Horányi Özsébbel beszélget Bugyinszki György
- A Pax Romana egyesület a haladó magyar katolikus értelmiségieket tömöríti. Mit jelent a haladó jelző ebben a szövegkörnyezetben?
- Mi sohasem használtuk ezt a megjelölést, és nem is tartom szerencsésnek. Abban a keresztény közéleti közegben, amelyben a Magyar Pax Romana megjelenik, a „haladó" jelző nem szokványos. Inkább a politikai mozgolódások szótárába tartozik, a keresztény közéletiségről másként gondolkozunk. De azért érteni vélem, mire gondol. Az a tanítás vagy tudáskészlet, amit kereszténységnek mondanak, és az ezekre épülő intézményrendszer annak ellenére, hogy az egy-ház kifejezés ezt sugallná, valójában nem monolitikusan egységes, éppen ellenkezőleg, igen bonyolult és változatos. Miután az egyház benne él a társadalomban, tevékenységének szükségképpen van társadalmi megjelenése. Ennek a megjelenésnek egy nagyon jellegzetes oldalát szokták értékközvetítésnek nevezni. Nem biztos ugyanakkor, hogy az egyháznak ez az alapfeladata, sőt biztos, hogy nem. Ha mármost azt nézzük, hogy milyen típusú értékeket közvetít a kereszténység, azon belül is a magyar katolikus egyház a magyar társadalomnak, akkor mondhatjuk azt, hogy a Magyar Pax Romana egyebek közt azt reméli, hogy a magyar katolikus egyház előbb-utóbb karakteresebben jelenik meg a magyar társadalom számára, a mostaninál határozottabban mutatja meg saját értékeit, és mindezt úgy, hogy értékeit nemcsak az egyház tagjai számára teszi vonzóvá, de a társadalom valamennyi tagja számára is, legfőképpen pedig úgy mutatja be ezeket az értékeket, hogy kitűnjék, nem valami halott dologról van szó, éppen ellenkezőleg, a társadalom és a társadalom tagjainak mai problémáihoz képes megoldási ajánlatokkal szolgálni. Vagyis azt reméljük, hogy a kereszténység az európai kulturális hagyománynak nemcsak az a része, ami előtt tisztelettel fejet lehet hajtanunk, de egyébként semmi dolgunk vele, mert összes napi problémánk másról szól, hanem az a része is, ami jelen tud lenni napi problémáink megoldása közben, és nélküle nemcsak szegényebbek volnánk, de sokkal több és nagyobb erőfeszítést igényelnének problémamegoldásaink. A Magyar Pax Romana úgy látja, hogy a katolikus egyház és általában a kereszténység seregnyi olyan tudást, értéket, viselkedésmintát tud felkínálni a jelen magyar társadalma számára, amely aktuális kérdésekben, kihívásokban valódi megoldási ajánlatot, alternatívát jelenthet. Ha ezt érti haladó felfogáson, akkor elfogadom a minősítést, csak ezt a világnak ezen az oldalán nem így szokták mondani.
- Amikor arról beszél, hogy a katolikus egyházat afelé szeretnék nógatni, hogy jelenközpontúbb módon gondolkozzon, akkor ezt a gyakorlatban hogyan kell elképzelnünk? Milyen intézményi viszony van a Magyar Pax Romana és a magyar katolikus egyház hivatalos vezetése között? Egyáltalán, fogékonyak az Önök intelmeire?
