A méltatások 2002. december 13-án hangzottak el a Mozgó Világ Kossuth Klub-beli estjén.
Lator László Horváth Ferencről és Aletta Vidről
Horváth Ferenc szinte mindent tud, amit a költőmesterségből tudni lehet. Virtuóz művelője a szakmának, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy verseit a forma indítja el, nem egy közülük úgy hat az olvasóra, mint egy formai etűd, kísérletezés a forma lehetőségeivel, teherbírásával. Emlékezzünk csak a Képzelmész iramataira (ezt a címet jó ösztönnel kötetcímnek is használta): mulatságos abrakadabra, alig érthető, mégis érthető majdnem-halandzsa, látványos kötéltánc: kezébe akadt (már-már sorsszerű találkozás!) egy nyelvújításkori szógyűjtemény, a forgalomba nem került szavakért nyúlt, a ciklus darabjai azon a csak félig létező nyelven szólnak. Ez nyelvi szerepjátszás. Horváth Ferenc színészalkat, alakváltó, utánzó, pastiche-szerző. A pastiche több mint egyszerű imitáció: úgy utánoz valamit, hogy a fonákjára fordítja. S mert olyan fogékony mások hangjára, tónusaira, nagyszerű paródiaíró is. Szóval játékos természete van (mellékesen sakkmester!). De nemcsak nyelvi játékai, stílusmutatványai vannak. Emlegettem a formát. Felfedez valamilyen metrumot, többnyire nagyon nehéz, munkaigényes (hosszútávfutó is volt, maratonista), kevéssé ismert képletet, műnemet, versmódot, azzal aztán kedvére elmulathat. De azért ez a mulatság nagyon is komoly. Már csak azért is, mert kitágítja a vers határait. Rábukkan valahol Hippónaxra (csak a szakirodalom tartja számon), a sánta jambusra. Talán már a metrum puszta neve is megindítja a képzeletét. Van-e alkalmasabb forma, ha világunk állapotáról akar valamit mondani? Vagy felkapja a jambikus oktametert (az alapos verstanok sem igen tartják nyilván), antikos eposztöredéket ír, az első strófában elmondja, de milyen tárgyszerűen, mit változtat a mintán, egy kicsit leporolja, rímmel dúsítja, meg egy kis újpesti széllel. Máskor az irodalmi köztudat peremén lappangó trubadúr, Jaufré Rudel modorában ír tavaszköszöntőt, negatív albát, mert csak képzeletben bujálkodik a kedvesével „az ágyfüggöny mögött", de éppen a szerető hiánya hevíti érzékiesre a verset. Nem kell eldöntenünk, hogy a vers csak imitáció, vagy több is annál, leleményes rajz érzelmeink természetéről. Sejtsünk vagy ne sejtsünk benne valami személyes háttérvallomást? A versben (más verseiben is) éppen ez az üdvös bizonytalanság a jó. Vagy figyeljünk csak, hogy epekedik s hogy bohóckodja el, csúfolja ki az epekedést egy modernre hangszerelt trubadúrdalban. A vágyakozás, a vallomás persze komolyan örök, csakhogy a korszerű levelezéstechnika közvetíti: SMS-en érkezik. Itt is, másutt is élvezzük a stíluskevercset: „Jön százhatvan karaktered, / mondja, forró a szád." Mint ahogy Hippónax sánta jambusa a vers végén a McDonald'sba biceg be. Igen, játékos versek Horváth Ferenc munkái, de ha odafigyelünk, a felszín tetszetős csipkézete alatt komoly, olykor komor igéket olvashatunk.
Itt van aztán a helyét kereső-követelő ifjúság, Aletta Vid, üde, kedves, megnyerő, szertelen. Három remek sor, három bosszantóan hevenyészett. Itt van rögtön a - gondolom - maga választotta név. Ha tetszik, elbűvölően játékos (mert persze képtelen). De hallhatom magakelletőnek, komédiázónak, modorosnak is. Ez akár mulattatna is, ha nem érezném benne a cseppfertőzéssel terjedő divatot. Ez a kétneműség, a vitathatalan tehetség és a divat kettős hatalma látszik a verseiben is. Mindegyikben van valami vonzó, magától értetődő, és mintha mindegyikben szükségét érezné, hogy fékezze a lírát, hogy egy kicsit bohóckodjon, hülyéskedjen. Nem mondom, a hülyéskedés sokszor aranyat ér, mondjuk, nálunk a Nyugat nagyáriájába beleordító Kassák, a franciáknál a cigánykereket hányó Apollinaire. Hanem amikor sikké válik, kötelezővé, előírt gyakorlattá, akkor már nem olyan jó. Milyen remekül indítja például Aletta Vid a Parainesis hitvesemhezt! Petőfivel kezdeni, aztán belevinni a verset egy mai pár kisszerű gondjaiba. Bejön a szituáció- és stílusváltás. De valamiben mégis megbotlom: „...s jut még eszembe számtalan / szebbnél szebb gondolat, / hogy nem zártad el benn a gázt, / s a háztartás szalad." Mert mit akar ott az a benn? Töltelékszó, mert hiányzik egy szótag? Ez a benn nem mondva van, hanem írva. S attól, hogy felesleges, mert értelmetlen, elromlik a mondat is. S ilyesmi másutt is akad. Remek mondat, irónia, csúfolódás, egy kis szleng, társasági duma. De az éppoly kényes, mint az emelkedett dikció, sőt. És nemcsak a megformálás, a keverés is kényes dolog. Hibátlanul, hatásosan elegyedik a Parainesis három sorában Petőfi, a műdal-hang és a gorombán köznapi: „Jut még eszedbe, kedvesem, a régi-régi dal, / ott fogsz majd sírni, csendesen / mert beomlott a fal", de a következő sort kiveti a vers immunrendszere: „Eszedbe villan perc alatt", mert egyszerűen csak irodalmias, döglött papírmondat. Hadd tegyem hozzá azt is, hogy vannak a versekben formai henyeségek is. Szinte szégyellem is mondani: emelkedő sorvégre nem lehet ereszkedővel rímelni (menynyire kár - gyanakodtál). A Mozgó Világban megjelent öt Aletta-vers közül nekem legjobban a Sztanyiszlavszkij és Csehov tegnap megint jól berúgott tetszett. Nem a cím (ez megint csak jópofáskodás), hanem a vers. Aki ilyet tud: „Tedd, mit minden isten tehet: / forró lávából önts világot, / rajzolj északi fényeket, / csodálatos szemekkel áldott / szigetlakó szerelmeket...", s ugyanilyen elragadtatottan idézhetném a folytatást is, az előtt hajtsuk meg, hogy egy tetszetős képzavarral éljek, kötekedő fejünket.
