Békés Pál
A képíró
2
Hanyatt feküdtünk a medence szélén, kéz a fej alatt, a szem hunyva, lábunk a kék csempés mélységbe lógott, süttettük magunkat az októberi nappal - na, ilyen se lesz néhány hónapig, ilyen verőfény, ki kell élvezni minden pillanatot. Úgy teleettem magam, hogy nyögni se tudtam. Kettőnk között a startkövön a maradék, főleg kenyér - ehhez a malomkeréknyi veknihez legalább tízen kellenének -, de a kolbászt meg a hurkát betermeltük, és fogyott a kovászos uborka is rendesen. A medenceszélre hengergetett hordó kitartott volna akkor is, ha Liktor úgy dönt, itt várja be a tavaszt a lórögi strandon, és csakis kovászos uborkán él. Ezt azért nem feltételeztem róla. Barátságos zug, de nem neki való. Valahogy nagyobbnak láttam, nem éppen óriásnak, a túlzásokat nem szeretem, de az biztos, hogy néhány napnál tovább nem bírná egy ekkora helyen. Legalábbis akkor így gondoltam. Persze nem tudhattam, milyen változásokat okozott benne az utóbbi két és fél évtized, amikor csak elvétve láttam. (Ez a tantusz is ott esett le a medenceparton. Tudtam persze, hogyne tudtam volna, mégsem éreztem át, most meg szinte elakadt a lélegzetem: egy negyed század.) Még az is lehet, hogy igazságtalan voltam, sőt rosszindulatú, és igenis bujkált a környéken valami, ami megmagyarázhatná, miért éppen itt kötött ki Liktor, csak nem vettem észre.
Lórögről csupán futó benyomásaim voltak, néhány villanás, míg átdöcögtem rajta: semmi különös, semmi emlékezetes, pár tucat ház, majd mindegyik kockaforma, sátortetős, a hatvanas évek pecsétje a tenyérnyi völgyben, meg egy kápolna méretű templomocska.
- Minek ide ekkora strand? És minek ennyi öltöző? - A negyven szürke kabinajtóra böktem. - Az egész falu egyszerre vetkőzhet.
A hegyek, a Vén Futóné, a Béla szekrénye meg a Kőmell sértetten bámulták az üres medencét - biztosan rossz néven vették, hogy amióta a szezon végeztével leeresztették a vizet, nem nézegethetik magukat a tükrében.
- Nekem tetszik. - Liktor felhúzta a trikóját, és hosszan, kéjesen vakargatta a hasát. - Akkor sincs tömeg, ha mindenki eljön a hegyeken túlról. És szép gondolat, hogy kifestetik az öltözőket, nem? Fogalmam sincs, miért a szezon végén, amikor a télen megkopik úgyis, de mi közöm hozzá? A polgármester boldog, hogy megcsinálom, én boldog vagyok, hogy megcsináltatja.
- Én meg boldog vagyok, hogy ideszállíthattam a kellékeket.
- Kösz - mondta Liktor.
Két órája érkeztem a cuccal, ő meg most jutott el odáig, hogy: „kösz". Kicsit kutattam az emlékezetemben, hogy találkoztam-e életemben nála tenyérbemászóbb fickóval, de hát nem. Volt ugyan egy csádi határőr, aki hozzá hasonló hanglejtéssel köszönte meg a két karton cigarettát, amelynek fejében elállt attól a tervétől, hogy bozótvágó késsel felhasogassa a terepjárónk kerekeit, ellenőrzendő, nincs-e a gumitömlőben csempészáru, de csak a hanglejtés hasonlított. Végül is a csádi határőr őszinte ember volt, nem tehetett mást, ebből élt, egyenruhás útonállásból, azután meg őszintén örült a cigarettának.
Volt Liktorban valami fölényeskedésre, cinizmusra való hajlam, amit egyszerre utáltam és irigyeltem. Valójában csak máz, védekezés, olyasmi, amire titokban mindenki vágyik: szélsebesen felölthető, pofátlanságból és szellemességből összekalapált könnyű vért. Fölvette, levette, ahogy a kedve hozta, vagy ahogyan éppen hasznosnak látszott, és még arra is ügyelt, hogy a vértezet megóvja, amennyire kell, de azért ne vastagodjon meg a kelleténél jobban. Ezt is őrülten irigyeltem: az arányérzékét. Mert nekem sosem volt, és hiába próbálkoztam, csak ritkán és véletlenül reagáltam pont úgy, ahogyan kell - ha támadás ért, vagy teljesen védtelen maradtam, vagy a kelleténél háromszorta nagyobbat ütöttem vissza, ami persze rám ütött vissza. Hogy szerettem volna, ha nekem is van valami Liktoréhoz hasonló csodafegyverem, mennyivel könnyebb úgy az élet. De hiába. Az ilyesmi nem került forgalomba a fegyverkereskedelemben, melybe egy időben kénytelen-kelletlen beleártottam magam. Akikkel ott találkoztam, szinte kivétel nélkül ing alatt viselhető, vékony golyóálló mellényt hordtak, és ez hiánytalanul kielégítette igényeiket; lelki páncélzatra lélek híján nem volt szükségük. Hál' istennek kispályás maradtam a nagyok árnyékában, így azután még élek.
Közbevetőleg: vallomásomat kizárólag abban az ügyben teszem, amely miatt előzetes letartóztatásomat elrendelték. Csakis olyasmiről beszélek, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megvilágítsa a történtek hátterét és előzményeit. És szigorúan tartom magam megállapodásunkhoz - noha meglehetősen egyoldalúan, mert önök mindmostanáig nem adták jelét, hogy elfogadták volna. Pedig elvárnám. Megismétlem: írásbeli vallomásom befejeztével, amint kiteszem az utolsó mondat végére a pontot, egyetlen szót sem hallanak tőlem. Ezt azért tartom szükségesnek újból leszögezni, mert az előbb megemlítettem a fegyverkereskedelemmel való érintőleges kapcsolatomat, és nem szeretném, ha félreértenének. Legjobb, ha tisztázzuk: rendőrségi ügyem nem volt, semmiféle hatósággal sem kerültem összeütközésbe - ez pedig igazi bravúr, ha figyelembe veszik, hogy milyen vidékeken jártam. Az én szerepem mellékes és teljesen véletlenszerű volt. Ha a mostani eset hátterének megvilágítása szükségessé teszi - de csak akkor! -, majd kitérek néhány részletre. Majd meglátom. Ahogy a vallomásom hozza. Szóval, nehogy már azt higgyék, komoly fogást csináltak velem, és a véletlen a hálójukba sodorta a Nagy Halat, akinek a leleplezésével azután domboríthatnak. De ha netán a fejükbe vennék, ám legyen, kérjenek információt, ahonnan csak akarnak. Garantálom, hogy nem találnak semmit. Viszont kérem önöket, ne tagadják meg tőlem azt az örömet, hogy megsúgják, hogyan boldogultak a Közép-Afrikai Köztársaság, Csád, Burkina Faso vagy éppen Türkmenisztán, Afganisztán rendőri szerveivel.
Nincsen másik ügy. Csak ez az egy, amiért itt vagyok, és amit el akarok beszélni. Ha lehetővé teszik. Például azzal, hogy adnak egy másik ceruzát, mert ez itt a végét járja. Na és ha kettőt is kiutalnának? Összeroppanna a rendvédelmi szervek költségvetése?
Pécsett még nem volt készen a vért, amit később Liktor olyan könnyedén kapott föl vagy dobott le. Váratlanul érték és megrendítették a történtek, éppen úgy, ahogyan bennünket, sőt sokkal inkább; mi csak szemléltük az eseményeket, ő viszont benne volt, nyakig.
Mindenki életének van egy nagy, feledhetetlen nyara, és sokaknak ugyanaz, ami nekünk: a harmadik és negyedik gimnázium közötti, amikor tizenhétről tizennyolcra vált az ember és nincs mese, ráfordul a célegyenesre.
Sikerülhetett volna jobban is. Pedig tulajdonképpen hibátlan volt a nyár az építőtáborral, a háromszorosan is a mezőn hagyott szüzességemmel, a gyors és hathatós orvosi kezelést is beleértve, a filmforgatással a betiltást is beleértve, Liktor és Bokor párviadalával Éberfy Ottiliát is beleértve. Talán csak utólagos belemagyarázás, de úgy emlékszem, akkoriban, augusztus utolsó napjaiban felötlött bennem, hogy talán soha többé nem fog ilyen élesen tűzni a nap. A Várhegy oldalában ültem, az Alagút fölött, onnan néztem le a Dunára, mintha olvadt ezüst folyt volna a Lánchíd alatt. Hogy pontos legyek, tulajdonképpen az jutott eszembe, hogy egyszer, a távoli jövőben eszembe jut majd ez az üldögélés, és akkor nyilván - mint vén trotty - arra gondolok majd, hogy soha olyan élesen nem tűzött a nap, mint akkor, ott az Alagút fölött... De már nem tudom, hogy így gondoltam-e vagy csak most gondolom, hogy akkor így gondoltam. Végül is mi a különbség?