- Intelmekről természetesen szó nem lehet, amint ez egy elefánt és egy hangya viszonylatában is nevetséges volna. Inkább figyelemfelkeltésről, értelmiségi érvelésről beszélhetünk, vagy éppen arról, hogy törekszünk ráirányítani olyan kérdésekre, esetleg megoldásokra a figyelmet, amelyekre - véleményünk szerint - az egyház vagy - a sokszínűségre gondolva - valamely része talán nem vagy még nem fordított elegendő figyelmet. A Magyar Pax Romana értelmiségi mozgalom, ezért az érvelés, a figyelemfelkeltés az adekvát megnyilvánulás, de ha ennél tovább akarna menni, és például valamely új megállapításáról azt állítaná, hogy az része a katolikus tanításnak, akkor túllépne illetékességén, hiszen ennek felismerése - mondjuk így - az egyház egészének képessége (deklarációja pedig azoknak, akik az egyház nevében szólhatnak). Ne felejtsük el egyébként azt se, hogy a Pax Romana nemzetközi mozgalom, amely nem mindenhol azonos formában működik, hisz alkalmazkodnia kell a helyi viszonyokhoz és szokásokhoz. A nemzetközi Pax Romana egyike annak a néhány civil szervezetnek, amelyeket a római szentszék, a katolikus egyház központja mint katolikus civil, tehát nem papokból álló, laikus szervezetet elismer. A nemzetközi Pax Romanának egyébként van pozíciója az ENSZ-ben is. 1947 és 1991 között Magyarországon a Pax Romana hivatalosan nem volt jelen. 1991-ben az emigrációban működő magyar Pax Romana-tagok, akik Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom néven Németországban vannak bejegyezve, elérkezettnek látták az időt, hogy tevékenységüket áthelyezzék Magyarországra, mert a társadalmi-politikai viszonyok úgy alakultak, hogy már nem kellett tartaniuk semmiféle korlátozástól. 1992-ben a magyar egyesületi törvény értelmében civil szervezetként jegyezték be a szervezetet. Egyházi kapcsolatait tekintve olyan laikus szervezet, amely „egyháziasan" működik, ennek következtében használhatja a katolikus jelzőt. Ebből következik a viszonyunk: nem vagyunk része a magyar katolikus egyház szervezetének, mint mondjuk egy plébánia vagy a Magyar Karitász szeretetszolgálat, de szoros kapcsolatokat tartunk fenn vele.
- Ez a kapcsolat formális része, de hogy jelenik meg mindez a gyakorlatban? Rendszeresen találkoznak az egyház vezetőivel?
- A magyar katolikus egyház nem egészen alaptalanul, de azért a tényleges helyzettől eltérően mindig egységes, homogén szervezetként jelenik meg a magyar társadalom számára. Azért mondom, hogy nem alaptalanul, mert a magyar katolikus egyház mindenkori vezetése törekszik is rá, hogy ez így legyen. Ténylegesen azonban más a helyzet. A magyar katolikus egyház eléggé színes társaság. Kisebb-nagyobb, látható és kevésbé látható „foltokból" áll össze. A területi alapon szerveződő formális egységek (plébániák, egyházmegyék, érsekségek) mellett vannak például a szerzetesrendek, amelyeknek a tevékenysége egészen más alapokon nyugszik. A katolikus egyház részt vesz továbbá - és ez ismét csak másféle módon való szervezettséget jelent - a magyar közoktatásban is; vannak óvodák, általános iskolák, gimnáziumok és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem - nem beszélhetünk tehát egyetlen tagolatlan tömbről. De nemcsak szervezeti értelemben igaz ez: számtalan olyan lelkiségi mozgalom is működik az egyházon belül a magukat karizmatikusoknak nevezőktől a Nyolc Boldogság közösségéig, amelyeknek a lényege éppen az egymástól való különbözés. Plébániákon belül is léteznek sokszor olyan csoportok, amelyeket régebben nem kevés politikai felhanggal bázisközösségeknek neveztek. Ezek majdhogynem informális csoportok, amelyek programokat, beszélgetéseket szerveznek. Ebből következik, hogy a Pax Romana viszonya a katolikus egyházhoz is összetettebb annál, mintsem hogy egyetlen mondattal jellemezhető legyen. Vannak olyan részek, amelyekkel nincsen semmiféle kapcsolat, és vannak olyanok, amelyekkel rendszeres és rendezett a viszony, egyesekkel pedig kifejezetten szoros a kapcsolat. Azokkal a csoportosulásokkal, amelyek jobban illeszkednek a Pax Romana gondolatiságához, vagyis a mind hatékonyabb társadalmi jelenlét kívánalmához, szorosabb az együttműködés. Vannak persze olyanok is, amelyek vitatják a miénkhez hasonló kezdeményezések létjogosultságát, és azt vallják, hogy a keresztények jól megvannak egymás között is.
- Milyen konkrét társadalmi ügyekben tartja hasznosnak a keresztényi gondolatiság hagyományát mint fogódzót a problémamegoldásban?
- Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar társadalom számára a jelen legnagyobb kihívása az Európai Unióhoz való csatlakozás és az unióban való részvétel. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, nem vagyunk felkészülve mindarra, ami ezzel jár és még majd járni fog. A probléma lényege, hogy az ország az elmúlt ötven-nyolcvan évben, de bizonyos értelemben a török hódoltság óta kiesett az európai vérkeringés fő áramából. A Magyarországon manapság meghonosodottnak tekinthető szokások, viselkedések, gondolkodásmódok egy része bizonyos értelemben nem eurokonform. Földrajzilag Európában vagyunk ugyan, de hagyományainkat tekintve nem egészen. 2000-ben és 2002-ben egy-egy ökumenikus konferencián vitattuk meg az ezzel kapcsolatos helyzetet és teendőket. Azt vizsgáltuk, hogy a zsidó-keresztény hagyomány, illetőleg a magyarországi egyházak milyen tudásokat, tapasztalatokat tudnak felkínálni az integráció kapcsán felmerülő problémák és kihívások megoldásához. A konferenciák anyaga könyv formájában is megjelent, illetőleg meg fog jelenni. Amikor azt mondjuk tehát, hogy az egyháznak képesnek kell lennie válaszokat adni a ma emberének problémáira, akkor nem egyszerűen arról beszélünk, hogy vonzóbbá kell tenni az egyházat a magyar társadalom számára. Sokkal inkább arról, hogy a velünk élő keresztény mentalitásokból ötleteket és történetileg is kipróbált tapasztalatokat lehet szerezni mai problémáink megoldásához.
- Európa lakossága a legkevésbé vallásos a világon. Valóban a keresztény értékrend az a gerinc, amire fel kellene fűzzük a teendőink sorát, ha meg akarjuk ismét találni a helyünket Európában?
- Ha a kérdésében udvariasan, de kimondatlanul azt firtatja, hogy vajon keresztény Magyarországban gondolkodom-e, akkor erre azt kell mondanom, hogy ez ebben a tekintetben indifferens. Politikailag bizonyosan nem tartozik a realitások közé, és nem vagyok biztos benne, hogy valaha is lett volna rá lehetőség egyáltalán. Jelszóként, főként másoktól megkülönböztető és így társadalmilag kirekesztő módon hangoztatva igen, de józanul átgondolva nem. Én nem is erről beszélek. A kereszténységnek - nagyon elnagyoltan fogalmazva - a mai világban két nem teljesen elválasztható, de mégiscsak különálló értelme van. Az egyik a vallásos, konfesszionális értelem, a másik a nem vallásként való megjelenése. Amikor arról beszélek, hogy a keresztény tanítás értékek, tudások felkínálójaként tud megjelenni a társadalmi nyilvánosságban, akkor erre a második értelemre gondolok. A kereszténységnek valóban lehet célja az is, hogy mind több vallásos ember legyen a világban, de mégsem ez a lényege. Hogy egy konkrétumot említsek, a már szóba került konferenciákon azt elemeztük, hogy milyen katolikus tapasztalat van arra nézve, hogyan kell a helyi sajátosságokat, ha tetszik, a nemzeti identitást megőrizni egy nemzetközi organizációban. A katolikus egyház amióta csak létezik, nemzetek feletti szervezetként működik úgy, hogy az egyes országok helyi egyházai kisebb-nagyobb mértékben különböznek egymástól. A lokális identitás tehát megmarad, miközben az egész egyetlen hatalmas egységként működik. Ez mintaként szolgálhat rá, hogyan érdemes vagy hogyan nem érdemes gondolkozni az európai uniós csatlakozással kapcsolatban Magyarország szerepéről. Rengeteg tapasztalata halmozódott fel erről az egyháznak. Vagy vegyük például a reformátusokat! Rájuk az jellemző, hogy ha valahol megjelennek, ott kisebbségben vannak és tömbökben élnek, ellentétben például a zsidósággal, akik diaszpórában. Arra is van tapasztalat tehát, hogyan kell identitást őrizni egy tömbben élő kisebbségként, és így tovább.
- Impozáns analógia, hogy a katolikus egyház működési tapasztalatai mintaként szolgálhatnak az unióba való beilleszkedésbe...
- Ezt nemcsak én mondom, ezt maga az unió mondja, amikor alapfilozófiájában figyelemmel van a katolikus egyház évezredes tapasztalataira.
