A Mozgó Világ internetes változata

 

Bevezetés: hisztéria és kritika

Egy esztendő telt el a végletesen hisztérikus választási harc finise óta. Az Orbán-kormány leváltásának első évfordulójához közeledve, a Medgyessy-kormány működésének tizedik hónapjában már feltehető a kérdés, hogy a szocialisták és a szabad demokraták második koalíciója mennyiben váltotta be a működéséhez fűzött reményeket. Sokféle, egyaránt jogos megközelítés lehetséges: a választási ígéretek teljesülése és a kormányprogram végrehajtásának menete, az ország helyzetét pozitívan és negatívan befolyásoló tényezők mérlege, a társadalmi csoportok helyzetének változásai, a politikai erőviszonyokat is alakító közhangulat alakulása, hazánk nemzetközi pozíciójának felmérése stb. Nem látszik azonban haszontalannak egy olyan vizsgálat sem, amely a kormányzó erők teljesítményét a politikai hisztériát kiváltó legfőbb ok szempontjából tekinti át.

A helyzet különösségét nem a választási harc kirívó élessége, sőt durvasága adta, hanem hogy ez a küzdelem milyen mélyen áthatotta, megosztotta a társadalmat. Az ilyen dühödt hatalmi vetélkedés legfeljebb rendszerváltás közeli helyzetben vélhető indokoltnak. A választások tétjének felismerése állt amögött, hogy a magyar honpolgárok nagy része ilyen mélyen átélte, szinte személyes ügyévé avatta a pártharcokat. Megértették, hogy a köztársaság egész jövője múlik azon, vajon megerősítést kap-e a több mint kormányváltást jelentő politika, vagy visszatérünk a rendszerváltás eredeti, jogállami-demokratikus, köztársasági eszméjéhez. A többség mindenesetre úgy döntött, hogy akadályt emel a kibontakozó Fidesz-kurzus folytatása elé; nem kíván egy oligarchikus, nepotista, az akaratkultuszra és az alávetettségre épülő vezetést eltűrni maga fölött, nem kívánja engedélyezni az autoriter, etatista, paternalista, a horthysta ideológia cafrangjaival felcicomázott, a társadalmi igazságtalanságokat elmélyítő, sérelmi-nacionalista politikát folytató kormány további ténykedését.

Az orbánista Fideszt - Tölgyessy Péter kifejezésével élve - a „háborús észjárás igazgatja", ez az éltető eleme. Ennek megfelelően a választási vereség sem kijózanító, hanem éppenséggel radikalizáló hatással járt. A fideszizmus fenntartása mellett ez nem is történhetett másként. Nem volt nagy kunszt a két választási forduló között megjósolni, hogy a jövendő ellenzéki stratégia előképét látjuk a Fidesz akkor tanúsított szélsőséges magatartásában. A belpolitikai hidegháború folytatódását nem lehet egyoldalúan megakadályozni, egy agresszor is elegendő a konfliktus fenntartásához. A Medgyessy-kormány céljaként megfogalmazott normalizálás (mely szándékot a szocialisták árokbetemetéssel, megbékéléssel és hasonló fogalmakkal jeleztek) tehát aligha lehetséges a politizálás elemi szintjén, amely a hatalmi szempontokat követi.

Az óhajtott társadalmi konszolidáció, valamint vele összefonódva a kizökkent rendszer helyretolása és stabilizációja nem adódik automatikusan a kormányzás stiláris változásából és a racionális szakpolitikák összegződéséből. Mélyebb szerkezeti, intézményi, de főleg tudati-kulturális változásokkal járó folyamatok szükségesek hozzá, amelyek elvezetnek annak értéséhez és átéléséhez, hogy minden ellentét mellett megingathatatlanul létezik valami lényegileg közös, amit nemcsak államformaként nevezünk köztársaságnak, hanem a társadalom létezésmódjaként tartjuk mindennapi életünk természetes keretének. Aligha beszélhetünk ilyesmiről addig, amíg az ország egyik fele minden választás után félrerúgva érzi magát, s csak az a remény élteti, hogy négy év múlva vége szakad az aktuális rémálomnak.

A Fidesz-kurzus diametrálisan szemben állt ezzel a republikánus eszménynyel. Példaadó múltfigurái - mint Tisza, Bethlen vagy Mindszenty - nem kevésbé idegenek tőle, mint Kádár letűnt világa. Orbán és tettestársai jelentékeny rombolást vittek véghez a két Magyarország-felfogással, a beteg társadalomszerkezet állapotának tovább rongálásával, a kierőszakolt klientúrapolgárság és a nyomorultak rovására megtámogatott felső középosztály preferálásával, a kulturális-ideológiai szakadás elmélyítésével, az állami-egyházi agymosodákkal s mindezek szimbolikus megkoronázásaként egy álcázott „királyság" bevezetésének kísérletével. Ellenzékbe kerülve töretlenül folytatták a megkezdett utat, amelynek emblematikus megnyilvánulása volt „a haza nem lehet ellenzékben" deklaráció. A vereség el nem fogadásának politikája azt üzeni, hogy valamiféle „magasabb", „nemzeti" nézőpontból tekintve illegitim a köztársaság kormánya és baloldali-liberális többségű parlamentje. A totális kampányt követő totális ellenzékiség stratégiája magától értetődően involválja azt a magatartást, amelyet a „minden nyúlra lövünk" taktikájaként szoktak emlegetni. Pedig mögötte sokkal mélyebb megfontolás lapul, mint hogy akcióit szokványos taktikai lépéssorozatnak tarthatnánk. Saját virtuális világként fenn akarják tartani, lélekben tovább akarják éltetni a Fidesz-kurzust, hogy majdan minden további nélkül folytatható legyen - mihelyt túljutottak a szoclibek sötét ármánykodásának betudható véletlen kisiklás következményein. A tehetséges Orbán képviselő híveinek szónokolva nem véletlenül sulykolja minden adandó alkalommal, hogy a fideszizmus emlékműveinek a megvédésére bármi áron készen állnak. A Széchenyi Terv, a szent anyaföld, a királyi korona, a státustörvény, a Terror Háza és a többi megvédendő „vívmány" mind aktualizált ürügyek és szimbólumok. Saját bensőséges világukat próbálják áthatolhatatlan fallal körülbástyázni, s onnan lövöldöznek mérgezett nyilakkal minden „idegenre".

A köztársasági gondolatot involváló Magyarország mindannyiunké! jelszó világosan utal rá, hogy két Magyarország van, de csak egynek kellene lennie. A gondot az okozza, hogy nincs lehetőség kompromisszumra a kettő között, mert a legmélyebb törésvonal nem racionális, hanem historikus-ideológiai, kulturális jellegű, sőt a jobboldalon szakrálissá igyekeznek avatni. A választóvonal irracionális-szimbolikus jellegű ugyan, léte mégis sokban meghatározza a konkrét politikai döntések irányát és tartalmát. Az Orbán-kormány elszántan törekedett rá, hogy az ideologikus megosztást összekapcsolja potenciális bázisának érdekképviseletével, miközben diszkriminálja a hatalma megőrzése szempontjából indifferens marginalizált rétegeket, valamint elrettenti vagy megtéveszti ellenfeleinek nem megrögzötten baloldali és liberális bázisát.

Ilyen előzmények után és ilyen körülmények között a szocialista-liberális koalíció politikájának megítéléséhez döntően fontos szempont lehet, hogy az eltökélt ellenállással szemben radikálisan és lehetőleg visszavonhatatlanul felszámolja-e a Fidesz-kurzus rendszertorzító vonásait. Mégpedig éppen azért és olyan módon, hogy megszűnhessen végre az ország betegessé fajult kettéosztottsága. Kritika tárgyává érdemes tehát tenni minden olyan jelenséget, amely a Fidesz-kurzus maradványainak tovább élését segítheti, amely rossz példáinak követésére utal; mindazokat, amelyek a köztársaság állapotának normalizálása ellen hatnak. Azokat is, amelyek a korábbi baloldali-liberális kormányzás során tapasztalt anomáliák visszatérésére utalnak.

Teljesen indokolt az olyan bírálat, amely fontolgatás és szépítgetés, a még rosszabbhoz való viszonyítás kísérlete nélkül gyűjti csokorba és mutatja be a fellelhető negatívumokat. Csakhogy ilyenkor a Fidesz-korszakot megélt ember borzongani kezd, mert óhatatlanul felmerül a „kinek használ?" kérdése. E kritikadilemmát Révész Sándor igen meggyőzően oldja fel, miután tisztességes számvetést csinál a kormány és a koalíció viselt dolgairól. (Beszélő, 2002. december.) Rámutat, hogy a kisebb rossz választásának defetista magatartása - a sumákoló hallgatás kényszerű elfogadása - arra vallana, hogy nem lehet bízni a kormányban. Ezzel szemben a „saját oldalról" érkező, önkorlátozás nélküli értelmiségi kritika a bizalom jele, egyúttal potenciális erőforrás a kormány számára, amelyet versenyelőnyként hasznosíthat.

