Ladányi János–Szelényi Iván
2000-ben hat posztkommunista országban (Oroszországban, Lengyelországban, Szlovákiában, Magyarországon, Ro mániában és Bulgáriában) végeztünk kutatást, amelynek a célja a szegénység természetének a feltérképezése volt. Ennek során a véletlen módszerrel kiválasztott mintegy kilencezer válaszadónkat megkértük rá, hogy hasonlítsák ös sze 1988-as és 2000-es életkörülményeiket, mérlegeljék, romlott-e vagy javult-e az életszínvonaluk. 2000-ben valamen nyi országban a megkérdezettek többsége úgy vélte, hogy ros szabbul élt, mint 1988-ban: országonként a válaszadóinknak 55–85 százaléka adott ilyen választ kérdésünkre. Azt is megkíséreltük felmérni, hogy a lakosság milyen arányban szenvedett szélsőséges szegénységtől (volt oly mértékben szegény, hogy megfelelő élelemre se jutott jövedelméből) 1988-ban, illetve 2000-ben. E vonatkozásban is az életkörülmények lényeges romlásáról számoltak be válaszadóink. A megkérdezetteknek mindös sze 1–2 százaléka emlékezett úgy vis sza 1988-ra, mint amikor éhezett, 2000-re azonban az ilyen választ adók aránya 5–15 százalékra nőtt. A rendelkezésre álló statisztikai adatok elemzéséből a fentiekkel lényegében megegyező trend rajzolódik ki. Aligha kétséges tehát, hogy a posztkommunista átmenet első tizenkét évében a lakosság többségének az életviszonyai romlottak, s a szegénységi küszöb alatt élők aránya számottevően emelkedett.
A vizsgált országok között azonban lényeges különbségeket találtunk a poszt kommunista átmenet társadalmi következményei tekintetében. 1988-ra a válaszadóink hasonló módon emlékeznek minden országban. Bár a hat szóban forgó ország gazdasági színvonala, lakosságának életszínvonala, szegénységének a mértéke jelentősen különbözött a szocializmust megelőző időszakban, az államszocialista periódusban az országok közeledtek egymáshoz. A gazdasági fejlettség és az életszínvonal tekintetében számottevő különbségek mutatkoztak, azonban – döntően a teljes foglalkoztatottság következtében – az államszocialista országok az 1980-as évekre a „mélyszegénységet” gyakorlatilag felszámolták. 1988 után azonban az országok közötti különbségek ebben a vonatkozásban is számottevően növekedtek.
Úgy tűnik, hogy a posztkommunista átmenet legelső korszaka hasonló következményekkel járt mindenütt. A 2000-es felmérésünkhöz hasonló kutatást végeztünk már 1993-ban is, és akkor is feltettük az életszínvonal változásával és a szegénység mértékével kapcsolatos kérdéseinket. Módunk volt tehát ös szehasonlítani az 1993-as és a 2000-es adatokat. Azoknak az aránya, akik 1993-ban az életszínvonal 1988 utáni romlásáról számolnak be, gyakorlatilag azonos mindegyik olyan országban, ahonnan össze hasonlító adatokkal rendelkezünk. 1993 és 2000 között azonban fontos változások következnek be. Magyarországon például 1993-ban a megkérdezettek 62 százaléka számolt be életszínvonalának a rom lásáról, és az ilyen választ adók aránya 2000-re 57 százalékra mérséklődött. Hasonló folyamat zajlott le Lengyelországban is. Ezzel szemben Bulgáriában 1993-ban a lakosság 69 százaléka számolt be életkörülményeinek romlásáról, 2000-ben pedig ez az arány már 84 százalékra nőtt. Ugyanez a tendencia rajzolódik ki Oroszország esetében is. Hasonló változások figyelhetők meg az abszolút szegénység mértékének a változásában: Magyarországon és Bulgáriában a válaszadóinknak mindös sze 1 százaléka em lékezett úgy vis sza 1988-ra, mint ami kor éhezett, 2000-re az ilyen választ adók aránya Magyarországon 6, Bulgáriában pedig 16 százalék volt. Eredményeinket sarkosítva: 2000-ben a nem roma bolgárok körülbelül ugyanakkora arányban állították azt, hogy éheznek, mint a magyarországi romák.
