Békés Pál
A képíró
1
Első szavam a köszöneté. Remélem, gesztusnak tekintik, hiszen éppolyan jól tudják, mint én: az írásos vallomástétel engedélyezése elsősorban az önök érdeke volt.
Természetesen nem akarok visszatérni a vizsgálati fogságom kezdetét megkeserítő kicsinyes huzakodásra, végül is, amit kértem, megkaptam: időt és a szükséges eszközöket. De nem állhatom meg, hogy kijelentsem, akár századszor is: nevetségesnek tartom, hogy a számítógépkorszakban csupán kockás spirálfüzetet és ceruzát bocsátottak rendelkezésemre, a ceruzahegyezőért pedig mindannyiszor könyörögnöm kellett az őrnek, ha elkopott a grafit, mert a hegyező parányi pengéje állítólag „alkalmas rá, hogy az őrizetes kárt tegyen magában". Csak nem képzelik, hogy ha egyszer valóban véget akarok vetni ennek a cirkusznak, épp a ceruzahegyezőt fordítom magam ellen?
Mindennek ellenére, ismétlem: köszönöm. Bármiféle szóbeli vallomás csak töredékesen adhatta volna vissza a történteket, és ugyan mire jutottunk volna, ha én dadogok, önök pedig értetlenkednek, és az órájukat nézik: „Mikor mehetünk már ebédelni?"
Az események nyers váza, amelyet persze ismernek, nem informál a lényegről. Amit tárgyszerűségnek neveznek: humbug. Hamisítás. A „tárgyszerűség" csakis a csupasz eseményekre összpontosít, homályban maradnak a valóságos indítékok, és észrevétlenek azok az apróságok, melyekben a lényeg rejtőzik.
Ahhoz, hogy világossá tegyem, mi történt, el kell mondanom bizonyos előzményeket, amelyeket - ebben biztos vagyok - nem hagytak volna elmondani. Szinte hallom a nyers hördülésüket: „A tárgyra!"
Az írásban nincs különösebb gyakorlatom. Igaz, utazásaim során gyakran jegyzeteltem a látottakat, de azok csak néhány mondatos vázlatok voltak - futó benyomások rögzítése, semmi egyéb. Megfordult ugyan a fejemben, hogy könyvet írok azokról az országokról, amelyekben megfordultam, de a lustaság nagy úr. Jótékony kényszer nélkül az ilyesmi nem megy. Eddigi életemben három-négy oldal volt a legnagyobb teljesítmény, annak a többségét is még az iskolában préselték ki belőlem.
Most itt a kényszer, de jótékonynak éppenséggel nem nevezhető.
Írtam, ahogy jött. Nem szépelegni akartam, hanem vallomást tenni. Ha csapongok, és látszólag összevissza kóborlok az időben, az gyakorlatlanságomnak tudható be. Ám ha ismétlésekbe bocsátkozom, az az önök vétke, mivel kérésem, sőt múlt havi hivatalos folyamodványom ellenére az őr esténként, villanyoltás előtt kitépette velem a spirálfüzetből az aznap elkészült oldalakat, és „bevételezte". Így soha nem ellenőrizhettem, hogy mit említettem már és mit nem. Az esetleges ismétlésekért tehát magukra vessenek.
Több hónapja körmölök, és a fent említettek miatt az első oldalakat az első nap láttam utoljára. Ha rám hallgatnak, e néhány soros - vallomásom befejezése után papírra vetett - megjegyzést az időközben összegyűlt paksaméta elé illesztik, és úgy olvassák: előbb ezt, majd szép sorjában a többit.
A továbbiakban meg se kíséreljék, hogy akár írásban, akár szóban kiegészítéseket kérjenek az előadottakhoz.
Ami mondandóm volt, elmondtam.
Hosszú idő után októberben találkoztam újra Liktor Vincével. Amint megpillantott, rám kiáltott:
- Egy szavamat se hidd!
Erre igazán nem lehet mit felelni.
A kocsi oldalához dőltem, lábujjhegyre álltam néhányszor, azután meg sarokra, hogy oldjam kissé a vádli zsibbadását - ha sokat vezetek, mindig úgy érzem, hogy hangyák korzóznak a lábszáramon -, ő pedig várta, hogy reagáljak. Az arca szinte összegyűrődött, úgy drukkolt, hogy szólaljak már meg, adjam valami jelét, majd megveszek a kíváncsiságtól, mi végre ez a harcias nyitány, de én csak űztem a hangyákat; lábujj, sarok, lábujj, sarok. Végül nem bírta tovább, és rátett egy lapáttal:
- Még azt se hidd, ha azt mondom, hogy egy szavamat se hidd.
Erre pedig mégúgyse lehet felelni.
Ilyen volt Liktor Vince. Ezzel nyitott, látványosan, hangzatosan, mesterkélt titokzatossággal. Erre mondják, hogy mache. A nagyanyám használt ilyen szavakat: mache. Most aztán megint letette a névjegyét a Liktor Vince.
Leült a medence szélére, és hátradőlt: mi van, miért nem pakolom már ki, amit hoztam, ha olyan nagyon akarom? Nem is moccant, hogy segítsen.
Szívélyesebb fogadtatásra számítottam, sőt néhány köszönő szóra. Igazán nem lett volna túlzás. Hát kinek a kedvéért hajtottam át a fél országon? Sötétben keltem, hogy kirámoljam a garázsból, amit kért, és be a csomagtartóba; alig fért. Amint világosodott, nekivágtam, tudván, a reggeli teherautó-forgalomban hiába is próbálnék előzni - egyszer azért megpróbáltam, majdnem rajtavesztettem, az isten óvjon a szétrohadt IFA-któl. Végigdöcögtem a kétszáz kilométert, egyetlen óriási dugó volt az egész, csak egy kávéra álltam meg, azt sem kellett volna - tegnap főzött löttyöt adtak, hascsikarást kaptam, meg kellett állnom még egyszer.
Nemhogy szívélyes nem volt, ellenkezőleg, úgy tett, mintha én tartoznék neki hálával, amiért fölkereshettem a repedezett betonnal burkolt világvégi bekötőút végén. Ráadásul már a telefonban jelezte: pénzre ne számítsak, majd fizet, ha fizetnek neki. De jól ismerem az ilyen mondatokat, istenem, de jól; a könyökömön jönnek ki.
Verőfényes ősz volt, a levegő csípős, tiszta. Ilyen napokon terelik a tanárok a kötelező kirándulásra a gyerekeket, azok meg szétspriccelnek az erdőben. Ha úgy adódik, és téli odvát bélelgető, szuszogó sünbe botlanak, a lányok sikongatni kezdenek: jaj, de édes! És megsimogatják az orrát. A sün rémületében összegömbölyödik, erre a fiúk focizni kezdenek vele, aztán ha szerencséje van, és az egyik copfos stréber még idejében befújja a fiúkat, a sün túléli, és elvánszoroghat a vackára a sebeit nyalogatni. Már ha nem szurkálják össze a nyelvét a saját tüskéi. Persze találhatnak a gyerekek háborúból maradt, rozsdás gránátot is, focizni azzal is lehet. Se szeri, se száma a lehetőségeknek az ilyen kristályos őszi napokon.
Na, én meg ilyen vagyok. Váratlan asszociációim támadnak, de komolyan. Ilyenkor én is mindig meglepődöm. Például ez az iménti: őszi erdő - sün - gránát! Fogalmam sincs, honnan jött. Először Dolmán tanár úr fedezte fel, hogy van bennem valami. Azt mondta, a fogalmazás nagyjából rendben, de az igazi erősségem a váratlan képzettársítás, minden egyébből abszolút közepes vagyok. Ha találok olyan szakmát, amiben „merész asszociációkra" építhetem a pályafutásomat, nyert ügyem van, ha nem, sosem lesz belőlem semmi. Azt hiszem, igaza volt.
A környező dombokon vöröslött a lomb, az üres medence mélyén pucéran csillogott a butakék, csorba csempe, a csálé startkövek mögött hosszú, betonfalú öltözősor: legalább negyven szürkére festett, számozott faajtó. Az ajtók fölött elhagyott, üres fecskefészkek, a kátránypapírral fedett tetőn rigók ugráltak, és dalolva kérdezgették egymást, hihetnek-e a szemüknek, tényleg ilyen élesen süt-e még a nap, vagy ez már a rigótúlvilág, és az örök világosság fényeskedik.
Na ez is, a rigótúlvilággal. Dolmán tanár úr örülne neki.
Fogalmam sincs, miért éppen engem választott Liktor Vince a megtisztelő feladatra, hogy kiszolgálhassam. Az meg egyenesen feszengető ingerültséggel töltött el, hogy némi tessék-lássék tiltakozás után elfogadtam a rám osztott szerepet. Időnként fölháborodtam a saját viselkedésemen, és sziszegve lázadoztam önmagam ellen: elment az eszem? Hogy jövök én ehhez? Miért?
A kezdet kezdetétől ismertük egymást, ha nem tudtunk is róla. A szüleink szintén - bár szorosabb viszony sosem volt köztük -, legalább látásból, a szülőszobáról. Az ő anyja meg az enyém együtt vajúdtak, mi meg egy nap különbséggel láttuk meg a napvilágot, mármint az irataink szerint, mert valójában csak tizenkét perc volt a különbség. Ő éjfél előtt öt perccel érkezett - farfekvés, császármetszés, életveszedelem, ami bonyodalom csak elképzelhető - én éjfél után hét perccel kezdtem bömbölni; problémamentes, szabályos szülés, „simán, mint a zsír" - ahogyan apám mondogatta.
