Kun István
Sánta öszvér a derbin
A vidék örökösen megváltó csodára várt.
A rendszerváltozás előtt meggyőződéssel harsogta zászlóaljnyi nagyokos, hogy a nagyüzemi mezőgazdaságot csak az állami támogatások tartják életben, de majd a magángazdálkodás! El is hitte a politikus-ensemble. Aztán a parlamenti arányok és a voluntarizmus együtt eredményezte a kárpótlás gazdaságromboló módját és a nagyüzemek szétverésének első hullámát.
No, majd a baloldal! Az bizonyosan visszahozza az aranykort!
A Horn-kormány idejéről annyi jó elmondható, hogy legalább nyugodt négy évnek bizonyult. E kormány idején készült el a Nemzeti Agrárprogram (NAP), amely valójában nem program volt, hanem mindenkinek pralinét kínáló Mikulás-csomag. Megelégedett azzal, hogy itt javítunk két-három százalékot, ott növeljük valamennyivel a támogatásokat, amott segítünk a piacra jutásban. És így tovább. Nem lett semmi az egészből, illetve valami mégis: egy jó agrártörvény. Fontos, mert meghatározott bizonyos kötelmeket minisztériumnak, országgyűlésnek, költségvetésnek. Ez utóbbinak, hogy milyen arányban növelendők évente az agrártámogatások.
Támogatások!? Hát a magángazdálkodók nem éltek meg támogatás nélkül? Nem bizony! A teljesen magángazdaságra építő Európai Unió parasztjai óriási adományokat kapnak a közös kasszából, és azokkal kéne versenyezni a külpiacokon. Meg itthon is, hiszen jönnek: társult tagok lettünk, kinyitottuk a piacainkat előttük. No hiszen: rozoga Trabanttal a Ferrarik ellen!
Támogatásra szükség volt, van és lesz, mert korszerű mezőgazdaság anélkül elképzelhetetlen. Az Egyesült Államok kormányzata - minden nemzetközi egyezmény általa is aláírt rendelkezésével szemben - nemrég óriási mértékben megemelte az agrárdotációkat. Abban az országban, ahol igen-igen fejlett mezőgazdaság működik, és amelyet a világ kenyereskosarának szokás nevezni.
Sem a NAP, sem az agrártörvény nem érte el a célját. Az agrárium egyre távolodott a fő áramlatoktól, mert a Horn-kormány nem hajtotta végre az alapvetően szükséges változtatásokat. Összefogást hirdetett, vesztére, hiszen azt nem nézte meg, kivel is fogna össze.
No, majd az Orbán-kormány! Ilyen erős politikai képviseletük még sose volt a falun élőknek! Torgyán nélkül nincs koalíció! Itt a fordulat!
Nem lett fordulat. Azok is csalódtak, akik megváltást reméltek a kisgazda agrárirányítástól. Korszerű agrárpolitikában nem sokan hittek ugyan, mert ismerték a Torgyán-demagógiát és a kisgazda populizmust, és tudhatták, mit várhatnak egy politikai katyvasztól.
Hamar kiderült, mit akar a kisgazda agrárirányítás. Pénzt a híveknek. Sok pénzt. Mert hát mit akart voltaképpen az FKGP az agráriumban? Szavazókat. Semmi mást. Hogy mi lesz az uniós csatlakozás után, az őket nem izgatta. A párt legyen erős - ezzel a céllal szórtak szét 500 milliárdnyi forintot az ágazatban. Modernizációról szó sem esett. Tevékenységük töredékét még hosszú ideig vizsgálgatja majd az igazságszolgáltatás, de a büntetőjogilag releváns kár eltörpül az általuk előidézett társadalmi hátrányokhoz mellett. Torgyán és csapata politikai ámokfutásáért Orbán miniszterelnököt súlyos személyes felelősség terheli. És ez akkor is így van, ha mostanában e felelősséget harsány propagandával, a gazdákért érzett aggodalom potyogó könnyeivel próbálják leplezni.
A kisgazda pártvezér eltávolítása után az ágazatban a Fidesz elképzelései valósultak meg, a két miniszter csupán végrehajtónak minősíthető. Az agrárkrízis mélységét - ezer jel mutatott erre - nem érzékelte a kormányzat, vagy nem törődött vele. Pedig sokan kongatták a vészharangot. A tárgyilagosabb érdekvédelmi szervezetektől - MOSZ, Parasztszövetség - az agrárkamarán át az Agrárgazdasági Tanácsig figyelmeztettek a várható következményekre s arra, hogy az uniós csatlakozás vesztese a magyar mezőgazdaság lesz. Került persze hozsannázó is. A gazdakörök egyszerűen lekozmáltak a jobboldalon, „stratégiai szövetséget" kötöttek a kormánnyal, aztán érdekvédelmi szervezetből hatósággá alakultak.
A Fidesznek nem volt egyetlen valamirevaló agrárpolitikusa. Akit kineveztek annak (Glattfelder Bélát), az menet közben államtitkár lett a Gazdasági Minisztériumban. (Ilyenre mondták Rákosiék: „Majd beletanulsz, elvtárs!" Jó, de melyikbe?)