Kutatásunk – mások eredményeivel összhangban – azt találta, hogy a közép-európai régióban (nálunk ezt a régiót Magyarország, Lengyelország és Szlovákia képviselték) a posztkommunista átalakulás dinamikája másnak látszik, mint a vizsgált kelet-európai országokban (Orosz országban, Romániában és Bulgáriában). Ez az akár banálisnak is mondható megállapítás felvet néhány banálisnak egyáltalán nem mondható kérdést: 1) mi magyarázza az országok között tapasztalható különbségeket? 2) vajon ez csak átmeneti jelenség – az „elmaradottabb” kelet-európai országoknak több időbe telik majd „felzárkózniuk”, mint Közép-Európának –, avagy a posztkommunista régió két különböző típusú kapitalizmust képvisel, s a most kialakuló különbségek akár tartósan is fennmaradhatnak?
Nem tudunk tudományosan érvényes választ adni ezekre az igen fontos kérdésekre, de adataink ahhoz azért elégségesek, hogy néhány előfelvetést ezekkel kapcsolatban meg tudjunk fogalmazni.
Nem is kérdéses, hogy a szovjet világbirodalom széthullása után két jórészt mesterségesen egységesített térség divergált ismét. Útjaik szétválását történelmi múltjuk, kultúrájuk, földrajzi elhelyezkedésük eltérései magyarázzák. Közép-Európa szinte minden szempontból jobb pozícióból startolt, hiszen gazdaságilag fejlettebb volt, több tapasztalattal rendelkezett a gazdasági reformok terén is, és Nyugat-Európa piacaihoz és beruházóihoz is közelebb esik. Mindezen okok miatt 1990 után különböző volt a két alrégió országainak képessége és eltökéltsége a reformok konzisztens megvalósítására, s más ként kezdtek kialakulni a két alrégió gazdasági és társadalmi intézményei is. Közép-Európa országaiban a liberális piacgazdaság, politika és jog intézményei gyorsabban és konzisztensebben jöttek létre, mint Kelet-Európában. Liberális reformokra Kelet-Európában is történtek ugyan kísérletek (a kilencvenes évek közepén Oroszország volt a neoliberális közgazdászok üdvöskéje, mert különös lelkesedéssel próbálta a sokkterápiát megvalósítani, és Bulgária is tett néhány sikertelen sokkterápiás kísérletet), de ezek vagy megbuktak, vagy félúton elakadtak. Oroszországban mindmáig virágzik a barterkereskedelem, a posztkommunista átala kulás inkább kiteljesítette, mint visszafejlesztette a háztáji gazdaság intézményét (ma már bér helyett zöldségeskertek juttatásával javadalmazzák dolgozóikat nemcsak a kolhozok, hanem gyakran az ipari üzemek is), vállalatvezetés és munkavállalók, politikai elit és polgárok viszonya inkább paternalisztikus, mintsem személytelen, jog által szabályozott. Ennek megfelelően a két alrégió között szinte minden vonatkozásban számottevő különbségek vannak, így a korrupció mértékében, a demokratikus intézmények konszolidációjának a fokában, a jogrendszer szilárdságában és a sajtószabadság tekintetében is. Nagy leegyszerűsítéssel – Max Weber nyomán – azt mondhatjuk, hogy miközben Közép-Európában a kapitalizmusnak a liberális (pontosabban: neoliberális) rendszere van kialakulóban, a kelet-európai kapitalizmust inkább patrimoniálisnak nevezhetjük. A patrimoniális rendszerekre a patrónus–kliens viszony dominanciája jellemző. E rendszerekben a rezsimek populista politikával igyekeznek maguknak legitimációt szerezni. Annak ígéretével folytatnak lassú, részleges reformot, hogy klienseiket „megvédik” az átalakulás fájdalmaitól.
A liberális és patrimoniális elemek persze mindkét alrégióban jelen vannak. Közép-Európában eddig különösen a politikai jobboldalon figyelhettük meg egyes pártok nyitását patrimoniális politikák felé, miközben a baloldal pártjai – ideértve a korábban reformkommunista pártok utódpártjait is – kép viselték következetesebben a liberális elveket. Oroszországban ezzel szemben az utódpárt a patrimonializmus legkövetkezetesebb képviselője, s a liberális átalakulást inkább a „jobboldal” (már amen nyire Oroszország esetében a jobb- és baloldal megkülönböztetésének egyáltalán értelme van) sürgeti. Az sem dőlt el „véglegesen”, hogy melyik ország tartozik majd a kapitalizmus liberális, illetve patrimoniális rendszerébe – ez még politikai harcok kérdése. Bulgária és Románia az elmúlt tizenkét esztendőben nagy amplitúdókban ingázott e két rendszer között, de Szlovákia esetében is igen erős ingadozásokról számolhatunk be. Komoly megszorításokkal ugyan, de talán mégsem megalapozatlan azzal az előfeltevéssel élni, hogy a közép-európai alrégióban a liberális, míg Kelet-Európában a patrimoniális rezsim látszik domináns nak, s mivel időközben intézményesülésük is előrehalad, úgy tűnik, hogy akár tartósan is fennmaradhat mindkét rendszer.