Azután Pécs. A tanév eleji osztálykirándulás. A Tukán apja valami turisztikai-vadászati-idegenforgalmi főmufti volt, elintézte, hogy fél áron kapjunk szállást egy helyi kollégiumban. Párosával mentek az osztályok, persze mi kezdtük, a negyedik A meg a B. Együtt voltunk megint, ugyanazok, akik a komlóföldön, a tanyaudvaron, és folytatódott az Éberfy-Liktor-Bokor körmérkőzés, mintha mi sem történt volna. Egy kis utójáték életünk legszebb nyarához, afféle +1, bónusz. Ráadásul október elején Pécsett még olyan meleg volt, mint másutt augusztusban.
Csak a hangulat változott. A triász csatája megkeseredett. Már nem voltak viccesek, jópofák. Nem is beszéltünk róluk, eluntuk őket - kimentek a divatból. Ha valaki mégis szóba hozta őket, rálegyintettünk: kit érdekelnek?
Úgy maradtak. Liktor és Bokor belezápultak a harcba, Ottilia a döntéskényszerbe meg a döntésképtelenségbe. Napról napra rosszabbul érezték magukat mindhárman. Liktor és Bokor barátsága ráment a huzakodásra. Néha megpróbáltak tenni ellene, talán felködlött bennük, hogy egy-két hónapja még sülve-főve együtt voltak, szabad akaratukból, és nem a beteges belső kényszernek engedelmeskedve: nehogy a másik akár csak egy pillanatig is egyedül maradjon Ottiliával. Egyre feszültebbek és vadabbak lettek, egyre kíméletlenebbek azzal szemben is, akit meg akartak hódítani. Már nem vágy, izzás, szerelem vagy valami ilyesmi mozgatta őket, hanem csak a görcs, a „kell".
Pécsre Palócz kísért bennünket, Palócz Konrád, a tornatanár, aki be akarta bizonyítani, többre rendelte a sors, mint hogy bukfencet vezényeljen, így azután bevágta a város történelmét, és nyomta kíméletlenül, főleg a pécsi pasákat. A törököket nagyon szerette, mert a húga Isztambulba ment férjhez, így azután többször is járt ott bundatúrán, a hazacsempészett bélelt bőrkabátokkal toldotta meg fizetését, és azt mondta, nagy baromság volt annak idején kiverni a törököket, sokkal jobban jártunk volna, ha itt maradnak.
A Dzsámi volt a sztár, Pécs főterén, a zöldes félgömb-kupolával, a tetején békülékeny gesztussal egymáshoz hegesztett félhold meg kereszt: tessék választani.
Mielőtt odaértünk volna, a Dzsámi felé vezető utca sarkán cirádás kerítésbe botlottunk; fürtök lógtak róla, vasból valók. Palócz Konrád noszogatott bennünket - kicsúszunk az időből -, de az osztály lelassult. Sosem láttunk még ilyet. A vasfürtök lakatcsomók voltak. Sok tucatnyi, a kerítésrácsra kattintott, egymásba fonódó lakat, újak, fényesek meg régi rozsdásak, ha közel hajolt az ember, kivehette a rájuk karcolt ábrákat: nevek, szívek, nyilak.
Lídia, aki a B-be járt, és a nagynénje pécsi volt, így azután félig-meddig ő maga is, azt mondta: - Szerelemlakat. - Itt így szokás. A párok belevésik a nevüket, felkattintják a kerítésre, a kulcsot eldobják, itt marad a nevük vasba vésve örökre. - Hát nem gyönyörű?
- És ha összebalhéznak? - kérdezte Tukán. - Hozzák a hidegvágót?
Liktor mellettem kapaszkodott a kerítésbe, a levehetetlen lakatokat tapogattuk.
- De jó lenne egy.
- Ha ennyien veszik, biztosan árulják is - mondtam.
Rám nézett, a szürke szemében eszelős sóvárgás, de olyan, hogy megijedtem tőle, pedig hát csak egy hülye lakatról volt szó.
- Szerzel nekem?
Nem volt kedvem hozzá. Nem olyan könnyű lelépni a sasszemű Palócz Konrád mellől, ráadásul nem ismerem a várost, még eltévedek, holott engem is érdekelt a Dzsámi, de legfőképpen: hogy jövök én ehhez? Miért nem ő ered a lakat után, ha annyira kell neki - na bumm, majd otthagyja Bokort meg Ottiliát egy percre, hát nem megéri? Mi vagyok én, anyagbeszerző? Egy csámpás kis Sancho Panza Don Liktor Quijote mellett?
- Van pénzem. A koleszban. Megadom.
Ez még jobban felingerelt. Mintha elszalajtana valamiért, amire éppen szüksége van.
Éppen rázni kezdtem a fejem: nem én, eszembe sincs, amikor újra megszólalt, a hangja elvékonyodott, szinte nyüszített: - Kérlek, nagyon kérlek.
Végül is nem volt nehéz. Jól sejtettem, a Székesegyház és a Dzsámi között több boltban is árusították, a lakat volt a sláger, felkészültek rendesen. Nemigen válogathattam, a legolcsóbb is alighogy kijött a zsebpénzemből. Zománcozott, kék, fél tenyérnyi bumfordi, el se tudtam képzelni, hogyan lehet nevet vésni a dombornyomásos TUTO márkafelirat mellé, de ez már igazán nem az én dolgom. Az osztály nyomába eredtem, és néhány perccel később már ott voltam én is a főtéren, a Dzsáminál.
A bejárat felé igyekeztem, de szembeözönlöttek a többiek, futottak, mintha menekülnének, elsodortak, rohantam velük a négyszögletes épület mögé, bár fogalmam sem volt, miért, körülnéztem, hol van Liktor, hogy megszabadulhassak végre a kék lakattól, de nem láttam. Viszont ott állt mellettem Ottilia, egyedül, kíséret nélkül, és visongott. Tukán a tetőre mutatott.
Odafent, közvetlenül a kereszt és a félhold tövében Bokor és Liktor imbolyogtak. Magas volt a Dzsámi, tetején a kupola majdnem hibátlan félgömb, hátrálni kellett, az épület mögötti úttest közepéig, és azon is túl, a járdáig, hogy lássuk őket.
Ottilia két kézzel integetett, kiabált fel a magasba: - Ne csináljátok! Ne! - A hangjában nem volt semmi vonzó, vékonyan sipákolt, most meg, hogy így kieresztette, kellemetlenül sivított.
- Másszatok föl! - ordított valaki. - A félholdra! Ha már ott vagytok!
- Na mi lesz? - Zsuga ugrált izgalmában. - Hol a bunyó?! Melyik a Dugovics, melyik a Titusz?!
- Barom - vágta oldalba Tukán. - Még komolyan veszik.
- Ugyan már - röhögött Zsuga.
- Látod, hogy bevadultak, nem?
Liktor és Bokor apró, csoszogó léptekkel ereszkedtek lefelé a kupola domború oldalán. Ép ésszel fel nem lehetett fogni, hogy mit akarnak. Megmutatni magukat az odalent ácsorgóknak? Vagy csak Ottiliának? Sikerült, mindenki látta hogy felmásztak az idióták, most már tűnés. De nem. Palócz Konrád az úttest közepén állt, üvöltött, ahogyan a torkán kifért: - Lefelé! Lefelé, mert felmegyek értetek és... - Nem mondta, mi történne, ha felmenne értük, csak bömbölt tovább: - Lefelé! - Az arca eltorzult, szinte fuldoklott a dühtől, hogy így ki lehetett játszani az éberségét, és talán már a fegyelmije elhárítása érdekében megírandó jelentését fogalmazta magában. - Állatok! Lefelé!!
És mintha nem lett volna elég baja a szerencsétlennek, odatipegett hozzá a Dzsámi bejáratánál üldögélő jegyszedő néni is, kicsi volt, görbe, rátapadt, mint a bogáncs, a karjába kapaszkodott, és sipítva cibálta: - Csináljon már valamit a tanár úr, csináljon, csináljon!! - Aztán meg: - Hívom a rendőrséget!
Azokat nem kellett hívni, a főtér alsó végében unottan posztoló rendőrök futva érkeztek a helyszínre, és csatlakoztak az integetőkhöz: - Lefelé! - A rangidős mondott valamit a fiatalabbiknak, az rohanvást indult a Dzsámi kapuja felé, mentében magával vonszolva a nénit: - Hol a feljárat?
- Sehol! A kupolára nincs feljárat.
- Hogyhogy? - A rendőr elképedt. - És hol a francba mentek fel?
Liktor és Bokor ereszkedtek, a Nap a hátuk mögül ragyogott felénk, ernyőztük a szemünket a vakító fényben, úgy bámultunk felfelé. Én meg csak találgattam magamban, még az is lehet, hogy fennhangon ismételgettem: mit akarnak, mi a fenét?
A lenti lárma erősödött.