Mit akart a Fidesz a mezőgazdaságtól? Szavazókat. Sok lekötelezett szavazót. Ez volt a kisgazdákkal való közös ideológiai alap. Minek versenyképességgel, termelékenységgel, hozamokkal vacakolni? Nem hoznak a választási konyhára semmit, igazából a propagandában sem segítenek. A párt jószerével egyetlen mondattal próbálta elintézni a mezőgazdálkodás sorsát: támogatja a családi gazdaságokat. A gyakorlatban a korszerű gazdaságszervezéstől idegen privilégiumokban részesítette kedvenc gazdasági formációját. (És hogy kit lehet családi gazdálkodóként nyilvántartásba venni, azt a gazdakörök helyi szervezete igazolta! E hatósági funkcióval nyitotta meg családok ezrei számára a kedvezmények sorát.) Lényegében egy antitéeszesítés zajlott, megfojtással fenyegetvén a még megmaradt szövetkezeteket és mellettük a társaságokat is. Orbánék minden mezőgazdasági intézkedésén érezhető volt - legfőképpen a szövetkezeti üzletrészekről szóló, utóbb teljes egészében alkotmánysértőnek minősült törvényük bizonyítja ezt -, hogy tartanak az agráriumban mindazoktól, akik valamilyen erőt jelenthetnek. Például a jelentős érdekvédőnek minősíthető MOSZ-tól. Vagy az agrárkamarától. A kamaráról leválasztották a gazdajegyzőket, és a megyei hivatalok irányítása alá helyezték az új csapatot, elnevezvén falugazdásznak. (A hálózat kisgazda pártszervezőként jeleskedett.) Aztán eltörölték a kötelező kamarai tagságot, így ingatva meg a tárgyilagosan elemző szervezet anyagi alapjait. És féltek a társas gazdálkodóktól, mert azok nem ijedősek, és gazdasági erejük ma is jelentős.
Furcsa helyzet alakult ki. A családi gazdaságok valóban jelentős szerepet játszanak az unió mezőgazdaságában, csakhogy azok az egységek, amelyeket ott így titulálnak, nálunk már bőven nagyüzemeknek számítanak. Az Orbán-kormány hatalmas pénzekkel - támogatásokkal és rendkívül kedvezményes, államilag garantált hitelekkel - egy olyan réteget hitegetett, amely rétegnek csak néhány százaléka fogja túlélni a következő évtizedet. És ugyanakkor ez a kormány mindent megtett azon (nagyüzemi) formációk ellehetetlenítésére, amelyek egyébként versenyképessé tehetők lennének, vagy már most is azok. Történelmi bűne, hogy az uniós felkészülés hajrájának legfontosabb éveit herdálta el.
Így következett be a kormányváltás. Kiben bízhatna a hazai gazdálkodósereg, ha az MSZP felkészült agráriusaiban sem?
Újra megcsillantak a remények.
Az agrártörvény (az 1997. évi CXIV. számú tv.) előírta, hogy a szakminiszternek évente jelentést kell adnia a parlament számára a mezőgazdaság helyzetéről, és azt az ország házában meg kell vitatni. Magát a törvényt a Fidesz uralta országgyűlés nem módosította, nem helyezte hatályon kívül: egyszerűen csak nem történt semmi. A miniszteri jelentések nem készültek el - vagy ha igen, az kivétel volt -, a parlamenti vitanapokat nem tartották meg (miről vitáztak volna, ha nincs jelentés?), a támogatások sem a törvény előírásaihoz alkalmazkodtak.
A 2001-es évről viszont elkészült Németh Imre miniszter jelentése. Összefoglalja, milyen állapotban éri a hazai agráriumot az uniós csatlakozás finise. (A jelentésről szóló parlamenti vita ezúttal is elmaradt vagy késik.) A miniszter így jellemzi az ágazatban kialakult viszonyokat: „Az elmúlt évek értékeléseiből egyértelműen kitűnik, hogy az EU-csatlakozás előtt álló agrárgazdaság válságos helyzetben van. Egy-egy mutató javulása csak időszakos, a kedvezőtlen tendenciát nem változtatja meg. Az 1980-as évek színvonalához képest - különösen az állattenyésztési ágazatokban - a jelentős visszaesés eredményeként az agrártermelés és az exportteljesítmény, valamint a létfontosságú élelmiszerek (hazai) fogyasztása a potenciális lehetőségek és az ésszerű szükségletek alatt van."
A választási kampány során az MSZP (az SZDSZ-szel együtt) azt ígérte, hogy a mezőgazdaságot rendbe teszi. A kormányprogramba végül öt kiemelt cél került be: (1) a mezőgazdaságból élők méltányos jövedelmének megteremtése, (2) az élelmiszerek elérhető áron való előállítása, a lakosság egészséges táplálkozásának ösztönzése, az Élelmiszerbiztonsági Hivatal felállítása, (3) a versenyképes mezőgazdaság korszerű gazdasági, szervezeti és műszaki alapjainak kialakítása, (4) az EU-ba való zökkenőmentes betagolódás előkészítése és az onnan származó előnyök kihasználása, (5) a területi egyenlőtlenségek mérséklése.
A programnak vannak értékes pontjai, ám az egyes célok enyhén szólva homályosak. Mit jelent például a méltányos jövedelem? Ki mondja meg, hogy mennyi a méltányos paraszti jövedelem? Miért nem egy objektív adathoz hasonlítja a kormány? Egy olyan tényhez, amely világos fogódzó lenne bárki számára? Az országos jövedelmi átlag nem felelne meg e célra? No és csak a munkajövedelemre gondolnak-e, vagy a tőkejövedelmekre is?
Az unióban - és a fejlett világban általában - az a cél, hogy mindkettő az országos átlag körül alakuljon, mert ha nem, annak csúnya következményei lesznek. Nem lesz agrárbefektető, a falvak pedig elnéptelenednek. Miért nem a hazánkban kialakult átlagos jövedelmek elérését célozta a kormányprogram? Bizonyára veszélyesnek tartotta, hiszen annak szociális ára van.
A méltányosnak titulált jövedelmi előirányzat ugyanis némileg ellentétben áll a következő ponttal. A program meg akarta nyugtatni a lakosságot, hogy az élelmiszerek a társadalom számára elérhetőek lesznek, holott a készítői tisztában vannak azzal, hogy az agrárjövedelmek és élelmiszerárak között szoros összefüggés van, és ez utóbbiak itthon tarthatatlanul alacsonyak. Hagyjuk a finomkodó megfogalmazásokat, legyünk nyíltak: a rendszerváltozás óta megélt viszonylagos társadalmi nyugalom és a még eltűrhető életszínvonal-csökkenés súlyos árát a mezőgazdaság fizette meg, részben a modernizáció elmaradásával, részben az ágazatban munkálkodók egyre zsugorodó jövedelmével. (A mérhető bérviszonyok szerint - és itt nem az őstermelőkről van szó - az ágazatban elért átlagos jövedelem kétharmada az országos átlagnak.)
