Jónás Tamás

Senza tempo

Margitot évek óta zaklatták, hogy jósoljon. Ő meg nem jósolt. Mehetett hozzá szódás, paraszt, tanító, nem mondott soha semmit, tenyérbe nem nézett, kártyát nem tartott otthon, kiborult hamut, földre pottyant, szétfolyt tojást gyorsan összetakarított. De nem kergetett el senkit. Ahogy tudta, még meg is vendégelte a hívatlanokat, elbeszélgetett velük, türelmesen várta kérdéseire a választ, volt, hogy negyedórát is, a vendég már kezdte kényelmetlenül érezni magát, inkább sorolta a bajait. Margit meg csak bólogatott, kérdései pontosak és kemények voltak, mintha jegyzőkönyvet venne fel. Közben fel-alá járt a konyhában, szenet dobott a tűzre, megkavarta a levest, vagy a fal mellé állt, s gyenge árnyékát figyelve igazgatta magán a ruhát: sötét, öregasszonyos darabokat. Pedig legfeljebb negyvenöt éves lehetett. Titka volt. De volt titka a faluban másoknak is. Akik halálos bűn szorításában éltek, jártatták a szájukat, kifecsegték a kisebb titkaikat, csak hogy elhitessék, ennyi az összes teher rajtuk. Fiatal asszonyok, őszülő férfiak izzadtan, remegő szájjal, el-elcsukló hangon mesélték történeteiket a szomszédnak vagy a presszós kislánynak.

- A papnak nem lehet eztet elmondani. Az már olyan, mintha maga az Isten volna. S akar a rossz seb még az Úr elé állni. Fiatal vagyok még, élni akarok!

Margit soha nem panaszolt semmit, nem mesélt semmiről és senkiről, csak kérdezgetett, hallgatott, bólogatott, aztán mikor sötétedni kezdett, kitessékelte a házból a vendégét, mert villanyt csak ritkán gyújtott, a sűrűbb sötétben meg inkább egyedül szeretett lenni.

Egy nap aztán orvost kellett hívni hozzá. Híre ment rögtön a faluban, hogy valami gyógyíthatatlan betegsége van. Faggatták.

- Az van, tüdőrákom, nem maradok már sokat.

Még aznap este vagy tíz ember csődült össze a háza előtt.

- Bűnösök vagytok mind! - visította Margit, amikor benyomakodtak a kis konyhába. - Mind! - mondta Margit már fáradtan, s visszahanyatlott a dikóra.

Összerezzentek a falusiak. Az öreg Hege Dénes, aki még a régi papnak segített a templom körüli teendőkben, megkeményedett arccal állt a fal mellett, csak orrlikai tágultak, mint a felbőszített bikáé. De ott volt az özvegy Sanyi néni is, akit az ura után neveztek el így, senki se tudta, mi a tisztességes neve. Azt szokta mondogatni, ő az egyetlen ember, aki tudja, hogy hívják igazából a szarvast. Mert az, hogy szarvas, nem az igazi név, csak a titkos helyett mondják az emberek, amit meg már elfelejtett mindenki. Ott, Margit néni házában, pityergett, de az is lehet, hogy csak megfázott, azért szipogott. Évike, a Juhászék lánya is ott állt a sarokban, divatos, feszes nadrág volt rajta, derékig érő helyes kis kabát, magas sarkú cipő. Amikor az anyja lebénult, ő a városba költözött, hogy pénzt keressen, küldözgette hetente, amit tudott, hogy tegye a dolgát a bolond Ilonka, arra bízta az anyját. És persze ott volt bolond Ilonka is, sűrűn pislogott, száraz volt a szeme, azért kellett neki. A fülét csipkedte, hol az egyiket, hol a másikat, remegve állt a sötétben, attól kellett félni, hogy mindjárt eldől, annyira ingott. Mellette állt Demény, a tanácselnök. Gogó állt leghátul, hatalmas termetű fiú, nemrég jött vissza a faluba, azt pletykálták róla, hogy egyenesen az idegenlégióból szökött. Keresztbe tett karral, terpeszben állt, nézte a nyugtalanul forgolódó Margitot.

- Mit akartok tőlem?

Mindenki hallgatott.

Akkor Margit feltápászkodott, a sparheltből kiszedte a hamut, és mintha vizet loccsantana szét az udvaron, széthintette a konyhakövön. Nézte sokáig, sóhajtozott. Letérdelt, úgy vizsgálta a halmot, néha beletúrt a mutatóujjával. Aztán nagy sokára felállt, és széleset intett, mintha pályaudvaron integetne valakinek, aki nem akarja őt észrevenni, pedig rá vár, nagy örömmel, nagy út után.

- Eriggyetek haza! - bökte ki végül.

Senki se mozdult.

- Nem látok semmit.

Azok csak álltak, ahogy addig.

- Öreg vagyok, pár hónap, oszt meghalok, hagyjatok nekem békét! - Lefeküdt a dikóra, és a falnak fordult. Csak akkor lehetett látni, mennyire lesoványodott. Vékony gerincét, bordáit. Az emberek álltak még egy ideig, aztán Gogó mozdult, Margithoz lépett, a szájára tapasztotta a kezét, szinte gyengéden, pedig azért fogta, hogy ne kapjon levegőt. Az asszony egy rövid időre valahogy kiszabadult:

- Te! Kecske! Nincs hova menekülnöd! - sziszegte megvetően.

Gogó újra elkapta Margitot, s szorította, míg nem érezte, hogy elhagyja az asszony testét minden erő. A bolond Ilonka összeesett, őt úgy kellett háton hazacipelni.

Valamikor októberben. Nem is olyan sok évvel ezelőtt.

Volt egy vackom. A daróci erdők felé. Egyedül jártam oda, péntekenként, máskor nem tudtam volna észrevétlenül eltűnni. De pénteken mindenki aput várta, a buszt lesték már déltől, vajon részegen jön-e meg, megjön-e egyáltalán. Anyám már reggel óta a kezét tördelte, főzött, ha tudott, abból ne lehessen veszekedés, kitakarított, nem ment egész nap sehova, nehogy ott ragadjon valamelyik háznál. Ilyenkor kevésbé figyeltek rám, a kicsire. Az udvar végében játszottam egy keveset, aztán a gyümölcsösbe is felmerészkedtem, s ha még akkor se kerestek, szaladtam fel a domb tetejére, a magas fűből alig látszott ki nagy fejem, csillogó fekete hajam. Szaladtam tovább, az erdő felé, és egy bozótos közepében ott várt az én bunkerem. Két szikladarab egymásnak döntve, belül kényelmesen elfért két kisgyerek. Kettő, tudom, mert odavittem valakit. Nem akartam megmutatni azt a bunkert senkinek. Jólesett egyedül üldögélni a hűs szikladarabok között egy-egy órát. Cukrot vittem néha magammal, elszórtam, hogy gyűljenek rá a hangyák, s órákig figyeltem őket, hogyan találják meg, cipelik haza a télrevalót.

- Ne koncsorogj el! Agyonütlek, ha bajod esik - szidott néha anyu, de a bunkeremről nem beszéltem neki.

Boltba küldtek egy nap. Margit néni háza előtt mentem el, lóbáltam kezemben az üres szatyrot, amikor hirtelen kicsapódott az ablak. Az asszony kihajolt, magához intett.

- Vigyed be oda, abba a házba! - Két tojást nyújtott felém.

- Nem ismerem azokat - mondtam bátran, pedig féltem Margit nénitől, azt mondogatták róla, hogy boszorkány, belelát az emberekbe.

- Vigyed, no! - Kinyitotta a másik kezét, kétforintos volt benne.

- Nem kell! - Már éppen el akartam szaladni, amikor mélyen a szemembe nézett.

- Vehetsz dunakavicsot a hangyáknak.

- Ez arra nem elég!

Kábán néztem Margit néni tenyerébe, de már nem a barna kétforintos volt benne, hanem az ezüst ötös.

- No?

Elvettem a pénzt, el a tojásokat, s vittem a házba, ahová kellett. Az asszony mosolyogva nézett utánam, s amikor megálltam, csak biztatott, hogy menjek-menjek. Az ötöst a zsebembe csúsztattam, a szatyrot a nadrágomba gyömöszöltem, a hasam elé, hogy egy-egy kezembe foghassam a tojásokat.

Már vigyorogva nézett a boszorkány, foga is hiányzott. Haragudtam rá: honnan tud ez a bunkeremről?

Földhöz vágtam az egyik tojást. Rögtön lehervadt a mosoly az asszony arcáról, de nem szitkozódott vagy fenyegetőzött, csak komoran nézett rám. Én meg dacosan álltam a tekintetét.

- Honnan tud a bunkeremről? - kiáltottam.

Margit néni csak legyintett, bezárta az ablakot, de előtte még rikkantott:

- Vidd azt az egyet, ami megmaradt, hülye kölyök!

A második tojást már nem mertem összetörni.

Becsöngettem a házba. Emeletes, nagy téglaház volt. Egy kislány dugta ki a fejét az emeleti ablakon. Mosolygott. Mintha várt volna.

- A Margit néni küldi ezt a tojást.

Már a kislány anyja is megjelent, a tyúkokat etette hátul az udvarban.

- A Margit? Jól van, fiam, a kölcsönt küldi vissza. De csak egyet?

- Kiesett a kezemből a másik.

A kislány már lejött, ott állt előttem, ragyogott a barna szeme, de én a vékony kis karjain csillámló szőkés pihéket bámultam. Feketéhez voltam szokva.

- Az Árpi fia vagy te, ugye? - kérdezte az anyja.

- Azé.

Átadtam a tojást, s mentem az utamra. Csak egyszer fordultam vissza.

- Játszhatnál a Katinkámmal. Naphosszat unatkozik egyedül.

Nem szóltam semmit, siettem, nehogy integetni kelljen nekem is, mert Katinka addigra már úgy hadonászott a karjával, mintha vonatra szállnék.

Nagyapám nekem még egy megveszekedett fél órára se volt. Pedig nagy volt a kíváncsiság bennem, vajon milyen is az: nagyapa unokájának lenni. Meglesni, ahogy pisil. Ahogy mammog. Tényleg igaz-e, hogy az öregeknek olyan valószerűtlenül nagyra nő a tökük, hogy még ha akarnák, se tudnák belegyömöszölni hatalmas gatyájukba, s folyton előcsusszan, mintha ki akarna mászni. S ha nagypapával ébred az ember egy szobában, kénytelen végignézni, hogyan harcol a szeretetre méltó bácsika a zacskójával.

Nagyanyám szeplőtelenül fogant tehát, meggymagtól vagy álomtól, tény, hogy soha-nem-volt nagyapám a Don-kanyarban rosszul hajolt be, és ott maradt, jobb volt ott neki, nyugodtabb arrafelé az élet.

De azokban a ritka pillanatokban, amikor mégiscsak volt, soha-nem-volt nagyapám kemény, szikár ember volt. És szegény. Ez a kettő már csak együtt jár. Egyszer nagyapám, soha-nem-volt munkájából hazatérve (talán éppen terepszemlét tartott Don úréknál), arra lett figyelmes, hogy a házából húslevesszag árad. Belépvén a konyhába még nagyobb megdöbbenéssel konstatálta, hogy a leves, melynek nem lett volna szabad léteznie, a tűzhelyen rotyog. Nagyapám, kemény, szikár ember, nagyot csapott a konyhaasztalra.

- Hát ez meg honnan van?

Nagyanyám meglepetést akart szerezni az urának, titokban, napok óta gyűjtögette a leveshez valókat, krumplit innen, répát onnan, egy darab húst, zellert - ami kellett. Nagy volt a rokonság, adtak neki mindig valamit.

- Honnan a krumpli? - kiáltotta nagyapám, szép nagy darab ember kellett legyen, ha már soha-nem-volt.

Nagymama válaszolt. Nagyapám rácsapott a konyhaasztalra, az ott helyben öszszerogyott.

- Honnan a répa?

Nagymama válaszolt. Nagyapám tányért vett elő, akkor meg azt vágta a földhöz.

- Hát a hús? - kérdezte a soha-nem-volt a legvégén, de akkor már amit csak lehetett, összetört.

Nagymama már alig merte megmondani, azt hitte, ő következik a törésben.

- Azt anyád adta...

- No, akkor egye is meg! - Azzal kemény, szikár nagyapám a rotyogásban már lassan a végéhez érő húslevest lekapta a sparheltről, és fazekastól kizuhintotta az udvarra. A kezét meg is égette rendesen. Hetekig járt vele orvoshoz.

Nagyapám ilyen volt életében, így mesélték, de ilyen maradt a halál közelében is.

Magához hívatta a feleségét, amikor már a halottas ágyban feküdt. Kicsit mókás volt az egész búcsúztató, mert az ágy legalább egy térdhossznyival rövidebb volt, mint nagyapám, a lábát csak féloldalasan tartotta, hogy elférjen, s folyton igazgatta magán a takarót, mert akkor már vacogott, mintha a halál szele hideg szél lenne.

Nagymama nem mert feketét venni, félt, hogy még tényleg meghal nagyapám, ha már gyászolni kezdi. Az öreg intett, hogy hajoljon közel hozzá, súgni akar valamit.

- A koporsó legyen má nagyobb!

Nagymama bólintott, s olyan zokogásba kezdett, hogy csak nagy sokára tudták lecsillapítani.

Soha-nem-volt nagyapám megint magához intette a feleségét.

- Válaszolj! De vigyázz, az Isten előtt vagy most már te is! Volt valami, amivel engem életemben megbántottál, megcsaltál?

Gondolkodott nagyanyám, bánatos, fáradt szemekkel nézett nagyapámra, akinek addigra már eltűntek a szikár vonások az arcáról, fáradt öregember lett belőle.

- Volt. Volt - mondta nagymama lehajtott fejjel.

- Oszt mi volt az?

Nagymama vallott. Kettő is volt. De hogy mi, azt nekünk soha senki nem mondta meg.

Akkor azonban soha-nem-volt nagyapám kiugrott az ágyból, mérges, vörös feje lett, mint a paprikának, lekevert a feleségének három nagy pofont, sóhajtott kettőt, majd adott neki megint egyet, de az istenes volt, nagymama attól süketült meg a bal fülére, és a soha-nem-volt úgy döntött, még nem hal meg.

- Hogy ilyen kurva mellett éltem! - kiáltotta nagyapám, a rokonságot kikergette a házból, és elment pár hónap múlva a Don-kanyarhoz. Ment, különben vitték volna.

- Merre jártatok? - kérdezte tőlünk Katinka anyja, ahogy ott futtában megérkeztünk a házukhoz.

- Arra! - mutattunk egyszerre a templomdombra, ugyan épp a szemköztin túl bujkáltunk.

Meg se beszéltük pedig, hogy hallgatunk a bunkerről. Katinka arca vöröslött az örömtől, én zavartan álltam mellette, de igyekeztem leplezni.

- Bújócskáztunk - mondtam felnőttes komolysággal, mintha tudnám, hogy bújócskázni gyerekmulatás, de siettetni a dolgokat nem lehet, engedni kell a természetnek: gyerekek vagyunk, gyerekes játékokkal múlatjuk az időt.

- Jól van - bólintott az anyja. - A templomdomb biztonságos, csak arra, Daróc fele ne menjetek, nem helyes emberek is járnak arra.

