okokból - Irak északi és déli harmada tiltott övezet lett - persze nem a külföldiek, hanem az iraki hadsereg számára -, ennek viszonzásául az irakiak nem engedélyezték külföldi régészek számára a kutatást, kémkedésnek minősítettek minden külföldi jelenlétet. A régészek kivonultak, a régészeti intézetek bezártak. A kilencvenes évek legvégén aztán visszaszivárogtak az angolok, akik Irakban tradicionálisan egyfajta megszálló, védő, gyámolító, protektori szerepet töltöttek be a XIX. század óta...
- Ennek jeleit, illetve bőséges „eredményét" lehet látni a British Museumban...
- Ott is lehet látni, és az első világháború történetéből is világosan kiderül, szóval az angolok visszaszivárogtak, és Mószulban, illetve Ninivében - amely a mai térképen Mószul keleti, folyón túli külvárosa - folytatott a Brit Régészeti Intézet ásatásokat, és egy-két kisebb kutatómunka is elindult akkor, de ettől még régészeti szempontból Irak a mai napig holt terület maradt.
- Visszatérve még első iraki útjaira, nemrég egy előadáson elmondta, hogy 68-ban, Szaddám Huszein hatalomra kerülésekor látta az iraki zsidó diaszpóra fölakasztott tagjainak holttestét, azok hosszú ideig lebegtek ott a szélben. A Szaddám-rezsim ezek szerint mindjárt a születésénél megmutatta zsidóellenes voltát?
- A zsidó alija Irakból a második világháború után azonnal megkezdődött, és több hullámban zajlott. A hatvanas évekre már csak szűk, kis lélekszámú zsidó népesség maradt az országban, néhány északi, a török határvidékhez közel eső területen, amelyre a kormányhatalom amúgy is nagyon bizonytalanul tudott kiterjeszkedni, és Bagdadban - ahogy a diaszpórákban mindig is szokott lenni - a pénzügyi életnek, az adminisztratív világnak nem a legmagasabb, hanem a közvetlenül alatta lévő ügyintéző rétegében. A 68-as nyári puccs után aztán az új rezsim önmeghatározásához, „legitimációjához" az is hozzátartozott, hogy erős zsidóellenes kurzust vezetett be, és valamikor az őszi hónapokban kémkedés vádjával fölakasztottak a város főterén tizenegynéhány zsidót, arra már nem emlékszem, statáriális tárgyalás után-e vagy tárgyalás nélkül, és néhány napig ezek ott függtek. Én ezután jöttem haza Irakból.
- Ez a közel-keleti zsidóellenesség illethető-e az antiszemitizmus kifejezéssel, vagy szimpla Izrael-ellenességről van szó?
- Erre konkrét választ nem könnyű adni, inkább egy emlékemről számolnék be. Amikor 68 tavaszán megérkeztem Bagdadba - nagyon minimális arab tudással, mert nekem ez nem a szakom: nyelvészeti eszköz volt csupán -, feltűnt, hogy az utcán, a járdára kiterített ponyváról rengeteg olyan fűzött, puhafedelű könyvet árusítottak, ma paperbacknek nevezzük ezeket, amelyek borítóján horogkereszt vagy Hitler képe volt látható. Amikor érdeklődtem a dolog felől, akkor az is világossá vált számomra, hogy Irakban gyakorlatilag a második világháború óta változó intenzitással létezik egy határozottan náci szellemű zsidóellenesség. Ezt persze nehéz lenne Irakban antiszemitizmusnak nevezni, hiszen az arab is sémi nép, de az antiszemita kifejezés amúgy is csak egy XIX. századi eufémizmus, tehát ez inkább egy jól definiálható zsidó- és Izrael-ellenes politikai kurzus volt.
- És aztán ez a zsidó-ellenesség fonódott össze a Baath-párt által képviselt arab „szocializmussal", illetve Szaddám Huszein sztálini típusú diktatúrájával? Ezek teljesen eggyé tudtak forrni?
- A Baath-pártról akkoriban nagyon keveset lehetett tudni, ez a dolog nem volt annyira látványos, mint ahogyan az európai újságokból később számomra kiderült. Ugye, ez egy szíriai gyökerű politikai mozgalom, de a szíriai és az iraki Baath-pártok az idők folyamán kemény vitákba is keveredtek egymással. Sok más arab országot ismerek valamelyest a Közel-Keleten, és azt mondhatom, ez az ideológia pánarab eszméket hirdet, de valójában - az oszmán-török birodalom 1918-ban bekövetkezett felbomlása után vonalzóval és családi-dinasztikus érdekek mentén kialakított határok között - kvázi-nemzeti, állami nacionalizmust képvisel. Kvázi-nemzetet mondok, mert az új államok történeti értelemben nem voltak valódi nemzetek. Ilyenformán a szíriai pánarab nacionalizmus természetes vetélytársa az iraki pánarab nacionalizmusnak. Szaddám Huszein szerepét részben éppen az jellemzi, hogy elkezdte komolyan venni az iraki nemzet eszméjét, és azt hitte, hirdette, hogy a történelem folyamán időről időre jelentős szerepet betöltő iraki arab dinasztia, illetve állam - a pánarab eszme segítségével - az egész arab világ vezetője lehet. Kadhafi is hasonló szerepre tört, ám az ő Líbiája túlságosan messze volt ahhoz, hogy igazi érdekösszeütközés alakuljon ki a két állam között, Szaud-Arábiában pedig szemmel láthatóan politikai értelemben nem expanzív a rezsim, hiszen számukra elég szilárd alap az iszlám szent helyeinek birtoklása, nincs szükségük arra, hogy ezt külső igényekkel támogassák. Ilyenformán tehát a Baath-párt szocialista színezetű vagy szocialista elemeket is felhasználó ideológiája lassan, de határozottan pánarab hivatkozású iraki arab nacionalizmusba csapott át.
- Amelybe azonban az ugyancsak iraki arab, ám siita vallású többség szemlátomást nem fért bele...