Ugyanabban az erzsébetvárosi utcában laktunk, én a közért fölött a harmadikon, ő meg rézsút szemben, közvetlenül a mozi mellett. Színes vidék volt, igaz, csak egy színt ismert, a szürkét, annak viszont ezernyi árnyalatát, az évszaktól és az időjárástól függően. Azóta körbejártam a világot háromszor legalább, de szürke napot nem láttam soha sehol, csak ott, a mi utcánkban; óvodás koromban állandóan úgy képzeltem, egy óriási, akkoriban használatos alumínium egyforintos lebeg a világ fölött. Ugyanabba a homokozóba hordott bennünket az anyánk, és túléltük azt is, holott több volt benne a homoknál a kutyaszar meg az üres gyíkhúsos konzervdoboz - talán ott szereztem azt az immunitást, ami Belső-Ázsiában és Közép-Afrikában is megóvott minden betegségtől, járványtól.
Együtt jártunk iskolába tizenkét éven át. A málladozó általánosban kezdtük, a kopott homlokzatról klinkertéglák hullottak, az egyik eltörte a pedellus kulcscsontját, akkor aládúcolták az egész iskolát, azután úgy maradt, amíg gyökeret nem vert a dúcfa. Később átírattak bennünket a szomszédos gimnáziumba - ő B-s volt, én meg A-s.
Találkoztunk reggel a kapuban, délelőtt a folyosón, délben a menzán, és gyakran mentünk haza együtt a színtelen, szeles utcákon. Olykor együtt lábtengóztunk a szomszédos téren, és persze jártunk egymás lakásán is. De a gyakori együttlétből sosem lett barátság. Ha akarjuk, se kerülhettük volna ki egymást, ismertük a másik szokásait, minden rezzenését, állandóan ott voltunk egymás látóterének a szélén, de középre nem kerültünk soha, se ő, se én. Talán csak egyszer, másodikban, egy rövid, ám hosszú távra kiható pillanatra. Amiről akkor még nem lehetett tudni: előjel.
Mondhatnám azt is, hogy ő tanított minden rosszra, de ez túlzás lenne. Nem, ennyire nem volt fontos az életemben. Látszatra legalábbis. Vagy... akkor még nem. Arra például tisztán emlékszem, hogy inni magamtól kezdtem. Először itthon, azután Angolában kaptam rá igazán - vagy inkább Mozambikban? Komolyan vettem, veszedelmesen, elszántan, megalkuvást nem tűrően ittam. De - nem azért, hogy az akaraterőmmel dicsekedjem, csak hű akarok lenni az igazsághoz - magamtól is hagytam abba. Egyik napról a másikra, egyszer és mindenkorra. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ő kínált-e először cigarettával. Lehet, hogy Bokor volt, a legjobb barátja, aki Buschból magyarosított - mármint az apja. Ezt csak azért jegyzem meg, mert ő is elmondta minden bemutatkozásnál, és hozzátette: ha egyszer nagykorú lesz, és maga dönt a nevéről, visszairatkozik Buschnak. Röhögött rajta mindenki: igaz, hogy a Bokor nem valami adu ász, de a Busch még rosszabb, minek a semmilyet rondára cserélni? Mehet vele a búschba. Ő azonban nem tágított. Alacsony volt, fekete hajú, széles vállú, végtelenül makacs, mindig mindenben hajthatatlan. Ha megéri, biztosan visszavette volna a sváb ősök otromba nevét. Szóval lehet, hogy a Bokor volt.
A gimnázium zeneterme fölött, a negyediken zöld olajjal lemázolt vasajtó nyílt a lapos tetőre. Ugrálni éppenséggel nem lehetett odakint, mert a födém vékony volt, és Poprádinak, a zenetanárnak éles a füle. - Szakmai ártalom - mondta Tukán, és röhögtünk, persze csak szordínóban. Nem zavartattuk magunkat különösebben, mert hát egy födém azért mégiscsak födém, ha nem dübörög az ember, nem lehet baj. Oda, a tetőre gyűltek a dohányosok a szünetekben azóta, hogy az első emeleti vécét, a korábbi bagóklubot külön igazgatói rendelet tisztította meg tőlük. A gondnok írásbeli utasítást kapott, hogy minden szünetben tépje fel az ajtót, érje tetten, és cibálja az igazgató elé a vétkeseket. Amikor a gondnok a parancsra hivatkozva a lányvécébe is betört, botrány támadt, és a továbbiakban a női illemhelyet a konyhán dolgozó, lassú, kövér, mindig zsírszagú Balsainénak kellett ellenőriznie. Megtette, amit a sors rámért, de a hiányos fogsoron átszűrt félhangos szitkozódás többet ártott az igazgatói tekintélynek, mint amennyit a füstmentes illemhelyek hoztak.
A zeneterem fölötti szabad tér kívül esett a razziák hatókörén. Vagy nem tudtak, vagy nem akartak tudni a bűntanyáról, sem a gondnok, sem Balsainé nem háborgatott bennünket. Itt fönt szabad lehetett az ember néhány percre. Aki a peremhez merészkedett, felülről nézhette az iskola oldalában álló ostorfák lombját, és a lombok alatt nagyritkán eldöcögő Skodákat, Wartburgokat.
A bitumennel fölkent kőlap szélét nem védte korlát, télen ráadásul megmaradt rajta a hó egy darabig, és ha úgy adódott, megolvadt, majd megfagyott hirtelen. Igazi jégpálya. Így utóbb visszagondolva volt ebben a tetőben valami baljóslatú, valami alattomosan veszedelmes. Noha nem volt domború, kupolaformájú, mint az a másik, ami később mindent megváltoztatott.
A dohányosok a vasajtó melletti falnak vetették a hátukat, úgy szívták a Fecskét, a Symphoniát, az elszántabbak meg a fullasztó mezítlábas Kossuthot. Néha kilátogattam hozzájuk én is, csak úgy bámészkodni, ha nem füstölgött volna a tető, azt mondanám, friss levegőt szívni. Odafentről mégiscsak érdekesebb a világ. Megkínáltak mindannyiszor, de én nem dohányoztam - azután persze beadtam a derekam. Amikor Liktor és Bokor, a colos szőke meg a zömök fekete - ennél röhejesebb felállást kitalálni sem lehetett volna - századszorra is felém nyújtották a dobozt, ráadásul egyszerre, szinte vezényszóra, vállat vontam, és belenyúltam. Már nem emlékszem, melyikükébe.
Attól kezdve legalább naponta egyszer én is ott tenyésztem a tetőjárók közt, szívtam, köhögtem, egyszer-egyszer a lábamat lógattam a peremről, többnyire meg a vasajtó mellett ácsorogtam.
Az év vége felé, egy tavaszi hétfőn megjelent az írás a falon. A második szünetben léptem át a vasajtó vasküszöbét. Mindenki háttal állt nekem, visítottak, nyihogtak, a térdüket csapkodták, a Tukán hája, ami mindig kilógott a derekánál a kihízott, kockás flaneling alól, rezgett a röhögéstől. Zsuga állni is alig bírt, a Bokor vállát csapkodta, két fejjel magasabb volt nála, fentről lefelé ütögette, majdhogynem verte, de Bokor nem vette észre, ő sem bírt magával, köhögött a füsttől, az ütésektől, a nevetéstől, a könnye és a nyála egybefolyt. Liktor volt a legcsendesebb, csak mosolygott szélesen.
- Még nem láttad? - kérdezte, és félretolta a többieket, hogy ne takarják előlem a falat.
A vasajtó mellett széles, kétarasznyi betűk:
Nem divat a kecskeszakáll,
nyög a diri, mikor kakál.
Vörös betűk fekete kontúrral, nem kapkodó firkálmány, hanem gondosan tervezett alkotás, a sorvégeken egy-egy rajz. Az első fölött kövér arc, álláról hegyes szakáll döf lefelé, mely egybeolvadt a szálkás „l" betűvel. A második sor végén, a betű tetején háttal egy görnyedt alak ül, inge föltűrve, látszik a fenék vágása, és mintha abból türemkedne a falra az utolsó „l".
Majd eldobtam magam. Most én csapkodtam a térdem, meg bokszoltam a fékezhetetlen röhögéstől a Tukán oldalába, aki felnyögött és visszaadta könyökkel, és tomboltunk, dobogtunk a szünet végéig.
- Ki csinálta? - kérdeztem, de a többiek a vállukat vonogatták, legyintgettek: hát nem tökmindegy? Én meg Liktorra néztem, tudtam, hogy elég jól rajzol, emlékeztem még az általánosból, de ő határozottan, talán túlságosan is határozottan rázta a fejét.
- Nem lesz balhé?
- Csak ha beköpöd - mondta Zsuga, és szinte sistergett a szája. Ahányszor megszólalt, olyan volt, mintha sercintene egyet. Igazság szerint elég gusztustalan alak volt a Zsuga. Sok időt töltöttünk együtt, és egy darabig tartottuk a kapcsolatot később, a suli után is, sőt előfordult, hogy segített nekem, de akkor is, ez a legkevesebb, amit mondhatok róla: gusztustalan.
Megszólalt a csengő, mindenki elrohant órára, csak én maradtam, mert felmentésem volt tornából az előző heti influenza miatt. Utánaszóltam Bokornak, adjon még egy szálat, rágyújtottam, és fel-feltörő röhögéssel néztem a feliratot. Megérintettem-tapogattam a falat, sőt a körmömmel is megkarcolgattam a betűk szélét: zsírkréta volt.