Bólintottam megint, komolyan, de nem értettem tisztán az intelmeket, Katinka széles mosolyába feledkeztem, lihegett még a futástól, kis mellkasa fel-le, fel-le járt. Önkéntelenül is a számhoz nyúltam, úgy éreztem, látszik, ég még akkor is, az első csók rajta.

Volt egy alacsony, kövér kis ember a faluban, a Cipő. Dolgozott rendesen, henyélni nem láthatta senki. Ha más dolga nem volt, egyik helyről a másikra pakolta át a tűzifát, sepert az udvaron, vagy a cserepeket igazgatta a tetőn. Az se zavarta, ha az a munka nem rá várt: olyan természetesen közlekedett idegen udvarokban, házakban, hogy még a kutyák se ugatták meg. Alázatos, lehajtott fejjel rótta az utakat, s ha látott valami munkát, már ment is, mintha oda indult volna egyenesen. Soha nem fogadott el fizetséget, csak ételt, italt. Volt, hogy azt se.

Tél volt, a nagysoron portyázott, és szélesen elmosolyodott, amikor meglátta Rózsi néni házán a kéményt: rosszul füstölt. Mintha eldugult volna, alig eresztette a füstöt, pedig erősen kellett fűteni, mert kemény volt a hideg, Rózsika néni meg amúgy is fázós volt, tudta róla mindenki. Cipő megy be az udvarra, a fáskamrából létrát hoz, nagyot, alig bír vele, odatámasztja a falhoz, s megy rajta fel, hogy megnézze, mi lehet a kéménnyel. Kapaszkodik a tetőn, amikor már a létrán túljutott, csúsztak a havas-jeges cserepek, de nagy nehezen mégiscsak eléri a kéményt. Nézi a lyukat, van-e valami, ami dugítja, de nem látott semmit. A lusta füst is csípte a szemét, sokra nem jutott a dolgában. De ha látni nem is látott semmit, hallani azért igen: nem csak a füst, a hang is kiszökött a kéményen. Fülelt, ha már ott volt. Demény hangját ismerte meg, a tanácselnökét. Miről beszéltek, miről nem, nem értette, de sutymorgásféle volt az, hosszú csendekkel. Megijedt, hogy most már valami titokra akadt, s ijedtében elfelejtett kapaszkodni. Csúszni kezdett a tetőről, mint domboldalról a szánkó, és hiába kapkodott, nem volt mibe kapaszkodjon, lezuhant. Nagy hó esett az éjszaka, olyan nagyon nem ütötte meg magát, de megmozdulni azért nem tudott, ott feküdt hanyatt a hóban, a konyhaablak alatt, tehetetlenül. Nyöszörgött, de csak halkan, nehogy észrevegyék. S akár akarta, akár nem, megint csak hallotta, hogy odabent a Demény meg a Rózsi beszélgetnek. Nem akart ő pletykát fogni, befogta a fülét, lehunyta a szemét, mozdulni még mindig nem tudott. Este találtak rá. A füleit fogta, a szemeit erősen szorította, ne lásson, ne halljon semmit. Így fagyott meg.

De miért is hívták Cipőnek?

Katinka velem együtt nézte a hangyákat, nem szólt, nem kérdezett, nagy csendben tanulmányoztuk az egyre népesebb sereg munkáját. Valami neszt hallottunk a bozótosból, ijedten egymásra néztünk, még a levegőt is visszatartottuk, de több zaj nem jött. Katinka egészen közel kúszott hozzám. Közelről nézte az arcomat, a szememet, az orromat, mintha majmot látna, először közelről. Nem mosolygott, nem vigyorgott. Megcsókolt. S nem úgy, ahogy egy alig hatéves lány csókol. Lágyan kezdte, majd egyre vadabbul harapott, szívott, a nyelvével nyugtalanul kutakodott, mintha szét akarta volna vele feszíteni a számat. Amikor abbahagyta, a szemembe nézett, és én olyan szomorúságot láttam benne, amilyet soha többé senki más szemében. Kimászott a bunkerből, és szaladt, szaladt, én rögtön utána, és nem bírtam utolérni, csak a nagysoron már, közel a házukhoz.

Nagyanyám, nem sokkal azután, hogy halálhírét hozták nagyapámnak, emberkéket kezdett látni a falon. Este, amikor lefeküdt, s a sötétlő éjszaka csillagai beragyogtak rozzant házának résein, még sokáig forgolódott álom nélkül. Gyászolta nagyapámat. A maga módján. Soha nem volt szerelmes bele, eszébe se jutott, hogy szerelmes is lehetne. Olyan volt az neki, mint a táblás csoki nekem, amikor boltba küldtek. Néztem, vizsgáltam, hogy milyen, de eszembe se jutott, hogy vágyjak rá. Nagyanyámat az rázta meg, hogy meghalt egy ember. Egy ember, aki közel állt hozzá. Nem volt különleges, nem volt szent, de meleg volt a tekintete, rozsdás hangja biztonságot jelentett, és sokat viccelődött. Többet, mint amennyit dolgozott. Mert, nagyapám, azt mesélik, nem szeretett dolgozni. Miért is szeretett volna? Nem szeretett igazán dolgozni ott senki. Ahol olyan szépek az erdők, fáradtak a völgyek, ahol a patakok szerelemről csevegnek esténként, s ahol olyan bódító illata van a tavasznak, a kora nyárnak, s ahol olyan pompás gazdag mezők terpeszkednek szégyentelenül, igazán ki szeretne ott dolgozni? Csak a parasztok, ők is csak azért, mert szerették azt csinálni, amit az apjuk, az anyjuk, szerették azt hinni, volt értelme szüleik életének, s hogy a dolgok alapvetően mégiscsak rendben mennek.

Nagyanyám soha nem siratta meg nagyapámat, legalábbis soha senki nem látta sírni. Fekete ruhát se vett magára. Persze nem is volt neki.

Hatalmas lyuk éktelenkedett a plafonon, majdnem az ágya felett, a cserepekből is lehordtak már a viharok, nagyanyám ott aludt az ég alatt, a csillagok között.

S aztán egy éjszaka megmozdultak neki a csillagok. Azt mesélte, hogy előbb csak vibráltak, mint hóeséskor a villany, amikor az átázott vezetékek miatt ki-kimarad az áram, aztán közelebb jöttek, mintha néznék, mit csinál, mintha éppen a szemébe akarnának nézni. S akkor úgy maradtak. Közelebb jöttek a Földhöz, közelebb a faluhoz, az emberekhez, és ott is maradtak, örökre közelebb. S egy idő után, napokkal, hetekkel később megérkeztek az apró emberkék is, akik a falakon szaladgáltak, mint a városban, a piacon az asszonyok. Vagy ahogy bálban süröghetnek a kisnőcskék, a nagyurak. De ezek nem csillogó ruhában, nem fényes cipőkben, csak feketén mozogtak. Árnyak voltak. Szelíd, nyüzsgő árnyai valami láthatatlan hatalomnak. Szólni nem tudtak, s nagyanyám egy idő után azt kezdte hinni, hogy éppen a mozgolódásukkal akarnak üzenni neki valamit.

Nem is figyeltek rá a falusiak, ha elmesélte valakinek. Még apám is azt gondolta, hogy megbolondult, s csak legyintett, ha este ott maradt nálunk.

- Most már ott lehetnek, nyüzsögnek, nem bírok tőlük aludni.

- Csótányok azok, anyu, majd mérget rakok oda. De már jobb lenne, ha nem is aludnál abban a házban, még rád omlik a végén.

- Jó van, no, hazamegyek má - mondta nagyanyám, mintha nem is hallotta volna, mit mondott apu. Lassan lépkedett. A konyhaablakból még láttam, hogy kint az udvaron úgy igazgatja magán viseltes ruhadarabjait, mint a csitrik, s méltósággal indul neki a sötét utcának, megy haza apró árnyai közé.

Hege Dénes bácsit titokban szoktam figyelni, hogyan dolgozik a temetőben. Volt egy szép, de fiatal fa, ahonnan az egész temetőt be lehetett látni, arra másztam fel, s csendben, hogy az ágak se recsegjenek, figyeltem, hogyan hajladozik, gereblyézik a nagy bajszos, öreg Dénes bácsi. Lapáttal oldalba verte a halmokat, kevés sír volt kőből, egy-egy eső után igazított a többin, olyan egyszerű, megszokott mozdulattal, ahogy anyu húzta végig a tenyerét a könyvesszekrényen, hogy leszedje a port. Dénes bácsi lassan lépegetett a sírok között, el-elolvasgatta a kereszteken a neveket, talán számolgatta, ki hány évesen halt meg. Volt, hogy megigazította a fejfákat. Némelyik sírra még virágot is rakott. A templomon túli mezőről hozta őket, rengeteget, ölben, mintha tüzelőt cipelne. Aztán szétszórta az ártatlan kankalinokat, margarétákat a sírokon.

Volt egy halom, amelyiknél mindig hosszabban időzött, s talán több virágot is szórt rá. Ha végzett a munkával, s ment a paphoz, a templomba, én rögtön ahhoz a sírhoz szaladtam, hogy olvassam, kié. Biztosan a szeretője, a gyereke vagy a felesége volt, gondoltam. De a szépen faragott, díszes fejfán nem volt semmi. Se szám, se betű, de még jel se. Néztem elölről, hátulról - hiába. Rángatni kezdtem, hogy kijjebb húzzam, hátha éppen a tövére van írva valami, de nehéz tölgyfából volt, alig bírtam mozdítani, meg bajosan is fértem hozzá, a sírra meg mégse mertem rálépni, csak feleslegesen küzdöttem vele egy ideig. Nagy volt bennem a kíváncsiság.

- Hé, te kutya, mit csinálsz?

Hege Dénes hadonászott a templom felől. Uzsgyi, futottam le a dombon, de nem a tiszta felén, hanem a bozótosnak, amitől pedig féltem, azt mondták, a közepében akkora mocsár van, hogy már kutyák, elbitangolt disznók is vesztek oda. Nem volt abban semmi mocsár, de tüske, gally sűrűn, az igen. Könnyen eltűntem Dénes bácsi szeme elől, de csak nagy sokára szabadultam a rengetegből, akkor is tele sebbel. Mintha boszorkányok rám uszított macskái karmoltak volna össze.

Ültünk a bunkerben, untuk már a hangyákat. Katinka dacosan gubbasztott, mintha azt várná, hogy elszórakoztassam.

- Tudtad - hajoltam hozzá egész közel -, hogy van egy boszorkány a faluban?

- Kettő van - válaszolt rögtön, mint akinek nem lehet újat mondani.

Meghökkentem. Ki lehet a másik? Vagy a másik kettő? Mert talán az enyémről nem is tudja Katinka, hogy boszorkány. Nem akartam kérdezni, majd elmondja, ha akarja, gondoltam. És el akarta.

- Az egyik én vagyok! - és felnevetett, nekem meg csiklandozni támadt kedvem, annyira tetszett a kacagása. Birkóztunk egy kicsit, erősebb voltam nála, de hagytam, hogy néha azért ő kerekedjen felül, végül fordítottam megint, s két gyenge karját a feje fölött földre szorítottam, csak úgy, egy kézzel, a másikkal pedig simogatni kezdtem az arcát. Megint ott volt a szemében az az ismeretlen szomorúság.

- Ki a boszorkány? - kérdezte suttogva.

Elengedtem a kezeit, lassan a füléhez hajoltam, és megsúgtam neki. Ő meg, mint ahogy azt az éhes, szerelmes asszonyok teszik, átkarolt, és erősen, hosszasan magához szorított.

- Az Évát hónap elviszik - mondta apu, vasárnap volt, a konyhaasztalnál ült, levest kanalazott. Én éppen akkor értem haza, a régi papnál voltam, hogy megbarátkozzak vele. Ki akartam deríteni, ki fekszik a névtelen sírban.

- Ülj te is enni - szólt anyu, de én nem akartam apám mellett enni, kis lábasban kértem az ételt, hogy a küszöbön ehessem.

- Hova viszik? - kérdeztem.

- Tanulni, iskolába. Majd idővel neked is menned kell - apám befejezte az ebédet, a szobába ment, aludni szokott ilyenkor egy keveset.

- Így-így - mondta anyu. - A városba megyen Éva, csak ritkán jár majd haza. S pár év múlva, amikor már kész lány lesz, tanítónő lesz belőle. Talán még a te fiaidat is ő fogja írni tanítani.

És mi lesz akkor velem? Kivel alszom én akkor? Ki ölel át esténként, vagy fogja be a fülemet, amikor apám részegen kiabál a konyhában, vagy még később, amikor már aludni kéne mindenkinek, csak ő meg anyu nyöszörög, mocorog az ágyon? Akkor ki szorítja tenyereit a füleimre? Ki vakargatja a karomat, ha nem tudok elaludni, és ki visz virágot szedni az Úszó-tanyára? Az messze van, oda nem mehetek egyedül.

Sírhatnékom támadt. De csak ettem, nyeltem a levest, törtem a kenyeret. Aztán odatettem az üres lábast az asztalra, s mentem az udvarra, leültem a favágótuskóra. A szárítókötélen Éva ruhái lengedeztek. A három harisnyája, a barna, a kék meg a fekete szoknyája. A fehér, egyszerű ingei. Elvörösödtem, ahogy emlékeztem, mennyire átlátszottak a vékony anyagon sötétbarna bimbói. S mérges tüzek gyulladtak bennem, amikor eszembe jutott, hogy mások is úgy látják majd a városban, s majd összenevetnek mögötte, talán lesz, aki meg is ragadja majd hátulról, ahogy a nagyobb fiúk csinálják a lányokkal a presszókertben szombat esténként.

Sarat kentem akkor Éva minden fehér ingére. Másnap reggel szíjjal vert a hátamra apám. Olyat ordítottam fájdalmamban, mint egy farkas, de nem sírtam, elszántan álltam apám tekintetét, remegő térdeimen próbáltam úrrá lenni, vártam, hogy másodikat is üt-e. Aztán csikorgatni kezdtem a fogaimat, ahogy ő szokta, s úgy, ahogy voltam, ébredés után, mezítláb, kirohantam a harmatos udvarra, a gyümölcsösön át a dombtetőre, neki a daróci erdőknek, s a bozótosban, a bunkerben zokogtam ki magam.

Mire visszaértem, már üres volt a szárítókötél. Elvitték Évát még aznap, sose tudtam meg, miért nem várták meg a másnapot.

Miért is hívták Cipőnek? Mert csak a cipők érdekelték. A kocsmában vagy a boltban, az úton vagy kint a pályán, ha néha egy-egy meccsre összegyűltek az emberek, lehajtott fejjel, apró, sietős lépésekkel közlekedett közöttük. Meg-megállt valaki előtt, s leplezetlen kíváncsisággal nézte a cipőjét.

- De szép cipő. Ez jó, ez jó kis cipő - mondogatta, s meghajolt egy kicsit, hogy jobban lássa. Majd körbejárta az embert, s fejcsóválva állt odébb, mintha azt gondolná magában: ej, hogy nekem mért nincs ilyen drága szép cipőm. Gyerekek cipőit nem merte megnézni, azokra csak félve pislantott. A Sanyi néni miatt, mert az asszony egyszer úgy megverte, hogy kórházba kellett vinni. Egy kővel verte fejbe, mert Cipő a kislánya cipőjét csókolgatta.