Bächer Iván Dragomán Györgyről
Idén újfent nekem jutott az a szerény javadalmazással is nyomatékosított megtiszteltetés, hogy a Mozgó Világ ez évi tizenkét számában közölt szépprózák közül rámutassak a számomra legrokonszenvesebbre.
Nem kell ecsetelnem, hogy nem volt könnyű a dolgom - úgyhogy most nem is ecsetelem.
Essünk túl a nehezén.
A következő két-három percben egy szuszra, egyetlenegy név kiejtésével közel tucatnyi prózaírót, kollégámat, fegyver- és vagy sorstársamat, cimborámat, kenyeres pajtásomat, barátomat, tolltestvéremet fogom igazságtalan döntéssel sújtani, megbántani, részrehajolva mellőzni, vérig sérteni, kicsinyesen bosszulni, évekig takargatott sérelem miatt büntetni végre.
Mondom, essünk túl a nehezén: hadd nevezzem meg őket, a megbántottakat:
A tavalyi díjazott Majoros Sándort, aki nagyszerű novellákat írt az idén is, a prózaíróként is igen tehetséges Jónás Tamást, a szomorkás, rezignált, szépen mesélő Maros András, a sokoldalú és termékeny Podmaniczky Szilárdot, a pontos naplóját szorgosan vezető Hegyi Gyulát, az elvarázsolt naturalizmust művelő Ficsku Palit, a hol a családi albumból kitépett, hol a kinti lég által elésodort cédulákból dolgozó Tábori Zolit, a regényéből bemutató Dalos Györgyöt, a szép történettel örvendeztető Kósa Józsefet, a bármivel, így most az úgynevezett valóságsókkal elszörnyjátszadozó Garaczi Lacit, a bélyegalbumába most egy míves blokkot beragasztó Békés Palit.
Kérem őket, viseljék el, hogy most nem ők a jutalmazottak, voltak is, lesznek is azok még nemegyszer.
Akinek a sors s az én szeszélyem folytán most ez a szerény kis jutalom megsegíti a karácsony előtti napokat, az Dragomán György.
Röstelkedve vallom be, de könyvét még nem olvastam, őt magát se láttam, nem ismerem hát, életkorát is csak novelláiból tudom hozzávetőlegesen kikalkulálni, mint ahogy azt is ezen forrásokból veszem, hogy gyermekkora Erdélyben esett, s nevének hangzásából sejtem, hogy ereiben valami örmény vér is csörgedez talán.
A többi dologban már biztosabb vagyok. Abban ugyanis, hogy Dragomán György jól ír, s megszenvedte azt, amit ír. Kisebbségi író, az én saját használatú definícióm szerint: zsidó, aki egész gyermekkorában tapasztalta a születésből fakadó különböztetés a mi Balkánunkon oly természetes megnyilvánulásait.
Dragomán György számomra rokonszenves pontossággal regisztrál.
Novelláit a mindig reánk leselkedő polgárháborúnak előérzete teszi otthonossá.
A többi már az ő dolga lesz.
A dolgok néha ismétlődnek: négy évvel ezelőtt szintén Kőnig Frigyes munkáit - akkor csendéleteinek sorozatát - laudálhattam a Mozgó Világ év végi estjén. Be kell vallanom, hogy a decemberi szám megismeréséig óvakodtam is az újrázástól, de aztán megadtam magamat: egyértelműnek tűnt, hogy nem hozhatok más döntést.
A Mozgó Világ idei augusztusi száma minden kommentár nélkül közölt Kőnig Frigyes Fürdőzők sorozatából néhány fekete-fehér, a melléklet két levelezőlapján pedig színes reprodukciókat. Amikor a lap megjelent, még látható volt a művésznek a Ludwig Múzeumban megrendezett kiállítása, ezért nemcsak nehéz lenne, hanem nem is lehetséges a két dologról egymástól elválasztva beszélni.