Poprádi olyan halkan nyitotta az ajtót, hogy csak akkor vettem észre, amikor már a hátam mögött állt. A csikorgó nyihogás árulta el. Pördültem, mint a búgócsiga, az meg ott állt az elszabott, korpás vállú zakójában - érthetetlen, hogy ilyen kevéske maradékhaj hogy termelhet ennyi korpát - és igyekezett úrrá lenni a vonásain, rángatta a nevetés a megereszkedett gumiarcát, de végül úrrá lett a mimikáján.
- Véged van - mondta vékonyan, és igyekezett lenyelni, visszagyömöszölni a vihogást.
A cigarettát a hátam mögé rejtettem, nem mintha bármi értelme lett volna, de a kezem magától moccant.
- Nem én voltam!
- Persze hogy nem te - küzdött tovább Poprádi a rángatódzó arcizmaival. - Egyenesen az igazgató úr, igaz? Aki éjszakánként idejár a zsírkrétáival, hogy titokban gyalázhassa önmagát, igaz?
Bevágta maga mögött a zöld vasajtót, de a fuldokló rikácsolása még a lépcsőházból is kihallatszott, úgy örült, hogy majd beledöglött: - Véged, véged, véged!
A szakvélemény mentett meg. Szidder, a rajztanár, hivatalos jelentést készített vizsgálatának eredményéről. A helyszíni szemle alapján felelősséggel kijelentheti, hogy a zeneterem fölött föllelt, technikai értelemben korrekt, könnyű vonalvezetésű, az otrombán ízléstelen tartalmat jól megválasztott eszközökkel kifejező, az alantas tartalmat pontos arányokkal, hatásosan hangsúlyozó förmedvény, valamint az én rajzórán nyújtott teljesítményem, vagyis a csámpás, aránytalan, a minimális készségek meglétének hiányáról tanúskodó vázolmányok (ezt írta: „vázolmányok") kizárják az azonoskezűséget.
Elmondhatatlan hálát éreztem Szidder iránt.
Néhány nap múlva, amikor a szakvélemény már tisztázott a legsúlyosabb vád alól, a szünetben odamentem Dolmán tanár úrhoz, ugyanis én voltam az évfolyamon a technikai felelős - állítólag a jó műszaki érzékem miatt -, ő meg a szavalóverseny főszervezője, és tudni szerettem volna, hány mikrofon kell a nagyterembe. Az öreg vállat vont: fogalma sincs. Viszont félhangosan azt mondta: - Nagyon örülök, hogy nem vetemedtél ilyen ízléstelenségre - és a mennyezet, közvetve a tető felé bökött. - De ha netán te csináltad volna... abban azért lett volna valami...
Nyilván eltátottam a szám. Ez meg mit akar tőlem? Hogy kivágjanak? Én legyek az eredetiség mártírja? Épp egy tanár uszít engem? Vagy csak cukkol? Mire föl? Mi van itt?
Kerestem a szavakat, de mire megtaláltam volna, az öreg sarkon fordult, és elment. Sose tértünk vissza a dologra, pedig szerettem volna, de hiába, nem adódott rá alkalom. Az év végén nyugdíjba vonult, nagyon szépen búcsúztattuk a Dolmán tanár urat. Gyakran gondoltam rá, és előfordult, hogy szerettem volna felhívni, ha nem is tanácsot kérni, de legalább váltani vele néhány szót. Azután mindig lebeszéltem magam: olyan jóban azért nem voltunk. Fiatal csaj jött a helyére, kicsi, vékony, szemüveges, azt hiszem, félt tőlünk, na, ezt éppenséggel megértem. Megbízható hármas voltam nála, kiegyeztünk egymással anélkül, hogy egyetlen szót váltottunk volna. „Valamiről" meg „váratlan képzettársításokról" többé nem esett szó.
A tetőbalhét végül megúsztam egy igazgatói intővel - a cigaretta miatt - meg azzal, hogy levakartatták velem a falról a feliratot és a rajzokat. Csináltam persze, hogyne csináltam volna, de közben forrt bennem a düh: miért pont én? Amikor az utolsó „l"-en terpeszkedő nagy, széles segghez értem a gondnoktól kapott drótkefével és spaklival, megint kirobbant belőlem a röhögés. Bosszút akartam állni, de nem volt kin. Aki szóba jöhetett volna, tagadott. Bokor, Zsuga és Tukán kórusban ismételgették: nem-nem-nem! És Liktor sem hagyta csőbe húzni magát, bárhogy erősködtem, a fejét rázta, egyre csökönyösebben, végül felháborodottan: hogy képzelem?
A zöld vasajtót lelakatolták, a kulcs elsüllyedt a portásfülkében, a leselejtezett íróasztal valamelyik fiókjában. Utórezgésként Poprádi kirúgott az énekkarból, amiért lopva hálát adtam neki. Ha úgy vesszük, jól jöttem ki az egészből, - nyekeregje más az ünnepélyeken, hogy „Le-nin, a hő-ős, ki csak né-épének élt".
Idővel a tetőn történtek elhalványultak. Én mindenesetre úgy könyveltem el magamban, hogy bármilyen hevesen tagadja is Liktor, ő volt az. De bizonyosságot csak huszonöt év múlva szereztem, amikorra mindenki elfelejtette a lapos tetőt - kis híján én is.
Mintha gyufaszálakból rótták volna össze Liktor Vincét. Az üres úszómedence szélén ült, lazán lógatta a hosszú lábát a semmibe, egy kicsit harangozott, kezével a betonperemre támaszkodott, a feje ide-oda nyaklott. Kese haja a szemébe lógott, akárha kerítésen át lesett volna a szürke szempár, és a kajla görbület a szája szögletében olyan volt, mint valaha a tetőn - meg persze az utcán, a téren, a folyosón -, nem lehetett tudni, hogy most éppen őszintén örül, vagy gúnyosan fitymál.
Az érettségi után ritkábban láttam, mint azelőtt. Kezdetben magától értetődött, hogy nem változik, azután egyszerre csak feltűnt, hogy egy dekát sem hízott, az árkok sem mélyültek a szeme alatt, az arca ránctalan. Persze mindenre van ésszerű magyarázat: az ilyen szikár, szőke, északi alkaton alig fog az idő. A csontvázakon meg, ugye, egyáltalán nem, és Liktor Vince a lazán lötyögő ízületeivel egy kicsit hasonlított az iskolai tancsontvázra, amit valami okból úgy hívtak: dr. Millpöck.
Kinyitottam a kocsi csomagtartóját, és intettem: ha méltóztatna megtekinteni a szállítmányt a nagyságos úr. Méltóztatott.
Valami elismerésféle villant a szemében. Megjegyzem, ez a minimum. Fél nap alatt felderítettem és végigtelefonáltam a szóba jöhető festékboltokat, majd pedig megrendeltem és házhoz szállíttattam minden szükséges anyagot és szerszámot. Mindenből a legjobb minőséget - fél nap alatt! És hogy el ne feledjem: ki is fizettem mindent, az utolsó fillérig. Mindezt pedig azért, hogy hajnalban teletömhessem a csomagtartót, és levergődhessek Lórögre.
Amikor Liktor felhívott, és elmondta, hol vár rám, kétszer is elismételtettem a falu nevét. Esküdni mertem volna, hogy hülyéskedik. Ő meg bizonykodott, azt mondta, a falu szélén áll, a községnévtáblánál, arról olvassa: Lórög. Sokáig kerestem a térképen; olyan apró betűkkel írták, hogy elsiklott fölötte a szem. Tenyérnyi völgyben bújt meg, három öklömnyi domb között. Kétszáz lakos meg egy strandfürdő. A kék csempés medencéből mindhárom domb látható: Kőmell, Béla szekrénye, Vén Futóné.
Liktor feltérképezte a csomagtartóban sorakozó dobozokat, tartályokat, tubusokat. Megfogta a vállam, és megszorította - közel járt hozzá, hogy azt mondja: „köszönöm".
Kinyitotta az egyik öltözőfülkét, hogy az lesz a raktár, és elkezdtük becuccolni. Csönd volt, vibrált, villódzott az üres medence bárgyú kékje az októberi verőfényben, mi meg hordtuk a holmit a fülkébe, szuszogva, energiatakarékosan, folyamatosan mégis, úgy, ahogyan az ember negyven után cipekedik. Már csak néhány apróság volt hátra, amikor Liktor Vince megállt a kocsi és az öltöző közt félúton.
- Tudod, mit cipeltünk együtt utoljára?
- Komlót - mondtam. - Komlót.
Pedig nem igaz, mert utoljára Éberfy Ottiliát cipeltük együtt, és ezt Liktor is tudta, de akkor úgy kérdezte volna, hogy „kit", nem úgy, hogy „mit".
Vittünk persze komlót is, zsákszámra, bár a fele föld volt meg a könnyű, zöld tobozokra csorgatott víz - úgy többet nyomott a zsák az ültetvény sarkára telepített mázsán, amelyen a téesz munkavezetője mérte az építőtábori brigádok által beszállított termést. Kurta kis ember volt, a fejét vásott, zsírbő kalap védte a tűző naptól, a bajsza végét szopogatta álltó nap idegesen, óvatosan mégis, nehogy leharapjon belőle, és megkurtítsa. Ócska füzetbe írta az eredményeket egy tintaceruzacsonkkal - éppúgy, mint én most a vallomásomat -, és minden zsák súlyából eleve levonta a negyedét, hiszen ismerte a fővárosi diákság termésátlag-növelő trükkjeit. Minden zsák után hangosan közölte az eredményt meg a véleményét: - Tizenegy kiló negyven deka, megvert minket magukkal az Isten. Kilenc kiló hetven deka, mikor eszi már el magukat a fene?
