A Mozgó Világ internetes változata

Az igazi Szent István-i eszme

 

Patetikus retorikai fogásnak látszik, hogy az EU-csatlakozást és a vele járó radikális közigazgatási reformot második államalapításként emlegetjük, jóllehet ez egy tényszerű, józan megállapítás, még ha sokan napi politikai célokból elkoptatják is. Az igazi Szent István-i eszme a mindenkori Európa szintjéhez való felzárkózás. Akik ma a két világháború közötti barokkos ideológiát és annak díszleteit hozzák vissza a „keresztény Európa" és a „Szent Korona-tan" felélesztésének ügyetlen kísérleteivel, azok nem Szent István forradalmi tettének, az első államalapításnak a hagyományát képviselik, hanem az akkori „pogányság" tradícióit, a maradiság, a változásra képtelenség és a múlt utáni sóvárgás koppányi konzervatizmusát.

Az új államalapítás nem köthető egyetlen évhez vagy egyetlen naphoz, hanem az 1989 óta tartó demokratizációs folyamat összegeződése. A történelmi emlékezet azonban szereti egy napban összesűríteni a nagy fordulatokat, és a késői korok kétségtelenül egy konkrét naphoz kötve fognak megemlékezni Magyarország EU-tagságáról. De benne élve a folyamat sodrában számunkra az egész korszak fontos, még akkor is, ha közelről nézve persze nagyon is szakaszokra van tagolva. Sikerekkel és kudarcokkal teli, megtorpanásokkal terhes út vezet az európai csatlakozáshoz. Ennél a történelmi fordulópontnál éppen az Európához való alkalmazkodás Szent István-i alapszabálya követeli meg, hogy túllépjünk a Szent István-i „bejárható" megye és a katedrálisként fölénk tornyosuló, mindenható állam eszméjén. A vármegye és fölötte a túlcentralizált állam mint a felülről integrált társadalom alapegységei már elavultak, és elszakítottak bennünket Európától, azaz már az utóbbi évszázad zsákutcás történelmét jelképezik. Az új államalapítás közvetlen, szűkebb értelme, hogy az állam reformja már nem pusztán felül, hanem most már főképp alul megy végbe, bár a közgondolkodásban jórészt most is az ellenkezője van divatban, mert „az iskolában így tanítják".

Az újabb belépés Európába valójában arról szól, hogy mindenkit egyformán kell bebocsátani a politika „szentélyébe". Mindenkit ténylegesen abba a helyzetbe kell hozni, hogy aktív és tudatos résztvevője legyen a közügyek intézésének, a maga közvetlen környezetében és a magasabb döntéshozatali fórumokon egyaránt, bár itt és ott más és más eszközrendszerrel. A politikai decentralizáció és a „többszintű kormányzás" egyrészt az EU-belépésből adódó sürgető kényszer, ahogy az európai környezet kihívására ezer évvel ezelőtt is elkerülhetetlenül szükséges volt az akkori államszervezet kialakítása. De a politikai decentralizáció egyben régi adóssága is a magyar társadalomfejlődésnek, azaz már régóta szükséges a belső fejlődés logikájából adódóan is. A demokratikus intézményrendszer kialakítása a nyolcvanas évek végén már megkezdődött, de fájdalmasan félbemaradt. A kilencvenes évek elejének első nagy reformhulláma létrehozta a demokratikus intézményrendszert a makropolitikában, ezután azonban egy évtizedes megtorpanás következett, ami aszimmetrikus intézményrendszert hagyott hátra a „felül minden - alul semmi" intézményi képletével. Magyarán, az erős makropolitikai intézmények és szereplőik leblokkolták a további demokratizálást a mezo- és mikropolitikai szinteken. Most, az EU-ba való bebocsátás előtt szembe kell néznünk a második intézményi reformhullám, azaz a teljes demokratikus intézményrendszer kialakításának követelményével.

Még nem eléggé érzékeli a közvélemény, hogy milyen közel vagyunk „Európához", az EU-csatlakozáshoz. Nálunk szerencsére nem annyira a belépés mellett kell kampányolni, hanem sokkal inkább a felkészülésben való lemaradást kell behozni, vagyis minél gyorsabban „megtanulni Európát". Hiszen rövidesen részesei leszünk az „európai belpolitikának", tehát tudnunk kell élni vele és érvényesülni benne. A pártharcok által mostanság szétszakított „két" Magyarország vitája mindenre rátelepül, holott nekünk a „hét" Magyarországgal, azaz a regionalizációval kellene foglalkoznunk. Nálunk az EU-t illetően általában konszenzuskényszer van ugyan, azaz a közvélemény bünteti azt, aki nyíltan Európa-ellenes, de az europaizálás szerteágazó konkrét következményeibe többnyire még a politikai szereplők sem gondoltak bele. Pedig már nem a belépés a kérdés, mivel az már karnyújtásnyira van, hanem a versenyképesség, vagyis az ország teljesítőképessége az EU-n belül, amire minden aggodalom ellenére a gazdaság jobban felkészült, mint a politika és a közvélemény. Nálunk az EU-integráció megközelítése még mindig erősen gazdaságcentrikus, jóllehet maga az EU már jelentősen előremozdult a gazdaságtól a politikához, ahogy ezt Romano Prodi is többször megfogalmazta. A politikai szerveződés előtérbe állításával az EU új filozófiája a hierarchikus „kormányzat" helyett a horizontális „kormányzás" lett, és a demokrácia új felfogása a tudásbázisú társadalom lisszaboni stratégiájával fordulatot jelent a szociálpolitikában is. Így az EU az „új politika" és az információs társadalom bázisára helyezett szociálpolitika nézőpontjából tér vissza a gazdasághoz. Mi viszont nem az igazi kérdésekről vitázunk Magyarországon, hanem még a régi dolgokon rágódunk. De nincs rendezett köztér sem az aktuális kérdések vitájához, hiszen a valódi vitákhoz a politikai párbeszédet szolgáló európai típusú intézmények is kellenének. Nyugaton a pártok politikai közalapítványai adnak rendezett társadalmi kereteket ahhoz, hogy minden irányzat kifejthesse a véleményét, és kidolgozhassa a maga Európa-politikáját, amit végül is nemzeti politikává emelhet a politikai szereplők közötti parlamenti egyeztetés.