- A keresztény hagyomány helyéről és szerepéről viszont az unióban - például a készülő uniós alkotmány kapcsán is - nagy viták vannak.
- Az egy más kérdés, én most csak az unión belüli közigazgatási szervezetről beszélek.
- Nem hatalmas különbség mégis, hogy miközben a katolikus egyház transznacionális szervezetét a közös értékrend és a szigorú hierarchia tartja össze, az Európai Unióban sokkal nagyobb a szabadság és éppen az értékpluralizmus a fő szerveződési elv?
- A rengeteg hasonlóság mellett persze lényeges különbségek is vannak. Ugyanakkor - ha már említette - az unió közigazgatási szervezete vagy akár a jogrendje is meglehetősen hierarchizált, a katolikus egyház pedig nem kizárólag a tekintély elve alapján szerveződik. A szerzetesek például minden értelemben részei a katolikus egyháznak, mégis kívül vannak mindenféle hierarchián. A katolikus egyház kétezer éves története sok mindenre példa, egy dologra azonban biztos nem: hogy állandó, hogy folyamatosan egyféle lenne. Amikor a hierarchikus struktúrára egyes magukat progresszívnek tartó erők azt mondják, hogy ez a demokratizmus gátja, akkor éppen azt felejtik el, hogy a rendszer folyamatos változásban van. Évszázadokon át sokkal kevésbé, máskor meg lényegesen erőteljesebben volt jelen a katolikus egyházban a hierarchia mint szervezőelv. Ezt vizsgálva számunkra az lehet tanulságos, hogy mikor mi és mily mértékben problémamegoldó, például a döntési mechanizmusokat tekintve; hogyan történnek ma a döntések a katolikus egyházban. Látszólag úgy, hogy legfelül eldöntenek valamit, és ez kötelező érvénnyel „lecsurog" a legalsó szintekig. Pedig rengeteg más típusú döntési lánc is van még emellett. Ezek aránya aszerint alakul, hogy egy adott döntés szempontjából a szervezet természetes tehetetlenségét is figyelembe véve melyik mechanizmus tűnik leghatékonyabbnak az adott kérdésben és társadalmi környezetben.
- A keresztényi értékek háttérbe szorulását leggyakrabban a modernizáció elkerülhetetlen következményeként magyarázzák. Vagyis hogy az egyén önkiteljesítésének az útjában áll minden olyan normarendszer, amely korlátozza a szabadságot.
- Ha valaki az önkiteljesítésen szabadosságot ért, akkor bizonyosan beleütközhet ebbe a határozott, saját önazonosságával is törődő „társaságba". Ugyanakkor szerintem nem ez a szabadosság a helyes nézőpont az egyházak mai helyzetének értelmezésekor. Szokás mondani, hogy a szabadság nem a kötöttségektől való mentességet, a valamitől való szabadságot jelenti, hanem a valamire való szabadságot, azt, hogy szabadságomban áll valamit (a jót, az előremozdítót - és így tovább - is) megtenni: bár nem csak ezt... Nem hiszem, hogy a szekularizáció a modernitás következménye lenne, inkább - egy bizonyos értelemben - úgy látom, hogy az okozati viszony éppen fordított, vagyis a modernitásra tekinthetünk úgy is, mint a szekularizáció kiteljesedésére. Művelődéstörténészek szerint pedig éppen a kereszténység megjelenésével indult el a szekularizáció folyamata. A kereszténység hosszú évszázadokig azzal volt elfoglalva, és bizonyos értelemben még ma is, hogy különbséget tegyen a között, amihez köze van, és a között, amihez nincs. Vagyis hogy fűből-fából, bokorból kiűzze a szellemeket, és megtalálja azokat a helyeket, ahol imádhatjuk Istent. Vagyis elválasztotta a szentet a nem szenttől. Ez utóbbi szférát nevezzük ma szekularizált, vallástalanított világnak.