A többség lázadozott, mintha ők lennének a földeken görnyedő rabszolgák a Tamás bátya kunyhójából, de én jól éreztem magam. Unalmas, komótos babramunka volt, de elcsordogált az idő valahogy, nem kellett beleszakadni - és ez a fő. Volt mit kipihennem.
Az ültetvény két szélén négyméteres vascölöpök álltak, vastag acélhuzal feszült közöttük, minden bokor tövéből vékony drót vezetett a magasba, azokon futott a komló. Hosszú, sűrű sorok, közöttük szűk átjárók, primitív labirintus, de aki akarta, eltévedhetett benne, hogy csak a munkaidő végén találjon ki. A szüret abból állt, hogy megrántottuk a magasba szaladó drótot, a felfuttatott növény leszakadt, és ha elég gyorsan ugrott félre az ember, nem verte fejbe. Azután üldögéltünk a földön, csipegettük az ölünkben kígyózó hosszú szárról a zöld tobozkákat, és begyűjtöttük a jutazsákba. Rendben is lett volna minden, csak hát a súly; a norma felét sem értük el. Ekkor jutott eszébe valakinek, hogy segítségül kell hívni az őselemeket: jöjjön a föld meg a víz.
Valóságos csapás volt, amikor átrendeltek bennünket a kenderföldre - ott nem volt árnyék.
- A maguk munkavégzése, kérem, többet árt nekünk, mint az imprilistáknak egy sztrájk - összegezte a dolgok állását egy agronómus.
- De legalább ingyen nem dolgozunk - ásította Tukán, és a közgazdasági vita ezzel véget ért.
Az agronómus elmondta a magáét, és távozott, Tukán is elmondta a magáét, és a másik oldalára fordult a kenderföld mellett, a fölösleges jutazsákokból vetett vackán. Nem volt következmény, se büntetés, se visszhang, tétován, nyomtalanul olvadt föl minden a hetvenes évek langy vizében, lehet, hogy az alján leülepedett valahol, de az ilyesmit csak akkor lehet észrevenni, ha lecsapolják a mocsarat.
Na, ezért a bekezdésért biztosan megdicsért volna Dolmán tanár úr. Hallgatnom kellett volna rá; ma nem itt tartanék.
Napközben kornyadoztunk, de az esték hangosak voltak, éjszakánként meg suttogva tomboltak a hormonok.
Így visszatekintve jól látszik, hogy ott, a szabolcsi kenderföldeken, egy ugrásra a Tisza gátjától kezdtek összegabalyodni a szálak, melyeket csak huszonhat évvel később, ezen a talán nem is létező Lórögön lehetett kibogozni egyszer és mindenkorra.
Ugyanis azon a nyáron virágzott ki Éberfy Ottilia. Senki sem értette, mi történt. Osztálytársak voltunk, láttam mindennap, mégsem vettem észre soha. Az évzárón még csak átlagos kiscsaj, na, mondjuk egy árnyalattal több, ovális arcú, fekete szemű, kissé kreol bőrű, tarkóján vastag copf. Hétköznap kék nejlon egyenköpeny, az ünnepélyeken matrózblúz, a bulikra vagy nem jött el, vagy észrevehetetlen maradt - hiába erőlködtem, nem emlékeztem, hogy láttam volna. Összefoglalva: semmi. Volt ilyen semmilyen a suliban akárhány, csak a mi évfolyamunkon két tucat legalább. Ebben persze nincs semmi meglepő, ötosztályos évfolyam voltunk, több mint negyvenen szorongtunk minden osztályban, majd kidőltek a falak, Dunát lehetett volna rekeszteni velünk.
Egy hónappal az évzáró után összegyűltünk a Keletiben, hogy lezötyögjünk a Tisza-gáthoz („a lágerbe" - adta meg az alaphangot Tukán már a pályaudvaron), és akkor befutott az Éberfy Ottilia. Elhallgattunk mindannyian; a lányok is. Az, akit úgy-ahogy ismertünk, ott maradt az évzárón a matrózblúzban, a Keletibe valaki más érkezett. Egy nő. Nem a küllem tette, legalábbis nem elsősorban; többé-kevésbé ugyanazt hordta, amit akkoriban mindenki, trikó, farmer, barna bőrpapucs, a vállán valami iszákféle, mindez azonban mellékes. A haja kibontva, az alakja álom - mintha egy kártyanaptárról, a hetvenes évek bikinis bombázóinak felszállóhelyéről röppent volna felénk -, az arca nyílt, a tekintete szemérmetlenül kihívó, a járása meg... azt hiszem, ez volt a lényeg. Azelőtt csak úgy csoszogott, kacsázott. Most meg libbent és vonult.
Megbolondult tőle mindenki. Már a vonaton ott tülekedett körötte az összes fiú, persze én is, de csak a kör legszélén jutott hely. Nem tudtam kivonni magam a hatása alól, pedig nyilvánvaló volt, hogy semmi esélyem. Nem tartoztam a nagyágyúk közé, és ezt mindenki tudta - én is. Akkor még fájt. Később megtanultam értékelni azt a képességemet, hogy pontosan tudom, hol a helyem, mire vagyok hitelesítve. De ott, abban a pillanatban majd belepusztultam. Az oldalamban éreztem a lányok sértett pillantását, nem engem néztek, hanem a fiúkat általában, rosszallón és lekicsinylőn, de mivel én voltam Ottiliától legmesszebb, következésképpen hozzájuk a legközelebb, nekem jutott a gonoszkodó tekintetek, a sziszegő megjegyzések java.
Liktor Vince persze azonnal felismerte, milyen fontos a helyezkedés - repülőrajtot vett. Odaküzdötte magát közvetlenül Ottilia mellé. A másik oldalra meg a Bokor; szinte ollóba fogták. Tukánnak és Zsugának állóhely jutott, közel a centrumhoz, de azért mégiscsak másodrendű állóhely. Liktor és Bokor szünet nélkül sziporkáztak Ottilia két oldalán Pesttől a Tisza-gátig egyhuzamban. A lány mosolygott egyet jobbra, egyet balra, hajszálpontosan ugyanannyit figyelt az egyikre, mint a másikra, sosem tévedett, nem vétett ritmust, mintha belé lett volna építve a Swiss Timing. A többiek fölöslegesen erőlködtek, nem kaptak labdát, hiába állták végig az utat. Mire megérkeztünk, nyilvánvaló volt, hogy kik között dől el a verseny, de az nem, hogy kié a győzelem.
Bár forma szerint a komló, a kender meg az úgynevezett munkaverseny miatt tartózkodtunk az Alföldön, ez számított a legkevesebbet. A július egyetlen kérdése az volt: kié lesz Éberfy Ottilia? Amit persze csak a rövidlátó, kezdő kanok fogalmaznak így. Szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy övé a döntés, és nem csak a szűkös tábori készletből választhat, mivel Budapesten is hátrahagyott néhány „tartalék versenyzőt" - ezt látszott bizonyítani a postája is: napi három-négy levél -, és ő nem valakié, csakis önmagáé, ám akit magához enged, azt a magáénak tekinti. Sosem derült ki, hogy végül is szabad akaratából döntött-e, vagy a történtek kényszerítették, és egyszerűen nem tehetett mást. De idővel bebizonyosodott, hogy amit egyszer megszerzett, azzal tényleg úgy bánik, mint a gazda a tulajdonával.
Hat órát döcögtünk az izzó vicinálison, míg elértük az Alföld legtávolabbi szögletét. Én már Szolnoknál föladtam, és lemondtam a versengésről. Azután túlestem a fájdalom, a düh, az önmarcangolás valamennyi fázisán, és mire átléptük Szabolcs határát, minden erőmmel azt szuggeráltam magamnak: mit törődöm velük? Kik ezek, hogy jönnek ahhoz, hogy állandóan itt zizegjenek a fejemben? A barátaim? Ugyan. Hát akkor? Még csak nem is az osztálytársaim, a Liktor meg Bokor a B-be járnak, az Éberfyben pedig tényleg nincs semmi különös, legföljebb egy kicsit földobta az idei nyár, akad ilyen lány minden bokorban.
És akadt tényleg. Mivel a táborszervezők arra törekedtek, hogy a közös munka révén közelebb hozzák egymáshoz az ifjúság különböző csoportjait, a táborban nem csak mi vívtunk a haszonnövényekkel. Oldalunkon egy dunántúli egészségügyi szakközépiskola. Csupa lány. Csupa olyan lány, aki az emberi test működését tanulmányozza négy éven át.
Vacsora után szabadfoglalkozás volt, nekivadult tánc az étkezőben. Összevissza zenék a Tesla lemezjátszó akadozó korongján, kattogó, karcos kislemezek, Led Zeppelin, Illés, Deep Purple, Kex meg még egy tucat, a sláger a Gyöngyhajú lány volt, arra összekapaszkodtunk, meg az American Woman, arra tomboltunk, az egészségügyisek sikoltoztak, ömeriken vumennek érezték magukat, és akinek volt szeme, láthatta, hogy majdnem azok.
Takarodókor mindenki álszent engedelmességgel ballagott az emeletes ágyakkal zsúfolt húszszemélyes hálótermek felé, de villanyoltás után megelevenedett a tábor, árnyak huppantak a földre az alacsony ablakokból, és osontak a drótkerítésen tátongó lyukak felé. A tábor mögötti mezőn tényleg minden bokorban egy lány. Hajnalig zizegett és sóhajtozott a lapály.
