A Mozgó Világ internetes változata

Sárközy Tamás

Nemzeti középkormány - félúton?

I. Az örökség

A realitás, amellyel a megnyert választások után a Medgyessy-kormánynak szembe kellett néznie: 2002-re kiépült az úgynevezett prezidenciális kormányzás Magyarországon.

2002 elejére Orbán Viktor olyan kormányzati intézményrendszert alakított ki, amely belefért ugyan a magyar rendszerváltozás 1989-90-ben kialakított alkotmányos rendjébe, de gyökeresen eltért az első két rendszerváltozás után működött kormány struktúrájától.¹ Nevezetesen a „fejlett narancsköztársaság" amerikanizált dél-európai típusú államszervezetet és működési metódust jelentett volna, amely szükségképp konfliktuskiélezéssel járó társadalmi-gazdasági hatalomátrendezésre („nemzetátalakítás") irányuló politikai stratégián alapult, ehhez igazodó modern kormányzati stílussal, populáris médiamarketing-kormányzással. Ezt a karizmatikus vezérrel is rendelkező („vezérdemokrácia") rendszert nevezi Körösényi András prezidenciális kormányzásnak.² Ennek a kormányzati rendszernek alapvonásai a következőkben foglalhatók össze.³

 

1. A „győztes mindent visz" politikai
stratégia a megkésett forradalom jegyében

A Fidesz politikai stratégiájának az volt a lényege, hogy a kormányzati hatalom megszerzésével felmondja a választási győzelemig fennálló „gazdasági-társadalmi status quót".⁴ Megkezdődik az „egész pályás letámadás" (Kövér László), hiszen „nem mindig az veszít, aki támad" (Deutsch Tamás). Ahogy Stumpf István írja, „a kormány induláskor egyértelművé tette, hogy nem azok a játékszabályok vonatkoznak rá, mint az elődjére".⁵ A „kevesebb, mint rendszerváltozás, több, mint kormányváltás" politikai programjának lényege „a parlamenti választásokon nyert politikai tőke kulturális és gazdasági tőkévé való konvertálása".⁶ A „polgári radikális kormány" (Bozóky András) csapatai „harcban állnak", a „múlt szálláscsinálói" és a „jövő rendcsinálói" között nem lehet kompromiszszum, „a múltat le kell rázni, mint kutya a vizet" (Kövér László). A mérkőzést rögtön hirtelen halálra játsszuk, a hatalmat, mint Orbán Viktor mondja, „nem szégyellni kell, hanem élni kell vele", a győzelem pedig utólag minden módszert igazol. Mint Debreczeni József megállapítja: „1998 végére-1999 elejére a konfrontáció válik a magyar belpolitika meghatározó vonásává".⁷

A Fidesz tehát szakít a még a korábbi két kormányt is jellemző „óvatosan egyensúlyozó, körülményesen alkudozó" hatalomgyakorlással.⁸ Az ellenfél ellenség, vele szemben szinte minden megengedhető háborús észjárás érvényesül a kormányzati működésben. A közéleti törésvonalakat a Fidesz-kormány kiélezi, az úgynevezett konszenzusos demokráciát elveti, és a társadalom kettéosztását tudatosan vállalva a többségi elvet, a győztes mindent visz angol-amerikai kormányzati elvet (amely persze ott csak a kormányzat körén belül érvényesül) messze a kormányzati szférán túlterjeszkedve a teljes társadalmi-gazdasági életben érvényesíteni kívánja.

A Fidesz kormányzati stratégiája azon alapult, hogy korrigálni kell a magyar rendszerváltozásra tíz éven át jellemző evolúciót, amelynek következtében a gazdaságban, a kulturális-tudományos életben és a médiában még mindig „posztkommunista struktúrák" dominálnak. Végre kell hajtani - ha megkésetten is - az 1989-90-ben elmaradt forradalmat, be kell fejezni a valódi rendszerváltozást. Tóth Gy. László szerint: az Orbán-kormány célja a késő kádári korszakból származó „örökölt gazdasági és kulturális monopóliumok" megtörése, felszámolása, a „térfoglalás".⁹ Ez egyben „morális igazságszolgáltatás" is a rendszerváltozás veszteseinek, az eddigi posztkommunista elit kezéből a pálca kiragadása, az új elit megteremtése.¹⁰ „A kormányra került Fidesz fő célkitűzése a legszélesebb értelemben vett elitcsere és a politikai hatalmat alátámasztó anyagi háttér", illetve saját gazdasági klientúra megteremtése.¹¹ Ki kell terjeszteni a kormányzati hatalmat nemcsak az államszervezetben, hanem a teljes gazdasági-társadalmi életben „terjeszkedő, felülvizsgáló, támogató és büntető" kormányzásra van szükség.

A kormányhoz lojális piacgazdasági szektor megteremtése azonban kezdettől fogva jelentős nehézségekbe ütközött, hiszen 1998-ra a magántulajdoni rend kialakult, a privatizáció lényegében befejeződött, a magyar nagyvállalatok túlnyomó többsége multinacionális vállalatok irányítása alá került. A gazdasági bázis kiépítését mégis megkísérelték, lényegében az alábbi eszközökkel:

a) A még hátralévő privatizáció leállítása, az állami vállalatok erőteljesebb központi irányítása, korlátozott mértékű visszaállamosítások;

b) Pénzteremtés költségvetés útján, főleg az infláció alultervezésével, az államháztartási törvény rugalmasabbá tételével, 2001-2002-re kétéves költségvetés elfogadásával stb.;¹²

c) Alternatív finanszírozási csatornák megteremtése a Magyar Fejlesztési Bankról szóló törvénnyel, valamint közalapítványok, illetve közhasznú társaságok, azaz „félállami" hibridszervek létrehozása útján, avagy a korábban jellemző „tocsikolás" helyettesítése fő- és alvállalkozói (bedolgozói) hálózatokkal, tanácsadói-szakértői megbízások felértékelésével;

d) Állami megrendelésekkel-támogatásokkal kormányhoz kötődő magánvállalkozói szféra megteremtése. Grandiózus állami beruházási programok (autópálya-program, stadionrekonstrukciós program), „magyar nagyvállalat" kormányzati eszközökkel való kreálása (Vegyépszer), a kormánynak „hálás" bedolgozói-alvállalkozói kis- és középvállalati kör kiépítése (főleg a Széchenyi, illetve a Széchenyi Plusz Terv által);

e) A renitens magánvállalatok megrendszabályozása például az APEH segítségével (adórendőrség felállítása), a „fogakat a felügyeletnek" programmal (például a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete hatásköreinek bővítése), a versenyfelügyeleti eljárás büntetőjogiasításának megkísérlésével, a jogi személyekkel szembeni büntetőjogi intézkedések lehetőségének megteremtésével (2001. évi CIV. törvény), korábbi állami megrendelések, szerződések egy részének felülvizsgálatával, érvénytelenítésével (lásd úgynevezett Metró-per).

Ezt a kormányzati „vagyonpolitikát" igen erős „személyzetpolitika" egészíti ki az úgynevezett telefonkönyv-kicserélési elv alapján. Az Orbán-kormány mindenekelőtt radikális személyi változásokat hajtott végre a közigazgatásban, megkövetelve a politikai hűséget lényegében a teljes közigazgatási állománytól. Rendkívül széles körű vezetésváltás ment végbe az állami tulajdonú vállalatoknál is. „Cserélni, cserélni, cserélni", volt a jelszó, megtörni a korábban kialakult informális kapcsolatokat - hogy ez hatékonyságcsökkenéssel jár, az másodlagos, úgyis jön majd a Stumpf István által beígért úgynevezett elektronikus kormányzás. A lényeg az új „hatalmi network", nevezetesen a „kontraelit" kialakítása új típusú közszolgálati életpályamodellekkel, kormányhoz hű főtisztviselőkkel-főtisztekkel stb.

Hasonló eszközökkel avatkozott be az Orbán-kormány az úgynevezett humán szférába (oktatás, kultúra, tudomány, művészet, sport) is. A kormány a közalapítványok-közhasznú társaságok egész sorát hozta létre politikai befolyásának érvényesítésére, átformálta a Nemzeti Kulturális Alapot, kormánybiztosi vezetéssel áthelyezte és szervezetileg is átalakította a Nemzeti Színházat (Nemzeti Színház Rt., nemzet színésze), állami megrendelésű monstrefilm-gyártásba fogott (Hídember, Bánk bán), óriási költségű labdarúgóutánpótlás-nevelési programokat (Bozsik-programok) finanszírozott, illetve közvetlenül irányított is. A kormányzati ciklus végére sajátos civil szféra alakult ki: egyfelől alig száz, lényegében állami pénzből élő, kormányzati függésű igen erős köztestület-közalapítvány-közhasznú társaság, másfelől több tízezer, szinte fillér nélkül nyomorgó-tarháló valóban civil egyesület-alapítvány, amelyek a „rendpárti" kormányzati szabályozás következtében egyre erősebb adminisztratív és pénzügyi nyomás alá kerültek.

Ehhez a politikai stratégiához „természetszerűen" ideológiai alapokat is kellett kreálni. Az ideológiai alapokat zömmel mesterségesen hozták létre, de szinte magától értetődően kommunikálták:

a) „zsigeri" antikommunizmus (ami csakis azokra a volt MSZMP-tagokra nem terjed ki, akik az Orbán-kormány tagjai vagy szakértői stábjának tagjai voltak);

b) a konzervativizmus, amelyet - érthető módon - a Fidesz korábbi anarchista-liberális beállítottságú vezetői talán a legnehezebben tudtak kommunikálni. E célra főleg a nemzeti múlt és a tekintélytisztelet felébresztése, rendpártiság szolgált eszközül. Például a több esztendőn át tartó millenniumi emlékünnep-sorozat kitűnő alapot szolgáltatott a hagyományos értékek - egyébként helyes, de túldimenzionált - felélesztéséhez, amelyhez ellentmondásos módon sokszor ultramodern eszközöket párosítottak;

c) a nemzeti értékek előtérbe helyezése belpolitikai okokból, de egybekötve sajátos kettős külpolitikai-belpolitikai „játékokkal". Például támogatni a jobboldali osztrák kormányt, de elítélni az osztrák zsebszerződéses vircsaftolást a mezőgazdaságban (egyébként az ügyészség a nagy politikai felhajtás ellenére sem talált kifogásolható szerződéseket). Intenzíven folytatni az európai uniós csatlakozási tárgyalásokat, a jogharmonizációt, de ugyanakkor kijelenteni, hogy az Európai Unión kívül is van élet. Szembeállítani a magyar vállalkozókat a multinacionális vállalatokkal, így felemásan szembehelyezkedni a globalizmussal. A státustörvény felhasználásával erősebben a Fideszhez kapcsolni a határon túli magyarok szervezeteit, megpróbálni radikalizálni őket, és néha-néha Trianont burkoltan megkérdőjelezve mintegy középhatalmi ambíciókat melengetni (a „pannon tigris" vízió, a visegrádi együttműködés kontra bene¼i dekrétumok). Egyben erős a törekvés a nemzeti eszme kisajátítására - Kövér László: „Csak nekünk van érvényes mondanivalónk a nemzet számára";