Az agrárolló nyílása miatt érzett politikusi aggodalom a rendszerváltozás óta puszta szemforgatás. Ma már ott tartunk, hogy - a miniszteri jelentés megfogalmazásában - „Döntően a tartósan nyíló agrárolló következtében a gazdálkodók jövedelemhelyzete nem kielégítő, pénzügyi helyzetük állami beavatkozás nélkül kilátástalan." A mondat első fele - „a jövedelemhelyzet nem kielégítő" - lehetett volna szókimondóbb is, a második fele azonban aligha.
Az élelmiszerárak ügye roppant kínosnak bizonyult az eddigi kormányzatok számára. Az előállítás ráfordításai minden tekintetben világszínvonalúan magasak, az elért ellenértékek pedig tartósan - amolyan magyar módin - alacsonyak. Ha az árarányok fennmaradnak, az már olyan szervi változásokat idéz elő, amelyek az élettel összeférhetetlen állapotot teremtenek. A helyzet a nyolcvanas évek második fele óta változatlan. Nemcsak kormányzati vétkek idézték elő, noha a fő szerep azoké. (Például a termelők elmulasztott szerveződései is alaposan közrejátszottak.) Mindegyik koalíció köszönetet várt a mesterségesen alacsonyan tartott hús-, vaj-, szalámi- meg kenyérárakért, és még mindegyik belebukott. Nemcsak ebbe, de ebbe is. A társadalom mintha megérezte volna: az olcsóságért valakinek fizetnie kell: a víg lakomákat szomorú böjtök követik.
A mai állapot mély társadalmi gondokat jelez. A tehetetlen kormányok több szociális feladat megoldását a mezőgazdaságra kényszerítették. Ebbe az ágazatba dugtak el legalább félmillió munkanélkülit, nem teremtettek esélyt a falusi munkavállalók számára, és azzal hitegettek százezreket, hogy néhány hektár műveléséből meg a két kezük munkájából majd meg tudnak élni. Csak apránként derült ki, hogy ez nem igaz.
Biztató jövőt a gazdálkodók számára csak a jó árak hozhatnak. Amíg az árak alacsonyak, a jövedelmek is azok, vagy sokszor illuzórikusak. Ennek azonban következményei vannak, például olyanfélék, hogy az országban sorvadásos állapotban van másfél tucatnyi térség. És nem csak keleten! Hogyan lesz ebből területi kiegyenlítés?
Ne irigyeljük a balközép kormányt az Orbánéktól kapott, bosszúszámba vehető örökség miatt. Németh Imre, az új miniszter és csapata lényegében üres kamrát kapott örökül: az elődjeik úgy kipucolták azt, hogy az egerek is elmenekültek. De ez volt a legkisebb gubanc: az új kormány ebben az ágazatban valóságos törvénykezési kásahegynek állhatott neki. Mindezek tetejébe el kellett készíteni a nemzeti fejlesztési terv (NFT) mezőgazdaságot és a vidékfejlesztést érintő fejezetét. Az NFT összeállítása 2001-ben kezdődött a Gazdasági Minisztérium koordinációjában, de ismereteim szerint a kormányváltáskor még sehogy sem állt, viszont 2002 végéig be kellett nyújtani az Európai Unió bizottságának. Az NFT megfelelő része e két terrénumban azt jelenti, hogy ki kell dolgozni a megvalósítandó célokat a 2004-2006-os időszakra, és ezek finanszírozási terveit is. A társfinanszírozási konstrukcióból következően - a projektek pénzügyi fedezetét részben a nemzeti költségvetés, részben az uniós támogatás képezi - ez a tervezet meghatározó jellegű. Amúgy érthetetlen, hogy a választási győzelemre készülő Orbán-kormány miért nem készítette elő, miért nem jutott tovább a megvalósításban. De arra még mindig volt fél év, másutt viszont azonnali intézkedésekre várt az ágazat.
Az Orbán-kormány előterjesztésére 2001 végén módosították az 1994. évi LV. törvényt, amely a termőföldről szól. A módosítás elképesztő kiváltságokkal ruházta föl a családi gazdaságokat, és alkotmányt taposó jogosítványokkal a Nemzeti Földalapot mind a termőföldek értékesítése, mind a bérlete ügyében. Olyan helyzetet kívánt teremteni, hogy se a tulajdonos, se a jelenlegi bérlő ne legyen ura a szerződéseknek. A kormány ezzel két célt kívánt elérni: (1) kihúzni a szőnyeget a még létező nagyüzemek, szövetkezetek és társaságok alól, hiszen csaknem kivétel nélkül bérelt földeken gazdálkodnak, (2) az így állami rendelkezés alá vont földeket vitézi telkek módjára szétosztani az általa alapított új nemesség (a családi gazdálkodók) között.
Mit jelentett volna ez országos szinten? Elsőnek a magyar mezőgazdaság szétdúlását. Noha az egyéni gazdaságok termelési értéke meghaladja az agrárium termékkibocsátásának a felét, a nemzetközi szinten egyáltalán piacképesnek tekinthető termékek 80 százalékát a nagyüzemek állítják elő. (Copyright Varga Gyula akadémikus.) Legértékesebb gazdaságaink váltak volna a fiatal demokrata voluntarizmus és klientúra-építés áldozatává. A törvénymódosítás másik jelentősége abban állt, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg a magántulajdont, és ellentétben állt a piacgazdaság legalapvetőbb elveivel. Egy gazdasági szempontból végletesen elhibázott törvény keletkezett, amely nyílt támadást jelentett a polgári demokratikus államrend ellen - nem az első volt, s nem a második e tekintetben, de a korábbiaknál is súlyosabb. Egyike volt a sorozatos refeudalizációs (copyright TGM) törekvéseknek, de közülük is kirítt cinizmusával és arroganciájával.