- Igen, Irak egyébként azért is különös ország, mert úgy, ahogy van - a mai társadalomban biztosan - legalább három nagy, egymással nem összebékíthető szektorra oszlik. Az egyik a sia, a rigorózus iszlám tradícióhoz és a Mohamed családjából származó kalifák ma már merőben fiktív örökségéhez ragaszkodó vallási konzervativizmus képviselője. Irakban a szent helyek túlnyomó többségének gondozói a siiták, Nedzsefé, ahol Muhammad veje, Ali, a negyedik imám van eltemetve (661); Kerbeláé, ahol Ali fia, Huszein esett el (680), az ő meggyilkolásuk vezetett a sia, „(Ali) pártja" és a szunna szakadásához; Számarráé, ahol a tizenkettedik imámot várják vissza mint mahdit, messiást, aki egykor ebből a mecsetből tűnt el, és aki majd egyszer, visszatérve, elhozza a mohamedi eszmék földi megvalósulását. A legdélibb szent városok ma már többnyire csak régészeti lelőhelyek, de az időszámítás utáni első évezred végén ezek a térség fővárosai voltak: Híra, Kúfa. Siita negyed Bagdad egyik külvárosa, Kázimije, ez az a városrész, ahonnan az iráni zarándoklatok elindulnak, és ahova visszatérnek, és a nagy zarándokútvonal állomásai, amerre az iraki siiták mennek Iránba, és az iráni siiták jönnek Bagdadba, és innen indultak el hagyományosan a sivatagon át a mekkai zarándoklatok is. Egyszóval a sia az egyik része az országnak. A másik része a szunna, a Mohamed közvetlen utódait erőszakkal kiszorító, az arab történelemben fordulatot hozó Omajjáda-dinasztia követői, ez az iszlám sokkal szekulárisabb, vagy legalábbis kevésbé rigorózus változata. És az északi területen ott vannak a kurdok, akiknek azonban nagyon erős kapcsolatuk van az északnyugat-iráni és kelet-törökországi kurdokkal és az Örményországban és Azerbajdzsánban élő kisebb kurd szórványokkal, a Zagrosz hegység északi térségében élő kurd világgal. Itt a vallási különbségekre - ahogyan ez a különféle kisebbségi csoportoknál szokott lenni - rakódnak a nyelvi, ethnikai, kulturális, szociális különbségek, vagy éppen megfordítva.
De ezen a három nagy csoporton kívül Irakban - az ókor óta folyamatosan - számos más kisebbség is él, először is a babilóni zsidó diaszpóra, ez az i. e. VI. század, a „babilóni fogság" óta folyamatosan létezik, és az ő körükben született meg a diaszpórában élő zsidóság számára olyannyira fontos babilóni Talmud, időszámításunk szerint 400 körül. A babilóni zsidóság nagyon erős, nagy tekintélyű, az arab dinasztiák által mindig támogatott vallási kisebbség volt, amit az is mutat, hogy az Ezeregyéjszakában, a Harun al-Rasid történetekben mindig feltűnnek zsidó kereskedők, zsidó bölcsek, az arab társadalomban élő zsidók.
- Miért, milyen céllal támogatták a zsidóságot az arab dinasztiák?
- Általában ez volt a tradíció Irakban. Az iszlám tradicionálisan mindig támogatta a kisebbségeket, ebben csak a XIX. században következett be drámai fordulat a Közel-Keleten. De addig a kisebbségeknek külön kategóriát alakított ki, és ebbe tartoztak a zsidók és a keresztények is. Elismerte kollektív identitásukat, és mint a kisebbség tagjait védelmezte őket. A zsidók az i. e. VI. századtól, a keresztények az i. sz. II. század óta vannak jelen a mai Irak területén.
- A keresztény vallás terjedt az arabok között, vagy esetleg máshonnan menekültek oda Jézus követői?
- A kereszténység a Közel-Keleten mindenütt az arámiak és zsidók körében terjedt el.
- Tehát a keresztények ethnikailag nem különböztek a többségi lakosságtól...
- Ezek az ókori arámi lakosság közösségi szervezetei voltak. Tehát mondjuk az i. sz. III-IV. században a zsidó arámiak és a keresztény arámiak nagyon mérsékelten különböztek egymástól. De a zárt közösségek természete szerint a vallási határ ethnicizálódik, egyfajta endogámia, egyfajta tudatos különbségtétel, elhatárolódás következtében. A keresztények a Római Birodalomban zajló üldöztetés elől menekültek keletre, ahol a Szászánida állam befogadta őket, és - mert változott a Szászánidák politikája - hol támogatták, hol üldözték, hol a zsidókkal együtt üldözték vagy támogatták őket, hol éppen ellenükben, egyszóval a politika változott, de ők fennmaradtak, és Irak területén mind a mai napig jelentős keresztény kisebbség él. Ennek a keresztény kisebbségnek egyébként a történelem folyamán nem az arabok és a muszlimok voltak a fő ellenségei, hanem a római pápaság, mert a keleti kereszténység nem Róma alárendeltségében élt, teológiailag is lényegesen különbözött a római kereszténységtől. Ez a nesztoriánus egyház egy időben asszírnak (ajszori) mondta magát, ma káldeus egyháznak nevezik, tehát határozottan kapcsolódik Irak ókori tradíciójához. Egyébként nyílt és erős keresztényellenesség jelét Szaddám Huszein rezsimje sem adta, és a külső megfigyelő is felfigyelhetett arra, hogy Tárik Aziz, a korábbi külügyminiszter, az utolsó időben Szaddám egyik helyettese, a Szaddámi uralkodó elit egyik legbefolyásosabb tagja a római pápánál járt, gyakorlatilag közbenjárást és segítséget kérni, és akkor a tudósítók nyomtatékosan kiemelték keresztény voltát. A dolog egyháztörténeti pikantériája, hogy Tárik Aziz arra a lassú „futószalagra" próbált felkapaszkodni, amelynek segítségével Róma évszázadok óta próbálja a nesztoriánus kereszténységet saját fennhatósága alá beszállítani. A római pápának óriási diadal, hogy egy nesztoriánus keresztény fordult hozzá segítségért, mert ez teológiailag és egyházszervezetileg tökéletesen lehetetlen volna egyébként. Ez jellemző volt az iraki rezsim politikai taktikájára, hogy semmilyen eszköztől sem riadt vissza, hogy fönntartsa magát, hogy nemzetközi támogatást, védelmet szerezzen magának.
De visszatérve Irak népeire: két abszolút egzotikus kisebbség is él itt, akiket azonban az arabok, illetve a hivatalos rezsim meglehetősen mostohán kezelt, olykor egyenesen üldözött. Az egyik ilyen csoport a mandeusoké, ez gnosztikus, a kereszténység és a zsidóság bizonyos elemeit őrző vallási csoport, a déli mocsarak szélén élnek, és hagyományosan fémművességgel foglalkoznak, Európában is találkozhatunk hatalmas méretű fémtálaikkal, amelyeken Irakban az ételt - rizst és húst - az egész családnak feltálalják. Ezeket a mandeusok készítik.
- Az ő gyökereik is az ókorba nyúlnak vissza?
- Egyértelműen, az i. sz. III-IV. századba, ma Irakban és a Dél-Irakkal szomszédos iráni területeken élnek.
- Az őseik zsidók voltak?
- Arámiak. Irak lakossága gyakorlatilag teljesen elarameizálódott. Az ethnikai és nyelvi összetevőkről más összefüggésben még majd szívesen mondok egy-két dolgot. Ami pedig az imént említett másik vallási kisebbséget illeti, az Mószultól északra, a kurd hegyek között él, a jezidiek, az iszlám egyik lehasadt csoportja, a X. század táján váltak ki az iszlám fő irányából. Kígyóimádónak vagy sátántisztelőnek nevezik őket. Az utóbbi megbélyegző külső elnevezés, de az tény, hogy Mószultól északra, a Seikh Ádi nevű félreeső, csodálatos hegyi katlanban levő szentélyük homlokzati oldalán, a kapu mellett egy embermagas fekete kígyó domborműves ábrázolása látható. Szent tárgyaik közé tartozik még a galamb, az öntött fém galambszobrok ugyanúgy a népművészeti ábrázolás tárgyai a Közel-Keleten, mint Európában mondjuk a kereszt.
