A csempe
A csempe a való szimbóluma,
az életé, hiszen gyakorta csempül,
s használható például tiszta csendül,
ha nem mocskolja be cinkelt duma.
Ráképzelhető a Fel- s Al-Duna,
bármi, ami hallgat vagy döngve rendül,
a sas, ha landol, ha magasba lendül,
a megtelő, az elfogyó Luna.
De legvalódibb akkor, hogyha tört,
legszebb csempe a kínzott, meggyötört,
melynek rések, árkok a ráncai.
Hagyd a hibátlan négyzetet, a kört:
álmodnál csempe csempék állnak őrt,
ha álmaid a hiány táncai.
Kétismeretlenes használati utasítás kései születésnapokhoz
X év vagy X+1 év - szinte mindegy,
elhanyagolható köztük a rés:
párszor váltunk csak alsóneműt, inget,
s már eggyel több az addig sem kevés.
Sose számolgassunk, a gyors megintek
hadd sorjázzanak, nincsen semmi vész:
míg előre tekinget a tekintet,
bízvást egy újabb esztendő kinéz.
Igen, de a Z+1-et elérve
mégis húzódjunk kételkedve félre,
s vizsgáljuk meg, hogy tényleg annyi-e.
Persze, nyilvánvaló, de hátha mégse,
hátha vaskos a naptár tévedése,
s korunk, mondjuk, az elkönyvelt fele...
Búcsú egy galoppidénytől
November van megint, megadón hallgatom
a lóbúcsúztató alagi szél-zenét:
bizony, ez az idény ma elgaloppozik;
agyő, Bed Boy, vajon futni látlak-e még?
Lám, elgaloppozik ez a galoppidény is,
a távbíró idő sprintel, akár Kegyúr:
ahogy az év lova legszebbik finisében,
úgy röpül az idő, megfoghatatlanul.
Alag, 2002. november 17.
Nagypapák
Most, hogy immáron nagypapa lett,
ki boldogabb Ferencnél?
Gondolatban végigsimít
az ó burnótszelencén,
melyet sűrűn előkapott
hajdan az ő nagyapja,
ki szenvedélyesen tubákolt:
nem múlt anélkül napja...
„De hol az a szelence? S hol
a füstnek karikája?
S nagypapa kajla bajsza és
hosszú szárú pipája?
S mely pontos volt, mint a halál,
hol ketyeg a zsebóra?
S ugyan milyen időt mutat
képtelen mutatója?..."
S már nem kérdez - tervez Ferenc:
„Kajla bajszot növesztek,
elhagyom a futkározást,
pipázgatok csak veszteg;
hosszú szárú lesz meggyfa pipám,
telt a burnótszelencém..."
Most, hogy immáron nagypapa lett,
ki boldogabb Ferencnél?...
Vihar után, vihar előtt
(Tócinak)
Jelzők oly sora, mint „leleményes" és a „sokattűrt"
- vélem -, illene is rád. Csűröd a szót - kenyered már.
Mégis: túl régóta bolyongsz. És mintha dacolnál,
mintha kerülni akarnád: sorsunk isteni törvény!
Itt Kirké hív most, a varázslónő, aki tested
disznóvá alakítja, ha hódolsz. Ott a Szirének
kórusa csábít. Csak hát árbóchoz kötelék nem
béklyóz. Éjszínű bárkád perccé, pillanatokká
összelopott gyönyörökhöz visz csak. Szkülla, Kharübdisz:
nagy rizikó. Így trójai hősé nem lehet élted.
Kóbor Ulysses, lótuszevővé válni ma könnyű.
Télemakhoszra se gondolsz, Pénelopéra se vágysz már,
bárcsak tűnne a bódulat íze. Rég Ithakád várt.
Mára maradt csak a sejtés: mindjárt elnyel a tenger.
Andante
Az őszi nap tekinteted.
Körém borul, s ha űzi szél,
szerelmem siklik, úgy lebeg,
mint fáról rebbenő levél.
Zöldfa utca
(Szabó Lőrinc modorában)
Voltak otthon míves, nyurga ajtók,
voltak hószínű spaletták, hajlók,
voltak óriás terek. Zöld cserép-
kályha ontotta jó kis melegét,
voltak könyvek, magas karácsonyfák.
Voltak szomszédok: ifjak, satrafák.
Voltak szerteszórt diók. Illatok.
Voltak buszmegállók, trafikosok.
Voltak gesztenyék. És Irma néni
volt pesztonom, s Imre bá' meséi
voltak rémálmaim. S dühöngtem-e?
„Puha az orrod! Hazugság jele!"
Volt műanyag nyúl, vörös szemekkel,
volt hideg fürdő, sok nyűgös reggel.
Népkerti fák, játszótér, szökőkút -
egy köpésre. Lépcsős kerítés. Út:
lábnyomomban hajlott lóhere.
És Miskolcon is volt tücsökzene.