- A tizenkilencedik században az egyházak - az ébredező baloldali, munkásosztályt képviselő csoportok megjelenésére válaszként - egyfajta szociális fordulatot hajtottak végre tanításaikban. Manapság legélesebben emberi jogi kérdésekben áll szemben egymással az egyház és a társadalom, gondoljunk csak az abortuszra vagy a homoszexuálisok kérdésére. Nem lenne időszerű és szükséges a keresztényi tanokat egyfajta emberi jogi szempontból átfogalmazni, vagy ha úgy tetszik: a szociális fordulat után egy liberális fordulatot végrehajtani?
- Ha például II. János Pál újévi üzenetét tekintjük, alighanem nyitott kapukat dönget a kérdés. Egyébként való igaz, hogy a tizenkilencedik század második felétől kezdve jelentek meg olyan pápai nyilatkozatok és más dokumentumok, amelyek utóbb keresztény társadalmi tanítás címén rendeződtek egybe, noha a bennük megfogalmazódó gondolatok valójában nem alkotnak szisztematikus egységet, és javarészt biblikus alapú keresztény tanítások aktuális kérdésekre alkalmazva. Egyetértek azzal, hogy ezek egy bizonyos értelemben a munkásmozgalmi szerveződésekre válaszul jelentek meg, de azzal már nem, hogy fordulatról lett volna szó. Inkább úgy látom, hogy a katolikus egyház felismerte: saját világképe és gondolkodásmódja érvényes olyan területeken is, ahol korábban ezeket nem tartotta fontosnak kifejteni. Nem az történt tehát, hogy új problémákról látta be, hogy velük kapcsolatban neki is van feladata, csupán a kereszténységből következő életviteli elvek és viselkedésminták alkalmazási terepei bővültek ki. A szociális tanításnak az első intézményes vetülete egyébként a keresztény szakszervezetek megjelenése volt Európa sok országában. A II. Vatikáni Zsinat egyik vezető teológusa, Karl Rahner fejtette ki, hogy ha úgy gondolkozik a katolikus egyház az emberekről, mint szükségképpen társadalomban élő, szociális lényekről, akkor a társadalomhoz való kapcsolódás nem alkalmi, hanem szisztematikus viszony kell hogy legyen. Vagy másképpen: a társadalmi struktúra olyan önálló entitás, amelyre korábban nem fordítottak figyelmet, minthogy a keresztény tradíció a személyt lényegileg izolált individuumként tekintette. A társadalmi tanítás nem egyszerű kiterjesztése a tradicionális tanításnak, vagyis nem csupán a cselekvési kontextus kiszélesítése, hanem egy olyan önálló entitás fokozatos bevonása a teológiai és morális reflexiókba, amely korában nem volt ott.
- Ez a közösségben élő egyén mint megcélozandó ágens viszont napjainkra már olyannyira megváltozott a maga individualista megfontolásaival, tekintély- és intézményellenességével, hogy érdemes lenne egy minőségileg újfajta entitásként kezelni...
- Ezt én nem látom ilyen élesen. Posztmodern címen valóban születnek ilyen filozófiai értelmezések, de észre kell vennünk, hogy még az ily módon felfogott individuum is életképtelen akkor, ha nem egy közösségen belül alkalmazkodva próbál meg létezni, fizikai, pszichikai, szociális és spirituális értelemben egyaránt. Ha az egyén valóban mindenféle struktúrában való létezéssel járó kötöttséget le akarna vetni magáról, akkor valójában destruktív módon önmaga ellen fordulna. Az etológia vagy a szociobiológia minden tapasztalata ezt érzékelteti. A keresztény emberkép meg egyenesen másként láttat bennünket például a szolidaritás hangsúlyozásával. Az viszont valóságos kérdés, hogy a hierarchikus társadalomszervezésnek vannak-e alternatívái. Az Európai Unió regionális szervezettsége például a pillanatnyi hierarchiákat keresztbe metszi, és egy egészen más típusú társadalomszerveződési modellt vizionál. Ugyanakkor nem igaz, hogy néhány antropológiailag is értelmezhető következményen túl valamiféle kötöttséglevetkezésről vagy -tagadásról volna szó. És ez alapvetőbb annál, mintsem hogy ki keresztény és ki nem.
- A rendszerváltozás után meglepően sokan mondták magukat vallásosnak, azóta viszont folyamatosan csökken ez a szám. Ez sem utal a struktúrákonkívüliség iránti vágy erősödő tendenciájára?
