Kéri László

Az év, ami történt, s ami nem múlik el nyom nélkül…

A 2002-es év a hosszú magyar átmenet legzavarbaejtőbb éve volt. A hazai politikai elitet két választás is olyan méretű, erejű és mélységű erőpróbák megvívására kényszeríttette, amelyek során úgyszólván valamennyi korábban felhalmozott szellemi, erkölcsi, politikai és társadalmi tartalékaikat elemésztették. Kölcsönösen elhitték egymásnak, hogy ezúttal „a lét a tét”, és úgy viselkedtek, mint az Internacionálé örökösei, állandóan azt mondogatták maguknak, hogy „ez a harc lesz a végső…” Sokáig fogjuk még ennek az évnek az értelmét, jelentését elemezgetni, ebben az írásban csak a történtek kereteit tudjuk vázlatszerűen megrajzolni. Kiinduló hipotézisünk szerint ez az év hat különböző fontosságú és hosszúságú politikai ciklusból állt öszsze. Az egyes periódusokat annak alapján különítjük el, hogy milyen mozzanatok adták az adott időszak alapvető politikai konfliktusait. Kronológiánál többről, strukturális mélyelemzésnél kevesebbről lesz szó. Első kísérlet annak számbavételére, hogyan lehetne megtalálni és kimutatni a roppant sűrű, hangos és békétlen 2002-es év legfontosabb csomópontjait.

Kampány, árkok, hullámzás –
az első kilencven nap

2002 első három hónapját fokozatosan uralta el a kampány. Hétről hétre egyre nagyobb területeket követelt magának a médiában, azután a nyilvánosság minden elképzelhető szegmensében, végül pedig a mindennapi élet legrejtettebb zugaiban is. A januári hetek a baloldal szempontjából biztatóan kezdődtek, a kormány folyamatos magyarázkodásra kényszerült a státustörvény folytán. Az ellenzék nem túl ízlésesen s eléggé könyörtelenül kihasználta az ismerethányt, valamint a xenofób félelmeket: mi lesz, ha romániai munkavállalók százezrei lepik el a magyar köztereket, s maradéktalanul élni fognak a magyarságigazolvány nyomán megnyíló lehetőségekkel… A vita mindenekelőtt azért bizonyult tanulságosnak, mert nyitánya volt az érzelmi alapú, félelmekre, hisztériákra és előítéletekre építő kampánystratégiáknak. A válasz nem késlekedett sokáig: a februári fordulatot a Terror Háza megnyitása körüli ünnepségek váltották ki. Ezzel meg a baloldal volt zavarban, hiába próbálkoztak bármilyen racionális megközelítéssel, nem tudták megakadályozni, hogy e szimbolikus esemény ne nője ki magát olyan tömegmozgalommá, amely alkalmas a sokszínű jobboldali tábor intenzív egységesítésére. E sorok írójának maradandó élménye volt, amikor a MIÉP-tüntetők tizenötezres tömegét a Köztársaság térről átkísérhette az Andrássy útra, s láthatta, miként egyesül szerves és egységes mozgalommá mindaz, ami papíron eddig nem tartozott össze. Megvilágító erejű tapasztalat volt ez, el lehetett képzelni a tényleges politikai következményeket – egy esetleges közös választási győzelem eredményeképpen.

A kampány kora tavaszi krónikájához még egy cirkuszi jellegű mozzanat is tartozik: kerek egy hónapon keresztül az volt napi hír, kinek a hibájából marad el a Medgyessy–Orbán-vita… Mind a két stáb a média összes elképzelhető eszközét felhasználta annak a bebizonyítására, hogy a másik fél volt a gyáva, s neki köszönhetően fosztatott meg a magyar választó e páratlan s releváns élménytől. Végül mégiscsak lett vita, s a többség meglepetésére egészen másféle eredménnyel, mint amit előre sejteni lehetett. Az előzetes várakozásokhoz képest Medgyessy jobb, Orbán pedig gyengébb teljesítményt nyújtott. A mélyben azonban ekkorra már eldőlhettek a legalapvetőbb kérdések.

Rövid, háromhetes ciklus –
április elejétől huszonkettedikéig

E választás két fordulójáról még a legszűkebb kutatói garnitúra is hosszú-hosszú évekig fog elmélkedni. Két forduló, kétféle meglepetéssel. A felszínen minden jel arra utalt, hogy az első fordulót a Fidesz gond nélkül megnyeri, ám nem így történt, ráadásul a MIÉP be sem került a parlamentbe. Utólag nem eléggé megbecsült eredménye ez április hetedikének. Érdemes emlékeztetni rá, hogy e tavaszon nem akadt olyan nyugati újságíró, diplomata, elemző, tudósító, aki ne aggódott volna a magyar szélsőjobb esetleges kormányzati szerepvállalási esélyei láttán. Ehhez képest a választások után aránytalanul kevés szó esett arról, hogy a MIÉP sokkal szűkebb támogatói háttérrel rendelkezik annál, mint ami a médiahíradások alapján előzetesen kitűnt.