 

A változó múlt rabságában

Magyarországon is elmondhatjuk, hogy a jövő szép és biztos, baj csak a múlttal van, mert az állandóan változik. A változó múlt rabságában élünk, mivel a gyorsan és rapszodikusan változó múltat korbácsként egymás ütlegelésére használják a szemben álló politikai erők. Ez megmutatkozik az egész magyar történelem napi politika szolgálatában való szimbolikus át- meg átértelmezésében, és még erőteljesebben megjelenik az Európához való viszonyunk felfogásában is. Mindenki átöleli és magáénak tekinti Európát, vagyis nálunk a politikában nem az EU-val való szembefordulás a divat, hanem annak a voluntarista értelmezése, hogy mit is jelent Európa. Ebben a történelemhamisításban a „keresztény Európa" eszméje a piacvezető, azzal a sanda szándékkal, hogy a „keresztény Magyarország" eszméje is eladható legyen a hazai politikai piacon a 21. század elején, bár ez már a két világháború között is elavult, másodlagos frissességű ideológia volt. Miközben a hazai jobboldal egyre jobban beleéli magát a sosemvolt dicsőséges múlt mitizálásába, baloldalon inkább a történelemtől - főleg a közelmúlt történetétől - való elfordulás tapasztalható. A történelem mindig egy nemzet élő múltja, ezért mindig a napi politika „áldozata" vagy a politikai erők hosszú távú stratégiájának szimbolikus terepe is. Ezen a terepen az elmúlt évtizedben jobbára a nemzeti-konzervatív irányzatok garázdálkodtak, kisajátítva maguknak a magyar történelem progresszív üzeneteit is. A történelemhamisítás a jobboldalon az utóbbi években nagyüzemi tevékenységgé vált, amelynek a legutóbbi terméke a kádári időszak fekete-fehér bemutatása, démonizálása, hogy felhasználható legyen a napi politikai vádaskodáshoz. A jól-rosszul összetákolt antikommunizmus a jobboldalon ideológiai mankóként szolgált a hiányzó konzervatív ideológia helyett, csakhogy gondolati szegénysége és életidegensége folytán csupán a társadalom frusztrált kisebbségét tudja megszólítani, miáltal tartósítja a kudarc élményét a jobboldal számára a politikai vitákban.

A nyolcvanas évek eleje óta a pártok ott tolonganak a politikai piacon a maguk eredetmítoszaival. Különösen az MDF, illetve az SZDSZ volt igen aktív a rendszerváltás körüli mítoszgyártásban. Ezért is feltűnő, hogy az MSZP meg se kísérli felvállalni a maga eredetét, a baloldali tradíció erős és szerves folytonosságát Magyarországon, s nem jelenti be igényét történelmi jussára. Pedig hosszabb távon - visszanyúlva egészen a hazai szociáldemokrácia megalakulásáig és ellenzéki tevékenységéig - enélkül nem konszolidálhatja magát mint szociáldemokrata párt.

Igaz, nagyon szűk és veszélyes ösvény köti össze a mai szociáldemokráciát a saját múltjával. Igen nehéz az elődöket és a történelmi folytonosságot felmutatni, és igen könnyű a pozitív tradíciók keskeny ösvényéről a múlt bozótjába letévedni, hiszen bizonyos pozitív vonások - a széles társadalmi modernizáció - felmutatása az „átkos" közelmúltban semmiképpen sem vezethet a Kádár-rendszer bármilyen legitimációjához. 1956-
1968-1989 folytonosságának bemutatása és a szellemi örökség átvétele nagyon nehéz feladat a mai magyar szociáldemokrata elmélet és politikai kommunikáció számára, de megoldható. A 2003-as év mint a „magyar szociáldemokrácia éve", az első szociáldemokrata pártprogram megjelenésének százéves évfordulója kitűnő alkalmat kínál a múlt örökségének átvételére. Ugyanakkor lássuk be, hogy ez az ellentmondásokkal agyonterhelt közelmúlt - akárcsak a távolabbi múlt - értelmezése legalább ugyanilyen nehéz feladat Magyarországon minden más politikai erőnek és hagyománynak is. Sőt az újsütetű konzervatív teoretikusok sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint a szociáldemokraták, hiszen nekik a mához, a tradíciók oltárra emeléséhez mindenképpen valamiféle „szeplőtelen múltra" és történelmi ideálra van szükségük. Márpedig az Ady Endre által elátkozott Tisza Istvánt még nehezebb „hagyományként" felvállalni, mint a baloldali elődöket azon a századfordulón, de nem könnyebb a helyzet Bethlen Istvánnal sem. Baloldalon a folytonosság felmutatása és a közelmúlttól való éles elhatárolódás kettős feladatának kiindulópontjául az a megállapítás kínálkozik, hogy a Kádár-korszak egészében véve az ipari társadalom zsákutcás fejlődésébe kényszerítette bele a magyar társadalmat. A „vas és acél" országának az ötvenes évek elejéről ismert őrülete enyhébb formában voltaképpen az egész Kádár korszakban folytatódott, és végül gazdasági összeomláshoz vezetett. Ennek a kényszerpályás fejlődésnek minden hátránya közismert, a mai hisztérikus politikai légkörben mégis szükséges „nyugtatóként" újra fölemlíteni. Nyilvánvaló, hogy nem bármiféle apológiát, hanem teljes, komplex képet kell adni a múltról, amelyben a sok-sok negatívum mellett olyan felemás modernizációs vonások is megjelennek, amelyek a mai társadalmi szerkezet és politikai helyzetkép szempontjából is döntő jelentőségűek.