- Ezek szerint velük is személyesen találkozott a hatvanas évek végén?
- Igen. Persze. Ezeket a helyeket én mind felkerestem. Nem volt nehéz dolgom, mert a XIX. századi assziriológusok útleírásaiban mindig szerepelnek, fölkeresték, leírták őket, nyelvük tanulmányozását ők kezdeményezték. Ilyenformán tehát Irak kisebbségi térképe majdnem olyan változatos, merném mondani, mint mondjuk Indiáé, vagy amilyen az ókor végén lehetett. Homogén társadalomnak biztosan nem tekinthető, bár az a politikai rezsim, amit az 1968-as puccs után, méginkább az 1976-77-es Szaddám Huszein-i hatalomátvételt követően a politikailag artikulált szunnita iszlám az országra kényszerített, tulajdonképp lesöpörte vagy megpróbálta lesöpörni Irak tradicionális ethnikai, vallási változatosságát.
- Az imént azt mondta, Irak lakossága gyakorlatilag teljesen elarameizálódott. Ez mit jelent? Van-e, lehet-e folytonosság a sok ezer éven át egyazon területen élő népességben, vagy minden elemében kicserélődik, a régiek eltűnnek, és minden ízükben mások lépnek a helyükre? Előbb már emlegetett előadásában azt mondta erről, lehet, hogy az egyes elemek cserélődnek, de az egész - mint egy nagy folyam - hömpölyög. Hogyan képzeljük ezt?
- A lakosság folyamatos fennmaradása vagy kicserélődése a régészeti és történeti kutatásban mindig probléma. A teljes lakosságcsere igen ritka jelenség a történelemben. Annál sűrűbben változik a népek neve, a nyelv, a tárgyi világ. Ezek azonban nincsenek szoros kapcsolatban egymással. Irakban, éppen az uruki IVa réteg agyagtábláinak megfejtése, az 1980-as évek óta biztosan tudjuk, hogy a déli területek lakossága a negyedik évezred második felében sumer volt. De a legkorábbi sumer nyelv is tele van olyan szavakkal, amelyeket magából a sumerből nem tudunk magyarázni, egy részük egy archaikus sémi nyelvből ered, később ennek utódját nevezték akkádnak, más részük, például a fémnevek, talán a kaukázusi térség pontosan nem meghatározható lakosságának nyelvéből, és sok más, például növénynevek, egyéb nyelvekből jönnek, de nyoma van a szókincsben az indoeurópai nyelvű népekkel való érintkezésnek is. Dél-Mezopotámia tehát, amióta régészetileg ismerjük, soknyelvű ország volt, messzire nyúló külső kapcsolatokkal. Tömeges elvándorlás a területről nem volt, a beszivárgó, lassan betelepülő népcsoportokat azonosítani tudjuk, a lakosság kicserélődéséről nem beszélhetünk. A késő ókori keleti keresztények szír neve, a mai Szíria neve egyaránt Asszíria nevét őrzi, holott az egyik esetben a nyelv arámi, a másikban arab. A nyelvcsere folyamatait sokszorosan meg lehet figyelni Mezopotámia történetében. Az i. e. harmadik évezred vége felé a korábbi sumer nyelvű lakosság is már akkádul beszélt. Az időszámítás előtti első évezred elején a nyugat felől terjedő arámi volt a lakosság túlnyomó részének a nyelve. Az időszámítás utáni első évezred közepétől kezdve azonban fokozatosan az arab nyelv vette át a vezető szerepet. Közben a vezető réteg egy része amurrú, kassú, perzsa, párthus, pahlavi nyelven beszélt. Hasonló módon változtak, cserélődtek a vallások, miközben a kibontott sírok csontjai évezredeken át nagyjából ugyanazt az anthropológiai képet mutatják. Ezt nevezem a lakosságfolyam hömpölygésének.
- Korábban beszéltünk róla, hogy 1987-ben azért mondott búcsút akkor beláthatatlan időre Iraknak, mert nem kívánt díszletként szolgálni - még a kulissza apró elemeként sem - az ott folyó történelemhamisításhoz. Hogyan zajlott ez a díszletépítés? Hogyan használta fel a rendszer az ókori keleti és az arab tradíciókat a maga erősítésére? A régészeti emlékekkel például hogyan bántak? És milyen célt szolgált Szaddám Huszein három hadosztályának neve - „Medina", „Hammurabi" és „Nebukadnecar"? Lehet, hogy három tradícióra utalt, amelyek révén demonstrálni kívánta, hogyan egyesíti saját személyében az ókori keleti és az arab történelem legdicsőségesebb fejezeteit?
- A válaszhoz most is korábbra kell visszanyúlnom. Engem a zsidó vonatkozások mindig nagyon izgattak, hiszen én az egész ókori Kelettel is a régi magyar irodalom biblikus vonulata révén kezdtem el ismerkedni, és a tanulmányaim során egyszerre tanultam a hébert és az ékírásos nyelveket. Szóval rettenetesen izgattak Irakban a bibliai tradíciók, ezért végiglátogattam azokat a helyeket is, amelyeknek valami közük volt a Bibliához, a babilóni zsidósághoz. Babilóntól kissé délre például van egy nagyon fontos ókori emlék, Birsz Nimrúd, Barszip volt az ókori neve, az arab népetimológia Nimródhoz köti a lelőhelyet az ókori iszlám hagyományban, egy az i. e. I. évezred közepéről származó zikkurratu - a korabeli szentélyekhez tartozó magas, lépcsőzetes építmény - romjai vannak itt. Csak közbevetőleg mondom, a hamis vagy hazug historizálás nevetséges példája nálunk az a „zikkurat", így nevezték el, amelyet az új Nemzeti Színház mellé biggyesztett a tervező: formája nem a zikkurratuké, hanem az Abbászida-dinasztia Számarrában emelt ima-tornyáé (Malvija). Gondolni sem merek arra, hogy a sumer-magyar rokonság badar eszméjét akarták építményben rögzíteni. A zikkurratu egyébként sémi szó. Birsz Nimrúd romjai nagyon különösek, mert villámcsapás és az ebből keletkező tűz pusztította el az egykori építményt, tégláinak egy része szinte csempévé égett, és a középkori utazók ezt hitték Bábel tornyának, mielőtt a XVIII. században fölismerték volna, hogy az az épület, amelyről a Bábel tornya legenda szól, Babilón romjai között található. A midras, a zsidó legendairodalom és az iszlám hagyomány szerint Ezékiel próféta itt, Birsz Nimrúd mellett van eltemetve, és a középkor óta számon tartanak egy zsinagógát, amelyben a legenda szerint Ezékiel sírja van, volt, kellene hogy legyen. Amikor felkerestem az épületet, amely nyilvánvalóan nem ókori, hanem legfeljebb késő középkori, és elkezdtem másolni a mennyezet alatti sávban lévő arámi feliratokat, akkor bejött egy mollah, és azt mondta: igen, ez régen valóban Ezékiel próféta sírja volt, de most már hadzsi Alié. Lehet, hogy hadzsi Haszánt mondott, vagy hadzsi Iszmailt, mindenesetre valami arab nevet, amely egyértelművé tette, hogy az ő szemében a hely valamelyik arab síremléke. Nehéz volt megállnom, hogy el ne nevessem magam, hiszen ezt az eljárást - ókori mintára - interpretatio islamicának, átiszlámosításnak, muszlim átkeresztelésnek - ha szabad az anakronizmust még eggyel megtoldanom - lehetne nevezni. Ez az eljárás nem más, mint egy műemlék átfunkcionálása.
