2002. 11. 12. Hazagondolok. Most sétálnék a Páfrány úton kifelé az erdőbe. A napi, másnapi gyaloglások a St. James’s parkban pótolják is meg nem is, amit elhagytam. Szerettem Magyarországot. Szerettem Budapestet.

2002. 05. 29. Tegnap Bush és Putyin Moszkvában láthatóan kiegyeztek. Washington beengedi az orosz olajóriásokat a civilizált világba. Cserébe Moszkva belemegy az amerikai csapatok tartós közép-ázsiai jelenlétébe és a NATO keleti kiterjesztésébe. A Barátság és az Adria kőolajvezetékek összekapcsolásával megnyílik az út a dalmát olajkikötőn át Amerika, a nagyvilág felé. Emlékszel a moszkvai útjaidra a hetvenes években? Gondoltad volna valaha, hogy a Druzsba KGST-vezetéken orosz multimilliárdosok olaja csorog majd amerikai tankerekbe rajtunk keresztül?

A fönséges padisah még nem döntött. Barátom, M., aki a fényes tekintetűnek és tévedhetetlennek is barátja, udvarának minisztere, mosolygósan arról biztosít, hogy lesz döntés. Ebben nincs kétségem. Könnyen lehet, hogy a szuverén és mindenható Magyar Birodalom útját állja a nagyok megállapodásának. Mindez egyszerre szórakoztató és hátborzongató. Megvan a repülőjegyünk.

2002. 04. 19. Az iskolában a tizenkét éves kokárdások verekednek a tizenkét éves kokárdátlanokkal. Az óvónők megbeszélik egymás közt a gyerekek szüleinek politikai hovatartozását. Már mindenkiről tudom a környezetemben a származását és a hovatartozását.

– Mondd, kérlek, szeretnéd, ha kokárdás orvosod lenne? – kérdezi G.

– Az orvosom kokárdás – válaszolom. – A gyógyszerészünk, a lányom tanárainak többsége, az újságosunk dupla kokárdás.

– Rémes!

– Miért, te kizárólag szociálliberális, idegenszívű emberekkel érintkezel?

– Igen.

– Nem irigyellek.

„Önállóan gondolkozni és önállóan érezni: nincs ma ennél veszedelmesebb. Belül, legbelül elszakítani a kötelékeket, hátat fordítani a kényelmes és megalázó támaszoknak. Ellenállni a belénk nevelt szolgaságvágy démoni csábításának, elutasítani az olcsó eszmei kábítószereket, melyeket szuggesztív, parancsoló mozdulattal nyújtanak az ember felé. Megvesztegetéssel és fenyegetéssel dacolva, hűnek maradni ahhoz, amit ma gúnyos mosollyal intéznek el, és banalitásnak bélyegeznek: a szabadsághoz.” Bálint György írta 1937 tavaszán.

2002. 06. 18. Olvasom, hogy az ifjú hős bemutatta új kormányát. Kormányának tagjai csupa kínai agyagkatona, akit a fönséges császár már életükben elásatott. Az itteni rövid tudósítások szerint a második ciklusban nem lesz lényeges változás. Nothing Has Changed – írja Európa egyik legbefolyásosabb lapja. Csak mi tudjuk, hogy azzal, hogy semmi se változott, minden megváltozott.

2002. 06. 20. Plutarkhoszt olvasom: „Arkhidamosz spártai király egyszer megkérdezte Thuküdidésztől, hogy ki a jobb birkózó kettőjük közül, ő-e vagy Periklész. Thuküdidész így válaszolt a kérdésre: »Ha birkózás közben földhöz vágom, akkor is ő marad felül. Bebizonyítja, hogy nem fektettem két vállra, és elhiteti azokkal is, akik a birkózást végignézték.«”

Vajon nem ugyanígy jár-e el király urunk is? El kell ismerni, hogy merész húzása a szavazatok újraszámolásáról, illetve a választások megismétléséről Periklészre emlékeztet. A társadalom szavazott, de nem látszott. Az ő tömegei látszottak, s ezért elhitték, hogy többen is szavaztak rájuk. Az uralkodó felmondta az 1990 óta fennálló közmegegyezést és az 1989–90-ben megteremtett intézményes rendet. Mivel megtette, megtehette. Megtehette, tehát megtette.