A magyar társadalom- és művelődéstörténet kulcsszavai a megkésett modernizáció és urbanizáció, továbbá a felemás - sőt perverz - polgárosodás. Nálunk a történelem nagy előrelépései többnyire túlontúl ellentmondásosak voltak, s az ellentmondásos előrehaladás jelenségei éppenséggel az államszocialista modernizációban kulmináltak, vagyis ekkor kellett a legnagyobb társadalmi árat fizetni az előrehaladásért. A második világháborút követő évtizedekben mégis - noha fájdalmasan, sőt sokszor brutálisan is - alapvetően megváltozott a magyar társadalom szerkezete, és megtörtént az ipari társadalomra való áttérés. Nagyon nyomorúságos körülmények között ugyan, de végbement az urbanizáció, milliók váltak városlakóvá, és kerültek városias életkörülmények közé, még ha panelbe is. A lakáskörülmények változásának civilizáló hatása mellett az egészségügy és oktatás szolgáltatásaihoz való hozzáférés a kényszermodernizáció összes gyengesége ellenére is mégiscsak valamiféle felzárkózást jelentett Európához. A „koraszülött jóléti állam" minden negatívumával együtt óriási pozitívumokat is hozott, hiszen nagy - generációk közötti és generáción belüli - szociális mobilitást tett lehetővé, vagyis nemcsak bizonyos mértékű „külső", európai felzárkózást, hanem „belső", a civilizált életmódhoz való társadalmi felzárkózást is jelentett. Igencsak felemás, bár tömeges modernizáció ment végbe civilizációs tekintetben a hetvenes-nyolcvanas években: nem pusztán egy szűk modernizációs elit, hanem széles tömegek mozdultak felfelé a műveltségi létrán. Ebben a felzárkózásban, relatív, nyomorúságos, de mégiscsak europaizálódásban sokaknak társadalmilag az első lépés volt a panel, és a panelek népéből lettek a „kádári kisemberek".

Ha a kádári kisembereket szociológiai és civilizációs szemszögből vizsgáljuk, akkor szembetűnő, hogy ők alkották a társadalom közepét. Mostanság sokan lenézik őket mint hobbitelkes és trabantos kispolgárokat, pedig milliós megjelenésük nagy előrelépés volt a közművelődésben. Igazi tömegkultúra volt ez, a nemzet nagy gazdagodása szellemi értékekben, iskolázottságban, egészségügyi feltételekben és az átlagéletkor növekedésében - a társadalomtudomány napjainkban ezeket tartja az előrehaladás legfontosabb mércéjének, és a Világbank egyes szakértői szerint a Human Development Index fontosabb a gazdasági fejlődésnél, a pusztán az egy főre eső GDP-növekedésnél, hiszen a gazdasági fejlődés igazi forrása az emberi tőke. Samuel Huntington, korunk egyik legbefolyásosabb politológusa azt is hozzátette, hogy a művelt városi tömegek a globális demokratizálás hordozói valamennyi országban. Még inkább így volt ez a nyolcvanas évek végén a korai és fokozatos demokratizálást megtestesítő Magyarországon, ahol a panelek népe megelégelte a felülről ráerőszakolt modernizáció felemásságát és a „közjó" álságosságát, meglátta annak politikai okait és korlátait, s ezzel hordozójává vált a békés rendszerváltásnak.

A panelek népe azonban a rendszerváltásnak inkább csak potenciális győztese volt, mert a rendszerváltás hosszú távon megnyitotta ugyan előtte a lehetőségek birodalmát, de annak első évtizedét mégis inkább lecsúszásként élte meg, amelyből újra fel kellett kapaszkodnia. A kilencvenes évek elején ugyanis egy újabb, másfajta felemás - jelentős részben ugyancsak felülről és kívülről ránk erőszakolt - modernizáció kezdődött el, amelyből ezek a milliók jobbára már kimaradtak. A korábbi széles társadalmi közép elszegényedett, szétforgácsolódott, és elvesztette nemcsak a társadalmi biztonságot, hanem a közszolgáltatások jelentős részét is. A válságkezelés eddig úgy tüntette el a gazdasági deficitet, hogy jelentős társadalmi deficitet termelt, főleg az egészségügy és a közoktatás területén. A neoliberális őrületben a „közjó" radikálisan átértelmeződött, és a költségvetési egyensúlyra egyszerűsödött le. A széles tömegek - s köztük a panelek népe mint reprezentáns - civilizációs indexe, azaz a közegészségügyi ellátottsága és a művelődéshez való hozzájutása radikálisan csökkent a demokratizálás első évtizedében. Felgyorsult viszont a társadalmi polarizálódás: a két társadalmi végpont közötti 1/3-as arányról 1/8-ra mélyült a szociális szakadék. Az átlagszámok egyre kevesebbet mondtak az átlagemberről, mert egyre kevesebben maradtak középen. A társadalmi közép mindinkább megfogyatkozott, pedig ez a széles közép volt a magyar fejlődés korai és még éretlen nyugatias vonása.

Ez a korábbi széles társadalmi közép voltaképpen nem is „politizált" a legutóbbi választásokon, hanem elemi erővel a tömeges modernizációt és az európai felzárkózást követelte a politikától: nem is annyira több „kenyeret", hanem több „iskolát" kért. A társadalmi középnek ugyanis a demokrácia nem egyszerűen a jólétet, hanem sokkal inkább a további civilizálódás és nyugatosodás ígéretét jelentette. De egy évtized után jogosan úgy látták, hogy a rablókapitalizmus kezdeti jelenségei nem Nyugat felé viszik az országot, hanem zsákutcába sodorhatják. Nagy-nagy társadalmi türelemmel vártak a sorukra, de a kilencvenes évek végén, amikor a gazdasági válságkezeléssel járó átmeneti recesszió már véget ért, mégiscsak visszakövetelték maguknak a modernizáció széles társadalmi programját. Az Orbán-kormány ehelyett - már jóval a sikeres gazdasági válságkezelés után is - „Budapest ostromát" s vele a közszolgáltatások további leromlását hozta, és megkezdte saját pártklientúrája nyílt és cinikus kiépítését s önmaga látványosan pazarló, neobarokkos „millenniumi" megünneplését. A közszájon forgó példabeszédek szerint az eddigi egyedül vadászó, macskaféle ragadozók helyett fideszes, falkában vadászó kutyaféle ragadozók lepték el az országot, s némi marakodás után megosztoztak a zsákmányon. A budapestiek nagy tömegei szemében az Orbán-kormány a spontán rablókapitalizmusból az államilag szervezett rablókapitalizmusba való átmenetet képviselte. A végső ítéletet a Fidesz felett Budapesten nem a „balliberális" sajtó és nem is a „Nagykörúton belüli" szűk értelmiségi csoport mondta ki, hanem a Nyugat felé már elindult és útjáról letérített kétmilliónyi ember. A legtöbb nagyvárosban és kisvárosban élő is velük együtt szavazott a nyugatias modernizációra, és ez döntötte el a 2002-es választást. Vétek volna újra csalódásba kergetni őket, hiszen ők döntik el a 2006-os választásokat is. A 2002. augusztus elején elfogadott gazdasági kormányprogram annyit ér, amennyire finanszírozni lesz képes a széles tömegek modernizációját az Európába vezető úton.