Háromszor veszítettem el a szüzességem azon a mezőn, mindig mással és mindig másként, Zitával, Katival és Rozival, és ma már nem tudom, melyikkel előbb, melyikkel utóbb, ők pedig nyilván a nevemre sem emlékeznek, hiszen egyikük sem adta a tábort három fiúnál alább - az egészségügyisek nem vesztegették az időt, talán tanulmányi kirándulásra jöttek, talán szakmai gyakorlatra.
Tárgyszerű és pontos volt az egész, mégis azt hittem, belehalok a gyönyörűségbe. Gyakorlatlan és felkészületlen voltam, nem is sejtettem, hogy létezhet ilyen hibátlan, vegytiszta kéj; érzelem nem zavarta a beteljesülést.
Lehet, hogy ezt a mondatot is értékelné Dolmán tanár úr.
Álomszépek és feledhetetlenek voltak akkor is, ha egyikük arcát se tudom felidézni, hiszen világosban nem is láttam őket, együtt nevetnek bennem, Zita, Kati, Rozi, puha árnyak, édesek, adakozók, szakszerűek és tökéletesek, mert pontosan ugyanazt akartuk egymástól, tulajdonképpen keveset, de azt nagyon.
Nem egyének találkoztak - nem én meg ő, nem Rozi, Kati vagy Zita, Tukán, Zsuga vagy más. Totális háború volt, mindenki csatája mindenkivel, a hímnem és a nőnem egésze csapott össze a harcmezőn.
Nem gondoltam, hogy vallomásom ilyen messzire ragadhat. Szívem szerint kiradíroznám a fenti sorokat, és felháborítónak tartom, hogy a ceruza mellé nem kaptam radírt, és megalázónak érzem, hogy állandóan kunyerálnom kell az őrnek! Kérem intézkedésüket!
Éberfy Ottilia, Liktor meg Bokor másfelé jártak, másféle háborút vívtak, lassút, szívósat, a fiúk a lányért, a lány az egyikükért, körbe-körbe, végeérhetetlenül.
Nem veszítettem őket szem elől, de nemigen jutott rájuk időm, nappal a komló meg a kender kötött le, éjjel a lapály, és csak azután következtek ők. Így is látszott: nem bírnak egymással. Úgy jártak hármasban, mintha összenőttek volna, a fiúkból megállás nélkül dőlt a szó: vitatkoztak, az olvasmányaikról beszéltek, viccet mondtak, sztoriztak, szórakoztatták a lányt, amíg belefeketedtek, és elkísérték a vécére is - egyik sem merte megkockáztatni, hogy magára hagyja a másik kettőt. Olykor Éberfy Ottilia kicsit nevetve, kicsit bosszúsan, máskor meg szeszélyes ingerültséggel „időt kért", nem bírja, megfojtják, hagyják egyedül: legalább amíg elolvassa és megválaszolja az otthonról érkezett leveleket. És persze emlékeztette a viaskodókat a többiekre, a Pesten maradt „tartalékra" - ezt minduntalan az orruk alá dörgölte.
Liktor és Bokor ha kis időre magára hagyták is a lányt, egymást sosem veszítették szem elől. Eddig is sokat voltak együtt, most azonban valósággal összenőttek. Igyekeztek megőrizni a barátságot, bár egyre nehezebben ment. A colos szőke meg a zömök fekete kettőse kezdetben nevetést, gúnyt váltott ki a többiekből.
- Mit strapálod magad, inkább menj a bokorba, Bokor! - mondta Tukán két ásítás között. Folyamatos félálomban kóválygott, nem bírta az éjszakázást.
Erre Bokor - ki tudná megmondani, miért éppen ettől a megjegyzéstől szakadt el a cérna - nekiment. A szó szoros értelmében. Verekedni nem tudott, de alacsony termetéhez képest meghökkentő ereje volt. Nekifeszítette a vállát a nálánál kétszer nehezebb, hájas Tukánnak, és tolni kezdte, az meg hiába kapálódzott, csak hátrálni tudott, hátrált a hálóterem ajtajáig. Bokor nem állt meg, nyomta, szorította, neki az ajtónak, és Tukán hiába püfölte a fejét, a hátát, a szorítás nem enyhült, már alig kapott levegőt:
- Állj le! - hörögte. - Mit akarsz? Mi a faszt?
- Hogy elmenjél aludni! - És nyomta, préselte tovább, amíg a csukott ajtó megroppant, a zár a félfával együtt kiszakadt, és Tukán a repkedő forgácsok közt bezuhant a hálóterembe. Nem hittünk a szemünknek.
Tukán egy óra múlva jelentette a tábor gondnokának, hogy megbotlott, nekizuhant az ajtónak, így történt a sajnálatos káreset.
- Még ez is - sóhajtotta a gondnok. - Meddig maradnak? - kérdezte sokadszor.
Ezután mindenki óvatosabb volt a colossal és a zömökkel, csak a hátuk mögött nevettek, de egy-két nap múlva már úgy sem. Csak legyintettek, sőt, sajnálták őket. Az egészségügyis lányok sokkal egészségesebbek voltak, és csak vihogtak rajtuk: - Stan és Pan!
Három nap lehetett hátra, amikor egy este a gondnok kiállt az étkező közepére. Mondott valamit, de szavai elvesztek a zajban, erre felkapott egy műanyag tányért, kopogtatni kezdte vele az asztalt, majd ütni: - Figyelem! - Pillanatnyi csönd támadt, azután robbanó röhögés. A tányér alján a vacsora maradéka várakozott ugrásra készen, és most támadott; zsíros gulyáslevescsöppek borították a gondnokot, szeplős lett az arca, az inge. Igyekezett úrrá lenni a helyzeten, és amíg a vörös pöttyöket törölgette a képéről, ordítva próbálta megértetni magát, de hiába. Végül legyintett, elmenekült.
Hárman léptek az étkezőbe. Az egyik fekete keretes szemüveget és piros sálat viselt, noha meg kellett dögleni a melegtől, és szíve szerint mindenki fürdőruhában vacsorázott volna. Az egészségügyis lányok meg is próbálták, de vezetőjük, a sokat látott főnővér ebben az egyben nem engedett, mehettek a mezőre éjszaka, elvégre ott nem látta őket, de a vacsorához tessék rendesen felöltözni: - Azért mindennek van határa!
A piros sálas olyan képtelen látványt nyújtott az este is izzó betonhodályban, hogy elnémultunk. Halkan, raccsolva beszélt, azt mondta, ők az a bizottság, amelyet imént a gondnok elvtárs bejelentett, köszönettel tartozik neki, köszöni nekünk is, hogy szeretettel fogadjuk. Egyre érthetetlenebb volt, hogy mit akar. Végül azután kibökte: filmszereplőket keres. A pléhkanalak csörömpölése abbamaradt.
Bemutatta az asszisztenseit, egy hosszú hajú lányt meg egy még hosszabb hajú fiút, akik vigyorogva integettek a két oldalán, igen, ők azok, és felkérte őket, szóljanak néhány szót a filmről, csupán a miheztartás végett.
A fiú hátravetette vállig érő haját: - Na, figyeljetek, srácok! - A fals közvetlenség mindenkit fintorgásra késztetett. Kanalaztuk tovább a gulyást. De azért figyeltünk.
Azt mondta, a filmet egy tanyán forgatják, a munkacíme egyelőre az, hogy „133", ugyanis az 1919-es Tanácsköztársaságról szól, és az éppen ennyi ideig tartott. - Százharminchárom nap, tanultátok, nem? - Újszerű film lesz, se díszlet, se jelmez, se színész, helyette mai, hétköznapi környezet, a szereplők diákok, arról szól az egész, hogy mit mond a forradalom a mai fiataloknak.
- Hát semmit - böfögte Zsuga, és lesunyta a fejét, szinte belebújt a tálba, mert a csöndben valahogy túl hangosra sikerült a megjegyzés. A piros sálas meg a segédjei úgy tettek, mintha nem hallották volna. Azt mondták, a szereplők többsége már megvan, de néhány hely még kiadó, sürget az idő, két hét múlva kezdődik a forgatás.
Megkezdődött a válogatás. Főleg a fiúkat mustrálták, mert, mint mondták, a Tanácsköztársaság vezérkarában nem voltak nők, a frontokon még annyira se, de utcai tüntetésekhez meg a nép hangjához azért kellenek, az olyanokhoz, hogy „le vele!" meg „éljen!", jók a lányok is, ráadásul remekül mutatnak. A piros sálas szemügyre vett bennünket, összesúgott a segédeivel, az asszisztenslány kihorgászta a jelölteket az asztalok mögül. A főnök raccsolva produkáltatta a kiválasztottakat: sétáljanak fel-alá, húzzák ki magukat, vezényeljenek: „Előre!" Csak ennyit, de azt keményen, parancsolóan. Volt, akit arra kért, mondjon egy verset, elég lesz két sor is. A többség vihogva és zavarban engedelmeskedett, mások rögtön, zsigerből sztrájkba léptek, mint Zsuga, a született destruktor - ahogyan Dolmán tanár úr nevezte valaha. Nem tud egyetlen verset sem, mondta, igazat beszélt, tudtuk, hogy mindig belesül, de a kijelentés itt most dacos lázadásnak tűnt, amivel persze rögtön kiharcolta magának a filmszerepet; forradalmi filmbe úgy kell a lázadó, mint egy falat kenyér.
Bokor és Liktor most is vetélkedtek. Liktor felsorolta, mit tud fejből: tessék választani! Amikor rábízták, nekifutott a Walesi bárdoknak, háromszor intették le, mire abbahagyta végre. Az asszisztenslány a helyére tessékelte, köszönjük, szép szavalat volt igazán, de a piros sálas megállította, és megkérdezte, hord-e szemüveget.
- Sasszemem van - mondta Liktor.