Megint
I
Kergetőznek erek útján
vadul bolyongó áramok.
Sugár-mosolyod záporában
kitakart arcú ég vagyok.
II
Álom - s emlékképekből ismerlek ezer éve,
szerelmem, s először most látlak.
Mert újdonság vonások, cimpák, hajlatok íve,
de meghitt otthonom a vállad.
Minden megszokott mozdulat főnix-életre kel,
s - lépj csak a közelembe - egész testem énekel.
Mi köztünk e mágikus, nem-én-akarom vonzás?
Csupán az érintés, a csókod,
a tested fontos, és még csak nem is a viszonzás.
Mint éretlen kamaszok, lopkod
örömöt, s ujjong két felnőtt, fegyelmezett ember.
Érosz-idő még ez. Aztán Agapé jön egyszer.
Búcsú
Beleszerettem rögtön a szobádba.
Talán hamarabb szerettem, mint téged:
halk zene szólt, s a szekrényeden égett
kékes sugárral egy hunyorgó lámpa.
Míg kimentél, kuksoltam odabenn a
bordó ágyon. Az ablakod rám nézett,
hozzá léptem. Iparkodtak a fényes,
apró bogarak lenn. Nagyok is néha,
mikor busz fordult be a megállóba.
Aztán indulnom kellett. Fénybogárra
ültem én is. Egy pillantás - oly éles,
hogy bármeddig vihessem ezt a képet
magammal. S valamit, azt hiszem, vártam;
de soha-soha nem néztél utánam.
A téli légy
Az utolsó aranyló délután,
mikor az ablak nyitva lehetett -
beszállt egy légy. A macskák csak sután
kaptak felé, érezték a telet
talán, vagy csak torkig laktak ma reggel...
A légy maradt. S most nem visz rá a lélek,
hogy kizavarjam: küzdjön a hideggel.
Megölni? Nem, azt nem! Hisz az emlékek
bajtárssá tették: láttunk zamatos
szőlőt, s avarrá múlni levelet...
Ha szemtelen, nem vagyok haragos,
kihúzzuk tavaszig. S ha kimehet,
csodálkozva pislog egy cinege,
és ujjong: melegházi csemege!
Koré tavasza
Bársonyujjú, zsenge tavasz csak egyszer
érkezett korán, idejét becsapva.
Egyszer eddig, még amióta élek.
Átsütött a nap, Demeter rügyoltó
napja, érlelőn melegítve mindent:
lepkebábot, keblemen asszonyóhajt.
Néztelek híven, sugaras szemekkel.
Általad formált anyag: álmaiddá
változott, mint víz agyagamforában.
Eltörött azóta a gyönge korsó.
Földbe áramlott vize, karcos, édes
földbe. Sarjadzott mogyoróbokorrá;
hajlik, úgy látod, de ha engeded, csak
visszapattan mindig a vékony ága.
Hajthatatlan ágat a nap hiába
hív, cirógat; lelke fagyott a bölcsnek.
Lágy tavasz, szellő ha igéz - nem ámít:
nincs Leány, nem libben a lenge kelme.
Ködpalástban Perszephoné fogadna:
holt erény ékíti, leoldhatatlan.
Hajszálak
Ezúttal a női hajszálakról szeretnék beszélni,
fondorlatról, cselszövésről: ahogy csillogva
türemkednek bele a megszokottba, női hajak,
akár a borotválkozókészleten is felbukkannak,
makacsul, évek múltán is rád köszön egy hajszál.
Egyszer a sivatag szélén találtam női hajszálakat,
egyszer egy dohos német hotelben, máskor az Andok
titkos városaiban fújta felém őket egy furcsa szél,
aztán egy pici szegedi kertben szőlőmetszés közben
akadtam rájuk, a szőlőindákat is átfonták a hajszálak,
mert a női hajszálaknak rejtett közük van a világ
alapdíszítményeihez, a talapzatot vastag női hajakból
fonták titokzatos kezek: ha mélyre ásol, egészen mélyre,
ott vastag hajfonatokat találsz, sárkányi testeket a földben.
Csodát tesznek, elveszítenek és elveszel, a lábad megremeg,
mert így játszanak az istenek, és ilyenkor bizony
egyetlen hajszálon függünk, egyetlen női hajszálon.
A torony
Erős volt a zene, kavargott, akár egy dühös kígyó,
de a tájba veszett, hatástalan. Fentről nem volt
súlya, nem pörgetett, csak ültek a torony tetején,
nézték a lenti fényeket, talán nem is ők voltak,
talán nem is voltak ott, bizonyos értelemben, uh,
mi az, hogy bizonyos értelem, talán a lélek
repülési képessége, igen, némely tájak erősebben
röptetik a lelket, mint bármilyen zene, ők tehát
ültek a torony tetején, meg nem is ültek ott, a vidék
meg egyszer csak fölébük horgadt, felettük lógtak
a városok, szemben fák koronái zúgtak, zúgtak,
éjjel a torony lemerült, felülre került a világ,
szavakba öntve ültek ott: szószobrok, Rőtszakállú
Frigyes meg dühösen morgott, az ő tornyán üldögéltek,
ugyanis.