A kádári rendszerhez való viszony szélsőséges ellentmondásai egyrészt sajátosak és korspecifikusak, másrészt unalmasan és fájdalmasan ismerősek a felzárkózás magyar - egyben közép-európai - modelljeként. Prózai megfogalmazásban a kérdés így hangzik: hogyan lehet gúzsba kötve táncolni? Elméletté emelve pedig úgy szokás fogalmazni, hogy a közép-európai történelem kényszerpályás fejlődést jelent, drasztikus külső függést és többnyire minimális belső mozgásteret. Ezt a múltat mégis „megművelni" kell, azaz a jelennel szervesen összekötni, a pozitív tradíciók gyakran igen vékony szálát megragadni, a folytonosságot felvállalni és a keservesen csekély mozgástérben cselekvő elődök történelmi szerepét felmutatni.

A baloldalnak egyrészt a szociáldemokrata jövőkép szellemében kell felvállalnia egy igen kritikus és önkritikus - de nem defenzív - szociáldemokrata múltképet is. Másrészt a magyar baloldali tradíció felvázolása - beleértve az elmúlt rendszer reformmozgalmait és europaizációs törekvéseit - átvezet a szociáldemokrata jövőképhez és programhoz is. De ehhez mindenekelőtt az Európához való viszonyunkat kell tisztázni. Az EU támogatása jellegzetes baloldali érték a többnyire az „extra Hungariam non est vita" avítt provincializmusába süllyedő jobboldallal szemben. Persze „az Európai Unión kívül is van élet", ahogy az euroszkepticizmus új keletű korifeusai hangoztatják, csakhogy azt nyomorúságnak és tespedésnek hívják. Ha a hazai baloldalnak csak egy kívánsága lehetne, akkor mindenekelőtt egy tisztességes, europaizált jobboldalt kellene kívánnia magának.

 

Az Együtt Európába programja

Az EU-csatlakozással a baloldal most előnyös helyzetben van, csak még nem vette észre. Mindaz, amit az EU számunkra már a közeljövőben ígér, Magyarországon baloldali értékként jelenik meg, jóllehet az EU-ban ezek a vívmányok már konszenzuálisak és pártsemlegesek. Hiszen maga az EU is hatalmas konszenzuális demokrácia, s bár a hazai jobboldal csak igen mérsékelten kedveli a konszenzuális demokráciát, ellenzéki szerepben mégis ostorként csapkod vele. A Fidesz-kormány a négy év alatt a konszenzuális demokrácia hazai kezdeményeit a „többség mindent visz" elve alapján igen agresszívan kegyetlen többségi demokráciává torzította, amiről biztosan tudjuk és már meg is tapasztaltuk, hogy nem illik az Európai Unióba. Márpedig ennek a konszenzuális vagy tárgyalásos demokráciának a jelentősége egyre nő, hiszen az EU egyre távolodik a pusztán gazdasági egységtől az egyre markánsabb politikai szerveződés felé. Az EU baloldali és jobboldali pártjai, jóllehet nem minden vita nélkül, mégiscsak egységesen mozdultak a „Szociális Európa" megalapozása felé, nálunk viszont egyre élesebben ütközött ezzel a hazai akarnok jobboldal társadalmi párbeszéd intézményrendszerét leromboló politikája. Az EU a vezérelvű magyar jobboldal ámokfutása helyett a többszintű kormányzásra, a politikai decentralizációra épül; a partnerek eltávolítása helyett a partnerkeresésre és a kompromisszumok intézményes rendszerére; a gazdagok költségvetési támogatása és a klientúraépítés helyett a leszakadtak társadalmi reintegrációjára, „szociális kohézióra". Sajnos, de ezzel a múltba ragadt magyar jobboldallal az EU nekünk nagyon is „baloldali". Ha így van, akkor ezt ki is kell mondani, és a baloldalnak kell előállnia az Együtt Európába „nemzetpolitikai" programmal. A gyakorlatias készülődések sokaságát nemzeti programmá kell felemelni, világos perspektívát nyújtva az embereknek a csatlakozáshoz, ahogy Felipe Gonzales vezetésével a spanyol baloldal is bevitte az országot az EU-ba, és ott sikeres, dinamikus és öntudatos nemzetté tette.