Szívesen elhitetném magammal, hogy a szociálliberális győzelem esetén minden sokkal jobb lenne. Sajnos, aligha. „Themisztoklész csatlakozott egy baráti csoporthoz, s ily módon nem megvetendő védelemhez és hatalomhoz jutott; így történt, hogy mikor valaki a szemére hányta, hogy akkor kormányozza majd jól az athéniakat, ha mindenkivel egyformán és pártatlanul bánik, így szólt: »Soha nem kívánnék úgy ülni a bírói székben, hogy barátaimat előnyben ne részesítsem idegenekkel szemben«.” Nesze neked! De ők legalább nem rémisztgetnek!

2002. 06. 21. P., aki háború utáni francia politikatörténetet ad elő, érdeklődve hallgatja meg a nálunk történteket.

– Érdekes – mondja tökéletes franciaságával –, a Tábornok ugyanígy felrúgta a IV. Köztársaság rendjét 1958-ban. A parlamentáris partocratie-val szemben bevezette a félprezidenciális rendszert. Akkor neves értelmiségiek, a baloldali Sartre és a konzervatív Mauriac egyaránt diktatúrával vádolták.

– André Malraux viszont belépett a kormányba.

– Igen. De emlékezzen Aron-ra, aki már ekkor hűvös semlegességet és függetlenséget tanúsított. Egyként bírálta a IV. Köztársaság tehetetlenségét, és a kezdődő ötödik autokrata jellemzőit. Ma már nehéz megítélni, hogy mi történt volna De Gaulle és az új alkotmányos rend nélkül, de az is igaz, hogy ez vezetett az 1968-as diáklázadáshoz, majd a bukáshoz.

– „A gloire, melyből a sauve qui peut s a merde marad” – írja Lowell.

– Finom.

– Domináns pártrendszer? Szuverenizmus? Ez lenne az átmenet szükségszerűsége?

– Talán igen. Mindenütt így volt a kontinensen. Adenauer ugyancsak autokrata módon kormányzott. Itália? Ellenzék soha nem kerülhetett hatalomra. Görögország, Portugália, Spanyolország diktatúrák, majd jó másfél évtizedig illiberális parlamentarizmusok.

– Nekünk is végig kell járnunk ezt az utat?

Beszélgetésünket csendesen végighallgatta C., a krakkói professzor. Négyszemközt, a kelet-európaiak egymás közti mosolyával ennyit mondott:

– A maguk embere Piłsudski. Dehogy De Gaulle. Ismerjük őket Piłsudskitól Gömbösig, Tudjmantól… Ismerjük fehérben, ismerjük vörösben. Magyarország nem Franciaország. Nekünk nincs módunk csak Párizsban vagy Londonban Raymond Aron módjára viselkedni. Maradjon Sartre vagy legyen Mauriac, kedves uram!

2002. 06. 22. A hatalmas győző két dolgot azonnal végrehajtott. Egyrészt világosan megüzente a maradék ellenzéki gazdasági és szellemi csoportoknak, hogy béketűrésének vége. Meghúzta a választóvonalat: vagy mi, vagy ők. De az „ők” mellett nem lehet dönteni, csak oda lehet kényszerülni. A másik üzenet a sajátjainak szól: aki tudta nélkül moccanni – lopni, beszélni, hatalmat gyakorolni – mer, annak vége. Magyarország kézben van tartva.

2002. 11. 22. La Nausée – írja Sartre. Undor. Undor az embertől mint fiziológiai lénytől, amely ki van téve az idő és a tér pusztító hatásainak. Miért ért el az undor e tavaszon? Kiderült, hogy az ember gondolatainak, eszméinek milyen kicsiny a jelentősége. Csak az anyag, a matéria nyers mozgása és tömege számít. Nem érzések és gondolatok vonzottak egymáshoz, vagy taszítottak egymástól embereket, hanem az anyag, az erő vonzása és taszítása. Az anyagcsata könyörtelensége undorral, szánalommal és szégyennel tölt el. Lemállasztott rólunk, szüleinkről és gyerekeinkről, barátainkról és ellenségeinkről mindent a tömeges döntés vonzása. Sanghajban megpróbáltam átmenni az úton – csak ezer és ezer ember fizikai közelségében, trappolásában tehettem. Immár nem egyedül sétáltam a budai utcákon, hanem hurcoltam magammal együtt érző, együtt lélegző fizikai lényeket és a szembejövő más százezreket.