Vizsgálatunk eredményei arra utalnak, hogy idáig a liberális rezsimek jobban alkalmazkodtak a piacgazdaság feltételeihez, mint a patrimoniális rendszerek. A kezdeti vis szaesés mind a gazdasági növekedés, mind az életszínvonal vonatkozásában hasonló volt ugyan a kialakuló liberális és patrimoniális rendszerekben (még azzal is lehetne érvelni, hogy az átalakulás első éveiben a ros szabb helyzetből induló patrimoniális rezsimek bizonyos mértékben valóban védték klienseiket az átalakulás fájdalmaitól), de a kilencvenes évek közepén a folyamatok megfordultak. A liberális rendszerek gazdasági és szociális helyzete stabilizálódott, és 2000-re már a mérsékelt javulás jelei voltak tapasztalhatók. Ezzel szemben a patrimoniális rendszerek továbbra is keresik a világgazdasághoz való alkalmazkodás sikeres módját, miközben az életszínvonal stagnál, vagy tovább romlik.
Mindez nem értelmezhető a neoliberalizmus vagy a sokkterápia feltétlen győzelmeként. Egyrészt az ilyen stratégiát több-kevesebb sikerrel végigvinni képes országok eleve jobb helyzetből indultak, másrészt a neoliberális piacgazdaságba való átmenet még ezekben az országokban is hatalmas és elhúzódó hatású áldozatokkal járt. 2000-ben Magyarországon a megkérdezetteknek még mindig 57 százaléka állította, hogy 1988-hoz képest romlottak az életkörülményei, és még mindig hatszor an nyian mondták 2000-ben, hogy éhségtől szenvednek, mint 1988-ban. Ez aligha minősíthető a neoliberalizmus diadalának. És az sem állítható, hogy nem lehetett volna az átmenetet kisebb társadalmi árral megvalósítani, hogy nem lehetett volna többet tanulni, mondjuk, a kínai átmenet óvatosabb és társadalmilag kevésbé ártalmas gyakorlatából. Az azonban biztosnak látszik, hogy a neoliberális reformnál lehetett ros szabbul is menedzselni az átmenetet. És any nyi mindenképpen elmondható, hogy a félbehagyott sokkterápia még a végigvitt sokkterápiánál is több kárt okoz.
A posztkommunista átmenet legsúlyosabb és minden bizon nyal legtartósabb társadalmi következménye véleményünk szerint a társadalom kettészakadása volt. Ennek lényege úgy ös szegezhető, hogy a népesség jelentős hányada esetében – számításaink szerint ez Magyarországon ma mintegy 800 ezer főt jelent, akiknek körülbelül egyharmada roma – nem egyszerűen szegénységgel, hanem tartós szegénységgel, nem egyszerűen munkanélküliséggel, hanem tartós munkanélküliséggel van dolgunk, hogy ezek a szociális hátrányok a korábbinál sokkal erősebb térbeni elkülönüléssel fokozódnak fel, továbbá hogy ezek az alapvetően szociális jellegű problémák „etnicizálódnak”, etnikai jelentést kapnak, ami még nehezebbé teszi a többségi társadalom és a leszakadó csoportok között húzódó szakadék átlépését. Ez ma Magyarország legsúlyosabb társadalmi problémája. Olyan probléma, amelynek a megoldása nem várható automatikusan a gazdasági növekedéstől, sőt olyan probléma, amelynek a súlyossága az utóbbi időben beindult gazdasági növekedés hatására inkább fokozódott.
Nem his szük, hogy ennek a tartósan leszakadt és kirekesztődött népességnek a kialakulása teljesen elkerülhető lett volna. Abban azonban bizonyosak vagyunk, hogy a probléma súlyossága mérsékelhető lett volna, ha a rendszerváltás utáni kormányok találékonyabbak lettek volna az új jóléti rendszerek kialakítása, mint a régiek ellehetetlenítése terén. Biztosak vagyunk abban is, hogy nem létezik olyan gazdasági automatizmus, ami e népességnek a társadalomba való vis szaintegrálását vonhatná maga után. Ez csak tartós gazdasági növekedés és átfogó kormányzati programok együttes hatásától várható.