Búcsú volt, a nagy nyüzsgésben, a sok-sok láb, férfi- és női cipők, papucsok, bakancsok között szinte kábultan állt Cipő. Mosolygott, jobbra-balra kapkodta a fejét, izgatottan leste, kinek mi van a lábán. Erősen izzadt, homlokáról csorgott a veríték, nem bírt tovább a gyönyörrel: mint akik imádkoznak, térdre esett. Csókolta a port, motyogott valamit, könny csordult a szeméből. Akkor pillantotta meg a kislányt. Elkeveredett anyja mellől a nagy nyüzsgésben. Nyugodtan állt, várta, hogy rátaláljon az anyja. Négyéves lehetett. Rövid, zöld szoknya, térdzokni volt rajta, és a piros kis szandál, amely megbabonázta Cipőt. Mit se törődve a porral, a mocsokkal, a kezére taposó lábakkal, odakúszott a kislányhoz, és csókolgatta, simogatta a szandált, ráhajtotta fejét az apró kis lábfejekre, s mint aki angyalt lát, mosolyogva feküdt, szemében nem e világi fények csillogtak.

Akkor vágta fejbe Sanyi néni. Majd rugdosta, ütötte, és amikor már nem mozdult, ráköpött. Az emberek körbeállták őket, csend volt, csak a dodzsemes zenéje szólt. Sanyi néni lihegett, a kislánya pedig egykedvűen állt, mint egy szobor, ugyanúgy, ahogy akkor, amikor Cipő megpillantotta.

Tudta a faluban mindenki, hogy Sanyi néni elvesztette már egy gyerekét. Az is ilyesforma korú lehetett, mint a kislány. Az erdőben csatangolt el, Daróc felé, arra gombásztak hárman, még a gyerek apja is élt, a Sanyi. Ledőltek egy virágzó, darázsduruzsos tisztáson, pihenni. Az egeket bámulták. Sanyi, erős, magas parasztfiú, belekábult a lassan úszó felhők seregébe.

- Látod? - szólt a feleségének. - Tankok. Vagy nem is: hordókat gurít egy ember.

- Hol a gyerek? - ugrott fel Sanyi mellől az asszony, ő is belefeledkezett egy ideig az égi színjátékba. Három perc se telt el, hogy a fűbe feküdtek, és a kisfiú eltűnt. Sanyi is feltápászkodott, nem érezte, hogy baj lenne.

- Nézd, szarvas!

A mező túloldalán termetes szarvas nézett rájuk, méltósággal tartotta agancsát, mint király a koronát. Nézte-nézte őket, nem szaladt el.

- Hol a gyerek? - kérdezte egyre nyugtalanabbul az asszony. Nekiszaladt az erdőnek, visszafelé, amerről jöttek, az urát meg küldte a másik irányba, a szarvas felé, hogy ott keresse. Estig keresték, másnap meg már az egész falu.

Soha többet nem látták a fiukat.

Az emberek csak álltak, nézték Cipő mozdulatlan, tömzsi testét. Sanyi néni is ott guggolt már mellette, zokogott. Hol a kislány, hol a szegény bolond Cipő lábát simogatta, míg el nem ájult.

- Szarvassá változott a fia! - suttogták körülötte. - Azért félti ezt a kislányt már annyira.

- Marhaságot beszéltek, isten majmai - lépett oda Margit néni, s Cipő nyakát tapogatta, hogy él-e még. - Hívjátok a mentőket, hozzatok hideg vizet!

Amikor Sanyi néni magához tért, csak annyit motyogott, hogy álmot látott. Szarvas jelent meg neki, és a fülébe súgta az igazi nevét.

- Kinek a nevét? - kérdezte Margit néni.

- A szarvas, a szarvas igazi nevét. Tudom a szarvas igazi nevét.

Akkoriban sokáig mindennap elmentem a templomhoz. Katinkáék háza előtt vitt az út, az is jó volt, a pappal is barátságba keveredtem, anyu se aggodalmaskodott, hol vagyok. Éva nélkül egészen más lett az élet. Úgy éreztem, magamra maradtam. Az öreg pap, még a régi, jó barátnak tűnt, hosszan lehetett beszélgetni vele. Mindenről. Kérdezgettem a csillagokról, füvekről, fákról, ami érdekelt. Csak a múlt meg az Isten volt unalmas, ha azokról beszélt, azt nem szerettem. Pedig sokszor nekikezdett: tudod, fiam, élt régen egy ember, úgy hívták, Mózes, meg hogy ez a király meg az a király... Én olyankor csak úgy csináltam, mintha figyelnék, de nem tudtam. Nem értettem, miről beszél. Csak egy dologra emlékszem azokból az időkből, de az örökre az eszembe vésődött. Egy délután azt mondta nekem, hogy ha már úgyis olyan sokat járok hozzá, menjek minden pénteken délután is, s tanít ő majd énnekem hitet.

- Nem megyek - mondtam. - Nem akarom a hitet megtanulni. Azt se tudom, mi az.

- Éppen azért, fiam. Aki hisz, az örökké él.

Összeráncoltam a szemöldököm. Ez ugyanolyan értelmetlen varázslásnak tűnt a szememben, mint Margit néni hókuszpókuszai.

- Hm - rántottam meg a vállamat. - Nem kell az nekem. Meg amúgy is, pénteken jön haza apu. Akkor mindenkinek otthon kell lenni.

Az öreg pap elmosolyodott, megsimogatta a kobakomat.

- Akkor legalább egy szívességet tegyél meg nekem!

- Mondja, megcsinálom!

- Szaladj le az ebédemért, az iskolába. Ma nem érzem magam jól, nem lenne erőm visszajönni a dombra.

- Megyek én, ha küldenek, de nekem az ilyenekért Margit néni ötforintost szokott adni - jutott eszembe, amikor a tojásokat küldette vissza velem Katinkáékhoz. Nem is a pénz kellett nekem, csak tudni akartam, hogy megy ez a papnál. Ha már olyan boszorkányos dolgokat mond, mint az az asszony.

Az öreg megint elmosolyodott. Tetszettem-e neki vagy nem, nem bírtam abból a mosolyból megállapítani. Szelíden megfogta a kezem, a templom bejáratához mentünk, ott a persely tetejét megemelte, és kivett belőle egy ötforintost. Elcsodálkoztam, hogy a persely nincs lezárva. De bárcsak ne vettem volna észre! A pap a kezembe csúsztatta a pénzt. Apró termetű, fekete kisgyerek voltam, ő meg magas, szőke ember, lehajolt hozzám, amikor ezeket a szavakat mondta:

- Fiam, a legjobb emberek taps és pénz nélkül élik le az életüket.

- Taps? Milyen taps? - kérdeztem, mert a pénzt még valahogy értettem, de a tapsot végképp nem.

- Taps! Taps! - mondta mosolyogva az öreg, és összecsapta a tenyereit, kétszer vagy háromszor.

- No, eredj akkor! - szólt rám, mert nem mozdultam, gondolkodtam a tapson, mit jelent. - Tapsra vársz?

Ott álltam az öreg pap háza előtt ételhordóval a kezemben. Kopogtattam, vártam, hogy kinyissa, amikor valaki hátulról belemarkolt a hajamba. Felkiáltottam. A váratlan fájdalom szinte az eszemet vette, és anélkül, hogy tudtam volna, ki mart belém, felé csaptam az ételhordót, ráömlött a meggyleves, a rakott krumpli. Elszaladtam, biztonságos távolból figyeltem, hogyan tisztogatja magát az ember. Hege Dénes bácsi volt az.

- Ha még egyszer meglátom, hogy a sírokat rongálod, még a füledet is letépem.

- Nem lesz magának arra ideje - kiáltottam, s úgy néztem rá, mint katona az ellenségre.

Hege Dénes elindult, le a dombról, az iskola felé, ahonnan én jöttem, vissza se nézett. Tettem pár lépést, mintha mennék utána. Aztán mérgemben a névtelen sírhoz szaladtam, lerugdostam róla a virágokat, mélyen belenyomtam a talpam a földjébe, lekapartam róla a földet innen-onnan is, a kereszttel most se bírtam, hát végül rápisiltem. Végre megnyugodtam. A pap ott állt már egy ideje házának ajtajában, s figyelte vandálkodásomat. Éppen felhúztam magamon a nadrágot, amikor megláttam. Szelíden intett, hogy menjek oda. Mentem, pedig féltem, hogy barackot nyom a fejemre. Sose szokott. A másik, a fiatal pap inkább, aki utána jött, az volt olyan verekedős. Attól még pofont is kaptak páran. Én nem, mert akkor már közelébe se mentem a templomnak.

- Mi lett az ebéddel, fiam?

A földön ott volt a kiborított ételhordó, a leves, a tojás, a krumpli. Kivettem a zsebemből az ötforintost, és nyújtottam neki, de nem vette el.

- A Dénes bácsi belekapott a hajamba.

- Miért?

- Mert azt a sírt nézegettem ott, la.

- Csak azért?

- Rángattam a keresztet, mert nincsen rajta név. Csak tudni akartam, ki fekszik benne.

A pap sóhajtott, nehéz mozdulattal lehajolt, felvette az ételhordót, s betessékelt a házába. Sötét konyhába léptünk. Alig volt abban valami. Asztal, két szék, még sparheltet se láttam. A falak fehérek, egy kis kereszt szögre akasztva, de mintha csak véletlenül került volna oda. A székekre ültünk.

- Nézd, fiam, én beteg vagyok. Meg is halok, nem olyan sokára. Valami ilyen sírba temetnek majd el, amit te most felforgattál.

- De csak lesz rajta név.

- Az lesz - mosolygott a pap.

Az asztal melletti kis ablakon beszüremlő fényben tiszta, fáradt arca olyan volt, mintha festette volna valaki.

- S gondolod, jólesne nekem, ha így összerondítanák a síromat?

- Nem tudna maga már arról.

- És te? Neked jólesne, ha látnád, hogy az öreg barátod sírját lepisili valaki?

- Nem. Nekiugranék, az biztos.

Az öreg bólogatott, és hosszú ideig nem szólt semmit.

- Én tudom, ki fekszik abban a gödörben, fiam.

- Gödör?

- Gödör.

Megijedtem ettől a szótól. Félni kezdtem a pap házában, a sötétben, a csendtől, egy pillanatra úgy éreztem, sose jutok ki a fényre. Kisandítottam a kis ablakon, virágokat láttam, hajladoztak a szélben, vadvirágok. Sírni támadt kedvem, magamat láttam a virágokban.

- Gyere, tegyük rendbe a sírt!

Lassan, ahogy az öreg lépkedni bírt, kimentünk, és egy fél óra alatt szebbre, csinosabbra rendeztük a halmot, mint korábban volt.

- Hát azt, hogy ki fekszik itt, nem mondja meg?

- Megmondom én, ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek.

- Hogy ígérném meg? Az lenne az első, hogy elmondom a Katinkának. - Elsőre észre se vettem, hogy kimondtam a lány nevét, aztán lángoló arccal álltam a pap előtt.

- Katinkának? És ha Katinka továbbmondja másnak?

- Oszt miért olyan nagy titok ez?

- Igaz, nem olyan nagy titok az, fiam. Gyere holnap vissza, elmondom.

Nekem iskolába kellett volna már mennem, de nem voltam elég érett. Hizlalni kell még ezt a gyereket, mondta az orvos, még belebetegszik a tanulásba, pedig értelmes, talán jobban is, mint kellene. Egyedül maradtam otthon. Éva gondozott engem mindig. Cipelt magával mindenhová, az emlékkertbe, ahol az a nagy kőszörnyeteg állt, harminckilenc névvel rajta, akik meghaltak a háborúban. Arra én nagy nehezen, de még nagyobb örömmel másztam fel mindig, s a tetején lévő kis mélyedésben ültem meg, csendben, mozdulatlanul, el is feledkeztek lent rólam, s én zavartalanul hallgathattam a lent folyó kamaszszerelmek zűrzavarait, a falu pletykáit. Volt a mélyedés alján egy apró lyuk, hogy az esővíznek legyen hol lefolynia, azon át még kukucskálhattam is. Csókot, pofont, mellet láttam onnan. Akkoriban alakulhatott ki bennem az érzés, hogy ezt a világot jobb meglesni, mint megélni. Katinka csókja, mint apám túlpaprikázott levesmaradéka, égette a számat, és mindig, amikor eszembe jutott, elvörösödtem, ahogy bugyija elő-előtűnt néha a bunkerünkben vagy a dombokon szaladgálva, birkózva. De Éva meg a többi kamasz, ott lent, az emlékkertben, éltek. S nekem kényelmes, izgalmas és egyszerű volt meglesni őket. Így aztán szinte észrevétlenül úgy rendeztem az életemet, hogy mindig mindenkit megleshessek. Nem is kellett hozzá olyan nagy okosság, csak óvatosnak kellett lenni - senki nem számított rá, hogy figyeli őt egy kisfiú. Margit nénit látni pisilni? Nem volt nagy élmény. Ugyanúgy pisilt, mint Katinka. Vagy mint Éva. Látni, hogy Cipő lezuhan a tetőről, amikor odabent a házban Demény meg a Rózsi pénzről diskurálnak? Ott lapultam a konyhaablak mellett én is, alig pár méterre Cipőtől, aki, ha nem veszem észre idejében, még az én fejemre esik. Láttam, szegény hogyan küzd először, hogy megmozdulhasson, aztán meg hogy ne hallja, amiről odabent beszélgetnek: befogta fülét, szemét. Én azonban nem. Hallottam, hogy Demény Rózsira bízza a pénzt, csak azt nem tudtam még akkor, milyen pénzt. De nagyon izgatottak voltak mindketten, nem tiszta dolog volt, tudtam rögtön. Eszembe se jutott, hogy segítsek Cipőn, hiszen én ott se voltam, nem tehettem semmit. Az egyetlen dolgom, hogy nézzem, jegyezzem a világot. Ami történt, folyt, bonyolódott, bárki is próbált volna ellene tenni. Igaz, úgy vettem észre, hogy nem igyekeznek se a felnőttek, se a gyerekek egyszerűbb életet élni. Azt szerették, ha a dolgok szinte kibogozhatatlanul bonyolulttá válnak. Eltévedni szerettek. Néhányan még meghalni is hajlandóak voltak egy-egy jó eltévedésért. Eltökéltem, hogy soha nem kérdezek senkitől semmit, bármennyire érthetetlen is számomra, bármennyire kívánnám. Éva lehetett volna az egyetlen...

Az új pappal csak egyszer beszéltem, megkérdeztem, mit tud nekem mondani a bűnről. Kikerekedett szemmel nézett rám.

- Miért kérdezed? - Alig serkent a szakálla, magas nyakú, kényes úrfinak láttam.

- Miért kérdezi?

- Csodálkozom, hogy egy ilyen kis gyerek, mint te, ilyesmiről gondolkodik.

- Talán nem is én gondolkodom, hanem az Úr gondolkodik általam. - Egy fenét gondolkodott az Úr, csak sejtettem, hogy egy ilyen ficsúr elérzékenyedik ettől a mondattól.