A fürdés-fürdőzés hagyományos témája a képzőművészetnek. Az évszázadok óta született fantáziadús ábrázolások a szűzies szépség dicséretétől a mohó leskelődésig és a könnyed erotika finoman festői megjelenítéséig terjednek, nemegyszer közelítve a pornográfia, sőt a horror határait is; az erotikus megjelenítés nem ritkán ölti magára valamiféle mitikus vagy misztikus tartalom álcáját is. Kőnig Frigyes strandolói valahogyan kilógni látszanak a hagyományos sorból. Lapozva a folyóiratban vagy nézelődve a Ludwig Múzeum kiállításán érezzük, hogy itt szokatlanul, sőt nyugtalanítóan másról van szó. A borzongató idegenség érzetét csak a festésmód, az ecsetjárás kiegyensúlyozott - mondhatnánk, rutinos - nyugalma, a napfény ragyogását, az árnyékok finom szitálását rezdülésnyi érzékenységgel követő és rögzítő, hűséges figyelem következetes érvényesülése oldja. Igen, oldja, de nem szünteti meg: jó lenne megfeledkezni a zavaró ismeretlenről és felszabadultan megmerülni a kompozíció kiérlelt harmóniájának élvezetében, ámultan figyelni a hagyományos olaj-vászon technika fölényesen mindentudó használatára. Pedig mintha maga Kőnig is ebben látta volna az új sorozatának egyik fő értelmét. A kiállítás katalógusában közölt beszélgetésben Bálványos Anna kérdésére így válaszolt: „Ez az a sorozat, amikor a legeuforikusabban tudtam festeni. ...Itt egyszerűen a kivitelezés jelentett nekem élményt. A hogyannak van domináns szerepe. Maga az artikuláció, a megjelenítés a fő téma, tehát ebből a szempontból a festészet a tárgya ezeknek a képeknek." És ez persze igaz, de talán nincsen ellentétben az előbb általunk mondottakkal sem, mert másfelől éppen a hogyan „fő" témává növelésével és tökéletes perfekciójával érte el a művész az általunk érzékelt „más" realitását. A képek ténylegesen fürdőzőket, strandolókat ábrázolnak: a parti fövenyen ülő, álló, napozó ruhátlan embereket, vízbe lépőket, zuhanyozókat, nőket, férfiakat és gyerekeket; fiatalokat és öregeket. Nem szépek ők és nem is csúnyák: olyanok, mint a strandok közönsége általában. A látványuk nem vonzó, de nem is taszító, meztelenségüket mindannyian valami természetes közönnyel viselik, távol áll tőlük minden magamutogatás. Talán éppen ez, az erotikának a tökéletes hiánya teszi, hogy az egyes figurák aktív mozgása - lépnek, hajladoznak, birkóznak, labdáznak - ellenére mintha valamennyien halottak lennének. Hihetetlen csöndje van ezeknek a képeknek. A fürdőzők környezete - homok, víz, felhők az égen, padok, színes napernyők, szőnyegek - ismerős, és mégis nem e világról való. A messze révedő, érzelmek nélkül, ruhátlanul a térnek kiszolgáltatott figurák legtöbbször csak a hátukat mutatják; egyszerre ráébredünk, hogy hiszen a világ végén álldogálnak, de nem ezen, hanem a túlsó végén. Onnan néznek vissza az élőknek a horizont mögé veszett világára, arra a - megint Kőnig szavait idézve az előbbi beszélgetés végéről - „szar világra", amelyről mégis tudjuk, hogy ott az élet „mennyire érdekes, mennyire kíváncsivá, milyen hihetetlenül boldoggá és gazdaggá tud minket tenni". Ezt a fenyegetően tragikus kiszolgáltatottságot s a vele egyszerre jelentkező, mindnyájunk számára ismerős nosztalgiát furcsa módon éppen a Mozgó Világ reprodukcióinak a szegényessége - az eredeti képen a figyelmünket el-elterelő részletgazdagság hiánya - teszi azonnal egyértelművé.
Kérdés marad, hogy ez a Kőnig más-e, mint akit eddig ismertünk. Számomra mindig izgalmas volt látni, ahogy egy-egy ciklusával elszántan és következetes pontossággal járt körbe valami téri, festői, ábrázolási problémát. Kemény, hajlíthatatlan szigorral vizsgálta a kezébe kerülő dolgok minden oldalát, minden részletét, legyen szó a gyerekkor barátairól, egy adott tér változásairól a fényben, egy utazásról vagy akár csak egyetlen, az ablak előtt feltáruló női hát festői megjelenítéséről. Ez mind-mind önmagában is izgalmas, élvezetes kirándulást nyújtott a művész világába, mégis talán most sikerült először megértenem Kőnig Frigyes ezredfordulón kibontakozó művészetének drámai egységét.
Ha most a Szilveszter közeledtével szaporodó sportújságírói összegzéseket tekinteném mintának, valami olyasmit mondanék: idén sem okozott csalódást a korábbi jó teljesítményei következtében évek óta a bajnokság élvonalában tanyázó -ról, -ről csapat. Nem csupán megőrizte közismerten stabil támadó- és védősorát, hanem idén már a söprögetésben is jeleskedik.