A politikusok és az erős pártfüggésben szenvedők habitusát ismerve azonban a mégoly indokolt kritika is könynyen váltja ki - az „igaztalan egyoldalúságra" hivatkozva - az apologetikus ellenreakciót vagy a bíráló vélemények elhárítását. Annál is inkább, mert kínálkozik az ellenoldal bezzeg-példája: a Fidesz-táborból sosem álltak elő semmiféle önbírálattal, nem adtak muníciót ellenfeleiknek. A kormánypártok tetteinek megítéléséhez elégséges viszonyítási szempont az elveknek és az ígéreteknek való megfelelés. Nem fölösleges és eleve elvetendő relativizálás azonban egy másik viszonyítási pontból is szemügyre venni az eseményeket. Az elfideszesedés veszélyét akkor lehet reálisan felmérni, ha a fidesztelenítés helyzetéhez mérjük a történteket, ha a viszonyítási alap nem csupán a jelenségek hasonlósága vagy különbözősége, hanem a folyamatok egésze, azok iránya és tartalma. Ha ez utóbbiakban tapasztalható elfideszesedés, akkor mindennél nagyobb a baj, ha viszont csak rendellenességképpen találhatók problémák, akkor van esély a kijavításukra.

 

Tárgyalás: fidesztelenítés
vagy fideszesedés

(Parlamenti restitúció) A szocialista-liberális koalíció kezdettől határozott lépéseket tett a jogállami követelményekhez és a demokratikus magatartási normákhoz igazodó parlamenti működés helyreállítására. Nehézséget okozott, hogy a csaknem törvénygyárrá silányított Országgyűlésnek a jobboldal elszánt utcai politizálásának évadán kellett megkísérelni visszaadni a centrális politikai szerepet. Olyan körülmények között, amikor a vereségébe beletörődni képtelen új ellenzék a parlamenten belülről is szította a radikális mozgalmakat, segítette a hisztérikus hangulat fenntartását. Az új kormánytöbbség a kétségbe vont legitimitása és a buzgó destabilizációs törekvések ellenére elvégezte, amit a parlamentarizmus helyreállítása terén sürgősen meg kellett tennie.

A háromhetenkénti ülésezési rend helyére ismét a házszabálynak megfelelő hetenkénti ülésezés került. Felmerült ugyan, hogy kéthetente tárgyaljon csak a parlament, ám ezt szerencsére elvetették. Ettől lényegesen különbözik az a fontolgatás, hogy az ellenőrző funkciók és az ellenzéki jogosítványok sérelme nélkül ritkábbak (ezzel együtt koncentráltabbak) legyenek a szavazási ciklusok - a technikai jellegű, jelenléti problémák áthidalására. Nem volt példa alkotmánybírósági vagy bírósági döntések megkerülésére, önkényes értelmezésére, a házszabály szándékos megsértésére. Megszűntek a joghézagok keresésére és kihasználására, az önhatalmú jogértelmezésre építő machinációk, miként az ülésvezetés korábbi önkényeskedései is.

Az új kormánytöbbség - elődjétől eltérően - tartózkodott a kétharmados törvények megkerülésének kísérletétől. Amikor erre szükség volt, készen állt a kompromisszumra, olyan áron is, hogy az értelmezhetőség határát súroló szöveg került az Alkotmányba. A kormánypártok a nyomásgyakorlás bevett eszközeit nem lépték túl akkor sem, amikor Orbán abszurd belpolitikai feltételeket támasztott az EU-csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás megszavazásához. Az MSZP részéről az előrehozott választások lehetőségének felvetése, a választókhoz fordulás meglebegtetése elvileg kifogástalan megoldási módot kínált az Orbán-féle kalandorpolitikával szemben.

A törvényhozás terén akadtak azért helyteleníthető lépések. Az még önmagában nem lett volna baj - bár korántsem elegáns, és csak kivételesen, szükséghelyzetben elfogadható megoldás -, hogy a száznapos program megvalósítására szolgáló törvényeket egy csomagban, úgynevezett salátatörvényben fogadták el, lévén hogy ezek egy összefüggő jóléti intézkedéssorozat elemeinek tekinthetők. Erősen kifogásolható azonban, ha ehhez nem tartozó döntést is beleerőszakolnak, így átnyomva a törvényhozáson, egyúttal kényszerhelyzetbe hozva az ellenzéket. (Az év végén elfogadott szociális csomagban ilyen oda nem illő „zöldség" szerencsére már nem akadt.) Némiképp hasonló kísérlet volt, amikor az alkotmánymódosítás paragrafusai közé az EU-csatlakozáshoz egyáltalán nem tartozó változtatásokat is megpróbáltak betuszkolni. Az ilyen eljárás méltatlan és fölösleges, függetlenül attól, hogy tartalmilag vitatható-e a módosítási kísérlet.

Az ellenzék nélkül is működőképes parlament eszménye helyett a szocialista-liberális koalíció újra biztosította az ellenzéki ellenőrző jogosítványok érvényesülését és a rendszeres véleménykifejezési lehetőségeket. Itt sem felhőtlen azonban a helyzet. Az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottságok annak rendje s módja szerint létrejöhettek. A D-209-es ügy nyomán megalakult, Medgyessy Péter titkosszolgálati múltját vizsgáló bizottság, valamint a korábbi kormányok tagjainak múltját vizslató úgynevezett Mécs-bizottság tevékenysége azonban már mutat gondokat.

A Medgyessy-bizottság működését (függetlenül attól, hogy a valóságra volt-e kíváncsi az ellenzék, vagy csak a botrányt akarta minél tovább elnyújtani) nemcsak az MDF-es bizottságvezető már-már Kosztolányi szenátor mélységeit felvillantó ténykedése tette paródia jellegűvé, partnere volt ebben szocialista helyettese is. Toller képviselő a rövid távú pártpolitika szempontjából minden bizonnyal hasznos tevékenységet folytatott, amikor képes és hajlandó volt a Balogh képviselő és ellenzéki társai által diktált „színvonalon" és hangnemben folytatni a vitát, ám az eljárás a parlament tekintélyét aligha javította. Az ügy prompt lezárásának módja sem vált a demokrácia dicsőségére, még ha indokolt volt is határt szabni a bizottság dicstelen működésének.

A Mécs-bizottsággal is akadtak bajok. A működés zavarai, a kiszivárogtatások és az egyoldalú, nem megalapozott tájékoztatások oda vezettek, hogy a bizottság munkája az egyértelmű tisztázás helyett kaotikus véget ért. Föl kell vetni emellett a bizottság létrehozásában rejlő problémát is, hiszen óhatatlanul a fideszes ellenbotrány-politika metódusát idézi fel az a mód, ahogyan a Medgyessy-ügy tárgyalásával párhuzamosan megindították a vizsgálatot. Szembetűnően különbözik az eljárás a Fidesz nevezetes megfigyelési ellenbotrányától annyiban, hogy ezúttal nem légből kapott rágalmakat csócsáltak, hanem tényeket próbáltak kivizsgálni. Az SZDSZ régi igénye volt, hogy a politikai elit tagjainak múltja váljon átláthatóvá, s ugyancsak méltányolható volt az igény, hogy egyenlő mércét alkalmazzanak minden eddigi kormány tagjaival szemben. Éppen ezért sajnálatos, hogy a választott eljárás nem bizonyult alkalmasnak a morális tisztázásra, így csupán a Medgyessy-ügy ellenpólusaként szolgálhatott. A dupla bizottságosdival el lehetett érni, hogy a jobboldal leszálljon a magának emelt délibábos piedesztálról, de az egész folyamat inkább csak a politikai elit és a parlament hitelének további erodálását segítette elő.

Az ellenbotrány-politika alkalomszerű használata akceptálható, ha egymással összefüggő, valóságos ügyeket hoz felszínre, rendszeressé válása azonban nemcsak elfogadhatatlan, hanem diszfunkcionális is. Varga Mihály ex-pénzügyminiszter pitiánerségében is gyalázatos adatkikérési ügyének feltárása nagyon is indokolt lépés volt, ellenbotrányként időzített tálalása azonban taktikailag is kétélű fegyver: sokakban megerősíthette a gyanút az APEH adatkezelése ellen indított támadások jogossága iránt. Az ilyen típusú visszalövések láthatóan nem alkalmasak a bármiből skandalumot kavaró politizálás megfékezéséhez, hiszen jól ismerjük az elmúlt évek gyakorlatából a fideszes botránypolitika természetrajzát.