- No, mondd, öcsi, mire vagy kíváncsi! - ködösödött a szeme.

- Engem az öreg pap fiamnak szólított.

- András atyának hívták őt, bölcs, öreg ember, jó szolgája volt Istennek.

- Maga is lesz olyan?

- Igyekszem.

- Hát igyekezzék, mert nincs sok ideje.

- Mire gondolsz?

- Én csak arra gondolok, amit kérdeztem. Mit kezdjen egy ember azzal, ha látja mások bűneit?

- Mik azok a bűnök? - hajolt közelebb a ficsúr.

- Hiúság. Paráznaság. Lopás. Hazugság. Gyilkosság!

- Ülj le ide, öcsi! Fiam. Honnan veszed ezeket a dolgokat?

- Álmokat látok - mondtam neki bárgyú képpel.

- Milyen álmokat?

- Zavarosokat. Megjelenik nekem egy öregember, nagy tüzes szekéren érkezik az égből, leszáll elém itt, a nagysoron, és suttog nekem az életről. Néha. Mert van úgy, hogy kiabál. Mérgesen, villámokat parancsol az égből. Kilencélű kard van a kezében, rózsaszín a szeme, szinte világít. És hatalmas, erős lovak ugrándoznak, ficánkolnak a szekere előtt. Hét erős, csatakos ló... - Az öreg pap mesélt nekem valami ilyenről, nem értettem pontosan, mit jelent, de tetszett a kép.

A ficsúr homloka gyöngyözött.

- Hogy hívják ezt az embert?

- Nem tudom, soha nem kérdeztem, ő meg magától nem mutatkozott be.

Nyelt a ficsúr.

Gondoltam, jobb, ha most nem színezem tovább a mesét, mert a végén még nem hiszi el.

- A bűn, fiam, közös. Örököltük.

- Hát - nevettem fel pogány bátorsággal -, örökölhettünk volna inkább valami jobbat is. Örömet, kincset vagy pénzt legalább.

- Istentől ez a legnagyobb ajándék.

- Olyan szegény?

- Olyan kiismerhetetlen. Kifürkészhetetlenek az útjai.

- Dehogy! Minden kifürkészhető. Minden megleshető. Szerintem aki nem tud fürkészni, annak az agyát örökké őszi reggeli köd borítja.

Meredten nézett rám a hosszú nyakú. Valami fekete sál volt a hattyúnyakán, látta, hogy erősen nézem.

- Könnyen megfázik a torkom - magyarázta.

- Sokat papol?

- Eredj most haza - mondta megrendülten. - Holnap lemegyek hozzátok. A nagysoron laktok, ugye?

- Ühü.

Nagy, titkolt méreggel a szívemben kopogtam be Margit nénihez.

- Ki az?

- Az ördög - dünnyögtem, de meghallotta a boszorkány.

- Nem jókor jössz - nyitotta ki az ajtót.

A juhászlánya Évike állt mögötte a félhomályban. Hosszasan, szelíden néztem Margit öreg, de csillogó szemébe.

- Bajom van nekem a pappal.

Margit gondolkodott egy kicsit, aztán betessékelt.

- No, Évike, majd folytassuk a dolgot hónap.

Évike szedelőzködött, s olyan halkan, mint egy macska, kisurrant a házból.

- Ez meg kurva lett, mi? - kérdeztem dühösen. - Úgy öltözik.

- Tudnod kéne neked valamit, gyerek, csak nem tudom, elég koros vagy-e már hozzá.

- Ahhoz már koros vagyok, hogy megtudjam, mit jelentett nekem, amit a pap mondott.

- Ez a kis nőcsábász?

- A másik, az öreg. Szeretett engem.

- Tudom.

- Azt mondta, hogy kisgyerek fekszik abban a sírban. És hogy ahhoz a kisgyerekhez nekem elég sok közöm van.

- A marha! - emelte meg a hangját Margit. - Eridj innen kifele, takarodj, nem hallod? - Kilökdösött az ajtón.

- Akkor azt mondja meg: baszós kurva lett-e az Évike? Azé volt itt? Mi? - dörömböltem az ajtaján. - Terhes, mi? Mocskos boszorkány! És az én Évámmal mi van? Azt mondja meg, az is kurva lesz?

Leültem a küszöbre, nehéz, nagy fejemet a tenyerembe ejtettem, és sírtam, hangtalanul. Nagy sokára nyílt ki az ajtó.

- Gyere be!

Leültetett az asztal mellé, tojást szedett elő a kredencből, és egyszerűen ráejtette az asztal közepére.

Nézegette, nem nyúlt hozzá. Ha én akartam megérinti a nyálkás masszát, a kezemre csapott. Tíz percig is nézhette a tojást.

- Nem lesz az. Nem lesz. De férjhez megy valakihez.

- Hazudik!!!

Margit egykedvűen, egy mozdulattal belesöpörte a tojást egy palacsintasütőbe, és feltette a sparheltre.

- Még megeszi?

- Meg.

Hallgattunk.

- Hát a Katinkával összejött-e a dolog?

- Mi köze hozzá? - kérdeztem durván, de el is vörösödtem.

- Éppenséggel van.

A nagymama teljesen megbolondult. Már másról se tudott beszélni, csak a falon szaladgáló emberkékről, akik már meg is szólították, és azt mondták neki, hogy kiválasztott, aki előtt felfedik a világ titkait. De legalábbis a faluéit.

- Tudni fogok rólatok mindent! - ordította rekedten. - Tudom, hogy ki hal meg legközelebb, azt má most tudom, de azt is tudom majd, hogy mit kell tenni, hogy elkerüljük a világvégét.

Apám akkor már hatodik hete nem jött haza, még levelet se küldött, a munkahelyén azt mondták, dolgozik, ott van, naponta bejár. Összeszedett valami nőt megint, mondta anyu szomorúan, de nem a nő bántotta, inkább az, hogy elfogyott minden pénzünk. Éva is írt, hogy pénz kellene neki, mert elszakadt rajta az egyetlen ünnepi szoknyája, s könyveket, füzeteket is kellene vennie.

Elcipeltem nagymamámat az öreg paphoz. Betegen feküdt már az ágyában, nagy gyertya égett az ágya melletti kisasztalon, nehezen mozdult, lassan beszélt.

- Hát eljöttél. Azt hittem, már nem bírlak megvárni.

- Beszéljen a nagymamámmal! Szellemeket lát. - A mama krákogva tiltakozott, alig lehetett érteni, mit mond, zavarban volt a pap előtt.

- Mindjárt visszajövök, amíg beszélgetnek, sétálok a temetőben - mondtam.

Kilopóztam a templomhoz, a perselyhez siettem, és az összes pénzt, ami benne volt, kiszedtem. Hoztam magammal egy papírzacskót, hogy az aprókat abba csomagoljam, ne csörögjenek a zsebemben. Aztán sétáltam még a temetőben, igyekeztem megkeresni a legöregebb sírt, majd visszamentem a pap házába. Kopogtatás nélkül nyitottam be. Nagymamám éppen kezet csókolt az öregnek, aki keresztet vetett rá, és vizet kért, az ágya melletti poharat.

Nagymama szó nélkül elment, mintha tudomást se venne rólam. Ketten maradtunk. Mázsányi súlyú volt a zsebemben a lopott pénz.

- Magához orvos nem jár? - kérdeztem a paptól; az ágya szélére ültem.

- Jár az, fiam, de csak hogy elbeszélgessen velem.

- Fél a haláltól?

- Félek, fiam.

- Hogy lehet az?

- Mindannyian félünk az ismeretlentől.

- De maga... Mért nem ismeri a halált?

- Mert most halok meg először. - Köhögött, a vizespohárért nyúlt, segítettem neki.

- Van Isten?

- Van.

- Akkor leskelődik ő is.

- Miért gondolod?

- Mer itten az emberek csak rejtegetik a dolgaikat, szégyellik, amiket csinálnak, s ha az Úr mindent lát, akkor leskelődnie kell, különben nem látna semmit. De szerintem meg nincs is.

Az öreg pap felém nyúlt, hideg, csontos ujjaival megszorította a karomat, erősen, alig bírtam szisszenés nélkül, annyira fájt.

- Tudom, mi van a zsebedben!

Kirántottam a kezemet a fogásból, és hátraugrottam. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, eldőlök.

Maga mellé intett. Csak lassan, óvatosan mertem közelíteni. Megmutatta, hogy az ágyából az ablakon át a templombejáratra látni.

- Majd add vissza a pénzt, ha saját kereseted lesz, annak, akinek a legnagyobb szüksége lesz rá. Adjál többet is! És most ne törődj semmivel, költsd arra, amire kell!

Leültem az ablak előtti székre, és hallgattam. Nem akartam megmagyarázni, miért kellett nekem ellopni azt a pénzt. Megszólalni se volt erőm.

- Abban a sírban, fiam, egy kisfiú fekszik. Kicsit idősebb lenne, ha élne, mint te most. Szegről-végről rokonod is neked.

- Kitől?

- Nem embertől.

- Hát a Hege Dénes bácsi?

- Szeret téged.

- Persze, szeret. Azé tépett meg. És ki ő egyáltalán?

- Margittal élt egy időben. Megtudsz mindent, ne félj. Csak legyél ilyen bátor és nyílt szívű, amilyen most vagy!

Intett, hogy menjek el. Lehanyatlott az ágyra, de még felemelte a fejét, s mégis magához hívott. Hideg tenyerét a homlokomra tette, és ismeretlen szavakat mormogott. Álltam még egy darabig mellette, amikor végzett. Már lehunyt szemekkel feküdt, nehezen lélegzett, s megállás nélkül motyogott magában.

- Hát a családja? - kérdeztem kétségbeesetten.

Csak bólogatott, de a motyogást nem hagyta abba, s az egyik kezével intett, hogy menjek, menjek.

Szaladtam. Ki a házból, az ajtót is nyitva hagytam magam mögött, le a templomdombról az iskola mellett, végig a tanácsháza előtt, haza, hogy anyu ölébe fúrjam a fejem.

- Hol voltál? - kérdezte, s csak úgy szórakozottan beletúrt a hajamba. - Most menjé játszani az udvarra, nekem mosnom kell.

A kezébe csúsztattam a lopott pénzzel teli papírzacskót.

- Az ózdi úton találtam.

Gogó markolta meg a karomat, a tanácsházához igyekeztem éppen. Minden délben, amikor az irodista nénik ebédelni mentek, Demény egyedül maradt Rózsika nénivel, s az udvar felőli ablak alatt meglapulva érdekes, de többnyire érthetetlen dolgokat lehetett olyankor hallani. Suttogást, néha veszekedést vagy nagy sóhajtozásokat.

- Láttalak, nagyfejű!

- Nem lehetett nehéz, megvan mind a két szeme. - Nagyon fájt, ahogy szorított.

- Tudod te, miről beszélek.

- Tudom hát. Örül, hogy lát. Nem lehet jó vaknak lenni.

- Ne okoskodj, mert letépem a füled! - Most meg azt kezdte csipdosni a másik kezével.

Sikítottam, olyan magas és kétségbeesett hangon, hogy ez a kopasz óriás is megijedt tőle, rögtön elengedett. Elhallgattam én is.

- Azt hiszi, nincs nekem elég rokonom, hogy legyilkoltassam magát?

- Ha megint kiszeded a perselyből a pénzt, eltöröm a lábadat.

- Az lenne magának az utolsó napja! - ezt már futtomban kiáltottam, átugrottam az út melletti kispatakot, repültem, mint egy madár, soha senki nagyobbat nem tudott ugrani, mint én, könnyű, erős izomzatú gyerek voltam. Tudtam, hogy az esetlen, nehéz mozgású Gogó legfeljebb átgázolni tudott volna. A másik oldalon kavicsot kerestem, és hasba dobtam vele a hülye óriást. Nem fájt neki, de annál inkább bosszantotta a dolog.

- Elkaplak!

- Kopaszon? Sámson!

- Gyilkos! - kiáltottam még rá a csurgó mellől, akkor jutott csak eszembe, mit pletykáltak róla: az idegenlégióból szökött, és valakit meg is ölt Franciaországban vagy hol. Ha ivott, sírva szokta mesélni a szörnyűséges történeteit a presszóban. Azokat én már nem tudtam kihallgatni, mert a presszóba lehetetlen volt észrevétlenül belopózni.

Anyu meghalt. Olyan hirtelen és váratlanul, ahogy a kutyánk, a kis tacskó ugrott elő lesből, ha idegen jött az udvarunkba. Reggel még enni adott, elmélázva kente zsírral a kenyeret, aztán csak bólintott, amikor azt mondtam neki, hogy elmegyek a Katinkával játszani. Apu akkor már vagy száz napja nem jött haza. Anyu számolta, ő meg tudta volna mondani pontosan. És amikor anyu meghalt, még eltelt vagy újabb száz nap, mire megérkezett. De inkább ne jött volna.

Estére már öregasszonyok jöttek a házhoz, ismeretlen férfiak a szomszéd falvakból, nem hagytak bennünket aludni. Három nap és három éjszaka ott ültek, beszélgettek, telefüstölték a lakást. Anyut az asszonyok felfektették a szobai nagy ágyra, vizes ronggyal letörölgették, felöltöztették, némán, mintha egyikük se tudna beszélni. Kint a konyhán, az udvaron férfiak, lányok, fiúk sorakoztak, beszélgettek, csókolgatták egymást, sok volt köztük a részeg, a büdös, a sötét pillantású idegen.

- Hej, de kutya egy ember - mondogatták apámról. - Még errő a dologró se lehet neki hírt adni.

Akkor már nem lehetett tudni, hol van apám.

Volt ott egy nagy szemüveges fekete asszony, ahhoz léptem oda egyik este.

- Mi van az én anyámmal?

- Meghalt, csepp gyerekem.

- Hátha csak alszik.

- Alszik az, de már nem ébred fel.

- Oszt minek aludt el?

- El akart.

- Nekem nem üzent semmit?

- Nem... Vagy üzent, cseppem. Azt üzente, hogy legyél jó gyerek, vigyázz magadra, mert nagyon szeret téged.

- Hazudik, ezt nem anyu üzente - kiáltottam rá sírva, és elszaladtam, s amikor senki nem látott, felmásztam a padra, ott aludtam akkor este.

Lent énekeltek az asszonyok, duruzsoltak a többiek.

Másnap hazajött Éva. Csak a hangját hallottam, de nem mentem le a padról, pedig engem keresett akkor már az egész csődület. Még Katinka hangját is hallottam. Kérdezgették, hogy hova szoktunk bújni, eltűntem, álló napja nem tudják, hol vagyok. Félrecsúsztattam egy cserepet, onnan leskelődtem, mi történik az udvaron. Szegény kislány könnyes szemekkel küzdött magával, elmondja-e, ne mondja a bunkerünket.

- Megfojtalak, ha árulkodsz - sziszegtem, de legszívesebben felhívtam volna magam mellé, és összevissza csókoltam volna a kis görbe lábút, piros harisnyásat.

Csak a fejét rázta, mert a sírástól nem tudott szólni egy szót se: ő nem tudja, hol lehetek. Nagyot sóhajtottam. Van egy barátom.