- Le onnan! Ne csináld! Vissza! A jó isten megáldjon! Barmok! Elszállt az agyad?
Néha egymáshoz értek, talán támogatták egymást - vagy taszigálták? És ereszkedtek, egyre lassabban. Mindez tökéletesen értelmetlen volt. Az is, hogy fölmentek, az is, hogy lefelé tipegtek. A félgömb tetején még talpon maradhattak, de a peremig nem juthattak le semmiképp, a kupola alsó fele járhatatlan, olyan meredek, hogy akkor is leszánkáznak róla, ha netán hanyatt fekszenek. Két-három méternyire távolodhattak a kereszttől meg a félholdtól, ott megálltak - kész, nem volt tovább.
Egy hosszú pillanatig csak a colos meg a zömök vibráló körvonalai látszottak a szörnyű ragyogásban, mintha felgyulladtak volna, és most beleégnének az égbe.
Aztán a Bokor leesett.
Nem zuhant. Nem is hullott. Semmi efféle hangzatos - Dolmán tanár úr kedvelt szavajárásával: „láttató" - kifejezés nem illik arra, ami történt. Egyszerűen csak esett. Olyan hétköznapian és jellegtelenül, ahogyan egy toll leesik az iskolapadról, egy műanyag fogmosópohár a mosdó pereméről, egy retekcsomó a konyhaasztalról. Az ember szót sem veszteget rá, lehajol, fölveszi, a helyére rakja, kész, el van felejtve.
Csak hát a Bokorért nem lehetett lehajolni, és a helyére tenni. És nem lehetett elfelejteni soha többé. Szétnyílt a feje, kilátszott az agyvelő.
Nem volt kapkodás, zaj, csak néma, hideg rémület. Álltunk a túloldali járdán moccanatlanul, és bámultunk a fal tövébe. Nem rohant senki, hogy segítsen, mert fel sem merült, hogy lehet még segíteni.
Először Palócz Konrád tért magához. Felnézett a magasba, a most már egy szál magában villódzó Liktorra. Nem kiáltott, csak felszólt, félhangosan, csikorogva: - Na, most már gyere le.
Reménytelenül józan volt, kétségbeesett mégis, akárha azt mondta volna: - Vége a mókának, most már mit keresnél odafönt? - Talán ez hatott Liktorra, talán az életösztön, nem tudni. Hátrálni kezdett, vissza, a félhold felé, csúszkálva távolodott.
Csak ekkor tört ki a pánik. Átzúdultunk az úttesten. Velünk tartott a rangidős rendőr is, út közben, úgy látszik, magához tért, és rögtön ordítozni kezdett, ahogyan ilyenkor szokás: - Oszoljunk, oszoljunk, nincs itt semmi látnivaló! - közben le nem bírta venni a szemét Bokor szétnyílt fejéről: - Semmi, semmi látnivaló!
Félkör támadt az összetört test körül, senki nem mert hozzányúlni, ugyan mit is kezdhetett volna vele bárki? Csak bámultunk hitetlenkedve, az első sorban Éberfy Ottilia, a kezét tördelte, a szája nyitva, mintha belefagyott volna a torkába az utolsó kiáltás. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, nem akartunk sem oszolni, sem közelebb menni, közben a rendőr szaporán ismételgette a hülye hivatali felszólítást, magányosan állt a test és a tömeg közt félúton, úgy festett a széttárt karjával, a szenvedő arcával, mint egy eltévedt, tányérsapkás Krisztus.
Rövidesen megjelent a Dzsámi bejáratában Liktor. Hosszú végtagjai ide-oda nyaklottak, mögötte a fiatalabbik rendőr, időnként ösztönösen odakapott hozzá, nyilván azt hitte, hogy mindjárt összecsuklik. Utat engedtünk nekik. Nem tudni, ki volt rosszabbul a látványtól, Liktor Vince, vagy a fiatalabbik rendőr, aki csak most szembesült azzal, hogy mi történt, míg ő a kupolán teljesítette az elfogatási parancsot. Liktor a félkör peremére ért, éppen Éberfy Ottilia mellé, a lány még mindig automatikusan tördelte a kezét, és - mintha csak arra várt volna, hogy az életben maradott megérkezzék végre - most összeesett. Liktor kapta el egyik oldalról, a másikról én. Oldalvást vittük, egy virágágyás peremére, a fűre. Akkor cipekedtünk együtt utoljára, a Liktor Vince meg én.
Tukán előző nyáron valami elsősegély-tanfolyamot végzett az MHSZ-nél, amikor ejtőernyősnek jelentkezett, most felrémlettek benne a tanultak, és vezényelni kezdett: - Magasra a lábat! - Összehengergette a dzsekijét, a lány bokája alá tette, és egyszerre aggódó hemzsegés támadt Éberfy Ottilia körül, mintha ő volna az áldozat.
A jegyszedő kitette a Dzsámi kapujára a „Technikai okok miatt zárva" feliratú kartontáblát, azután szótlanul odanyújtotta az idősebb rendőrnek az aznapi újságot. Az átvette, szétnyitotta, és nyögve hajolgatott. A fiatalabb a segítségére sietett. Letakarták a Bokort.
Még a délutáni vonattal felküldtek bennünket Pestre, a B-sek kísérőtanárával. Senki nem szólt senkihez, csak a Zsuga nézett ki az ablakon, valahányszor a párhuzamos sínpáron szembeszaladt egy szerelvény, és megkérdezte: - Szerintetek ezzel mennek a Bokor szülei Pécsre?
Ötször kérdezte, és sose válaszolt senki, csak az ötödiknél, már Pest határában mondta ki Tukán azt, amire mindenki gondolt: - Menjél már a kurva anyádba!
Éberfy Ottilia egymaga ült az egyik fülkében, vastag némaság vette körül. Eszembe jutott, hogy odamegyek hozzá, nem vigasztalni, hanem csak úgy... Igazság szerint fogalmam sincs, mit mondtam volna neki. De mindegy is. Nem mentem oda. Egyrészt nem mertem a többiek miatt, másrészt utáltam én is. Ez volt a legegyszerűbb megoldás: utálni.
Félóránként végigment a vonaton Pincehelyiné, a B-sek kísérőtanára, megszámolt bennünket, és ahogy az Éberfy Ottilia fülkéjéhez ért, azt mondta jó hangosan: - Na, megvan még a szép kisasszony.
Ilyenkor Ottilia még kisebbre húzta össze magát. Hónapok óta először fordult elő, hogy nem volt az oldalán senki, és ettől egyszeriben újra olyan lett, mint régen, az előző tanév vége felé, a varázslatos változás előtt, ami megbolondított mindenkit: átlagos, semmi-különös kiscsaj, ráadásul nem is csinos, sőt szinte taszító, az arca vörös, püffedt, vizenyős.
Bokor, vagyis az emberforma tárgy, amit azelőtt így neveztek, ekkorra már a pécsi kórház proszektúráján volt. Liktor a városi rendőrkapitányság földszinti fogdájában várta a kihallgatást, Palócz Konrád pedig az emeleten ült a folyosón, és amikor elsietett előtte az ügy tisztázásával megbízott főhadnagy, megpróbálta megállítani.
- Kérem szépen, ha jól tudom, tizennyolc évben aluliakat nem lehet fogdába zárni.
A tiszt kikerülte, alig lassított, vállon át felelt: - Mi sem szólunk bele, hogyan tanítja a tanár úr a történelmet.
Palócz szíve most nem bizsergett attól, hogy tévedésből mintegy előléptették tornatanárból történelemtanárrá.
- Na de egy baleset miatt...? - erősködött.
- Még nem tudjuk, hogy baleset volt-e - szólt vissza a tiszt a folyosó végéről, és eltűnt a lépcsőházban.
Palócz visszaült a kemény padra, és igyekezett emlékezetébe idézni az évtizedek óta végigmondatlan Miatyánkot. Félsikerrel járt, mindig ugyanott akadt el: „de bocsáss meg a..." Kínlódott, nekikezdett tucatszor is, de nem jutott tovább, mégsem érezte volna helyénvalónak, ha a folyosón sürgő rendőrök valamelyikéhez fordul: nem emlékszik-e véletlenül, ki bocsásson meg és kinek.
Mindazt, ami a kapitányságon történt, Liktortól tudtam meg később. Azt is, hogy a fogda - már ha pontosan írta le az ottani viszonyokat - épp olyan lehetett, mint ez, amiben most ülök. Cementpadlós, zöld olajjal lemázolt falú doboz. És épp ilyen rendületlenül masíroztak a sarokban a hangyák az egyik repedéstől a másikig. Hiába a kétszáz kilométer és a huszonöt év távolság, nem változott semmi. Lehet, hogy ez a rovarparádé a rendőrség hangyaszorgalmát igyekszik tudatosítani az őrizetesekben, és azt, hogy ez a szorgalom, aprólékos babramunka végül is megtör minden ellenállást, kapálódzni, tiltakozni hiábavaló. Én az önök helyében megtenném a hangyát a rendőrség címerállatának. És fölfestetném a szervezet valamennyi hivatalos helyiségére, épületére. Ajánlhatok is valakit, aki elvégzi a munkát jutányosan. De addig, ameddig erről döntenek, nem kaphatnék egy flakon Chemotoxot? Vagy ha ezt veszedelmesnek tartják, és attól tartanak, hogy egy lázadó pillanatomban lefújhatom vele az őrt, nem utasítanák, hogy cselekedjék ő maga, és rovartalanítsa a fogdát? Azért higiéniai minimum is van a világon, nem?