- Ez történetileg egy olyan rövid időszak, hogy a kereszténységgel kapcsolatos mentalitások oldaláról valójában nem is értelmezhető, a jelenségnek sokkal inkább történelmi-politikai okai vannak. Méghozzá főként csetlő-botló okai. Emlékezzünk csak például arra, hogy a keresztény egyházak a rendszerváltozás után mindenekelőtt visszaigényelték régi intézményrendszerüket, elsősorban is a pénzben kifejezhető értékeket. Ez egy tipikus restaurációs törekvés volt még akkor is, ha megfelelő infrastruktúra nélkül csakugyan nehéz hatékony munkát végezni. Szeretném, ha nem lehetne félreérteni azt, amit mondok: azért említek restaurációt, mert nem a jelen feladatokból, illetőleg az aktuális kihívásokból indultak ki, és tartottak igényt az állam gazdasági segítségére a megoldásokhoz, illetőleg a válaszokhoz a korábbi évtizedek ellehetetlenítő eseményei után, hanem egy olyan korábbi időszakhoz való visszatérésben való közreműködést igényeltek az államtól, illetőleg a társadalomtól, amelyhez nem lehet visszatérni (nem lehet zárójelbe tenni évtizedeket). Ennek a fajta visszaigénylésnek az eredménye is csetlő-botló, és az marad még jó ideig: miközben a korábbi vagyon töredékéről van csak szó, a ténylegesen kárpótlásban kapott épületek sokszor olyan leromlott állapotban vannak, hogy helyrehozásuk erőt meghaladó feladat; arról nem is szólva, hogy az egyházaknak mégsem renoválásra (műemlék-felújításra) szól a küldetésük. És ugyanígy csetlettek-botlottak az állampolgárok is sokszor: sokan olyanok is elkezdtek templomba járni, akiknek korábban eszük ágában sem volt. Ez nyilvánvalóan a megváltozott és változó társadalmi viszonyokra volt válasz, és nem érintett konfesszionális dolgokat, így aztán a lelkesedés lassan le is csengett. Egyébként a templomba járók számának alakulásánál (növelésénél, növekedésénél vagy éppen fordítva: csökkenésénél) fontosabbnak tartom a társadalom szempontjából a keresztény értékek folyamatos felmutatását, megjelenítését. Az értékközvetítés egyik lehetséges megnyilvánulási módja például a nyilvánosságban folyó közvitákba való belekapcsolódás. Nem azért volna fontos például a szubszidiaritás mélyen keresztényi elvének érvényesülése mellett érvelni a mai magyarországi társadalmi döntéshozatalok kapcsán, mert a magyar társadalom 70 százaléka meg van keresztelve, hanem mert nagyon jó elvnek látszik, hogy a döntések minél alacsonyabb szinteken szülessenek meg.
- Ön a társadalmi kommunikáció kutatója is egyben. A Magyar Pax Romana munkájában hasznosítja a tudományos belátásait? Egyáltalán hogyan viszonyul egymáshoz keresztényi és értelmiségi mivolta?
- Ez a személyemen túl annak is a kérdése, hogy általában mit tesz a huszonegyedik század elején egy keresztény értelmiségi. A mai rendkívül összetett társadalomról való gondolkodás szakmai felkészültségeket követel. Ma az értelmiségi lét már nem kávézgatás közbeni fecsegésben valósul meg. Keresztény értelmiségiként kötelességemnek tartom, hogy szaktudományos értelemben pontos, adekvát, korszerű legyek. Ugyanakkor a mai társadalom annyira komplexszé vált, hogy iránytű nélkül csak aránytalanul nagyobb társadalmi ráfordítással lehet egyről a kettőre jutni. A Magyar Pax Romana ebben az értelemben az én iránytűm, amit nem lehet ellentétbe állítani a szaktudománnyal, de nem is helyettesítheti azt. Mondok egy példát: ha valaki karácsony táján időt és energiát áldoz rá, hogy a rászorulók kapjanak egy tányér levest, akkor én azt mondom, nagyon fontos dolgot tesz, de értelmiségiként nem azt teszi, ami ma valójában a dolga lenne. A leves válasz a szegénységre, de elégtelen válasz. Rossz a társadalomképe annak, aki úgy véli, ezzel megtette azt, ami keresztényi kötelessége. A keresztény értelmiséginek a rászorulóknak való közvetlen segítés mellett többet kellene azzal foglalkoznia, hogy megoldási javaslatokat, akár például törvénymódosításokat dolgozzon ki. Ma már világosan látszanak például azok a társadalmi pályák, amelyeken a rajta mozgóból hajléktalan válik: a keresztény értelmiséginek az a dolga e tekintetben, hogy elérje ezen pályák módosulásait (de legalábbis hozzásegítsen), s általa azt, hogy hatására kevesebb egy tányér levesre szoruló legyen.