Újabb téma: az interpellációkkal való visszaélés esetei. Kovács László még ellenzéki pártvezetőként többször elmesélte, miként értetlenkedtek nyugati politikus kollégái, amikor a kormánypárti álinterpellációkról értesültek tőle, váltig csodálkozva, hogy a házelnök nem vonja meg a szót az elkövetőtől. Nos, ez a fideszes gyakorlat erősen visszaszorult ugyan, de nem szűnt meg: fordított szereposztásban újra elhangzottak kormánypárti padsorokból az ellenzéket leckéztető, azok bűneire - az érintettek reagálásának lehetősége nélkül - rámutató interpellációk, amelyekre a kormány képviselője válaszában természetesen ráerősített. Nem ez a megfelelő forma a közelmúlt sötét üzelmeinek (egyébiránt igencsak üdvös) leleplezéséhez, mint ahogy a kormány kormánypárti megdicsérésének is van korrekt formája az öninterpellációkkal szemben.

Az ellenzékből szorgalmazott demokratikus viselkedési normákat akkor is illendő megtartani, ha magatartásával az ellenfél erre egyáltalán nem szolgált rá, ha parlamenti képviselői gyakorta gyülevész csürhére emlékeztető módon próbálják kizökkenteni a kerékvágásból a kormánypárti felszólalókat. A kormányoldalon kiváltott reakció időnként arra utal, hogy a provokáció sikeres: a dühödt egymásra mutogatás, a differenciálatlan vagdalkozás egymás vélt vagy valós vétkeivel pontosan abba az áthatolhatatlan katyvaszba vezet, amelybe a Fidesz bele akarja fullasztani viselt dolgainak feltárását.

Az új kormány láthatóan törekszik rá, hogy az államháztartás a parlament által jobban ellenőrizhető legyen. Az úgynevezett üvegzseb-program keretében készülő törvény, amely céljai szerint biztosítja a közpénzek felhasználásának szigorúbb ellenőrzését, remélhetően szűkíti a Fidesz-típusú joghézag-politika és törvényszéli szédelgések lehetőségét.

A „jogszerű, ámde..." viselkedés sem jellemezte a koalíció tevékenységét. A Fidesz stratégiája kapcsán azonban felmerülhet az a kérdés, hogy milyen eszközöket szabad alkalmazni a törvényes és normális viszonyok megteremtése érdekében, ha az ellenzék, a helyzetével visszaélve, mindent megtesz a kaotikus és törvénytelen állapotok fenntartásáért. A televíziós kuratórium minapi (március elejei) felállítása erre kézenfekvő példa. Már csak azért is, mert ilyen nehezen megítélhető kérdésekben a határesetek vizsgálata lehet a legtanulságosabb.

A politika világát ismerve aligha célravezető az „Éljenek az elvek, vesszen a világ!" típusú kritika, de ennél is károsabb a cinikus beletörődés az elvek végtelen rugalmasságát valló machiavellizmusba. Vannak reménytelen helyzetek, amikor nincs lehetőség tisztán elvszerű megoldásra, ugyanakkor óvatosan kell bánni egy-egy helyzet „kilátástalansági fokának" megítélésével, különben szinte bármilyen eszköz használatára lehet mentséget találni.

Nézzük tehát a helyzetet! Annak idején a kormánypárti jobboldal a törvényt kijátszva csonka kuratóriumi elnökséget hozott létre. Önkényes jogértelmezéssel teljes konszenzuskényszert állapított meg az ellenzéki oldalon, majd a MIÉP-pel összejátszva ennek létrejöttét megakadályozta, s a megállapodás hiányában Áder házelnök nem volt hajlandó szavazásra bocsátani az ellenzéki jelöltek személyét. Az ellenzék akkor két alapvető elvet követett a vitában: 1) ha az ellenzéki pártok megállapodásuk hiánya ellenére külön-külön állítanak jelölteket, arról a parlamentnek szavaznia kell, s a képviselők kötelesek vállalni annak ódiumát, ha abszurd arányokat alakítanak ki; 2) amennyire csak lehetséges, a pártok erőviszonyainak tükröződniük kell a testület összetételében. A mostani esetben könnyű kimutatni a Fidesz rosszhiszeműségét, saját dugába dőlt taktikázását, amellyel el akarta érni, hogy a szocialisták és a szabad demokraták is kompromittálják magukat egy csonka kuratórium létrehozásával. Az MDF azonban ezúttal nem ismerte el a Fidesz jogértelmezését az ellenzéki konszenzuskényszerről, továbbá a kormányoldal két pártjának paritásos megoldásától kedvet kapva maga is két kurátorjelöltet állított, ezzel lehetetlenné téve, hogy a Fidesz az elvben „nekik járó" többség - gyakorlatilag az egyharmadot meghaladó arány - révén egymaga megakadályozza a tévéelnök megválasztását. A helyzet megítélésének kulcsa, hogy a Fideszről mit feltételezünk, márpedig a médiaügyben az eddig általa produkáltak egyértelművé teszik, hogy esze ágában sincs közreműködni a normális állapotok kialakulásában. (Lásd például Orbán képviselő abszurd követelését a két pártos köztévé létrehozására.)

A kormánypártok és az MDF eljárásának törvényességét csak a kétségbeesetten kapálózó Fidesz vonja kétségbe, amely abszurd magatartásával magának kereste a bajt. Ám ettől még feltehető a kérdés, hogy korrekt volt-e a kormánypártok eljárása. Elvileg joggal fölvethető ugyanis, hogy egyetlen, de annál fontosabb lépés megtétele hiányzott, amely az arányosság elvének komolyan vételére utal. A Fidesznek ugyanis ilyen alapon - akár tetszik, akár nem - tényleg járt volna a három kurátori hely. Nem a törvény betűje szerint, hanem a korábban hirdetett elvek alapján. Ha a kormánypártok nem vindikálják maguknak a jogot, hogy eldöntsék az ellenzéki oldal jelöltjeinek arányát, s ha nem negligálják egyoldalúan az arányosság elvét, akkor az lett volna a tisztán elvszerű magatartás, ha adnak egy esélyt ennek elérésére. Például úgy, hogy politikai deklarációt tesznek, miszerint a Fidesz három és az MDF két jelöltje közül 3:1 arányban a nagyobbik ellenzéki párt jelöltjeit preferálják a szavazáson. Egy ilyen garanciával eleget tettek volna minden morális kötelezettségüknek, igaz, káros mellékhatásként megkockáztatták volna a kétharmados döntések meghiúsítását és a képtelen médiahelyzet prolongálását is. Nem tekinthető azonban elvtelennek az ehelyett felkínált (de a Fidesz által elvetett) megoldás sem, amely szerint a testület létszámának növelésével biztosítják az arányosság jobb érvényesülését, ám nem engedik, hogy egyetlen (ráadásul rosszhiszeműségét többszörösen bizonyított) párt gyakorlatilag vétójogot kapjon a legfontosabb döntésben. A dolog szépséghibája, hogy a kurátori helyek felét birtokolva végül a parlament kisebb ellenzéki pártja, az MDF szerzett vétójogot.

Ebben a kusza helyzetben - rossz érzéseim ellenére - magam is arra hajlok, hogy nem adódott az alkalmazottnál tisztább megoldás az MTV vezetésének rendezésére; csak ilyen módon lehetett utat keresni a köztévé demokratikus jogállami működésének biztosításához. Nagyon fontos azonban az egész akció problematikusságának tudatosítása, hogy ne válhasson elfogadottá a „keresztülhazudjuk magunkat az igazsághoz" elve.

(Árokbetemetés és „nemzeti közép") Az új kormány a dilemmák egész sorával kénytelen szembenézni, ha meg akar felelni az MSZP és Medgyessy Péter egyik leghangsúlyosabb választási fogadalmának, az „árkok betemetésének". A kormányváltás óta megválaszolatlan a kérdés: lehetséges-e olyan kormányzati magatartást tanúsítani, amely a társadalom végletes politikai megosztottságát felszámolja, ha a legfőbb ellenfél stratégiája középpontjába éppen ennek megakadályozását állítja? Lehetséges-e a béketeremtés, ha az ellenoldal célja a destabilizáció, az ellenállás szellemének fönntartása, a társadalmi integrációs és konszolidációs törekvések sikerének megakadályozása? A Medgyessy-féle elképzelés arra alapoz, hogy a béketörekvések hosszabb távon minden bizonnyal kifejtik kedvező hatásukat a kettészakadt társadalomra, feltéve, hogy a nyugodt magatartást az emberek nem minősítik defetizmusnak vagy a gyengeség jelének. A politikai élet fejleményeitől nagyban függ, hogy sikerül-e az egyensúlyozás a béketűrés és a határozottság követelményei között. Mindenesetre tény, hogy a fideszista koncepciónak megfelelő szakadást sokkal egyszerűbb eszközökkel lehet tartósítani, mint lecsillapítani a felborzolt kedélyeket.