Nem aránytévesztés az sem, ha kijelentjük, hogy programot akarunk adni Európának is, hiszen minden kibővítéssel az EU maga is megváltozik. Ez a program három elemet tartalmaz. Először is az EU-t a „boldog kisállamok" övezeteként szeretnénk látni, hiszen az EU-ban megszületett mindaz, ami a kisállamok korábbi nyomorúságát megszünteti. Nem korlátja már a fejlődésnek a kis hadsereg és a kis belső piac, viszont nagy értékké emelkedett a polgárközelség és a partnerség. A koppenhágai tízek belépésével uralkodóvá vált a kisállamiság az EU-ban, s a nagyobb államok is buzgón alakítják át államszerkezetüket a kisebb régiók polgár közeli, megélhető világává. Másodszor, a keleti bővítés eddig is dinamizálta az egész EU fejlődését, és a tízek belépése csak felerősíti ezt a hatást azzal, hogy a gyors gazdasági növekedés térségét hozza létre az unió keleti határán. Ezt a gyorsító hatást már érzékelik a közvetlen szomszédok, de rövidesen megérkezik kihívásként Európa nyugati peremére is, például Írországba, amely a boldog és sikeres kisország modellje lehet. Harmadszor, az EU a kibővüléssel a globális politikában még jobban érvényesítheti az európai értékeket, a globális környezet védelmét, a konfliktusok békés megoldásának elvét és a kulturális párbeszéd fontosságát. Nem az Egyesült Államokkal szemben, de a maga immár nagyobb erejével akár kiegyensúlyozva is az Egyesült Államokat a világpolitikában annak „texasi" korszakaiban, amikor feszültség támad a globális hatalom és a globális felelősség között.

Az europaizálás három értelme és a második reformhullám

A kilencvenes évek elején a globalizáció megérkezett az ősi királyi városba, Székesfehérvárra, amely a legdinamikusabb vidéki fejlődési centrummá vált. A globalizáció és az europaizáció kettős kihívásként jelent meg Magyarországon, különböző - bár részben összefonódó - folyamataival az europaizáció közvetítette is a globalizációt, de egyben sajátos feltételrendszert is kialakított annak megválaszolására. A globalizáció során a nemzetállam nem tűnt el a történelem sülylyesztőjében, éppen ellenkezőleg, még fontosabbá vált mint a globális versenyhelyzetre való nemzeti reagálás intézményrendszerének kialakítója és képviselője. Ideje már nekünk is megcsinálni az erős és hatékony államot. De nemcsak fölülről, hanem alulról is, vagyis az „állami kapacitást" a „társadalmi kapacitással" alátámasztva - épp erről szól a második államalapítás. A globalizáció hatására az EU-n belül is felgyorsult az integrációs folyamat a nyolcvanas évek második felében, és az EU konszenzuális demokráciájában egy olyan sajátos intézményi képletet hozott létre, amely komoly innovációnak számít a politikai demokrácia és a modern társadalomberendezkedés történetében. Az europaizáció folyamata ugyanis nemcsak EU-szintű integrációt jelent, hanem elsősorban egy olyan új politikai minőség megjelenését, amit éppen a saját belső kritikájának az igényessége, a demokráciadeficit emlegetése jelez leginkább.

Az europaizálás eddig három szinten és formában zajlott le. A legutóbbi fejleményei - a horizontális intézményrendszer és hálózati társadalom megjelenése - felerősítették és visszaigazolták az új típusú demokráciára vagy az „új politikára" való széles társadalmi igényt. Az europaizálás először is a transznacionális, nemzetek fölötti és közötti folyamatban jelentkezett. A transznacionális europaizálás során 1957-től napjainkig létrejöttek és kiteljesedtek az EU alapintézményei. Ez az alulról felfelé irányuló intézményépítési folyamat azóta is teljes erővel folytatódik. Az EU intézményrendszere továbbra is a strukturális differenciálódás határozott jeleit mutatja, hiszen minden intézményi „családban" újabb és újabb szervezetek jelennek meg, mint legutóbb a Tanács „családjában" a Konvent. A nyolcvanas évek végétől azonban mindjobban előtérbe került az ellentétes, a fölülről lefelé ható intézményi mozgás is. Az átalakulás második típusa a transznacionális intézmények visszahatása a nemzeti szintre mint „nacionális" europaizálás, azaz a tagállamok nemzeti szintű politikai és társadalmi-gazdasági rendszerének az összeurópai szinthez való dinamikus alkalmazkodása. Ennek erőteljes hatását érezzük egy évtizede a csatlakozási folyamatban mint az EU intézményeihez való strukturális alkalmazkodás feladatát. Végül, harmadjára - ennek következtében - a kilencvenes évek közepe óta egyre jobban kiépültek a horizontális intézményi struktúrák is a nemzeti rendszereken belül, majd mindinkább az egyes tagállamok között is a társadalmi-politikai rendszer minden szintjén és szférájában. Ez a „horizontális europaizálás" manapság a politikusok első számú feladata és a politológusok nagy divatja az EU-ban, amit fentebb már emlegettem többszintű kormányzásként. Ebben a tekintetben viszont óriási a lemaradásunk, és a második intézményi reformhullám mindenekelőtt ennek a horizontális intézményrendszernek a kiépítéséről szól, amely túlnő a határainkon és szervesen összekapcsolódik a maga szintjén az összes tagállam hasonló intézményeivel.

Végül, de nem utolsósorban, az új típusú demokratizálás legszembeszökőbb terméke mégiscsak a multikulturális demokrácia, amely a globalizáció - nevezetesen a globális migráció - hatására jött létre. A multikulturális demokrácia külön tárgyalást érdemelne, de itt sem mehetünk el szó nélkül mellette. Hiszen Magyarország most a kilencvenes évek eleji Portugália-képet mutatja, azaz hazánk még legfeljebb tranzitország Nyugat felé, s most még inkább küld, mint fogad távoli, idegen munkaerőt. De azóta Portugália is a bevándorlók célországa lett, és százezres ukrán kisebbségével a multikulturális demokrácia számos nehézségével néz szembe valamennyi EU-tagországhoz hasonlóan. Közép-Európában az a sajátos helyzet, hogy még egyetlen ország sem volt képes rá, hogy a saját lakosságát visszaintegrálja a gazdaságba, társadalomba és politikába, s máris megérkezik az integrálás feladata a „második hatványon". A bevándorlókra, a munkát kereső „gazdasági menekültekre" való reagálás - akik a távoli vidékekről érkeznek, és más kulturális mintát hoznak magukkal - az egyik legsúlyosabb probléma a túlfejlett Nyugat-Európa számára is. Ez teszi az europaizálás keretei közé illeszkedő társadalmi reintegráció szociáldemokrata programját nemcsak szükségessé, hanem sürgetővé is hazánkban. Sőt az eddigi szégyenkezés helyett fel kell vállalnunk az ideológia és a vízió fogalmait is, mert egyre világosabb, hogy markáns szociáldemokrata ideológiára és jövőképre van szükségünk, olyan vízióra, amely mozgósító erejű, azaz nemcsak magyarázza, hanem alakítja is hazánk társadalmát.

