Szakmámra gondolni
A tényleges szaktársaknak...
Szakmámra gondolni se szeretek,
mégis minden második percemet
- két elmedobbanás közé
permetként odapergetett
légi semmi - kéri, ami övé.
Nem lennék légi semmi én magam,
állandó névvel, lakhellyel ruházni
engem nem kellene,
de szakmámnak volt némi kelleme,
ez mára odavan,
inkább fél-tétlen, robot-se akármi.
Két elmedobbanás, meglüktető perc
közén a legjobb gyalogolni, de
mihelyt - nem is a ház
kapuján - kilépek, már nem tudom, hova
lenne sora menésnek; hasmenések,
vizelések gyötrelmei kísérnek,
félelmek, elintézendők; és tétova
álldogálások gátolnak, hogy hazatérjek,
onnét, ahová már alig is vágytam,
így élek azonban szívemben
még mindig ott lakozgató szakmámban,
bánnám, ha menne Északnak, Keletnek,
Nyugatnak, Délnek,
ki ne újítsam sérvemet, keveset cipelek,
alig robotolok, magammal szakszerűtlen kitolok,
azzal, hogy - de minek éljek? - ma is szakmámnak élek.
Egy régi varrat
Mint ha egy régi varrat, mit a test
feldolgozott egy-sejtig, miriádnyit,
mégsem maradhatna így mindhalálig,
nyugodva, mint magad majd, egyenest,
nyújtózó, a nagy napfényben, mely a
közönséges, napra-nap jeltelenség,
és nem tudja, mi romlásod, szerencséd,
lazulni kezd, bár rég nem önmaga,
vagy analógiát szolgáltat más helyednek,
megugratja, mint te a sort, a rendet,
mert ki mondta, hogy jeltelen, amid -
hiába vigyázod sokszor felejtett,
viseleten-túlinak hitt varrataid,
egyszerre megugranak, villámló pusztulásaid.
Talán mégsem bírtál teljes alhasból csak a csendnek
hódolni, tenni, nem tenni, amire az aszkézis tanít.
És bicskát nyitsz, sebészkést, mely kinyit,
vagy nézed helyette a kórház legfelső emeleteit...
Portré délen
Mint porát széttiport agyagedénynek
a szél összerendezi, nézlek,
hogy e délutánt, mint gyűrt papírlapot,
ibolyakékbe áztatod.
A teraszon ülünk,
fehér csészék előtt,
s elgondolom a babérliget árnyait
feszített vizen, bedőlt
ablakok tükrét, lámpasorban
a virágok vörösét, nézlek,
ahogy az orr finom vonalán
a fény fel-felragyog,
s barnáll ablakod
szegletén egy veréb csőre,
tolla, lába, s te
kihajolsz rebbent szárny után,
mintha már angyalként -
elhull a mag.
Roncsolt magnószalag
Dukay Nagy Ádámnak
Talán egy kései nyárban,
napsütötte sávban, lesz álmod
örök, mint cethal gyomrában
imáid, ha értük leszállnod
se hited, se fény
festette remény -:
egyedül reggelizel, s a szobát
nézed, mely mintha apró ablakok
vissza-fényein az utcakép osztott
egésze, dereng, vagy mintha vízben,
s nyár piroslik a gyümölcsízben,
csésze teában.
Oly üres az ég,
Kioldja ócska cipődet,
s kőedényeket rendel eléd,
kékjét, hogy abban fürödj meg.
Portré délutáni fényben
Azt mondta: „Később majd
megbánod, hogy nem szeretsz"-
öt óra tájban mondta ezt.
A kezét néztem, a pici ráncot
szájszegletén, ahogy az é-
telt elém rakta,
öt óra körül járt, mondom, a
Körút felé mentem, s vissza-
intettem neki vállam felett,
intett nekem, mondom,
öt óra lehetett, azt
mondta: „Később majd
bánni fogod." S mégis
gyakorta felismerni vélem,
utcán, kirakatok tükrében;
s aludni is -
a testhelyzet -
mintha anyaméhben.
A halált, azt megírja
Orbán Ottó halálára
A halált azt megírja még a költő,
vagy többet is, de ennyit minimum.
Mindegy, hogy huszonnégy vagy hatvanéves,
hogy viszonyul az élet fűszeréhez,
a vershez: egyszer úgyis beleun.
Számtalanszor írt szép verset a versről,
hogy eszköz is, nem költőkopjafa:
merész tanulság, átok, szemtelenség
növő fajunkból kivonni az eszmét,
mielőtt végső versünk hangzana.
A többi, mi van: ugráló csajok még
körülöttünk, évre év, lázra láz,
füstös hamui annak a jelennek
melynek szuronyeszméi megjelennek:
halál előtt a nagy partszakadás.
Egy klasszikus látomás: vissza-átszól
ki-tudja-hogy, lehet hogy héberül,
de érthetően. A találkozástól
megszeppent ifjú költő, én, talán csak
kérgét érzem hangjában a halálnak:
„Üzend meg minden olvasónak,
versed olvassa versileg,
nem prózaféle láthatólag,
jambust okád meg rímeket,
a szó, mely eszköz, ismeret,
bölcsen mély szánkba visszaolvad:
ha voltak nők vagy istenek,
szépek úgy lesznek, hogyha holtak."
Kín
Sejtem ám én a tervét, Jó Uram,
hiába halogatás, évek,
agyamon Önnek sunyi keze van,
azon át vágja rám a léket,
nem csap be Ön, már húszas éveim
közepén járok: épp alatta.