- Elmúlik - felelte a főnök, intett, a másik segédje régimódi, drótkeretes pápaszemet bányászott elő a táskájából.
Liktor orrán ferdén billegett az okuláré. Éberfy Ottilia felnevetett, a gyöngyhangtól újra végigborzongott a hátam, mint induláskor a pályaudvaron, de elfordultam, az egészségügyis lányokat néztem - nevettek ők is.
- Lukács György - mondta a piros sálas.
- Ja - helyeselt a hosszú hajú fiú -, kiköpött Lukács György. - És elégedetten bólogattak.
Bokor József Attilát választott, az Ódát, mindvégig Ottilia pillantását kereste, a végén kezdte, de csak odáig jutott, hogy „El vagyok veszve, azt hiszem", amikor leintették.
Bokor éppen a helyére ballagott, amikor az asszisztenslány azt mondta a főnökének: - Móricz Zsigmond? Na? Olyan kis köpcös, kerek fejű gyerek, nem lenne jó Móricz Zsigmondnak?
- Tényleg. Nem nagy szerep, de azért...
Tukánt egy darabig lebegtették, fölmerült, hogy olyan Stromfeldnek való, de azután ejtették. Zsuga nagyon izgatta a fantáziájukat, neki több lehetőség kínálkozott belügyes vonalon, azzal kecsegtették, hogy lehet belőle még akár Szamuely is. Sejtelmem sincs, hogy miért jutott eszükbe rólam Bartók Béla, de eszükbe jutott. Bárkit kérdeztem, hogy mi köze Bartóknak ehhez az egészhez, csak a vállát vonogatta. Mindenesetre felírták a címem.
A hátralévő néhány nap eseménytelenül telt. Az Éberfy-Liktor-Bokor körmérkőzés nem dőlt el, folytatódott végeérhetetlenül. Sokkal törődöttebbek és fáradtabbak voltak, mint mi, akik a mezőn éjszakáztunk, sőt sápadtabbak is, holott a tűző napon jöttünk-mentünk reggeltől estig. Vermet ástak egymásnak, és beleestek mind. Össze-vissza horzsolták magukat, szenvedtek, és persze nyavalyogtak. A többieket meg már untatta a dolog. Hazafelé, a vonaton, ahol a fülke sarkába húzódva folytatták a végeérhetetlen viadalt, már egy megjegyzést sem vesztegetett rájuk senki. Egyedül én pillantottam feléjük néha. Egyébként meg azon tűnődtem, vajon mi lehet az a kellemetlen, feszengető viszketés, ami lassanként hatalmába kerített.
Két nap múlva a kerületi bőr- és nemibeteg-gondozóban megtudtam.
- Hát ezt nem kellett volna összeszednie így elsőre - mondta az orvos. Vörösen izzott a fejem, majd elsüllyedtem. Az orvos föl se nézett, felírta a gyógyszert, és szinte a receptet vigasztalta: - Katonadolog. - Lelkemre kötötte, hogy tartóztassam meg magam, és feltétlenül hozzam el a partneremet is, mert a bakteriális fertőzések csak akkor gyógyulnak, ha mindkét fél kezelésben részesül.
Mindkét fél? Se Zita, se Kati, se Rozi címét nem tudtam, vöröslöttem és bólogattam.
- Kaját hoztál? - kérdezte Liktor Vince, amikor befejeztük a cipekedést, és rácsukta a holmira az öltözőfülke ajtaját.
Nem hittem a fülemnek. Ehhez azért pofa kell. Megveszem, amit kér, tudomásul veszem, hogy nem fizet, hajnalban kelek, végigvergődöm a fél országon egyetlen szavára, és akkor van bőr a képén még ehhez is? Hogy etessem?
- Ha nem, akkor meghívlak, de csak ha nem diétázol - folytatta egy lélegzetvétellel, és kinyitotta a raktárkabin melletti ajtót. - Ez a kamra.
Gondolatban bocsánatot kértem tőle. A fülke üres volt. Fölháborodtam: tessék, ráadásul hülyét csinál belőlem!
- Hoppá, mindig eltévesztem - morogta Liktor. - Hányas is? - Hátrált, végigpillantott a negyven szürkére kent ajtón. - Ugye, milyen hihetetlenül ronda? Mintha nem strandkabinok lennének, hanem cellaajtók a sitten.
Tényleg ezt mondta. Ma már jóserőt tulajdonítok a szavainak, de ott, a medenceparton persze nem tűnt fel semmi. Ha a később történtek fényében tekintek a korábbiakra, akkor jelek, figyelmeztetések szegélyezték az utat, ami ehhez a fogdához, a spirálfüzethez, a ceruzához vezetett. De akit a józan ész meg a praxis tisztelete irányít, mint engem, az rendszerint süket a sugallatokra. A rejtett, sejtelmes intésekre csak a különlegesen érzékeny, néha talán egzaltált kiválasztottak fogékonyak, a kevesek, akik közé nem tartozom.
- Na most a tizenkettes vagy a huszonegyes? - vakarta a fejét Liktor. - Ezeket mindig összekeverem, képtelen vagyok megjegyezni, hogy az egyes van elöl, vagy a kettes, szerinted ez discalculia vagy Alzheimer? - A homlokára csapott: - A harminchármas! Azért tettem abba, nehogy összekeverjem a tizenkettest meg a huszonegyest! - És kivágta az ajtót.
Szinte kizúdult a táp. Az alumíniumfogasokon két tábla szalonna függött, a fülke padlójára terített újságpapíron sokméternyi összetekert szárazkolbász - úgy gyűrűzött a sarokban, mint egy támadásra kész, vörös óriáskígyó -, több tucat pár véres és májas hurka, vagy öt hatalmas vekni kenyér és egy hordó kovászos uborka.
- A polgármester adta ma reggel - mondta Liktor Vince. - Kényszervágás volt a sógoránál, rám tukmálta, vigyem csak, ez az előleg. Viszont nincs késem. Emlékszel a kolumbiai hajótöröttre, akinek a csontvázát egy tonna konzerv mellett találták meg a lakatlan szigeten, és kiderült, hogy nem volt konzervnyitója?
Elmentem a kocsihoz a bicskámért.
Ültünk az üres medence szélén, a 4-es startkő két oldalán, a kékségbe lógott a lábunk, és faltunk. A bicskát ide-oda adogattuk, sorra benyeltük a startkőre kikészített hurkát, kolbászt, szaporán nyúlkáltunk uborkáért az öltözőből előgurított hordóba. A csempe visszaverte a nap ragyogását, az meg beleadott apait, anyait - mintha nem október volna, hanem nyár. Levettem az inget, levette ő is, egy szál trikóban rágtunk tovább.
Néztem a sovány arcát, a kese haját, néztem a kolbásztól, kenyértől dagadó pofazacskót. Tényleg nem változott. Most, hogy a nap az arcára tűzött, persze láthatóbbá váltak a szeme sarkán gyülekező ráncok - finom pókháló, semmiség az én ráncaimhoz képest, arról nem szólva, hogy alig van már hajam. Korán kopaszodom, vagy tíz éve kezdődött a ritkulás, Türkmenisztánban, legalábbis ott vettem észre. Azt hittem, a víztől van, biztosan fertőzött, megrémültem, mert addig olyan voltam, mint a vas, nem számított, mit eszem, mit iszom, de a szálloda orvosa, egy Türkmenisztánban ragadt orosz alaposan megvizsgált, és megveregette a vállam: nyicsevo, csak a kor. Azt meg nem tudja kezelni. Igaz, ami igaz, apám is hamar kopaszodott, de a folyamatot nem tudtam végigkövetni, mert negyvenévesen meghalt infarktusban, bár amíg élt, addig is ritkán láttam - három vagy négy mellékállása volt. Állítólag az infarktusra való hajlam is öröklődik.
Örültem, hogy ott ülhetek Liktor Vince mellett. Igen, örültem. Mert még így, hogy erőlködve rág, és - most láttam csak, ahogy előbújt a gallér alól - májfolt van a nyakán, és a távolba bámul, talán a Vén Futóné oldalába vagy a Kőmell hegyére, még így is áradt belőle valami... Nem tudnám a nevén nevezni, micsoda. Sugárzás. Erőtér. Talán valami más. A nagyanyám kredence jutott róla eszembe, a hatalmas, masszív tölgyfa-bizonyosság - ha elmentem mellette, mindig megérintettem, és belékapaszkodtam egy kicsit. Vonzott, hatott rám, és úgy éreztem, több, erősebb leszek tőle.
- Te elhitted nekik, hogy hasonlítasz Lukács Györgyre?
- Hogyne, meg a bronzcsajra a Gellért-hegyen - azzal fölkapott a startkőről egy hosszú véres hurkát, a feje fölé emelte, és igyekezett oly hősies keccsel tartani, mint a Szabadság-szobor a pálmaágat. - Erre a kettőre.
Rágta tovább a kenyeret, a kolbászt.
- Jó lesz ez, Vince - biztatta Berzsák Iván a kamera mögül. Gutaütéses hőség volt, de a piros sálat le nem vette volna semmi kincsért. - Rágsz tovább, végignézel a körötted ülő egyszerű vöröskatonákon, akikkel megosztod az ételt, látszik rajtad, hogy most eltűnt minden különbség, te értelmiségi vagy, esztéta, bölcsészdoktor, népbiztos, komisszár, ők parasztok és proletárok, de ez most mindegy, mert közös a cél.
- És mit csináljak, hogy látsszon rajtam? - kérdezte Liktor.