- Ilyenkor a szentet, a személyt is elsajátítják, iszlámosítják?
- Nem éppen, csak nem veszik tudomásul a helyhez fűződő zsidó tradíciót, hanem adnak neki valamilyen arab, az iszlám hagyományban gyökerező elnevezést, egy zsidó imateremből így egy csapásra iszlám szent hely lesz. Hogy ezt korábban Ezékiel sírjaként tartották számon, az a régi irodalomból teljesen egyértelmű, a XIX. századi leírásokban szó sincs semmilyen hadzsiról, hanem Ezékiel prófétáról van szó. Persze azt a kérdést, hogy ez valóban Ezékiel sírja-e, történetileg egyáltalán nem lehet föltenni, hiszen Ezékiel az i. e. VI. században élt, valamikor 560 táján ért véget a működése, történetileg ebből a tágabb korból a nagyon-nagyon kevés azonosítható királysíron kívül személyhez köthető emlékek nem maradtak, nem is maradhattak fönn. De a zsidó, a keresztény és az iszlám tradíció a Közel-Keleten mindenütt az volt, hogy azokat a helyszíneket, amelyekre a történeteket elhelyezték, vagy - néhány kivételes esetben - ahonnan a történetek erednek, hozzákapcsolták a narratívum hőseihez. Salamon trónjából a Közel-Keleten számos található, Iránban, ugye, a nagyobb, komolyabb hegyi építményeket, sőt a hegycsúcsokat is mind Salamon trónjának nevezik, és Nimrúd helynevek is nagy mennyiségben vannak Irakban, a bibliai Nimród nevével, az iszlám teljesen a zsidó legenda-hagyományra támaszkodott ebben a tekintetben, ezt átvette, elarabosította. De nem fosztotta meg zsidó gyökereitől, tehát nem zsidóellenes célból tette, hanem a dolog természetes élete alakult így.
- Valószínűleg mindig minden hagyománnyal valami hasonló történik, amikor egy következő kultúra rátelepszik, ráépül, esetleg részben vagy egészben elsajátítja.
- Igen, Görögországban vagy Olaszországban mindenütt láthatjuk, hogyan kaptak az ókori, úgynevezett pogány emlékek keresztény színezetet. Ez a dolog természete. Egy szent hely a szent jellegét évezredeken át megőrzi, de hogy melyik vallásnak szent, az mindig az adott történeti-kulturális környezettől függ. Ez sajátos vonása a hagyománytörténetnek és a vallástörténetnek, nem kell mást tenni, mint a vallási hagyományokat átértelmezni, és a hely szent jellege továbbra is fennmaradhat, és ez a természetes élete az emlékeknek. Ezékiel „sírjánál" azonban, jelképnek véve a példát, valami nagyon nem természetes dolog történt: el akarták tüntetni a zsidó nyomokat, tehát ami egyik nap még zsidó emlék volt, azt - miután a zsidók eltávoztak, ebben az esetben azért, mert elűzték őket, mert megszűnt a zsidó élet lehetősége -, hogy az emlékük se maradjon fenn, tudatosan megváltoztatták, a zsidó személyt arabbal helyettesítették, és a hozzá fűződő hiedelmeket is kicserélték újakra. Tehát ez tudatos változtatás volt.
Ami mármost Szaddám Huszein hadosztályait illeti - háromnak a neve volt az elmúlt hetekben forgalomban, a „Medina", a „Hammurabi" és a „Nebukadnecar" -, itt világosan felismerhető volt a politikai cél. A „Medina" név a vallásos muszlim tradícióhoz való kapcsolódás eszköze, tudjuk, ugye, hogy Szaddám az említett pánarab ideológia révén az egyetemes iszlám védelmezőjeként, az iszlám hagyomány folytatójaként akarta feltüntetni magát, ezt erősíthette az iszlám szent helyére való folytonos utalás. A másik hadosztály a „Hammurabi", helyesen Hammurápi nevet kapta, az ókori kelet egyik legismertebb királyának alakjára való hivatkozástól Szaddám nyilván azt várta, hogy a névvel mint az ősi iraki föld, az ország történetének, tradíciójának védelmezője léphet fel...
- És mint törvényalkotó...
- Lehet, hogy Hammurápi király törvényoszlopa is szerepet játszott nála, tény, hogy korábban Irakban angolul, franciául és németül kiadtak egy megbocsáthatatlanul régi fordítást a törvénygyűjteményből - én úgy szeretem nevezni, magából a szövegből vett kifejezéssel, hogy „az igazságos ítéletek gyűjteménye" -, de pontosan nem tudom, hogy a dolog milyen tálalásban került az iraki közönség elé. Ennél azonban nyilván fontosabb volt számára, hogy Hammurápi a babilóni hagyományok jelképe. Itt egy kis kitérőt szeretnék tenni arról, milyen veszéllyel jár a historizálás, a történelem önkényes felhasználása. Azt a kőoszlopot, amelyre Hammurápi igazságos ítéletei vannak írva, és amelynek eredetije ma a Louvre-ban látható, francia régészek ásták ki 1901 telén Szúszában, Délnyugat-Iránban. Oda azonban úgy került, hogy időszámítás előtt 1160 körül egy élámi király, Sutruk-Nahhunte hatalmas rablóhadjáratot vezetett Babilóniába, ennek során hihetetlen szenvedélylyel gyűjtötte össze a nagy, látványos bazalt kőemlékeket, például Szipparból Hammurápi oszlopát. Ha tehát valaki e történelmi háttér ismeretében tekint Hammurápi kiemelésére a tradíció egészéből, akkor észre kell vennie, hogy a történelmi hivatkozás nagyon könnyen Szaddám ellen fordítható volna, hiszen a hőséhez, Hammurápihoz fűződő legjelentősebb emlék éppen a babilóni uralmat megdöntő győztes ellenfél zsákmányává vált. Egyébként az iraki-iráni háború idején maga Szaddám - és ösztönzésére a hivatalos iraki arab történetírás is - a háborút mint Sumer és Élám egykori, négy- vagy ötezer évvel ezelőtti konfliktusainak megújulását állította be, az Iraq Museum tudományos folyóiratában, a különben fontos Sumer néhány abban az időben megjelent számában hirtelen megszaporodtak az Élám elleni háborúkkal foglalkozó tanulmányok: a régészek is, önként vagy parancsra, lándzsát ragadtak.