Számomra pedig - immáron harmadszor - nem csupán megtisztelő a döntnöki feladat, hanem kifejezetten haszonnal jár a rovat újraolvasása. Fölidézi az elmúló év kulturális panorámáját, illetve segít betömni az ismereteimen tátongó egyre nagyobb réseket - hiszen mi mindenről lemarad az ember. És nem csupán erről van szó. A -ról, -ről rovat - mindenki tudja, aki olvassa, és sokan vagyunk, úgy hiszem - elsősorban nem kritikákat közöl - noha eredeti célja talán ez volt, és külső jegyeit tekintve az itt publikált írások jelentős része ebbe a kategóriába tartozik -, de csak első pillantásra. Egy havilap szakkritikai rovatától az - egyébként vitatható - hagyományok alapján talán terjedelmesebb, szakosabb írásokat várhatnánk, talán több pepecseléssel pontoskodással és fontoskodással. Erről azonban szó sincs. Itt jellemzően egy-egy mű apropóján kikerekedő kisesszéket olvashat az érdeklődő. A rovatot éppen a szakszerű értékelés és a személyesség egyénenként változó arányú kevercse teszi vonzóvá. Így együtt olvasva az egy évnyi hosszú, tizenkét szemből álló esszélánc valójában pontosabb képet ad a szerzők személyiségéről, mint bármelyik megbírált, recenzált, analizált, górcső avagy bonckés alá vett műről. És ez nekem tetszik.
Idén számomra Barna Imre volt első az egyenlők között.
Filmkritikáinak - esszéinek - témaválasztása csak abban a tekintetben mutat valamiféle következetességet, hogy miről nem beszél. Arról, ami elárasztja a multiplexeket, arról, ami a plázakultúra tartozéka, arról, amiről minden lap ír. Ezen kívül persze magyar filmeket választ. Kivéve, amikor osztrákot. Vagy iránit. És persze főként új, eleddig kevéssé ismert alkotókat. Kivéve, amikor Szabó Istvánt. És így tovább. Nincs olyan megállapítás, amely valamennyi írására érvényes volna, amely alól ne lenne kivétel, talán csak egy: a -ról, -ről filmrovata egy rapszodikusan moziba járó mozieszszéíró eseti naplója tíz fejezetben.
Írásai mindig informatívak - ami nem megvetendő szempont. Megállapításai többnyire találóak - már amikor összevethetem saját benyomásaimmal. Hangütése némileg lakonikus, gyakran ironikus, olykor pikírt, és egyszer-egyszer rezeg a léc: a szerző nem átall már-már meghatódni. Egyszóval: elegyes.
És éppen e konzekvensen csapongó témaválasztás és hangütés teszi vonzóvá, olvasmányossá, ne szégyelljük: szórakoztatóvá Barna Imre moziesszéit.
Néhány évvel ezelőtt írtam egy novellát, az volt a címe: Barna és a bálna. Egyik főszereplője egy Barna keresztnevű szerkesztő volt, a másik természetesen a bálna, a New York-i Akvárium közel húszméteres sztárja, akire éppen rátört a pározhatnék, amikor megtekintettük, s a Barna keresztnevű szerkesztő meg én dermedten és lenyűgözve néztük a bálnai gerjedelem másfél méteres megtestesülését.
Az eset természetesen megismételhetetlen. Ám egy alkalommal szívesen beülnék egy moziba a Barna vezetéknevű szerkesztővel, hogy megnézzük egyik kedvenc régi filmemet, a Moby Dicket, én csak ülnék némán, hallgatnám lakonikus, ironikus, pikírt megjegyzéseit, és várnám, hogy a végén meghatódik-e a fehér bálnán.
Mint tavaly, most is az évben megjelent tanulmányokhoz fűzött általános megjegyzésekkel kezdem. Meg kell ismételnem a bevezető gondolatot is, méghozzá jóleső érzéssel. Öröm ugyanis, hogy van bennük valami közös, a folyóirat egészét meghatározó magatartás.
Hogyan jellemezhetjük ezt? Akkor azt mondtam, hogy valamiféle fenomenológiai indulat, mégpedig mind Hegel, mint Husserl értelmében. Hegel a jelenség (a fenomén) jellemzésével a lényeghez akar eljutni. Husserl az előfeltevés nélküli vizsgálódást nevezi fenomenológiai módszernek. De ugyanezt találjuk Böhm Károlynál a lét formáit leíró ontológia és az értékelő axiológia, vagy a 20. század második felében a strukturalizmus és hermeneutika kettősségében.
A módszer jellemzésére példát szeretnék felhozni éppen a Mozgóból. Sokat beszélünk a demokrácia torzulásairól. Ágh Attila - tavaly - két fajtáját különbözteti meg. Az első a deficites, a második a defektes. Az első csupán hiányos, ez még elviselhető (pláne, mivel tudjuk, hogy a tökéletes formát még nem találták fel). A második, a defektes azonban elviselhetetlen. (Ezt nevezzük - más szóval - demokratúrának.) Ilyennek ítélte 2001-ben a miénket.