- Azzal ne törődj, csak éld át. Észreveszel a távolban valami gyanúsat, fölteszed a szemüveged, hogy jobban lásd, becsukod és elteszed a bicskát, felállsz, előremutatsz, és azt mondod: „A csehek."
- Tele a szám. Hogy mondjam tele szájjal: „A csehek."?
- Nyeld le.
- Mikor?
- Szabadon választott.
Ez volt a harmadik próba, hátra volt még jó néhány. A rendező egy este két üveg bor után megosztotta velünk a gondjait: a készülő film körül áll a bál, alig engedélyezték a forgatást, és van, aki most is ugrásra készen várja, hogy elgáncsolhassa. Az ilyeneknek jól jön a túlforgatás. A nyersanyagpazarlás. Az ilyesmi remek ürügy. Ő tehát inkább tízszer próbál a kamera előtt minden beállítást, ha kell, és csak egyszer forgat.
Megszállottan dolgozott, dőlt róla a víz, barna haja a fejére tapadt, és már délre megőszült a tágas tanyaudvaron szállingózó portól, arcán csíkokat mosott a porba a verejték, de nem pihent egy pillanatra sem, a forgatás szüneteiben is a diákokkal beszélgetett - „a színészeivel".
Az elhagyott, romladozó tanya valaha jómódú embereké lehetett. A három hoszszúkás épület U alakban fogta körül a tágas udvart, kőfalaik kitartottak, csak a tető rogyadozott itt-ott. Az épületek mögött ól, szín, istálló, csűr, góré romjai, tégla- és gerendadzsumbuj, az egészet tövises ágakból font alacsony kerítés övezte - mármint a maradéka. Az udvart meg az épen maradt helyiségeket elfoglalta a stáb, a kocsiszín romjai közé beszállásolta magát a lámpaparkot szállító teherautó.
Nem értettem, mi köze a közönyösen álldogáló tanyának 1919-hez, de Berzsák ideális helyszínnek látta. Egyrészt elvont, mondta, másrészt a romok híven tükrözik az első világháború utáni, széthulló Magyarország állapotát. A forgatásszünetekben arról beszélt, milyennek álmodja a filmet. Gondolatébresztőnek. Ezeket szerette a legjobban. Hogy „álmodja", meg hogy „gondolatébresztő". A forgatókönyvet egy korábban elkészült vázlat alapján éjszakánként írta.
Lelkesedett és lelkesített, már-már fanatizált bennünket, elvárta, hogy ha kell, vérünket adjuk a filmért, úgy, ahogyan ő a verejtékét. Mi meg igyekeztünk, mert hát ritkán adódik ekkora buli.
Egyébként nem volt ebben az egészben semmi szokatlan. Tombolt az amatörizmus mindenütt. Amatőr zenészek zenéltek, táncosok táncoltak, filmesek filmeztek. Megszoktuk. Az sem volt újszerű, hogy gimnazisták adják elő a történelmi eseményeket. Alig egy-két éve játszottak a mozik egy Petőfiről szóló filmet, állítólag tervbe vettek egy Rákóczi- meg egy Dózsa-történetet is. Divatban volt a dicsőséges bukás. Ami meg a 19-es témát illeti: készült már film a kommünről, több is. Az utolsót úgy tíz évvel korábban forgatták, csak hát ügyetlenül, provokatívan, rugalmatlanul, mintha kifejezetten azt akarták volna elérni, hogy betiltsák, mondta Berzsák Iván, és sikerült is nekik, szerencséjükre, mert így sose derült ki, milyen rossz, tette hozzá.
Értetlenkedtünk. Ő meg magyarázatképpen fölvázolta a kommün résztvevőinek pályafutását, főként azt, hogy mi történt velük a bukás után, miként estek egymás torkának az emigrációban, ki kit adott föl, juttatott börtönbe, lágerbe, Szibériába, ki mikor kerekedett felül, kiről lehet beszélni és kiről célszerű hallgatni. Követhetetlen volt. Csak annyit tudtunk leszűrni belőle, hogy nyírták egymást rendesen, és nem hagyták abba azóta sem.
A politika nem érdekelt, se akkor, se azóta, a történelem is csak módjával, főként a keresztes háborúk, Robin Hood meg Oroszlánszívű Richárd miatt, amíg egyszer, éppenséggel Angolában, ahol olykor több hónapig is tétlenkedtem, el nem olvastam egy vastag könyvet, amelyben feketén-fehéren bebizonyítják a keresztes lovagokról, hogy náluk mocskosabb rablóbandát nem hordott hátán a föld.
Három hétig tartott a forgatás, és ezalatt Berzsáknak sikerült magával ragadnia a többséget. Beléjük plántálta, hogy a forradalom eszméi, a szabadság és az egyenlőség olyasvalami, amit az ifjúságnak szívén kell viselnie. Ez a dolga. Ezért van a világon. És észre kell vennie, hogy ami körülvesz bennünket, az állítólagos kommunisták által irányított, állítólagosan egyenlőségre épülő világ hamis, álszent, hazug.
Zsuga, aki végül is Szamuelyt, a kommün sújtó öklét alakította, megkérdezte: - És akkor most mit kell csinálni? Forradalmat?
Berzsák azt felelte: - Most csak egy jó filmet.
Berzsák izzása, rajongása és eszméi - mert így nevezte ötleteit - éppoly kétesek és képtelenek voltak, mint a nem létező munkaverseny a komlóföldön, és együtt foszlottak szét a hetvenes évek langyos oldószerében.
Fel-alá robogtunk a tanyaudvaron mint forradalmi tömegek, éljeneztünk és fújoltunk. Izzó vitákat folytattunk a tanyaház tisztaszobájában, ahol a Forradalmi Kormányzótanács tartotta üléseit. Leárulóztuk egymást a szereposztás szerint. Munkásezredekbe szerveződtünk, és a szomszédos domboldalon felvettük a harcot az intervenciósokkal. A jelmez csak jelzés: a trikók fölé vetett antantszíj meg katonasapka. A kellék ennél is kevesebb: a puska napraforgószár.
Bokor Móricz Zsigmondként elnökölt az irodalmi direktórium összejövetelein, én meg Bartók Bélaként részt vettem a zenei direktórium ülésén. Egyetlen mondatom volt: „A tömegeknek zene kell!" Amikor harmadszor is elpróbáltuk, óvatosan érdeklődtem: biztos-e, hogy Bartók ilyen baromságokat mondott.
Berzsák gondolkodott egy kicsit, azután bólintott: jó, kihúzzuk a jelenet méregfogát. Csináljuk úgy, hogy valaki hozzám fordul, és azt kérdi: „Ehhez mit szól, Bartók elvtárs?" Mire én elgondolkodva bámulok magam elé, és mielőtt válaszolhatnék, vágás, új jelenet. Sajnáltam a mondatomat, én változtatni akartam, nem kihúzatni, de engedelmeskedtem, és igen hitelesen bámultam magam elé; látszott az arcomon, hogy zene kell a tömegeknek.
Egy nap kijött a forgatásra Éberfy Ottilia. A tanya közel volt Pesthez, csak fel kellett ülnie a HÉV-re. A Tisza-gát óta nem láttam, egy pillanatra megszédültem. Még gyönyörűbb volt, még kívánatosabb és provokatívabb. Fehér trikót hordott, rajta hatalmas, vörös kérdőjel. A melle úgy imbolygott a trikó alatt, mintha berúgott volna, és állandó mozgásban tartotta a vörös kérdőjelet.
Liktor és Bokor valósággal megvadultak. Egy pillanat alatt elfoglalták helyüket a lány két oldalán. Balról Liktor az antantszíjjal, orrán a drótkeretes szemüveggel, jobbról Bokor a Móriczságot jelképező tömött bajusszal, amit hol levett, hol föltett. Ráadásul amióta megkapták a szerepüket, valahogy rákaptak önmagukra, az egyik Móriczot olvasott, a másik Lukáccsal gyötrődött, és Ottilia tiszteletére előcibálták a köteteket. A lány megsimogatta a fejüket, mintha azt mondta volna: helyes, helyes, csak így tovább.
Indult a délutáni forgatás, az asszisztens háromszor is üzent, de negyedszerre már ő maga jött és ordított: a fülükön ülnek?! Tömegjelenet következett, ilyenkor a főszereplők beolvadtak a tömegbe, és közproletárként ordítoztak.
- Az írók meg a népbiztosok sem kivételek! - háborgott az asszisztens.
Berzsáknak is szemet szúrt Éberfy Ottilia kérdőjele. Magához intette, és megkérdezte, nincs-e kedve részt venni a filmben, csak egy kicsit, csak a mai forgatáson. Ottilia meg elővette legbizsergetőbb mosolyát, és borzongtak a gerincek, amikor visszakérdezett: - Mit kéne csinálnom? - Messze jutott a nyár elején megkezdett úton, mostanára minden mozdulata, szava maga volt a kihívó kétértelműség.
Berzsák megtörölte homlokát a csuromverejték sáljával: - Majd kitaláljuk.
Éppen az 1919-es május elsejét vette fel. Ünneplő tömeg hullámzott a tanyaudvaron, mely most a Hősök tere volt. („Viselkedjetek úgy, mintha a Hősök terén lennétek!") A szónokok egymás szavába vágtak; egy-egy mondat jutott mindegyiküknek, de a folyamatos éljenzés érthetetlenné tette azt is.
Dorn Ica, a rendező unokahúga egy teherautó-platót jelző parasztszekér tetején ágált, Fedák Sárit alakította, amint vöröskatonákat toboroz, azok pedig elolvadnak az operettprimadonna láttán, és kórusban követelik, adjon elő valamit a János vitézből, erre Fedák Ica el is énekli, hogy „Kék tó, tiszta tó".