- Ahhoz, hogy egy társadalmi bajt orvosolni lehessen, először helyes diagnózisra van szükség. A társadalomkutatóval szemben követelmény, hogy értéksemleges leírást adjon, egy keresztény szellemiségű értelmiségi viszont értelemszerűen nem így jár el. Összeegyeztethető ez a két attitűd egymással?
- Meggyőződésem, hogy igen. Azt hiszem, hogy az értékmentesség weberi eszményének egy keresztény értelmiségi is megfelel, amikor megkísérel megérteni egy adott helyzetet. Az értelmiségnek azonban a problémák megoldása is feladata (de legalábbis közreműködni benne), sőt morális kötelessége. A beavatkozás, a cselekvés viszont már nem lehet értékmentes. Már csak azért sem, mert mindenre nincsen idő, rangsorolni kell a teendőket, a rendelkezésre álló források véges volta miatt is. E tekintetben a keresztény értelmiségi pozíciója sem más, mint más értelmiségié.
- Vannak olyan társadalmi jelenségek, amelyeknél megítélés kérdése, hogy szükség van-e beavatkozásra, és a tudományos minősítés sem egyértelmű. Azt szokták mondani, hogy egy társadalom fejlettségéről sokban árulkodik, hogy hogyan gondolkozik a kisebbségeiről. Birtalan Balázs, az Öt Kenyér keresztény közösség a homoszexuálisokért vezetője is tagja a Magyar Pax Romanának. Ez arra utal, hogy evidenciának tekintett keresztényi tanokat - amilyen például a homoszexualitás tilalma - is készek újragondolni?
- A helyes szaktudósi figyelemnek ebben a kérdésben arra kell irányulnia, hogy vajon a homoszexuális magatartásforma a személyes életút, a neveltetés következménye-e, vagy genetikailag meghatározott. Ebben a kérdésben nem lehet keresztényi alapon igazságot tenni. Nem mondhatnánk tehát, hogy mi, keresztények úgy gondoljuk, hogy ez neveltetés kérdése, ha az ellenkezője derülne ki a mértékadó vizsgálatokból. A keresztény alapú moralitás kérdését ugyanis csak az ember szabad akaratának területén belüli viselkedésekre lehet értelmesen felvetni. A tiltás pedig ritkán megoldás, mint ahogy a „Ne lopj!" parancsának hangoztatása sem válasz arra a jajra, hogy „éhes vagyok". Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy például a tíz parancs nem érvényes, de arra nem győzhetünk elég figyelmet szentelni, hogy a dolgokat, az eseményeket, a cselekedeteket nem lehet környezetükből kiragadva sem megérteni, sem megítélni. S többnyire nem is egyszerű megmondani, hogy egy megítélendő dolognak mi is a releváns és így figyelembe veendő környezete. Nagy változás következett be a homoszexualitás keresztényi megítélésében, éppen azért, mert kiderült, hogy amit korábban az ítéletalkotás kiindulópontjának tekintettek, a személyes életutat, az megannyi kérdést hagy maga után. Egyébként pedig a bármi okból nehéz élethelyzetben lévőknek segíteni, szolidaritást vállalni velük mélyen keresztény mentalitás, mindenféle erkölcsi megítéléstől függetlenül. A homoszexuális kapcsolatokat az egyház továbbra is ugyanúgy elítéli, mint az elmúlt évszázadokban, de az egyháznak a homoszexuálisokhoz való viszonya minden kétséget kizáróan alapvetően változóban van.
- Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy a legcélszerűbb úgy tekinteni az egyházra, mint a társadalom tükrére...
- Így van. A (magyar) katolikus egyház ugyanúgy része a (magyar) társadalomnak, mint bármely más szervezet. Ennek következtében az egyházon is lehet tanulmányozni az aktuális társadalmi viszonyokat.