Az Európa-tervet bejelentő év eleji miniszterelnöki beszéd kifejezetten az egy Magyarország republikánus koncepciójának keretei közé igyekezett helyezni a kormány törekvéseit. A politikai élet fejleményeiből azonban eddig nem derült ki világosan, hogy ennek megvalósítására a kormánynak csupán eltökélt magatartási normái vannak-e, amelyeket alkalomadtán érvényesít, vagy konkrét tervei is léteznek a stratégiai célnak megfelelő lépéssorozatra. Nem egyszerű olyan módon fellépni a Fidesz megosztottságot fenntartó radikális ellenzékiségével szemben, hogy az ne képezze le az Orbán-kormány „destruktív" ellenzéket leckéztető magatartását. Ha a Medgyessy-kormány a békés viszonyok érdekében a valóságos állapotokkal szemben azt igyekszik sugallani, hogy konszolidációs törekvései sikeresek, ez akár oda is vezethet, hogy az Orbán képviselő által dirigált jobboldal acsarkodását szokványos ellenzéki tevékenységnek nyugtázza. Mintha csak a pandanja volna annak, amit az előző ciklus ellenzéke tett. A béke érdekében így normális ellenzéki magatartásként tűnhet fel olyasmi is, ami éppenséggel a belpolitikai hidegháború prolongálásának eszköze. A faramuci helyzetből könnyen fakadnak aránytévesztő, hol puhány, hol keménykedő reakciók, az ebből fakadó hibákat pedig kommunikációs problémává szokás lefokozni. Pedig a kellő mérték megtalálása maga a politika - már ha azt, jó MSZP-s szokás szerint, nem szimpla ügyintézésként fogják fel.

A fideszizmus fenntartásának esélyeit növeli, ha a kormánypártok a dilemmák mögött rejlő ellentmondásokat nem tudják eredményesen kezelni. Az egyik ellentmondás az MSZP választási ígéreteinek kettősségéből fakad. Egyaránt elkötelezték magukat az eldurvult közélet pacifikálása, az „árkok betemetése", illetve a Fidesz-vircsaft gazságainak maradéktalan feltárása és a törvénytelenségek megtorlása mellett.

Az elszántság nem hiányzott a kormányban ahhoz, hogy végére járjanak a korábbi ciklus visszaéléseinek, a jó erkölcs és a törvényesség normáit sértő ügyeinek, csakhogy a koalíció pártjainak nem voltak sem eljárásrendi, sem kommunikációs terveik a feladat végrehajtására. Szinte naponta kerültek felszínre a leleplezések, majd a feljelentések, ám a feltáró folyamat áttekinthetetlenné, az egyes ügyek sorsa pedig követhetetlenné vált. A feljelentések nyomán számos súlyos eset került az igazságszolgáltatás berkeibe, ahonnan jó esetben is évek múlva kerülnek elő. A Fidesz előbb boszorkányüldözésről beszélt, majd azt kezdte hangoztatni, hogy bebizonyosodott a vádak alaptalansága, később ellentámadásba ment át, korábbi és újabb keletű szagos ügyeket (mindenekelőtt a csillebérci machinációt és a hattyúházi irodabérlést) emlegette, legújabban pedig egész pályás „levadászó" offenzívát indított a kormány iránti bizalom megingatására, amelyben komolynak látszó és komikus vádak keverednek festői összevisszaságban.

A választási ígéret másik részéről - nevezetesen hogy a szocialisták kormányra kerülve a saját oldalukon tapasztalt immorális esetekkel, szabályszegésekkel szemben is könyörtelenül fellépnek - később szólok, ezúttal csak arra szeretnék rámutatni, hogy a disznóságok tisztázásának szétaprózódása és elhúzódása nyomán a fidesztelenítés is csorbát szenved. Nemcsak az a gond, hogy a Fidesz saját szemtelenségétől vérszemet kap, hanem az is, hogy a pártok egymás sötét ügyeinek valódi feltárása helyett a már jól ismert kilátástalan iszapbirkózásba süppednek. Ezzel pedig a koalíció a Fidesz utcájába sétál be. A revansista ellenbotrány-politika vagy a jogos felindulás keltette „tolvajbanda ne ugasson" jellegű reagálások nem segítenek enyhíteni a társadalom politikai megosztottságán. A revánspolitika és a Fidesz-világra való nagyon is indokolt emlékeztetés között persze nem mindig egyszerű különbséget tenni. Az utóbbi akkor elfogadható eszköz, ha nem valamely kormánypárti galádság mentegetésére vagy elfedésére, hanem egy nemtelen támadás leszerelésére, a különbség kiemelésére szolgál.

A másik ellentmondást rejtő kettősség a nemzeti közép értelmezéséből bontható ki. Úgy vélem: a társadalomnak van közepe, a nemzetnek viszont nincs. (A társadalom középrétegeiről értelmesen lehet diskurálni, a magukat a nemzet közepének kinevezők viszont eddig mindig zavaros fejtegetéseikbe süllyedtek bele.) A közép nemzeti kormánya és a nemzeti közép kormánya közti fogalomkülönbséggel lehetne talán a legjobban érzékeltetni a kettősséget.

A nemzeti közép koncepcióját kifejtő Gyurcsány Ferenc, a miniszterelnök stratégiai tanácsadója azonosnak, pontosabban egymást feltételezőnek tartja a társadalmi közép megerősítésére irányuló törekvést és a politikai középre orientálódást. (Népszabadság, 2003. február 5.) Gyurcsány a társadalmi csoportok közötti méltányos egyezségen alapuló, döntően középosztályos társadalompolitika és a politikai közép megerősítése között eltéphetetlen szálakat feltételez, ennek megfelelően el is veti a problémák hagyományos jobb- és baloldaliság alapján való megközelítését. E blairista gyökerű elvek alkalmazhatóságának korlátját azonban nemcsak a hazai és a brit középosztályosodás különbsége adja, hanem az orbánista magyar jobboldal speciális állapota is.

A három nagy ideológiai-politikai irányzat, a szocializmus, a konzervativizmus és a liberalizmus értékeinek harmonizálására irányuló törekvés önmagában nem különbözik az egyik alapvető huszadik századi európai trend, az irányzatok konvergenciájának követésétől, illetve ha nemzeti politika gyanánt ennél többet, valamiféle össztársadalmi-össznemzeti izét akar jelenteni, ami a plurális politikai viszonyokat relativizálja, akkor erősen problematikus. Ami a nemzeti közép koncepcióból nem az „oldalak" viszonyára vonatkozik, az jószerint leképezése az MSZP hosszabb távú programjában foglalt társadalompolitikának. A demokratizációs tényezők taglalása során pedig a szerző nem reflektál az antifideszista követelményekre. Megelégszik azzal, hogy a Fideszt ellenfélként definiálja, elkülönítve támogatóitól.

Érthető, hogy a szerző a koncepció kifejtése során tartózkodik a Fidesz-fóbia látszatát keltő megnyilvánulásoktól s még inkább a stratégiának az ellenfélhez igazításától, de sajnos mégsem lehet a magyar közállapotok átalakítását az elfideszesedés problémájától elszigetelve kezelni. Nem lehet tehát úgy tenni, mintha steril, ellenzékmentes világban kormányozhatna bárki, vagy az ellenzék passzív, elhanyagolható tényezője volna a kormánypolitikának. Nagyon is kérdéses, hogy a fideszizmustól megrontott közéletben a mérsékelt jobboldaliság iránt vonzódó választók beállítódását a nemzeti közép gesztuspolitikájával kiegészített szociáldemokrata (polgári baloldali) társadalompolitika vagy inkább a radikális-populista fideszes ellenzékiség tudja hatékonyabban befolyásolni. Blair találhatott harmonizációs pontokat a tory konzervativizmussal, de az újjobboldali, populista Fidesznek ehhez éppoly kevés köze van, mint a kontinentális kereszténydemokráciához.

Mondhatni, mindez nem koncepcionális, hanem gyakorlati politikai kérdés. Akkor hát vegyük úgy szemügyre. Éppen ezért célszerű fogalmilag is kettéválasztani a problémát.

A közép nemzeti kormánya kifejezés mindenekelőtt társadalmi tartalmat hordoz: korszerű szociáldemokrata társadalompolitikát jelent. A jobboldali kormánnyal szemben a kiegyenlítő, esélyteremtő, az alsó középosztályt preferáló és a középosztályt „alulról", a munkavállalók tömegeivel kibővítő, a mobilizációt serkentő, a szegényekkel és leszakadó térségekkel szolidárisabb politikát próbál meg érvényesíteni egy egészségesebb társadalomszerkezet érdekében. (Aktuálisan a gazdaságpolitikai racionalitás részleges feladása árán is, aminek nyilván meglesz a böjtje.) Az ilyen politika a baloldali néppártok hagyományos bázisát szilárdítja és bővíti, de ez csak akkor lesz tartós, ha érdekérvényesítő orientációja konzekvens, valamint teherbíró ideológiai alapjai is vannak. A kormányzás első szakaszában az MSZP népszerűségének növekedésében nyilvánvalóan jelentős szerepe volt a baloldali társadalompolitikának, mint ahogy annak is, hogy a Fidesz destabilizációs kísérleteit higgadtan leszerelte, és megkezdte a közélet normalizálását. Vonzereje tehát, úgy látszik, a határozott ideológiai elkötelezettség nélküli, „szabad vegyértékkel" bíró választókra a sikeres kormányzással biztosítható. A támogatás tartóssá válásához volna szükség a korábbiaknál vonzóbb, illetve a pragmatizmust felváltó-kiegészítő ideológiára.