Sansz-script líra
Bölcsességet érzel
némaságod fenekén
de azt is
hogy iszonyú büdös van
*
Csak magadra számíthatsz
és ezzel
nem vagy egyedül
*
Lehetne-e másként
mint ami van?
És elképedsz
az élet egyszerűségén
*
Látod magad
ahogy megváltoztatod a múltad
ám azt kinnhagyod a számításból
hogy e változatot
csak a most-vagyból élteted
*
Olyan idegen minden arc
taszítanak
nem lehetetlen
hogy csak genetikailag emberek
*
Szeretnél a legmélyebbre süllyedni
hogy annál lejjebb már nem lehet
ott megszüntethetné egymást
erkölcs és üldözéstudat
*
Senki nem ismer
naponta számolod a bánatot
amiért félreértenek
ám olykor elunod a siketelést
bosszúból élvezed a hazug ént
s hogy nincs mitől védened magad
*
Többször vagy gyáva
mint hinnéd
csak más szavakkal vágod ki magad
és a túl sok módszer látszatában
feléled a teljességélményt
*
Ámulatból kábulatba esel
habitusod azt diktálja
hogy őszinte dinamika egy van
nyitott szájjal a hullarészegség
*
Az előbb még pacsirta nőtt a fán
most görcs rántja össze mellkasod
miféle félelem villan beléd
hogy e jelkép is elhagyott
a pacsirta elszáll
messze a picsába
Tanóra Milla műintézetében
nyugórán mit ohétasz hölgygalériámban,
alig csőrödzöl, kispecás - mustrálgatott
és körbejárt, mint némely zabolátlan,
tilosba tévedt vágóállatot
szokás... ej - mondta -, mielőtt
megszákolod, a pontyozót előkapod,
nem jó, ez csak a - hm - keszegeződ,
szóval, akár egy maszkabálon
csalira csalni kell a nőt,
aléljon, mintha álom
kerülné, majd, ha jól fenekezel, hasal
eléd, a bárcám neked dedikálom,
aztán vigyázz, ne légy puhány pacal,
sikítson, ámde mégse fájjon,
nehogy elmenjen - pszt - a hal...
Az erdőszéki fogadósné
az ördög húga itt? - útszéli kikapóssa!
ebrúdon ugratja a jámbor utazót,
falatkáját kínálja kóstolóra
- és démonok, pucér pokollakók
parázna vérengzéseit -
esténkint tánccal sző be - mondják -, mint a pók,
ágyába hív, mezítlen megterít,
három fogás és egy a kánkán
- csak pár ezer, szálljon meg itt! -
pirók almái láttán
sok markaköpi tudakolja - megbocsát,
nem kölletik-e máma is netán-tán
megölni félkegyelmű férjurát,
fejét a sátán vacsoráján
egy csókért tálcán nyújtva át
Anyám jóvására
- avagy az utcahíres mammafesztum -
ebházi gázlólábú kiskujon-koromban
gyász volt a Toszó-tó körül egy üknapon:
meghótt a gyepmester s mi meghatottan
vettük meg mindenét - minő halom
kreténkabát, kövér zsakett!
és íme, itt, e porganéjos kalpagom..
- hej, holnap nézhet majd a körmenet,
úgy áll, mint kalifán a bunda!
- már látott, mint egy gólemet -
csak semmi herce-durca,
majd belenősz fijam - rebegte kisanyám
grabancos kendőjét szemébe húzva
...égúccse! bele még máig se, lám,
de dinnye-cuccomon az utca
azóta is kacag talán
Utolsót majd ha lobbanok...
utolsót majd ha lobbanok, kihuny a fáklya,
ki vet világot itt e félhomályba,
ha már mennél, zilált magányodat meguntan,
kézen ki fog - ne sírj! - az alagútban,
s ha hívsz, ha képeid zaklatnak - mennyi emlék! -,
ki tart veled, ha én már nem jöhetnék,
ha már mindenki fáj és oly közel a távol,
ki lesz vajon, ki betakar, ha fázol,
ki száll, mint vadlibád, veled az őszi égen,
holdfényeként ki hordoz hű szemében,
kinek leszel te élte, üdve, mindhalála,
ki hörpöl édes borként így magába,
mondd, mit teszel, ha elhal mind az ének,
mert vége, vége már a nagymisének,
többé nem néz szemedbe senki hosszan,
akinek tenni kéne, meg se moccan,
ha szomszédod csak, mint a néma, tátog,
nem hívnak föl - hogy vagy? - a jóbarátok,
talán... olvass el újra megadóan,
megsimogatlak minden balga szóban