Én ezt úgy szeretem összefoglalni, hogy valamilyen jelenség, dolog milyenségének (qualitas) kinyilvánítását a miség, minéműség (quidditas) megállapításának kell megelőznie. Ragaszkodva az olykor már kötelező tudományos nagyképűséghez, a minéműségre irányuló módszert akár quiddológiának is nevezhetjük. Nélküle az ítélet üres marad, megalapozatlan, és gyakran válik bombasztikussá. Sajnos elég gyakran találkozunk vele.
A Mozgó Világ tanulmányíróinak többségét a quidditás keresése jellemzi. A jelenség leírása, előítéletek nélkül, de az utóítélet igényével.
A vizsgált jelenség persze maga a mai magyar lét (ha úgy tetszik: Magyar Lét), mint a világ mai létének része. És az is természetes, hogy ebben a mai, politikával olyannyira átszőtt formájában. De nem a szó felületi (a hatalmi torzsalkodások) szintjén, hanem a szó eredeti hellén értelmében. Amely a társadalom egész közös életét magában foglalja.
A különböző szakágakban megjelent tanulmányok egyaránt ezt az igyekezetet tükrözik.
A KULTÚRÁVAL foglalkozó cikkek fő témája ez évben a „defektes magyar demokrácia" (más szóval: a „demokratúra") kulturális szerkezete. Ezt tárgyalja magyar köztéri szobrászat elemzésében Marosi Ernő. Felállítja a „monumentális érzület" fogalmát, leírja annak európai eredetét, és kimutatja, hogy ma nálunk mesterségesen tartják életben. Ugyanerről szól más oldalról nézve P. Szűcs Julianna tanulmánya. Ő is „fenomenologikusan" elemzi az elmúlt évek felburjánzó köztéri szobrászatát (például a rengeteg Szent Istvánt), kimutatja annak hatalmi reprezentatív jellegét. Rímel rájuk Gerő András dolgozata a két millenniumról. Az első (1896) „sokat tett (például épített) és sokat beszélt". A másik (a mostani) „kevesebbet tett, de annál többet szónokolt". Nem szól másról, de másként közelíti a kérdést Agárdi Péter: ő a kultúra négyfelé szakadásának reális rémképét rajzolja fel. Elvitatkozhatunk persze arról, hogy pontosan hányfelé. Sokan maradnak a kettőnél, én legutóbb hét kultúrát rajzoltam fel, de volt, aki erre azt állította, hogy „mi magyarok többnyire háromfelé szoktunk szakadni". A lényeg azonban a szakadáson van.
A médiát is a kultúrához sorolva itt említem Sipos Balázs két dolgozatát, amelynek központi fogalmai a „médiamanipuláció" és a „médiaerőszak", kimutatva, hogy az elmúlt négy évben az első mellett hogyan jelent meg a második is.
(És hadd tegyek még ide még három kultúrával foglalkozó jeles tanulmányt is. Kovács Ákos írása az „új kenyér" ünnepéről tágabb körben az előzőkhöz is illeszkedik. Balla D. Károly viszont a kárpátaljai magyar irodalom helyzetét írja le, amiből jól láthatjuk, hogy az eltérő társadalmi viszonyok milyen változásokat okoznak a kulturális élet szerkezetében. Vámos Tibor pedig a technika és a racionalizmus viszonyát elemzi kritikailag és történelmileg.)
Ugyanebbe a körbe tartoznak az EGYHÁZAKKAL foglalkozó írások is. Az egyházakkal - mondom -, mert maga a vallás és a hit nem szerepelt most témaként, annál inkább az egyház és az állam viszonya. Négy meglehetősen kemény írás szólt róla, Donáth Lászlóé, Endreffy Zoltáné és Majsai Tamásé (tőle kettő). Egyik sem kívülről, és hárman három felekezetet képviselnek.
Kicsit kevesebbet szerepelt az elmúlt évben a Mozgó Világban a JOG. (Pontosabban a joggal foglalkozó tanulmányok, interjúk ugyanis szép számban voltak. Köztük olyan grandiózus sorozat, mint ifjabb Korsós Antalé, akiről a végén derült ki hivatalosan, hogy nem Thomas Mann rejtőzik mögötte, hanem Sárközy Tamás.) Az egyetlen önálló jogi dolgozat, Tóth Judit Jelképes jogállama azonban pontosan az előbb vázolt sorba illik: az elmúlt négy év defektes jogalkotásában méltatlanul és jogtalanul került olyannyira előre a hatalmi jelképek reprezentációjának szolgálata.
Szintén kisebb arányban kapott, vagy inkább kért helyet a TÖRTÉNELEM. (Úgy látszik, a szerzőt és az olvasót ebben az évben inkább a ma történelme izgatta.) Ami megjelent, az is nagyon határozottan vonatkozik a jelenre. Huszár Tibor két részletet is közreadott készülő monumentális Kádár-monográfiájából.
Térjünk akkor a TÁRSADALOMTUDOMÁNYOKRA. Nem foglalkozom részletesen Ripp Zoltán két tanulmányával - mert összejövetelünk alkalmából még lesz róluk szó. Kéri László dolgozatával viszont akár a fenomenológiai magatartás bemutatására is felhasználhatjuk. (Nem elégszik meg annak kimondásával, hogy a politikában vannak hazugságok, hanem felsorolja, milyenfélék. Öt típust különböztet meg: 1) a nyilvánvaló, 2) a később kiderülő hazugság, 3) a blöff, 4) a tévedés, 5) a megtévesztés. És így elemzi a kérdést.) Bozóki András két cikke pedig már azok közé tartozik, amelyek a programra irányulnak. Mindenekelőtt a liberalizmus és a szociáldemokrácia viszonyára, lehetséges közeledésére. Ennek jegyében akarja „újragondolni Magyarországot" a második cikk is. Nem elég a szabadság, ha nem kötelezzük el magunkat az egyenlőség mellett - írja. A szabadság pedig nem privilégium, hanem kultúra.
