Bozóki András
Hiszen képzeljük csak el, mi lenne itt ma, ha 1998-ban újra győzött volna Horn Gyula. Folytatódott volna a posztkádári politika, tovább korrumpálódott volna a „szakértelem kormánya”, amitől előbb-utóbb mindan nyian ros szul lettünk volna: baloldaliak, jobboldaliak egyaránt. Mindenki apátiába sül lyedt volna, senki sem érezte volna magáénak a demokráciát, senki sem becsülte volna azt meg, hiszen a kormány nem intézett volna támadást ellene, legfeljebb belülről rágta volna el a szövetét, mint a moly. S ez esetben 2002-ben jutott volna hatalomra – elkerülhetetlenül – a Fidesz-Magyar Polgári Párt.
De Horn Gyula MSZP-je szerencsére elvesztette az 1998-as választásokat. A Fidesz-MPP már „az új évezred küszöbén” hatalomra került, nem kis meglepetést okozva ezzel a politikai tenyérjósoknak. Az elmúlt négy év fontos lecke volt mindan nyiunk, minden magyar demokrata számára: a tanulási folyamat része. Gyógyító oltás, ellenszérum a további bajok megelőzésére. Ennek az írásnak azonban nem célja az elmúlt po li tikai ciklus elemzése. Azt szeretném csak röviden bemutatni, hogy hol tartunk, hogy jutottunk ide, és mi következik abból, hogy ide jutottunk. Ehhez néhány fogalmat, néhány alapkérdést kell tisztázni.
Mit várt a rendszerváltástól a magyar társadalom? Mi volt és mi nem volt a rendszerváltás tartalma?
A rendszerváltás politikailag azt jelentette, hogy az egypártrendszerű diktatórikus rendszer helyébe a többpártrendszerű demokrácia lép, gazdaságilag pedig azt, hogy az állami tulajdon dominanciájára épülő államszocialista rendszert felváltja a magántulajdonra épülő piacgazdaság, a kapitalizmus. Kérdés, hogy mi maradt e minimum teljesülése után. Származnak-e még a rendszerváltásból következő feladatok a szociáldemokrata politikára, vagy a kormánynak immár csak az új rendszerből adódó konfliktusok megoldásán kell gondolkoznia?
Politikai rendszerváltás
Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások részt vevői a politikai rendszer intézményes átalakítására koncentráltak: arra, hogy intézményes értelemben időtálló, stabil rendszert hozzanak létre. Ezt a célt szolgálta az alkotmány teljes körű átalakítása, a közjogi rendszer jogállami igényű megteremtése. Azt azonban, hogy mely politikai erők kormányozzák az országot, természetesen már a választók döntötték el: mint mindenkor, a nyugodt erőre szavaztak.
Az első parlament történelmi érdeme ket szerzett a demokrácia „begyakor lásában”, működtetésében, valamint a rendszerváltást politikai értelemben lezáró törvények megalkotásában. A rendszerváltás politikai tekintetben a ki lencvenes évek elejére lezárult: az ország visszanyerte szuverenitását, és nemcsak az új hatalmi berendezkedés országos és helyi intézményrendszere épült ki, hanem a polgári szabadságjogok védelmére hivatott intézmények is létrejöttek. Az egész politikai elit elkötelezett volt „az Európához való vis szatérés” gondolata mellett, amelyet egyszerre tekintett a rendszerváltás külpolitikai és tágabb, kulturális programjának.
A politikai rendszerváltás külpolitikai és kulturális következménye a magyar társadalom ama régi vágyának beteljesítése volt, hogy a „kompország” végre kikössön a nyugati parton, ahová kulturális értelemben mindig is tartozónak érezte magát. A kilencvenes években Magyarország tagja lett a nyugati releváns politikai (Európa Tanács), katonai (NATO), gazdasági (OECD) intézményeknek, 1998-ban meghívták az Európai Unióval folytatandó csatlakozási tárgyalásokra, 2002 végén pedig sikerrel lezárták a tárgyalásokat. Ha a 2003 áprilisában esedékes népszavazás úgy dönt, valamint ha az EU-tagállamok parlamentjei ratifikálják a csatlakozási szerződést, akkor Magyarország európai (re)integrációja teljessé válik. A lényeg eldőlt, a folyamat sínen van: mindazok a célok, amelyekért a magyarság már 1956-ban is harcolt, megvalósulnak.
De tegyük fel, hogy Magyarországot valamilyen meglepő fordulat következtében nem veszik fel az Európai Unióba, vagy netán kiutasítják a NATO-ból (ahon nan amúgy sem lehet kiutasítani senkit). Még ez sem vonhatná kétségbe a rendszerváltást. A nyugati kulturális és külpolitikai orientáció, valamint a nyugati politikai-katonai szövetségi rendszerhez tartozás tehát sokkal inkább a rendszerváltás természetes következménye, mintsem szűken vett tartalma.
Gazdasági rendszerváltás
A gazdasági rendszerváltás története a fentiekhez képest kissé másként alakult. A társasági és az átalakulási törvén nyel a lelépő politikai elit még a kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt megalkotta a váltás jogi feltételrendszerét. Ebben az MSZMP reformerei „nem osztottak lapot” az ellenzéknek, de ezt az ellenzék végül tudomásul vette, mert fontosabb volt számára a piacgazdaságra való mielőbbi áttérés intézményesítése, mint az új tulajdonosok körének kijelölése. Akkor úgy tűnt, ez a békés átmenet politikai ára és társadalmi feltétele. A „spontán privatizációból” így az MSZMP-hez kötődő vállalatvezetők és menedzserek húztak hasznot: a korábbi kommunisták technokrata szárnyából rekrutálódtak az első kapitalisták. Ez a kiinduló helyzet nem tette szimpatikussá az MSZP-t a társadalom szemében: innentől datálódik az MSZP „tőkés”, „menedzserpárti” imázsa.
Az MDF vezette kormány erejét meghaladta az átalakulási válság „levezénylése”, így a gyorsan népszerűtlenné váló jobboldal helyébe 1994-ben ismét az MSZP léphetett. A fontos gazdasági törvények az első kormány idején megszülettek, de a privatizáció akadozott, az eladósodott és csaknem hitelképtelenné váló ország a gazdasági ös szeomlás szélére került. Az MSZP-re a gazdasági „ope ráció” feladata várt: a hitelképesség megőrzése, a gazdaság versenyképessé tétele, az állami bevételek növelése, az ország növekedési pályára állítása. A Bok ros-csomag néven elhíresült gazdaságpolitika mindezt a munkaerő árának leértékelésével, a felgyorsított, készpénzes privatizációval, a multinacionális cégek becsalogatásával, a nekik nyújtott adókedvezményekkel, a forint leértékelésével és egyéb megszorító intézkedésekkel érte el. Ez volt az MSZP gazdasági reformnemzedékének „arany kora”, amikor a párt azt hirdette magáról, hogy hatalomra jutásával „a szakértelem került kormányra”. Ebben az időszakban az MSZP-nek esélye sem volt rá, hogy a szociáldemokrácia klas szikus értékeit hitelesen képviselő baloldali párttá váljék a választók szemében. Hiába volt Suchman Tamás privatizációért felelős miniszter kedvenc költője a „Döntsd a tőkét!” író József Attila, a Horn-kormány alatt olyan történelmileg páratlan mérvű és ütemű privatizáció zajlott le Magyarországon, amelyről még Margaret Thatcher is csak álmodozhatott.
1994–98 között az MSZP vezette kormány végrehajtotta a gazdasági rendszerváltást: a privatizáció döntő részben lezárult, s az országba gyorsan betelepülő multinacionális vállalatoknak köszönhetően az ország gazdasága – húsz év után először – növekedésnek indult. Az MSZP gyakran hangoztatott értékei ebben az időben olyasmik voltak, mint a modernizáció, a pragmatizmus, a hozzáértés, a szakértelem. Az MSZP szembeállította a „szakmát” a politikával, amivel voltaképp azt üzente, hogy lenézi a demokratikus politikát. Azt üzente, hogy aki nem szakértő, az ne szóljon bele dolgok intézésébe, az tehát nem egyenrangú tagja a demokratikus politikai közösségnek. Ezen az elitista üzeneten Horn Gyula „emberközeli”, posztkádári stílusban celebrált „lakossági fórumai” sem segítettek. Nem csoda, hogy ebben az időben vált népszerűvé a populista Kisgazdapárt, és a jobboldalra átlépő, nemzeti és republikánus húrokat pengető Fidesz-MPP. A hatalomra került jobboldal 1998 után a magyar közép- és kisvállalkozások támogatásának programjával próbálta meg valamelyest ellensúlyozni az ország multiknak való kiszolgáltatottságát, de csakhamar világossá vált számára, hogy a függőség nem szüntethető meg. Innentől kezdve a kisvállalkozói kör segítésének szlogenje inkább csak a Fidesz közeli vállalkozók igényeinek kielégítésére szolgált.
Nemzetállam, szuverenitás
és politikai közösség
A jobboldal 1998-as sikerének oka abban rejlett, hogy a választók nem elégedtek meg a rendszerváltás minimális követelményeinek teljesítésével. Nem elégedtek meg azzal, hogy a rendszerváltók az intézményeket fontosabbnak tekintették az embereknél. Zavarta őket a demokratikus intézmények paravánja mögött zajló korrupció. A Fidesz-MPP a polgárok közösségére hivatkozott, közérthetőségre törekedett, és egy szerre ígérte a demokrácia konszolidációját, a közjó iránt elkötelezett állam gazdasági szerepének növelését, valamint a rendszerváltás hiányosságainak orvoslását. Ráérzett arra, hogy az állampolgárok jelentős csoportjai a rendszerváltás fogalmába beleértették a politikai közösség és a politikai részvétel fogalmainak rehabilitálását, az elitváltás véghezvitelét és a társadalmi igazságosság helyreállítását (esélyek kiegyenlítése, kárpótlás, bűnösök felelősségre vonása stb.). Ezekre hivatkozva mondhatta azt a Fidesz-MPP, hogy hatalomra jutása „több mint kormányváltás, de kevesebb, mint rendszerváltás”.
A jobboldal felismerte ezeket az igényeket – amit a baloldal elmulasztott –, de egyúttal automatikusan elfogadta azt is, hogy ezek feltétlenül rendszerváltó kérdések. Valójában csak a nemzetállami szuverenitás tekinthető ezek közül rendszerváltó kérdésnek, de ezt már az Antall-kormány helyreállította azzal, hogy 1991 júniusában közkívánatra megvalósult a szovjet csapatok magyarországi kivonása, valamint a Var sói Szerződésből való kilépés. A jobboldal azonban nemcsak felismerte e kérdéseket, de felnagyította, átdimenzionálta azokat, és végül rossz válaszokat adott rájuk. Hajlamos volt rá, hogy a politikai közösség rekonstrukciója címén saját kulturális közösségének értékeit azonosítsa a nemzet értékeivel, és kényszerítse rá az ország lakóira. Nem ismerte fel, hogy a demokratikus politikai közösség plurális szerkezetű, azaz benne többféle normarendszer, többféle kulturális közösség élhet. Kétségbe vonta a magyarsághoz való tartozás jogát mindazoknál, akik nem azonosultak a kormánypártok által vallott értékrenddel. A státustörvény vitáiban (is) nyilvánvalóvá vált, hogy az országot szembeállította az általa elképzelt „hazával”, amelybe beletartoztak a határon túl élő magyarok, de nem tartoztak bele azok a határon belül élő magyarok, akik nem értettek egyet a kormán nyal. Az Orbán-kormány „új honfoglalása” kulturális értelemben kirekesztő jellegű volt, és a nemzet megosztásával járt.
2002 tavaszára mindazok, akik korábban az elitista politika republikánus korrekcióját várták a Fidesztől, kiábrándultak annak populista, „többségi demokrata”, konfliktusokat gerjesztő bel- és külpolitikájából. Inkább vis szatértek a „nyu godt erőt” és a lövészárkok betemetését ígérő MSZP-hez. Bebizonyo sodott, hogy egy etnikailag homogén országban tíz évvel a nemzetállami szuverenitás visz szanyerése után a nemzeti politikai közösség ügye a demokratikus politika fontos kérdése ugyan, de nem lehet „rendszerváltó kérdésként” kezelni. A választók többsége nem is tekintette annak. Ezt az emberek inkább olyan problémának látják, amelyre a választ nem egyetlen kormánynak, hanem a demokratikus politikai közösség egészének kell megtalálnia. A sérelmi politikai kultúra meghaladása nem egyszerűen kormányfeladat, hanem a nemzet egészének ügye. Való igaz, a kormány soha nem lehet közömbös a nemzeti sorskérdések iránt, mert a politikai közösség léte és a demokrácia ös szetartozó fogalmak. De egyetlen kormány sem lehet ebben a kérdésben agres szív; türelmet kell tanúsítania. Egy kormány akkor közömbös a nemzeti sorskérdések iránt, ha a vele egyet nem értő honfitársait „idegenszívűnek” vagy „nemzetietlennek” tekinti, mert akkor azt üzeni: kész rá, hogy honfitársait kirekes sze a demokratikus politikai közösségből. Aki a demokráciát nem tiszteli, a nemzetet se tiszteli.
Míg a jobboldal figyelmét a nemzeti sorskérdések kötik le, a liberális tábort manapság a köztársaság állapota aggaszt ja: a demokrácia erkölcsi defektusai, az alkotmányos keretek helyenkénti megsértése, illetve a demokratikus elkötelezettségű, jogtudatos állampolgári aktivitás hiánya. Ezekre a kérdésekre sem mondhatjuk, hogy nem súlyos problémák: nem szép dolog, ha a miniszterelnök nem tájékoztatja ügynökmúltjáról időben a választókat; súlyos probléma, ha az új kormánytöbbség a Fidesztől eltanult antidemokratikus praktikákat folytatja; végül ugyancsak szomorú, ha a polgárok nem lépnek fel öntudatosan a közjó, a közügyek, a köztársaság védelmében. Mégsem mondhatjuk, hogy ezek „rendszerváltó kérdések” lennének, mert a politikai kultúra problémái általában nem azok. E joggal vitatott problémák már a konszolidálódó demokrácia minőségének, önbecsülésének kérdései, megoldásuk csak hos szabb távon várható.
A magyar szociáldemokráciának története során számos problémája akadt a nemzeti kérdéssel, sokszor érzéketlennek bizonyult, nem törekedett a kérdés átfogó megértésére. A régi, klasszikus szociáldemokrácia a nemzeti kérdést alárendelte az osztályharc kérdésének. De akkoriban még nem volt Magyarországon demokrácia, így nem volt egyértelmű, hogy a nemzeti identitás és a demokratikus politikai közösség egybeeshet. A szociáldemokrata-szociálliberális kormány nemzetfogalmának a jogállamiság keretei között aktivizálódó politikai közösség részvételi igényeinek támogatására kellene épülnie.
Elitváltás
és társadalmi mobilitás
A Fidesz-MPP ugyancsak rendszerváltó ügyként kezelte az elitváltás véghezvitelét. Ezt szolgálta az Orbán-kormány által támogatott és felerősített antikommunista propaganda. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – mondhatni erre Antall Józseffel. Több mint egy évtizeddel a politikai rendszerváltás után egyre inkább anakronizmussá vált a vehemens kommunistázás; egyre inkább arra szolgált, hogy szimbolikusan igazolja az új jobboldal növekvő hatalmi igényeit. Ráadásul 1990 óta az elitváltás a gazdasági és politikai életben – valamint a társadalmi élet legtöbb területén – valóban jelentős mértékben előrehaladt. Ha pedig – mint kiderült – mindkét politikai táborban, illetve minden eddigi kormányban voltak egykori ügynökök és volt kommunisták, akkor nincs többé olyan érv, amely indokolná az egyik tábor morális felsőbbrendűségét. A 2002 nyarán lezajlott ügynökvitákban a választópolgár számára is kiderült, hogy csupán a hatalmi vetélkedés egyik nem túl hatásos – a jobboldalra nézve inkább bumeránghatással járó – érvrendszeréről volt szó. Rossz válasz, ha erre az MSZP a Kádár-korszak idealizálásával felel. Ezzel csak azt mondja magáról, hogy még mindig posztkommunista párt. Meggyőződéses demokraták nem nevezhetik a Kádár-rendszert sem jogállamnak, sem demokráciának; nem moshatják ös sze a két rendszert, és nem relativizálhatják az 1989-es fordulat jelentőségét.
A társadalmi mobilitás fennmaradása minden demokráciában égetően fontos, mert ez biztosítja a rendszer nyitottságát, rugalmasságát, igazságosságát, megújulásra való képességét. E probléma felvetése, megvitatása teljesen legitim. De a mobilitás elősegítése érdekében ma már nem szükséges kommunistázni. Sőt az elmúlt évek kommunistázása megint elterelte a figyelmet arról, hogy az elitváltó mobilitás jelszavával ezúttal egy új csoportosulás igyekezett rögzíteni az általa kivívott új status quót. A társadalmi mobilitás fenntartása nem egyszerűen rendszerváltó kérdés, hanem minden adott rendszeren belüli állandó feladat: jelenleg már a demokratikus piaci társadalom problémája. Rendszerváltó kérdés lehetett volna 1989-ben, de nem volt az, mert nem forradalom zajlott, hanem forradalmi jelentőségű, békés, demokratikus átmenet. Az elitváltás részleges jellegéből adódó elégedetlenség orvoslása a konszolidáció feladata, nem a „második forradalomé”. A „második forradalmat” ugyanis csak a demokrácia ellenében lehetne végrehajtani. Épp azért kell több demokrácia, hogy a rendszer nyitottabb, befogadóbb jellegű legyen – a kasztrendszerben csak a felül lévők számára van „demokrácia”.
Az új szociáldemokrácia számára a társadalmi mobilitás erősítése a társadalmi esélyegyenlőség és egyenlő emberi méltóság biztosítása szempontjából elengedhetetlen. A munkaerő olcsóvá té tele, a tudástőke leértékelése nem vezet közelebb az elérni kívánt célokhoz. Nem baj, ha a kifejezetten olcsó, szakképzetlen, betanított munkaerőre építő multik drágának találják a magyar munkaerőt, és bezárnak egy-két üzemet emiatt. Hamar kiderülhet, hogy jobb is, ha ezek a cégek elmennek. Mert a cél nem az, hogy Magyarország a képzetlen munkások és az olcsó munkaerőre épülő ös szeszerelő-üzemek országa legyen, hanem hogy a befektetők az iskolázott, értelmes és innovatív munkaerő miatt jöjjenek ide. Azok miatt, akiket nem találnak meg sem Ázsiában, sem más kontinenseken. Akiket érdemes jól megfizetni.
Közjó, közerkölcs
és társadalmi igazságosság
Az elmúlt években az elitváltás problémájával együtt merült fel a társadalmi igazságosság kérdése. Sokan úgy képzelték a demokráciát, hogy az igazságot szolgáltat nekik régi, oktalanul elszenvedett sérelmeikért. A demokráciát az igazság rendjével azonosították. A demokrácia természetesen igazságosabb rendszer a diktatúránál – mert az egyéni és csoportsérelmek más rendszerekhez képest nagyobb esél lyel és méltányossággal orvosolhatók –, de nem azonosítható „az egyetlen igazság” rendszerével.
A demokrácia erkölcsi minimumát – legkisebb közös többszörösként – az alkotmány jelenti, szokásjogát pedig a kialakuló demokratikus politikai kultúra formálja. A társadalmi igazságosság a demokráciában mindig vitatandó dolog, mert magáról az igazságosságról alkotott képünk is vitákban formálódik. Van azonban egy jogállami minimum, amelyet az igazságosság keresése nevében sem sérthetünk: nem lehet a jogállamiságot a jogállam ellenében megvalósítani. Minden létező rendszer igazságtalan valaki számára, mert csak az ideális rendszerek – amelyeket még sehol sem sikerült megvalósítani – lehetnek igazságosak mindenki számára. Tekintettel arra, hogy a demokrácia plurális rendszer, az abszolútumra törő „igazságkereső pártok” nemcsak mások igazságérzetét sértik, de próbára teszik a demokrácia tűréshatárait is. A demokratikus rendszer nem reagálhat rugalmatlanul az igazságosságkritériumokon alapuló kritikákra, mert akkor maga is rendszerszerűen igazságtalan lenne. A rendszert úgy lehet igazságosabbá tenni, ha az igazságkeresők meggyőzik a társadalom többségét a jogszabályok módosításának szükségességéről, és a szabályokat megváltoztatják. Egyúttal olyan új szabályokat alkotnak, amelyek kiállják az alkotmányosság próbáját.
A jobboldal az elmúlt években gyakran lépett fel a történetileg indokoltnak vélt társadalmi igazságosság nevében, az „új honfoglalás” hevületében, „a múlt erőivel” szemben. Mintha két Magyarország állt volna szemben egymással – a „polgári jövő” országa és a szocialistáké –, ahol az egyik oldal képviselte volna az igazságot, a másik a hamisságot. A Fidesz-MPP vezette kormány úgy tett, mintha az igazság csak az ő oldalán állna, azaz mintha az igazságosság kérdése még mindig rendszerváltó kérdés lenne. Ha így lett volna, az valóban indokolta volna a „hideg polgárháborút”, mert ez azt jelentette volna, hogy nincs demokrácia. De a plurális de mokráciában általában az szokott elő fordulni, hogy bármely oldalon egyszerre lehet igazság és hamisság. Timothy Garton Ash ennek alapján nevezte a demokráciát a „féligazságok rendszerének”. A demokrácia azért lehet a konfliktusokat szabályozott módon megjelenítő, „vitatkozó rendszer”, mert senkinél sincs ott a bölcsek köve.
A múlt rendszer igazságtalansága, mél tánytalansága és önkényeskedése kirívó eseteinek orvoslása a demokrácia sürgősen megoldandó feladatai közé tartozott és tartozik. De a „megoldás” itt nem lehetett abszolút, hiszen azok az elvek, amelyek a megoldás felé mutatnak – mint az igazságosság és a jogbiztonság követelménye –, nem egy esetben maguk is konfliktusos viszonyban vannak egymással.
Új esély
Az elmúlt évtizedben a rendszerváltó alapkérdéseket nagyjából sikerült megoldani: sikerült megteremteni a demokrácia és a piacgazdaság intézményrendszerét és a nemzetállami szuverenitást. Magyarország független ország, s mint ilyen dönt majd arról, hogy csatlakozzék az Európai Unióhoz. A piacgazdaság megvalósult, még ha ez nem jelenti is mindenki életszínvonalának egyenlő és automatikus emelkedését. A kapitalizmust nem önmagáért akarták az emberek, hanem azért, mert azt remélték, jólétet teremt számukra. Ezzel kapcsolatban le kell számolnunk néhány korai illúzióval. A transzformációs válság a vártnál mélyebbnek és hos szabbnak bizonyult, a piacgazdaságot nem sikerült „igazságos” módon bevezetni, nem sikerült a javakat megfelelően „szétteríteni”. Ennek széles körben is érezhető korrekciója már elosztási kérdés, nem rendszerváltó, hanem rendszeren belüli feladat. Megjelent ugyan Magyarországon is a kapitalizmussal szembeni rendszerkritika, de nem jelent meg a társadalom számára is vonzó rendszer-alternatíva. A magyar társadalomban létező égető egyenlőtlenségek felismeréséből született a „jóléti rendszerváltás” programja, amel lyel a Magyar Szocialista Párt – talán nem véletlenül – választást is tudott nyerni.
Ám kiderült, hogy a „jóléti rendszerváltás” és a többi, rendszerváltással összekapcsolt probléma – mint a határainkon túl élő magyarokkal való törődés alkotmányban szabályozott feladata, az elitváltás, a társadalmi mobilitás, a kárpótlás, a bűnözés, az igazságtétel és az állampolgári aktivitás kérdése – nem vagy csak részben tekinthető rendszerspecifikus kérdésnek. Ezek olyan rendszerektől független megoldandó társadalmi problémák, amelyeket sokan sokszor a rendszerváltással (illetve annak állítólagos elmaradásával) ös szefüggésben említenek, de ezek megoldása nem tekinthető a rendszerváltás integráns részének, sokkal inkább történetileg hos szabb távon megvalósuló következményének. Megoldásuk nem vezet feltétlenül rendszerváltáshoz, illetve a rendszerváltás sem vezet feltétlenül e kérdések automatikus megoldásához.
Miközben a „diktatúra vagy demokrácia”, a „szocializmus vagy kapitalizmus” tipikusan „vagy-vagy” kérdések, az elitváltás, a társadalmi mobilitás, a jogbiztonság, az állampolgári aktivitás és az igazságtétel kérdései már „többé-kevésbé” természetű problémák. A magyar társadalom 2002-ben úgy döntött, hogy ezek már nem szorosan vett „rendszerváltó” kérdések, és elutasította azokat a politikai erőket, amelyek ezt rendszerváltó feladatként aposztrofálták. Paradox módon az „antagonisztikus” ellentmondások olykor gordiuszi csomóként megoldhatók, de úgy tűnik, a „nem antagonisztikus” ellentmondások bármely rendszerben velünk maradnak.
Azzal, hogy a jobboldali kormány eze ket a kérdéseket „rendszerváltó” problémaként exponálta, a demokrácia és a kapitalizmus inherens problémáit rendszerszintű antagonisztikus ellentmondásokként tüntette fel, és azt sugallta, hogy ezek egyetlen „vagy-vagy” választással megoldhatók. Ezzel olyan várakozásokat gerjesztett, amelyeknek nem tudott, nem tudhatott megfelelni. Sok lényeges társadalmi probléma sem huszárrohammal, sem „második forradalommal”, sem „új honfoglalással” nem oldható meg, legfeljebb sziszifuszi munkával enyhíthető. Fontos, hogy az emberek hig gyenek a jobb élet lehetőségében, a „magyar csoda” megvalósíthatóságában, de még fontosabb, hogy ezért tehessenek is. Valamikor tudta ezt a magyar szociáldemokrácia, amelyben egyszerre volt meg a nagy feladatok vállalásához illő elszántság és alázat. A magyar demokrácia jövője szempontjából nem mellékes, hogy a rendszerváltás óta első ízben jó esél lyel megszerveződő új szociáldemokrácia – amely elsőként ismerte fel a jóléti ígéretek megtartásának elsődlegességét és a rendszerváltó ígéretek ezzel kapcsolatos tartozásait – men nyiben tud építeni erre a baloldali hagyományra.