- Rengetegen elemezték a katolikus egyház részvételét a tavalyi választási kampányban. Az egyház a jobboldal mellett agitált, noha a baloldali szavazók voltak többségben. Akkor mégiscsak görbe ez a tükör...
- Mint már utaltam rá, a katolikus egyház nem monolitikus egység, hanem nagyon sokszínű képződmény, noha ezek a színek nem mindig látszanak egyforma intenzitással. Ugyanakkor vannak törekvések, hogy kifelé egységesnek tűnjék. Ez történt a tavaszi választásokon is, amikor az egyház úgy mutatta fel magát, mint amely egyöntetűen a - magyarországi értelemben vett - jobboldallal szimpatizál. Az a tény, hogy a társadalom közel háromnegyede keresztény, a választásokon pedig, ha igen csekély mértékben is, a baloldal kerekedett felül, arra utal, hogy a keresztény emberek jelentős hányada nem jobboldali beállítottságú. Ez egyébként elég erős érv annak alátámasztására, hogy a katolikus egyház nem homogén. Egyes részei az egyháznak azonban a nyilvánosság számára láthatatlanok. Például a már említett lelkiségi mozgalmak kifejezetten kerülik a médianyilvánosságot. Miért ne tennék így, ha egyszer így gondolják helyesnek? Ennek azonban az a következménye, hogy amikor a katolikus egyház megszólal, látszólag az ilyen kisebb, láthatatlanabb közösségek nevében is, akkor akár az is előfordulhat, hogy a véleményükkel ellentétes álláspontot képvisel, mondjuk így, nevükben is. A Magyar Katolikus Püspöki Kar tavaszi szerepléséből nem lehet tehát a magyar katolikus egyházba tömörült magyar állampolgárok politikai hovatartozására következtetni. Ez persze felveti a felelősség kérdését, hiszen nem olyannak mutatták a nyilvánosság előtt az egyházat, mint amilyen valójában. Ez azonban nem politikai, hanem morális kérdés.
- Előállhat olyan helyzet, hogy a Magyar Pax Romana egy kifejezetten politikai természetű ügyben megnyilvánuljon?
- A rövid válasz: nem. Ugyanakkor problematikus, hogy mit tekintünk politikai kérdésnek.
- Mondjuk, hogy választási időszakban megszólaljon...
- Biztosan nem, és amíg nekem bármi beleszólásom lesz a szervezet működésébe, ez nem is fog változni. Nem mintha nélkülem nagyon másként alakulna ez: magának a szervezetnek a mentalitása miatt. A mi dolgunk ugyanis egészen más. Nem hiszem, hogy a választási hajrában kellene a következő ciklus társadalompolitikai kérdéseit eldönteni. Egy célként kitűzhető világos társadalomkép kialakítása ciklusokon átívelő feladat, amelynek létrejöttében persze érdekeltnek kell tekintenie magát minden katolikusnak és magának az egyháznak is. Ha ennek a társadalomképnek a kidolgozásában részt vállalnak a keresztények, amely így keresztény jövőképként is tekinthető volna, sok mindent kellene tartalmaznia: pozitív válaszok lehetőségét például azokra a kihívásokra, amelyeket a társadalom támaszt a keresztényekkel szemben; amelyekre a választ a keresztények a társadalomtól várják; amelyek az egyház jövőjével kapcsolatosak és így tovább. Ideális esetben ez a társadalomkép segít, sőt ezek a társadalomképek segítenek abban, hogy a választók el tudják dönteni, kinek a programja áll közelebb az ő mentalitásukhoz. Az utolsó pillanatok kapkodása tipikusan a lusta emberek reakciója. Az értelmiségi munka ezzel szemben nem a kapkodásban érdekelt. A valódi értelmiségi munka hosszú távú és alapos. No meg körültekintő, ami például jelenti azt (a Magyar Pax Romana esetében jelenti is), hogy a legkülönfélébb (szakmai, társadalompolitikai, konfesszionális) nézeteket valló és a társadalomért egyaránt felelősséget érző társainkkal folyamatosan dialógusban kell lennünk.
Horányi Özséb kommunikációkutató, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora, a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi szervezet elnöke.