Akkor még nem ismertem az összes betűt, csak számolni tanított meg Éva. Az érdekelt engem igazából. Meg akartam számolni a világot. Katinka viszont éppen írni tudott, számolni meg csak igen gyengén. Demény irodájából nagy, tiszta papírt loptam, amikor Demény kikísérte Rózsikát az udvarra, s Katinkának jobb kezével, mert rendesen ballal írt volna, óriási, nyomtatott betűkkel névtelen levelet írattam a ficsúr papnak. MINDÉG KILOPJÁK A PÉNZT A PERSEJBŐL! A papírt összehajtogattam, s a templomban, a szószéken ejtettem el. Pár nap múlva már lakattal zárt, nehéz vasládika volt a régi fapersely helyett.

Háromszor kellett volna megkerülni a sírt. De nem bírtam megállni, számoltam a negyediket, az ötödiket, s szaladtam körbe-körbe, egyre gyorsabban, Éva sírva szólt, hogy álljak meg, el akarta kapni a kezem, de én csak szaladtam, tizenegy, huszonkettő, harminckilenc, zúgott a sok ember, szólni rám egy se mert, folytak a könnyeim, mintha ringlispílen ültem volna, bámultam magam elé, elestem, felálltam, szaladtam, szaladtam, szaladtam, az égre néztem végül, és ráhasaltam anyu friss sírjára, a koszorúkra, és úgy maradtam, mozdulatlanul, már nem sírtam, csak feküdtem, mintha én is virág lennék a hanton, illatát árasztó hamis kis virág, aki akár akarja, akár nem, hajlong a szélben, darazsakat csábít magára, gyenge szirmait amíg tudja, tartja; pompázik, akárhonnan fújta magját a szél, akármilyen talajba került; virágzik, dobban a szíve, éhezik, könnyezik, sír és nevet, él, él, él. De fogadkoztam akkor magamban, hogy örökre mozdulatlanul.

Hege Dénes bácsihoz léptem oda egy napon, a templom feletti mezőn szedte éppen a virágokat. Elkezdtem én is gyűjteni, szálanként, Dénes bácsi mellettem olyan gyorsan haladt, mintha kaszával dolgozna.

- Mit akarsz?

Nem válaszoltam, csak gyorsabban téptem a langyos virágokat. Vittük aztán a sírokhoz, s elszórtuk az összeset. Hege Dénes a névtelen sírnál megint megállt, legörbítette a száját, szigorú volt az arca. Én igyekeztem a legártatlanabb arcot vágni, úgy néztem a szemébe, mint akinek semmi bűne nincsen.

- Elmondta nekem az öreg pap... - motyogtam magam elé, hogy ne értse teljesen tisztán, de vagy értette mégis, vagy nem érdekelte, mert nem kérdezett rá.

Ment nagy lépésekkel a kis temető másik felébe, a bozótos részhez. Egy olyan egyszerű sír előtt állt meg, hogy beleborzongtam. Se virág, se koszorú, pár kavics a kereszt tövében.

- Errő én nem is tudtam. Akkor kétszáztizenhat sír van!

- Hát te számolod?

- Számolom, azt is tudom, melyik a legrégebbi, meg hogy nyolcvanegy nő van, százharmincnégy férfi van, tizenhét kisgyerek.

- Százharmincöt férfi van már.

Nem kellett akkor már nekem magyarázni, az öreg pap sírja előtt álltunk. Akkor vettem észre, hogy a keresztre van tekerve még a barna rozáriuma is.

Álltunk a sír mellett, mintha csak unatkoznánk, a templom komor árnyat vetett ránk, a fák hajlongtak, vihar készülődött.

- Mit mondott el neked?

- Hogy rokonom az a gyerek nekem.

- Így mondta?

- Rokonom, azt mondta.

- Hány éves vagy te má?

- Egy hónap, oszt hét leszek.

- Úgy van, egy hónap múlva.

A ficsúr pap jelent meg a templom mellett, lobogtatta rajta a papszoknyát a szél. Fázott, integetett, Hege Dénest hívta. Ő meg ment.

Az volt talán a baj, hogy Margit néni inni kezdett. Én azt is tudom, hogy miért.

Volt Margit néni háza mellett egy kis faól, az oldalához építették, hogy minek, nem tudom, mert ló nem fért el benne, disznónak nagy volt, de nyoma se volt, hogy abban akármilyen állat élt volna. Embernek építették, talán nyári konyhának, de én abban soha nem láttam Margit nénit, se télen, se nyáron. Nekem való hely volt. Egy kisebb gerendának lyukat fúrtak a ház falába, az szorította a fatákolmányt az erősebb téglákhoz. S azt a lyukat a gerenda nem töltötte ki rendesen, rés maradt mellette innen is, onnan is, füst, hang jött ki rajta a házból, és még látni is lehetett ezt-azt, csak fel kellett húzódzkodni a faházban a keresztlécre. Nálam nagyobb gyerek már nem fért volna el, vagy leszakadt volna alatta a vékony deszka, nekem is vigyáznom kellett. Ott kuporogtam órákat, fél napokat. Akkor is, amikor Demény bekopogott Margit nénihez egy nap.

Margit nem nyitott rögtön ajtót, igazgatta magán a ruhát, a tükör előtt tépte a haját fésűvel. Erősebben kopogott a Demény, mint aki siet.

- Hát meddig váratsz? - méltatlankodott, amikor Margit végre kinyitotta az ajtót.

- Fél, hogy meglássák?

- Mit szólnának, hogy a tanácselnök jósoltatni jön?

- De én nem jósolok, tudja azt mindenki.

- Nem okos dolog éppen az elnököt elutasítani, mert...

- Ártani nekem maga úgyse tud semmit.

- Nem is akarnék én. Ártani nem. De azé csak van valami, amit adhatok.

- No, ugyan mit?

- Hát ezt e!

Nagy csend lett bent. Margit szólalt meg köszörűs hangon.

- Adja ezt maga mindenkinek, mintha cukrot szórna.

- Szeretik a cukrot szopogatni sokan, az már igaz, de elég finom is az.

Egyre nagyobb nyögdölődéssel beszéltek akkor már, de bárhogy igyekeztem, nem láttam semmit, mert épp a lyuk alatt voltak.

- Oszt mit akar tudni... ennyire?

- Mondom, mindjárt mondom má.

Sokáig lihegtek, mint a kutyák. A Demény kiáltott fel fájdalmasan:

- Az úristenit a boszorkány anyádnak! Körmöt mé nem váááágsz?

- Nem lássa azt ott senki - lihegett Margit. - Hacsak nem mutogassa a seggit a papnak.

- Mé mutogatnám? - Demény hangjában valami megváltozott, mintha megijedt volna. - Mer én éppen ezé, a papúrfi miatt jövök.

- Hogy?

- Hogy haragszik-e rám ez a papúrfi, mer a templomba mintha folyton nekem prédikálna, úgy néz a szemembe, mintha belém akarna bújni.

- Ehhez nem kell se hamu, se tojás. Haragszik az magára, mint az ördögre.

- Én, ördög? Még úgy állít be. Ettő félek, má a parasztok nem is nekem adogatják a termést, viszik a másik faluba. Ha ő haragszik rám, haragszik itt rám mindenki. De mit ártottam én neki?

- Kérdezze meg őtőle!

- De én most tőled kérdezem. Te mondd meg!

- Nincs most hamu, nem tüzelek.

- Hát tojás?

- Az se. De menjék, kérjen kettőt, az özvegy Tötörnétől!

- Én e? Hogy nézne má az ki? Menj te! Menj, menj, menj!

Demény kilökdöste Margitot az ajtón. Margit nemsokára visszajött.

- Csak a kis Katinka volt otthon.

- Na és? Van tojás?

- Van. Szegény csepp lyány, annak is milyen nehéz lesz az élete...

Hallottam akkor, ahogy Margit néni az asztalra ejti az egyik, majd a másik tojást, ahogy Demény izgatottan motoszkál, jár fel-alá, kérdezni, szólni nem mer. A résen át láttam, hogy a száját rágja, belülről harapdálja, nagy paraszttenyereit össze-összedörzsöli vagy a nadrágjába törli.

- Szerelmes az a fiú az Erzsibe.

- Mi az édes istenit csinál? Az Erzsibe? Ez a kis pap? - Demény csak forgolódott maga körül. - Hát ez a pap? Szerelmes lehessen?

- Az Erzsi meg a maga gyerekivel terhes.

- Na ne boszorkánykodjá itten, mer az nem lehet. Éntőlem az nem lehet. Az urától van, bolondnak bolond a Jóska, de gyereket tud csinálni, nem?

- Nekem magyarázkodik?

- No, most má mit csináljak? - Demény lehuppant a dikóra, velem szembe éppen, s nézett felfelé, mintha egyenesen engem nézne, el is kaptam a fejem a réstől. Féltem, hogy észrevett.

Sokáig ültünk a csendben.

- Tudok én segíteni, ha kell - szólalt meg nyugodt hangon Margit.

- No! Mondjad!

- Majd holnap mondom. Ha holnap is eljön. Meg azután is. Hébe-hóba. Hetente egyszer-kétszer.

- Ne zsaroljá, asszony, mer megütöd a bokád!

- Kértem én, elnököm, csak kértem. Szépen, ahogy egy magányos asszony kérhet egy férfit.

- Visszajövök, holnap este visszajövök - mondta remegő hangon Demény, de úgy, mintha fenyegetőzne. - Visszajövök. Ha az kell neked.

- Az kell - mondta Margit, s hallottam a hangján, szinte láttam magam előtt, ahogy mosolyog.

Katinka ablaka alatt fütyülgettem. Hamar kidugta szőke kis fejét, s csak nézett le rám szótlanul, nagy szemekkel. Hálóingben volt már.

- Öltözz fel melegen, gyere velem a bunkerbe!

Még most se szólt, halkan bezárta az ablakot. Vártam rá egy ideig, már éppen fütyülni akartam megint, amikor megjelent a kapunál, felöltözve, nagykabátot cipelt magával.

- Nehezen találtam meg a kabátot, a mami nyáron mindig elteszi - suttogta.

Nem a kaput nyitotta ki, mert az nyikorgott volna, hanem a kerítés rácsai között bújt át, éppen kifért.

- Minek megyünk ilyen későn? Arra már nagyon sötét van.

- Félsz?

- Félek.

- Kicsit én is.

De azért elindultunk. Útközben elmondtam Katinkának, hogy nem akarok otthon maradni, mert a nagymama odaköltözött a házba, hogy majd ő vigyáz rám anyu helyett is, de egész éjjel forgolódik, sutymorog, néha kisurran, aztán vissza.

- Meglestem, a házába megy, befekszik az ágyba, és az urával beszélget.

- Ki az ura?

- Én nem tudom. Valami katona volt.

- És most hol van?

- A katona?

- Nem, a nagymamád.

- Most minálunk, alszik ilyenkor, ha még sötétebb lesz, akkor éled fel igazán.

- Nem lehet, hogy ő is boszorkány?

- Bolond csak.

Már a daróci dombra másztunk, a szürkeség olyan gyorsan sűrűsödött, hogy félő volt, nem érünk oda a bunkerhez. Ha teljesen ránk sötétedik, veszélyes lett volna tovább botorkálni, mert a környék tele volt szakadékokkal, hirtelen mélyülő völgyekkel, ahová könnyen leeshet az ember.

- Mit csinálunk itt? - kérdezte Katinka, amikor végre megérkeztünk. Igyekezett titkolni, hogy fél.

- Itt alszunk, oszt reggel majd elmegyek.

- Hová?

- Világgá megyek. Mer má tudom a titkot.

- Milyen titkot?

- A névtelen sírról.

- Honnan tudod?

- A Hege Dénes bácsitól.

- Az félelmetes ember.

- De nem rossz, pedig engem még meg is tépett.

- És velem mi lesz?

- Téged majd feleségül vesz valaki, ha nagy leszel. Házatok lesz, sok gyereked. Ha szőke emberhez mész, akkor szőke gyerekeid lesznek, ha feketéhez, akkor meg vagy ilyen, vagy olyan.

- És ha hozzád mennék?

- Akkor vagy ilyen lenne, vagy olyan.

- Ha fiú lenne, olyan lenne, mint te. Ha lány, olyan, mint én.

Leterítettük a nagykabátot, azon kucorogtunk. Átöleltük egymást, az arcomon éreztem Katinka meleg leheletét. Egyik kezét az állam alá húztam, a másikkal átkarolt. Megkérdezte tőlem, elmondhatja-e, mit szeretne leginkább. Azt mondtam, igen. Az anyukád szeretnék lenni, megszülni téged, vigyázni rád. Azt válaszoltam, az nem lenne jó, mert az anyák a leghűtlenebbek a világon. És minden nő hűtlen. Én inkább azt szeretném, mondtam neki, ha fiúvá változhatnál és a testünk valahogy összenőne.

- A homlokunknál, hogy folyton lássuk egymást - viccelődött Katinka, és lágy puszit nyomott a számra.

Követtem Gogót egy álló napon át. Alig keltem fel, már futottam is, hogy nézzem, mit csinál az az ember. A falu bükkmogyorósdi végén lakott egy düledező, romos házban. Aludt még, amikor odaértem. Könnyen megleshettem, mit csinál, mert az ablakok ki voltak törve, az ajtó úgy megsüllyedt, hogy tíz-tizenöt centis réseket nyitott. Majdnem két órát kellett várnom, hogy felébredjen. Felöltözve aludt, még a cipő is a lábán volt. Ez nagyon későn fekhetett le, gondoltam. Egész éjszaka nem tudom majd követni, mit csinál. Ahogy kikelt az ágyból, rögtön cigiért nyúlt, de a doboz üres volt, félredobta. Felállt, körbenézett a lakásban, de alig volt ott valami a szennyes ruháin, a szeméten kívül. Kihúzta az asztalfiókot, de mérgesen vissza is tolta, nem volt abban se semmi. Aztán csikket keresett a földön. Még az ágya alá is benézett, egy bottal kipiszkálta, ami alatta volt, de csak por, szemét, zacskók, régi Füles-rejtvények kerültek elő. Köpött egyet a földre, majd a talpával elkente, mintha undorodna a látványától. Kiment az udvarra, a pottyantós mellett vizelt. A végén kirázta. Nem értettem, hogyan lehet így pisilni. A fal mellett, ahonnan lestem, megpróbáltam én is: ami bennem volt, kieresztettem, majd a végén, az utolsó cseppeket nem úgy hagytam távozni, ahogy szoktam, sokáig várva, a bőrt jól hátrahúzva, hanem megráztam, ahogy Gogó is csinálta, és kicsit megsüllyesztettem a fenekem. Az a pár csepp még a homlokomra is felcsapódott, véletlenül se a földre került. Ezen az érthetetlen dolgon túl voltam, ez nekem nem megy, valamit még tanulnom kellene, gondoltam, s mentem vissza az utcai ablakhoz.

Gogó addigra már vizet merített a kútból. A lavórban felülről lemosakodott: az arcát sokáig tisztította, aztán a hónalját szappanozta be, majd a füle mögött is habosra dörzsölte, végül magára fröcskölte a vizet, s abba az ingbe törölközött, amit levetett magáról. A halomból, amelyik az ágya mellett állt, kiválasztott egy másikat, előbb egy fehéret, aztán mégis egy fekete mellett döntött, azt vette magára, nadrágjába tűrte az alját, és még csak be sem húzva maga mögött az ajtót, elindult a faluba.