- A diktátorok ritkán kezelik differenciáltan a történelmet, amikor önmaguk igazolására eszközül fölhasználják.
- Az én értelmezésemben Hammurápi nem történetileg jelentős tettei miatt kellett a Szaddám-rezsimnek, hanem hírneve miatt, mert az országos tradíciót jelképezi, erre a hírnévre akart Szaddám Huszein fölülni. Mint ahogyan Egyiptomban a három nagy gizai piramist állítják az egyiptomi historizálás előterébe, holott több tucat más piramis is van, bizonyos értelemben sokkal fontosabbak, a lépcsős piramis vagy a tört piramis geometriailag is izgalmasabb alakzatok, de a gizaiak a híresek. A harmadik iraki hadosztálynak nevét kölcsönző történelmi figura, II. Nabú-kudurri-uszur ennél is sokkal érdekesebb, már azért is, mert Szaddám Huszein tulajdonképpen már jó régen Nebukhadneccarral (így említi a héber Biblia), a Jeruzsálemet legyőző és elfoglaló nagy hódítóval azonosította önmagát. Már a nyolcvanas években tele volt az ország olyan plakátokkal, csempéből kirakott hatalmas falképekkel, amelyeken II. Nabú-kudurri-uszur jelmezében, az ókori díszletek között saját arcmását helyezte el.
- Mint ahogy régen a búcsúban vagy a vursliban fényképezkedtek?
- Pontosan úgy. Ha nem volnék lusta, előszednék - mert megvan itt valahol a tanszéken - néhány akkori plakátot, ahogy a falusi legény a repülőgépbe vagy a baka a virágkoszorúba bedugja a fejét, úgy helyezte ő a saját képmását az ókori díszletekbe, vagyis magát mint egy új Nabú-kudurri-uszurt állította be. II. Nabú-kudurri-uszur valóban jelentős történeti személyiség volt, nagy hódító egyfelől, másfelől pedig a pompás ókori keleti város, Babilón építője. Azok az emlékek, amelyeket német régészek a XIX. század vége és az első világháború között föltártak, szinte kizárólag az ő korából származnak. A talajvízszint miatt - itt folyik el a város mellett az Eufratész egyik ága - csak nagyon-nagyon ritkán, sok-sok évtizedenként egyszer lehet mélyebbre lemenni az ásatással, tehát ami számunkra Babilón, az nyilvánvalóan az ő Babilónja, ahogy az az i. e. VI. század elején kiépült. Szaddám Huszein azonban világosan megmondta, hogy ő Nabú-kudurri-uszurban, vagyis Nebukhadneccarban Jeruzsálem meghódítóját és a zsidók fogságba vivőjét eleveníti fel.
- Kitüntetetten hivatkozott Jeruzsálemre vagy általában a hódításokra?
- Mindig Jeruzsálem meghódításáról beszélt, e két hadjárat ideje egyébként a zsidók számára azóta is par excellence gyászünnep, minden más gyászt ehhez mérnek. Szaddámnál ez - éppen ez! - manifeszt eleme volt a Nebukhadneccar-kultusznak. Egyébként itt is világosan meg lehet különböztetni a történeti szintet a történelemhamisító-propagandisztikus szinttől. Ha ugyanis Nabú-kudurri-uszurt mint Babilón építőjét állította volna a középpontba, akkor azt mondanám - bár, természetesen, nem mindegy, hogy Jeruzsálem elfoglalása ide vagy oda -, ez a mezopotámiai történelemnek magától értetődően szerves, megbecsülésre, emlékeiben fenntartásra érdemes része. Ha azt mondta volna, hogy a Kis-Ázsiába hadjáratot vezető hódítót, vagy az Egyiptom elleni hadjárat vezérét, vagy a mai Libanonban lévő Türosz ellen éveken át ostromot vezető királyt vagy akár öszszes hadjáratának hősét ünnepli benne, akkor azon kellett volna elcsodálkoznom, miért számít hősnek a pánarab érzelmeket szító Szaddám Huszein számára az a hadvezér, aki a mai Szíriát, Törökországot, Libanont, Izraelt (Palesztinát) és Egyiptomot egyaránt háborúban feldúlta, meghódította. De ha mindezek közül csak Jeruzsálemet említi, akkor nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ez Izrael-ellenes céllal történik, hogy az öbölháború idején Irak egyetlen érdemleges katonai ellencsapása az Izraelre kilőtt Scud-rakéták sora volt. A Scud-rakéták és Szaddám Babilón-, illetve Nebukhadneccar-kultusza között abszolút egyenes és egyértelmű az összefüggés. Ráadásul éppen ebben áll a különbség a történeti értelmezés és a historizáló propagandisztikus történelemhamisítás között, Szaddám-Nebukhadneccarban tehát a történelem irányítható rakétaként való fölhasználásának lehettünk tanúi.
- Mielőtt - most már múlt időben - a háborúról kezdenénk beszélni, megkérdezem: az iraki mű-műemlékekről mit gondol?
- Ez elég sokrétű probléma. A történet a hatvanas években kezdődött. Lehet, hogy Nyugat-Európában kicsit korábban, a Közel-Keleten azonban a hatvanas években vált világossá, hogy a turizmus óriási üzlet, és különösen fontos ez az üzletág azoknak az országoknak, amelyek alig-alig tudnak mást nyújtani, mint a műemlékeiket. Olaszországban ez hosszú-hosszú tradíció, Görögországban is a nemzeti iparágak legfontosabbjai közé tartozik. Törökország a második világháború után jött erre rá, Egyiptom már csak az említett hatvanas években, és akkor valószínűleg Irak is ráébredt, hogy több évezredes történelmi múltjával esetleg ő is vonzani tudná a turistákat. Amikor a hatvanas évek végén ott jártam, csak nyugat-európai diákok jöttek, néha egy-egy - bibliai szent helyeket bejáró - európai zarándokcsoport, saját busszal, de igazán érdemleges csak a belső turizmus volt, ez azonban nem túlságosan jövedelmező. És akkor Irakban valószínűleg rájöttek, hogy attraktív műemlékeket kell produkálni, és elkezdődött egyfajta műemléki boom, sajátos körülmények között, mert a mezopotámiai építészet, Asszíria vagy Babilónia műemlékei, technikai sajátosságaik miatt, nem vetekedhetnek az ókori Egyiptom építészeti emlékeivel.
- Mert Irakban minél inkább valódi egy műemlék, annál kevésbé attraktív, annál kevésbé látványos a laikus számára?
- Mindenekelőtt azért, mert a sumer és az egyéb dél-mezopotámiai kultúrák agyagtéglából építkeztek. Az agyag, a vályog a föld alatt sokáig fennmarad. A négy-ötezer éves agyagtáblákat, amelyeken tűvékonyak az írásjelek, úgy lehet olvasni, ha épek, mintha ma írták volna őket, a kiégetetlen agyagtáblákat is, mert a föld alatt voltak, vagy mert homok temette be őket. Ha azonban a vályogból készült épületeket kiássák, a szabad ég alatt néhány év alatt elenyésznek, az éghajlat, a klimatikus viszonyok tönkreteszik őket. Az ókori mezopotámiai építkezések sajátossága - mivel tüzelőanyag híján nem tudtak égetett téglát nagy mennyiségben használni, mert ehhez magas hőmérséklet kell, nagy égéshőjű faanyaggal azonban nem rendelkeztek -, hogy az épületek belső magját, a falak belső részét vályogtéglából vagy vert agyagból, mindenesetre nyers anyagból építették, és a nagy, reprezentatív épületek esetében egyfajta köpenyt építettek köréje égetett téglából. Ez az égetett tégla valóban fönnmarad, de mindig olyan értékesnek számított, hogy az évszázadok során többnyire elhordták. Jól tudjuk, mert leírás van róla, és leletek is igazolták, hogy Szeleukeia építéséhez i. e. 280 körül Babilónból a II. Nabú-kudurri-uszur építkezésein használt égetett téglákat vitték el. A téglák feliratos bélyege egészen világosan mutatja, hogy Babilónból valók. Törökországban a középkori várak falai tele vannak ókori sírkövekkel, görög, latin, héber, örmény, arab feliratokkal. Ezeket senki nem bontja ki másodlagos lelőhelyükről, hanem fölmásznak hozzá létrán, és úgy másolják le a szövegüket. Ez a természetes élete az emlékeknek. Ami pedig nem kell senkinek, ami tehát megmarad, a vályog vagy a vert agyag, annak konzerválására eddig még nem sikerült megfelelő technikát kidolgozni. Ilyenformán a műemlékek fönnmaradásának az egyetlen esélye, lehetősége, ha visszatemetik őket. Ezt azonban általában nem szokták megtenni, csak kivételes esetekben. Olasz régészek már próbálkoztak mindenféle kémiai technológia kidolgozásával, hogy konzerválják ezeket az épületeket, üvegszerű burkolattal próbálták ellátni a falakat, de ez nagy felületek esetében nehezen kivitelezhető, drága, és nem is eléggé látványos. Irakban egy olyan módszert dolgoztak ki, amely látványos eredménnyel járt: az eredeti épületeket földig lebontották, vagyis ami régészetileg hiteles, azt mind megsemmisítették, és a jól-rosszul felmért épületmaradványok alapján égetett téglából új ókori emlékeket építettek a helyükre, mondjuk, egy makettet. Ha egy ilyen építkezés hiteles felméréseken alapszik, az az adott körülmények között még elfogadható is lenne, de csak ha jellegük hitelesen van dokumentálva. Ismert anekdota, a közelmúltban hallottam egy Itáliában otthonos régésztől, hogy amikor a második világháború után az amerikai főparancsnok, Eisenhower tábornok autón végigjárta Rómát, és meglátta a Colosseum maradványait, először elborzadt a pusztulás látványán, majd vidáman azt mondta a szárnysegédjének: „Nem baj, majd mi fölépítjük." Az anekdota kifejezi az egyszerű embereknek azt az igényét - mert régészeti szempontból Eisenhower, ahogy a kijelentés is mutatja, egyszerű amerikainak volt tekinthető -, hogy teljes értékű látvány mutassa nekik a régiséget. Mint a nagy történelmi filmekben. Egyébként magam azt gondolom, hogy a historizáló vagy historikus szemlélet újkori sajátosság Európában, gyakorlatilag a romantikából nőtt ki. És bár ma támadhatatlan mércének számít az európai kultúrában, az emberiség, ismert története folyamán, egyáltalán nem mindig követte ezt az elvet. Ilyenformán az, hogy elbontják a műemlékeket, és helyette modern, időtálló anyagból korszerű épületet emelnek, amelynek azonban meg kell oldani a szellőztetését, meg kell oldani a turisztikai igények szerinti megközelíthetőségét, biztonságát, esetleg rendeltetésszerű használata végett némileg át kell alakítani az alaprajzot is, ez egy lépés a műemlékek Walt Disney-sítése felé. Csak amikor a rekonstrukció tudományosan, tehát régészetileg megalapozott, akkor van rendben a dolog.
Szaddám Huszein reprezentációs igénye azonban olyan mértékben növekedett meg, hogy ő Babilónban az eredeti épületek effajta rekonstrukciója mellett - után, sőt egyre inkább helyette - elkezdett egy új Babilónt építeni. Az egy időben valamelyest föllendülő iraki turizmusnak már ez volt a színtere. Ő tehát egy új Babilónt épített önmagának és a látogatóknak. Az Istar-kaput, amelyet most híradók mint műemléket mutatnak be, 1980 körül Zsolnay-kerámiából építették fel, szerencsére, nem eredeti helyén, hanem a romterület bejáratánál.
- Ahogy Szaddám Huszein elképzelte, vagy valamennyire támaszkodott a forrásokra?
- Valamennyire támaszkodott rájuk. A munkálatokat régészek irányították. Ez körülbelül olyan volt, mint a Pilisben az egri vár, vagy amilyenek a filmekhez fölépített történelmi helyszínek díszletei, mert az eredetit senki nem engedi strapálni a filmforgatással. Így egy kulisszatörténelem alakult ki, éppen azért, hogy Szaddám Huszein Babilón királyának mutathassa magát.
- Ez lenne a Szaddám-féle Potemkin-Babilón...
- Igen, egy ilyen Potemkin-Babilón vagy Szaddám-Babilón épült föl. Ez természetesen történeti vagy régészeti szempontból már értékelhetetlen.
- A 20. század végi közel-keleti történelemről azonban sokat fog mondani.
- Ha arra gondolok, hogy a Városligetben a „jáki" templom előtt hány esküvő és magánfilmezés zajlik, akkor azt mondom, nagy jövője van ezeknek a hamisított műemlékeknek. Ninivében egyébként valamivel jobb volt a helyzet, mert ezek a munkálatok főként a városfalra terjedtek ki, ez eredetileg részben kőből épült, és újjáépítését többé-kevésbé hiteles módon tudták a régészek irányítani. Ninivében más volt a baj. Ott a nyolcvanas években az iráni háború idején a térség legmagasabb dombján, a Kújundzsik-dombon, ahol Szín-ahhé-eriba (Szanhérib) és Assur-bán-apli palotája volt, az iraki légvédelem ásta be magát. Egész egyszerűen - bár műemlékekre furcsa az élő jelzőt használni, mégis ezt kell mondanom - a régészeti emlékeket használta harcászati álcázásra, élőfalként háborús céljaihoz.
- Azt remélve, hogy ezt majd nem akarják elpusztítani? Mint amikor gyerekeket és asszonyokat visznek valami fontos katonai objektumhoz, arra számítva, hogy őket s velük az objektumot is meg fogják kímélni?
- Pontosan így, de csak részben ezért. Mert ha az iráni hadseregről volt szó, akkor nem számíthattak arra, hogy a műemlékeket kímélni fogják, hiszen ők ugyanebben a térben mozognak. A dolognak tehát technikai oka is volt: a magasan lévő pontról valószínűleg könynyebb volt a repülőgépeket figyelni vagy megcélozni. Én nem voltam ott tanúja lövöldözésnek, de láttam az Assur-bán-apli egykori könyvtára vagy inkább - mondjuk így - a könyvtár helye fölé beásott légvédelmi ágyúkat. Ez pontosan úgy történt, ahogy Egyiptomban is a hetvenes évek végén, ahol egy piramis mögött helyezték el a légvédelmi tüzérséget, mert annak sziluettjétől, „sky-line"-jától védelmet reméltek a kelet felől gondolt támadás ellen.
- És kitől, mitől remélhetett volna védelmet Bagdad bevétele után az egyik legjelentősebb ókori-keleti gyüjtemény, az iraki Nemzeti Múzeum? Amelynek anyagát, a sumer királysírok leleteinek nagy részét, a háromezer éves asszír kincseket, az arab fejedelemségek római hatást mutató tárgyait elvitték, elrabolták, szétverték? Több napig tartott a fosztogatás és a pusztítás, mindenki láthatta a televízióban, számos lehetőség lett volna közbelépni. És hasonló veszteségek értek más iraki múzeumokat is, egy interjúban hallottam, hogy százhetvenezer egyedi tárgy, tehát a tudomány számára is felbecsülhetetlen értékű, pótolhatatlan kincs veszett így el. Mit gondol erről?
- Nem könnyű beszélni róla, mert a legtöbbünk számára váratlan esemény igen sokrétű, de megpróbálom. Először is, a híradások nagy része Amerika-ellenes beállításban tálalja a szörnyű pusztítást. Azok a diplomaták, befolyásos politikusok és a világszerte az utcákra vonuló tüntetők, akik a háborút ellenezték, és minden eszközzel megakadályozni vagy halogatni akarták, most saját balsejtelmeik igazolását látják benne. Én egyáltalán nem értek egyet velük. A történtek után már nem lehet Irak barbár lerohanásáról, tömeges polgári áldozatokról, olajpolitikai háborúról, az ország megszállásáról vagy újra-gyarmatosításáról beszélni: marad a csodálatos Iraq Museum és a nemzeti könyvtár feldúlása. De aki látja a sűrűn ismételt híradókat, észrevehette, hogy jól táplált, fiatal férfiak voltak azok, akik a múzeumot feldúlták. Civil ruhába öltözve: meg vagyok győződve arról, hogy ez volt Szaddám végső parancsa. Hová lett a különleges hadosztályok sok tízezer katonája? Eltűnt? Elmenekült? Nem. Civil ruhába átöltözvén, ők végezték - vagy legalábbis ők kezdeményezték - a rablást, dúlást, nem kétséges, azzal a szándékkal, hogy majd vádolni lehet vele az amerikaiakat. Miért nem védték meg a műemlékeket? Olyan hirtelen jött a vandálok rohama, hogy talán nem is számítottak rá. Az amerikai hadsereg talán még nem is volt a helyszínen. Megbízható értesülések vannak arról, hogy a múzeumban az ajtók, a vitrinek nem feltörve maradtak a fosztogatás után: kulccsal nyitották ki őket. Talán maguk a muzeológusok is segédkeztek, talán ők voltak a nyomravezetők. Még azt is megengedem, hogy esetleg megmenteni akarták a féltett kincseket, Szaddám feltüzelte őket. A lakosság pedig, ha részt vett a rablásban, a múzeumot is a hatalom reprezentációs terének látta, a Nebukhadneccar-Szaddám-szimbólum nem tévesztette el célját az egyszerű emberek körében sem. Az amerikaiak kíméletes - igen, hangsúlyosan mondom: kíméletes - háborúja nem választhatott orosz módszereket: Berlinben a hasonló gyűjtemények (Vorderasiatisches Museum) a város elfoglalása után azonnal Leningrádban landoltak, épségben, és amikor visszakerültek, ugyancsak épségben, a háború utáni évek legnagyobb, az egész világon elismert szovjet assziriológusának keze írásával gondosan leltározva volt minden egyes tárgy. (Igor M. Djakonov / Diakonoff volt abban az időben az Ermitázs ókori keleti osztályának vezetője, jellegzetes írása volt.) Tűzték volna ki hadi célul az amerikaiak is a műemlékek azonnali lefoglalását? Akkor ezzel vádolták volna őket, csak még ennél is hangosabban.
Egyébként véleményem szerint a háborúk és a műemlékek egészen sajátos viszonyban vannak egymással. Nem cinikus megjegyzésnek szánom ezt, de úgy kell fogalmaznom, hogy a háborúk az ókor óta szelektálják a műemlékeket, gyorsabban, mint a hétköznapi élet, de ugyanazt a munkát végzik el. Ilyenformán tehát a modern háború és az ókori háború - lásd Hammurápi törvényoszlopát Szúszában - a technika dimenzióiban nagyon jelentősen különbözik, de lényegében mindegyik a műemlékek, a történelmi maradványok utóéletének fejezeteit jelenti, miközben persze különbséget kell tenni háborús rombolás és a használat szelekciója között. Egy régész sajnálja a műemlékeket, de legalább annyira fontosnak tekinti azt a népességet, a lakosságot, amely a műemlékek között - vagy fölött - él, amelynek joga van helyet szorítani magának a műemlékek között, sőt arra is, hogy a régiségből fennmaradt épületeket a saját ízlése szerint átalakítsa. Román templomhajóból a nagyobb gótikus templom apszisa lesz: nem ezt csinálta Európa is? Ha Buda ostromakor Görgey főhadiszállását egy golyó eltalálja, ma nincs Óra-villa. A Közel-Keleten a lakosság egészen sajátos módon használja a műemlékeket, de hasonlóan történt ez Rómában vagy Görögországban is, mindenütt Európában, egészen a történeti emlék érték voltának felismeréséig. A Közel-Keleten az utóhasználatot én egyetlen szóval tudom jellemezni: szétlakni vagy szétépíteni.
- Ez hihetetlen érdekes, ahol tetten érhető: például Splitben, ahol Diocletianus palotájának alaprajzán az ókori kövekből, az ókori falak megbontásával és átépítésével, de bizonyos részeket megőrizve és más funkcióval ellátva felépült egy középkori városrész. Magát a történelmet, az évszázadokat láthatja ott az ember.
- Pontosan erről van szó. A vályogtégla, ha jól gondozzák, 100-120 évig fennmarad. Amikor már használhatatlan, bedöntik, és föléje építenek egy új épületet. Így keletkezik évszázadok során a telephalom, arab szóval a tell. A nagy, égetett téglából vagy kőből épült épületek megmaradnak. Amikor funkciójukat veszítik, akkor beköltözik beléjük az egyszerű lakosság. Ez látjuk Urukban, látjuk Ninivében, Assurban, ahol a nagy ókori birodalmak összeomlása után a palotamaradványokat lakóházakká, műhelyekké építették szét. Ez még mindig fontos és még mindig érdekes.
A régészet szemlélete az átépítések tekintetében tulajdonképpen csak a két világháború között változott meg. A legrégibb, XIX. századi mezopotámiai ásatásokban, de még az uruki ásatások első éveiben is, a tellek legtetején levő épületeket ledózerolták, földgyaluval elhordták, csilléken elszállították. Nem mondom, hogy a korai iszlám emlékeit, de a középkori emlékeket egyszerűen elhordták. Manapság egyik kedvenc „kiegészítő tevékenysége" a régészeknek, hogy újra átszitálják ezeket az egykori sitthalmokat, mert értékes gipsz- stukkók, agyagtáblák, edénytöredékek stb. kerülnek elő belőle. Akár a korai iszlám, akár a Szászánida, akár a párthus vagy a hellénisztikus korból, olykor azonban babilóni vagy sumer emlékek is, hiszen a régiek is ezt csinálták: az elbontott épületeket gödrök betemetésére, terület feltöltésére használták. A legrégibb írásos emlékeket Mezopotámiából, az Uruk IVa réteg agyagtábláit, például, olyan helyekről szedték elő a német régészek a harmincas években, majd a hatvanas évektől kezdődően, ahol valamikor i. e. 3000 körül a már fölöslegessé vált közösségi hússütő gödrök feltöltésére használták fel őket. Fölöslegesek voltak, szükségtelenné váltak, kidobták. Amire nem volt szükségük, azt az emberek vagy átalakították a maguk céljaira, vagy félretolták, ez maga az épületek, a tárgyak történelme. Nem legitimálni akarom a tudatos háborús pusztításokat, de regisztrálom a folyamatot, és azt mondom, hogy a háború alatt egy nagyobb beosztású skálán ugyanaz játszódik le, amit maga a helyi lakosság tesz évszázadokon vagy évezredeken át. Irak egyébként ebben a tekintetben is különleges hely, és a régi tapasztalatok is megerősítettek ebben a benyomásomban: mintha az arab lakosság mindvégig lélegzet-visszafojtva, kimeredt szemmel várta volna, hogy a robbanó lövedékek eltalálják az ókori műemlékeket, és már aznap éjszaka odarohantak volna, hogy kiturkálják az agyagtáblákat és a többi régészeti értéket. Az öbölháború után Irak, Szaddám Huszein rezsimje forgalomba hozott - ügyesen álcázva, Japánban - három kis füzetet „az amerikai agresszorok által elpusztított", valójában annak minősített műemlékekről. Az egyik füzetet meg tudtam szerezni a tanszék könyvtárának. A rossz fényképekből és otromba rajzokból ítélve ezek a képek soha nem létező tárgyakat vagy hamisítványokat ábrázolnak.
- Hamisítványok és soha nem létezett tárgyak katalógusa?
- Igen, hamis műemlékgyártás, illetve műemléki fikció gyártása. Ezzel akarták Szaddám régészei megvádolni az amerikaiakat. A valóság ezzel szemben az, hogy az öbölháború után hirtelen valódi műtárgyak zúdultak a nyugat-európai műtárgypiacra. Ezeket nem az amerikai katonák hozták forgalomba, hanem a helyi arab lakosság, amely mindig is szívesen gyarapította szűkös jövedelmét valódi műtárgyak vagy sokféle hamisított műtárgy eladásából. Irakban, ezt az assziriológia története másfél évszázad óta folyamatosan mutatja, a lakosság, az ásatásokon dolgozó munkások is, alig várják, hogy a régészek elhagyják a terepet: azonnal turkálni kezdenek, a hiteles régiségnek jó piaca volt mindig, a legutóbbi évtizedben Jordániában, ahol Ammán repülőtere mellett agyagtáblától pecséthengerig mindent lehetett vásárolni. Mennyivel könnyebb egy jó gránát után rablóásatást folytatni - olyan ez, mint a robbantásos halászat -, vagy kirabolni a múzeumot! Egyébként pedig valóban tragédia az, ami az Iraq Museum kincseivel történt. Irakban 1927-ben hozták meg az első régészeti törvényt, egy ideig az ásatási leleteket felezték a külföldi ásatókkal, az utóbbi évtizedekben már mintát is alig engedtek külföldre vinni. Gyakorlatilag minden, amit az első világháború után Irakban kiástak, áldozatul esett Szaddám Huszein felperzselt föld stratégiájának.
A hadműveletek most láthatóan kerülték a romokat. Napokon át szerepelt a hírekben Nászirije, amelytől pár kilométernyire délre van Ur, az i. e. 3. évezred végi zikkurratu, Irak egyik leglátványosabb, gyönyörűen konzervált műemléke. A Bagdad körüli harcok nem érintették Ktésziphónt, Huszrau király csodálatos palotáját az i. sz. VI. századból, illetve annak még megmaradt részét, az udvari homlokzat egyik szárnyának felét és a boltíves nyitott csarnokot (iván), a fal másik felét a XIX. század végén a Tigris árvize döntötte le. A Mószul ostromáról szóló tudósításokban nem hallottam Kújundzsik nevét: a kurdok vagy az amerikaiak nem lőttek a tetejéről.
- Még zajlott a háború, amikor abban a már emlegetett előadásában azt mondta: Irak, illetve Szaddám Huszein a közel-keleti helyzet, az arab-izraeli konfliktus kulcsa, és Szaddám-rezsim megszűnésével Izraelben is lehetetlenné fog válni a második intifáda nyomán elszabadult őrült merényletsorozat. Ma mit gondol erről? Elegendő-e a közben eltelt idő arra, hogy a következményekről és az esélyekről beszéljünk?
- A következmények nem nyilvános folyamatban bontakoznak ki, sokat még nem tudni arról, mi változik majd a palesztinok, az izraeli arabok és Izrael állam viszonyában. Arra bizonyítékok vannak, de a felek nem is tagadták soha, hogy a második intifádát Irak pénzelte. Ez a támogatás nyilván megszűnik. Szaddám Huszein eltűnése befolyásolni fogja Szíriát is: nem léphet Irak helyére a támogatásban. A tartós változást, javulást azonban nem annyira a palesztin terrorizmus külső támogatásának megszüntetése vagy lehetetlenné válása hozza meg, sokkal inkább a jó példa. Ha sikerül az Egyesült Államoknak normális állapotokat kialakítania Irakban, talpra állítania az iszlám demokratikus hagyományaiból kifejleszthető modern politikai rendszert, nemcsak ez a gyönyörű és gazdag ország fog felvirágozni, hanem a környező országok is láthatják, hogy ez a megoldás, és a szerencsétlen, megtévesztett, felheccelt palesztin fiúk és lányok sem dinamittal a derekukon akarnak majd bejutni a paradicsomba.