Kétezerkettő áprilisában különös jelenséget észleltek a képernyő előtt ülők, és azok is, akik a képernyőre kerülő választási műsort rögzítették: mintha földrengés rázná meg az összes kamerát; minden választásról készült kép berezonált. Az okot először valóban földrengéssel magyarázták, ám amikor egyeztettek a Szeizmológiai Intézettel, ezt elvetették, s már csak az erősebb, koncentrált széllökés maradt magyarázatul.

Egy éhező riporter, bizonyos Mitnyiczky, akinek pusztán névrokona vagyok, azonban nem elégedett meg ennyivel, és az eset nyomába eredt. Rögzített mikro-hangkazettáit a pajzsmirigyébe varrva találták meg a proszektúrán.

Mit kerteljünk, a kazettákat végighallgattuk, s lejátszhatóságukat csak azért nem titkosítottuk harminc évre, mert az eset egyedi, s hadd lássa mindenki, a konzervatív gondolkodás nem csupán annyit tesz, hogy mindent konzerválunk, azaz titkosítunk.

Nos, már az elején kijelentjük, hogy a riporter minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a remegés nemcsak a képernyőkön, hanem az úgynevezett valóságon is áthullámzott, vagyis inkább azon hullámzott át, s a valóság ilyen erős megrázkódtatásának következtében, mint azt eddig egyszer sem tudták hitelesen igazolni a történelem során, alternatív valóság képződött. A riporter feltevései szerint az alternatív valóság megképződésének egyik feltétele, hogy az óriási szellemi energiákat belefeccölő közösség visszafelé akarja forgatni az idő kerekét, s habár ez képtelenség, azért ha egy méltányolhatóan nagy követ odavetnek eléje, akkor csak megdöccen az.

És áprilisban megdöccent, ez okozta a valóságremegést, de mint azt a kvantummechanika révén tudjuk, egy ilyen kicsi megdöccenés is elegendő ahhoz, hogy maga az idő is kvantumos szerkezetűvé váljon, azaz megszakadjon folytonossága, s a szakadáspontban fennálljon a minden irányban való továbbhaladás lehetősége. A kísérletekben megfigyelt esetek többségében az idő visszatér a rendes kerékvágásba, azonban ezúttal rendhagyó módon létrejött egy alternatív valóság is, amely természetszerűleg megnehezítette a „választást”, vagyis annak hitelesítését, melyik alternatíva valódibb a másiknál.

Az idő saját természetéből fakadóan kijelölte ugyan a helyes irányt, de az alternatív valóság súlyos kommunikációs zavarokat okozott, hiszen aki a visszazökkent irányba haladt, nem érthette, miről beszél az, aki a kizökkent időben érzékelte a valóságot, s így történhetett, hogy a választók kisebb része is azt hihette, hogy az általa megvoksolt párt nyerte a választásokat.

De természetesen nemcsak a választók, hanem maguk a politikusok is abban a „valós hitben” éltek, hogy a választásokat ők nyerték meg, s hogy mindez miért nem jár a hatalom további gyakorlásával, kisebb fejtörést okozott ugyan, de a választások utáni átmeneti időszakban ez még nem volt olyan föltűnő, hiszen...

Hiszen a legtöbb helyen irgalmatlan pénzkeretek álltak rendelkezésre, amelyekből úgy tűnt, a valóság megvásárolhatóan folytatható, illetve az idő–pénz koordinátarendszer egy újabb értelmezési tartomány behozatalával megteremtheti a világegyetem kezdeti állapotához hasonlítható felfúvódást, amely felfúvódásban kijelölhető az a geostacionárius pont az alternatív valóság megképződésében, amelyben mintegy állam az államban, vagy állam a nemzetben, vagy nemzet az államban, vagy mint gyermek az anyjában elrágott köldökzsinórral kisajátíthatja amaz valóságot. Fölibe nőhet, kijelölheti az idő amaz menetének, hogy az tévedett, s mindezt akkor is hangoztatta, amikor szembetalálta magát az országhatáron túli térrel, ahol nem képződött alternatív valóság, és rezgéshullám sem haladt végig, tehát nem zökkent ki az idő, és szemben a földkerekség greenwichi idejével kikiáltotta önnön legitimitását a győzelemben. Akik látták valódi idejükből kinézve, azt suttogták magukban, ezek megőrültek, nincs mese, itt az időkígyó önfarkába harapott.

S hogy minderről többet miért nem tudunk, egyértelmű, a valóság hírzárlatot rendelt el, illetve az alternatív valóság időszálának koordinátái olyan távolra kerültek a többség által választott valós időtől, hogy még csak át se szivároghatott semmi.