Itt már nem csupán a jelennél tartunk, hanem az értékeknél és a feladatnál. Erről szól a Respublika Kör két vitaestjének három dolgozata is.
Romsics Ignác a 20. század szellemi örökségét foglalja össze, megkülönböztetve a nemes hagyománytiszteletet az autoriter konzervativizmustól, a szociáldemokráciát a baloldalinak vélt diktatúrától, a Horthy-korszakot Horthytól, a Kádár-korszakot Kádártól. Elismerve a két név alatti habár korlátozott, de pozitív fejlődést, kimondja az ítéletet is: szobor nem jár nekik. Kende Péter a demokrácia és a köztársaság fogalmának azonosságát és egymást kiegészítő különbözőségét taglalja. A demokrácia központja az egyén szabadsága. A köztársasági gondolat központja a szabad közösség tagjainak aktív részvétele a közösségben. Így végül is a liberalizmus-köztársaság-szocializmus hármasságához jut, amely minden belső ellentmondásával együtt is közösen alkotja egy jövő felé forduló politika horizontját. Én úgy látom (remélem a szerző nem haragszik meg érte), hogy a harmadik közölt előadás, Tamás Gáspár Miklós Osztályharc és közjó című dolgozata is hasonló koncepciót vall, más megközelítésben.
Azért soroltam fel ennyi dolgozatot, hogy a végén megoszthassam veletek örömömet. Úgy látom, hogy a magyar értelmiség egy egyáltalán nem jelentéktelen részében lassan kialakul egy közös szemlélet. A Mozgó Világ szerzőiben és olvasóiban is, de a szociológia törvényei szerint azt is jelenti, hogy ennél sokkal szélesebb körben. Ha bizonyos távolságból nézem, akár azt is gondolhatjuk, ugyanaz a szerző, vagy ugyanannak az „iskolának" az emberei írták őket. Én magam például a felsorolt írások közül sokat tartanám szívesen a magaménak. Ez azelőtt nem volt így. Most is csak csírájában. De hátha lehet valami belőle.
Most azonban már nem rejtegethetem tovább: kinek kívánom adni a 2002-es év díját. ÁGH ATTILA: A pokoljárástól a purgatóriumig című tanulmányának. Nemcsak azért, mert kiválóan alkalmazza az itt feldicsért módszert, hanem mert egy lépéssel tovább is megy. Nemcsak leírja a tárgyul választott helyzetet, hanem a jövő és a benne lehetséges-szükséges cselekvés felé fordul, mit kell tenni a kialakult szituációban.
Már maga az is dicséretes, hogy az elsők között volt, akik a 2002. tavaszi országgyűlési választások után összefoglaló és a jövő felé irányuló képet mertek és tudtak adni. (A 6. számban, júniusban jelent meg, azaz már májusban meg kellett írnia.)
Ágh Attila realista. (Már a tanulmány címe is mutatja: A pokoljárástól a purgatóriumig - paradicsomról egyelőre szó sincs!) Arról sem hagy kétséget, hogy ő maga hol áll: egyértelműen üdvözli a fordulatot. De abban is egyértelmű, hogy kritikusan szemléli, és éppen azért, mert sokat vár tőle. Analízise nem azért kemény és pontos, mert ellene van a fordulatnak, hanem azért, mert sokat vár tőle.
A Fidesz-kormányzat legnagyobb hibájának azt tartja, hogy saját stabilizációja és konszolidációja érdekeinek alávetette az ország stabilizációját és konszolidációját. Példabeszédként és tanácsként mondja: az akkor új, most már féléves kormánynak az ország stabilizációját kell középpontba állítani. „Újra egyesíteni kell az országot." Ehhez azonban az egész magyar közpolitikának és különösen a kormányzó politikai erőknek (no meg a kritikai értelmiségnek) meg kell újulniuk. „...a kormányzati feladatokon túl az MSZP-nek ki kell alakítania közeli terveit és hosszú távú történelmi vízióját is mint a maga markáns három diskurzusát a demokráciáról, a modernizációról és a jóléti rendszerváltásról, ami össze kell álljon a sikeres europaizált Magyarország Nagy Narrációjává".
Nem folytatom, érdemes újra elolvasni. Ágh Attila első között szaladt haza az események forgatagából a szerkesztőgépéhez, hogy összefoglalja gondolatait. A Mozgó Világ-díjjal azt is jelezni szeretnénk, hogy tanácsait érdemes lenne megfogadni.