 

Szociáldemokrata program
és jövőkép

Az átfogó közelkép a közeljövőről azt mutatja, hogy ami az EU-ban történik - a gazdaságtól a politikáig (régiók, decentralizáció) és a szociálpolitikáig (lisszaboni stratégia) -, az nálunk Magyarországon baloldali program. Mindebből persze nem az következik, hogy a hazai baloldalnak elég lenne ebbe beletörődni, azt mormolva, hogy „ducent fata volentem, nolentem trahunt", vagyis vezeti a sors azt, aki akarja, de magával hurcolja azt, aki ellenáll. Ezt a patópálos nyugalmat ugyanis megzavarja a dinamikusan változó világ, amit egy másik ókori bölcsesség fejez ki: „periculum in mora", vagyis a késlekedés veszéllyel jár. S nekünk Magyarországon az EU-felkészülésben a késlekedésből már eddig is túlságosan nagy készletünk halmozódott fel.

A „hányan Európába" alapkérdésre csak az Együtt Európába programja lehet a válasz mint a társadalom újraegyesítése, vagyis a kizárás helyett a politikai és szociális reintegráció, amelyre felépülhet a polgár közeli Európa, a boldog kisállamok világa. Ennyiben a Nyugat modell ugyan a számunkra, de nekünk sajátos problémáink is vannak, amit már fentebb az integráció „második hatványaként" említettem, s ezért megint csak nem elegendő az önfeledt másolás. A mai konkrét történelmi közegben még a nyugati minta átvétele sem történhet meg a régi módon, már csak azért sem, mert ha az EU a mostani fejlettebb tagállamokat is homogenizálja, akkor az újakat még jobban homogenizálja. Paradox módon az EU olyan elvárásokat is érvényesít az új tagállamokkal szemben - ahogy ezt az amszterdami szerződés (1997) világosan kimondja -, amelyeknek nem felelnek meg a jelenlegi tagállamok sem, például a regionalizáció és a kisebbségi jogok kérdésében. Régi és konszolidált demokráciáknak joguk van inkoherensnek és tökéletlennek lenni, de a fiatal és még nem konszolidált demokráciáknak koherenseknek és tankönyvszerűen „tökéleteseknek" kell lenniük ahhoz, hogy EU-konformak és versenyképesek legyenek. A felzárkózás történelmi útja azt mutatja, hogy a később érkezők már nem az eredeti modellek történelmi esetlegességeit követik, hanem annak a letisztult formáját veszik át. Ez vár ránk is például a regionalizáció esetében, mivel nem a nyugati - sajátos történelmi utakat megtestesítő és többnyire csak félkész - regionalizáció sokféleségét kell modellnek tekintenünk, hanem ezeknek az EU Régiók Bizottsága által kidolgozott „ideális" formáját, ami az új tagok számára valóban az EU-n belüli versenyképesség elengedhetetlen feltétele.

Magyarország az EU felé tart, de merre tart az EU? Az EU-n belül is mind újabb és újabb alternatívák merülnek fel, az EU-alkotmány körüli viták is jövőképeket és értékrendszereket állítanak szembe egymással. Végső soron a hazai távlatok keresésében sem lehet megkerülni azt a globális kérdést, hogy „kié lesz a 21. század", vagy legalábbis a 21. század eleje. Ez a hazai vitákban egyrészt tipikusan rossz kérdés, mert a demokrácia működésétől elválaszthatatlanok a politikai váltógazdaság ciklusai, és a hazai politikai erők egy-egy konzervatív vagy szociáldemokrata választási győzelmet Nyugaton hajlandók az ellentábor történelmi alkonyának minősíteni. Másrészt azonban nagyon is jó kérdés, mert a szociáldemokrata és a konzervatív eszmeáramlatok között globális versengés folyik azért, hogy ki fogalmazza meg az új koreszméket, vagyis mi vagyunk-e „elöl" vagy a másik irányzat. Ez a versengés nem függ a pillanatnyi választási vereségektől vagy győzelmektől, bár azok sorozata kétségtelenül befolyásolja a távlatos gondolkodást.

A szociáldemokrata alternatívát keresve az állam megváltozott szerepe felé kell fordulnunk. Többször megírtam már, hogy a Világbanknál erőteljes paradigmaváltás ment végbe 1997-ben, a globalizáció első korszaka után. A globalizáció első korszaka ugyanis nem homogenizálta, hanem „heterogenizálta" a világot. Ahol hatékony és erős volt az állam, ott az ország haszonélvezője lett a globalizációnak, ahol pedig alacsony kapacitású és gyenge volt, ott a globalizáció vesztesei álltak. Ezek után már nehéz volt fenntartani a washingtoni konszenzus tabuit - piacosítás, privatizáció és dereguláció -, vagyis „a minél kisebb az állam, annál jobb" elvét. Új konszenzus formálódott az állam megnövekedett és radikálisan megváltozott szerepét illetően. Ideje tehát meghirdetni idehaza is a „vissza az államot" és a „le a centralizált állammal" együttes programját. Az államcentrikus és a civiltársadalom-centrikus ideológiák csak látszólag ellentétesek. A baloldal nálunk eddig félt kimondani a „vissza az államot" Nyugaton jól ismert elvét, és ezért nem tudott civiltársadalom-centrikus programot sem adni. Egyrészt ugyanis a neoliberalizmus - megtorpanása ellenére - globálisan még mindig igen erős, és a „piac mindent megold" globális ideológiája még mindig szent tehénnek számít a hazai gazdaságpolitikusok körében. Másrészt a szociáldemokrácia a korábbi évtizedekben túl erősen kötődött az államcentrikus megoldáshoz, a redisztribúciós gazdasági modellekhez, és még mindig tart a félelem a múltba való visszafordulástól, jóllehet ma már az esélyteremtő és szolgáltató állam felé való előrehaladásról van szó. Harmadrészt itt „Keleten" az állam különösen kompromittálódott a mindenható Nagy Állam szerepkörében, nemcsak az „átkosban", az államszocializmus évtizedeiben, hanem történelmi hagyományaiban is. Végül a gazdasági rendszerváltás hányattatásai költségvetési recentralizációt követeltek - ez többnyire valójában fiskális diktatúrára sikeredett -, amit az új demokráciák szégyenlősen eltakartak a piacos ideológiával. Voltaképpen éppen az agyonadóztató, adózabáló államot kellene megreformálni, de a neoliberalizmus megszállottjai egyszerre voltak piacimádók és költségvetés-centralizálók. Pedig Nyugaton az állam tényleg visszatért, de nem mint a korábbi tulajdonosi állam, hanem mint a társadalmi integrációt végrehajtó, szolgáltató és esélyteremtő állam. Egyben globalizáló, a globális alkalmazkodás és versenyképesség feltételrendszerét megteremtő államként is, amelyben a köz igazgatása és a szabályozott vállalkozás, a hatékony többszintű kormányzás és a társadalmi kapacitáson alapuló versenyképesség elválaszthatatlanok egymástól.

