Idegpályáim emlékezete - A hős

Az ég vörös volt, kék, szürke és fehér. Keleten. Nyugaton barna, sárga és zöld. Minden hajnalnak nagy várakozással tekintettem elé, s korai ébredésem okát szívesen láttam abban, hogy szemtanúja lehetek, amikor a nap egy reggel nyugatról indul el dél felé.

A hajnalok nyirkosak voltak, sötétek, s mert párszor az óra csörgését átaludtam, meg kellett tanulnom csukott szemmel futni az utcán.

A levegő hideg volt és nyirkos, a bőröm fáradt, s ha ők találkoztak hajnalban, részben, ebben a részben kínzónak véltem az életet.

Nem telt az idő, legalábbis úgy tűnt, életem végéig minden reggel ilyen lesz. Fogkrém a számban, és hiába a napi tiszta fehérnemű, a nap első tíz percében leizzadtam. És azt hittem, nincsen visszaút.

Nagyon sokáig tanultam a kiszolgáltatottak, az életsorssal rendelkezők szerepét, s hogy a nap egyetlen alkalommal sem bukott elő nyugatról, számomra azt jelentette, van egyfajta rend a világban, melyet, ha jót akarok, követnem kell. És ha hűen követem, meglesz a jutalmam.

Bizonyos dolgokról azt gondoltam, hogy ezek már a jutalmaim. A jutalmam egy része. Előjutalom. Ajándék az eddigi türelemért és kitartásért. De hogy mik voltak ezek a dolgok, ma már nem emlékszem, annyira hétköznapiak lehettek.

Néha rosszul állítottam be az órát, és legalább tíz perccel hamarabb elindultam a kelleténél. Apró jelekből tudtam, hogy ez történt. A bolt elé nem hozták meg a tejet. Vagy Dezsőéknél még lent volt a redőny. Ilyenkor úgy gondoltam erre a tíz percre, mintha benne egy egész nap átalvását veszíteném el.

A levegő hajnalban tiszta volt, nem is tudom most, milyen tiszta. A föld és a fű szaga aromaködként lebegett a járda felett, amelyen oly kitartóan haladtam előre. Mindennap. Minden előre, ugyanott.

A megállóig egy L alakú úton jutottam el, előbb a rövidebb, majd a hosszabb szárán. Ha bizonytalan voltam az idő felől, a kisebbik részen rohantam, mert a sarokból már megállapíthattam, érdemes-e tovább futnom, vagy nem.

Néhányszor lemaradtam. De olyan nem volt, hogy ne indultam volna el otthonról. Mindig meg kell próbálni, csak úgy füstölt bennem az öntudat. Menni kell, és az utolsó pillanatig van remény. S amikor először futottam hiába, csak néztem a ködbe fúródó jármű után, aztán leültem az árok szélére a nyirkos fűbe, és azon gondolkoztam, na, ebből most mi következik.

Persze semmi, mondom most roppant józanul, mintegy a világot elfogyasztva magam körül, hogy itt ülhessek a teljes tanácstalanság legközepén, amiből aztán már végképp nem következik semmi.

És ha mégis elkaptam az utolsó pillanatot, és sikerült fölszállnom a járműre, elégedett voltam magammal, büszke, néztem, látja-e mindenki rajtam, miféle hőstettet hajtottam végre az imént. Elértem, pedig lehetetlennek látszott, szerintem már senki nem adott volna esélyt. És mégis megcsináltam. Tudtam, ez a nap az enyém. De ugyan ki is akarta volna elvenni tőlem!?

Olykor, ha időben elindultam is, a párás levegő, a kevés alvás miatt elálmélkodtam. Elgondolkodtam. Valami járt a fejemben, s ilyenkor a világgal azonnal elvesztettem a fonalat. A lépteim lelassultak, s ha valaki megkérdezte volna, hogyan kerültem otthonról a megállóba, nem tudtam volna válaszolni. Persze csak akkor, ha őszinte vagyok, hiszen túl sok útvonalon nem mehettem.

Miről is ábrándoztam ilyenkor? Jó volna tudni. A televízió adása nagy hatással volt rám, s nyilván az esti képkockák közül többet újra visszaidéztem a magam módján. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem tudtam határt vonni a fantáziám, a tévéadás és a valóság között, ám hiába vontam volna határt, ha a fejemben lévő agy működése számára nem létezett ilyen határ.

Hajnalban olykor még égtek a csillagok, különösen egy, amelyik távoli fényszóró hatását keltette, s elég volt csak fölpillantanom az égre, máris nekilódult a fantáziám, s leginkább az űrkutatás volt az a terület, amely elbizonytalaníthatott volna, ha a képzelet és a valóság közti határt keresem. De nem kerestem. Nem kellett keresnem. Azt hiszem.

A hold kiszámíthatatlanul járkált az égen. Volt, hogy velem együtt kelt, és a kapunk fölött, a templom irányában bukkant föl óriási sárga gömbje. Ilyenkor gyakran hittem azt, hogy ez is a jutalom része. Hogy korán kelek, de legalább a holdat láthatom. És egészen közelről, ahogy napközben nem lehet.

Azt is gondoltam még a holdról, hogy fénye különös hatással van az emberre. Kire hipnotikus, kire másmilyen. Énrám nem volt hipnotikus hatással, csak figyeltem a sötétben, hátha elárul valamit magáról, de nekem nem tette. Soha nem tudtam a holdra nézni, ha zaj volt körülöttem.

Sokáig nem volt út a házunk és a megálló között. Nem olyan nagyon sokáig, de egy darabig. Viszont vezetett ott egy egészen jól kitaposott csapás, amit olyan mesteri vonalvezetéssel szegélyezett a fű, mint a félkopasz férfi fejbőrét a hajszálak. El nem tudtam képzelni, mit csinálnak ezek az emberek a fejükkel, hogy a hajuk így kikopik.

Az út különböző szakaszokból állt, attól függően, kinek a háza előtti részt veszem. Legszívesebben a salakot hordták rá, téglatörmeléket, és volt egy félúton lévő kiemelkedő rész, amely főleg sárga agyagból állt, esőben csúszott, mint a meszes. Ez a rész úgy fél méterrel volt magasabb az út többi részénél, nem többel, és mégis, ha siettem a megállóba, és fölfutottam rá, úgy éreztem, a világ fölött járok, és tán le se esek egy darabig.

Eleinte komoly feladatnak gondoltam a buszhoz való pontos eljutást, aztán később, ha lehetett, summantottam. Jól sejtjük, mit jelent ez a szó. Reggelente egyre többször néztem farkasszemet magammal a tükörben, s bár a lámpa közvetlenül a szemembe világított, a szám körül néha bohócosra festett a hab. Bohócosra, akit nem szerettem. Nagyon is gyerekesnek tartottam. Álnak. Aki durva illúzióval csalja meg a gyerekeket, úgy próbál belőlük mosolyt kicsikarni estéről estére, hogy ő maga már semmin nem tud nevetni. Biztos voltam benne, hogy a leplezés miatt kell az arcát befesteni.

Néha alig aludtam csak öt vagy hat órát. A szemem égett, de a lelkiismeretem tiszta volt. Úgy éreztem, tudok mindent, mindenre fölkészültem. S egy ideig ez így is volt, mindaddig, amíg azt gondoltam, mindenre föl kell készülnöm.

Csak azt nem tudom, honnan, miféle berögzött megszokás vagy ellesett érzés vagy belém szült intelem volt ez a lelkiismeret. Miért kellett ezt éreznem, amikor másfajta érzések meg elkerültek. Például megbánást soha nem éreztem. Azt gondoltam, minden úgy van jól, ahogy csinálom. És ezt most is így gondolom, annak ellenére, hogy próbálnak elbizonytalanítani.

De a lelkiismeret-furdalást, ezt a randa szót, máig nem tudom, honnan, melyik bogáncsosból szedtem össze. Nem, nem tévedtem. Ez nem azonos a megbánással. A megbánás a tettet követné, a lelkiismeret-furdalás pedig nekem a tett előtt jelenik meg, ez osztályozza, mit tehetek meg, és mit nem. Pontosabban osztályozta. Ma már sehol nem érzek lelkiismeret-furdalást. Forradalmi pillanat: a menny és poklok világa kihunyni látszik a statiszta világmodell szerint, miközben helyette nincs még semmi, vagyis inkább a semmi van, mint kaland, ami egy percig sem téveszthető össze a pusztulással. Esetleg a tisztulással, ha semmi kizárólagosságában nem hiszünk.

Miközben ilyen mondatokat formál képzeletbeli szám, mi más hűsítené jobban a felforrott agyat, mint visszaidézni az elmúlt hajnalokat, melyeknek végtelen helyben topogása volt az út eleje, ami idáig elhozott, s bár most nem úgy látszik, hogy a kör bezárul egyszer, s valamely kegyelmi állapot újraéleszti a világot, mely az ismétlődések randevúján növelt vaskos kérget egyelőre képtelen levetni, még sincs semmi kizárva, hogy hősünk egyszer elnyeri jutalmát, még akkor is, ha az maga a totális bukás.