Számomra az interjúk és riportok nagyon fontosak a lapban, és 2002-ben is érdemes volt elolvasni őket. Ebben az évben tizenöt írást néztem át, ezek közül kilencet két szerző jegyzett. Ha előbb a többit nézem, az egyedi darabokat, meg kell említenem a korábban díjazott Kun István kitűnő szociografikus riportját a júniusi számból egy árvíz sújtotta szabolcsi faluról - én, a pesti laikus mindig úgy érzem, hogy Kun mindent tud arról a vidékről, mindenkit ismer, minden esemény mögé lát, és mindezt nagyon izgalmasan írja meg. Műfajilag határeset, de szakpublicisztikaként is felfogható két ismert közgazdász-kutató, Várhegyi Éva és Petschnig Mária Zita cikke a júliusi számban, amelyek kritikus hangvételük miatt érdemelnek említést. Többször említettem már hasonló alkalmakkor: számomra a szakmai tisztesség (emlékszünk még? voltak, akik e fogalmat a sajtószabadsággal állították szembe...) lényege az, hogy valaki akkor is feltegye a szükséges kemény kérdéseket, és akkor is bíráljon meggyőződése szerint, ha interjúalanya vagy elemzésének tárgya egyébként rokonszenves neki, és közel áll hozzá. Nos, senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy a két tudós hölgy politikai érzelmeit tekintve sokkal inkább híve a jelenlegi kormánynak, mint az előzőnek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy az alig megalakult kabinetnek rögtön nekiessenek figyelmeztetéseikkel, számomra nagyon is meggyőző közgazdasági érveikkel. Le a kalappal előttük, még ha a politikusoknak rosszul is szokott esni az ilyesmi.
Az ő „főnökük", Lengyel László is szerepel idén egy beszélgetéssel, amelyet még az év elején az akkor ellenzéki, ma kormánypárti két pártelnökkel készített, de ez persze sajátos írás. Lengyel nem újságíróként viselkedik, hanem maga is egy az asztalnál ülő három értelmiségi közül, és hosszasan fejti ki saját véleményét, amit főhivatású újságírónál helytelenítenék, de nála nem teszem. Az állampolgári jogok volt biztosával, Gönczöl Katalinnal a tavaly díjazott Farkas Zoltán beszélgetett, most is felkészülten és érdekesen. Különleges eset színtere a márciusi szám, amelyben a gyakori szerző, Rádai Eszter akasztott hóhér lett, interjúalanyként szerepel a mostanában íróként is híres kolléganővel, a szintén volt rádiós Lugosi Viktóriával beszélgetve. Ez esetben a téma nekem személyesen is fáj: Eszter ugyanis úgy érezte, hogy nem tud tovább a Magyar Rádióban maradni, és nekem, aki ma is ott vagyok, nagyon hiányzik onnan. Szerintem a hallgatóknak is. Igazi szerepében egyébként öt interjút jegyzett idén, amelyek közül a viharos sorsú decemberi Debreczeni József-interjút emelem ki. Igen érdekes olvasmány, és Rádai Eszter itt is úgy kérdez, ahogy kell.
De most már illik eljutnom ahhoz, akit díjazni javasolok, és aki szintén kedves kolléganőm a Magyar Rádióból: Váradi Júlia. Négy anyaga jelent meg ebben az évben, ezek közül az egyik egy rádióműsor utánközlése. Ez igazi dráma, amelyet egy kicsit irigylek tőle, bár a stúdióban nem szerettem volna megélni, ahogy a Nemzeti Színház ügyében egymással súlyosan összetűző szakértők egymás után kirohannak a stúdióból egy élő adásban. Hosszú interjút készített a mindig érdekesen beszélő Göncz Árpáddal, augusztusban pedig új középületeink látványvilágáról faggatott két szakértőt. Külön kiemelem a májusi számból a „Mit szólna a Simó?" című interjúfüzért ifjú filmesekkel, a Madzag Filmegylet tagjaival, akik a kiemelten támogatott Bánk bán-film bemutatóján tüntettek a politikailag ki nem tüntetett filmgyártás elhanyagolása ellen. (Szomorú élményem fűződik ehhez: soha nem hittem volna, hogy a pillanatnyi kormány bizalmát élvezve egy Bereményi Géza képes legyen úgy nyilatkozni a - nem szó szerint mondom - csúnya rendzavarókról, ahogyan tette.) Alapos, mélyre hatoló kérdések jellemzik az írást, a téma sokfelől való körüljárása. Egészében tehát Váradi Júliának javaslom adni az idei kategória-díjat. És ha valaki nem emlékezne már az említett filmes írásra, idézek valamit Fischer Gábortól arról, hogyan készültek az Uránia moziban szétszórt röplapok. „Elmentünk a Copy General nevű »Landerer és Heckenast« nyomdába, és ott érces hangon megszólaltunk, hogy a forradalmi ifjúság nevében ezt a fénymásolót lefoglaljuk. Mondták, hogy természetesen, csak tessék kifizetni a 6800 forintot. Manapság így mennek a forradalmak..."
P. Szűcs Julianna Ripp Zoltánról
Mielőtt rátérnék a Mozgó Világ idei különdíjának indoklására, szólnék néhány szót e különdíj különösségéről. E különdíj természetesen mindig kiváló munkát jutalmaz. (Ezzel a fogalomhoz nem jutottunk közelebb, hiedelmünk szerint folyóiratunk telis-teli van kiváló munkával. Azért szeretjük csinálni a folyóiratot.) E különdíj mindig különleges emberi-szerzői kvalitásnak szól. (Ezzel sem mondtunk semmit: a szerző mindig különleges eset. Vagy azért, mert nagyon nehéz ember, vagy mert nagyon szeretetre méltó. Vagy mind a kettő. Nádor utcai szerkesztőségünket csupa szeretetre méltó nehéz ember szokta fölkeresni, ezért visszük a házat.)