Liktortól hallottam Palócz Konrád emlékezetzavaráról is. Amikor másnap délelőtt végül elengedték őket, és együtt utaztak haza az egyórás gyorssal - Liktor szülei nem voltak hajlandók lemenni a fiukért -, Paks környékén a tornatanár megkérdezte, nem tudja-e, hogyan folytatódik a Miatyánk, és Liktor végigdarálta az egészet, noha nem volt sem hívő, sem templomjáró.
- Ez az - mondta Palócz Konrád -, igen ez - és Pestig egyfolytában a hiányzó, most végre meglelt sorokat ismételgette: „és bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".
Liktor a Dzsáminál történtek óta nem tért magához, de itt a vonaton mégis bizonyos hálát érzett a Miatyánk-töredéket mormoló Palócz Konrád iránt - a kockafejű tornatanár tulajdonképpen megmentette. Ugyanis Bokor anyja, akit a tragédia délutánján a bátyja lefuvarozott Pécsre, miután elvégeztették vele a kötelező azonosítást a proszektúrán, értesült róla, hogy Liktor még a városban van. A hír hallatán rohamot kapott, berontott a kapitányságra, sikoltozva követelte, hogy mutassák meg neki azt a rohadt kis gyilkost, aki lelökte a fiát a tetőről, kinyomja a két szemét, megöli. És ebben a helyzetben Palócz Konrád szerelte le Bokor anyját, nem a rendőrök, akik tehetetlenek voltak, gyanakvóak, és végső soron úgy vélték, az asszony igazat mond - noha az orruk alatt mormolva kötelességtudóan megjegyezték, hogy önbíráskodásnak helye nincs. A tanár sem a szeretet és a megértés szavaival ért célt, hanem azzal, hogy ő mindenképpen börtönbe kerül a szörnyű haláleset miatt, amiről természetesen nem tehet, és ezúton nyilvánítja részvétét, de ha ez a másik kölyök is meghal, akkor a büntetése kétszer akkora lesz, pedig erről éppúgy nem tehet majd. Tisztelettel kéri Bokornét, ne hozza ilyen helyzetbe. A fekete ruhás asszony elernyedt, és hagyta magát eltámogatni.
Liktort rögtön a tragédia délutánján kihallgatták, azután másnap reggel újra, mindkétszer ugyanazt akarták megtudni. Hogyan kerültek a Dzsámi tetejére? És miért? Végül pedig: ő lökte-e le Bokort?
Az első kérdést könnyű volt tisztázni, hiszen már a helyszíni szemlén fölfedezték, és jegyzőkönyvbe vették, hogy a kupola belsejéből a keresztet és a félholdat az előző évben újrahegesztő munkások hanyagsága következtében igenis ki lehet jutni a tetőre. Az egyik burkolólapot olyan tessék-lássék illesztették vissza, hogy könnyedén félretolható, csoda, hogy eddig nem csúszott le a félgömbről és zuhant az utcára.
Ami a többit, a lényeget illeti, nem jutottak messze. Liktor zavarodott volt, alig tudott számot adni a történtekről, de a vád kihozta a sodrából egészen. Elismerte, hogy hülyék voltak, és egyes-egyedül azért történt az egész, mert villogni akartak az Éberfy Ottilia előtt - a kihallgatótiszt följegyezte a lány nevét, és a beszámolót félbeszakítva érdeklődött: ipszilonnal írják? -, és azért mentek föl, mert egymást hergelték, vajon merik-e, tudták, hogy gyerekes dolog, elmúltak tizenhét évesek, hogyne tudták volna? Mégsem bírtak ellenállni a kísértésnek. Csapdát állítottak egymásnak, és beleléptek mindketten. Amint kikecmeregtek a tetőre, már nem volt visszaút, lépésről lépésre húzták be önmagukat a csőbe; amint egyikük tett egy lépést előre, a másik nem maradhatott le, és araszoltak lefelé a domború kupolán, pedig látni való volt, hogy nem lehet lejutni, és a tetejébe a Bokornak tériszonya volt.
- Tériszonya? - ütötte föl fejét a tiszt.
Palócz Konrád megerősítette, igen, az volt neki, a kötélmászásnál is mindig panaszkodott, mert a kötél vége elég magasan van, ugyebár, a tornaterem mennyezetére rögzítik. Arról nem tett említést, hogy állandóan üvöltözött a tornateremben Bokorral meg Zsadányival, aki ugyanerre hivatkozott, csak elegánsabban emlegette: „agorafóbia", azt ordította, hogy ne nézzenek le, csakis föl, mindig fölfelé, és akkor legyőzik, szinte alájuk állt, onnan űzte, hajtotta őket, a feje felett küszködtek Bokor és Zsadányi, Palócz Konrád a kötélbe kapaszkodott, rángatta, hogy még nehezebb legyen a mászás, és harsogott: - Egy férfi attól férfi, hogy legyőzi!
- Szóval tudott a volt barátja tériszonyáról.
Liktor később azt mondta, ettől a kifejezéstől: „volt barátja", fölkavarodott a gyomra.
- Tudtam.
- És mégis kicsalta a tetőre.
Elakadt a szava. Nem csupán a felháborodástól, hogy a Palócztól kapott információt milyen sunyi módon csavarja ki a rendőrtiszt, hanem azért is, mert most értette meg, amit eddig zavarodottsága elfedett előle: gyilkosságot akarnak rábizonyítani. Már nem Bokor életéről van szó, amit amúgy sem adhat vissza senki, hanem a sajátjáról.
Hadarva, kapkodva válaszolt, igyekezett eloszlatni a gyanú rávetülő árnyékát: a francokat! Éppen Bokor akart kimenni mindenáron, hogy bebizonyítsa, úrrá lesz magán, úrrá a tériszonyán, mert az volt a meggyőződése, hogy egy férfi attól férfi, hogy legyőzi. Itt Palócz Konrád megrándult, és kinézett az ablakon, ahonnan nem látszott a Dzsámi, csak a Pécs fölé magasodó Tettye zöld oldala. És amikor Bokor kimászott azon a szűk résen, ő egyszerűen nem tehette meg, hogy ne kövesse, mert össze voltak láncolva már hónapok óta.
- Mármint hogyan értve ezt az összeláncolást?
Liktor a Dzsámi tövében álló lányról beszélt.
- Éberfy ipszilonnal - bólintott a rendőrtiszt. - Tovább.
Centiről centire írta le a reménytelen ereszkedést, ahogy néha megbillentek, és egymásba kapaszkodtak.
- Egymásba kapaszkodtak? Vagy inkább taszigálták egymást.
Liktor hangja remegett, a gyomra újra megbolydult, majdnem elhányta magát, de visszanyelte.
- Milyen volt a két fiú viszonya odalentről nézve? - kérdezte a tiszt Palócz Konrádot.
- A viszonyuk? Hogyhogy a viszonyuk?
- Mit láttak? - fortyant föl a rendőr. - Mit láttak odalentről?
- Semmit - szeppent meg Palócz Konrád. - Szembetűzött a nap. Csak az látszott, hogy fent vannak.
- Na, folytassa, Liktor.
Ő meg azt mondta, nincs mit folytatni, nem lehetett tovább menni, megálltak. A rendőr azt kérdezte, beszéltek-e közben egymással, ő a fejét rázta, dehogy, egy szót sem bírt kinyögni, beharapták az ajkukat mindketten, ő legalábbis biztosan, majdnem vérzett a szája széle, és csak az volt a szerencséje, hogy tornacipő volt rajta, a Bokoron meg, sajnos, bőrtalpú szandál. Közben persze hallották a kiáltásokat odalentről, Ottilia visongását, meg a Zsuga baromságait, meg Palócz tanár úr figyelmeztetését, de nem válaszoltak. Úgy érezte, elég, ha csak levegőt vesz és visszaordít, ettől a hajszálnyi ellenőrizhetetlen moccanástól is kibillen az egyensúlyából, úgy érezte, az az egyetlen esélye, ha visszafojtja a lélegzetét, és veszettül bánta már, hogy kimászott a tetőre a Bokor után. Ezt elismételte többször is: utána, igenis csak utána! És nyilván ugyanezt érezhette a Bokor is, a veszélyt, a megbánást, hogy nem kellett volna, a félelmet, hogy mi lesz itt, mi lesz most? És nyilván ugyanúgy csavarta a belsejét a minden meggondolást legyőző kényszer, hogy ereszkedjenek, még és még, pedig már nem volt hová, nem lehetett tovább. És közben széttárták a karjukat, sután, billegve, hogy valamelyest egyensúlyozzanak.
