Almási Miklós
Amikor még sok adósságunk volt, jöttek az IMF-emberek, körülnéztek, mondták, hogy ha ennyi nyaraló van a Balatonon, akkor tessék abbahagyni a kölcsönkérést, mert van itt pénz, gyorsabb tempóban is lehetne visszafizetni a kölcsönöket. De leginkább azt mondták, hogy mit kell csinálni - hosszú lista, rövid várakozási idő. Mi meg először rémüldöztünk, aztán kínunkban röhögtünk: ezek a harmincéves zsenik idejönnek, a Hiltonban vagy még jobb helyen laknak, lehúznak három hetet, és jobban tudják a miújságot, mint akik itt kínlódnak ezzel a káosszal. Válaszként aztán hallhattuk, hogy ez a tipikus magyar cinizmus, hiszen az IMF-módszerek mindenütt beváltak a világon, ők meg csak javunkat stb. Elmúlt, ne hánytorgassuk (tényleg, miért nem reklámozzuk, hogy milyen gyorsan visszafizette az akkori - Horn-Medgyessy-páros - az adósság java részét?). Az akkori vicceket is megbántuk, tán nem is voltunk igazságosak. (Mikor igazságos egy vicc?)
Aztán kisült, hogy minden vicc stimmelt. Mert itt van a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz könyve (Globalization and its Discontents, London, 2002) az IMF intézményelemzéséről. Diagnózisa lehangoló. A szerző a világbanknál szolgált, igaz, elég kritikus fejként. Ott is hagyta a céget, de most az IMF módszereit kritizálja, meg felelősségét az elmúlt évtized nagy pénzügyi válságainak kezelésében. Rémes egyenleg, mintha csak visszapergetnénk a kilencvenes évek rémhíreit - csak Stiglitznél kiderül, hogy rosszabb a helyzet: minden rémhír igaz.
Azzal nyit, hogy mint világbankos szakember Etiópiába ment, és ott dolgozott egy évig, mire nagyjából kiismerte, mi micsoda, ki kicsoda, és mi van. Az tűnt fel neki, hogy bár az IMF a Világbank testvérintézménye, mégis más módszert követ: munkatársak jönnek, a legjobb szladiban laknak, telefonálnak, business classon utaznak, három hét múlva mindent tudnak, leteszik az asztalra a teendők listáját (ami már otthon elkészült), és repülnek haza. Hogyan lehet egy országról három hét alatt mindent tudni? Úgy, hogy csak egy csomag van, azt viszik mindenhová: Etiópiába vagy Malajziába, a Fülöp-szigetekre, vagy Magyarországra: mindegy, a lényeg, hogy érvényesüljön a dogma, a piacfundamentalizmus. Egyik legszebb sztorija egy afrikai ország csirkeprogramja. Az állam - voltaképp okosan - azt találta ki, hogy családi gazdaságokat indít be azzal, hogy napos csibéket osztogat az asszonyoknak, akik a napi teendők mellett könnyen el tudják látni a jószágnevelést, aztán a felnevelt csirkékkel akár piacra is mehetnek. A dolog beindult, de jött az IMF, és azt mondta, az állam ne avatkozzon a piac működésébe, ne akarjon üzletet csinálni, vonuljon ki a csirkékből. Kivonult, privatizálták a csibetelepítést. Igen ám, de se az IMF, se a kormány, se a maszek csibés nem számolt azzal, hogy a kis állatok között nagy a halandóság, a darabár pedig magas. Az asszonyok nem tudták megfizetni a pótlás magas költségét - korábban az állam vállalta a kockázatot -, és leszoktak az épp meginduló csirketenyésztésről. Stiglitz le is vonta a tanulságot: nem lehet egyik pillanatról a másikra őstermelésről piacgazdaságra átállni, az államnak ilyen körülmények között átvezető funkciója lett volna - azaz a piacfundamentalizmus elvei itt nem érvényesek, csak még jobban tönkre tudják tenni ezeket az amúgy is nyomorgó országokat. Mindegy, az IMF-et nem érdekelte a történet, szerintük az elv (piacgazdaság) igaz, szenvedjenek a tények. Amúgy meg a cipőkínálatukból csak egy szám van, de annak minden lábra jónak kell lennie.
És nem lett jó: jött a 97-98-as távol-keleti válság a maga 600-800 milliárd dolláros tőkemegsemmisülésével meg az IMF 100-150 milliárdos kifosztásával. Nem az összeg a rémes, hanem az elemző cég rálátásának teljes hiánya: semmit se tudtak/láttak előre. Még a válság kirobbanásának előestéjén is A+ hitelminősítést osztogattak a térségben, és fogalmuk sem volt, hogy utolsókat ketyegi az időzített bomba.
De az ilyen jellegű megjegyzések csak ízelítők Stiglitz gorombaságaiból. A könyv vége felé - tanulságképp - a legsúlyosabb váddal jön elő, azzal ti., hogy a bajba került fejlődő országok esetében az IMF nem az országgal törődött, hanem azzal, hogy a fejlett világ hitelezői megkapják pénzüket. Persze nem azt mondja, hogy a pénzpiacok megbízottjaként működik. De azt igen, hogy az IMF a Wall Street (pénzvilág) szomszédságában nem is tud másképp gondolkozni: nem azt mondja, hogy a pénzpiac „lefizette" őket, hanem csak azt, hogy vezetői és munkatársai onnan érkeztek, szolgálat után oda távoznak, és gondolkodásmódjuk egyszerűen csak ezt a logikát ismeri. Az eladósodott délkelet-ázsiai országok esetében ez pl. a következőket jelenti. 1) Voltak országok, ahol az állam mérlegei rendben voltak, csak a vállalatok adósodtak el, az IMF mégis az államot büntette. A maszek balhét az állammal fizettette meg. 2) Csőd esetén nem adott lehetőséget rá, hogy összeszedjék magukat, és aztán fizessék vissza az adósságukat. Ma már tudjuk, hogy ezek az országok két-három év alatt visszakapaszkodtak oda, ahonnan a szakadékba estek, tehát nem lett volna rossz befektetés várni egy kicsit. Nem ez történt: az IMF a hitelezők pénzének biztosítása érdekében fenntartotta a beteg valutaárfolyamokat, és ebből csak akkor engedett, mikor már a fejlett országok befektetői kimenekítették a pénzüket. 3) A csődöt világkatasztrófának tartották, jóllehet minden piacgazdaság természetes velejárója, vannak kezelési szabályai, melyek közül itt is lehetett volna egyiket-másikat alkalmazni. 4) Megszegték az adott ország lakosaival kötött kvázi „szociális szerződést", amikor intézkedéseik nyomán vállalatok ezrei csuktak be, magas munkanélküliség keletkezett, amivel gyakorlatilag megnehezítették a hullámvölgyből való kilábalást - pedig épp az lett volna a kötelességük, hogy ehhez segítsék hozzá az országokat.
A legkeményebb kritikai fejtegetése azonban a „moral hazard" jelenségével kapcsolatos: mivel a hitelezők egy idő után biztosak lehettek abban, hogy bármi történjék is, vissza fogják kapni pénzüket, belevágtak akár a képtelen kockázatú üzletekbe is. Risk management helyett a legkevésbé sem voltak körültekintőek („úgyis kiváltanak"), vagyis az IMF, ha közvetve is, de segítette a válság kialakulását. Ugyanis a válságok előtt mindenütt az volt az úzus, hogy magas kamatlábbal csábították be a tőkét, mert a befektetők tudják, hogy csak a nagy kockázat hoz nagy hasznot, azaz kamatprémiumot.
Ugyanilyen elánnal vitázik a szabadkereskedelmi megállapodások jelenlegi (tegnapi?) rendszerével. A WTO (korábban uruguayi forduló) egyezményei kétségkívül lendítettek az országok közötti áruforgalmon, globális szinten nagyot lépett előre a világ, a források a kevésbé hatékony felhasználású közegből átkerülhettek a magasabb hatékonyságú országokéba. Stiglitz nem a világkereskedelem liberalizálása ellen beszél, hanem annak egyoldalúságai ellen. Pontosabban egyoldalú következményei ellen. A fejlett országok - súlyuk és hatalmuk arányában - rá tudják venni a fejlődőket vagy szegényeket, hogy nyissák meg országuk piacait, de többnyire csak a fejlett országok termékei számára (autók, gépek, technológia). Stiglitz úgy látja, hogy az uruguayi forduló hendikepje az egyoldalú előnyök rögzítése volt: a fejlődők mezőgazdasági vagy textiltermékei nem vagy csak nehezen jutottak át a fennmaradt sorompókon. A szubszaharai országok amúgy is alacsony GDP-je 2 százalékot csökkent a kereskedelem liberalizálása következtében. A fejlettek vigyáznak érdekeikre, ezért a liberalizáció ritkán kétoldalú. Ahol kompetitív előnyökkel rendelkeznek a fejlődők, ott maradnak a fejlettek behozatali korlátai (vagy ártámogatási rendszerük). Bolívia pl. szinte teljesen felszámolta a kereskedelmi korlátozásokat Amerikával szemben, gyakorlatilag megszüntette a kokacserje termesztését, ám a helyette kialakult cukortermelés elfonnyadt, mivel Amerika nem volt hajlandó megnyitni piacát a bolíviai cukor előtt. Stiglitzet nem is a tény idegesíti, hanem annak következményei: a fejlődők egyszerűen a rendszernek fordítanak hátat, mert a fejlettek trükkjét látják benne, ami viszont a világkereskedelem tényleges fejlődését fogja hátráltatni: mert növeli a fejlettekkel szembeni ellenszenvet. Ugyanez történt a privatizáció hajszolt bevezetésével is: önmagában jelentős lépés lehetett volna a privatizálás bevezetése a korrupt és alacsony hatékonyságú állami termelési formák helyett. De az erőltetett tempó csak ahhoz vezetett, hogy az alacsonyan fejlett országokban az ilyen privatizálással munkahelyek pusztultak el - nem volt sem idő, sem tőke újak termelésére. A fejlődő országokban ezért a privatizálás - a külföldi tőkebehatolás - egyet jelentett a munkanélküliség terjedésével és a privatizálás elítélésével.
Kínát éveken át nyüstölték, hogy lassan enged a világkereskedelmi igényeknek, hogy nem serkenti a privatizációt. Ma már az IMF is látja, hogy a kínaiaknak volt igazuk: előbb megteremtették a magas fejlődési rátát, azaz az új munkahelyek makrogazdasági feltételeit, és aztán is csak lassan engedtek a privatizációs és szabadkereskedelmi nyomásnak. Még így is jelentős munkanélküliség keletkezett, de mi lett volna, ha Kína hallgat a piacfundamentalisták tanácsára, és gyorsan liberalizál és privatizál? Egymilliárdos országban nem lehet csak úgy játszani a jelszavakkal.
Könyve címében benne van a szerző filozófiája is: nem a globalizációval van a baj. Számos előnye lett, többek között pl. neki köszönhető a távol-keleti országok fellendülése, nagyvárosok születése, ahol harminc éve még tehenek sétáltak a főutcán, és néztek be a putrikba. Ami hiányzik, az a globális tőkefolyamatok globális szabályrendszere. Helyi érdekek (a G-7, olykor csak Amerika vagy éppen a Wall Street preferenciái érvényesülnek) nemzetállami méretekre szabott szabályrendet húznak rá a világfolyamatokra. A létező minimális szabályozás - ezt már én tenném hozzá - a második eredeti felhalmozás káoszát van hivatva fenntartani, mert abból lehet nagy üzletet csinálni. Stiglitz az IMF, a WTO és a Világbank értelmes regulatív szerepét szeretné megerősödve látni, olyan globális szabályhálót követel, ami egyaránt segíti a fejletteket és fejlődőket, ami valaminő fejlődésbeli és szociális kiegyenlítődést hozhatna a világba.
Naiv? Túlzó? Szemtelen? Talán mindegyik, esetleg egyik se, de okos, és nemegyszer mély esettanulmányai alaposan megkavarták a két pénzintézet körülötti légkört és a globalizációról szóló vitákat is. Elemzései nyomán - és a polémiákon túl - meg is indult valami reformféle a két nagy világintézmény háza táján.