Ezt a törvényt meg kellett változtatni. Megtörtént. Lenyesegették róla az alkotmányellenes vagy társadalmilag elfogadhatatlan hajtásokat, és a Nemzeti Földalap is az lett, aminek lennie kell, nem pedig diszkrecionális jogokkal felhatalmazott állami birtokkezelő és hitbizományokat teremtő intézmény. Látszólag minden rendben van. Csakhogy a 7553 ezer hektár termőföld - a messze leghatalmasabb értékű magyar termelőeszköz - tulajdonának ügyét nem képes kezelni a politikus-ensemble. A balközép kormány sem.
Amióta a társaságoknak és a külföldieknek megtiltották a termőföld tulajdonszerzését - e „bátor és okos" lépést 1994-ben a Boross-kormány javasolta megtenni -, azóta a külterületi ingatlanoknak, szántóknak, gyümölcsösöknek, egyebeknek valójában nincs piaca. Elaprózott birtokszerkezet alakult ki a kárpótlás, valamint a korábbi nagyüzemi földek „nevesítése" nyomán; az átlagos birtokméret a legutolsó információk alapján 2,7 hektár. E törpebirtokok egy részét hol nagyobb, hol kisebb gazdaságok bérlik. Földforgalom szinte nincsen. A Boross-kormány - és azóta a jobboldal - feltételezte, hogy a társaságok falovának gyomrában idegenek is a földtulajdonosok közé lopózhatnak, ezért inkább kategorikusan megtiltotta, hogy magánszemélyeken kívül bárki birtokot szerezhessen. A versenyszférában azonban nem lehet megkülönböztetni a vállalkozási formákat, s egyeseket a cselekvésben korlátozni. Az üzemeket szemlátomást nem zavarja a jelenlegi helyzet. (Kit érdekel a tulajdon? A földet bérelni kell, nem megvenni! - mondta Raskó György agrárvállalkozó.) Csakhogy az Európai Unióban van egy alapszabály: tilos a befektetések, a tőkeáramlás korlátozása. Az Orbán-kormány olyan egyezséget kötött az uniós bizottsággal, hogy tagságunk kezdete után külföldi hét évig ne szerezhessen termőföldtulajdont Magyarországon. Ezt a hétéves kivételezést az uniós tárgyalások során a Medgyessy-kormánynak sikerült úgy módosíttatnia, hogy ha még akkor sem éri el a termőföld ára az uniós átlagot, ez a tilalom további három évvel meghosszabbítható.
Nem fogja elérni. Még a hét plusz három év múlva sem. Mi indokolná a föld árának növekedését? Elsőül: ha kereslet van rá. Ma ez nem jellemző. A spekulánsok is másfelé fordulnak. A kereslet helyett a várakozás a jellemző, hogy eljön majd az idő, amikor értéke lesz a földnek.
Csakhogy - másodjára - hiányzik a mezőgazdaság jövedelmezősége. Az Agrárgazdasági Tanács szerint 2000-ben a tőkearányos jövedelmezőség nemzetgazdasági átlaga tizenöt százalék volt, az agráriumban három százalék. Az ötöde! Ide nem áramlik a tőke, hanem menekül innen.
A miniszteri jelentés így szól 2001-ről: „Nem alakult ki az európai versenyképességet biztosító stabil birtokszerkezet és birtokméret, a földtulajdon és használat túlzott mértékben elválik egymástól." Kérdés, hogy a helyzet mennyiben változik a földtörvény 2002-es módosítása nyomán. Nem fog változni, de ha mégis, akkor a változás nem lesz mélyreható. Földpiac eztán sem alakul ki, addig legalábbis biztosan nem, ameddig ezt az unió ránk nem kényszeríti. Ezzel csak az a gond, hogy addigra igencsak jelentős vagyonvesztéssel számolhat a falvak ma még birtokosnak tekinthető népessége, összesen vagy két és félmillió család. Mert a termőföld arra való, hogy gazdálkodjanak rajta, az meg most és így nem megy.
Ám akad politikai csoportosulás, amely szerint a változás nemhogy kevés, hanem túlontúl sok. Alkotmánybírósági beadványt nyújtottak be népszavazást kezdeményező aláírásgyűjtés ügyében: a hazai termőföld sohasem (tehát tíz év múlva sem) kerülhessen külföldiek tulajdonába. Könnyű volna elintézni azzal, hogy az egész akció hullámlovaglás, a MIÉP kétségbeesett kísérlete a felszínen maradásra. Nem tudni, mi lesz az aláírásgyűjtés vagy az esetleges népszavazás eredménye, mégis egyfajta fenyegetettséget jelent. Ha egy ilyen kötelező érvényű népszavazás eredményes lesz, akkor uniótagságunk kérdőjeleződik meg.
A földtulajdonlás megoldatlansága miatt képtelen helyzet alakult ki az agráriumban. És képtelen értékek... Egy példa: a pár évtizede még koldusszegény spanyol Almeria vidékén ma egy hektár föld ára 8 millió forintnak megfelelő összeg körül mozog, a magyarországi ár 200-300 ezer forint.
Mi indokolja a populizmuson kívül a szövetkezetek és társaságok földtulajdonlásának tilalmát? Semmiképp sincs szükség a társas gazdaságok tulajdonszerzésére? Miért kivétel az agrárium, amikor a nemzetgazdaság minden más ágában minden elképzelhető módon igyekszünk befektetésre csábítani a külföldi tőkét? A határok lezárása a befektetők előtt nem akadályozza, hanem megakadályozza a magyar mezőgazdaság modernizációját. A szükséges saját erő ugyanis hiányzik.