- Azt láttam - mondta Palócz Konrád bólogatva -, az egyensúlyozást.
Később, amikor Liktor apróra elmesélte azt a napot, a tetőn és a kapitányságon történteket egyaránt, azt mondta, hogy itt habozott egy pillanatig, és szorongatott helyzetében is felmerült benne, hogy elhallgatja az utolsó pillanatot. Talán hogy utólag se hozza Bokort kényelmetlen helyzetbe, vagy félelmében, hogy Bokor valami módon a túlvilágról is beváltja fenyegetését, ami évekig visszhangzott Liktor fülébe. Nagyon szerette volna elhallgatni. Végül nem merte.
Nem lehetett tovább menni. Fájt a láb, a boka, ahogyan az izmok ellenszegültek a meredeknek, még egy fél lépés, és annyi - a gravitációval nem lehet vitatkozni. Lentről, a kupola félgömbjét szegélyező perem alól gonoszul ásított a mélység, mintha óriás torok nyílt volna feléjük, pillanatról pillanatra szélesebb, fenyegetőbb. Bokor megállt, kitárt karral merevedett moccanatlanná, és lefelé bámult, de nem a Dzsámi alatti térre, hanem közelebb, önmagát nézte, a saját testét, az ölét. Egy pillanatra Liktor is odakapta a tekintetét, azután el, majd - mert nem hitt a szemének - újra vissza. A homokszín sorton nedves folt támadt, egyre nőtt, terebélyesedett, előbb fél, majd kéttenyérnyi volt, azután a vizelet kibukkant a rövid nadrágszár mellett, és gyors, sárga patakok futottak végig a combon.
Álltak a város fölött, széttárt karral, és nézték, ahogy a húgy elárasztja a kurta, izmos, napbarnított lábszárakat, majd a bokát. Bokor leszegett fejjel, megbabonázva követte útját, és most először szólalt meg, amióta kimászott a tetőre, minden indulattól mentesen és tárgyszerűen, ahogyan az ember magától értetődő megállapításokat tesz:
- Megöllek, ha elmondod.
Liktor nem válaszolt, kétségbeesetten, tehetetlenül nézte Bokor lábát. A zabolázhatatlan sárga patak bebújt a bokapánt alá, majd a mezítelen talp és a szandál talpbőre közé, végül terjedni kezdett a fiú alatt. Csúszott a láb a szandálban, a szandál a zöld tetőn.
Bokor a levegőbe kapott, görcsösen próbálta megőrizni egyensúlyát, de hiába. Elvágódott. Egyre gyorsulva szánkázott lefelé a kupola meredélyén, körmét reménytelenül igyekezett belevájni a fémburkolatba, azután a test megpattant a tető peremén, és eltűnt odafentről. Nem ordított.
- Úgy van - helyeselt Palócz Konrád. - Olyan néma volt, mintha...
A rendőr pillantása beléfojtotta a szót. A tiszt hallgatott, azután megköszörülte a torkát:
- Egyszóval azt akarja mondani, Liktor, hogy a volt barátja azért zuhant le a tetőről, mert... - Nem fejezte be, a tollával kapirgált egy kicsit a papíron, azután intett, és Liktort visszakísérték a fogdába.
Palócz Konrád szabad volt a másnap délelőtti kihallgatásig. Keresett egy kocsmát a Tettye oldalában, és két óra leforgása alatt megivott hat korsó sört hat Unicummal.
A másnap délelőtti kihallgatás igen rövid volt. Liktorral elismételtették a tegnapiakat, hogy ellenőrizzék, nem keveredik-e ellentmondásba, majd a tiszt lediktálta a történteket egy gépírónőnek, és Liktor hat példányban aláírta. Az elgyötört, kásás beszédű Palócz Konrád vallomásáról szintén jegyzőkönyv készült.
- És most? - kérdezte Liktor.
- Még egy apróság, azután mehet. Egyelőre.
Rendőrkocsi vitte őket a főtérre; egy percet sem tartott az út. A Dzsámi oldalában darus kocsi állt, olyan, amilyet a magasban húzódó vezetékek, a hosszú ostornyeles lámpák javítására használnak. A szerelőkosár a földön várakozott. A nyomozó betuszkolta Liktort, maga is beszállt, intésére melléjük lépett egy rendőr, nyakában szíjon függő fémdoboz. A kosár búgva emelkedett a magasba, s egy perc sem telt belé, ott imbolyogtak a levegőben, a Dzsámi kupolája mellett, nagyjából ott, ahol előző délelőtt álltak, széttárt karral, hátuk mögött a napkorong.
- Hol az a hely? - mordult a tiszt. - A vizeletfolt. Mutassa meg.
A kupola szinte izzott a már-már természetellenes október eleji forróságban, sima volt, csontszáraz.
- Hát... tegnap óta biztos fölszáradt - mondta Liktor.
- Úgy is lehet mintát venni. A nyombiztosítás majd megoldja.
A rendőr nyakában a dobozzal bólintott. Látszott rajta, hogy elszánt: megoldja, ő meg.
A fémborítást közelebbről nézve halvány foltok százai, ezrei pettyezték, valahai zivatarok, a komlói bányák felől érkező szénporos esők, és rászáradt, majd vihar lemosta guanó nyomai.
- Nem inkább a nadrágról kéne minta? Meg a szandálról?
- Nem inkább a bőrét kéne mentenie, mint tanácsokat adnia?
A tiszt némi hallgatás után hozzátette: - Veszünk onnan is. Ha a kettő egybevág, rendben. Szóval, hol az a hely?
Liktor elveszetten bámult a folt hátán folt tetőre, és reménykedőn mutatott egy fodros szegélyű foltra, valahol arrafelé, ahol állhattak: - Talán az.
A nyombiztosító vattát tekert egy hurkapálcára, belemártotta valami folyadékba, majd kihajolt a kosárból, megkapirgálta a foltot a nedves vattával, azután a hurkapálcát beledugta egy kémcsőbe, és eltette a fémdobozba.
Még két foltot mutatott Liktor, a nyombiztosító megismételte az iménti műveletet, s már éppen süllyedni kezdett volna a kosár, amikor Liktorban hirtelen feltámadt a gyanú: nem az a másik, halványabb és valamivel nagyobb folt lehet az igazi? De a tiszt a fejét rázta.
- Három lövése volt.
Amint kilépett a kosárból, aláíratott Palócz Konráddal egy szabályos átvételi elismervényt, hogy a kihallgatott fiatalkorút átadta neki. Kezet rázott a tettyei kocsma utóhatásaitól kábult tornatanárral, Liktornak meg odavetette:
- Hivatalos értesítést kap. - Azután elnézett az elgyötört Liktor füle mellett, fel a tetőre, és mintha a Dzsáminak mondta volna: - Istenverte barmok maguk mind, akár élve, akár holtan. És ha nem törnék ki egymás nyakát, akkor legszívesebben én törném ki.
Ezzel azután véget ért a nyár egyszer és mindenkorra, véget az utószezon is.
Keserves hónap következett. Liktor reggelente azzal ébredt, hogy kirúgják, ráadásul kicsapják az ország valamennyi középiskolájából, ahogyan ilyenkor szokás. Az iskola nem tett semmit, várta a rendőri döntést. Szülei alig szóltak hozzá. Amikor pontról pontra beszámolt arról, mi történt Pécsett, és újra meg újra elismételt minden szót, az apja csak annyit mondott: - Annak a zsarunak, amikor elköszönt tőled. Na, annak volt igaza.
Egy hétig vergődött, végül összeszedte magát és felhívta Bokor szüleit. Iszonyatosan sajnálja, megesküszik mindenre, hogy nem tehet róla, ha úgy gondolják, elmegy hozzájuk, elmond mindent pontosan. Bokor anyja, aki addigra lecsillapodott már, és tompa volt, mint a kő, a szavak közt hosszú szüneteket tartva azt felelte: tudja mi történt, tud a fia makacsságáról, a tériszonyáról, mindenről. Liktor ne jöjjön. A temetésre se. Nincs harag, de ne. Nem akar vele beszélni, nem akarja látni, ugye, megérti? Megértette, és fellélegzett. Nem kellett beszámolnia az utolsó pillanatról.
A tanárok igyekeztek elhallgatni, hogy mit gondolnak róla. De Bokor üresen maradt padján fekete szalag sötétlett, és ha valakinek odatévedt a tekintete, nyomban utána ösztönösen Liktorra pillantott.
A többiek, ha nem is vádolták nyíltan, kerülték. Néha, titokban, amikor mások nem látták, Tukán vagy Zsuga megveregette a vállát, afféle „nem baj, haver, majd csak lesz valahogy"-stílusban, de ők sem mutatkoztak vele szívesen.