A nemzeti közép fogalma a kormányzás gyakorlata nyomán kifejezetten politikai - és ehhez kapcsolódó ideológiai - jelentést vett fel. Így érzékelte a közvélemény, s az elemzők, ha definiálni akarták mibenlétét, az „árokbetemetés" jegyében a jobboldalnak tett viszonzatlan gesztusokat és kompromiszszumokat vették alapul. A kormányzati szándék szerint persze a gesztusok egyáltalán nem a Fidesznek, hanem a jobboldalt támogató választóknak szólnak, mondván: a kormány őket is képviselni köteles, az ő értékrendjüket sem hagyhatja figyelmen kívül. Az ilyen magatartás a jelen viszonyok között akkor helyeselhető, ha a közéletet szétdúló fideszizmus megszüntetését segíti elő, s akkor téves, ha éppen ellenkezőleg, a legitimációját erősíti, a tovább élését szolgálja. Nagyon is kérdéses, lehet-e hatásos gesztusokat tenni a jobboldali polgároknak a valóságosan létező politikai képviseletüket negligálva, még inkább azok vehemens ellenkezésétől kísérve. (Legalábbis elgondolkoztató a középre orientálódó, mérsékletességével kitűnni próbáló MDF vergődése.)

A kormány szándékaitól függetlenül azok a lépések váltak jellegadóvá, amelyek a Fidesz stratégiai pozícióját stabilizálják, még akkor is, ha intranzigens magatartása aktuálisan a gyengülését eredményezi. (A kormány szokásos kopása változtathat a helyzeten, különösen ha az intenzív „koptatással" szemben nincsenek hatásos eszközök.) Ennél fontosabb, hogy a fideszizmus mint a közéletet tartósan mérgező jelenség nem diszkreditálódik, hanem megszilárdul.

A Terror Háza ügyének kezelése csak azért érdemel külön figyelmet, mert témánk szempontjából valóságos „állatorvosi ló". Érdemes sorra venni a lépéseit. Medgyessy Péter sorbanállásos múzeumlátogatása helyes gesztus volt: tisztelgés az áldozatok előtt és az elfogulatlanság iránti igény jelzése, amely felvillantotta a depolitizálás halvány esélyét. A kiállítás pozitív szakmai minősítése ugyanakkor szarvashiba volt, hiszen ez a kormányfő kompetenciáján eleve kívül esik, a komolyan vehető történész-közvélemény kifejezetten negatív ítéletet alkotott róla, az intézményt politikai célokra felhasználni kívánók pedig újabb érvet kaptak törekvéseikhez. Helyes volt a kormány szándéka, hogy fenntartást biztosító állami támogatást adjon a Háznak, helytelen volt, hogy azokat az abszurd mértékű korábbi forrásokat kívánta megszavaztatni, amelyeket a kormánypárti frakciók a méltányosság szempontjait figyelembe véve indokoltan csökkentettek. A kormány második szarvashibája volt, hogy ezt a lépést a szélsőséges nézeteiről ismert figurák hiszterizálásával párhuzamosan megkontrázta, majd mintegy ellentételezésként deklarálta szándékát a kiállítás hibáinak helyrehozására. Ez az eleve kudarcra ítélt kísérlet volt a harmadik szarvashiba, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nincs az a szakmai kísérlet, amely a politikai okokból létrehozott Terror Háza jellegén úgy tudna módosítani, hogy az ne keltene felzúdulást, ne minősülne politikai beavatkozásnak a jobboldalon. Nem csoda, hogy az elborzasztó összetételű kuratórium kiegészítése és az eleve meghatározott politikai koncepciójú kiállítás „ellensúlyozó" korrigálása és kipótlása a szakemberek számára vállalhatatlannak bizonyult. A kudarcok sorozata után, a Terror Háza felavatásának évfordulóján Orbán képviselő szinte megdicsőülve tartotta meg híveinek tömege előtt soros populista szónoklatát. A Terror Háza-ügy kezelése - mint a gesztuspolitika csődje - tehát antifideszes mivoltában vallott kudarcot, megerősítette az intézmény szimbolikus jelentőségét. Tanulságként az derült ki, hogy a jobboldali választónak csak a politikai képviseletükön keresztül vagy direkt ideologikus megnyilvánulásokkal lehet gesztust tenni - így viszont inkább kárt okoz, mint hasznot hoz. Az ideológiai vonatkozású kérdésekben gyakorolt átgondolatlan „békepolitika" nem a fidesztelenítést segítette elő, hanem éppen ellenkezőleg, ösztönzést adott további harcához.

Annál is feltűnőbb a jobboldali ideológia iránti békülékenység, mert az MSZP a koalíciós partnerrel korántsem bánt ilyen óvatosan a számukra kiemelten fontos kérdésben. Függetlenül attól, hogy a vitában melyik félnek voltak elfogadhatóbb érvei, csakis durva átverésként, a szorult helyzetben tett ígéretek semmibevételeként minősíthető, ami az átvilágítási törvénnyel és részben a titkosszolgálati levéltári törvénynyel történt.

Az a méltánylandó törekvés, hogy a „nemzeti közép" a liberalizmusból és a konzervativizmusból is átvegyen és magáévá tegyen értékeket, a gyakorlatban könnyen a baloldal eszmei bázisának eróziójához és a fideszes radikalizmus legitimálásához járulhat hozzá. Az eszmei korszerűsödés és tisztázás helyett egy gáttalanul relativizáló kváziideológia keletkezhet, amely nem vezet az MSZP bürokratikus jellegének megszüntetéséhez, hanem csupán papírmasé kulisszája lesz az ügyintéző típusú politizálásnak.

(Kormányzás és jogállamiság) A hatalomgyakorlás módjának változása alapvető szempont a közélet fidesztelenítésének megítéléséhez. Orbán magát a „pártok fölé" emelve egy szűk irányító csapat élén, kiterjedt és hierarchikusan felépített apparátus csúcsán vezérkedve próbálta újra meghonosítani a magyar történelemből jól ismert paternalista hatalomgyakorlást. A kancellárdemokrácia lehetőségeinek kihasználása ehhez csak hátteret adott. A siker feltétele volt a kormánypártok minél teljesebb alávetése, egy gyakorlatilag egységes pártként működő bázis kialakítása.

A jelenlegi állapotokat vizsgálva célszerű a kormány és a koalíciós pártok viszonyából kiindulni. A szabad demokraták a koalíciós tárgyalásokon kialkudott négy tárcával és az egyéb pozíciókkal viszonylag szabadon gazdálkodnak, e területek felett diszponálva elsősorban szakpolitikai sikerekkel próbálják igazolni szerepvállalásukat. Emellett a számukra különösen fontos ügyekben megpróbáltak nyomást gyakorolni, nem nagy sikerrel, részben a kialakult gazdasági helyzet kényszere miatt, részben azért, mert nem akarták a kormány hitelét kockáztatni zsarolási potenciáljuk alkalmazásával. A koalíciós egyeztetéseknek nincs is kiemelésre érdemes specifikuma.

Nem ilyen szokványos a helyzet az MSZP és a kormány viszonyát tekintve. A stratégiai tervezés és irányítás a hosszú választási harcban kialakult mechanizmust követi, vagyis a kormányfő és stábja - az MSZP felső vezetésének egy szűkebb körét bevonva és velük egyetértésben - tényleges ellensúly nélkül irányít. Ismert jelenség a kormányra jutott pártok „kiürülése", a vezető szervek munkájának degradálódása a kulcspozíciókat elfoglaló személyek állami pozíciókba kerülésével. A szívóhatás most is érvényesült. A pártvezetés tagjai közül legtöbben a párton kívüli miniszterelnök alárendeltjei lettek, aki viszont nem tartozik formális elszámolással pártszervnek, legfeljebb a parlamenti frakciónak. Ezt mintegy helyettesíti a kormányfő, a pártelnök, a frakcióvezető és a házelnök külön egyeztetése, ami a napi működést megfelelően biztosítja, a stratégiai és taktikai tervezés azonban érzékelhetően kikerült a formális pártvezetés hatóköréből.

A kormány megalakulását kísérő személyi döntések nyomán az MSZP vezetése erősen kormányfüggő lett. A párt országos vezetői bevonultak a kormányzati funkciókba, illetve kulcsfigurái lettek a kormánypolitika hátországát biztosító munkának. Medgyessy Péter egyeztetéseket kívánó, megfontolt vezetői stílusa ellenére a kialakuló működési mechanizmus szerkezeténél fogva ismét a Horn-kormány idején megismert jelenséghez, a pártszervek szervilizmusának intézményesülése felé vezethet - a legjobb szándék mellett is. Az MSZP és a kormány egymásrautaltsága egyaránt eredményezhet pozitív összegű játszmát, az erőforrások összeadódását, de egymás szándékainak kioltását is, ha a szocialisták egy idő után kedvet kapnak kedvenc játékukhoz, és egymás faragásába fognak.

Medgyessynek nincs olyan pozíciója, de nincs olyan vezéri törekvése sem, amely az orbánira akár csak emlékeztető vezetési stílushoz és módszerekhez vezetne. Azonban stratégiai kérdésekben is rendre kész helyzet elé állítja a pártot, mivel a politikai tervezés az ő stábjában folyik, s ennek a jelenlegi felállás szerint nincs alternatívája. Mert igaz, hogy helyenként problematikus és elégtelen, ráadásul szerkezetileg beépítve kontrollálatlan ez a munka, de legalább van valamilyen tervezés, ami nem forgácsolódik szét a különféle érdekek, szándékok és nézetek között. A Medgyessy-kormány és az MSZP kapcsolata a kormányzás kezdeti szakaszában felhőtlennek mutatkozott, az irányítás strukturális problémái nem jelentek meg. Pedig a valós pártkontroll nélküli működéssel könnyen bajba kerülhetnek: mire ráébrednek szükségességére, talán már nem lesz rá alkalmas intézményes lehetőség. Ez pedig vagy (a vezérelvnek behódolva) „fideszesedést", vagy önemésztő lázongást vonhat maga után. Elkerülésük kényes egyensúlyt, kifinomult működési mechanizmust követel meg egyfelől a kormány támogatására és autoritásának elismerésére, másfelől a párt önálló és teljes értékű tevékenységére.

Az Orbán-kormány kancelláriaközpontúságát nem a Miniszterelnöki Hivatal súlyának csökkentése, hanem egy másfajta modell bevezetése váltotta fel. A tükörreferatúra rendszere megszűnt, a miniszteri önállóság növekedett, a MEH azoknak a kiemelt területeknek lett a gyűjtőhelye, amelyek tárcaközi jellegük és/vagy fontosságuk miatt különös törődést igényelnek. Ez más típusú központosítást jelent. Decentralizálásról az önkormányzatok esetében sem beszélhetünk. Az előző kormány gátlástalan kiköltekezése, majd a száznapos programok megvalósítása oly mértékben megcsapolta a költségvetési forrásokat, s olyan egyensúlyi problémákat vetített előre, hogy sem az önkormányzatoknak juttatott támogatások, sem az adók helyben maradó hányadának ígért növelése nem volt lehetséges. Ezen a téren inkább a válságkezelés az aktuális teendő, mintsem a programban foglaltak teljesítése. Nehéz megmondani, hogy az ellenzéki vezetésű önkormányzatok diszkriminálásának fideszes gyakorlatát folytatja-e a szocialista-szabad demokrata kormány, hiszen a helyhatósági választásokon született elsöprő kormánypárti siker eleve aránytalanná tette a helyzetet. Az első jelekből nehéz messzemenő következtetésre jutni. A közvetlenül az önkormányzati választások előtt megítélt céltámogatások nyomasztó többsége jutott a baloldali vezetésű településekre, de nem indokolatlanul, hiszen ezeket a Fidesz-kormány idején diszkriminálták. Később válik el, megmarad-e a hátrányos megkülönböztetés gyakorlata. Súlyos gond viszont, hogy az önkormányzati működés átalakítása, a regionális közjogi rendszer létrehozása, a lokális kompetenciák növelése tovább húzódik, s félő, hogy a nagypolitika újra maga alá gyűri a sajnálatosan alábecsült helyi politikát.

A jogállami intézmények kormányzati kezelésében mutatkozó jelenségek vizsgálatát célszerű az igazságszolgáltatással kezdeni, hiszen a Fidesz-érában ezt a területet érte a legtöbb kifogás. Szembetűnő jelenség, hogy a rendőrség működése a mindenkori ellenzék támadásának állandó terepe, miközben a kormány a testület védelmezőjének szerepébe kerül. A Fidesz-kormány idején a bűnüldöző szervek lojalitása enyhén szólva is szervilizmusba hajlott, és világos jelei vannak, hogy a kormányváltás ezen az attitűdön nem változtatott. Nemcsak a „politikai érintettségű" ügyek nyomozásában tapasztalható anomáliák árulkodóak, a buzgás és elszánt fellépés olyan ügyekben, ahol korábban nem mozdultak, netán az ellenkező előjelű tunyaság, hanem az a tétovaság is, ahogy az utcai politizálás eseményeit kezelték. Az Erzsébet hídi „csata" csak azt mutatta, hogy direkt politikai vonatkozású esetekben milyen bizonytalan fellépést produkál a rendőrség. A szinte már organikussá váló szervilizmusra a gyülekezési jog alkalmazása körüli hercehurcák utaltak. Nehéz eldönteni, hogy a tüntetések megakadályozása érdekében gyakorolt manipulációk kapcsán mi a rosszabb: ha felülről kapott jelzésre cselekedtek, vagy ha megpróbálták kitalálni a vezető politikusok igényeit. Egy azonban biztos: a mára kialakult helyzetben már kevés „nem elvárni" valamit. Csak akkor szüntethető meg a rendőrségi szervilizmus, ha a kormányoldalon a nekik kedvezni akaró lépéseket éppolyan határozottan kifogásolják, mint azt ellenzékben, fordított felállásban tették. A rendőrségi korrupció visszaszorítására sem elég, ha szórványosan eljárások indulnak. Csak lényegesen nagyobb eltökéltséggel lehet igazi változásokat elérni.

Az akarat és az erő kultuszát hirdető elődjével szemben a Medgyessy-kormány szerencsére nem kíván a populista módon propagált „Rend Kormánya" lenni, ezért a bűnmegelőzésre összpontosít, és a büntetéspolitika egyoldalú megtorló szemléletmódján is változtatni próbál. De az is éppolyan fontos, hogy sokkal határozottabban lépjen fel a rasszista, diszkriminatív és megalázó magatartásformák és eljárások ellen.

A Fidesz-kormány időszakában jó néhány szégyenletes eset járult hozzá, hogy az igazságszolgáltatás a politikai harcok terrénumává váljon. A szocialista-liberális koalíció csapdahelyzetbe került az elődjétől megörökölt főügyészszel, akinek elfogulatlanságát korábban is sokszor megkérdőjelezték. Az interpellációkon kívül nemigen van jogállami eszköz a kezükben. Az állandó nyomásgyakorlás viszont tovább rongálná az igazságszolgáltatásba vetett, amúgy is megroggyant bizalmat. Ezen valóban csak az segít, ha legalább a kormánypárti politikusok sosem keltenek olyan benyomást, mintha érdekükben állna bizonyos hozzájuk közel állók ügyeinek eltussolása vagy bagatellizálása. A bíróságok nehezen követhető ítélkezési gyakorlatára a politikusoknak nincs befolyásuk, legfeljebb annyiban, hogy nem ragadtatják magukat zavarkeltő megnyilvánulásokra. Ebből a szempontból nincs mit a koalíciós pártok szemére vetni: nem kommentálják és nem próbálják közvetett módon sem befolyásolni a független bíróságok működését. Ugyancsak pozitívum, hogy újraindították a bíróságok által is szükségesnek tartott - a Fidesz-érában felfüggesztett - szervezeti átalakítást.

A független nemzeti intézmények közül a Magyar Nemzeti Bankkal keveredett konfliktusba a kormánykoalíció. Az ilyesmi nem egyedi eset, minden eddigi kormánynak volt afférja a jegybankelnökkel: Antall és Horn sikeresen el is távolította Surányi Györgyöt, illetve Bod Péter Ákost, Surányit azután Orbánék is tűz alá vették. Annál fontosabb kérdés, hogy ezen a gyakorlaton sikerül-e túllépni. Az első viszály, amely az MNB felügyelőbizottságának létrehozása körül zajlott, valójában nem volt támadás a jegybank függetlensége ellen, a törvény parlamenti elfogadtatásának módját azonban okkal kifogásolták. Az igazi konfliktust Járai Zsigmond merev és „egydimenziós" monetáris politikája váltotta ki, amely mögött kormánypárti körökben direkt politikai szándékot gyanítottak, mondván: a jobboldali kormány ugyancsak bőkezű jövedelem- és laza fiskális politikájának következményeivel szemben nem tanúsított hasonlóan kemény magatartást, a szociálliberális kormány gazdaságpolitikáját viszont ellehetetleníti. A jegybankelnök szakmai kudarcát végül nem kísérte az eltávolítására indított akció, sőt a pénzügyi kormányzat mérsékelni kívánta a konfliktus hatását. A felek remélhetőleg arra a következtetésre jutottak, hogy lehetséges a gazdaság fejlődését szolgáló ésszerű kompromisszum, amely egyaránt biztosítja az MNB független működését és a kormány gazdaságpolitikájának érvényesülését.