d) nagy álmok megjelenítése, „víziók" a jövővel kapcsolatban, melyeknek tipikus esete a 2012-es olimpia megrendezésével kapcsolatos pártpolitikai kampány az olimpiai öt karika sajátos leutánzásával. (Minden valamelyest hozzáértő tudja, hogy 2020 előtt irreális, hogy Magyarország olimpiát kapjon, csak mind a mai napig senki sem mer szólni.) De például Matolcsy György mintegy „vízióminiszterként" az úgynevezett Széchenyi Tervből - amely voltaképp nem terv, hanem pályázati célok gyűjteménye volt - hihetetlenül ügyesen világmegváltoztató programot csinált, öntudatot teremtve a nemzet lelkét is gyógyítani kívánta egy offenzív gazdaságpolitika útján;¹³

e) sajátos sérelmi attitűd, mégpedig zömmel baloldali vulgarizmussal körítve - jobbról. Miénk a kormányzati hatalom, de gyengék vagyunk a gazdaságban, kultúrában, médiában. Emiatt egyszerre vagyunk kormányon is és ellenzékben is. A magát jobboldali konzervatívnak nevező Fidesz gazdaságpolitikája ténylegesen erősen baloldali, piacellenes (bank- és tőzsdeellenes) vonásokkal párosult, tulajdonképpen csak az Orbán-kormány szociálpolitikája emlékeztetett a konzervatív felfogásra.

 

2. Testületi jelleg nélkül működő
informális kormány

A magyar kormányzati rendszer 1989-90-ben az úgynevezett kancellári kormányzás német modelljére tért át, amelynek lényege a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével bebetonozott miniszterelnök kiemelkedő szerepe. A miniszterelnök személyéről és programjáról szavaz a parlament, a miniszterelnök választja ki a minisztereit, a miniszterelnöknek van kormánya és nem a kormánynak miniszterelnöke. A miniszterelnök kiemelkedése folytán a kormány hivatalból Miniszterelnöki Hivatal lesz, amelyet a Horn-kormány alatt elfogadott 1997. évi LXXIX. törvény alapján az Orbán-kormányban - egyébként helyesen - már miniszter vezetett. Ebből a konstrukcióból azonban elvileg még nem következne a testületi kormányzás teljes elvetése és a kancelláriává váló MEH csúcsminiszteri szerepe, amely 2002-re létrejött. Az Orbán-kormány 1998-ban először - szerintem pozitívan - csak az 1990-ben bevezetett kancellári kormányzásnak legjobban megfelelő kormányzati szerkezetet alakított ki, későbbi gyakorlatában azonban a kormányfői kormányzást alaposan túlhajtva létrehozta a prezidenciális kormányzást.

Az Orbán-kormány négy éve alatt a kormány testületi működése kiürült, a kormányülések jelentősége lényegesen csökkent - ennek felszíni jele a jegyzőkönyvvezetés megszüntetése. A kormány határozatai általában a miniszterelnök tanácsadói-szakértői stábjában, illetve a MEH-ben kialakított döntéseket formalizálták. A kormányzati működésben egyre több lett az informalitás (lásd road show-szerű vidéki pörköltöző kiruccanások falugyűlésekkel), illetve a pusztán kommunikációs elem.

A kormány testületi jellegének eltűnése egyben a minisztériumok, illetve a miniszterek személyi leértékelődésével járt. A Miniszterelnöki Hivatal teljes kormányzatot átfogó „zászlóshajói" működése folytán lényegében mindegy, van-e minisztérium, vagy nincs (lásd az ISM felállításának több mint féléves leállítása Deutsch Tamás egyetemi vizsgái miatt). Szinte minden politikailag felértékelt feladatra a miniszterelnök kormánybiztost nevezett ki (például a millenniumi évi ünnepségsorozatot a kulturális tárca helyett Nemeskürty István dandártábornok úr vezényelte le, a hírközlés-informatika is kikerült a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumból, és a MEH kormánybiztosához sorolódott). Emellett megjelentek a zavaros hatáskörű kormánymeghatalmazottak (például elhelyezési), illetve kormánymegbízottak (például kamarai).

A miniszterelnök kabinetjéhez kapcsolódva a miniszterelnök tanácsadói zömmel közalapítványi (kisebb részben kht.) keretekben külön intézményhálózatot építettek ki a politikai stratégia szolgálatára - lásd Elek István vagy Schmidt Mária kutatóintézeteit, folyóiratát, kiadóját és múzeumát. A tanácsadói-szakértői stáb mellett pedig ott állt a prezidenciális kormányzás szervezeti képviselőjeként a Miniszterelnöki Hivatal. A kormányzati periódus végére a MEH sajátos csúcsminisztériummá vált, a kormányzati koordináció egyre jobban átment a minisztériumok operatív irányításába (például Torgyán József távozása után az FVM esetében); a politikailag legfontosabbnak vélt kormányzati funkciókat következetesen a MEH-be koncentrálták. Így a) a stratégiai tervezést; b) a kormányzati vagyon- és személyzeti politikát (lásd az ÁPV Rt. és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter alá rendelését, de volt idő, amikor ide kapcsolódott a társadalombiztosítási vagyon, a Magyar Fejlesztési Bank, sőt részlegesen a Nemzeti Földalap is, így a MEH bizonyos mértékben állami tulajdonosi minisztériumi szerepet is betöltött); c) a kormányzati kommunikációt (Országimázs Központ); d) a kormányzati ellenőrzést és felelősségrevonás-kezdeményezést (KEHI); e) az úgynevezett E-kormányzatot (informatikai kormánybiztosság). A politika túlsúlyát pedig a MEH-ben a referatúrák felett elhelyezkedő négy politikai államtitkár biztosította, és a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter egyeztetett a koalíciós pártok parlamenti frakcióvezetőivel is. Mindez megalapozza Stumpf István minősítését: a MEH az új kormányzati rendszer zászlóshajójává vált.¹⁴

A ciklus végére a miniszterelnök olyan mértékben meghatározó lett a kormányban, hogy több politológus szerint létrejött az „egyszemélyes kormányzás", a „kormánytalansággal való kormányzás" (Csizmadia Ervin), a miniszterek személye általában közömbös (persze kivételek vannak, például Martonyi János, Dávid Ibolya); Debreczeni József némileg túlzó kifejezésével a miniszterek „politikai kitartottak", „politikai cselédek", vagy Lengyel László kifejezésével „hallhatatlan és láthatatlan báboknak" is nevezhetők a „megfakult" kormányban.

Orbán Viktor „elnöki-kormányfői" szerepének kialakulásában még két tényező játszott jelentősebb szerepet (kisebb tényezők, így alkati tulajdonságok mellett).

a) Az Orbán-kormány eredetileg valódi koalíciós kormány volt,¹⁵ sőt az úgynevezett „tiszta minisztériumok" elv alapján a kormányon belül úgynevezett Fidesz-nagykormány, FKGP-kiskormány működött, és Torgyán József számára - az eredeti elképzelésekkel szemben - ki kellett alakítani az agrárügyeken jóval túlterjeszkedő (területfejlesztés, élelmiszeripar stb.) vidékfejlesztési csúcsminisztériumot. A koalíciós szerződés más pozíciókat is biztosított a kisgazdák számára - például az állítólag a kormánytól független jegybankban az egyik alelnök jelölési jogát. Orbán Viktor azonban 2000-től kezdve tudatos politikával felmorzsolja a kisgazdákat - a köztársasági elnökválasztás és a kétéves költségvetés után már nincs szüksége a kisgazda vezetőkre, sőt a korrupció miatti felelősséget is rájuk lehet hárítani, ezt tisztán kisgazda-problémaként kommunikálva (Székely-ügy, Szabadi-ügy, kazetta-ügy, villaépítési ügy). A ciklus végére a koalíciós kormányzás de facto megszűnik, a koalíciós szerződés csak papíron létezik, létrejön egy egységes „jobboldali polgári kormány" Orbán Viktor vezetésével. A megmaradt volt kisgazda miniszterek lényegében pártoktól „független" politikusok, akik a kormányprogram megvalósítására vállalkoznak a miniszterelnök vezetésével (lásd Turi Kovács Béla, Vonza András, Boros Imre - valami homályos pártkötődést csak Szabó János honvédelmi miniszter tartott meg).

b) Orbán prezidenciális kormányfői szerepéhez hozzájárult a Fidesz „kartellpárt" jellege (Körösényi András), az, hogy voltaképpen választási párt, amelynek alig volt tagsága, szervezettsége, lényegében hozzácsapódtak a szimpatizánsok, illetve gazdaságilag érdekeltek. Az MSZP-nél vagy az SZDSZ-nél a pártnak van vezetője, a Fidesz viszont Orbán Viktortól függ, akármilyen státust tölt is be éppen. Ezért Orbán már a kormányzati ciklus közepén nyugodtan levetheti pártelnöki tisztségét. Ezáltal még jobban perszonifikálhatta a kormányzást, egyben pártok felettivé válhatott, az egységes jobboldal fejévé, aki bizonyos társadalmi csoportok karizmatikus vezető iránti elfojtott vágyát is kielégítve közvetlenül a „polgárok", a „választók" felé politizál mint a nemzet ifjú apja, Lengyel László kifejezésével „a legkisebb fiú, aki az álmok útján elvezeti a paradicsomba meggyötört népét". Orbán 2000-től lényegében már nem vett részt sem párt-, sem parlamenti csatákban, hiszen számíthatott a parlament elnöke és a Fidesz parlamenti frakcióvezetője feltétlen támogatására (lásd Körösényi András a Fidesz-frakciót mameluk frakciónak minősítő elemzését).