Egyedül én álltam vele szóba. Ha nem is sokszor és nem is hosszan, de a körötte támadt légüres térhez képest szembetűnően. Talán, mert sosem érdekelt a közvélemény, a közhangulat, általában a „köz". És mert mégiscsak éreztem benne valamit, aminek a többiekben nyoma sem volt. Az erőt talán, a képességet, a rejtőző lehetőséget, ami még ebben a reménytelen, nyomorúságos állapotban is áradt belőle. A többiek híján voltak ennek a meghatározhatatlan sugárzásnak. Én magam is. És ez a valami vonzott és izgatott. Azonkívül mégiscsak ugyanabban a szülőszobában láttuk meg a napvilágot, tizenkét perc különbséggel, ami persze nem vérségi kapcsolat, de azért valami kötelékféleség. Nekem meg nem nagyon voltak kötelékeim.
Így azután nekem beszélte el a történteket Liktor Vince - mert hát egyedül én hallgattam meg. Barátok nem lettünk így sem. Ő rólam nem kérdezett soha semmit. Akkori helyzetében ez persze érthető volt, de nem kérdezett máskor sem, sem előbb, sem később. Igaz, ha tárgyilagosan pillantok önmagamra - és kevés erényem közé tartozik, hogy képes vagyok rá -, meg kell állapítanom: nem vagyok különösebben érdekes személyiség. Ha nem én volnék én, engem sem érdekelném önmagam.
Mindenesetre közelebb kerültünk egymáshoz. A legrosszabbul nem a szülők, a tanárok, az osztálytársak viselkedését tűrte, hanem Éberfy Ottilia eltűnését. Amióta hazaérkeztünk a végzetes kirándulásról, egyszer sem jött be az iskolába.
Ha Liktor felhívta, az anyja vagy az apja vette fel a telefont. Az egyik azt mondta: - Liktor? Ilyet nem ismerek - és letette. A másik: - A lányunk soha többé nem akar beszélni veled.
Kerek egy hónap múlva érkezett a levél a pécsi kapitányságról. A tetőn, illetve az elhunyt ruházatán és lábbelijén talált vizeletminta összevetése eredménnyel járt, ami valószínűsíti a kihallgatott Liktor Vince állításait. A rendőrség bűncselekmény hiányában a vádemelésre nem lát okot.
Liktor diadalt üvöltve keringőzött a konyhában. Az anyja átölelte, és zokogott. Apja háromszor is elolvasta a levelet, azután megkönnyebbülten leereszkedett a hokedlira. De hallgatott, és amikor felesége noszogatta, szóljon már egy szót, azt mondta: - Jó, hogy megúsztad. De azért mégis annak a pécsi zsarunak volt igaza.
Az iskolába is bevitte a levelet, megmutatta minden illetékesnek. Az igazgató fellélegzett, és gyorsan kiosztott neki egy rovót. A csodálkozásra csodálkozással felelt. Még neki áll feljebb? Talán nem szegte meg a szabályokat a felügyelőtanár figyelmét kijátszva? Ez a minimum, ami a súlyos függelemsértésért jár. Eddig csupán azért fogta vissza, mert fölmerült a lehetőség, hogy bűntényről van szó. Úgy adta át az ellenőrzőt a pecsétes rovóval, mintha dicsérő oklevél volna. Azután az íróasztalra támaszkodott, előrehajolt.
- Vannak, akik mindent megúsznak - és fejével a mennyezet felé bökött, mintegy a zeneterem fölötti lapos tetőre, pontosabban a tűzfalon a drótkefe-kezelés után is fel-felderengő több-mint-gunyoros zsírkrétafeliratra, melynek szerzőségét végül is nem lehetett bizonyítani, de a gyanú még most, két év múltán sem halványult. - Egy darabig meg lehet úszni a dolgokat, Liktor. Azután összegyűlnek, és rázuhannak az emberre. Remélem akkor már nem leszel itt.
Egy kézlegyintéssel elbocsátotta, de még utána szólt: ha netán el akarna búcsúzni a fegyelmivel távozó Palócz tanár úrtól, aki viszont nem fogja megúszni a vádemelést, most még megteheti, mert a szerencsétlen ma van bent utoljára.
Liktor hosszan tipródott a földszinti tornaterem bejárata előtt, végül elszánta magát, belépett a súlyzókkal, labdákkal, tornaszőnyegekkel agyonzsúfolt, verejtékszagú szertárba, ahol Palócz Konrád az átadás-átvételhez szükséges leltárt készítette, és épp egy ötkilós, kemény bőr medicinlabdát tartott a kezében. Tulajdonképpen nem tudta, mit akar mondani, de Palócz Konrád a segítségére sietett, nem hagyta szóhoz jutni, amint megpillantotta az ajtóban, felhördült: - Te mocsok! - és úgy vágta fejbe az ötkilós medicinlabdával, hogy nyomban elájult. Fél perc múlva magához tért, szédelegve tápászkodott. A tornatanár ekkor már a kézisúlyzókat számolta, és láthatólag fölöttébb aggasztotta, hogy kettővel kevesebbet talál a kelleténél.
Liktor az ajtó felé imbolygott, és most már végképp nem tudta volna megmondani, miért is jött ide, de Palócz Konrádot nem is érdekelte, a távolodó után ordított: - Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! - Visszafordult a súlyzókhoz, és legnagyobb örömére a polc alatt megpillantotta a két hiányzó darabot.
A rendőrségi határozat hírére lassan engedett a jég, de Liktor tüntetően szűkszavú maradt azokkal, akik kerülték, míg feje fölött lebegett a fenyegetés, most viszont jelezték, hogy visszafogadják barátságukba. Nem kért belőle.
Harminchárom nappal az osztálykirándulás után visszajött az iskolába Éberfy Ottilia. Nyugodt volt és szelíd - talán túlságosan is. Arca kipihent, sima, ő maga feltűnően előzékeny. Ha megkérdezték, hol volt, mit csinált, egyetlen szóval sem válaszolt, egyetlen szóval sem érintette a Pécsett történteket. Olyan kedvesen érdeklődő, mégis üres arccal nézett vissza, mint aki másik bolygóról érkezett. Viszszatért előző évi formájához: a kék műanyag iskolaköpeny elfedte alakját, haját megkurtítva, lófarokban hordta, a nyáron kiszedett szemöldök visszanőtt, elburjánzott.
A nagyszünetben találkoztak először. Ottilia az osztálya felé tartott, amikor Liktor, akivel éppen néhány szót váltottam a folyosón, észrevette. Otthagyott, úgy szegődött a lány nyomába, mint az alvajáró, azután megelőzte és elé állt. Ottilia a földre szegezte a pillantását, megpróbálta kikerülni, de Liktor elé lépett. A lány a másik oldalról próbálkozott, de a fiú résen volt. Mintha táncoltak volna a folyosó közepén, egyet jobbra, egyet balra, és nem haladtak egy tapodtat sem. Ottilia csak nem emelte föl a tekintetét, az arca sima maradt, akár egy gipszszoboré, csak gyógyszer teheti ilyen higgadttá, lassúvá az embert.
A döcögős tánc véget ért, azután csak álltak egymással szemközt. Köröttük a nagyszünetben szokásos hemzsegés. Kezdetben nem szúrtak szemet senkinek, azután egyre többen bámultak feléjük, de ők észre sem vették. A langaléta Liktor olyan lassan, hogy alig lehetett látni, előrehajtotta a fejét, az álla Ottilia homlokához ért. A lány előredőlt, elfogadta az érintést, mintegy rátámaszkodott homlokával Liktor állára, bár a szemét továbbra sem emelte fel. Liktor elnézett a feje fölött, valahova a folyosó vége felé, a semmibe. A kezük nem moccant, ezen az egyetlen ponton értek egymáshoz: csak a homlok és az áll.
Felcsörrent az óra közeledtét jelző csengetés, lassan kiürült a folyosó. Már csak én lestem őket az osztályterem ajtajából. Tanárok siettek el mellettük naplóval a hónuk alatt, egyik-másik lassított, hogy talán szólnia kellene, de azután nem, mentek tovább. Pincehelyiné volt az utolsó.
- Becsöngettek - szólt rájuk élesen. Megállt, visszafordult, felfújta magát: - Nem hallotta a szép kisasszony meg az ifiúr? - Nem tudni, hogy a szép kisasszony meg az ifiúr hallották-e, de meg sem rezzentek. Pincehelyiné szívta, szívta magába a levegőt, nőtt, dagadt, mint a varangy, amikor duplájára fújja magát, hogy elijessze az ellenséget, és azt sivította: - Mire kijövök, itt ne lássalak benneteket! - És bevágta maga mögött az ajtót.
Ketten maradtak a folyosón. Egyszerre kezdtek sírni. Nem ez a jó szó, nem sírás volt.
Ottiliáról leolvadt az álarc, Liktor vonásai összegabalyodtak. Levegőért kapkodtak. A kezük lógott, a válluk rázkódott, felszakadt belőlük minden, a komlóföld, a tanyaudvar, a Dzsámi, meg ami azóta történt az egyikkel a fogdában, a másikkal a pszichiátrián. Bömbölve, zokogva, üvöltve siratták Bokort, meg önmagukat, meg az egész rémületté rohadt nyarat, dőlt belőlük a könny, a nyál, a takony.