Sejtem ám én a tervét. S ez a kín.
Legyen úgy, ahogy Ön akarja.
Egy nyár eleji vers zuhog elő
darabonként a júniusi napból!
Körötte szájak tátogása
csitt-csat, csattog még odafönt
száradó nyálaikban ázva.
Négyszöget alkotnak a szájak,
az átlójában ott a részeg
napból kiszakadt versidézet,
a fénygömb süt, de nem parázslik,
csak lenéz, hogy valahogy értse
a vers zuhanó hieroglifáit.
Egy nyár eleji vers zuhog elő,
folyton a fényhez koccan szédülése.
Azért is, mert
Hosszú éveken át egy burok állaga véd;
sárgul benne az ősz, őszül benne az ég.
Még szeparál, ki-be zár néhány ósdi szabály.
Ott van mind a falon, rejtve a képek alatt;
rejtve, ha úgy akarom - rejtve, ha nem. S a jelen
mint kegyelem - vagy a helyzet maga - összecsomóz
minden idővel, időben. Nincsen panaszom
senkire, semmire - csak már ne sziszegj bele most
semmibe, és ne beszélj félre, atyámfia; kár
lenne perelni bután és szaporán. Igazán
itt a hazám, beszövik földjét mind az erek;
könnyű léggyökerek fonnak rám karokat,
s rám is süthet a nap néhanap. Álmaimat
madzagon árulom, orrodra kötöm, kötözöm -
Akár a moziban
Semmire sincsen idő. Cúgos a tér. Levelek
hullanak - és viszi már őket a szél idegen
tájakon át. Lilaszín szalmavirág vacog egy
zöld kalapon; tekereg, megtöretik, leesik -
macskakövekre tapadnak dúlt szirmai mind.
Felgyorsulnak a lépések, szinte futunk,
már csak a cél szugerál. Nagykapukon, kicsiken
még bejutunk, kijutunk, mint a vidám, rohanós
filmeken, úgy. Nevetés nélkül. Amúgy nehezebb
lenne. Komoly, szigorú gallérból navigál
orrunk, mert levegőt szívni alig lehet. Így
nem jutok el haza ... törvény a szabályos iram.
Szúrhat az oldalam, elszabadulhat az ősz,
lábakon és utakon lábamnak nyoma van.
Maholnap
Teddide-teddoda lét, egykutyaság. Konyakos
meggyet eszem, pralinét. Hozzám édesedik
- gondolom - egyszer a földem, s a világ befogad
mint rokonát, gyerekének szédült gyerekét.
Sírva-nevetve hagyom, hogy beborítson a még
télen szőtt takaróm illata, színehagyott
kendők és szalagok fodrozzák a selyem
múlt idejét. Valahogy már jó lenne a csend
mély kútjába merített hitemet szem előtt
tartani, látni a lángot majd legbelül is,
látni a célt magamon túl. Mert tudni lehet,
hogy kusza léggyökerek nyúlnak a semmibe rég,
és öreg este lesz indáimon innen. Elég
egy rossz, csapnivaló pillanat - éppen elég.
átírások
3
ahogyan írják sokáig úgy ejtettem
múltkor egy lengyel szakos kolléga szólt
hogy tinyecnek kell mondani
különben mindegy
alig emlékszem valamire
csak a templomerőd kőfalára a kihalt hegyen
a temető vaskeresztjeire
és hogy szakadt
lecsorgott kövön kerítésen rozsdás kereszteken
sárga esőkabátodon
amit németországból hoztál
és nagy volt rád
mert úgy vásároltad
hogy ha kell felvehesse a férjed
aki majd lesz
néha én is hordtam
szakadt az eső folyt le az arcodon
a sárga kabáton
nyolcvanötben
tiniecben
4
bementünk a vonaton a vécébe
a koszos tejüvegen át láttam a fák árnyékát
ahogy rohannak mellettünk
vadul zakatolt minden
akkor kopogtak
később megint
erélyesebben
úgy kellett visszafelé nyomnom a kilincset
a kalauz a jegylyukasztóval nyitogatta az ajtót
dühös volt
meg akart büntetni bennünket
hiába bizonygattam
hogy rosszul lettél és mosdani kísértelek
amikor meg elment hisztizni kezdtél
mit képzel ez rólunk
másrészt pedig
hogy miért akartalak
letagadni téged
hát így van ez
Üres
Füstölőket égetsz.
Kikapcsolod a mobiltelefont.
Az üres akvárium falán
napról napra nagyobb az
algafolt. Nikotinmérgezés.
Halom könyv a hamutartó
mellett. Megpróbálsz
választékosan fogalmazni,
ha kérdeznek. Magadban
káromkodsz. Ha nem jön
teherautó, hallod a folyó
hullámverését.
Hagyd
Végül is ezt szeretnéd.
Egy turistaház előtt ülj,
nézd a fenyőket, árnyékodat
a füvön, hallgass. Nézz körül,
hagyd, hogy lecsússzanak
rólad a képek, érjenek hozzád,
aztán törjenek szét. Mert nem
vársz semmit senkitől és
nem reménykedsz. Feküdj hanyatt,
hagyd, hogy az arcodat érje a
fény, hagyd a legyeket a
homlokodra szállni. Mondd ki
magadban, hogy kikerics. Mondd
ki még egyszer. Várj.