Láttam én már Katinkát korábban is azzal a kisfiúval. Észre se vettem eleinte, vagy ha mégis, örültem neki, ugyanis a fiú hasonlított rám. Testvérek lehettünk volna. Ő is alacsonyabb volt Katinkánál, nagy napraforgófején lobogott fekete haja, s néha olyan szánalmasan szegényes rongyokban járt, hogy még én is megsajnáltam. Pedig magam sem öltöztem jobban, sőt folyton olyan ágrólszakadtnak láthatott, aki nézett, mint én Lackót, amikor sajnáltam. Lackó is bujkálós volt, akárcsak én. Csakhogy ő félelemből bújt el az emberek elől, hogy ne zavarhassák, ne bánthassák, én meg azért, hogy zavartalanul megleshessem őket.

Katinka Lackót választotta. Meglehet, bölcsen választott. Lackóból úgy hiányzott az erő, hogy folyton Katinkával akart lenni, belőlem úgy, hogy inkább távol tőle, távol mindenkitől, aki fontos. Felfalni a kincset, vagy eldugni, rejteni, hozzá sem érni. Lestem egy ideig őket, kíváncsi voltam, Lackó hogyan csinálja.

Lackóék udvarában töltötték a legtöbb időt. Ez azért volt jó, mert az udvar egyik felében magas, omladozó kőkerítés volt, arra felmászhattam, s a ráhajló cseresznyefa ágai közül észrevétlenül figyelhettem őket. A házból széket hoztak a kúthoz, és nagy nehezen, félig merített vödörrel vizet húztak. Pohárral hordozták aztán az udvar egyik sarkába a vizet, s ott órákig saraztak. Kis téglákat gyártottak, szárították a napon, majd házak alapjait rakták ki belőlük, itt-ott falat is emeltek, s berendezték sárból készített ágyakkal, szekrénnyel. Lányos játék volt, de Lackó nagy odaadással és fantáziával játszotta. S amikor elfáradt, hirtelen fáradt el, egyik pillanatról a másikra ment el a kedve mindentől, s akkor Katinka már hiába erősködött, Lackót nem lehetett rávenni se valami új játékra, se arra, hogy elkóboroljanak. A fiú vagy bement a házba, s ilyenkor Katinka már nem ment vele, téblábolt még az udvaron vagy a kapuban, aztán hazaszaladt. Vagy felmásztak a padlásra, akkor viszont nekem kellett elmennem, mert a padlásra vezető létra nagyon közel volt a kerítéshez, könnyen észrevettek volna, ha maradok.

Egy alkalommal éppen saraztak, amikor a házból előjött Lackó nagybátyja. Ő nevelte, a szülei ugyanis börtönben voltak. Sokáig nem tudtam kideríteni, hol vannak, de még több idő volt, amíg felmerült bennem a kérdés: miért egy férfi neveli Lackót? A nagybátyja fecsegte aztán el a kocsmakertben, a diófák alatti asztalok mellett iszogatott bort.

- Ki tudja, kibírok-e ezzel a gyerekkel még négy évet.

- Hát alig van vele bajod, olyan csendes, mint egy őz - mondta neki az asszony, akivel ivott.

- Aludni, azt lehet mellette, az biztos, de már az én vérem is hajtana, hogy menjek...

- Hova, jóember?

- El. Akár a szomszéd faluba. Nem hiába, hogy nekem nincs családom. Pedig lehetne, mer valahol van egy lyányom nekem is - felhörpintette a bort. - Férfi vagyok én is!

- Akkor mutasd! - szólt az asszony szinte fáradtan, s dülöngélve elindultak az asszony háza felé.

- Hé, Lackó! - kiáltott akkor a nagybátyja a fiúra.

Mindenki összerezzent, én is meginogtam a kerítésen.

- Ne várjá meg, későn jövök haza. Van étel a lábasba.

- Hova mész?

- Majd jövök.

Lackó hosszasan és szomorúan nézett bátyja után. Én tanácstalanul álltam a kerítésen, egy ágba kapaszkodtam, nem tudtam eldönteni, maradjak-e, vagy a felnőtt nyomába eredjek. Észre se vettem, hogy közben Katinka engem néz. Végül összeakadt a tekintetünk. Nem szólt a kislány semmit, csak nézett. Lassan leguggolt, megfogta Lackó kezét:

- Játsszunk tovább!

Saraztak.

Demény azontúl minden szombaton vagy vasárnap meglátogatta Margit nénit. Nagy csendességgel kezdődött minden találkozásuk, aztán sutymorogtak, később már veszekedtek is, s a végén megint a hosszas, szuszogós csend.

- Itt ez a por, ezt kell megitatni az Erzsivel. Reggelente kéne.

- Hogy kerüljek én reggelente a közelibe?

- Pedig ezt reggel kell, oszt hozzá még háromszor. Azután már nem lesz meg a hasa.

Utoljára kopogott Demény Margit néni ajtaján.

- Mé lóg az orra? - fogadta az asszony.

- A Jóska ott zokog a kocsmában, részegen, sose ivott.

- Mé zavarja az a maga fejit?

- Ott zokog, hogy elment a gyerek, az egy, nagy nehezen, ami sikerült, pedig má lemondott róla, hogy neki lehetne saját kölyke.

- A magáé volt az, nem a Jóskáé.

- Nem tudta azt ő. Úgy nevelte vóna, mint sajátját.

- Úgy van minden, ahogy maga akarta.

- Te mondtad, boszorkány, hogy hajtsuk el. - Demény lehuppant a dikóra, nézett maga elé.

Margit is leült mellé, a férfi hátát simogatta, nyakát csókolgatta, fülébe súgott valamit.

- Eredj má, te! Olyan bűzös a szád, hogy nem lehet elviselni. - Demény ellökte magától Margitot.

Az asszony feltápászkodott, állt egy darabig, hirtelen harag lobbant benne, s ami keze ügyébe akadt, a tanácselnökhöz vágta. Cipőt, seprűt, szenesvödröt, fazekat, lavórt. Az meg ült, csak egyik karjával védte magát. Nem szóltak, nem kiabáltak, nem sziszegtek, mintha némák volnának. Csak a tárgyak zörögtek, ahogy a földre estek vagy a falnak csapódtak.

- Elég legyen, nem jövök többet hozzád.

- Azt majd meglássuk, tönkreteszlek! Van mit mondanom a feleségednek, de még a rendőrnek is! Mocskos paraszt!

Demény csak legyintett, az ajtóhoz lépett.

- Azt hiszed, nem tudok a pénzről, amit évek alatt lopkodtál össze, meg amivel lefizettek?

Demény megtorpant.

- Mit tudsz, te kurva? - megragadta az asszony ruháját, a falnak lökte.

- A Rózsira bíztad, azt hiszed, nem tudom? Még azt is, hol rejtegeti az a kis vörös lugnyi.

Akkor Demény Margit elé köpött. Kinyitotta az ajtót, s lépett volna ki, de Margit elkapta a lábát, a földön csúszott már, sírva könyörgött neki:

- Ne menj el, nem mondok én el semmit, csak maradj itt egy kicsit. Megteszek én bármit, csak kérjed! Olyan egyedül vagyok, egy kicsit törődj csak velem - s megcsókolta Demény cipőjét.

Demény úgy nézett le rá, mintha több hetes kutyadögöt látna. Arcon rúgta, és nagy, parasztos léptekkel elsietett.

Jobbnak láttam akkor, ha én is elmegyek. Nesztelenül ereszkedtem le a keresztdeszkáról, s a dombnak indultam, ne láthassanak meg.

- Gyere csak ide! - Margit néni szólt rám, ott állt az ajtóban.

Mentem. Próbáltam úgy csinálni, mintha éppen a dombról jönnék le, csak kertet tévesztettem.

- Ha egy szót is elárulsz abból, amit hallottál, én, meglátod...

- Nem hallottam én semmit. A dombról jövök.

- Te kis kígyó! - Margit tekintete egészen megváltozott, haragos, gonosz lett, a vállait felhúzta, nem csodálkoztam volna, ha sasmadárrá változik, szárnyait kitárja, és lecsap rám, mint egy nyúlra. Aztán hirtelen eltűnt az arcáról minden keménység. Mintha összeroskadt volna, még kisebb is lett.

- Eredj, hozz nekem a presszóból egy üveg cseresznyét vagy barackot!

Azt akartam mondani, hogy hozzon neki az anyja, de nem mertem. Engedelmesen átvettem tőle a pénzt, és indultam.

- Kettőt vegyé! - kiáltott utánam. - Vehetsz magadnak csokit is. Ha futja.

Hazajött apu. Útközben már valakitől megtudta, mi történt anyuval, megnyúlt képpel lépett be az ajtón, s utána egy vékony, szőke lány. Ijedten nézett körbe, sokat ugyan nem láthatott, villany akkor már nem volt nálunk, nem tudtuk fizetni, csak egy gyertya lángja táncolt a huzatban. Apu lenyomta egy székre, majd kutakodni kezdett a szekrényben. Nagymama szólt rá a sötétből.

- Hát hol jártá eddig?

- Van itthon enni valami?

- Hát ez a lyány meg ki?

- Mit kérdezősködöl annyit? Aludjónk, az éhségtől má megvakulok.

Apu a szobából kabátokat, pokrócot hozott, azokra feküdt, a lányt meg lábastól az én ágyamba parancsolta. Senki se mert ellenkezni. A szőke lány lassan, szégyenlősen vetkőzött, csak a kabátot, a cipőt, a nadrágot vette le. Harisnyában, ingben feküdt az ágyamba, magára húzta a takarómat, alig moccant. Ott feküdtem egy ismeretlen lánnyal, akinek még az arcát se láttam rendesen, a nevét se tudtam, csak hosszú haját, vékony combját, kamaszos testét csodálhattam, s domborodó, nagy melléről sejthettem, hogy már nem gyerek. Életem legnyugtalanítóbb éjszakája következett. Ha megmozdult, a szívem majd kiugrott a mellkasomból. Éreztem testének melegét, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem lábát, térdét. S amikor véletlenül hozzám ért, ijedtemben a falnak fordultam, összekuporodtam. Furcsa illatot éreztem. Kábítót, selymeset. Úgy szagolgattam a sötétben, mint egy kiéhezett kutya. Vártam egy keveset, ne legyen feltűnő a mozgolódásom, s lassan a hátamra fordultam, a fejemet megemeltem, hogy jobban érezzem az új illatot. A fejétől jött. A lábának nem volt rossz szaga, de mégiscsak árasztott valami durvábbat, földibbet, testesebbet. A fejemnél egy ember, a lábamnál egy angyal árasztotta illatát. Első emlékem ez arról, hogy megkívántam egy nőt. Újra a falnak fordultam, de csak a csípőmmel, hogy ha mozdul, még véletlenül se érhessen ölemhez, nem bírtam volna elviselni a szégyent. Ebben a kifacsart pózban feküdtem sokáig, percekig, órákig, nem tudom. Az orrom kezdte megszokni az illatot, s már alig éreztem. Visszatartottam a lélegzetemet, még az orromat is bedugtam, s pár percnyi kínlódás után valóban megcsapott újra a kívánatos, már-már őrjítő illat. Nem tudtam elaludni, de annál hevesebben, színesebb képekben fantaziáltam róla, mit tennék azzal a nővel, aki ott fekszik mellettem. S bár nem sokat tudtam a szeretkezésről, olyan sokáig és rafináltan játszottam a gondolattal, hogy rám virradt. Apám szuszogott, nagymamám morgott, horkolt, a szőke lány ugyanúgy feküdt az ágyam szélén, ahogy bebújt, hosszú, kibontott haja takarta az arcát. Pedig akkor már fel is ültem. Szédültem a fáradtságtól. Ölemben fájdalmat éreztem, alhasamat görcs szorította össze. A fájdalom, a fáradtság, az átvirrasztott éjszaka utáni hajnal, az észveszejtő fantaziálások megbolondítottak. Óvatosan, hogy még az ágy se nyikorduljon meg, átfeküdtem a másik oldalra, a lány háta mögé kuporodtam, bebújtam a takaró alá, és szívtam magamba a hajából áradó illatot és a még izgatóbb izzadságszagot. Alig múltam hétéves, de folyton az járt a fejemben, hogy ott, akkor, történjen bármi, magamévá teszem azt az ismeretlen lányt. Álomba ájultam az izgalomtól.

Amikor felébredtem, egyedül voltam a lakásban. Kiugrottam az ágyból, tudtam, hogy apu első útja a temetőbe visz, semmiképpen sem akartam lemaradni róla, hogyan marad kettesben anyuval. Szaladtam, de a sír mellett nem volt senki. Futottam volna tovább, a kocsmába, a presszóba, rokonokhoz, valahol csak megtalálom aput meg a szőkét, de valami furcsa dolgot vettem észre. Elsőre nem is tudtam volna megmondani, hogy mi az. A síron. Egy kis dombocska, alig nagyobb, mint az öklöm, a kevés virág között. Úgy ismertem anyu sírját, mint a tenyeremet, tudtam, ki mikor vitt rá virágot, milyen nyomokat hagyott rajta eső, vihar, napsütés. A kis halom korábban nem volt ott. Megbolygattam. Papír volt alatta. Kikapartam. Levél. Apu írta, nem tudtam elolvasni, de megismertem az írását. Elraktam, s a helyét gondosan elsimítottam. Bocsánatot kértem anyutól, aztán megcsókoltam a földet. A földet, máskor is, soha sem a keresztet. Anyu, úgy éreztem, inkább a föld már, mint a kereszt, amin a neve állt.

Úgy döntöttem, hogy előbb a levél tartalmát derítem ki, nem keresem aput tovább. Remegve, szégyenkezve gondoltam Katinkára, vajon kérhetek-e tőle ilyesmit, nem küld-e el, nem mond-e valami rosszat, csúnyát, amivel megsért, fájdalmat okoz. Arra számítottam, mond - dacosan kopogtam be hozzájuk. Az sem érdekelt, hogy az anyja nyitja ki az ajtót, bátran mondtam neki, miért jöttem.

- Katinkát keresem, kérni akarok tőle valamit.

- Katinka, gyere csak, téged keresnek!

Barna ruhácska volt rajta, nagy gombokkal, hosszú haja csomóba kötve, szemei kikerekedtek, de aztán ellágyultak a vonásai, rám mosolygott. Sietve jött le a lépcsőn, s anélkül, hogy szólhattam volna bármit is, az anyja előtt szájon csókolt. Ijedten, értetlenül néztem rá, aztán az anyjára. Valami melegség öntötte el a fejemet, aztán a mellkasomat, a hasamat, s a lábaimon át a földbe szaladt. Vitte magával az erőmet is. Összecsuklottam.

Gogó órákat ült a presszóban. Néha belestem az ajtón, s ha nem volt olyan sűrű a füst, láthattam is, ahogy egyedül ül egy asztalnál, s hol bamba, hol gunyoros mosollyal az arcán hallgatja, hogy miről beszélnek a többiek. Már ha beszéltek. De inkább csend volt.

Bolond Ilonka érkezett elmaradhatatlan hálós szatyrával, benne barna pénztárca. Megállt az ajtó előtt, és ahogy szokta, félrehajtotta a fejét, mintha ropogtatni akarná a nyakát, aztán magasra emelte az orrát, s királynői tartással lépett be a presszóba.

- Pénz jött má megint? - kiáltott oda Gogó a lánynak.

Ilonka válasz nélkül hagyta, még csak felé sem nézett, a pulton át elsuttogta a fiatal presszós fiúnak, miért jött. A presszós három üveg vörösbort szedett le a pult mögötti polcokról.

Gogó felállt, betűrte nadrágjába az inget, megszívta az orrát, és odalépett a lányhoz. Közel hajolt hozzá, úgy mondott neki valamit. A lány Gogó felé fordult, majd vissza, fizetnie kellett. Gogó a lány fölé magasodott, onnan nézett bele a pénztárcába.

- Az Évikének megy az üzlet - mondta. - Na? - nézett kérdőn Ilonkára, amikor az már bepakolta az üvegeket a szatyorba. A lány szégyenlősen bólintott, s elindult haza. Gogó ment utána.

Jolán néni házához mentek, ahogy gondoltam. Ilonkát a lebénult özvegyasszony küldte a presszóba, egy ideje már ő is ivott, mint a férfiak, és kocsmába is járt volna, ha deréktól lefelé nem lett volna béna. Szerettem nézni annak az asszonynak az arcát. Mesét hallgat, gondoltam, valahányszor megláttam. Tiszta, gondtalan, szelíd tekintete valóban olyan volt, mint a gyerekeké, akiknek mesélnek. Elvesztette az urát, megbénult, a lánya is magára vagy hát arra a bolond Ilonkára hagyta, s az ő arcvonásai mégsem keményedtek meg, nem lett mogorva, se kegyetlen. Csak ivott. S még részegségében sem kelt ki magából. Néha sírt, és nagyon hamar elaludt.

- Te vagy, Ilon? - kérdezte, amikor a bolond lány már az ajtó előtt Gogóval suttogott.

- Én.

- Mit vacakolsz kint?

Az ajtót Ilonka lassan, jelentőségteljesen nyitotta ki, hadd lássa Jolán néni, kivel jött.

- Tolj be a másik szobába! - parancsolta Jolán néni Ilonkának rögtön, mikor meglátta a kopasz óriást.

- Maradjék, jobb lesz, ha együtt maradunk.

Becsukták az ajtót.

Körbejártam a házat, hátha valamelyik ablakon belátok, de fehér, csipkés függöny volt mindegyiken, s amúgy sem volt okos sokáig keresgélni, mert a ház a nagysoron, az út szélén állt, bárki járt arra, könnyen észrevehetett volna. Leguggoltam hát az ajtó elé, füleltem.

- Toljatok át a másik szobába! Vagy ti menjetek át! - Jolán néni hangjában volt valami kétségbeesés, de még így is kimért és udvarias maradt.

A bor már nála lehetett, mert hallottam, ahogy nagyokat kortyol. Ott ülhetett az ajtó mögött egészen közel hozzám, nekem háttal, s így nem nézhetett másfelé, csak az ágyra, ahol napközben aludni szokott. Évával egyszer átjöttünk hozzá, amikor bolond Ilonka beteg volt, hogy mi segítsünk neki, és akkor láttam, milyen nehezen mászik át a tolókocsiból a nagy dunyhák közé, izzadságcseppek szaladtak le a homlokáról, s lihegve, üveges tekintettel nézett a plafonra, amikor nagy nehezen sikerült neki.

- Vigyetek be! - kérte halkan. Hallottam, ahogy bort töltött magának, s aztán megint nagyokat kortyolt.

Gogó morgott, mint egy medve.

- Várjá, várjá, várjá! - szólt Ilonka fontoskodva.

- Nem kell azt!

- No, most elszakadt!

Gogó felnevetett, és ugyanakkor valami széttörött, olyan nagy hanggal, hogy felugrottam ijedtemben.

- Vidd má be! - Gogó komor hangját hallottam egy-két másodpercnyi csend után.

- Nem! - válaszolt Ilonka. - Nem! Csináld tovább!

Sokáig nem hallottam mást, csak a Jolán néni kortyolgatását, bolond Ilonka sóhajtozását és az ágy ritmikus nyekergését. Már el akartam menni, olyan unalmas és szűnni nem akaró volt az egész, amikor Jolán néni megszólalt.

- Meg fog verni az Isten!

- Má megvert - válaszolta Ilonka - De nem csak engem.

- No, elmennék - szólt Gogó.

Átszaladtam az udvar másik végébe, s a kerítés melletti ól mögé bújtam. Nyílt az ajtó, Gogó lépett ki, mögötte Ilonka gombolgatta magán az inget. A kopasz óriás még várt valamire. A bolond lány, mintha csak akkor kapna észbe, átszaladt a másik szobába, s hamarosan papírpénzzel a kezében jött vissza, Gogó kezébe nyomta. Mint aki jól végezte a dolgát, fordult is vissza, s csípőre tett kézzel állt egy ideig a kerekes székben ülő Jolán néni előtt. Jolán néni egykedvűen nézett rá, egyik kezében üres poharat tartott, a másikban borosüveget. Körülötte az egyik üveg összetörve, a bor szétfolyt a padlón.

- Takarítsd össze! - utasította mogorván bolond Ilonkát.

Gogó hatalmas léptekkel távolodott, utána kellett lopóznom, nem akartam szem elől téveszteni.

Üres lakásba érkeztem haza. Megviselt apu anyuhoz írt levele. Nem értettem minden szavát, de éreztem, hogy valami furcsa kapcsolat van közöttük. Apu a levelet még akkor írta, amikor nem tudta, hogy anyu meghalt. Ültem az ágyam szélén, ismételgettem magamban a levél furcsa szavait, kifejezéseit. Nyílt az ajtó. Azt hittem, nagymama jött meg, de a szőke lány köszönt rám.

- Szia!

Nagyon szép arca volt, tiszta, sápadt. Jóságosan, szelíden mosolygott, s csak tekintete árulkodott róla, hogy már nem gyerek. Csak egy-egy mozdulata volt felnőttes. Ahogy megigazította a haját, hogy feltűzze, s még szájában tartotta a csatot. Vagy ahogy leült nagymama ágyára. S akkor nagyon, amikor elrévedezve maga elé bámult.

Ültünk együtt egy ideig, csendben. Eleinte azzal voltam elfoglalva, hogy vizslattam ismeretlen arcát és mozdulatait, az a félmondat járt a fejemben, amit apu írt róla a levélben. Aztán eszembe jutott az elmúlt éjszaka. Izgatottan felugrottam, nem tudtam, hogy odabújjak-e hozzá, vagy elmeneküljek.

- Hány éves vagy? - kérdezte.

- Hát te?

- Tizenkilenc.

- Hm.

- Miért hümmögsz?

- Csak.

- És te hány éves vagy?

- Apu nem mondta?

- Nem.

- De azt mondta, hogy vagyok, nem?

- Azt mondta.

- És mást?

- Sokat beszél a te apád - mosolyodott el a lány. - Még most sem tudom ám, hány éves vagy, nagyfiú!

- Csak rám kell nézni, ki lehet találni, nem?

Vizslatott, összehúzta a szemét, azt hitte, ettől mókás lesz, talán elmosolyodok. Várhatta.

- Hat?

- Nem hasonlítasz anyura.

- Hát ezt miért mondod?

- Mert ha hasonlítanál, akkor az azt jelentené, hogy apu még anyut keresi, de így az van inkább, hogy megunta anyut.

- Borzasztó, amit mondasz.

- Hogy hívnak?

- Olga.

Kimentem az udvarra, aztán tovább a dombra. Amikor visszaértem, már majdnem sötét volt.

- Mit mondtál ennek a lánynak? - fogadott apám.

- Elmondta, nem?

- Hát akkor tényleg mondtál neki valamit. Mert nekem azt mondta, semmit.

- Nem lehet neki hinni?

Apám hirtelen nagyon haragos lett, meg is ijesztett, nem számítottam rá, hogy rám kiált:

- Engem hibáztatsz anyád halála miatt?

Igen, gondoltam magamban, igen, igen, igen. Levetkőztem, s némán bebújtam az ágyba, a falnak fordultam.

- Nem eszel? - Ezt nagymamám kérdezte. Nem is tudtam, hogy ott van. Alig szólalt meg, megkordult a gyomrom. Katinkáéknál töltöttem az egész napomat, de csak akkor ettem, amikor az anyja felemelt a földről, és paradicsomot, zsíros kenyeret hozott. Olyan soványka vagy, mint egy kóbor kutya, mondta, egyél, mert még megint rosszul leszel. Ettem, gyorsan, hogy minél előbb a levéllel foglalkozhassunk, Katinka anyja meg fejcsóválva nézte végig.

- Hogy a nyavalya csapna ebbe az emberbe! - Apámra gondolt, hogy nem törődik velünk. Azt hitte, azért falok, mert már régen nem láttam ételt. Persze falhattam volna azért is.

- Eszek - válaszoltam, és kimásztam az ágyból.

Nagymama valami kevés ennivalót pakolt az asztalra, maradék volt már, szalonna, hagyma, szikkadt kenyér. És egy főtt tojás. Hagymát nem ettem, nehogy elnyomja Olga illatát. De ehettem is volna, mert aznap este már a nagymama ágyán kellett aludnom. Olga meg apu az enyémre feküdtek. Nagymama cigiszagú volt, nagy helyet elfoglalt az ágyból, a falnak nyomott. Úgy terveztem, fennmaradok, hogy kihallgassam apuékat, de jobbnak látszott elaludni, hogy minél előbb túllegyek az éjszakán.

Margit néni egyre gyakrabban jelent meg a kocsmában. Két-három óra körül érkezett, rendelt egy rövidet, s hol a diófák alatti padoknál üldögélt, hol az egyetlen ablak melletti asztalnál. Késő délutánra már eleget ivott, hogy megeredjen a nyelve, s amíg tudta, mit beszél, ártalmatlan beszédekkel szórakoztatta a férfiakat. Tündérekről beszélt, halottakról, akik bosszút álltak gyilkosaikon. Csodás, érthetetlen gyógyulásokat emlegetett, még érthetetlenebb betegségeket.

- Semmi se véletlen - mondta minden mese végén. - Mindennek megvan az oka. És mindenki úgy irányítja a világot, ahogy akarja. Ahogy akarja! A varázserő mindenkibe benne van. Benned is, benned is, benned is - mutogatott körbe, majd kortyolt.

Öreg, fogatlan emberek vihogtak ilyenkor, a fiatalabbak sokatmondóan hallgattak, féltek, hogy igaz, amit Margit néni összehord, a sorsukon gondolkodtak, vajon miért olyan, amilyen - ha tényleg ők alakítják.

- Én gazdag akarnék lenni, te - szólt oda a csapos Margit néninek, előbb viccesen, de a folytatás már komorabbra sikeredett. - Dolgozok már ötödik éve, oszt semmi, nem jutok egyrő kettőre.

Margit néni felnevetett.

- Fiacskám, mindenkinek van tuskója, fatuskó, nagy, vastag. Amit abból kifaragsz, az a sorsod. Azt imádod. Bálvány. Úgy alakul minden, amilyen az a kis undorító szobrocska! - A padlóra köpött.

- Minek hallgattok rá, részeg! - szólt valaki rekedt hangon a sarokból.

- Azt hiszed, te kivétel vagy, kecske?

Még mindig nem látszott, ki ül a félhomályos sarokban.

- Mit tud maga énrólam? Azt se tudja, ki vagyok.

Margit néni felnevetett, a fejét hátravetve, színpadiasan kacagott, ahogy a hervadásnak indult, részeg asszonyok szoktak.

- Gyere má ide, Gogókám, te kis kopasz, anyuka katonája!

Valóban Gogó lépett ki a homályból. Fáradtnak láttam, már-már szomorúnak.

- Mit akartok tudni róla? - kérdezte Margit néni. - Na, ülj ide, kecske, ide, ide, szembe velem. Add a kezed!

Gogó leült, odanyújtotta hatalmas tenyerét, s közben gúnyosan mosolygott.

- Nem kell. Még a kezed se kell, csak nézz a szemembe, te... kopasz kecske.

Margit néni már részeg volt, nehezen forgott a nyelve.

- Nocsak, nocsak. Anyuka meg apuka falják egymást, te meg a kukikáddal játszadozol... - Margit néni mondta volna tovább is, mit lát, de Gogó, mint aki forró vashoz ért, felugrott, és az asztalt is feldöntve kirohant a kocsmából.

- Várjá, várjá, még nincs vége, babácska, nem bántalak én, nincs énnálam veszsző, nem apád vagyok én, hehe!

Kocsmában annál nagyobb csend nem lehet, ami akkor támadt.

- Mi van, bénasereg? Nem hittetek nekem, mi? Azt hittétek, csak italt akar magának fizettetni a boszorkány. No, van még valaki, aki ideteríti magát elém?

- Mondd el a titkot - kérlelt Katinka. A szobájában ültünk, apu levelét bogarászta.

- Inkább nem mondom.

Katinka izgatottan közelebb ült.

- Mondd el a titkot!

- Bolondság.

- Akkor miért akartál világgá menni?

- Azt hittem, hogy kell.

- De én annyira szeretném tudni - mondta elnyújtottan, hízelgőn. - Mondd el, mondd el, mondd el nekem! - Ölelt, csókolt, simogatott. Elolvadtam a karjai között.

- Mese csak, aminek semmi haszna nincsen. Arról, hogy ki vagyok én.

- Ki vagy te?

- Valami halott gyerek.

- Halott? - Félt is, kíváncsi is volt egyszerre.

- Az a kisfiú, akirő azt beszélik, szarvassá változott.

- De te nem vagy szarvas.

- Nem változott szarvassá, csak azt hitték. Hanem meghalt. A Dénes bácsi találta meg, a Margit néni meg...

- Nem értem...

- Nem is kell! Csak mese.

- Nem akarod elmondani. Pedig én meg tudom tartani a titkot.

- Nincs titok! - dobbantottam. Nem haragudtam Katinkára, el voltam keseredve. - Tudod, miért mesélnek a felnőttek? Mert nem merik bevallani az igazat!

- Milyen igazat?

- Nem tudom. Valami egyszerű dolgot. A legegyszerűbb dolgot.

Nemigen merészkedtem a kocsma közelébe, mert apu is odaszokott. Egyre többet veszekedett Olgával, gyakran meg is verte, a lány meg szótlanul, valami gőggel viselte az ütéseket. Apu a veszekedések után elszaladt otthonról, ilyenkor Olga kiállt a ház elé, remegő kézzel rágyújtott, az arcán valami gúnyos félmosoly játszott. Lenézi apámat, gondoltam, és ez megnyugtatott. Aztán rögtön meg is ijesztett: elmegy, soha többet nem szagolhatom.

- Elmész? - álltam elé egy verekedés után.

- Szeretnéd?

- Nem. Innen mindenki elmegy. - Majdnem elsírtam magam, és ez nagyon boszszantott, dacosra húztam a számat.

A szőke lány megsimogatta a fejemet, hagytam, pedig szinte fájt a mozdulat, olyan elrévedő volt, annyira mellékes. Olga nem rám figyelt, erősen gondolkodott valamin.

- Szeretem a szagodat!

- Szagom van? - kérdezte keserű jókedvvel. Leguggolt elém.

- Nem rossz szag. Nagyon jó.

- Mesélj nekem édesanyádról. Jó lenne, ha mesélnél.

- Nincs mit mesélnem.

- Nem akarsz?

- Nincs mit. - Hátat fordítottam neki, bementem a házba, összekuporodtam az ágyamon.

Utánam jött, mellém ült, simogatta a hátamat.

- Az én anyukám is nagyon korán meghalt - mondta. - Nem is emlékszem rá, olyan kicsi voltam. Kétéves. Apukám nevelt, négy éve ő is meghalt, tudod? És az én apukám nagyon hasonlított a tiédhez. Okos és erős volt. És ilyen hirtelen haragú, mint a tied. És tudod, mi volt az én apám? Tanár. Nagyon jó tanár. Matematikára tanította a gimnazistákat.

- Matematikára? - emeltem fel a fejem.

- Igen.

Hosszú csend következett. Olga megint gondolataiba merült, én pedig lassan az ölébe hajtottam a fejem. Meleg, puha hasához furakodtam, s éreztem, ahogy felettem süllyed, emelkedik mellkasa. Biztonságban éreztem magam, el is kábultam ebben a nagy örömben. Olga beszélni kezdett, lassan beszélt, mégis csak foszlányokat értettem belőle. Megcsapott az az illat, s alig tudva, mit csinálok, megemeltem az ingét, s a melleiért nyúltam. Előrehajolt, s hagyta, hogy a számba vegyem kislányos, puha mellbimbóját.

Nyílt az ajtó, apu részegen állt a küszöbön. A ruhája szakadt volt, talán elesett útközben.

- Ez meg mi a lófasz itt? - kiáltotta, alig bírt beszélni.

Szétrebbentünk, de így is láthatta, milyen meghitt bizalommal ültünk egymás melegében.

- Anyádat is megölted, most meg ezt a picsát is elveszed tőlem?

- Hülyeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! - Legszívesebben szíven szúrtam volna, amiért így megszégyenített Olga előtt, ezzel a csúnya szóval, ezzel az embertelenséggel, azzal, hogy rám fogta anyu halálát, pedig ő tehetett róla leginkább. - Hülyeeeeeeeeeeeeeeeee!

Akkora pofont kaptam, hogy másodpercekig nem kaptam levegőt. A sparhelt mellé estem, nem bírtam mozdulni, remegve néztem végig, ahogy apu a falhoz vágja a lányt, megrugdossa. Az ajtó elé tolta az asztalt, nem volt menekvés. Talán abba se hagyja a tombolást, míg meg nem öl valakit, ha a székből, amit a padlóhoz vágott, fel nem pattan egy szilánk, és sebet nem üt a szeme mellett. Elhallgatott. A lavórhoz lépett, s döbbenten nézte a tükörben, hogyan csorog az arcán a vér.

- Megöllek! - kiáltotta, de mi már a szobában voltunk, nyitottuk az ablakot, s kiugrottunk. Olga jobbra szaladt volna a nagysoron, de én balra húztam, arra ugyanis nem laktak rokonaink, s tudtam, hogy apu még akkor éjjel végigjárja a házakat, hogy felkutasson bennünket. A presszó kertjében bújtunk el.

Olga másnap elutazott. Némán vártuk a déli buszt. Legszívesebben átkaroltam volna, könyörögtem volna, hogy maradjon. Amikor már közeledett a busz, leguggolt elém, egy kis üveget vett elő a táskájából, nekem adta. Csókot nyomott a homlokomra, és felszállt. Nem jött az ablakhoz, nem integetett. A vastag falú, kecses üvegecskében kevés rozsdás színű folyadék volt. Az illata.

Gogó menet közben számolgatta a pénzt, amit bolond Ilonkától kapott, s talán kevesellte, mert bosszúsan rúgott egy-egy út menti kőbe. Egy ideig tanácstalanul állt a hídon, merre menjen tovább, aztán a templomtoronynak vette az irányt, az apró, düledező házak közötti ösvényen. Belépett a templomba, vízzel meglocsolta magát, aztán körbesétált, mintha keresne valamit, s fél perc se telt bele, megint kint volt. Körbenézett, aztán a perselyhez lépett, s hosszasan próbálta felnyitni a tetejét, de már nem a régi fapersely volt ott, hanem a fémből való, amit a ficsúr rakatott fel. De Gogó nem adta fel könnyen, követ kerített valahonnan, azzal ütögette a ládát. Előbb csak óvatosan, minden ütés után körülkémlelt, meghallhatta-e valaki a zajt, aztán egyre dühösebben, elkeseredettebben, nem törődött semmivel, teljes erejével püfölte a perselyt. Az hamarosan le is szakadt, a földre esett, de a tartalmát még mindig nem adta. Gogó már átkozódva ütötte, s amikor a kő is szétpattant a kezében, rugdosta, felemelte, földhöz vágta.

- Hát te mire vetemedtél?

A ficsúr állt mögötte, a templomból jött elő. Gogó zihálva nézett rá, a mozdulataiból úgy tűnt, mindjárt elkapja a fiatal pap nyakát, s ahogy a csirkéét szokták, egy mozdulattal kitekeri.

- A régit is te fosztogattad?

- Nem csak én! Akinek esze volt, mindenki - válaszolt Gogó, már nyugodtabban.

- Ha pénzre van szükséged, miért nem kérsz?

- Tőled?

- Tőlem, általam az Úrtól. - A ficsúr választékosan beszélt, de vacogott.

- Oszt adna? Ha azt mondanám, hogy italra, cigire, nőre kell?

- Ezekről mind le lehet mondani.

- Le?

A pap kihúzta magát.

- Le!

- Minek játszod itt magadot, mikor látszik, hogy majdnem elcsöppen a nyálad, ha a misén az Erzsikére nézel. Kísért az ördög, huhuhú! - Gogó szellemesdit játszott, aztán felnevetett. A pap még erősebben vacogott.

- Én még... Nekem... - kezdte mondani, de nem bírta befejezni. - Sétáljunk! - ajánlotta a kopasz óriásnak, az meg el is fogadta: sok-sok kört tettek meg a templom körül, a sírok között. S végig beszéltek. Nem mindig hallhattam, miről, mert amíg a templom mögött voltak, nem tudtam követni őket, és a szél is feltámadt, sokszor elvitte a szavaikat.

- Aki segítene... Csak egyszer, hogy kiűzzem... Amíg fiatal az ember... Sokat érne az nekem... Tudom, hogy Demény... De senkinek nem eshet baja... Ha tudtam volna, hogy ezt jelenti papnak lenni... Szép hely ugyan, de én mindig városban... csak apám meg anyám miatt... nem élnek... Szeretem, de legfőképpen félem én az Urat, de hiszem, hogy... Az egyház tekintélye olyan, mint az utcalányé...

Úgy néztek ki, mintha Gogó sétáltatná a vékony papot, s vigyázna rá, hogy az erősödő szél el ne vigye, s hozzá még, ahogy bólogatott a ficsúr szavait hallva, ő maga egy robotnak látszott, amelyikbe nem sok mozgást programoztak bele, csak annyit, hogy fel-le tudja emelni a nagy fejét.

Végre megálltak a templombejárat előtt.

- Én ezt nem vállalom! - mondta ki lehajtott fejjel Gogó. Nem szégyenében vagy félelmében hajtotta le a fejét, hanem mert csak így tudott a nála sokkal alacsonyabb papra nézni. Az úgy megijedt, mintha ördögöt látna.

- Miért nem? Nem kértelek semmi bűnre.

- De arra kértél. És én megfogadtam, hogy több embert nem ölök.

- Nem mondtam én, hogy bárkit is meg kell ölnöd!

- Csak ha megtenném, amit kérsz, te már nem maradnál meg papnak. Neked az a dolgod, hogy megküzdj azzal az ördöggel, amelyik beléd bújt!

- Nincs ördög!!! - A ficsúr elvörösödött mérgében, úgy kiáltott.

- Az má nem az én bajom.

- Egy forintot se kapsz, nemhogy tízezret!

Gogó megvetően nézett a ficsúrra, aztán a lába elé köpött, és megfordult, indult vissza a faluba, a presszóba. Megivott egy sört, aztán a presszóból is eljött, mert kocsival férfiak, nők érkeztek, és a kopasz nem bírta a zajt, csendet akart. A falu másik végében lévő, csendesebb kocsmába sietett, beült a sötét sarokba.

Én találtam rá reggel Margit nénire, a csurgó közelében, az árokban aludt. Hideg éjszaka volt, az eső is esett, átázva, vacogva gubbasztott, mellette két-három üres üveg. Rákiabáltam, hogy keljen fel. Hozzá érni nem mertem, mert büdös volt, és ahogy rám nézett, a szeme ijesztően zavaros, véreres. Egy parasztember jött az úton, neki szóltam, hogy segítse ki az asszonyt, de az csak legyintett:

- Egész éccaka a kocsmába ivott, maj kimászik, ha kijózanodik.

- Maga is ott ivott! - kiabáltam utána, emlékeztem rá, előző éjszaka majd leesett az álla, úgy hallgatta Margit nénit.

- Másszon ki!

Akkor összeszedte magát, és valahogy kikecmergett, de az út szélén megint elhasalt. Sípoló, rossz hangon köhögött. Közelebb léptem hozzá, hogy lelket beszéljek belé, ő meg elkapta a bokámat, és olyan erővel szorította, hogy nem bírtam kiszabadulni.

- Most má nem engedlek, még ha törpe letté is, mer igazábó az is vagy. Törpe, undorító kis sunyi törpe.

A lábam közé kapott, s úgy megszorította a zacskómat, hogy fájdalmamban felkiáltottam. Nem tudtam mást tenni, hogy szabaduljak tőle, bele kellett rúgnom. Nagyot nyögött, a hátára fordult, és úgy maradt. Pislogott; megnyugodtam, hogy él. Nézte az eget, a kevés szürke felhőt, sóhajtozott, köhécselt. Körbenéztem, hogy segítséget hívjak, de mintha az egész falu kiürült volna. Még kutyát, macskát se láttam. Csak a felhők sűrűsödtek. Margit néni halványan mosolygott, csillogott a szeme. Megkönnyebbülten felsóhajtott.

- A tiéd a gyerek. Attól még a tiéd. A te méhedből szakadt, a te véreden növekedett, és szeret is téged, ahogy kevesen szeretnek. Nem voltál pedig egészen jó anyja. - Szépen beszélt, paposan, lassan, minden szóra ügyelt, úgy ejtette ki, mintha ünnep lenne. - Csak annyit tudtam én boszorkánykodni, amennyit embernek szabad.

Lehunyta a szemét. Remegtem a félelemtől. De akkor a csurgó felől, a patak másik oldaláról egy asszony közeledett.

- Haza kéne vinni - mondtam, ahogy mellénk ért. Margit néni fölé hajolt, a hosszú hajától nem láttam az arcát. - Köhög, mint egy kutya.

Az asszony elhúzta az arca elől hosszú barna haját. Földbe gyökerezett a lábam. Anyu állt előttem.

- Lázas még mindig - erre ébredtem fel, nagymama hajladozott felettem.

- Anyu! - kiáltottam. - Láttam.

- Ilyesmit csinál a láz az emberrel - mondta nagymama. Aztán elkezdte sorolni, mi történt, míg lázasan feküdtem, talán, hogy gyorsabban magamhoz térjek.

- Apád megint elutazott, a kis lugnyi után. Így gyászol. - Vizes ruhát cserélt a homlokomon. - Ketten vagyónk mink má csak. Még a kis emberkék is eltűntek má.

- Eltűntek? - kérdeztem kétségbeesetten, valami rossz jelnek gondoltam.

- El, má el. Oszt mintha má hiányoznának is.

- A Margit nénivel mi van? - Úgy éreztem, alig kapok levegőt, magas lázam lehetett.

- Semmi nincs azzal. Kocsmázik. Csak tudnám, honnan van annyi pénzi. Most azzal dicsekedik, hogy rákja van. De van a ló seggit, felfázott, addig hempergett nagy részegségiben a hideg fődön. Má mindenki haragszik rá, mer mindenkit kipletykál. Mintha megbolondult volna. Olyan, mint a veszett róka. A legjobb lenne lelőni. Nincs tőle senki biztonságba.

- Miért nincs? Milyen biztonságban?

- Csak pihenj, kis unokám. Én vagyok má csak neked. Bajod, ne félj, nem esik. Rám meg aszonta, hogy nincs má nekem sok hátra, úgy. Mindenkinek osztogassa a sorsot, mintha az Isten lenne.

- Ki?

- Hát az a büdös patkány, a Margit. Olyan büdös má, mint a véce. Mer mosakodni nem mosakodik, úgy van hetek óta, összehányta, összehugyozta magát. Vénaszszony. Pedig tunnád, milyen szép vót az fiatalnak. Amikor idegyött.

- Nem itt született?

- Nem, nem.

- Szédülök, mama!

- Enned kell! - mondta, és kiszaladt a házból. Vártam, vártam, de csak nem jött. A mellkasomban tűz lobogott, a hátam meg, mintha a sparhelten feküdtem volna, úgy égett. Hiába féltem, újra a mocskos, zavaros álmokba kellett süllyednem. Piros ég alatt, kék mezőn, sikoltozva menekülő emberek között szaladtam én is, de elestem, nem bírtam felállni, s az a nagy, sötét, szem nélküli valami, ami üldözött bennünket, átgázolt rajtam.

- Szédülök, mama!!!

- Pszt, pszt, pszt! Én vagyok, most már nem lesz baj. - Éva beszélt hozzám, átölelt. Mögötte orvos állt, rám mosolyodott. Félhomály volt a szobában, hajnal vagy alkony, nem tudtam.

Csak hosszú évek múlva tudtam meg, mi történt akkor. Nagymama átszaladt a házába, hogy kenyeret hozzon nekem, de ráomlottak a rozzant falak, szörnyethalt. Míg én lázálomban forgolódtam, Katinka édesanyja ápolt, sokáig azt hitték, meghalok én is. Éváért üzentek, és amikor már kicsit jobban lettem, kocsiba tettek, hogy visznek a városba, rokonokhoz, ahol Éva is lakott. Zörgő, büdös autó vitt ki a faluból valamikor novemberben. Esteledett, Margit néni háza előtt is elhajtottunk, s én láttam, hogy emberek gyülekeznek az ajtaja előtt. Ott volt Hege Dénes bácsi, a kopasz Gogó, a bolond Ilonka, Sanyi néni, Évike, Demény is ott toporgott nagy idegesen. Csak pár másodpercig láttam őket, ahogy elzötyögött mellettük az autó. Gondolkodtam, vajon mit akarhatnak szegény Margit nénitől. Amikor a kocsink a daróci hegy tetejére ért, még egy pillantást vethettem a falura. Kicsi volt, mint a tenyerem. Már csak a füstölgő házakat láttam, a komoran a falu fölé magasodó templomot, az erdőt, ahol a bunkerem van. S akkor elképzeltem, hogy a kis sereg benyomakodik Margit néni házába, aki nyugtalanul forogni kezd a dikón.

- Mit akartok tőlem? Bűnösök vagytok, mind!

S azok vészjóslóan hallgatnak. Csak így lehetett.