„»De Gaulle, Malraux, a romantika a hatalmon!« Mi azonban nem tartjuk megnyugtatónak, hogy a romantika összekeveredik a Történelemmel” – olvasom a könyvtárban előkeresett François Mauriac-cikkben, amely 1958. július 5-én jelent meg. „A dráma színre vitele megfélemlít bennünket, amint kiderül, hogy a kulisszahangok valódiak. Már-már úgy éreztük, megnyílik a lábunk alatt az a süllyesztő, amelybe Übü papa belelökte az atyafiakat. Az agyatlanítás már nem mulatságos. Mit tehet a hős az agyatlanítók ellen? Mit tehet az ember egyedül?”

2002. 10. 24. E-mail D.-től. Tegnap leköpték a 301-es parcellában. Azt ordították: hazaáruló, kommunista, ávós. Aki leköpte, szépen ondolált, ősz asszony. Akik kiabáltak, tizenhárom-tizennégy éves fiúk és leányok. D. három évet ült Rákosi, négy évet Kádár börtönében. Együtt voltunk Monoron. Szamizdatolt, aláírt.

– Hiába minden, nincs már értelme semminek. Több reménnyel néztem a jövőbe 1958-ban, a börtönben, mint most – kesergi.

– Ne búsulj – írom vissza –, ülünk még együtt az illegalitásban. Fiatal leszel, lelkendező. Ott ül majd Donáth és Vásárhelyi.

– Nem volt-e ő is közülünk való?

– Ő, ő, ő, mindig csak ő. A nemes és nemzetes blitvai Barutanszki Krisztián, a Kossuth téri győző, a Dísz téri diadalmas mellőlünk, de nem közülünk volt való. Emlékezni semmi értelme. Nemcsak rajtunk, önmagán is végrehajtotta sebészi beavatkozását. Úgy vágta ki belőlünk és önmagából a szabadságot, akár a vakbelet.

– Sterilizációt akartál írni?

– Egy nép, amelynek századonként egyszer jut erkölcsi győzelem, és sorsa a mindenkori vereség, régen sterilizálva van.

– Amíg írtad, levettem Krležát. „Sehol egy ember Blitvában! Ki az, aki Blitvában ember? Hol vannak a blitvánok? Hol vannak egyáltalán emberek ebben az országban?” Doktor Nielsen, aki nyílt levelet írt Blitva urához, egyedül bolyong az éjszakában. „Körülötte a ránéző tekintetekben meg-megemeli szárnyát a bágyadt emberi lelkiismeret, mint valami nehéz, szürke légy, amikor döglődik a blitvai hideg novemberi szélben.”

– Te milyen tekintetek között mész az utcán?

– Gyűlölnek mint liberális, bolsi, zsidó, cigány trianonost. És most már én se tudok érzelem nélkül nézni a kokárdásokra.

– Ha egy demográfiai elemekből álló végtelen halmazban van egy kommunista, akkor minden eleme kommunista.

– Minden olyan halmaz, amely tartalmaz egy antikommunistát, teljes egészében antikommunistákból áll.

– Consensus omnium contra omnes – mindenki egyetért mindenkivel mindenki ellen.

– Ölellek.

2002. 09. 17. E-mail R.-től Bloomingtonból. Meleg együttérzését küldi. Ez a szakállas, szemüveges, szelíd és kissé konzervatív történész kérlelhetetlenül és megingathatatlanul állt budapesti katedráján. Nem engedett semmiféle nyomásnak. Először csak nevét nem adta nemtelen történelmi hamisításokhoz. Majd cáfolni kezdte a 20. század magyar ősmítoszait. Tények, apró és könyörtelen tények sorjáztak elő tolla alól. Meggyűlölték tanártársai, támadni kezdték tanítványai. A mítoszgyártó újmagyar politika nem tűrhette. Mit fogsz csinálni, ha győznek? Megyek – felelte lakonikusan. – De vissza fogok jönni, mert ezeknek, az ilyeneknek nem lehet jövőjük.

A magyar irodalom nagyjai Németországban. Kertész, Konrád Berlinben, Parti-Nagy éppen két út között, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai fél lábbal Frankfurtban, Kölnben, Münchenben. Új húszas évek? Természettudósaink Amerikában. Új harmincas évek?

2002. 06. 22. Elsétáltam Cs. Szabó László házához. C. mutatta meg nemrég. Azt is mondta nevetve: – Aligha tudnál beszélgetni a hősöddel a szóáradatától.