 

3. A végrehajtó hatalom

növelésének kísérlete

Az Orbán-kormány tudatosan kívánta növelni a kormányzati hatalmat a többi hatalmi ág rovására, igyekezett a vele szemben álló ellensúlyokat leépíteni, valamint növelni a kormány politikai befolyását a kormánytól viszonylag független autonóm szervekre. Ezt részben szabályozási, részben politikai befolyásolási eszközökkel kívánta elérni. A főbb területek:

a) A parlamentarizmus viszonylagos korlátozása - törvények helyett erősebben rendeleti kormányzás, a parlament politikai vitafórum, illetve politikai ellenőrző szerepének csökkentése a háromhetes ülésezéssel, az ellenzéki vezetésű vizsgálóbizottságok kiiktatásával, a rendkívüli ülések megakadályozásával, kormánypárti interpellációkkal-kérdésekkel stb. Orbán - egyébként a rendszerváltozás előtti felfogással analóg módon - a parlamentet alapvetően kormányzati segédeszköznek tekintette, ritkán szerepelt benne (például a februári országértékelő beszédet nem az Országgyűlésben, hanem a Vigadóban mondta el stb.).

b) A bírósági szervezetrendszerre mint harmadik hatalmi ágra az Orbán-kormány alapvetően a költségvetésen keresztül gyakorolt nyomást. A táblabíróságok és a fellebbviteli főügyészségek felállításának előkészületeit 1998-ban leállították, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács kormánytól való függetlenségét - mivel ez kétharmados alkotmánymódosítást kívánna - már nem lehetett megszüntetni, de az igazságszolgáltatási reform félbeszakadt. Ennek következtében a Legfelsőbb Bíróság a működőképesség határára jutott.

c) A kormányzati hatalom a helyi-területi önkormányzatokkal szemben egyre jobban centralizálódott, a redisztribúció jelentősen megnövekedett. A kormány-alárendeltségben működő megyei közigazgatási hivatalok (amelyek élén jelentős személyi változásokat hajtott végre a kormány) hatáskörei nőnek a megyei önkormányzatok rovására, a normatív támogatások terhére szaporodnak a politikai jutalmazást-büntetést szolgáló egyedi támogatások (főleg a kormányellenőrzés alatt álló regionális fejlesztési tanácsok által).

d) A Horn-kormány alatt megerősödött gazdasági érdekképviseleti rendszer leépítése, ennek neokorporativizmus címén félig-meddig illegálisnak, károsnak bélyegzése, mégpedig az érdekegyeztetés helyett a „társadalmi párbeszéd" elvének meghirdetésével, a MEH civil kapcsolatokkal foglalkozó szervezeti egységének megerősítésével. 1998-ban visszaállamosították a Horn-kormány alatt a szakszervezetek irányítása alá került társadalombiztosítási önkormányzatokat, 1999-ben megszüntették az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, és annak területét hat-hét résztanácsra bontották fel - az egységes fellépést és főleg a politikai befolyás kifejtését meggátolandó.

e) Göncz Árpád mandátumának lejártával - Torgyán József ez irányú ambícióit meghiúsítva - Orbán Viktornak sikerült Mádl Ferencet köztársasági elnöki pozícióba juttatnia, aki mellett „kis államfői" szerepvállalása zavartalanul kibontakozhatott. A kormány a köztársasági elnök segítségével képes volt - bár több lépcsőben és főleg a kisebbségi ombudsman személyét illetően kompromisszummal - akaratát az általános és az adatvédelmi országgyűlési biztosok személyénél is érvényesíteni.

f) A kormány - rendkívül ízléstelen politikai manőverrel - lemondásra késztette Györgyi Kálmán legfőbb ügyészt, és helyére az Országgyűlés egyszerű többséggel a korábban a Fideszhez közel álló Polt Pétert választotta. Az új legfőbb ügyész részben jobban centralizálta az amúgy is centrális ügyészi szervezetet, részben letörte az ügyészi egyesület érdekképviseleti ambícióit, részben erőteljes személyi változásokat hajtott végre a Legfőbb Ügyészségen és a megyei főügyészségek többsége vezető posztjain.

g) A kormány a jegybank elnökét - zömmel másodlagos ügyekkel, lásd a bécsi leánybank ügyét - állandósult nyomás alatt tartotta az 1991-es jegybanktörvény lehetőségeinek felhasználásával (így a felügyelőbizottságon keresztül). Amikor Surányi György mandátuma lejárt, biztosítani tudták az Orbán-kormány pénzügyminiszterének, Járai Zsigmondnak jegybankelnöki kinevezését. Járai szinte teljesen kicserélte a jegybank középvezetői állományát, és az MNB elnökhelyetteseinek többsége is Járai volt közvetlen munkatársa lett. A személyi változások lebonyolítása után 2001-ben módosították a jegybanktörvényt, megnövelték a jegybank elnökének jogosítványait, és megszüntették a most már feleslegessé vált felügyelőbizottságot.

 

4. Kormányzati stílusváltás: populáris médiamarketing-kormányzás
a jogállamiság peremén

A prezidenciális kormányzást és a konfliktusos politikai stratégiát agresszív (jóindulatúan ugyanez: határozott), egyben leegyszerűsítő (jóindulatúan: közérthető) kormányzati stílus egészítette ki, amely az Orbán-kormány esetében egyáltalán nem volt másodlagos, bizonyos mértékben önfényűvé vált.

a) A kommunikáció felértékelődése. Az Orbán-kormány nagy érdeme, hogy - az Antall- és a Horn-kormánnyal ellentétben - felismerte a modern kormányzati kommunikáció jelentőségét, sajnálatos módon azonban alaposan túl is hajtotta. Nem az az érdekes, ami ténylegesen történik, hanem a virtuális álomvilág, amit erről kommunikálunk. Nem vitatkozni, érvelni kell, egyszerűen kijelenteni, kezdeményezni, dönteni. Meg kell változtatni a polgárok pesszimizmusra hajló lelkét, öntudatot kell teremteni sikerpropaganda útján. Az Orbán-kormányt a stílusa egyfelől populárissá teszi, másfelől olyan médiamarketing-kormányzást alakít ki, ahol a kommunikáció fontosabb, mint a tartalom.¹⁶ A kommunikációnak emellett érdekesnek kell lennie, ezért válságszituációkat, illetve botrányos ügyeket kell mesterségesen kreálni (lásd az úgynevezett megfigyelési ügy), leleplezni, sokkolni is kell. Ebbe a körbe tartozik a Pokol Béla által „perlési politizálásnak" nevezett jelenség - kormányzati feljelentések sora (a Postabank-ügyben négy különböző szerv tesz havonta elosztva ugyanazért feljelentést), politikai-személyi összetűzések gazdasági visszaélésre transzformálása (például Kovács Attila MLSZ-elnök eltávolítása, Papp Gyula alezredes pristinai kvázibüntetőügye stb.). A látszat a fontos, amit állandóan ismételgetve bele kell sulykolni az emberekbe. Ebben a médiamarketing-kormányzásban Orbán Viktor médiaszupersztárrá változik, vezetésével országimázskampány folyik, szinte iparszerűen gyártják az álmok álmodóit a „polgároknak".

b) A kormányzati stílus másik eleme a jogállamiság peremén való lavírozás, amely számos módszerrel folyt (a jog megkerülése a jog általános alapelveinek figyelmen kívül hagyásával, a mindent szabad, amit a törvény nem tilt civiljogi elv közjogra való mesterséges átvitele, jogszabály-értelmezési trükkök, az eddigi szokásjog lerontása, a politikai megállapodásokon, a demokratikus jogszabályokon való könnyed túllépés, mondván, hogy jogon kívüliek stb.). A jogot politikai eszközzé fokozták le, amelyet a politikai érdekeknek megfelelően pártosan kell alkalmazni.¹⁷ Mint Tölgyessy Péter írja: „A kormány... lépéseivel elment az írott jog szinte legszélső mezsgyéjéig, sőt esetenként készséget mutatott a jogállami határok feszegetésére is."¹⁸ E mögött a felfogás mögött az az érvelés áll, hogy nem lehet fair playvel, piaci és liberális versenyekkel, az írott és íratlan szabályok maradéktalan megtartásával áttörni a posztkommunista eliten. Jól szemlélteti ezt Orbán Viktor felfogása kedvenc - és általa helytelenül államüggyé változtatott - hobbijáról, a labdarúgásról: „...azért megyünk ki, hogy azt a mérkőzést megnyerjük. Vannak szabályok, ezeket illendő betartani, de azokon a szabályokon belül harcolni kell, ütközni kell, becsúszni kell, kicsit ravaszkodni, könyök, néhány jó mondat az ellenfél fülébe..."¹⁹

 

5. Az eredmény

A 2002-es választásokig Magyarországon lényegében kialakult a prezidenciális médiamarketing-kormányzás a Fidesz által a politikai stratégiában megalkotott „nemzetteremtés" jegyében. Természetesen ez nem fasisztoid kormányzás, mint egyesek a baloldalról állították („Gömbös-kormány"), bőségesen belefér az Európai Unió kereteibe. Az azonban kétségtelen, hogy ez a kormányzati felépítés és működés nem az észak-európai kiegyensúlyozott kormányzáshoz közelít, hanem az úgynevezett amerikanizált dél-európai tendenciához (olasz, spanyol, portugál, görög). Az is kétségtelen, hogy az Orbán-kormány par excellence politikai kormányként működött, azaz a politikai szempontoknak teljesen alárendelte a kormány menedzseri, szervezetirányító, ügyvezetői funkcióit. Nem a kormány alatt álló hatalmas közigazgatási-intézményi-vállalati rendszer hatékony működését helyezte előtérbe, hanem e szervezetrendszerrel politikai célokat akart mindenáron megvalósítani. Mint főleg Kéri László és Petschnig Mária Zita mutatott rá: a menedzseri kormányzás terén jelentős a teljesítményhiány, elmaradt az államháztartási, az adó-, az egészségügyi és a közigazgatási reform.²⁰ A lényeg a politikai siker, ha kell, ígérethalmaz útján.

Ezt a rendszerváltozás után a Németh Miklós- és az Antall József-féle kormányok által bevezetett és a Horn-kormány alatt megerősödött sokszereplős, ellensúlyokkal kiegyenlített úgynevezett konszenzusos demokráciamodelltől²¹ gyökeresen eltérő kormányzati intézményrendszert, illetve magatartást azonban nem lehetett egy kormányzati ciklus alatt megvalósítani. Ahhoz, hogy megszilárduljon, még legalább egy-két további kormányzati periódusra lett volna szükség. Debreczeni József 2001-ben világosan le is írja: a „kísérlet" sikere attól függ, hogy 2002-ben Orbánék meg tudják-e nyerni a választást.²² Tölgyessy Péter szerint a Fidesz már 1998-ban 2002-re koncentrált, amikor az első két évben visszafogta az állami kiadásokat, majd a kétéves költségvetést politikai szempontoknak alárendelve 2001-ben óriási osztogatásba kezdett.²³ A győzelem mindent (valóban mindent?) igazolt volna, a győzelem azonban 2002-ben elmaradt.

A prezidenciális kormányzás ugyanis nem tételez fel parlamenti váltógazdálkodást, mintegy „örökvalónak" minősíti magát.²⁴ Közvetlenül a választások előtt hangsúlyozta is Orbán Viktor, hogy a Fidesz újabb választási győzelme után a társadalmi konfliktusok jelentősen csökkenni fognak, mert a tőke átáll, a kulturális élet java is feladja a harcot, hiszen hosszú távon alkalmazkodni kell a tartós kormányzati hatalomhoz.

A Medgyessy-kormány kormányprogramja, amely a nemzeti közép és a demokratikus koalíció kormányának programja címet viseli, egyértelműen állást foglal az „eredeti" kormányzati modell helyreállítása, illetve az ellensúlyokkal kiegyensúlyozott („checks and balances") államszervezeti felépítés mellett.

A kormányprogram decentralizált és depolitizált kormányzást ígér. Néhány idézet a kormányprogramból:

„A kormány minden magyar állampolgár kormányaként tevékenykedik... a nemzet megosztása helyett a nemzeti egység megteremtésén... munkálkodik." „Visszaállítja a ...tisztességes, az átlátható és demokratikus kormányzást... a jogállami elvek és intézmények becsületét." „A demokratikus fordulat eredményeként hazánk visszatér a jogállam szabályaihoz, szelleméhez és gyakorlatához." „A kormány a sok oldalról ellenőrzött, az ellenzék jogait tiszteletben tartó demokratikus hatalomgyakorlásra törekszik, nem fogadja el a győztes mindent visz... elvet, nem folytat politikai hidegháborút."

„Az autonóm gazdaság... az autonóm nonprofit szféra az európai polgári igényből adódik, hogy az állam erős, hatékony, de ugyanakkor a szükségesnél nem nagyobb és nem költségesebb." „A cél a decentralizált... egyértelműen szabályozott és ezért az informális politikai törekvéseket tudatosan háttérbe szorító állam, amelyen belül arányosan kiépített, hatalmi ágak szerint felállított egyensúlyok működnek." „A kormány egyik alapvető feladata a decentralizáció, a túlzottan központosított kormányzati hatalom észszerű lebontása."

„A kormány garantálja az igazságszolgáltatás függetlenségét." „...véget vet a koncepciós adóellenőrzések, a mesterségesen kreált büntetőeljárások indulása, a nyomásgyakorlás törvénytelen és erkölcstelen politikai taktikájának... megszünteti a korrupcióellenes fellépések egyoldalúságát." „A kormány nem fog a rendőrségre, ügyészségre és a bíróságokra politikai nyomást gyakorolni... folytatni kívánja az 1997-es igazságügyi reformot."

„A kormány nem kíván indokolatlanul beavatkozni a piacgazdaság működésébe... depolitizálni kívánja az állam gazdasági szerepvállalását. A kormány színvonalas jogalkotás útján állapítson meg stabil piackonform játékszabályokat, garantálja az üzleti élethez is elengedhetetlen jogbiztonságot." „A privatizáció észszerűen gyors lezárása után fennmaradt állami vagyon... nem válhat a politikai hatalomgyakorlás eszközévé... párthívek jutalmazásának eszközévé."

A kormányprogram államszervezeti része tehát egyértelműen összeegyeztethetetlen az Orbán-féle prezidenciális és a végrehajtó hatalom elsődlegességén alapuló kormányzással - ahogy Csizmadia Ervin írja: a „revízió revíziójára" kerül sor.²⁵ Bár Babus Endre - Medgyessy pártonkívülisége és a személyéhez kötődő párton kívüli miniszterek csoportja (László, Kiss, Bárándy, Görgey) mint harmadik erő folytán - a Németh-kormánnyal lát hasonlóságot,²⁶ a kormányprogram szerintem inkább az 1994-98 közti Horn-Kuncze-kormány működési metódusához kíván modernebb formában visszatérni. Szemben az Orbán-kormány 2000 utáni működésével a Medgyessy-kormány valódi pártkoalíción alapul, a négy SZDSZ-es miniszter tényleges súlyt képvisel, az MSZP pedig nem üres választási kartellpárt: a legnagyobb kormánypárton belül bonyolult politikai érdekcsoportosulások, platformok működnek. A kormány - programja szerint - az Európai Unióba becsatlakozó, de a nemzeti kulturális értékeket őrző nemzeti kormány kíván lenni.²⁷ A „közép" jelző pedig arra kívánt utalni, hogy a kormány balról, nevezetesen szociáldemokrata elvekből (a posztkommunista hagyományokat szociáldemokratává átformálva) indul ki, de azt vegyíti liberális és konzervatív értékekkel is, tehát nyitott a mérsékelt jobbközép felé, azaz a középrétegekre építő kormányzást kíván folytatni.²⁸ Programja alapján ez a kormány nyugodtan nevezhető polgári kormánynak is (ha ezt a jelzőt a korábbi kormány nem foglalta volna le), hiszen ha Orbán Viktor szerint a Medgyessy-kormány - függetlenül egyes vezetői rendszerváltozás előtti szerepétől - a „nagytőke", a „finánctőke", a multinacionális vállalatok kormánya, úgy ez a kormány polgári kormány.

Emellett a Medgyessy-kormány programja azt a reményt is keltette (legalábbis bennem), hogy ha government helyett governance valósul meg, a kormányzati tevékenység túlpolitizálása, a médiamarketing- (kommunikációs) kormányzás elsődlegessége megszűnik, úgy előtérbe kerül a kormányzati munka tartalmi hatékonysága, egy ügyvezető típusú folyamatos és tervszerű menedzseri kormányzás. Ezt megkívánná az EU-csatlakozás is, hiszen 2004 májusa után európai közigazgatási térben kell majd kormányozni, egyre erősödik az információs társadalom, a globális technikai fejlődés. Ezt a várakozást alátámasztották a miniszterelnök személyi tulajdonságai is. Medgyessy Péter személyében a rendszerváltozás után először áll pénzügyi és egyben begyakorolt közigazgatási szakember a kormány élén, így megalapozott volt az a várakozás, hogy talán intenzívebben fog foglalkozni a kormányzati szervezetrendszer rendeltetésszerű működtetésével, mint a politikai happeningekkel.

A konszenzusos kormányzás helyreállítását azonban nagymértékben gátolta a Szilágyi Ákos által totális kampánynak nevezett választási harc.²⁹ 2002-ben - a médiák által hiszterizálva - nem a polgári társadalmakban szokásos választási harc zajlott két politikai irányzat között, hanem mintegy élethalálharcot folytattak egymással. És ez a totális kampány sajnos nem ért véget a választások második fordulójának éjszakáján, hanem a vesztes politikai erő átfogó destabilizáló-delegitimáló stratégiával lépett fel, és vabankot játszva - persze kétarcúan, burkoltan - ténylegesen a Medgyessy-kormány megdöntésére törekedett.

Orbán Viktor kiadta a jelszót: „a mostani kormány négy évét minden eszközzel meg kell kurtítani".³⁰ A lassan már megszokott kétarcúság jegyében a Fidesz a parlamentben lényegében „normál" ellenzéki magatartást tanúsított, a destabilizálás eszközéül viszont a polgári körök mozgalma szolgált.

A polgári körök mozgalma Orbán Viktor vezetésével a gyülekezési szabadság felhasználásával pártkereteken kívül az utcai politizálás meghonosítását jelentette Magyarországon. A polgári kör mozgalom többfajta lehetőséget biztosított Orbán számára. Mindenekelőtt erőt tudott mutatni („az erő velünk van"), a hívekben reményt, az ellenfelekben félelmet tudott kelteni. A polgári körök egy része később egyesülhet a Fidesszel, javítva annak igen gyenge szervezettségét, másrészt a radikális jobboldalt hozza el a MIÉP-től - ez utóbbi a parlamenten kívüli akciózásra ad lehetőséget (a konzervatív jobboldal nem küzd az utcán). A nemzeti érzelmek felhasználását jelzi az új kormánnyal szemben a Berlusconi Forza Italiáját Magyarországra adaptáló „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!" jelszó. Az utcai politizálás azért is hasznos Orbán számára, mert a „balhé" a válság látszatát kelti, azt, hogy a Medgyessy-kormány instabil. Azt pedig, hogy az ilyen típusú „zászlóbontás ellenzékben" a friss magyar parlamenti demokrácia, a többpártrendszer alapjait veszélyezteti, Orbánt e hatalmi játszmában nem nagyon feszélyezi, és az sem nagyon zavarja, hogy a polgári kör mozgalom saját pártja politikai esélyeit csökkentheti a formalizált politikai életben (lásd az eredményt az októberi önkormányzati választásokon). Orbán Viktor a polgári körök mozgalmának élén ellenzékben azt folytatja, amit kormányfőként elkezdett: az egész jobboldal - pártokhoz nem kötődő - vezére, a „nemzet", „fél Magyarország", a „polgári Magyarország" miniszterelnöke, aki mintegy ellenkormányként üzeni a „nem igazi", „idegen" Medgyessy-kormánynak: „Megvédjük, amit megteremtettünk."

A Fidesz-kommunikáció korábban is a sikerpropagandára épített, és ezt az elvet a választások után sem adják fel. „Nem szenvedtünk vereséget, minimális arányban hátrányba, kisebbségbe kerültünk." Orbán Viktor Debreczeni Józsefnek a választási vereség után adott interjújában „paraszthajszálnyi", lényegében 1500 szavazóból álló különbségről beszél, illetve arról, hogy a furfangos második-harmadik összeállt, és letaszította a dobogó legfelső fokáról az igazi győztest, melynek következtében a jobboldalra szavazó 2 300 000 ember várja hiába - „reménytelenül" és „letaglózva" - a „nemzeti és polgári kormányzásnak a folytatását".³¹ „Ha a jobboldal győzni akar, akkor ötször jobbnak kell lennünk ellenfeleinknél" - mondja a „száműzött király". Az „érzelmi mozgósításra" koncentráló volt miniszterelnök saját, illetve pártja érdemi - kommunikáción túli - hibáival nem foglalkozik, hiszen „nem kenyere az élveboncolás".³²

A Medgyessy-kormány legitimitásának megkérdőjelezése választási csalásra való hivatkozáson alapul - a „választási csalás" kifejezést Stumpf István még 2002 októberében is használja. Ez az oka a szavazatok átfogó újraszámolására irányuló mozgalomnak - amelyet mint megalapozatlant persze mind az Országos Választási Bizottság, mind a Legfelsőbb Bíróság jogerősen elutasítja.³³ Amikor az új választások kiírásának esélye elmúlt, burkoltabb eszközökkel léptek fel a delegitimáció terén: például hogy ne a kormányfő, hanem az államfő írja alá az EU-csatlakozási szerződést (hiszen a miniszterelnök nem legitim). Medgyessy személye már a választások előtt is célpont volt (az úgynevezett Gresham-ügyben eredménytelenül próbálkoztak gyanúsítottá nyilvánítani), majd a titkosszolgálati múltja Magyar Nemzet-beli nyilvánosságra hozatalával próbálták lemondásra kényszeríteni, illetve a koalíciót szétrobbantani, és ennek eredményeként eljutni az új választásokig. Ez nem sikerült - a „család gyászolt" ugyan, mint T. G. M. mondta, a Medgyessy távozását kívánó Kis János távozott az SZDSZ-ből, de a kormány maradt. A „Pax Orbanának" - ahogy ezt Stumpf István a Pénzügykutató Intézet jubileumán elnevezte - az volt a lényege, hogy nem engedi az ellenfelet berendezkedni, igyekszik pánikban tartani, megfélemlíteni a Medgyessy-kormányt, illetve a lakosságban a sodródás, a kormányozhatatlan állapotba került ország látszatát kelteni.

Szerves része a destabilizáló stratégiának, hogy az MSZP-re rákényszerített választási ígéretverseny után - és ez már a választások első fordulója után kezdődött, és az ügyvezető kormány fennállásának szinte utolsó pillanatáig tartott - az Orbán-kormány személyi és anyagi döntések sorozatával (főtisztviselői-főtiszti kinevezések, költségvetési keretek kimerítése, szerződéskötések, támogatások megítélése stb. - a Széchenyi Terv keretében a két választási forduló között összesen 12 milliárdot osztottak szét, majd május végéig még rohammunkában 20 milliárd forintot) igyekezett utódját kényszerpályára állítani (például azon „érdekes" indoklással, hogy segít az MSZP-nek választási ígéreteit megtartani, vagy hogy az új kormány azt ígérte, hogy folytatja az Orbán-kormány egyes programjait). Ezekkel a formálisan zömmel a tételesjog szintjén jogszerű, de a jog kijátszását, joggal való visszaélést megvalósító döntésekkel (a felsőmocsoládi sportcsarnoktól a legkülönbözőbb kezességvállalásokig) Orbán Viktor gerjesztette a feszültséget az új kormánnyal való viszonyában, emellett teljesen eláztatta a hivatalban lévő köztisztviselői kart, szinte lehetetlenné téve, hogy az új kormánynak is dolgozhassanak. A látható és láthatatlan kormányzati hagyaték terhe nyomasztóan hatott a Medgyessy-kormányra, eleve megnehezítve számára a színvonalasabb kormányzást.

Ugyanakkor a delegitimáció stratégiája az önkormányzati választásokra kifulladt, a Medgyessy-kormány mandátumot kapott a „magánélet elsődlegességének helyreállítására"; a lakosság a „zűrzavarral" szemben a nyugalomra, a társadalmi békére vágyik. A többség a „múltleleplezésre" sem volt nagyon vevő, a miniszterelnök népszerűsége például SZT-tiszti múltjának „leleplezésével" még meg is nőtt.³⁴ Az offenzíva tehát sikertelennek bizonyult, a társadalomban mentális átrendeződés következett be. A 2002. év végére világossá vált, hogy Orbán Viktor előbb-utóbb valamilyen formában (uniópárt, pártunió, néppárt stb.) „visszakényszerül" egy politikai párt és a parlamenti ellenzék élére, nincs és nem is lehet két Magyarország, az „ország" és a „nemzet" miniszterelnöke egymás mellett nem regnálhat. Az Európai Unióhoz való csatlakozás tárgyában rövid idő alatt megváltozó orbáni magatartás - először feltételekhez kötni,³⁵ utána beleegyezni az uniós alkotmánymódosításba - már a realitások elismerését tükrözte. A Brüsszelből „rendkívül élénk modorúnak" minősített volt miniszterelnök - főként a státustörvény kapcsán - belpolitikai okokból oda-oda- suhintgatott az Európai Uniónak, 2003. februári „országértékelésében" azonban kénytelen volt elismerni - bár „természetesen" csak a hátrányokat részletezte közönségének -, hogy a csatlakozás mellett (persze csak „valamivel") több érv van, mint ellene. A Fidesz-frakció pedig el-elfelejtgette Orbán egyes abszurd javaslatait (például a jobb- és baloldali közszolgálati televíziós törvényjavaslat benyújtását).

Ugyanakkor 2002 második felének delegitimáló-destabilizáló kampánya nagymértékben megnehezítette a kormányprogramban ígért konszenzusos demokratikus kormányzást. A kormánypártok egyre több politikusában és hívében alakult ki az a meggyőződés, hogy nem érdemes együttműködést keresni ezzel a politikai ellenzékkel. Ha 2006-ban ugyanis ismét élethalálharc lesz, miért rontanánk az esélyeinket az ellensúlyok közti kormányzás visszaállításával? Ellenkezőleg: használjuk fel a Fidesz által a kormány számára kiharcolt lehetőségeket saját érdekeink számára.

A totális választási harc folytatása a Medgyessy-kormányt tűzoltásra kényszerítette, igazából stratégiai kormányzati elképzelést (amely túlnyúlik a kormányprogramon) nem tudott kialakítani.³⁶ Mivel a távozó Orbán-kormány anyagilag kiürítette a minisztériumokat, lehetőség szerint minden költségvetési fedezetet elköltve, s a minisztériumok köztisztviselői állományának vezetői rétegét olyan szerepvállalásra kényszerítette, hogy megmaradásuk az új kormány alatt szinte lehetetlenné vált („utánunk a vízözön" szindróma), először a minisztériumok, a kormányzati szervezetrendszer minimális működőképességének biztosítása volt a kormányzati cél, összekötve a 2003-as költségvetés előkészítésével. A Fidesz nyomása alatt a választási győzelem éjszakáján épphogy nem feledhették el a választási ígéreteket (à la Churchill), hanem a 100 napos programban az ígéretek 50 nap alatti teljesítésével a kormány belecsúszott az önkormányzati választásokba, amelyeket kiütéssel meg is nyert.

A kormányzati cél tehát 2002 második felében alapvetően a kormányzati hatalom politikai megtartására irányult, a kormány legitimitásának biztosítására a polgári körök radikális politikai mozgalmával szemben. Az Orbán-kormány választási vereség utáni pénzügyi-személyi döntései, illetve de facto a Medgyessy-kormány megdöntésére irányuló kísérletek ugyanakkor felerősítették a már a választási kampányban is érzékelhető „konfrontációs érzelmeket" a kormányzó pártokban. Először főleg az SZDSZ, később egyes MSZP képviselői csoportok egyre nagyobb nyomást fejtettek ki a kormányra, hogy vizsgálja ki a Fidesz-kormány gyanús ügyeit, tegyen feljelentéseket (Millenáris park, Defend stb.). Ezek a múltra irányuló vizsgálatok - amelyek ráadásul szükségképpen nyugtalanították a minisztériumok Fidesz-kormányzás alatt is tevékenykedő köztisztviselőit - szintén a jövőre irányuló munkától vontak el kapacitást.

A belpolitikai harc mellett a Medgyessy-kormány első fél évét alapvetően külpolitikai teendők vitték el. Ezek a külpolitikai teendők azonban a Fidesz, illetve Orbán Viktor vezette polgári körök „minden nyúlra lövünk" taktikája miatt azonnal belpolitikai témává váltak, mégpedig botrányszagú körítésben.

A legfontosabb nemzetközi teendő az Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalások sikeres befejezése volt, amely ugyanakkor rengeteg energiát vitt el, egyben megkövetelve a jogharmonizációs folyamat felgyorsítását, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozás alkotmányos és népszavazási előkészítő munkáinak sietős befejezését egy meglehetősen kétarcú magatartást tanúsító politikai ellenzék mellett. A Medgyessy-kormány ezt a leckét sikerrel teljesítette. A másik a Fidesz-kormány által örökül hagyott bomba, az úgynevezett státustörvény kapcsán a szomszédos országokkal kiéleződő viták rendezése, mely vitákat az EU-csatlakozási követelmények ugyancsak kiéleztek, hiszen a szomszéd országok mobilizálták az EU apparátusát az Ausztriára eleve nem vonatkozó, de az EU-csatlakozás folytán elvileg Szlovákiával vagy Szlovéniával is tárgytalanná váló státustörvénnyel szemben. Ez már kevésbé sikerült, bár lássuk be, szinte megoldhatatlan feladat. A harmadik - és az EU-csatlakozás miatt az ország távlati érdekei szempontjából egyre fontosabbá váló - tényező az Oroszországhoz fűződő viszony rendezése a keleti piacok visszanyerése érdekében, ami - bár lényegében sikerült - főleg az orosz partnerre visszavezethetően eleve csak sok bizonytalansággal és engedményekkel volt lehetséges. Végül a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem, az USA Irak elleni „háborús fellépésével" kapcsolatos kormányzati magatartás kialakítása nehéz helyzetbe hozta a magyar kormányt, kivált az EU-n belüli nézeteltérések miatt.

A politikai sikerekkel ellentétben a Medgyessy-kormány menedzseri teljesítménye az év végéig szerintem eléggé gyenge volt. A kormány leküzdötte Orbán Viktor destabilizáló-delegitimáló kampányát, fölényesen megnyerte az önkormányzati választásokat, befejezte az EU-csatlakozási tárgyalásokat - 2003-ra tehát politikailag megszilárdult. Kormányozni azonban a szó szorosabb (vagy technokrata) értelmében még nem sikerült. Az, hogy Orbán Viktor „agyondöntötte magát" (Lengyel László), nem vezethet ahhoz a másik véglethez, hogy egy kormány döntésképtelen legyen, hogy jelentős kormányzati kérdések megoldása állandóan halasztást szenvedjen.

A Medgyessy-kormány kiegyezéskeresései (gesztusai) például az EU-val öszszefüggő alkotmánymódosításnál (a szakmailag helyes eredeti javaslattal szemben) vagy a Btk. drogparagrafusainál (szigorítás a parlamenti vita során) vagy az egyház-finanszírozás, illetve a Terror Háza ügyében részben technikailag nagyon ügyetlenek voltak, részben sem az ellenzék, sem a kormánypártok képviselői többségében nem találtak honorálásra, a miniszterelnök többször is korrigálásra kényszerült, az elbizonytalanodás jeleit mutatva. Hasonló volt a helyzet az autópálya-versenyeztetéssel vagy a nemzeti színházi igazgatóválasztással kapcsolatban is.³⁷ Néha viszont már az is tapasztalható, hogy az új kormány merít az egyébként elvi alapokon sokat bírált Fidesz-kormányzati módszerekből. Például az örökölt 2001-2002-es költségvetési törvény módosításánál számos nem oda tartozó kérdést (például a földbirtok-politikát, a privatizációs, az MNB- vagy az MFB-törvény módosítását) belefoglalták a törvénybe, és ezzel - ugyanazt csinálva, mint a Fidesz a korábbi zárszámadási törvénynél - arra kényszerítette a kormány az ellenzéket, hogy vagy a szociális intézkedéseket is elutasítva ellene szavazzon a törvénynek (az MDF ezt tette), vagy a szociális intézkedések miatt megszavazza, de akkor olyan tételeket is meg kell szavaznia (például a Földalapnál, az MNB-nél), amelyeket érdemben elvet (ezt tette a Fidesz-frakció). Általában az is igaz, hogy a 2003-as költségvetés egy kicsit - bár a visszafogás egyes jelei is látszanak - Békesi László szavaival élve az elosztó gazdaságpolitika jegyében „fideszesre sikeredett" (2002. évi LXIII. törvény), és pénzügyi technikáját illetően ugyanazt lehet mondani a 2003 februárjában bejelentett Európa-tervre is (MFB-n keresztüli, zömmel hitelből, költségvetésen kívüli finanszírozás). A költségvetési tartalékkal való Áht.-ellenes manipulációra is van már példa, például a Terror Háza ügyében. (A költségvetési tartalék nem arra való, hogy a kormányfő olyan célt finanszírozzon belőle, amit az Országgyűlés kifejezetten elvetett.) Sajnálatos módon - és a jogállami értékekkel ellentétben - eddigi gyakorlatában a Medgyessy-kormány is éppolyan szedett-vedett salátatörvényekkel operál, mint az elődje (az adótörvénynél, a tőkepiaci és a banktörvényeknél stb. eddig legalább öt ilyen törvényjavaslatot nyújtott be nyolc hónap alatt). Ez pedig ellentétes a minőségi jogalkotás kormányprogrambeli ígéretével.

Ugyanez a helyzet a korábbi kormány tevékenységének vizsgálatával. Nem kifogásolható, hogy a minisztériumok, illetve a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vizsgálatokat folytat a visszaélésgyanús ügyekben, sőt ami ennél jóval szerencsésebb, a kormány ilyen vizsgálatokra felkéri a tőle független Állami Számvevőszéket, vagy hogy a legkirívóbb gyanús esetekben feljelentést tesznek, és rendőrségi vizsgálatok indulnak. Az viszont, hogy a kormány külön politikai államtitkárt használ a Miniszterelnöki Hivatalban ezen vizsgálatok politikai felerősítésére és propagálására, nyilván csak élezi a légkört, és a politikai bosszú érzetét kelti, arról nem is beszélve, hogy az igazságszolgáltatás szükségszerűen lassan működik (éppen az ártatlanság vélelme garanciális elve alapján a vizsgálatok időigényesek), és az azonnali felelősségrevonás látszatát keltő kormányzati PR visszaüthet a propaganda folytatóira. Emellett természetesen az MSZP és az SZDSZ körül is vannak „éhes szájak", karriervadászok, tehát a klientúraépítés a 2002-es választások után is megjelent (lásd például a kistérségi megbízottak politikailag torzult kinevezését éppúgy, mint a korábbi időszakban, avagy a szaporodó „protekciós" tanácsadói-szakértői megbízásokat). A Fidesz-kormány politikai céljaihoz kötődő közalapítványok után (Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány) 2002-ben ellenkező politikai színezetű kormányzati közalapítványok alapítására is sor került. Például az úgynevezett Habsburg Tanulmányok Közalapítványnak - ebben Bauer Tamásnak nagyon igaza van - éppúgy „civil" alapítvány keretében kellene működnie, mint a XX. és XXI. Század Intézetnek.³⁸

Az Országgyűlés törvényhozó és politikai kontrollfunkciójának helyreállítása lényegében megtörtént. Az Orbán-kormány 2000-ben csak 10 törvényt fogadtatott el május végéig a parlamenttel, a Medgyessy-kormány 58-at (1998-ban 94 törvényt fogadtak el, és a két kormány közti arány megközelítően egyharmad-kétharmad volt). Visszaállt a heti ülésezési rendszer, az interpellációk és kérdések terén (bár itt voltak kormánypárti megingások) az év végére az ellenzék fölénye érvényesülni tudott. A miniszterelnök jóval többet vesz részt a parlamenti munkában, mint elődje (évértékelő beszédét is a Parlamentben mondta), a miniszterelnök múltját vizsgáló parlamenti ad hoc bizottság ellenzéki vezetéssel működött, sikerült néhány kétharmados törvény elfogadása is (például a médiatörvény jogharmonizációs módosítása).

Bonyolultabbá vált azonban a Medgyessy-kormány helyzete a köztársasági elnökkel kapcsolatban, aki az új kormány megalakulása után érzékelhetően aktivizálta magát, igyekszik hatáskörét burkoltan bővíteni, és nem támogatja a kormánynak sem a külpolitikai tevékenységét (lásd a státustörvénnyel kapcsolatos megelőző szakértői vizsgálatot), sem a belpolitikai intézkedéseit („tájékozódás" a Medgyessy-múlttal kapcsolatban, Horn Gyula kitüntetésének megtagadása), mint ahogy ezt a korábbi kormánynál tette (például a magyar igazolványok átadásával kapcsolatban). A szociális törvénycsomaggal kapcsolatban már lezajlott az első „csöndes" erőpróba a kormány és az elnök között (megfontolásra visszaküldés - változatlan szövegű elfogadás - 2003. évi IV. törvény).

Az ellensúlyok visszaállítása terén jelentős előrelépés a harmadik hatalmi ág, a bíróság szervezetrendszerének változása: a 2002. évi XXI. törvény alapján 2003-ban elkezdi működését a három táblabíróság. A 2003-as költségvetés elfogadása során a bírói és ügyészi szervezet lényegében ugyanabba a kormánytól relatív független helyzetbe került, mint az Alkotmánybíróság (2002. évi XLVI. törvény), jelentős javulás következett be a bírák-ügyészek jövedelmében (bár nem olyan mértékben, mint amit a szakma elvárt volna). A Legfelsőbb Bíróság elnökét minden nehézség nélkül, majdnem egyhangúlag választotta meg az Országgyűlés. Némileg más a helyzet az ügyészség vonatkozásában. Részben a korábbi legfőbb ügyész eltávolításának körülményei miatt a kormánypártok képviselőinek jelentős része nincs bizalommal a legfőbb ügyész iránt, rendszeresen interpellálják, válaszát zömmel nem fogadják el. A miniszterelnök és az igazságügy-miniszter azonban e kérdésben is mérséklő tényezőként lépett fel a parlamenti frakciókkal szemben.

A kormány számára eddig a legnehezebb problémát az MNB vezetésének monetáris politikája okozta. A Fidesz-kormány pénzügyminiszteréből MNB-elnökké avanzsált Járai Zsigmond nem emelte fel szavát az Orbán-kormány államháztartási hiányt jelentősen növelő gazdaságpolitikája ellen, majd 2003 májusában meglehetősen vitatható árfolyam-kiszélesítést hajtott végre. A Medgyessy-kormány a jegybanktörvény kismértékű módosításával visszaállította az MNB felügyelőbizottságát (2002. évi XXIII. törvény), de természetszerűen az MNB monetáris politikáját nem tudta befolyásolni. Ez a monetáris politika viszont - az inflációellenes harc jelszavát túlhajtva - nem a kormányzati gazdaságpolitikával való együttműködésen alapult, hanem lényegében partizánharcot folytatott a kormánnyal szemben a túl erős forinttal és a túl magas kamatokkal. (Természetesen a Medgyessy-kormány államháztartási hiányt túlzottan növelő intézkedései sem voltak szakmailag helyesek.) Az MNB túlhajtott antiinflációs politikája végül is spekulációs válságot váltott ki 2003 elején, jelentős veszteségeket okozva a zömmel nyugati tulajdonú kereskedelmi bankoknak, illetve az exportáló nagyvállalatoknak.³⁹

Az önkormányzati hatáskörök növelése, illetve az önkormányzati finanszírozási reform még igencsak várat magára. Nyilván a túlnövekedett bürokrácia ellenállásának is tulajdoníthatóan általában nem indult meg sem a dereguláció, sem a decentralizáció - nemcsak a területi-helyi önkormányzatoknál, hanem a teljes közigazgatásban, illetve a gazdasági életben sem. A kistérségi, illetve regionális önkormányzás-közigazgatás hagyományos megyei-városi-községi önkormányzással való összeegyeztetésének konkrét módja távlatilag is változatlanul teljesen homályban maradt. Egyelőre csak a kormányzati szándék látszik, hogy a kormányzat normalizált kapcsolatra törekszik az ellenzéki vezetésű önkormányzatokkal is. Ugyanakkor az önkormányzatok finanszírozási nehézségei egyre növekednek.

A meglehetősen üres „civil párbeszéden" túllépve - anélkül, hogy ez a korporativizmus látszatát keltené - a kormány visszaállította az átfogó érdekegyeztetés rendszerét. A kormány már júniusban döntött az érdekegyeztetés újraindításáról [1094/2002. (VI. 8.) Korm. hat.]. 2002 nyarán visszaállították az Országos Érdekegyeztető Tanácsot is. A civil kapcsolatokat a Medgyessy-kormány - elődjéhez hasonlóan - kiemelten kívánja kezelni, ezt a MEH-ben külön politikai államtitkár irányítja, érdekesen új, bár vitatható megoldás, hogy a civil kapcsolatok az elektronikus kormányzással, az informatikával kapcsolódtak össze a MEH-ben. Elkészült a Nemzeti Civil Alapprogram, és előkészületek történtek egy átfogó, civil szervezeteket anyagilag támogató „Civil Alap" törvény általi létrehozására is. Az Európai Unióhoz való csatlakozás népszavazásának előkészítésére is közalapítványt hozott létre a kormány, amelynek kuratóriumába a politikai ellenzékhez közel álló személyek (Chikán Attila, Somody Imre) is bekerültek (az Európai Kommunikációs Közalapítvány felállítása).

A Medgyessy-kormány egyik alapvető meghirdetett célja volt a gazdaságba való túlzott állami beavatkozás megszüntetése. E téren az eddig megtett intézkedések az előzőekhez hasonlóan ugyancsak felemásak.

Mindenekelőtt megszüntették az APEH Bűnügyi Igazgatóságát, amelyet sokan korábban politikai eszközként bíráltak, és a pénzügyi bűncselekmények nyomozása visszakerült a korábban megszokott bűnüldözési szervezeti keretek közé. Ugyanakkor az APEH-ről rendelkező 2002. évi LXV. törvény nem teremti meg az APEH - a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéhez hasonló - viszonylagos politikai függetlenségének garanciáit: az APEH elnöke nem kapott biztosított mandátumot, a pénzügyminiszter lényegében diszkrecionális alapon nevezi ki és menti fel.

A leglényegesebb pozitív változás szerintem az, hogy az ÁPV Rt. és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság a MEH-től a Pénzügyminisztériumhoz került, egyszersmind meghirdették a privatizáció folytatását. E két szerv Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterhez rendelése korábban alapvetően azt szolgálta, hogy a miniszterelnök személyes akarata az állami vállalatok humánpolitikai és gazdasági ügyeiben érvényesüljön, a pénzügyminiszter viszont nyilvánvalóan jobban képes szakmai szempontok érvényesítésére és nagyobb távlatban egy egységes állami vagyonpolitika kialakítására. Az ÁPV Rt-nél megszűnt a túlzott centralizálás - az elnöki és a vezérigazgatói tisztséget ismét szétválasztották.

A számos részletében ma is homályos új állami vagyonpolitikának lényeges eleme a privatizáció folytatása és két-három éven belüli befejezése. A 2002. évi XXII. törvény a tartós állami tulajdonban kötelezően megmaradó vállalatok körét jelentősen csökkentette (bár sok túlzás is tapasztalható volt, például az összes Volán-vállalatot nyilván nem lehet privatizálni, erősen vitatható a Tankönyvkiadó privatizálása is, eredetileg a Szerencsejáték Rt. is szerepelt a csomagban). A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon, illetve a kincstári vagyon sorsára nézve azonban nincs még stratégiai koncepció - ezt részben az államháztartási törvény, részben a privatizációs törvény kéthónaponkénti módosítása is jelzi. Az államháztartási törvény napjainkra szinte áttekinthetetlenné, jogszabályszörnnyé vált. Ugyanakkor pozitív szerintem a privatizáció után fennmaradó vagyon és a kincstári vagyon összekapcsolási kísérlete a 2003-as költségvetésben, illetve az államkincstár egységes intézményének igénye (az Államháztartási Hivatal és az Államkincstár Rt. egységesítésével).

Az államháztartási szabályok kijátszásának egyik fő eszköze az 1998-2002-es periódusban a Magyar Fejlesztési Bank Rt. volt, amelynek jogállását a 2001. évi XX. törvény számos alaptörvénnyel (társasági, hitelintézeti) ellentétesen állapította meg. Ezért helyes intézkedés volt, hogy - már júliusban - a 2002. évi XXIII. törvény módosította az ÁFB-törvényt, és megváltozott az MFB vezetési rendszere. Ugyanakkor a változások mértéke még nem elégséges, és a bank az új kormány alatt is államháztartási szempontból kifogásolható feladatokat kapott (az Európa-tervvel kapcsolatosan is), fejlesztési intézetté való átalakítása pedig - amely eredetileg tervbe volt véve - nem halad kellő ütemben.

Mint volt róla szó, az Orbán-kormány a közigazgatás politizálására irányuló egyik legalapvetőbb intézkedése a kiemelt főtisztviselői (főtiszti) intézmény bevezetése volt. A rendszerváltozás utáni bürokrácia súlyának növekedését jelzi (miközben ez az állomány szakmailag jelentősen leromlott), hogy a Medgyessy-kormány nem törölte el ezt az intézményt, hanem a 2002. évi XVIII. törvénnyel csak a legkirívóbb túlzásait szüntette meg, erősítve a főtisztviselők iránti szakmai követelményeket, közigazgatási gyakorlatot követelve meg (a pályakezdők főtisztviselővé való kinevezése az egyik legjelentősebb politikai visszaélése volt a korábbi kormányzatnak), és a „bebetonozás" időtartamát is jelentősen csökkentette (5 évről 2 évre). Már 2002 őszén megkezdődött az eltávozott-eltávolított főtisztviselők helyén a 300 fős főtisztviselői kar feltöltése (egyelőre e terén szakmailag megkérdőjelezhető jelentősebb kinevezés szerintem nem volt).

A bürokrácia és főleg a vezető állások csökkentése - a kormányprogrammal szemben - a Medgyessy-kormány első félévében sem sikerült, sőt a vezető állások politikai okokból való felszaporítása a korábbi kormányhoz hasonlóan a Medgyessy-kormányt is jellemzi. Változatlanul nemcsak a hadseregben érvényesül a „több tábornok, mint őrmester" szindróma. A kormány igyekezett ugyan maximálni a minisztériumokban alkalmazható helyettes államtitkárok számát, de részben a kormányhatározatban is vannak jelentős túlzások (például az Oktatási és az Egészségügyi Minisztériumban 6, a Gyermek, Ifjúsági és Sportminisztériumban 5 államtitkár-helyettes van), részben rendszeressé vált a Magyar Közlönyben is közzétett államtitkár-helyettesi, államtitkári javadalmazással rendelkező hivatalvezetők - kabinetfőnökök -, (fő)csoportfőnökök beállítása. Hasonló általános gyakorlat lett miniszteri biztosok foglalkoztatása, miközben - egyébként helyesen - a 2002. évi XVI. törvény módosította a miniszterek-államtitkárok jogállásáról szóló 1997. évi LXXIX. törvényt, és visszaállította a címzetes államtitkári kinevezés lehetőségét. (Ezt persze elsősorban önálló országos hatáskörű szervek vezetőinél kellene alkalmazni.) Megszűnt viszont 2002 végére a kormánybiztosok kinevezése, ám megmaradt a jogilag nem szabályozott, bizonytalan tartalmú kormánymegbízotti-kormánymeghatalmazotti intézmény.

A Medgyessy-kormány - értékítéletem szerint sajnálatos módon - részben a politikai ellenfelének a választások után folytatott destabilizáló-delegitimáló törekvései, részben a kétségtelenül elért politikai sikerek alapján 2002 végétől egyre jobban eltolódik a politikai-kommunikációs kormányzás irányába. Egyre erősödött a politikai nyomás a Medgyessy-kormányra, hogy fejtsen ki harsogó propagandát, hirdessen meg világraszóló terveket - ahelyett, hogy visszafogott, halk és hatékony menedzseri kormányzást folytatna, amelyre a miniszterelnök személye is predesztinálná. És ez a nyomás eredménnyel is járt: Medgyessy már vezérhez illően egyes számban mondta el országértékelő beszédét, és e beszédből meglepő módon megtudhattuk, hogy hisz a köztársaságban. Az Európa-terv lassan versenybe szállhat a Széchenyi Terv vízióival. Medgyessy már Orbánhoz hasonlóan informális kormányüléseket tart, vonatozik és gátakat szemlél, és arra biztatja minisztereit, hogy bátran politizáljanak, használják ki a kommunikációs lehetőségeket (ehelyett érdemi munkát kellene végezni, irányítani a minisztériumi apparátusokat). Ahogy Orbán a választási vereséget kommunikációs hibáknak tulajdonította, Medgyessy is - tartalmi hiányosságok helyett - kommunikációs hibákat vet a kormány tagjainak szemére, holott a kormányhoz kerülő előterjesztések alacsony színvonala, az uniós csatlakozás előkészítésének súlyos koordinációs hibái, a kormányzati döntések indokolatlan elhúzódása, illetve a döntések végrehajtásának elmaradása nem kommunikációs (vagy politikai) hibák eredménye, hanem szakmai problémákat jeleznek.

Eredmények persze e körben is vannak. A testületi kormányzás lényegében helyreállt. Medgyessy Péter egyéniségéből is következett a csapatmunka erősítése, de ez adódott a miniszterelnök pártonkívüli létéből, az MSZP elnökének külügyminiszterként való szerepvállalásából és abból is, hogy az SZDSZ parlamenti súlyánál jóval erősebben szerepel a kormányban. Ugyanakkor a miniszterelnök túlzott szerepvállalását politikai okokból több területen kikényszerítették: Medgyessy három kabinetet vezet az ötből (például az Ifjúsági és Oktatáspolitikai Kabinetet is), de ő vezeti a Romaügyi vagy az Idősügyi Tanácsot, a Népesedéspolitikai Kormánybizottságot is.

A minisztériumi struktúra felépítését is túlzottan befolyásolják a politikai szempontok. Így például a humán tárcák közül csak az egységes egészségügyi és szociális tárcát merték létrehozni, az erős, egységes kultúrtárca helyett három csökkentett hatáskörű kváziminisztérium működik (főleg a NKÖM és a GYISM tekinthető ilyennek). Nem tűnik szerencsés döntésnek a Gazdasági Minisztérium hatáskörei jelentős részének „kitelepítése" külön minisztériumokba, illetve hivatalokba (foglalkoztatáspolitika, nemzeti fejlesztési terv, innováció) és e funkcionális tárca ágazati közlekedési minisztériummal való fuzionáltatása. A legnagyobb problémát azonban szerintem a Miniszterelnöki Hivatal változatlan - de a Fidesz-kormánytól eltérő jellegű - túlpolitizálása okozza, amely 2002-ben rendkívül rontotta a MEH működésének hatékonyságát.

A MEH-re mint szakmai szervre az összkormányzati szemlélet érvényesítése és a kormányzati munka összhangjának biztosítása érdekében feltétlenül szükség van. A MEH azonban - miniszteri vezetése ellenére - egyfelől nem minisztérium, hanem a miniszterelnök és a kormány mint testület munkaszervezete, másfelől nem kancellária (mint ahogy a tömegkommunikációban nevezik), és nem láthat el szuperminisztériumként más minisztériumokat irányító funkciókat. Ezért volt helyes, hogy a Medgyessy-kormányban megszűntek a minisztériumokat „fogó" referatúrák és az ezeket irányító államtitkárok, valamint elkerült a MEH-től az állami vagyont irányító szervezet is. Mindez lehetőséget adott volna a MEH politikától való viszonylagos mentesítésére, amit az is jelzett, hogy a MEH élére eredetileg nem politikus, hanem közigazgatási szakember került.

Hangsúlyozni kell persze, hogy bizonyos politikai feladatokat a MEH-nek szükségképp el kell látnia - ilyen politikai feladat például a parlamenti frakciókkal vagy a civil szervezetekkel való kapcsolattartás. Az is lehetséges, hogy egyes - minisztériumokhoz nem kapcsolható - politikai felügyeleti funkciókat (lásd titkosszolgálatok) a MEH politikai államtitkára lát el (a korábbi tárca nélküli miniszter helyett). De az már például vitatható, hogy a koalíciós pártokkal való kapcsolattartás - ráadásul az ahány párt, annyi államtitkár elv alapján - a MEH-ből látandó-e el, és erről nem a pártok maguk gondoskodnak.