Mindez egy-egy villanásnyi jelenet, amit utóbb majd pergő kavalkáddá aprít a vágó.
Ezután a forradalmár művészek felvonulása következik, amint éppen hitet tesznek és polgárt pukkasztanak. Itt számított a rendező Éberfy Ottiliára.
A népünnepély élőképei közül kettőt már előkészített a gyártás. Az egyikben acélizmú proletár doronggal tanítja móresre az elpuhult, kövér burzsoát. A proletár lesújt, a burzsoá elterül, mindig elölről, újra meg újra. Az élőképet, vagyis a két embert meg a burzsoá bőrfoteljét megtestesítő hokedlit húszfős csapat hordozza körbe-körbe a tanyaudvaron széles, vastag deszkalapon.
A második élőképben egy vöröskatona tanítja kesztyűbe dudálni az intervenciósokat. Középen széles vállú harcos csillagos tányérsapkában, jobbjával és baljával egy-egy ványadt, antantszíjas ellenséget markol a tarkójánál, és lendületesen összeüti a fejüket, mire azok hörögve alélnak és összecsuklanak, ugyancsak folyamatosan, újra meg újra, mint valami végtelenített filmszalagon. Az egyik galád hátán tábla: Csehszlovákia, a másikén: Románia. Ők is deszkaplatón utazták körül a tanyaudvart.
- És kéne egy csipetnyi átszellemült transzcendencia... - mondta Berzsák tűnődve, és eljött Éberfy Ottilia ideje.
A vállára lepel röppent. Klasszikus redőkben omlott alá elöl és hátul.
- A trikót le kellene venni - mondta Berzsák mintegy mellesleg. Nem hittünk a fülünknek. A rendező mindannyiunk közös vágyát mondta ki. Azután meg nem hittünk a szemünknek. Ottilia eltűnt a középső épület mögött, majd visszatért, és csak meztelen karja-válla bukkant elő a lepel alól. Nem pontosan erre gondoltunk, de több volt a semminél.
Külön deszkaplató nem készült Ottilia talpa alá, de a gazdasági épületek romjainak dzsungelében talált tyúkólajtó méretre éppen megfelelt. Leemelték a sarokvasról, arra állt a lány. Ugrottak tucatnyian, hogy a magasba emeljék, de Liktor és Bokor résen voltak, ők kapaszkodtak az ólajtó két peremébe, és emelték a magasba. Menet közben valami zavar támadt, Ottilia sikkantott, kalimpált, majdnem leesett.
- Nem lesz jó - ítélkezett Berzsák. - A Lukács marad, a Móricz menjen, túl alacsony. Két egyforma fiú kell.
Bokor elzöldült. Úgy nézett a mellé pattanó segéderőkre, akik hajlandók lettek volna helyettesíteni, hogy azok hátrálni kezdtek.
- Elég magas vagyok én - mondta már-már fenyegetően.
Újra nekihuzakodtak. Az egyik oldalon a colos Liktor, vállán a tyúkólajtó, a másikon Bokor, akinek ahhoz, hogy ugyanilyen magasban tartsa a deszkát, feje fölé kellett emelnie a két karját, és úgy tartani, behajlítva. Én fél perc múlva feladtam volna, ő vagy egy óra hosszat cipelte Ottiliát Liktor oldalán, körbe-körbe a tanyaudvaron. Öt próba plusz a felvétel. Erős volt, mint a bivaly, és makacs, mint a beton.
Éberfy Ottilia a Szabadság nemtőjeként lebegett az udvar felett - és mindent elkövetett, hogy lássék rajta az átszellemült transzcendencia. Ő vonult elöl, mögötte döngette a proletár a burzsoát, csépelte a vöröskatona az intervenciósokat, a Fedák Sári meg elbujdoshatott szégyenében.
- Mosoly! Mosoly! - vezényelt Berzsák a kamera mögül.
Zsuga előhozta az apjától kölcsönkapott Kijev fényképezőgépet, és levette Ottiliát a tyúkólajtón a két Atlasszal. Liktor még ki tudott préselni magából egy csámpás vigyort, de Bokor erői végén járt, majd elájult. Ez a kép, ez megmaradt.
A két Atlasz azután együtt kísérte Ottiliát a HÉV-hez. Támolyogtak. Búcsúzáskor a lány megcsókolta mindkettőjüket, pontosan ugyanott, a szájuk sarkán, és pontosan ugyanúgy: az ártatlannak nevezhetőnél egy árnyalattal hosszabban.
Másnap tucatnyi csatajelenetet kellett fölvenni, rövideket, de macerásakat. Liktornak egy mondata volt, az északi fronton lelkesítette a sereget: - Visszavesszük tőlük Kassát, azután irány Eperjes!
Nekem meg - miután rövid Bartók-korszakom véget ért, és zseniből meg direktóriumi tagból egyszerű közkatona lettem - át kellett kelnem a Tiszán a románok ellen, hogy a túloldalon vereséget szenvedjek, és visszavonuljak. Nagyon érdekelt, hogyan képzeli a rendező a tiszai átkelést víz híján, de a forgatás nem akart elkezdődni.
Már dél volt, és még nem történt semmi. Az asszisztensek a vállukat vonogatták: fogalmuk sincs. Bizonytalanság, feszültség volt a levegőben. Ebéd után azután öszszeálltunk néhányan, és elballagtunk a leghátsó szobához, ami nem az udvarra, hanem a düledező istállókra nyílt. Ez volt a stábszoba, itt tárolták a kincset érő nyersanyagot, a leforgatott tekercseket, és itt állt a rendező vaságya is - a forgatás idejére ideköltözött. Az ajtó nyitva volt, és már-már beléptünk, amikor Berzsák Iván hangja ütötte meg a fülünket. Kis híján sírt.
- Tényleg ilyenek voltak a feliratok! Megmutassam az eredeti képanyagot? Itt van három album a Munkásmozgalmi Múzeumból! Ezek a kölykök odakint ugyanezt tanulják az iskolában! Hogy a vörösök nekirohantak a csehszlovákoknak meg a románoknak! Érettségizniük kell Kassa és Eperjes visszafoglalásából! És te betiltod az érettségi tételüket?
- Betiltás? - hördült valaki. - Hol élsz te, Iván? Inkább te érts meg. Ha a csehszlovák és a román elvtársak, hogy száradna le a kezük, ideszólnak, külön-külön, de egybehangzóan, ráadásul egy időben, ma reggel, öt perc eltéréssel, csupán azért, hogy figyelmeztessenek bennünket az álszent disznók, hogy bizonyára félreértésből valami rosszízű diákcsíny készül egy magyar filmforgatáson, amin ők majd nem tudnak elég jóízűen nevetni, akkor...
- Honnan a jóistenből tudják, hogy mi zajlik ezen a forgatáson?! - ordította Berzsák magából kikelve. - Honnan?!
- Én ilyen hangon nem tárgyalok - felelte a másik.
Kínosan feszengtünk az ajtó előtt, és azt lestük, hogyan tudnánk elpárologni, és mégis: mintha mágnes vonzott volna bennünket a szoba felé.
- Semmi harag, Iván. Én melletted álltam mindig, tudod te azt. Te vagy a legtehetségesebb fiatal rendező ebben az országban, és az maradsz akkor is, ha ez a forgatás most... szünetel egy kicsit.
- Kérlek, gondold meg...
- Ugyan már, Iván - mondta a láthatatlan ember. - Hogy gondolhatnék meg valamit, amiről nem én döntök? Nekem csak lepasszolták a leckét. Én vagyok a rossz hír hozója.
Csönd támadt, hátrálni kezdtünk az ajtótól, és már a gerenda- és tégladzsumbujban jártunk, amikor utolért Berzsák Iván üvöltése.
- Én tehetek arról, hogy Nagy-Magyarország határaiért utoljára a bolsevikok fogtak fegyvert?!
- Dehogy tehetsz róla, Iván. De én se.
Lehúzódtunk a romok közé, és amikor újra kilestünk, Berzsák beszélgetőtársa már távolodott, a hátát láttuk, széles volt, szegletes, a haja rövid, a tarkója vastag. Átvágott az udvaron, mentében magához intette a hosszú hajú asszisztenst, és öszszehajtott lapot nyomott a kezébe.
A fiú felvette a ritmust, mellette haladt, gyors, apró léptekkel, oldalozva, úgy olvasta a papírt, és úgy tette fel szapora kérdéseit: - Hogyhogy az összeset? Mi történt? Miért kell leadni? Baj van? Még ma? A leforgatottat is?
Az asszisztens lemaradt, a széles hát távolodott, majd fekete Volga gördült elő az egyik tanyaépület árnyékából. Az arc rejtve maradt, csak a rövid hajat, a széles tarkót láttuk, és hallottuk az utolsó mondatot is: - Kurva meleg van.
A fekete Volga eltűnt.
Mi az esti HÉV-vel mentünk haza. Csak most látszott, milyen sokan vagyunk: alig fértünk föl a szerelvényre.
- Legalább azt az egy snittet ki kellene menteni valahogy az Ottiliával - mondta Bokor.
- Azt ki - helyeselt Liktor.
És bólogattak mind a ketten, lassan, fáradtan. Nem is tudom, mikor láttam őket utoljára békében ücsörögni egymás mellett.
Legyenek szívesek, informálják az őrt a házirendről. Tízkor van villanyoltás. Mi az, hogy már fél tízkor kitépeti az elkészült lapokat?! Ez elfogadhatatlan! Az önök érdeke is azt kívánja, hogy elfojtsák az efféle túlkapásokat.
(folytatása következik)
A regény első része.