Csakhogy az éhező riporternek se akadhat föl könnyen a szeme, utánajárt a történteknek.

A választásokon vesztes párttömörülés alternatív valóságba zuhanva megalakította a kormányát, a kiosztott pénzek egy részét visszavette, s a közvélemény-kutató intézetek közül párat adóellenőrzés alá vont. Az újbóli győzelem mámorától mindenki megittasult, mehet minden tovább, ez lett az új jelszó, amely éppúgy nyitott páncéltermeket, mint sliccgombokat. Az első intézkedések között szerepelt számos új díj és kitüntetés alapítása, így például a hatalmas fogsorral ékesített magyaragy-díj, amely díjat nem nyakba akasztották, hanem nyilvános műtéten ültették a díjazott agyába, s onnantól kezdve a díjazott a világ minden irányában a kitüntetők lényegi elvei szerint prosperált. Állami pályázat pályázatot ért, művészek seregei faragták kőbe, ércbe, betűbe és gumiba a győztes párt gigantikus jótéteményeit, amelyekkel párhuzamosan, országos szinten, ugye, mindenki saját bőrén érezhette azt a levitációt, amely a felemelkedés pszichés hozadékaként lebegtette át a könnyzacskókat egészen a csarnokvízen át az agyvízig.

A legjellemzőbb alkotás az a multikulturális palást, amelyet tehetséges, nevüket eddig titkon és harmatosan őrző, illetve nevüket mindeddig hiába koptató, ám fantáziájuk teljében lévő alkotók erős egységgé olvadt csoportja készített, jelesül: bronz és gumi ötvözetéből megszületett a Parlament teteje fölött lebegő egyházi palást, amelyet turbovizuális technikákkal, illetve a szellőztető berendezés más irányú kivezetésével lebegtettek, s ezzel milliárdokat spóroltak meg az államkasszának, hiszen magát az atyaúristent is megkérhették volna a palást tartására, ám az köztudottan igen költséges. Az égen minden éjjel neonfény villogott, ez volt kiírva tolmács segítségével: Viva replay, viva replay!

Az ország szinte minden egyes munkahelyén öntudatos mozgalmak indultak, amelyek egybetoborozták mindazon választópolgárokat, akik győzelemre hívták ismét e remek csapatot, s hatalmas érzelmi hullámaik előtt nem állhatott meg immár a világ. De nemcsak a világ, hisz ők a derűs győzelmet képviselték, hanem azok sem, akik a választásokat elveszítve (vigyázat, alternatív valóság!) orrukat lógatták, boldogtalannak és kilátástalannak érezve jövőjüket depresszióba estek, s munkahelyi teljesítményük igencsak visszaesett. Őket könnyűszerrel el lehetett távolítani, visszafokozni, alsóbb beosztásba helyezni, s akiből sugárzott a győzelem hihetetlen ereje, azokat bizton meghagyni vagy föl, még közelebb emelni, egészen a lassan bedörzsölt arcszesz mámorító illatáig.

A külföld eközben néma hangot nem ad, a magyarázat egyszerű: ekkora politikai zsenik láttán, akik erőt, eszmét, pénzt és szent akaratot nem kímélve mintegy a vállukra emelték e bánatos himnuszú országot, hát még csak anynyit se bír kinyögni csodálkozva a külföld, hogy mukk.

A csatlakozási tárgyalások megrekednek, a Nyugat betojt tőlünk, egységünket látva félti a piacát a jó magyar árutól, amelybe szellem, okosság, erő és öntudat van belecsomagolva, s a csomagolópapír maga a győzelem. Akik azt híresztelik, hogy a Nyugat Európa utolsó botrányának tekinti ezt az országot, azoknak nincs helyük többé ebben az országban, s bár kis létszámú a magyar, inkább legyen még kevesebb, de egy, amely híven szolgálja azt az embert, nem is embert, szellemgéniuszt, akinek csak megszületni volt nehéz, akinek gyermek és borotva, virág és ékszíjbetét, kolbász és gyámügyi nyilvántartó lap egyaránt úgy áll a kezében, ahogy utoljára Pallasz Athéné adott ki magából istenként emberi alakot. Nincs más se égen, se földön, csak ő, s bár sokaknak kortársa, nem is értik, milyen könyvből tanulhatott, hogy ilyen sokra vitte.

A tudósító itt most megszeppen, s bármilyen tárgyilagos is, úgy érzi, saját hatása alá került, ezért most nyugton hagyja a pennát, szelíden megdől hátra a székben, mert már csak az eget bírja látni, ahol ellentmondást tűrve és csillaggal övezve ott villog: replay, replay, forever!

Nyissz!