E kérdésekben a balközép kormány még mindig nem hallatta a szavát.
A tűzoltás során meg kellett oldani a gazdálkodók finanszírozási gondjait, amelyek évről évre halmozódtak, és az üzemek pénzügyi helyzete - nem mellékesen a sorozatos természeti csapások következtében is - állami beavatkozás nélkül lassan valóban kilátástalannak látszott. E célokra hatvanmilliárd forintot szánt a kormány. Életmentő intézkedések ezek a sok megroggyant gazdálkodó számára, jóllehet a megsegítendők között nem egy saját hibájából képtelen a megnyugtató pénzgazdálkodásra. Drága döntés, de tisztességes. Igen ám, de a még mindig erősen exportorientált mezőgazdaság - és mellette az élelmiszeripar - eredményeit alaposan megcsapolta az erős forint: 2002-ben az előzetes számítások szerint 70-72 milliárdos veszteséget okozott. Az ortodox monetáris politikát (copyright Békesi László) követő jegybank - amely az infláció leküzdését tekinti egyedüli céljának, és minden jel szerint politikai okokból figyelmen kívül hagyja a gazdaság fejlődésével való összhangteremtést - még további keserveket idézhet elő: szakértők szerint országosan több százezer dolgozónak teszi kockára a munkahelyét. A jegybank elnökének megítélése szerint a bajok fő oka nem az erős forintban, hanem a túlzott béremelésekben keresendő. Kíváncsi lennék rá, hogy az agráriumban miféle béremeléseket találna!
A gyors segítség tehát csak tüneti kezelésnek tekinthető. Változás hiányában a gondok a mezőgazdaságban tovább sűrűsödnek. Az ágazat megtapasztalta azt a paradoxont, hogy az exportáruért járó euróért egyre kevesebb forintot kap, ráadásul az importtermékek nem lettek olcsóbbak (sőt).
A következő intézkedés könnyebb megértéséhez egy példával szolgálok. A Bereg Térségi Fejlesztési Társaság 1999-ben elkészíttette a térség fejlesztési programját, amely egy kiváló alapmű. Erre épült négy további speciális tervezet, amelyek egy része évek óta készen van. Mi valósult meg e tervekből?
Semmi. Miért? Mert eredetileg a SAPARD-program keretében megpályázható uniós támogatásokra kívántak építeni, azonban e támogatásokhoz - évente sok millió euróhoz - mindeddig nem jutott hozzá az ország. (Holott például Bulgária évek óta!) Mi volt ennek az oka? A SAPARD-forrásokat csak független - értsd: nem kormányfüggő - hivatal ítélheti oda a pályázóknak. Ez a követelmény az előző ciklusban senkinek sem tetszett, főként nem Torgyán miniszternek, bár a volt kormányfő sem mutatkozott lelkesnek. Ha pályázat, akkor a mi kutyánk kölykeinek kell nyerniük! Hát nem nyertek se ők, se mások. Sok millió eurótól elesett emiatt az ország.
Most a gyors lépések következtében elindulhatott a program. Más kérdés, hogy a pályázatok elkészítésének bonyolultsági foka első nekifutásra meszsze túllépte mind a szükséges követelményeket, mind az ésszerűség határait. A tervek szerint ezen mielőbb változtatni fognak.
Az intézményrendszer kiépítésére már a Torgyán-éra melldöngető éveiben tízmilliárdok tucatjait fordították - az ügy megérne egy alapos vizsgálatot. Szemlátomást a cél nem az uniós konformitás volt, hanem a pártkatonák érdekeinek szolgálata. Most aztán gyors ütemben fel kell állítani azokat a valóban szükséges intézményeket, amelyek iránt a kisgazda korifeusok nem tanúsítottak érdeklődést.
A mezőgazdaságban az elmúlt évtized összeíró kampányok sorozata volt. Öszszeírták az állatlétszámot, a gyümölcsösöket, a gépparkot, a mezőgazdaságban tevékenykedőket (embereket!), miegyebet, némelyiket rendszeresen. És mindig indult egy újabb. Miért volt erre szükség?
Azért, mert nincs statisztika. Se megbízható, se teljes körű. Elvileg minden olyan állampolgárnak statisztikai kötelezettsége lenne, aki földtulajdonnal (vagy bérlettel) rendelkezik, hogy mit vetett abba a földbe, milyen hozamokat ért el, mire használta föl a termést. Elvileg. Mert a gyakorlatban mindez hiányzik, a hozamok például becsléseken alapulnak.
Az összeíró kampányokat a statisztika hiánya kényszerítette ki. Így kormányozni azonban nem lehet. Az uniós váltás valószínűleg jókora traumát okoz majd e téren, mert ott azt vallják, hogy a hosszú barátság alapja a pontos elszámolás. Hazánkban azonban több százezres azoknak a száma, akik ezt nem akarják. (Emlékezzünk a Horn-kormány idején történt demonstrációkra, amelyek épp e remélt láthatatlanságot célozták.) Az eredmény persze riasztó, például az, hogy a baromfi- és a sertéságazatban a levágott állatok 30-40 százaléka feketén kerül forgalomba.
Hamarosan a T. Ház elé kerül az új agrárrendtartási törvény javaslata. Ennek egyik fontos passzusa lesz, hogy a mezőgazdasági termékeket a vásárlónak harminc napon belül ki kell fizetnie. (Főként az áruházláncok élnek vissza gazdasági erőfölényükkel. Keveset fizetnek és későn.) Ez így helyes, mondhatnánk. Csakhogy egy korszerűen szervezett ágazatban ilyen rendezésre nincs szükség. A rendet maguk a szereplők alkotják meg. Ha vannak tárgyalóképes szereplők. Pláne a termelői oldalon.
A Népszabadság 2002. november 27-i számában A gazdák és a kalandorok címmel eszmefuttatás jelent meg arról, hogy a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb csoportját, a mezőgazdasági termelőket évente több milliárd forintos kár éri, mert nem kapják meg termékeik vételárát. Példaként országos visszhangot keltő, kínos eseteket említ, a szekszárdi és szolnoki húsipar ügyét, a MiZo csődjét. „A termelők pedig képtelennek mutatkoztak a piacgazdasági viszonyok között nélkülözhetetlen közös beszerzésre és értékesítésre."
A diagnózis pontos.
Csakhogy mit javasolnak a szerzők a fonák helyzet megoldására? Azt, hogy a betétbiztosítási alap mintájára kormányrendelettel hozzák létre a Mezőgazdasági Felvásárlási Garancia Alap (MEFA) nevű intézményt. A felvásárlókat eszerint vagyoni biztosíték alapján regisztrálni kell. A befizetendő kaució az éves árbevétel 10 százaléka lenne, de legalább hárommillió forint. Így jönne össze a MEFA vagyona. A szerzők kidolgozzák az alap részletes szabályait, és nem kevés önbizalommal állítják, hogy (1) a MEFA-val súlyos gondhalmazt lehetne állami források lekötése nélkül megoldani, (2) a MEFA fontos lépés lehet a magyar agrármodernizáció rögös útján.
A magam részéről a cikkben írottakból egyedül a rögös úttal értek egyet. Először is, a magyar élelmiszeripar krónikus forgóeszközhiánnyal küzd, amely hiányt mind nehezebben beszerezhető hitelekkel próbálja pótolni. Ha, mondjuk, egy tízmilliárdos éves bevételű konzervgyárnak vagy húsfeldolgozónak még további egymilliárdot kaucióként kell lekötnie, akkor az maga a vég. (A szerzők említik: ezt a cégek bankgaranciával is megtehetik. Kár, hogy elfelejtik: a bankgarancia annyi, mintha hitelt vennének föl.)
Másodszor: Fejlett mezőgazdaságban egyszerűen nem élnek meg a felvásárlók. Nincsenek. A termelők szövetkezetei intézik a kereskedelmi ügyleteket, és leggyakrabban a feldolgozók is a szövetkezetek tulajdonában vannak. Ha meg nem, akkor annak a feldolgozónak esze ágában sincs ujjat húzni egy meghatározó gazdasági tényező szövetkezettel.
Az a baj, hogy hazánkban nincsenek meghatározó gazdasági tényezőnek tekinthető szövetkezetek. Miért? Mert a magyar szövetkezetpolitika egy évtizede szembelavírozott (és lavírozik) a világ fő áramlataival, dilettáns volt, sunyi, és amit létrehozott, annak az értéke egyelőre mérlegelhetetlenül jelentéktelen. (A témáról többször írtam, például A romlás piros virágai c. tanulmányban, Mozgó Világ, 2000/10.)
Végül mégiscsak az a legnagyobb baj, hogy noha a szövetkezés támogatására fordítható összegeket megháromszorozza a költségvetés 2003-ban, a kormánynak valódi szövetkezetpolitikája nincsen. Pénzzel nem lehet mindent elintézni. Támogatás eddig is lett volna, de hát... Föltétlenül át kellene tekinteni, miért oly sikeres ez a mozgalom az unióban, és miért csúfos kudarc itthon. Tudomásul kellene venni, hogy korszerű szövetkezés nem lehetséges olyan közegben, ahol csaknem uralkodó a feketegazdaság. Azonfelül vannak gazdasági törvényszerűségek, amelyeket nem szabadna semmisnek tekinteni. Magam ilyen hatásúnak vélem a magyar adózás abszurdját (copyright Varga Gyula akadémikus), az őstermelés intézményét. Amíg őstermelés lesz, nem lesz érvényes szövetkezés. (Lesznek viszont felvásárlók, s a felvásárlók között kalandorok.) A szövetkezés állapota korántsem másodlagos, hiszen fontos lázmérő, noha csupán a kórt jelzi, a kórokozót nem.
Mindezeket a kormány mindeddig nem mérte föl. Áttörésre egyelőre nem számíthatunk. Marad a könnyebbik, ám mélységesen populista megoldás: a kormányrendelet kaucióstul, MEFA-stul, a gazdák nagy-nagy - noha fölöttébb rövid távú - örömére. Mondhatnánk: a javaslatok sorsa, hogy elhalnak. A gond csupán a szerzők személyében rejlik, akiknek megnevezésével eleddig adós maradtam. Az említett Népszabadság-cikket Gergely Sándor kandidátus, c. egyetemi tanár társszerzősége mellett Magda Sándor, az MTA doktora, rektorhelyettes, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának MSZP-s elnöke jegyzi.
És még egy megjegyzés: a cikknek semmiféle visszhangja nem volt. Mindkettő - a szerzők személye és a morgás elmaradása - több mint jellemző.
Az önkormányzati választásokig némely megszorult ágazat szinte zsarolta a csaknem pénz nélkül maradt minisztériumot, kényszerítve, hogy szárnyat, combot, zúzát osztogasson a hangosabban követelőzőknek. A kormányzat erőinek javát kétségtelenül lekötötte az unió ördögi mezőgazdasági ajánlatával való alkudozás. (Azért nevezem ördöginek, mert az EU tagországai tudták, hogy bármilyen megalázó a másodrendűség érzése, a tagjelölteknek úgyis elfogadják a csökkentett agrártámogatást, mert ennél sokkalta nagyobb a tét.)
Egy korszerű agrárpolitika kidolgozásához elengedhetetlen a pontos helyzetfölmérés. Ez részlegesen meg is történt. Ezt szolgálta a 2001-es évről szóló miniszteri jelentés, valamint az, hogy az FVM a 2004-2006 közötti időszakra kidolgozta az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Programot, az AVOP-ot. (Amikor e sorokat írom, a program még ideiglenes szöveg.)