A közszféra és a magánszféra házassága és vele az állam és a civil társadalom radikális új viszonya jegyében két filozófiai tradíció egyesítése vár a 21. századra. A 19. század mohó és gátlástalan kapitalizmusa már megmutatta a Locke-féle szerződéses világkép kudarcát, amelyben elszigetelt individuumok lépnek egymással kapcsolatra, s amelyet a szociáldemokrácia többé-kevésbé sikeresen próbált kiegyensúlyozni a szervezett, állami kapitalizmus eszméjével. A 20. század viszont brutálisan bebizonyította a Rousseau-féle közakaraton nyugvó világkép kudarcát is. A közjóra és a közakaratra épített paternalista állam a köz nevében gyakorolt diktatúrává torzult, és bőven élt az intézményesített „terreur" eszközeivel a fasiszta és a kommunista totalitárius rendszerekben. De ezzel a közjó és a közakarat fogalma még nem vesztette el világtörténelmi érvényét, csak átmenetileg súlyosan devalválódott és delegitimálódott, vagyis a közjó és a közakarat fogalma rehabilitációra vár, ahogy az EU alkotmánytervezetében ez meg is történik. Ahogy másfelől a közösségétől elszabadult, önmagát „természet adta" lényként bemutató „homo oeconomicus" is, akinek maszkja mögött sajátos kortermékként mindig ott rejlik a mindenkori profitéhes, a közérdeken durván átgázoló magánpolgár - csak körbe kell nézni Közép-Európában. Az öntudatos, magáról gondoskodni képes, felelős és innovatív polgár mint főszereplő még felfedezésre vár Közép-Európában és nálunk is, vagyis az esélyteremtő állam legfontosabb feladata éppenséggel a polgárok tömeges színre lépésének elősegítése kell hogy legyen.

A magyar szociáldemokráciára általában, de a jelenlegi kormányzatra konkrétan is kettős feladat vár, hiszen Locke-nak és Rousseau-nak is igaza van, ezért ezt a két álláspontot össze kell békíteni. Egyrészt biztosítani kell a „szerződéses" polgárok szabad mozgását és a civil társadalom önszerveződését, másrészt az államot aktivizálni is kell rá, hogy a marginalizált, „szerződésképtelen" tömegeket a társadalomba visszaintegrálja. Bármilyen csábító is Tony Blair - Locke tradícióját követő - tiszta modellje a harmadik útról a szerződéses polgárok „edukációjával", keservesen be kell látnunk, hogy ez a modell még csak nagyon korlátozottan alkalmazható az új demokráciákban. De azt is nehéz kimondani, hogy szükség van a közérdek és a közjó erőteljes megfogalmazására és képviseletére, s vele a társadalmi reintegrációt végrehajtó erős államra, mivel még fájnak a sebek a Rousseau tradícióját tragikusan eltorzító, a közjót kisajátító totális állam felszámolása után. Ezért nálunk olyan szintézis kell, amelyben a közjó képviseletében fellépő esélyteremtő és szolgáltató - a polgárosodást szolgáló - állam átmenetileg erősebb és aktívabb, mint Nyugaton, vagyis a szerződéses polgárok világának támogatása nem lehet a demokrácia érvényesítésének egyedüli útja. Az egyesítési kísérletek körül idehaza is széles körű viták folynak, nagyon is gyakorlatias nézőpontból, mert a viták végeredménye a szociálliberális koalíció idején a költségvetésben csapódik le, amely a nehezen kivajúdott 2003-as költségvetés esetében a rousseau-i és locke-i tradíciók keserves kompromisszumát tükrözi.

Az állam igazi lebontása és egyben az új, megnövekedett társadalmi szerepe mint sürgős feladat még váratlanul, meglepetésszerűen éri a hazai baloldalt. Még mindig erős a két szélsőség, a technokrata elit és a baloldali konzervatizmus befolyása, és ebből rossz kompromisszumok sorozata adódik. Az MSZP-ben még mindig igen erős a neoliberális áramlat, és az új, fenyegető válsághelyzetek, a visszatérő költségvetési egyensúlyzavarok újabb és újabb érveket szolgáltatnak a szégyenlősen visszatérő fiskális diktatúrának. Ugyanakkor az MSZP-n belül baloldalként határozza meg magát az a konzervatív irányzat, amely az ipari társadalomba álmodja vissza magát, az „osztályharcban vasba öltözött" munkásosztály képviselőjeként próbál fellépni, s ezért az osztogatásban nekik semmi se drága. Pedig a változatlan társadalmi struktúrát megfinanszírozni valójában éppoly biztos kudarc, mint az életképtelen vállalatokat állami támogatásból fenntartani. A továbblépést a lisszaboni stratégia modellje biztosítja, amely nem állásteremtés általában a régi típusú eszközökkel, hanem a tudásbázisú társadalom új típusú foglalkoztatási szerkezetének megteremtése, amelyben az állam kezdeményez, de nem állami vállalatok létrehozásán vagy állami megrendeléseken keresztül generál növekedést.

 

Európai baloldal
és szociáldemokrata álom

Gyakran megfeledkezünk róla, hogy az EU elsősorban értékközösség. Pedig már nagyon is előrehaladottak az EU alkotmányának előkészületei, s az elkészült tervezet hosszú bevezetése éppenséggel a közös értékekről, a közjó és a közérdek fogalmáról szól. Az alkotmány a „társadalom európai modelljéből" indul ki, s a munkához és az oktatáshoz való jog bemutatása után hosszan részletezi az emberi méltósághoz és a szolidaritáshoz, az emberi bánásmódhoz és a jó közigazgatáshoz való jogokat. Nagyon jó volna, ha az ilyen alkotmányszöveget akár másolnánk is, és az új magyar alkotmányt ebben az európai szellemben foganva mielőbb elkészítenénk, s ügyelhetnénk arra is, hogy a valóság nálunk is hasonlítson erre az európai álomra. Az EU-ban való részvételünknek nemcsak gazdasági és hivatalos-intézményi formái és szintjei vannak, hanem szimbolikus-kommunikatív funkciója is. Akik hazánkat képviselik, azoknak talán a legfontosabb dolguk összekötni Magyarországot az EU nyilvános politikai terével. Mindenekelőtt ezt az értékrendet kell közvetíteniük, kiiktatva - vagy legalábbis a közélet peremére szorítva - a rossz vitákat és közéleti zsákutcákat, mint amilyen az utóbbi időben intézményesült gyűlöletbeszéd. A baloldal eminens érdeke ebben a vonatkozásban a jobboldali nézetek importja, nevezetesen annak bemutatása, hogy a konszolidált európai jobboldal nem tűri el azt, amit a hazai jobboldal egy perverz szereposztásban közvetve meghirdet, rendszerint elutasítva az elhatárolódást az általa megrendelt vagy legalábbis eltűrt szélsőséges nézetektől. Ki kell mutatni, hogy az európai értékrend egy olyan széles konszenzuson alapul, amellyel a hazai jobboldal még erőteljesen ütközik, s nálunk jórészt még nem a baloldal és jobboldal tiszta közéleti vitája zajlik, hanem a felemásan europaizált és a választási vereségtől őrjöngő jobboldal nehéz alkalmazkodása az európai stílushoz. Ezt a folyamatot nagyban felgyorsítja majd a csatlakozás után az a körülmény, hogy a közpolitikai dimenziónak egyre növekvő jelentősége van az összeurópai pártokban az Európai Parlamentben. A közpolitikai dimenzió kijózanító hatásával az átideologizált „politikai" aspektus az új tagállamok számára is leértékelődik, a bizottsági munka és a közpolitikai, szakmai aspektus pedig erőteljesen felértékelődik. A nagy pártszövetségek, például az Európai Szocialisták Pártja (PES) és az Európai Néppárt (EPP) is egyre inkább arra törekednek, hogy fokozzák az EU-szintű közpolitikai koordinációt, vagyis a hazai jobboldal is arra kényszerül, hogy ócska ideológiai klisék emlegetése helyett komoly szakpolitikai egyeztetéseket folytasson idehaza is.

Az összeurópai konszenzus és értékközösség önmagában véve is nagy érték, de ennek alapján élénk, sajátos színeket is felmutat a PES által képviselt baloldal és az EPP által képviselt jobboldal. A PES 2002. október 3-i, Európai prioritások című dokumentuma leszögezi: „Mi a saját szociális modellünket akarjuk védelmezni és előremozdítani. Erős kapcsolat kell legyen a gazdaságpolitikai és szociálpolitikai koordináció között. Ez lehetővé teszi számunkra az unió és az euró gazdasági potenciáljának felhasználását a teljes foglalkoztatottság és a szociális biztonság magas fokának elérésére és az életminőség azonos szintjének biztosítását az emberek számára az EU összes régiójában. Gazdasági és szociális prioritásokat kell meghatároznunk az egész EU számára, konkrét célokkal a gazdasági, foglalkoztatási, szociális és környezetvédelmi politikában, amelyek teljesítésére az EU tagállamai elkötelezik magukat." A PES-nek egy korábbi, 2002. július 2-i, a Konvent munkájához készített hoszszabb előkészítő dokumentuma még részletesebben és elméletileg is markánsabban fejti ki az EU-baloldal álláspontját: „Számunkra, szocialisták számára a piac önmagában véve se nem »fair«, se nem hatékony. Támogatjuk a piacgazdaságot, de ellenezzük a piaci társadalmat. Ahhoz, hogy a piac megfelelően működjön, méltányossági szabályokra és magas szintű normákra van szükség, amelyek - többek között - érvényesítik a szociálpolitikát és a szociális biztonságot, a munkások jogait, a környezetvédelmet, a fogyasztók jogait és a régiók közötti szolidaritást is. Ennek eredményeként el akarjuk érni az európai társadalmi modell beépítését az EU-alkotmányba. (...) A szociális dimenzió az EU küldetésének integráns része kell hogy legyen, ezért igen fontos a közérdekű javak meghatározása. (...) Igen fontos továbbá a szociális partnerek szabályozási folyamatokban való szerepének megerősítése és a civil társadalommal folytatott párbeszéd törvényi kereteinek biztosítása is."

Ennyi már elegendő egy szociáldemokrata álomhoz Magyarországon is. Előbb-utóbb persze találni kell egy radikálisan megreformált szociáldemokrata pártot is hozzá, amely felvállalja és megvalósítja ezt az álmot. A második államalapításra mint végigvitt politikai decentralizációra azonban mindenképpen szükség van. Ha a jelenlegi baloldali kormány képes lesz rá, akkor nagy történelmi tettet hajt végre, ha nem, akkor nagy történelmi lehetőséget szalaszt el. De 2003 elején a közeljövőt illetően még jogunk van optimistának lenni, baloldaliként és demokrataként egyaránt.