Feltűnt a láthatáron az érettségi, most már mindenki csak magára gondolt, hogy mi lesz vele, mi lesz ezután. De Liktor és Ottilia lényegében úgy maradtak, ahogyan ezen az októberi találkozáson a folyosón: egyedül az univerzumban. Megszoktuk őket megint, ahogyan annak idején a triászt, most a duettet. Ez persze sokkal kevésbé volt feltűnő - istenem, egy gimnazista pár, hát kit érdekel? Talán csak nekem tűnt úgy néha, hogy alacsony, zömök árny követi őket a folyosón, az udvaron.
Ritkábban találkoztunk. Nem vettem zokon, természetesnek tartottam, hogy mostantól Ottiliához fordul, ha mondandója van, és nyilván volt neki elég, együtt töltöttek minden szabad percet, beszéltek szünet nélkül, halkan, majdhogynem suttogva, egymásnak csakis.
Átrendeztük az osztálytermet valami bulira, a padok összekeveredtek, azután úgy maradtak, a felfordulásban elkallódott a Bokor üres helyét jelző fekete szalag, és nem került elő. Egy-két hónap múlva már alig esett róla szó, és lassan kifakult az emlékezetből - a felszínen legalábbis. De őket nem hagyta el. „Ránk mászik" mondta egyszer Liktor. Meg: „nem hagyja magát".
Liktor Vince rajongása világos volt, egyszerű, de Ottilia érzelmei átláthatatlanok maradtak, nem lehetett tudni, Liktor kell-e neki mindenáron, életre-halálra, vagy ebben az elszánt hűségben ott lappang valamiképpen Bokor is, a tompa bűntudat, mert ha áttételesen, kimagyarázhatóan, elháríthatóan is, de része volt a halálában. Liktor személyében talán a másikhoz ragaszkodik, pontosabban a másikhoz is, a kettőshöz, melyet utoljára a Dzsámi tetején látott széttárt karral kalimpálni a vakító fényben, mint két repüléshez készülő dilettáns Ikaroszt. Mindez rejtve maradt. Ottilia szorgalmasan tanult és szorgalmasan járt a pszichiátriára, iskolai és orvosi eredményei javultak, mosolygós nyugalma kikezdhetetlen.
Liktor eközben szinte észrevétlenül átalakult. Sziporkázását, szellemes pofátlanságát visszafogta, vita nélkül betartotta a szabályokat, lázadó hajlamait megfékezte. Ha pontossá és megbízhatóvá nem is vált - ilyen ambíciója azt hiszem legrosszabb pillanataiban sem volt -, korábbi szeszélyességének nyoma sem maradt. Mintha szánt szándékkal szürkítené magát, és leghőbb vágya az lenne, hogy a lehetőségekhez képest észrevétlenül simuljon környezetébe. A tanári karban mind gyakrabban emlegették a tragédia Liktorra nézvést üdvös hatásait: lám, megkomolyodott. És a fejüket csóválták: ugyan miért kellett ilyen szerencsétlenségnek történnie ehhez a jótékony változáshoz?
Dolmán tanár úr - ha még köztünk lett volna - nyilván másként látja a dolgokat, és amilyen viszketeg vénség - noha talán nem illik így beszélni róla -, meg is mondja a véleményét. De hát Dolmán tanár úr nem volt ott.
A születésnapunk januárra esett. Liktor félrevont az egyik szünetben, azt hittem, gratulálni fog, ajándékot kapok tőle, vagy valami efféle, esetleg felajánlja, hogy szervezzünk közös házibulit, végül is egyszer tizennyolc éves az ember. De nem. Megkérdezte, hajlandó vagyok-e tanúskodni. Azt hittem, perről van szó, esetleg még mindig Pécsről, utóvizsgálat, utójegyzőkönyv, vagy mit tudom én. De nem. Házassági tanúnak hívott.
Ottilia alig két héttel utánunk tölti be a tizennyolcat, attól kezdve mindketten nagykorúak, és senkinek sincs beleszólása a dolgaikba. Mintha addig lett volna. Valami óvatos megjegyzéssel azért mégiscsak megpróbálkoztam, inkább tétova kérdés volt, óvatos puhatolódzás, mintha szülő-nevelő-gyám lennék, kész röhej: jól meggondolták-e, biztosak-e benne? Liktor ahhoz sem vette a fáradságot, hogy elhessegesse a kérdést, csak azt akarta hallani: vállalom-e. És amikor vállat vontam, persze, miért is ne, megadta a helyet, az időpontot. Az Ottilia születésnapját követő kedden délután háromkor. Lelkemre kötötte, hogy hallgassak, bólintottam, természetesen, de ezzel nem elégedett meg, szinte rám förmedt, esküdjek, azt feleltem, nem vagyunk óvodások, hogy „becsszó" vagy ilyesmi, ő meg azzal tett pontot a beszélgetés végére: - Megöllek, ha elmondod.
Megdermedtünk, Liktor beszívta az ajkát, mintha vissza akarná gyömöszölni a mondatot, de meglátta a folyosón Ottiliát, és hátat fordított nekem. Utána kiabáltam:
- Nem is gratulálsz a születésnapunkhoz?
Visszaszólt: - Gratulálok.
- Azt tudod, hogy a Harang is a Tukáné? - kérdeztem.
- Miféle Harang?
Először meglepődtem, azután meglepődtem azon, hogy meglepődöm; ugyan miért kellene emlékeznie a Harangra?
A házasságkötő terem mellett nyílt, egy mellékutcában, csak egyszer jártunk ott, a ceremónia után, egy konyakra. Ottilia tanúja, a Krámer Juli, akit még a szertornacsapatból ismert, alig látszott ki a földből - egy tornász attól tornász, hogy nincs több negyven kilónál -, nekem adta a konyakját. Váltottunk néhány szót, de csak annyit tudtam meg róla, hogy gerendaspecialista, mert ezt elcsipogta háromszor is: - Gerendaspecialista vagyok. - És végigmért tetőtől talpig, mintha ellenőrizné, gerenda vagyok-e, következésképpen kezdhet-e velem valamit.
Liktor és Ottilia egymásba bújtak, mintha mi sem lennénk a világon, a tanúik, és ezt azért túlzásnak tartottam.
- Miféle Harang? - ismételte.
Az étel maradékát már elraktuk. Kora délután volt, a nap még tűzött, de azért hűvösödött. A festéket ellenőrizte, meg az ecseteket, amiket Pestről hoztam, a színezőpaszták egyikéből-másikából az ujjára nyomott egy mogyorónyit, eldörgölte hüvelyk- és mutatóujja között, a színét méricskélte, azután orrához emelte, beszippantotta a festék illatát: - Jó anyag.
- Ahol az esküvőtök után konyakoztunk.
Összeráncolta a szemöldökét, majd földerült: - Tényleg. Micsoda memória.
Elmondtam, hogy amikor most májusban Tukánéknál jártunk az érettségi találkozón, és mindenki berúgott már, én is épp eléggé, felkeveredtem a dolgozószobába, az emeletre, beleolvastam az asztalon valami listába - hát ott volt az egész Tukán-birodalom. Alapterület, könyv szerinti érték, a fene tudja még mi, fél Magyarország az övé, de a csápjai átnyúlnak Szlovákiába és Horvátországba is, túl sok, riasztóan sok. Na, ott láttam egy pillanatra, valahol a lista alján, a reszli közt, apró maszat: Harang. Nyilván ugyanaz a Harang.
- Vagy egy másik. Ócska kis presszó volt. Pont az kellett neki? - Vállat vont. - Ha megfogta, hadd vigye.
Persze tudtam, egy rossz szót sem szólna Tukánról, végül is hálával tartozik neki. A helyében hallgattam volna én is. Naná. Lehet, hogy csak azért hoztam szóba egyáltalán, mert valahol legbelül fickándozik bennem az irigység, hogy ennyire meggazdagodott. Másfelől nézve: még mindig jobb, ha a Tukán, mint ha más. Még alaposabban meggondolva: nem mindegy, hogy ki, ha egyszer nem én?
Csak hát mégis, a Tukán a kisujját nem mozdította, ült a nagypárnányi seggén a tohonya behemót, és az ölébe hullt minden. Ha nem lett volna olyan lusta, talán odébb vonszolja magát, ne záporozzon rá a vagyon, még agyonnyomja. Amikor végül mégiscsak neki kellett eligazgatni a birodalmat, nyögött, hogy micsoda meló, és sajnáltatta magát. Szakadj meg szív. A könyvelői nyilván alaposan átvágták, de észre sem vette, maradt elég.
Én meg hiába vittem a vásárra a bőrömet három kontinensen. Liktor pedig... Hagyjuk. Liktor más tészta.
Körbesétálta az öltözősort, elöl negyven szürke faajtó, hátul szürke betonfal: - Bűnronda, mi?
- Az ajtókat csinálod? - kérdeztem.
- Is. Meg a hátát. Az egészet. Kábé két méter magas, kábé negyven hosszú, az nyolcvan, első front, hátsó front, összesen százhatvan négyzetméter... Százhatvan! Mint a régi templomfestők. Azok kaptak ekkora falat! A legjobbak a pápától. Én meg a lórögi polgármestertől. Kinek mi jut.
Hátrált, és csettintett.
- Ez már valami. Mexikóban adtak ilyen megbízatásokat, hatvan-hetven éve.
Tenyérnyi noteszt vett elő az egyik zsebéből, a másikból szabócentit, méricskélt, jegyzetelt, közben áradozott a mexikóiakról: Siqueros, Orozco, Rivera! Tízezer négyzetmétereket bekentek. Városháza. Vásárcsarnok. Stadion! Az már valami. Kívül-belül, alaptól a tetőig. Persze volt velük egy kis baj, kommunisták voltak, sőt merénylők, néha lövöldöztek - Siqueros például Trockijra, de elhibázta, lesittelték. A börtönben sem bírta abbahagyni. Nem a lövöldözést, a festést. Egy szépérzékkel megáldott főfoglár megkérte, dobja föl egy kicsit a börtönudvart, olyan lehangoló a sok életfogytos a hámló vakolat meg a pucér téglák alatt. Erre festett valami csámpás szabadságangyalt meg egy ördögöt, amint éppen foglárokat zabál. A főfoglár azt mondta, köszöni a művész úr igyekezetét, a fele igazán tetszik neki. Az ördögöt lemázolták olajjal, az angyal maradt, ma is az alatt sétálnak a foglyok. Csak most már műemlék.
- Komoly? - kérdeztem óvatosan.
- Persze. A fele.
- Melyik?
Széttárta a karját: ahogy jólesik. Folytatta a járkálást, azután hümmögött egy kicsit: - Kábé egy hónap. Vagy másfél. Annyi kell hozzá.
Ez volt a legkomolyabb megbízása, amióta májusban új életet kezdett. A többi csak néhány napos, esetleg egyhetes feladat, kivéve a ronyvaháti mozit, amit viszont nem fejezett be, pedig ha erőt venne magán - még most sem késő! -, az lehetne a fő műve. De nem akarok csapongani. Dolmán tanár úr egyszer a folyosón azt mondta: - A másik bajod meg az, hogy összevissza csapongsz. - Vártam, hogy felvilágosítson: ha ez a másik bajom, akkor mi az egyik? De otthagyott. A későbbiekben, nyugdíjba vonulásáig gyakran megfeddett, mindig hangsúlyozva, hogy mi a másik bajon: tucatnyi volt belőle. Egyik viszont egy sem. Erényem pedig csak egyetlen, az, amiért egyáltalán szóba állt velem: az állítólagos váratlan képzettársításaim.
Egyszóval komoly megbízatásnak látszott, legalábbis négyzetméterben és időben. A fizetségre még csak gondolni is fölösleges. Ugyan mit kínálhat Lórög polgármestere a faluvégi strand öltözősorának kifestéséért egy vándorpiktornak? Meg sem kérdeztem Liktort.
- A Harang cégére elég szellemes volt - mondta váratlanul.
- A presszóra nem emlékszel, a cégérre igen?
- Persze - bólintott, mintha mindez egészen magától értetődő lenne. - A preszszó neve sienai vörössel, a H létrájáról egy harang lógott, csengő inkább, de a nyelve S alakú. Mint a dollár-jel. Mintha pénzt harangozna.
- Nem igaz - mondtam.
- Miért ne lehetne igaz? - kérdezte.
És hát tényleg.
Buli persze most sem volt. A gerendaspecialistát is, engem is megeskettek, hogy hallgatunk a házasságról, mi pedig hiába kérdeztük, hogy akkor minek az egész - nem arra való a házasság, hogy mindenki tudomást szerezzen róla? Nem és punktum. Megígértük.
Néhány nap múlva, február közepén volt a szalagavató a gimnáziumban, délelőtt az ünnepség, amikor mindenkire feltűzték a kék szalagot, este a bál. Liktor és Ottilia összekapaszkodtak, köröttük ott viharzott az egész gimnázium, az ő kedvükért járták a palotást, a keringőt, nekik táncolt a tánckar, pengette a talp alá valót a Dolor együttes - három gitár plusz egy dob, kései Beatles-koppintás -, és a végén az ő tiszteletükre rúgott be és vadult meg mindenki. Olyan volt a szalagavató, mint egy monumentális titkos lakodalom.
Talán ez győzte meg őket. Talán ezért jelentették be otthon mindketten: összeházasodtak. Ki is rúgták őket. Liktor apja igen eredeti érvvel hozakodott elő: aki feleségül vesz egy nőt, az nyilván el is tudja tartani, rajta, tessék hozzálátni, most rögtön. Éberfy Ottiliáé azt ordította: ha a lánya képes hozzámenni egy gyilkoshoz, aki miatt fél évet töltött a pszichiátrián, akkor tényleg a pszichiátrián a helye, költözzön oda, most rögtön.
Liktor szüleit csak felületesen ismertem, Éberfy Ottiliáét meg egyáltalán nem, és csak reménykedtem, hogy ha élne még az apám, hasonló helyzetben emberibben viselkedne. Hirtelenjében rettenetesen sajnálni kezdtem - ami már évek óta nem fordult elő velem -, hogy nem kérhetem ki a véleményét, és ugyanakkor a lelkem mélyén örültem is. Így biztos lehettem benne, hogy úgy felelne, ahogyan elvárom tőle. Ellenpróba nincs.
Apám öccse külkeres volt. Olykor hónapokra eltűnt valahol Afrikában vagy Ázsiában, olyankor lelakatolta rákosszentmihályi házát, és a bal oldali szomszédjára bízta, mert a jobb oldalin, egy bizonytalan betegséggel bíbelődő leszázalékolt katonatiszten váratlan hullámokban vettek erőt a bizonytalan kimenetelű, rombolásvággyal párosuló agresszív rohamok. A bal oldali dolga az volt, hogy féken tartsa a jobb oldalit; valahányszor nagybátyám hazajött a világ végéről, és egyben találta a házat, mindig busásan megjutalmazta az őrző-védő szomszédot.
Apám öccse apám halálakor azt mondta, tudja, hogy neki kellene kezébe vennie nevelésemet, legalábbis a szokás ezt diktálja, de sajnos az életvitele lehetetlenné teszi. Lám, még arra is alkalmatlan, hogy megnősüljön, hát még a nevelés. Anyám bólogatott, ismerte a nagybátyámat, és örült, hogy nem veszi kézbe a nevelésemet, noha ő is képtelen volt rá, nekem meg nemigen hiányzott egyik kézbevétel sem. Valamelyest azért pislákolhatott nagybátyámban a családi érzés, mert karácsonyonként - ha éppen itthon volt - megjelent nálunk, felfalta a diós bejglit - a mákosat ránk hagyta, piszkáljuk mi a fogaink közül a fekete szemcséket -, és megnyugtatott: egyet se féljek, hiszen tudhatom, hogy ha baj van, számíthatok rá. Most először jutott eszembe, hogy segíthetne.
A Külkereskedelmi Minisztériumtól kaptam meg a cége számát, a cégétől a szállodájáét. Burundiban volt a szálloda, a fővárosban, Bujumburában. Addigi életemben még vidékre se nagyon telefonáltam. De két óra várakozás után megkaptam Burundit.
- Na, mi van? - kérdezte a nagybátyám, mintha mindennap beszélnénk, és csak úgy égnének kezünk alatt a Bujumbura-Budapest vonalak, én meg nekiláttam, hogy elmeséljem, milyen helyzetbe jutottak a barátaim, de rossz volt a vonal, csak a felét értette, azt hámozta ki belőle, hogy megnősültem, és nincs lakásom. Gratulációt üvöltött, meg hogy költözzek nyugodtan hozzá a feleségemmel együtt, szóljak a bal oldali szomszédnak, valami Benedeknek, az majd segít, és amikor hazajön, megmutassam ám neki azt a cicababát! Azzal letette.
Én Liktornak segítettem költözni - csak egy bőröndöt kellett cipelnem, az sem volt túl nagy -, Ottiliának meg a gerendaspecialista, aki lezuttyantotta a rábízott sportszatyrot a rákosszentmihályi ház tornácára, és már ment is, mert versenye volt... ez a fekete vonal itt a papíron nem tartozik közvetlenül mondandómhoz, hanem egy hangya teteme, mely közvetlenül a ceruzám hegye alá mászott. Mivel kérésem ellenére sem kaptam rovarirtót, a hangyák ellepték a cellát. Önöknek is érdeke, hogy mihamarabb elkészüljek írásos vallomásommal, nem? Legyenek szívesek, kérem sokadszor, teremtsék meg a szükséges feltételeket! Önök is beláthatják, hogy az elférgesedés akadályoz a vallomástételben.
(folytatjuk)
A regény első részét márciusi számunkban közöltük.