Az AVOP valóban korszerű mezőgazdaságot szeretne, és ehhez igyekszik is az anyagi hátteret megteremteni. (Tekintsünk el attól, hogy a korszerűség meghatározása elmarad, és az sem méltó az egészhez, hogy például a termelékenység szó egyetlenegy helyen fordul elő a tervezetben. Ez utóbbi nyilvánvalóan összefüggésben van az őstermelés indokolhatatlan fenntartásával, mert ama szférában annyira értelmetlen, hogy említeni sem érdemes.) A korszerű agrárium újrateremtésének azonban nemcsak anyagi, hanem politikai feltételei is vannak, hiszen a krónikussá vált bajokat igazából nem a gazdálkodók, hanem a hazai politika okozta. Az, hogy az ágazat már nem a létezett szocialista, ám még korántsem kapitalista. A magyar mezőgazdaság öszvér, amely kicsit sánta, a háta kimarjult, nagyothall, és csak árnyakat lát hályogos szemeivel.
Súlyos nyomot hagyott mezőgazdaságunkon a magyar népi írók harmadik út elmélete. A maga korában tényleg nagy ábránd volt (kisparaszti álmok - copyright Romány Pál). Akkor némiképp a fejlődést képviselte volna akár a nagybirtokkal, akár Rákosiék voluntarista politikájával szemben, azóta azonban eltelt bő fél évszázad. Részleges megvalósultában is tökéletesen idegen a 21. század modernitásától, és akkora anarchiát teremt a termelésben s akkora káoszt a fejekben, amekkorát a kiötlői sose hittek volna.
A szocializmust és a kapitalizmust egyaránt tagadó harmadik út nincsen, azt csak a hazai mezőgazdaságban próbálta megvalósítani az Antall-kormány. És hogy a gubanc még gubancosabb legyen, ideállá próbálta nemesíteni a kukoricaföldön kapálgató, templomot, harangszót megsüvegelő 19. századi parasztembert. Azóta pedig a kormányok komolyabb beavatkozásra nem ragadtatták magukat. Az agrármodell máig változatlan. Tetejébe a magyar politika elkövette azt a főbenjáró bűnt, hogy szociálpolitikai célok megoldására használt egy gazdasági ágazatot, nevezetesen a mezőgazdaságot. (Az őstermelő nem kaphat munkanélküli-járadékot, így ez a kategória kezdettől foglalkoztatási pótlék volt. De ide sorolom a szociális földhasználatnak titulált agyrémet, továbbá a piaci anarchia tudatosan fenntartott állapotát, ami nyomott élelmiszerárakhoz vezetett.)
Vitathatatlan, hogy az Európai Unió kezdeti 25 százalékos agrártámogatása gyakorlatilag akkor is puszta alamizsna, ha ezt a magyar kormány évi harminc százalékkal felnövelheti. (A jobboldal által emlegetett sikertelenség, a „jobb feltételeket is el lehetett volna érni" merő demagógia.) Rendkívül kemény évek várnak a hazai gazdálkodókra. Belső piaccá válunk egy olyan közösségben, ahol „az őslakosok" gazdálkodási feltételei minden szempontból jobbak a mienkénél, és nem csak a támogatási szintben.
Az ügy megítélése mégsem ennyire egyszerű. Gerhard Schröder német kancellár hónapokkal ezelőtt indulatosan kifakadt: „A tagjelöltek nem várhatják, hogy az uniós állampolgárok adóiból konzerválják a korszerűtlen mezőgazdasági struktúráikat." Sajnos, a kancellárnak tökéletesen igaza volt. Ezt a szerkezetet korszerűsíteni kell. Az új kormányprogram e kívánalmat úgy tartalmazza, hogy célja „a versenyképes mezőgazdaság korszerű gazdasági, szervezeti és műszaki alapjainak kialakítása". Értelmezésem szerint e megfogalmazás pontos, mert - bármennyire is kellemetlen - valóban az alapoknál muszáj kezdeni. (Ha ugyan jól értem a szándékokat.)
De hát milyen jelei vannak az alapok újjáépítésének? Miként kívánja a Medgyessy-kormány blokkolni a harmadik utasságot? Vajon van-e reménye, hogy társadalmi teendőkké emeli mindazon szociális feladatokat, amelyek eddig a hazai élelmiszertermelést nyomták? Hogyan képes megszüntetni a falusi foglalkoztatási kényszereket? Miként teszi átláthatóvá a termelési viszonyokat? Vajon képes lesz-e fölismerni, hogy a kialakult magyar agrármodell megbukott, és folytathatatlan? Vagy úgy kezeli, hogy az agrárium csupán a GDP 3,9 százalékát állítja elő, tehát lényegtelen?
A fejlettebb uniós országokban a mezőgazdaság GDP-részesedése csupán a nálunk kialakultnak a fele, olyan 2 százalék körüli. Ugyanakkor az Európai Unió költségvetésének több mint ötven százalékát az agrárkiadások jelentik. Az utolsó koppenhágai alkudozás során kicsit mindenből engedtek - egyedül a megszerezhető agrártámogatások ügyében nem lehetett egy centnyi javítást sem elérni. Nekünk sem, másoknak sem. (Amit nagylelkűen megajánlottak, azt a mi költségvetésünkből tették.) Nemcsak amiatt, mert a tagországok hallani sem akartak saját parasztjaik támogatásának megkurtításáról. A mezőgazdaság ügye a fejlett országokban is rendkívül érzékeny pont: ezen múlik a vidék megtartó képessége. Amerikában már-már nincsenek falvak, Európa azonban más. Európában az is fontos, hogy ne csak Párizsnak és Lyonnak legyenek lakosai, hanem éljenek emberek Morbihan megyében is, ne csak Barcelona és Madrid, hanem Andalúzia vagy Murcia eldugott települései is vonzó életminőséget nyújtsanak. Ne csak Győr és Székesfehérvár legyen lakható, hanem az Erdőhát és a Tiszahát is.
Az agrárium hazánkban is sokkal többet jelent a GDP 3,9 százalékánál, és nemcsak azért, mert az uniós értékelés szerint Magyarország lényegében vidéki ország. Maga a gazdálkodás emberek millióit érinti, nem pusztán szereplőként, hanem családtagként, boltosként, kocsmárosként, tanítóként, polgármesterként, bármiként. Ma az unióból támogatott élelmiszer jön be (most még export!), de ha belpiacnak számítunk majd, akkor az exporttámogatás megszűnik, s a nem itt megtermelt élelmiszerek ára akár meg is duplázódhat. Az árak itthon is, a belföldi termelők esetében is nőni fognak, és a politikusoknak nem árt belegondolni, mi következik abból, ha a magyar tömegek nem képesek megvenni a karajt vagy a kacsa farhátat.
Képesek vagyunk-e ezzel a struktúrával ismét a világ élvonalába kerülni? (Minden más fiaskó; sehova se vezet.) Alkalmassá tehető-e az ágazat a legkorszerűbb technológiák tömeges befogadására? Képesek vagyunk-e helytállni sánta öszvérünkkel a globális verseny derbijében?
E kérdéseket nem tette föl a kormány. Mert a rájuk adandó válasz csupa negatívum. Súlyos nem, nem, nem. Ha viszont ez az agrármodell oka a sikertelenségnek - márpedig az! -, akkor miért nem változtatunk rajta? Milyen kockázatai vannak a reformnak, és milyen előnyöket nyújthat?
Kockázatok persze vannak, de a legnagyobb kockázata a változatlanságnak lesz. Ha a magyar kormány nem képes a kor parancsának megfelelő válaszokat adni (1) a termőföld piacát akadályozó tiltások felszámolásával, (2) a modern szövetkezés föllendítésével, (3) az eszközellátottság megújításával és a korszerű technológiák tömeges fogadásának megteremtésével, (4) a termelési viszonyok feketegazdaságtól való megtisztításával - akkor igazából minden más eredményét lenullázta.
A magyar mezőgazdaság ma is szívós - a tíz leendő tag közül a számottevő agrárszektorú lengyel mezőgazdaságot törékenyebbnek tartom -, öszvér módra kitartó, makacs, és megpróbál a nehéz terepen is előrejutni. Hogy igazán erőre kapjon, politikai segítségre volna szüksége. Csakhogy hiányzik a jövő parancsait fölismerő, épkézláb agrárpolitika.
2002. december végén Németh Imre miniszter bejelentette, hogy 2003 nyarára elkészül a középtávú agrárstratégia. Tehát egy évvel a kormányalakítás után. De miért csak akkor? Miért nem készített az MSZP már ellenzékben egy ilyen plánumot? Egy kormányzásra aspiráló pártnak a társadalom minden lényeges kérdésére - köztük a milliókat érintő agráriuméra - választ kell(ene) adnia.
Az MSZP-t szemlátomást váratlanul érte a kormányzás felelőssége. 2000 őszén az egyik agrárszakértője, Nacsa János előadást tartott a témával intenzíven foglalkozó Május 1. Társaságban. Ekkoriban éppen elkészült az MSZP tizenöt éves programja, s annak a szakrészét ismertette. Az előadásból kiderült, hogy a Nemzeti Agrárprogram mellett - amely semmit sem ért - egyetlen konstruktív gondolatot sem sikerült megszülni a két és fél év alatt.
Hamarosan következett a párt kongresszusa. A három tenor felszólalásának szó szerinti szövege jelzi: Kovács László és Horn Gyula épp csak említette a mezőgazdaságot, egyedül Németh Miklós érzékeltette reálisan az ott felgyűlt óriási gondokat. Következett a 2002-es kormányváltás, az akkori kapkodás - ki lesz a miniszter? miért nem vállalja? -, majd a szomorú tények, hogy a kormányfő többet foglalkozik például a Terror Házával, mint a súlyosan beteg mezőgazdasággal.
De van a miniszteri bejelentésnek még egy felszisszentő momentuma. Azt mondja: a civil szervezetekkel karöltve kívánják a középtávú agrárstratégiát megalkotni. A jobb emlékezetűeknek erről a lehető legrosszabb tapasztalataik vannak: hat éve a Nemzeti Agrárprogram is így készült. Most van az ágazatban negyven (!) civil szervezet, és habár közülük két-három nem szalonképes, a maradék még mindig túl sok. Mind várni fogja a maga Mikulás-csomagját, pralinéját, mint korábban, és mind lobbizni fog érte. Nem lesz olyan érdek, amelyre a kormány nemet lenne képes mondani - és az maga a kapituláció. Az eredmény ugyanaz lesz, mint a NAP esetében.
A választópolgárok nem a civil szervezeteket hatalmazták föl a kormányzásra, hanem a baloldali koalíciót. A civil szervezetek semmiképp sem törekednek majd egy új modell kialakítására - nem tették ezt 1996-ban sem -, így a rájuk alapozott stratégia eleve kudarcot hordoz magában.
Ha az agrárium ügye az MSZP feladata lett, akkor vállalnia kell annak felelősségét. Nem lehet civil szervezetek háta mögé bújni! Ha a párt megint nemzeti összefogást hirdet az agráriumban, és megint nem nézi meg, kivel is lehetne összefogni, akkor abba megint belebukik.
Az elmúlt bő évtizedben e terrénumban minden koalíció osztogatással próbált szavazatokat szerezni, és mind belebukott. Ha a kormány most azt gondolja, hogy meg lehet úszni a következő éveket népszerűtlen intézkedések, kemény politikai döntések meghozatala nélkül, ha azt hiszi, hogy szőrmentén simogatással meg lehet operálni a sérvet, akkor téved. Márpedig úgy látszik, a lényegi kérdésekben nem akar változást. Egyelőre marad a harmadik út.
A vidék pedig tovább várhat a csodákra.