A legalapvetőbb törést az okozta, hogy a MEH-be beépültek - már az elnevezés is önellentmondás - „meghatározott szakmai feladattal megbízott politikai államtitkárok", mégpedig nem kis számban és zavarosan (egyesek kormánymegbízottak, mások nem, egyesek maguk vezetik hivatalaikat, mások hivatalának külön elnöke van, és olyanok is vannak, akiknek nincs hivataluk stb.). Kis (al)ágazati vagy funkcionális minisztériumocskák működnek a MEH-ben, mint például a területfejlesztés vagy az idegenforgalom. A MEH eltúlzott hatáskörű, ezáltal túl nagy és rendkívül nehézkes szervezetté vált, a tárcákkal számos párhuzamosság alakult ki, és a tárcáktól elvont feladatok ellátása nemhogy felgyorsult volna, éppenséggel lelassult, a kormányzati munka pedig szétesett. A politikai nyomás alatt a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter nem a kormányzati munkát irányította, hanem politizálni kezdett a Parlamentben (ennek következtében vele is politikusként bántak el). Az ellentmondás feloldását pedig 2003 februárjában nem a MEH közigazgatási szerepe erősítésével kísérelték meg, hanem ellenkezőleg: a MEH élére profi politikus került, a miniszterelnök kabinetfőnöke alatt pedig kis MEH-ként kialakultak részben a minisztériumokkal való kapcsolattartást célzó, részben a miniszterelnök saját kommunikációját felerősítő, részben a stratégiai politikai tervezést szolgáló egységek. Ez újabb kettősséget jelent. Harminc év óta először fordult elő 2003 márciusában, hogy az alapvetően közigazgatási feladatokra profilírozott MEH három legfelső vezetője közül egyik sem közigazgatási jogász (Zsuffa István is távozott a MEH-ből).

A Magyarország Politikai Évkönyvébe készült nagyobb munka egy részéből átdolgozott tanulmány.

¹ Tölgyessy Péter már 1998 szeptemberében (Magyar Nemzet) „elnöki rendszerhez közelítő kormányzati felállásról" beszél. A „Kalandozások kora" című cikkében (Magyar Nemzet, 1998. december 24.) így ír: „A kormány jobbára az elnöki rendszerek logikája szerint működik." In: Elégedetlenségek egyensúlya. Budapest, 2002, Helikon. 314., ill. 327. o. Debreczeni József: „Orbán Viktor kezdettől nagyon tudatosan törekszik az egyszemélyes miniszterelnöki hatalom növelésére, s ennek érdekében minden alkotmányos lehetőséget kihasznál." Lásd Debreczeni József: Orbán Viktor. Budapest, 2002, Osiris. 366. o.

² Körösényi András: Parlamenti vagy „elnöki" kormányzás. Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, 2001/20., illetve Az Orbán-kormány és a kormányzati hatalom szerkezete 2001-ben. Magyarország Politikai Évkönyve, 2002. I. kötet, 17-37. o.

³ Részletes feldolgozását lásd: A kormányzati intézményrendszer és a politikai stratégia. Magyarország Politikai Évkönyve, 2002. I. kötet, 54-90. o. Lényegében a Körösényi előző lábjegyzetben említett tanulmányával megegyező megállapításokat tartalmazza az én tanulmányom is, a különbség az, hogy Körösényi ezt a prezidenciális kormányzást alapvetően pozitívan, én negatívan ítéltem meg.

⁴ Debreczeni: i. m. 392. o.

⁵ Az idézet Stumpf István a Népszabadságnak 1998. október 24-én adott interjújából való.

⁶ Szalay Erzsébet: Oroszlánok és globalizáció. Budapest, 1999, Új Mandátum Kiadó. 17. o.

⁷ Debreczeni: i. m. 395. o.

⁸ Tölgyessy Péter: Orbán-korszak születik? HVG, 2002. április 15.

⁹ Tóth Gy. László: Választások és változások 1998-ban. A polgári jobbközép alternatíva. Magyarország Politikai Évkönyve, 1999. 301-302. o.

¹⁰ Csizmadia Ervin: A polgári demokrácia revíziója. Magyar Hírlap, 2002. március 1.

¹¹ Dessewffy Tibor: Az új elit kovácsa, avagy a magyar Sturm und Drang. Magyarország Politikai Évkönyve, 1999. 281. o.

¹² Kupa Mihály szerint a beszedett adók mintegy 10 százaléka „tűnt el" ilyen módon. 168 Óra, 2002/3.

 

 

¹³ Lásd Matolcsy György „Credóját" az Első emlékeink. A Széchenyi Terv világa című kitűnő könyvében. Budapest, 2003, Válasz Könyvkiadó.

¹⁴ A MEH politikai jellegéről egyértelműen Stumpf István a Magyar Nemzet 1998. június 27-i számában: a MEH „...a posztkommunista érdekhálók megkötő ereje ellensúlyozásának szerve".

¹⁵ Az Orbán-kormányban az FKGP-vel való nyílt koalíció mellett burkolt koalíció is volt - az MDF-fel (Dávid Ibolya minisztersége és több államtitkári hely), a volt KDNP-vel (Harrach Péter miniszteri posztja), illetve az MDNP-vel (politikai államtitkári helyek - Pusztai Erzsébet, Pálinkás József). Az MDF kivételével a ciklus végére a burkolt koalíció tagjai vagy távoztak, vagy beolvadtak a Fideszbe.

 

 

¹⁶ Ezt értékeli úgy Debreczeni József, hogy Orbán Viktor és csapata „erősebb a kormányzati kommunikációban, mint magában a kormányzásban". Debreczeni: i. m. 437. o.

¹⁷ Debreczeni szerint Orbánék „ügyvédként" és nem jogászként politizálnak. I. m. 494. oldal.

¹⁸ Tölgyessy: Elégedetlenségek egyensúlya i. m. 328. o.

¹⁹ Sport Plusz, 2002. március 24. A könyökhasználat és a néhány provokatív mondat azonban nem a szabályokon belül, hanem kívül van, Orbán sporttárs.

²⁰ Kéri László-Petschnig Mária Zita: A békés átmenet után a békétlenségben. Magyar Hírlap, 2002. március 1.

²¹ Debreczeni József: Kooperáció és konfrontáció a pártpolitikában. Magyarország Politikai Évkönyve, 2001. 101. o.

²² Debreczeni: Orbán Viktor i. m. 393. o. Továbbá: „Mert egy dolog teljesen biztos: ha a választás eredményeként a globális erőtér helyi rezidensének tűnő Medgyessy Péter vezette szocialista-szabad demokrata koalíció jut uralomra, az egészet el lehet felejteni." Uo. 528. o.

²³ Tölgyessy: Orbán-korszak születik i. m.

²⁴ Tölgyessy: Elégedetlenségek egyensúlya i. m. 328. o. A HVG 2002. április 15-i számában (Orbán-korszak születik i. m.) Tölgyessy azt írja, hogy ha a Fidesz győz, a „rendszerváltozás több hagyományával szakító kormányzás szilárdulhat meg".

²⁵ Csizmadia Ervin: A polgári demokrácia revíziója. Magyar Hírlap, 2002. március 1.

²⁶ Babus Endre: Minta értékek nélkül. HVG, 2003. február 8.

²⁷ Bogár László szerint az Orbán-kormány „nép-nemzeti szuverenitásőrző", a Medgyessy-kormány viszont a „globálkomprádorok" kormánya. Népszabadság, 2003. január 4.

²⁸ Gyurcsány Ferenc: Az új szociáldemokrácia, avagy milyen legyen a piacgazdaságra épülő európai demokratikus Magyarország. Népszabadság, 2002. szeptember 23. A polgári balközép. Népszabadság, 2003. február 5.

²⁹ Szilágyi Ákos: Totális kampány. Népszabadság, 2002. május 11.

³⁰ Lásd a Debreczeni Józsefnek adott interjút 2002. május 4-én. Debreczeni: Orbán Viktor i. m. 565. o.

 

 

³¹ Uo. 555. o.

³² Orbán Viktor interjúja a Magyar Nemzetben 2002. július 6-án. Arról, hogy ez a második-harmadik hely hogy jön ki, ha az MSZP-nek több mandátuma van a Fidesznél, az MSZP-SZDSZ-nek pedig együtt több, mint a Fidesz-MDF-nek együttesen, erre magyarázatot szokás szerint nem kapunk.

³³ Amiről Stumpf beszél, hogy az MSZP „jól szervezett informatikai hálózatával választókat toborzott", lehet, hogy igaz, de részben nem választási csalás, részben a Fidesz hasonló eszközökkel hozott „még egy embert". A választási csalás vádja kicsit komikus az ellenzékkel szemben, hiszen a választásokat a kormány belügyminisztériuma szervezi, az OVB elnökét és tagjait a kormánypárt-frakció az ellenzék tiltakozásával választotta meg 2002 végén stb.

 

 

³⁴ A Mécs-bizottság eléggé sportszerűtlen eljárása (bár a golyót találó - a Medgyessy múltját vizsgáló - Balogh képviselő eljárását nehéz túlszárnyalni) jól mutatja a múltvizsgálat bumeránghatását: a jobboldalon az előzmények figyelembevételével érthető módon több ügynököt lehet találni, mint a balon.

³⁵ Az EU-csatlakozást belpolitikai feltételekhez kötő Orbán-nyilatkozattól az MDF azonnal határozottan elhatárolta magát, politikai kalandorságként értékelte azt.

 

 

³⁶ Ennek hiányát a kormány is észlelte. Feltámasztják a MEH-ben a korábbi stratégiai egységet, és megjelenik Gyurcsány Ferenc mint a kormányfő stratégiai főtanácsadója.

 

 

 

³⁷ Ezt nevezi Lipovecz Iván A megmaradás törvénye című, a HVG 2003. január 4-i számában megjelent cikkében kormányzati fiaskónak.

³⁸ Bauer Tamás: A Terror Háza. Magyar Hírlap, 2003. január 31.

 

 

³⁹ A kormányzó erők egyébként nagy méltányosságot tanúsítottak mind az MNB monetáris tanácsa, mind felügyelőbizottsága összetételénél. Például László Csaba Urbán László ismert fideszes gazdasági politikust jelölte a monetáris tanácsba, a kormánypárti képviselők megszavazták az MFB volt elnökének, Baranyay Lászlónak tagságát az MNB felügyelőbizottságába.

2003 tavaszára - szerintem sajnos - érzékelhetővé vált, hogy a Medgyessy-kormány éppúgy politikai kormánnyá kezd válni, mint elődje, „csak" politikai stratégiája más a „nemzeti közép" ideológia jegyében. Kérdéses, hogy ez a kormány így képes lesz-e „menedzseri", „ügyvezetői" feladatait hatékonyan teljesíteni, megtalálni a középutat a politikai, a kommunikációs és a szakmai feladatok között. Ne feledjük, 2002-ben Orbán Viktor óriási destabilizációs nyomása még egybetartotta mind a koalíciós pártokat, mind az MSZP-n belüli politikai csoportosulásokat. 2003-ban ez a nyomás lényegében megszűnt, így a belső ellentétek növekedése várható. Viszont most már mód lenne valóságos kormányzati teljesítményt nyújtani, amelynek hiányát tartósan a legjobb kommunikáció sem tudja elrejteni.