A rendszerváltás kezdete óta a magyar közélet neuralgikus pontja a média helyzete. A Fidesz-kormány öröksége a megszállt és végletesen elfogult, kampányeszközzé silányított, továbbá pénznyelőként és pénznyerőként működő közszolgálati televízió és rádió; a törvény kijátszásával létrejött csonka tévékuratóriumi elnökség; az ORTT elnöki székét pártmegbízottként elfoglalt Fidesz közeli személy ténykedése. A demokrácia iránti elkötelezettség egyik mércéje lett a közszolgálati médiához való viszony. Mint korábban jeleztem, nagy kérdés, hogy az elmúlt években kialakult, szinte kilátástalan helyzetben, az eredendően hibás médiatörvény mellett miként lehetséges kifogástalan, a Fidesz-módszereket nem idéző lépésekkel felszámolni az abszurd állapotokat, és stabil, demokratikus viszonyokat teremteni. Ezt a leckét a kormánypártok eddig nem is tudták aggálymentesen megoldani. Legfeljebb annyi pozitívum látszik, hogy a közszolgálati televízió hírműsorai nézhetőbbé váltak, a szélsőjobboldalisággal elegy fideszes nyomulás következményeit sikerült kiküszöbölni.

Kiutat csak a médiatörvény kétharmados támogatást igénylő teljes megváltoztatása kínálna, amelynek elfogadására talán kevés az esély, de a koalíciónak kutya kötelessége volna mihamarabb vitára bocsátania elképzeléseit. E nélkül tovább élhetnek azok a módszerek, amelyek a fideszes időkre emlékeztető módon próbálják meg a Fidesz-vircsaft következményeinek felszámolását. A kétes legitimitású tévéelnök vagy a kétségkívül elfogult, ám törvényesen megválasztott ORTT-elnök lemondásának kikényszerítését lehet a helyzet normalizálásának előfeltételeként értékelni, ám e pártharcoktól dúlt területen nyilvánvalóan nem lehet intézményes, jogállami garanciák nélkül, csak a szereplők tisztességében bízva demokratikus viszonyokat létrehozni. A szabad stílusú BMX-banditákként működő „civil" kurátorok ténykedése, amellyel megakadályozták az MTV elnökének megválasztását, végképp egyértelművé tette, hogy a hatályos médiatörvény képtelen a közvetlen pártpolitikától mentes eljárásokat garantálni. Ez pedig csak még jobban aláhúzza a kormánypártok felelősségét.

A túlfűtött közéletben az elvszerűséget félretolva könnyen eluralkodik a revánsszellem, aminek pedig épp ideje volna véget vetni. Nemcsak a közszolgálatiság normáinak kidolgozása és érvényesítése hiányzik, hanem a szélsőséges nézetek hirdetőivel szembeni fellépés demokratikus módszerei is tisztázatlanok.

(Személycserék és klientúra, politika és morál) A választásokon győztes kormányváltó pártok ígéretei között előkelő helyen állt a nepotizmus és a klientúraépítés meghonosodott gyakorlatának felszámolása. A kormányalakítást követően a koalíció támogatóit nyomban kétlelkűség kezdte jellemezni. Szemernyi kétségük sem volt az iránt, hogy a Fidesz totális telefonkönyvcsere-akciójának következtében a mindent elárasztó kliensréteget alaposan meg kell rostálni, különben semmi remény nincs a változásra; másfelől viszont nem szabad követni az elődök gátlástalan módszereit, hiszen végeérhetetlen folyamattá válik, hogy az elitnek nevezett gyanús csoportosulás egyik fele - amint alkalma nyílik rá - leváltja a másikat. Ez pedig a kontraszelekció fölerősödését eredményezheti.

A közfigyelem könnyen irányítható a személyi döntésekre, amely a hatalmon lévők gátlástalan törtetésének bizonyítására igencsak alkalmas terep. Ugyanakkor a kirívó eseteket kivéve nehéz eligazodnia annak, aki nincs benne a buliban, vagy nem az a célja, hogy minden személycserét valamiféle „Szent Bertalan-éjszakai" leszámolás részeként tekintsen. Formalizáltan nem, csak szokásjog alapján lehetne tisztázni, hogy a kormányváltások mely tisztségeket és állásokat érintsenek, illetve érinthetnek, csakhogy a rendszerváltással megindult folyamat egyre távolodott bármiféle szokásrend kialakulásától. Kétféle módszer lehet alkalmas politikai ítéletet alkotni a személyi változások mértékéről és milyenségéről: 1) az egyedi esetek hosszú sorának oknyomozó feltárása és mérlegelése, aminek azonban korlátja a bennfentes ismeretek hiánya és az egészséges lustaság; 2) általános benyomások összegzése és a szimbolikus jelentőséget kapott ügyek üzenetének megfejtése. Ez utóbbi rövidebb és célravezetőbb eljárást ígér.

Akik árgus szemekkel figyelik a „régi elvtársak" és köreik mozgását, valamint a rendszerváltó idők szoci menedzserrétegének helyezkedését, nem fáradnak hiába. Néhány SZDSZ közeli karriertörténettel is hasonló a helyzet. Magyarán szólva nem az a baj, hogy gyorsan leváltották a bizalmi állásokat betöltőket, valamint az alkalmasságukat nem igazolt, pártszempontok miatt vezető funkciókba helyezett Fidesz-gárda tagjait. Az a baj, hogy viharos tempóban jelentek meg zsíros állásokban és vezető pozíciókban, igazgatóságokban, felügyelőbizottságokban és hasonló helyeken bizonyos emberek, akik pusztán ismeretségi alapon jutottak oda. Ők azok, akik az aktuális választási győzelemkor - valamiféle „szokásjog", nem feltétlenül teljesítmény alapján - magától értetődően formálnak igényt ezekre a posztokra, s mit tesz isten, meg is kapják. Mintegy eleve elrendelt adottságként „kezelődik", hogy nekik jár valami tisztség. Valójában nem az ilyen módon teret foglalók aránya a lényeges, hanem maga a jelenség, amely aláássa a Fidesztől való különbözni akarás hitelét.

Demonstratív jó példa volt az új személyi politikára Mizsei Zsuzsanna kinevezése a Millenáris Kht. élére, aki abszolút tisztességesen és szakértelemmel tette rendbe a cég megdöbbentő dolgait. Ellenpéldaként a kistérségi megbízottak lecserélését említhetjük néhány hónappal megbízatásuk lejárta előtt. Képtelen eljárás volt attól függetlenül is, hogy sok vagy kevés MSZP közeli ember jutott így pozícióhoz. Miután a kormány a személycseréket gyorsan letudta, az ilyen kirívó ügyek nem szaporodtak, de figyelmeztető jel, hogy minden belső konsternáció és a lelkiismeret-furdalás apró jelei nélkül végbemehettek.

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy megállapítsuk: hibázás esetén inkább a korrekcióra való hajlam jellemezte a kormányt, s ez éles ellentétben áll a vétket soha el nem ismerő Fidesszel. A kormányzás első szakaszában leginkább ügyetlenségből fakadó skandalumok keletkeztek, mint az autópálya-építés közbeszerzési eljárása vagy a Nemzeti Színház vezetőjének pályázat nélküli kinevezése - de ezeket gyorsan korrigálták, s visszaélések vagy immorális szándékok gyanúja föl sem merült. Más a helyzet a Hattyúház-ügyben és egy-egy kétségeket keltő kormánymegbízás esetében. A hiba részleges korrigálása mellett vagy akár helyett azzal is szoktak magyarázkodni, hogy az ilyesmi kivétel, nem pedig maga a rendszer, miként a Fidesz-érában volt. Vigasznak vigasz ugyan, de csekély.

Tudomásul kell venni, hogy a Fidesz-kormány négy éve után nem lehet átlagos viszonyokhoz mérni a még elfogadható magatartásmintákat. Az abnormális állapotok szigorúbb követelményeket szabnak, különösen hogy 2003 elejétől ismét a totális botránypolitika kezd kibontakozni mint ellenzéki stratégia. Érdemes volna tehát kiemelt figyelmet fordítani a pályáztatási eljárások korrekt lefolytatására, a kormányhoz közeli személyek állami megbízása esetén pedig a szabályosság mellett az indokoltságra és a nyilvánosságra.

A kormány második embere, Kiss Elemér lemondásához vezető ügyek megelőzhetőek lettek volna több veszélyérzettel és nagyobb gondossággal. Mindazonáltal a kormány némi tétovázás után gyorsan cselekedett, és példát adott a konzekvenciák azonnali levonására. Ez a cselekvés a másik minisztert, Csillag Istvánt ért alaptalan vádak viszszautasításával együtt kínál érvényes magatartásmintát a továbbiakhoz. Csak így vehető komolyan a Medgyessy Péter parlamenti beszédében deklarált eltökéltség a kormány erkölcsi integritásának megőrzésére.

Morál és politika viszonya nemcsak a közpénzek kezelésének kérdésében került előtérbe, hanem mindenekelőtt a D-209-es ügy, vagyis Medgyessy Péter kémelhárító tiszti múltjának feltárulása kapcsán. A problémakörnek hirtelen hatalmas irodalma támadt, pró és kontra minden lehetséges argumentum elhangzott, s csupán a liberális értelmiség egy szűk köre rágódik rajta azóta is. Politikai értelemben valóban lefutott ügy: a Fidesz delegitimációs törekvése kudarcba fulladt, a koalíciós válság múló rosszullétnek bizonyult, az MSZP és Medgyessy népszerűségének növekedése azt látszott igazolni, hogy az emberek többsége fogékony volt a szocialisták kimagyarázkodó érvelésére. A politikai hullámok elültével elsikkadt, hogy az ügy kezelése a hatékony és sikeres megoldás ellenére erkölcsi értelemben a szocialisták politizálásának mélypontját jelentette.

Az MSZP-t erkölcsileg korábban sem az különböztette meg alapvetően a Fidesztől, hogy voltak-e vagy sem morálisan kifogásolható ügyei; sőt még az is megítélhető pusztán „mennyiségi" differenciaként, hogy az egyiknél egyedi kisiklásokról, a másiknál pedig rendszerszerű működésről volt szó. „Fidesz-Magyarország nem immorális, hanem amorális világ" - írtam három évvel ezelőtt arra utalva, hogy a Fidesz-módszerek alkalmazása a politika erkölcsi tartalmának kiüresítését feltételezi. (Mozgó Világ, 2000/5.) A D-209-es botrány kapcsán Bozóki András ugyanezzel a fogalmi megkülönböztetéssel jellemezte az MSZP politikafelfogását amorális cselekvésként, mint amely azt sugallja, hogy a politika eredendően erkölcs nélküli tevékenység. (Népszabadság, 2002. június 29.) Ez ügyben mintha hiányzott volna a máskor legalább tapasztalt szégyenkezés. Az MSZP magatartása valamelyest különbözött a Fidesz-típusú moralizáláselhárító mechanizmustól, mely utóbbi szerint: erkölcsi hibáinkról pedig, amelyek nincsenek, szó se essék. Medgyessy legalább elismerte, hogy hibázott, kényszeredetten bocsánatot kért, amiért nem tájékoztatta előzetesen a választókat.

Az ítéletalkotást az teszi nehézzé, hogy a szocialistáknak nem nagyon volt választási lehetőségük, ha politikailag adekvát módon kívántak reagálni. A Fidesz egyértelmű célzatú támadása direkt politikai választ követelt, nem engedhették meg Medgyessy lemondatását - függetlenül az SZDSZ első állásfoglalásától. Ugyanakkor az MSZP nem tudta megfelelő morális tartalommal igazolni a magatartását. Nem lehet kivetnivalót találni abban a megközelítésben, hogy egy ember erkölcsi megítélését tényleges tettei és azok körülményei szerint mérlegeljék, s a Kádár-korszakot megéltek közül sokakra hatott az érvelés, miszerint a bukott rendszerrel való aktív együttműködést is a konkrét cselekedetek alapján kell értékelni. Paradox módon az MSZP azáltal tudott sikeresen kibontakozni lehetetlennek látszó helyzetéből, hogy a D-209-es ügy nyilvános tárgyalása a Fidesz által is forszírozott módon a Kádár-korszak megítélésének kérdésébe torkollott - majd abba is fulladt bele.

Az MSZP-ben a Medgyessy-ügy erkölcsi vonatkozásainak feldolgozása így elmaradt, pontosabban az előző rendszer morális mentegetésévé fajult. A vita során érvelésük szinte automatikusan tolódott hamis, apologetikus irányba. A szocialisták a Fidesz historizálásával és történelemhamisításával szemben jogosan támasztották a múlt differenciált megítélésének igényét, de ezt egy másik irányú, „kiegyenlítő" torzítással vélték megoldhatónak. Vagyis hiába volt jogos az igény, ha ezt a kényes munkát korábban az MSZP maga sem végezte el. A következmény: a Medgyessy-ügy tárgyalása során egy ugyancsak hamis reformmítoszt kezdtek el kibontani.

A történtek megértéséhez fontos az előzmények rövid felidézése. Az MSZP politikusai már korábban sem találták ellenszerét „a kommunizmust" differenciálatlanul kezelő politizálásnak. A Fidesz-kormány idején eszkalálódtak a „bűnös múlt" képviselői ellen indított rohamok - amelyek legvisszataszítóbb megnyilvánulásai az 56-os évfordulókon voltak tapasztalhatók -, ám a szocialisták ezzel szemben sem tudtak semmi mást kitalálni, mint amit korábban is tettek: folyvást a megbékélés szándékát állították szembe az agresszív akciókkal. A kilátástalan vita elől kitértek, a történészekre testálták a múlt értékelésének feladatát. Ez a megoldási kísérlet azonban éppen a múlt örökségének morális problémáival nem tud mit kezdeni, különösen olyan körülmények között, amikor a politikai erők közötti törésvonal egyik fő konstituáló eleme a múlthoz való viszony. A kialakult abnormális állapotot csak akkor lehet meghaladni, s erkölcsileg tisztán kijönni a hamisításokba fulladó vitákból, ha a múltkép problémáját valahogy megoldják - mégpedig a politika, s nem kizárólag a tudományosság szintjén. A Medgyessy-ügy lezárásának módja azért önveszélyes, mert a hirtelen manifesztálódott apológiaigény mítoszteremtő hevületbe torkollott, s az emberek emlékezetére és józan eszére hagyatkozva a szocialisták olyan morális alapot véltek találni, amely ideiglenesen kihúzta ugyan a pártot a csávából, de amelyre valójában nem lehet építkezni. A probléma tehát ténylegesen súlyosabb, mint amit a konkrét ügy viszonylag könnyű lezárása sejtet; nem pusztán a kormányzás erkölcsi hitelét, hanem a szocialista párt identitását és ezáltal a jövőjét is érinti.

 

Befejezés nélkül

Befejezésül illenék valami okosnak látszó összegzést tenni, csakhogy a tárgyalt folyamat befejezetlen, folytatása következik. Csak az a kérdés, hogy minek a folytatása: végbemegy-e a konzekvens fidesztelenítés, vagy ellenkezőleg, egyfajta kisipari fideszesedés jellemzi majd a kormánypárti politikát? A kormányzás eddigi mérlege pozitív, de ez még nem garancia semmire. Természetesen az eredményességet elsődlegesen olyan szempontok alapján lehet megítélni, mint a célkitűzéseit beváltó jóléti társadalompolitika, a szegények ügyének felkarolása, a gazdaság fenntartható növekedésének helyreállítása, az egészségügy átalakítása, az oktatás korszerűsítése, az EU-csatlakozásra való sikeres felkészülés, majd a lehetőségek eredményes kihasználása stb. Csakhogy a politika nem csupán ezekből a részekből áll - amint azt a Fidesz választási veresége bizonyította -, hanem a köztársaság általános állapotának alakulásából is.

Napjaink egyik fontos kérdése a Fidesz eszkalálódó botránypolitikájának megértése és megfelelő kezelése. E politikai talánynak nem ez a helyes megfejtése: mindenbe, a nevetséges apróságokba is belekötnek, mert a lényeges kérdésekben nem tudnak fogást találni, de ezzel csak maguk alatt vágják a fát. Nem azért provokálnak botrányt mindenből, amihez csak érnek, mert ellenzéki pártként „teszik a dolgukat", hanem mert a kormánykoalíció pártjainak ábrázatát is éppolyan ellenszenvesre akarják festeni - bármi áron -, mint amilyen az övék volt a bukás idején. Tapasztalhattuk a múltban: amoralitásával a Fidesz el tudja érni, hogy a jobboldal szilárd bázisát semmiféle erkölcsi leleplezés ne rendítse meg. Hasonló a baloldalon remélhetőleg és szerencsére elképzelhetetlen. Remélhetőleg és szerencsére, mert ez lehet az elfideszesedés legerősebb gátja. A populista-radikális jobboldali offenzívára adott válasz teljességgel inadekvát módja, ha a kormányoldalról Fidesz-típusú reagálásokat produkálnak. Megállapítható, hogy az eltelt időben voltak ugyan „fideszes beütések", de ezek nem voltak jellegadó tényezői a szocialista-szabad demokrata koalíció tevékenységének. Hasonló eszközök és módszerek nem ritkák a politika világában. Az a lényeg, hogy a törvényhozás útján és a demokratikus magatartás mintáival a kormánypártok legyenek képesek tartósan megváltoztatni a korábbi kurzus kifogásolt vonásait, és vegyék komolyan a demokratikus köztársaság eszményét.