„Nem tudom, ki a rosszabb a nagy politikában, az ábrándos ködevő-e vagy az elszánt kalandor. A kalandor: a nép szerelme, minél jobban ölet, annál inkább. Embert a baromtól az különbözteti meg, hogy az ember mint áldozat szerelmes a vágóhidak nagyszállítóiba. Édes meghalni nevükkel a cserepes ajkon! Állítólag azért, mert eszmékkel telítik a mindennapi, robotos életet, megistenülésük által megistenül az egyenruhás kishivatalnok féreg is. Hogyne, percekre a kiirtatása előtt. Holott a száraz realista: Talleyrand, Palmerston, Cavour, Bismarck, az »öreg« Andrássy Gyula, Masaryk sokkal humánusabb volt a vasálarc vagy fanyar mosoly mögött.” Cs. Szabó 1976-ban így mondta magnetofonba.

2002. 10. 13. M. látogatóban. Az új kormányban is miniszter maradt, sőt növekedett a hatóköre. Állítása szerint legbizalmasabb barátja és tanácsadója a „blitván hősnek”.

– Merre tovább?

– Gazdasági patriotizmus, szuverén gazdaságpolitika, nemzeti polgárosítás – sorolja. – Most lesz rá nyugodt négy évünk, hogy magyar vállalkozásokat építsünk, hogy véghezvigyük a nagy infrastrukturális programokat, és megteremtsük az erős, hatékony nemzetállamot.

– Baj van a gazdaságban!

– Tévedsz! Ennek a gazdaságnak erősek az alapjai. Hál’ Istennek, tart még a Széchenyi-program lakásépítési felhajtóereje, növekszik a fogyasztás, s egy kicsit nagyobb infláció javítja a költségvetésünk pozícióit.

– De mi lesz az egyensúllyal?

– Döntenünk kellett. Vagy újabb Bokros-csomag, vagy helyes irányú, belső fogyasztáson alapuló növekedés.

– Egy kicsiny, nyitott gazdaságban, romló versenyképesség és csökkenő külföldi tőkebeáramlás mellett? Tudjátok, hogy mit tesztek?

– Pontosan tudjuk. Még egyszer nem lesz 1995. március 13-a, még egyszer nem csináltok monetarista megszorítást.

Kedves, aranyos, mint mindig. Felidéztük emlékeinket. Mellesleg tönkreteszi az országot. De haragudni nem lehet rá.

2002. 11. 12. A miniszterelnök – olvasom – kívánja Magyarország belépését az Európai Unióba, de csak a jó belépés híve. Kérdem egyetemi kollégáimat, mi a véleményük. Vállrándítás, legyintés. Végül P.: – Nézze, nincs jelentősége. Ha alkudozik, jól teszi. Ha azt hiszi, hogy ő határozza meg a játszmát, akkor meg fog bukni.

Jól-rosszul lefordítom nekik Mészöly Miklós noteszlapjainak egyikét: „Spártaiak válasza egy segélykérő külhoni küldöttség cirkalmas beszédére: »Az elejét elfelejtettük, a végét nem értjük.« A spártai valutaalap sem volt éppen lágyszívű.” Nevetnek. – A Brit Birodalom, az Amerikai Köztársasági Birodalom, az Európai Unió Birodalom se volt, se lesz az. De inkább szeretnének a barbárok között maradni? – kérdezi P. kedvesen.

2002. 11. 13. Kertészről kérdeznek. Magyar atyámfiai e-maileket küldenek a Svéd Akadémiának, hogy eltévesztették a kitüntetést. Magyarország sorstalan. „Ah! Ce qui manque ŕ la société moderne ce n’est pas un Christ, ni un Washington, ni un Socrate, ni un Voltaire, c’est un Aristophane” – írja Flaubert. Igen, nekünk Arisztophanész kell.

2002. 11. 15. Nagy-Magyarország mennyország. Kovács András Ferenc azt írja a Magna Hungariában: „Nem érthető a csönd. / Hallgatni sem mer már a hallgatásunk.” Vásárhely és Kézdi, Kolozsvár és Brassó, Bacon és Geszt, de tudják idejét a beszélő kussolásnak, s idejét a kussoló beszédnek. Mosolyints és hadarints: mindigigenlesz, ami sohanemvolt.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk