Előleg a hagyatékból
(Személyes érdekű apróságok)
Orbán Ottó verseskötetére
Kedves Mester! Mennél rosszabb
(tudnillik a Wahrheit),
annál jobb (a Dichtung mármint:
annál jobban áll helyt).
Olvasom az első oldalt,
az utolsót, bármelyt:
ahogy ezt így összehozta,
bámulatba már ejt!
(Plusz kettő a Holminál:
bámulatom kulminál.)
1992. december 27.
Lator László Kossuth-díjára
Számon lakat - letöröm,
hogy kimondjam: Latorom,
műved izzó lét-öröm;
több mint magaslat: orom!
Jusson hordódba nedű
(nem egy s nem két liter ám!),
hozzá vigalom, ne düh -
ezt pönögi citerám.
Ez a pönögírikusz
tetézze a koszorút.
Nálad, ó, nagy lírikusz,
jó helyen van a Kossuth!
1995. március 29.
Mesterházi Mónika utazására
Mónika, Mónika elmegy,
várja a távoli Korfu.
Gondolom, ottan a szél is
sóizü (már amikor fú).
Mónika, Mónika járja
szirtakiját, süt a hold fenn,
lámpa alatt, bokor alján
gyík lesi. Ráül-e? Ó, nem!*
Mónika, Mónika megjön,
elfakulóban a sóíz,
tengeri kép csak a tévén
(már amikor nem a showbiz).
Mónika, Mónika álmos,
késve repült haza gépen,
komputer őrzi az álmát,
elpihen éji imélen.
2000. június 22.
*Ez a szakasz pótlólag készült, a vers tárgyának e-mailben küldött instrukciói alapján: „...megfeledkeztél egy adalékról, amelyet prózában így foglalhatunk össze: M. M. egy görög étteremben két fogás között táncol, mondjuk, szirtakit vagy tszámikoszt, a kertben, lámpa alatt, rózsabokor tövénél gyík vadászik. (Nem ül rá!) Telehold van, ha ez kell."
Dezsőnek a hatvanadikra
Egy vers ha jönne, Önhöz küldeném,
kedves Maestro. Hatvan, ennyi volna?
Nem sok, ha nézem: páratlan mivolta
hány volttal ég költészetünk egén!
És lesszel is, nemdebár? Lesz szives
szívni e rossz világ kínos lehét még.
Homok pereg, hétköznapokra hétvég,
ön átszitálja s ez javunkra lesz.
Sovány vigasz? vögösz? vagasz? vugusz?
Fogytán a kedve, kedves géniusz?
A Múzsa (vagy mi) rám szól: Hé, ma ezt ródd:
Isten, ha vagy, ha nem, imám azért esd:
jobb kedvben éltesd
e jó Maestrót.
1998. december 8.
Gombadal*
Hív az erdőn a gomba,
boldog ott leszek nyomba,
hogyha jössz velem, pláne,
csak ne mondd azt, hogy „á, ne".
A rizike, a tinoru, a csiperke
belopta magát a szivembe.
Szarvasgomba, őzlábgomba,
gyere, te bomba nő,
ott essünk szerelembe gyorsan,
ahol a gomba nő.
Gomba, gomba, gom, gomba,
gomba, gomba, gom, gomba,
gomba, gomba, gom, gomba,
gomba, gomba, gom, gom.
Na de azért azt mondom, hogy vigyázat!
Az ember itt csak egyszer hibázhat.
Párduc pereszke, nagy döggomba,
légyölő galóca -
megkóstolod, és végsőt lobban
életed kanóca.
Jobb a gomba, mint bármi,
csak nagyon kell vigyázni.
Gomba, gomba, gom, básszunk!
Majd nagyon vigyázunk.
2002. november 19.
*Bognár Róbert rendelésére, egy Nyíregyházára tervezett, füstbe ment színdarabból, javítva, átdolgozva Lator László 75. születésnapjára
Beszédek 1-4
1
...és Cerberus csak ül
és bámul kétkedőn,
hat szem pislog egyszerre
a három fejtetőn,
morog, hogy rossz a klíma,
a bejárat fagyos,
és huzatot kap egyszer,
és szörnyen zavaros
parancsok jönnek néha,
hogy kivételt tegyen,
de énrám nincs még szózat,
és fáradt... mi legyen!?
mi volna, hogyha máskor,
ha holnap este újra...
fontos, hogy széjjeltépjen?
mért pont erre az útra
vállalkoztam? A mélyben,
ami mögötte áll
minden sarokban ott fáj,
ott görnyed a halál.
Hát engem ez nem hat meg! Palackozott szilvánit hoztam, vagy: hoztam volna, ha kicsit is barátibb, és nem így, gyanakodva... De mindegy már, megyek.
Ismeri Ön Platónt?
Bölcs Ön? Tud járni tűzön?
Nem fél, ha ezer árnyék
gyötrelmét lebetűzöm?
Nos, tudja, mit se számít!
Menjen, ha úgy kívánja!,
a védtelen szívét
sötét titkokra tárja,
csak menjen, lám, a jóság,
mellyel én Önt fogadtam,
semmit sem jelent Önnek...
S hogy sírva nem fakadtam, kevéske kellett hozzá.
2
Mindent tudok, mi mögötte lehet. A félelmetes öreg, nagy hegyek nyögnek; és sziklák törnek le a mélybe, súlyos, végzetes, rút sebektől égve vonaglik a part, porlad a homok, s a tengerből irdatlan lábnyomok közelednek... De végül: az üvöltés szűnik, nem reszket, reng tovább a föld, és a habok, a habok fortyogása nyomtalan múlik el. Elhallgat szörnyű szája a sok száz árnyalaknak, akik ruhámba kapnak, akik vádolva, hajtva fehér ruhámba kaptak...
Mi hát ez a vidék?
3
No, megjárta? Hogy tetszett?
Mit várt? Milyennek élte?
Van-e valami onnan,
valami a zsebébe?
A gránátalma ága
súrolta fel a lábát?
Vagy fúriákkal fürdött?
Hát ne tátsa a száját
ilyen mélán, barátom!
Meséljen! Lökd az infót -
olyan sok áldozat közt
egy szép, üdítő színfolt,
az vagy nekem...*
Ne tegezz!, ne tegezz, mert Egyfejűvé teszlek!, és Csukás István-félék gyerekmesékbe vesznek!, és szagolhatsz virágot és söpörhetsz utat, csupa jóság leszel!, s egy sárkány nem ugat - vigyázz, hogy mit beszélsz!, veszélyes kedvem támadt!
Még őneki áll feljebb!
Hallgass, te balga állat!
4
És ennyiben maradtunk. Nem volt az fürge jószág, az elméje, a lába... A láncra vert gyarlóság fogcsikorgatva várja, hogy elékerüljek újra, egy könnyű vacsorára. És hogy még mindig élek - hát roppantul csodálja.
*mint testnek a...
Az ujjak mindent tudnak
Hogy végre kinyögtétek, nem vagyok jó semmire,
De én addigra már teljesen el voltam szállva
Magamtól. A földet érés finoman szólva el lett tolva az
Időben, pedig éppen ideje lett volna. Hogy véletle-
Nül se bukjak le fiatalon elkövetett vallási lázba
Merülésemmel, vagy a későbbiekben bekövetkezett fantasz-
Tikus anorexia-bulímia-idegösszeomlás trilógiával,
Meg hogy nem voltam képes kivédeni az ellenem
Irányuló susmust, és megadtam magam, hagytam, hogy
Körülöttem megnyíljon egy szakadék, épüljön egy saját fal,
És jó másfél esztendőt aláhúzzon az életem-
Ből, és el tudtam fogadni, hogy ne én legyek, aki alkot.
A mai napig nehéz a falon áthallani, és egyáltalán bevallani,
Vagy csak úgy vallani, akármiről. Esetleg, hogy végre
Azt hittem, minden el van felejtve, és egoista szabadon
Lehetek, és beképzelt és exhibicionista és mást ki-
Használó és yuppie és hippi, spirituelle és kurva, beleférve
A renegáttól a VIP-ig minden keretbe és sablon-
Ba; és rohangáltam közöttetek, egyre produkál-
Tam magam (hogy viseltetek el?), feleseltem, azonnal
Ítélkeztem, és élet-halál kérdésnek tartottam a sok hülye-
Séget, mert betöltötték a napjaim. És amikor már
El is tudtam nagyszerűségemet hitetni magammal,
Ti váratlanul arcomba vágjátok: „emlékezz a semmire!"
Most nem lehet
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt...
Neveljétek középszerűre a saját gyerekeiteket,
De az én családomról tessék leszállni! Még
Emlékszem arra a sok sunyiságra, amikor
Apa kórházban volt.
Pótcselekvések helyett pörögjetek fel valakiért, és győzzétek
Meg magatokat, létezik. Másik megváltást választva,
Jajaitokat hallgatva, zsinórt tekergetve a telefon túloldalán,
Az én leszek.
De azért mondjátok, hogy ti is találtatok valamiféle istent,
Mert Bono elment Afrikába, vagy mert nyílt az a bolt „tibetes"
Könyvekkel, vagy valami szívhez szólót tanultatok, úgyhogy már
Nem tévedhettek el.
Szaladnék mellettetek, de ez az állandó szívdobogás, hinnék
Veletek, de a kérdőjelek egyedül kicsücsülnek mondataim
Végére, imádnék valakit én-telenül, mint ti, de az, akit
Lehetett, hova lett?
Harcolnék az oldalatokon, de tudom, hogy rég győztetek,
Kitárnám a szívemet, mint ti, de félek a veszteségtől,
Aludhatnék veletek összebújva, de ti már soha
Nem melegíthettek fel.
Vak vezet...
Hazafelé döcögünk a trolin, Gyula is az Astoriáig
Jön. Mesél egy csomó mindent, hogy megrendelte
Az új számítógépét, és úgy tűnik, a Katit
Nem mozgatta meg túlzottan a költeménye
(Bár szerintem először írtak neki). Milyen elszánt volt:
Éjjel kettőkor felhívott, beolvasta, javítgatta a
Sorokat, és megkérdezett, mielőtt hozzátákolt
Volna egy újabb metaforát. És mintha va-
Laki izomból tarkón vágna hirtelen, de
Nem tudom átgondolni. Gyula folytatja: feszültségei
Támadtak, még az az illető is félreértette,
Akinek elmagyarázta, közönye nem neki
Szól. És a homlokom odacsapódik az
Ablaküveghez, és a lábaimból elillan a vér.
Ki segít felállni? Nekünk felállni? As-
Toria - így a sofőr. De válaszait visszatartja a tér.
Költő 1993-2001 között
Egyszer húszéves voltam, érett, mint a gránátalma
és csillogó, mint a mennyegzői cukorüvegpohár.
Egyszer Rimbaud-t magoltam, és elhatároztam,
hogy szövetségre lépek a Gonosszal.
Egyszer húszéves voltam, nem hajtott egyéb,
egy beteges pompon-girl skizo-nimfomániája,
a siker és az álmodozás, a reklámszakma,
a legnagyobb önmutogatás, a valóságszenya íze,
Amerika hangja, a posztkommunizmus és a MÁK.
Egyszer húszéves voltam, cinikus actor of art
(Szentkútival a Limóban - titokban - élvezetes volt);
egyszer elfogyott az életkedvem, lenyomott
a depresszió, hátra fejest a sárga betonpalánkra,
a XANAX undorító, egy délután azért kellemes volt
végigheveredni, úszni a Benczúr-kert gyerekszem-
pocsolyájában, akkor rádöbbentem, hogy homokozólapátnak
kéne lennem, Jézus, de jó lenne, ha homokozólapát lehetnék,
sóhajtottam, s meditálni kezdtem, Ki Buddha? kérdezte a
tanítvány, Szezámmagos Pogácsa, Ki Buddha? kérdezte máskor,
Seggtörlőpapír, szarnom kellett, aztán csak úgy, mint Tandori
Bécsben, vajon összeszorított seggel eljutok a Dunáig?
csak ne lenne ilyen kibaszott meleg, ti meg a faszér' bámultok!
nem láttatok még fehérek közt egy európait?
vajon összeszorított seggel eljutok a Dunáig,
hogy nagy költő lehessen belőlem? jó lenne most valami
zenét hallgatni, vagy videózni, vagy a kígyómérgemet
birizgálni a takarón, fiúk, ez a gyerek, nincsen gyerekszaga,
persze, mert ebből lesz a gyerek, nem azt mondtad, hogy ez a
gyerek? higgyétek már el, a bátyám mondta, ebből lesz a gyerek,
hát lehet, hogy te ebből lettél, de én nem, az biztos, jó hely
ez a játszótér, kurva sokat lehet itt tanulni, aztán hazamegyek,
Marcival bugáztunk kólát, mert kurva meleg van, verset kellene
tanulni, a faszomnak van kedve, A lírikus epilógja egész jó,
nagyon igaz ez a vers, mindegyik erről szól, thelibebaszta
a themát, Nietzschét is olvastam (Emberi, túlságosan is emberi),
a fürdőkádba kurva jó, meg rá lehetett aplikálni a tükörre,
megborotválkoztam, mint abban a Déri-elégiában, valahogy,
kicsit vizes lett, amúgy is iszonyú tömény, nem t'om, hogy
írhatta meg, aztán elvittem vonatozni, de inkább egy pinát
stíröltem, elaludt a barátnője vállán, a hajára, az arcára
sütött a nap, egész bepirosodott tőle, vagy megérezte, hogy
ennyire kuksolok a minije alá, és azért pirult el,
ilyenkor nagyon intenzív hullámokat bocsátok ki,
elme-impulzusokat, ölni is tudnék, puhára izzadtam a könyvet,
meg a nap is meghajlította, nem nekem való,
kurva meleg van, kánikula, hőség, forróság, kutyameleg,
dobbanás, karnissárga volt a Nyugati, kivikszolta papucs-
nap-apám... a csöviket is felszipuzhatta volna egy ekkora
munka közben, van pénzem, de neked nem adok,
Harminchárom fok, én harminchét vagyok, én győztem,
BI-BI-BI-BI-BEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!
Ingem két viszonya*
Szőttek és varrtak. Csuklóimon, derekam körül, nyakam
egy helyütt foszlott gallérján kék hímzés, le egész a hasamig.
Csípőmön éjszakák holdja, csésze vézna csorbulása. Zokogok,
mint kicsiny gyerek, éjjel kint felejtettetek. Windurudei,
windurudei. Reggel, fogasra akasztva szépen beemeltek,
fellógattak, vassal-gőzben megforgattak, vasra-csőre
akasztottak. Windurudei, windurudei. Álló nap a csövön
hagytak, estére megállapodtak. Este megint meleg testre,
feszültem a lánymellekre. Windurudei, windurudei.
Emlékszem, az elmúlt tél derekán, mintha január
tizenhetedikén vagy tizenötödikén hasonló történetek
kötötték volna le figyelmemet, működésbe hozva tizenhárom
éves képzelőerőm csapjait: a szomszéd sárga udvarán,
de az is lehet, hogy akkor még a mi udvarunkon egy
kint felejtett fehér női hálóing csattogott kifeszítve.
A dolog nem ezért ragadt meg emlékezetemben, sokkal
érdekfeszítőbb volt az a vigasztalhatatlan hajlongás,
amivel a mellette magasodó diófa igyekezett őt megérinteni.
A kötél arra az ágra volt csomózva, amelyikkel a fa
elkeseredetten próbálkozott szívdobbanásnyi szünetekkel
megint és megint az ing után nyúlni. De mindahányszor,
amikor kinyújtotta végtagját, a feszülő kötél meglazult,
és megereszkedett az ing tömege alatt. Az ág és a kis ruha
egész reggelig ugyanabból a távolságból bámulta szíve választottját.
*Christian Morgenstern (1871-1914) után.
Ötven felé
Az első, amit öt hetero ujjam
súg, miután borostás exállamra
simítom: címlaplány már nem leszek.
A szemcsés, bizsergető szőrtüsző,
a fenyegetve serkedő zúzalék
beburítja elmém - főt s kocsonyát
kínálok majd a földnek, perselyes
szájú föld alatti fermentumoknak.
Állam állaga egy molluszka hátát,
vagy egy lágy, kora reggeli kenyérbél
vagy egy párnás női ágyékkalács
dombját idézi mellső végtagomra -
mutatóujjam s hüvelykem gerincén
meg-meglovagoltatom kistokámat,
rezegtetem, mint éles csobbanáskor
nyaklebernyegét egy vártamadár.
Tudom, csak merevített félreérzés
az örökélet. Egyre súlyosabb,
fehér cserépre égett (bárha egykor
tűzálló) tagjaink mind füstösebb,
légiesebb álmok csipetjeit
szaggatják híg feketelevesünkbe.
Ha jó a húzás, akár hetvenig
lehelled a titán-dioxidot.
Hajhagymád tövében, artériáid
csörgő árterében csípős, maró
kudarcok gyülekeznek. Majd ahogy
mind foghatóbb ötleteket terel
s temet el forgásod: műhold szemekkel
szegeződsz arra a felhő alakra,
aki lehettél volna, kit csupán
ősszel hitt dolgok testesítenek meg.
Milyen hihetetlen
Most, nyolcvanhárom esztendős korában
félszegen hordja fedőtollait:
orra hámló koriandergyökér,
füle gyűrött, roskadt fügegerezd,
szeme már csak sötétben olvad
láthatóvá, horpadt szájszegletében
egy feltűzött pillangó rebbenéseit
sejtik azok, akik egykor szerették.
Reszkető keze korábban Káin
döfését másolta. És fájdalom volt
a félelem - szeme elé kerültél
kis bocsánatos bűnöd farvizében,
s ő fenyített. És ki megtanult
félni gyerekként, aránytalanul
rettegve semmiségekért, az a
másvilágon is rettegni fog ettől
a világtól, befejezetlenül.
Milyen hihetetlen: mi ennek a
muzeális leheletnek, öreg
zubbonyarcnak, hanyatló zsarnoknak
egykori fenyegetéseitől
lettünk ilyen gyávák s kegyetlenek.
Csak bocsánatunk tudja, mit akar,
csak a bocsánat változtatja meg
szárazra vetett pályánk s kiskorunkat.
Meríthetsz majd encián ragyogásból,
behegedt hitből, darázs szerelemből:
egyetlen szurokcsepp íze a poklot
tolja eléd: máris összekeverted
őrzőangyalod árnyát a reménnyel.
Még a könnyűséged is súly hevíti.
Mint keserű mézből a kanalat,
úgy húzod ki magad a múltból.