Ha tehát kimondjuk - mint ahogyan azt előzetes szerkesztőségi megbeszélésünkön kimondtuk -, hogy az idei különdíj januári számunkban megjelent A derék had című dolgozatot illeti, azaz Ripp Zoltán munkáját, akkor a rendelkezésünkre álló halmazból értelemszerűen csakis egy kiváló tanulmányt és egy nagyszerű embert választhattunk ki. Ráadásul és történetesen olyan szerzőt, aki egyszer már hasonló elismerést átvehetett tőlünk. Ripp díjának differentia specificája tehát másban keresendő. Valahol a Mozgó Világ altudatában és felettes énjében. Érzem, ezt illik valamelyest részletezni.
A derék had 2001 novemberében született, olyan történész által megformált jelentárgyú írásmű, amely az akkor regnáló hatalmi apparátusról fölöttébb lesújtó véleményt fogalmazott meg. Magyarul és kereken kimondta, hogy ostobák, korruptak, szervilisek és gátlástalanok a résztvevők. Szépen tagolt tanulmányában szinte a teljesség igényével preparálta ki a Fidesz-éra aktuális hőseit, a „frontharcos második vonalat", „a klientúra diszkrét bájának prototípusait", a Simicska-elv hétköznapi kidolgozóit, a stréberhajlamú önkéntes mérvadókat, valamint a törvényszéki héjákat. A szép tagolás, valamint a történészi precizitás csöppet sem akadályozta a szerzőt abban, hogy vágyának titokzatos, ámde igen gusztustalan tárgyát fölékesítse nyelvünk pazar leleményeivel. Külön köszönet illeti tehát az olyan terminus technicusokért, mint amilyen a „nyikhajinvázió" az „ellenbotránypolitika" és a „piszkosszolgálati munka", továbbá köszönet illeti neves mesterek levédett fordulatainak alkotó módon továbbfejlesztett változataiért, mint amilyen az Örkény István által bevezetett matracolási technika, a Magyar Bálint által használt „hazugságszolgáltatás" és a Simicska Lajos (megint és mindig és folyton Simicska) által deklarált „hülyeséghez való alkotmányos jog" kategóriákért. Ismeretterjesztés ez, nem is alapfokon.
De Ripp dolgozatát nem ezért és nem csak ezért szerettük és szeretjük azóta egyfolytában. Leginkább azt a civil kurázsit ünnepeltük és ünnepeljük benne, ami - hitünk szerint a demokrácia gyöngélkedésének évadán - a Mozgó Világnak mint szellemi vállalkozásnak a legfontosabb programja lett. Mintegy az ideálja. Ripp azt fejezte ki, amilyenné mi válni szerettünk volna, s talán legjobb pillanatainkban - hála a derék hadnak - azzá is váltunk. Szabaddá, szemtelenné, szellemessé, szigorúvá. Az alliterációnak itt ezennel vége, mert röviden ezt úgy mondják: etikussá. Haza a magasban. Vágyálom a mélyben. Különös különdíj ez tehát: önző módon saját magunk legjobbnak tartott énjét ünnepeljük benne.
E dolgozatnak ráadásul markáns az utóélete. Mint Önök bizonyára sejtik, a szabad, szemtelen, szellemes és szigorú havi sajtóorgánumok éppúgy alapítványi és állami dotáció függvényei, mint a szervilis, szoft, szellemtelen és szelíd havi sajtóorgánumok létezése. A döntés az adófizetők pénzéből és persze a pártsemlegesen működtetett Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának kezébe van lehelyezve. Nos, úgy esett, hogy Ripp Zoltán dolgozata - ez persze informális értesülés - akkora megbotránkozásra adott alkalmat e grémiumban, hogy még a támogatás minimumától is elestünk. Azaz: nem kaptunk egy vasat se. A kuratórium elnöke - éppen a januári számunkra és Ripp dolgozatára hivatkozva - emelt vétót. Azt hiszem, ez a legnagyobb erkölcsi elismerés, amelyet a Mozgó Világ újkori, huszadik évfolyamába lépő története magáénak tudhat. Fölért egy lovaggá ütéssel.
Más kérdés, hogy e laudációra készülve természetesen újraolvastam a tanulmányt, és rémülten tapasztaltam, hogy A derék had üzenetének egy része eloldozódott a konkrét célcsoporttól. Általános érvényűvé vált. A hatalomgyakorlás mindenkor aktuális nyomoráról kezdett szólni. A több mint Fideszről, kevesebb mint rendszerváltókról. És nem is biztos, hogy a kevesebbről.
Úgy néz ki, hogy gombolhatjuk újra a mellényt. Rippre tehát a későbbiekben is nagyon számítunk. Mint a szerző barátja, drukkere, szerkesztője persze szívből kívánom, hogy a hatalomgyakorló mindenkori elitről mindig meg tudja írni a maga gyilkos kritikáját. De mint szociálliberális értelmiségi szívből szeretném, hogy ez mindig mégse sikerüljön. A téma talán csak kiürül egyszer.