A második forduló meglepetését már valamivel könnyebben lehet megmagyarázni. Orbán Viktor nyakába vette az országot, s a hagyományosan tartózkodó rétegeket is mozgósítani tudta. A sűrű és versenytárs nélküli antikommunista szólamkészlet sokkal hatékonyabb erőnek bizonyult annál, mint amit erről a baloldalon gondoltak. A rövid, kéthetes időszak azt is megmutatta, hogy a polarizációban, az ország tudatos kettéosztásában rejlő tartalékok összehasonlíthatatlanul mélyebbek annál, mint amit még a legkörültekintőbb – és pesszimistább… – elemzők képesek voltak feltételezni. Április hisztériái maradandó nyomot hagytak a hazai közélet mindkét térfelén. A baloldalon azért, mert meg kellett tapasztalniuk a vesztes tábor meglepően érzelemdús és eltökélt társadalmi hátterének erejét. (Továbbá azt is, hogy ilyen kiélezett helyzetekben a saját vezetőiknek a lehetséges válaszokat illetően nem sok elgondolásuk van-volt.) A jobboldalon meg azért, mert olyan intenzitású politikai-közösségi élményekhez juthattak, amelyek mélységeivel a négy plusz négyévnyi kormányzati tapasztalataik során sohasem számoltak eléggé. (Beérték a hagyományos konzervatív távolságtartás arisztokratizmusával, s az uralom gyakorlása során nemigen számoltak a lehetséges társadalmi bázis erejével, legfeljebb csak mint ünnepi kísérettel.)

Április félelmetes üzenete az lett, hogy a magyar társadalom – kellő kitartással és demagógiával – igenis kettészakítható, s az élet olyan rétegekig átpolitizálható, amelyre korábbról csak az ötvenes évek rémálmaiban lehetne hasonló példákat találni. Összeugraszthatóak vagyunk – azzá váltunk…

Interregnum, avagy a harmincöt napos ciklus leckéi – április 22.–május 27.

A választások után, ha ez még lehetséges volt, még inkább elváltak egymástól a két tábor politizálási mechanizmusai. A jobboldal eleinte részlegesen, később mind egységesebben kezdte firtatni a választás törvényességét, óriási erőbedobással próbálta utólag megszerezni az elveszített többségi támogatást. A saját tábort az állandó akciózással sikerült fanatizálni. Az újonnan fölfedezett politikai keretjátéknak, a polgári körök mozgalmának a gyors terjedése azt mutatta, hogy az utca a vesztes pártjára állt. Vagy ott maradt. Mert ebben az időszakban a korábban rejtetten munkáló dramaturgia már jóval egyértelműbben rajzolódott ki: a MIÉP kezdeményez valamit, a Fidesz pedig később fölkarolja a tömegek jogos igényeit. Némileg meglepő, de a választások után sokáig nem látszott csillapodni a közéleti hiperaktivitás, s az újabb közvélemény-kutatások a két tábor között továbbra is szoros és kiegyenlített erőviszonyokat jeleztek.

A baloldalon némi elbizonytalanodás mutatkozott. Részben meglepte őket az április 21-i fordulat ereje, részben elhitték, hogy a szoros eredmény – a tízmandátumnyi többség – óvatosságra késztet. Az is igaz, hogy a szocialista és a szabad demokrata pártelit el volt foglalva a kormányprogram és a koalícióalakítás gondjaival, ily módon nem maradt szabad kapacitásuk a vesztesekkel folytatandó polémiára. Fura helyzet alakult ki: volt ugyan győztes, de a vesztes hangereje és mondandója sokkal jobban hallatszott. Utólag az sem tartható kizártnak, hogy a győztesek táborát lebénította ellenfelük nem várt mértékű aktivitása. A régi gazdák még bőszen osztogattak, az újak pedig fölöttébb szerényen készülődtek. Tipikus interregnum-helyzet alakult ki.

A száznapos ciklus és a fordulat kezdete – május 27.–szeptember eleje

E bizonytalankodásnak viszonylag gyorsan véget vetett a Medgyessy-kormány problémák nélküli megalakulása s annak a megértése/megértetése, hogy vékony többséggel is lehetséges magabiztosan kormányozni. Az új koalícióról hamar kiderült, hogy a tárcák birtokosai a korábbiakhoz képest meglehetősen nagy szabadsággal rendelkeznek, és a miniszterelnök nem kíván mindenáron a kormánya fölé kerekedni. A baloldaltól korábban soha nem látott píármunkával láttak neki a száznapos program végrehajtásának, s az is újdonságnak hatott, hogy képesek voltak e folyamatot kézzelfogható, konkrét és számszerűsíthető döntésekre szétdarabolni. Az előzményekhez képest az új végrehajtó hatalom viszonylag gyorsan mozgásba lendült, s ez a veszteségét feldolgozni képtelen jobboldalt roppant módon meglepte. A politikai pánik rendszerint rossz stratégiák születési terepe, s ezúttal is így történt. A június 18-án kirobbantott ügynökügyről legfeljebb negyvennyolc óráig lehetett hinni azt, hogy kormányválságot idéz elő. A Fidesz nem vette idejében észre a delegitimáló stratégia alkalmatlanságát, s ezért súlyos árat fizetett. Hihetetlen erőfeszítésekkel elérték, hogy a politikai szerkezet legitimitását elsősorban morális megfontolások révén lehessen megkérdőjelezni, s késve észlelték mindennek az ő táborukat is elemi erővel romboló, nem szándékolt hatásait. Elvesztegették a nyarat, a parlamenti munka és a pártszerkezet rovására túlerőltették a közvetlen utcai politizálás és nyomásgyakorlás eszközeit. Mindeközben a kormányzó koalíció makacsul hajtogatta a maga száznapos sikereit. E morális háborúskodásban a többség számára egyre értékesebbnek mutatkozott a mindennapos-praktikus policy. A nyár végén megfordultak az erőviszonyok, negyedév múltán az MSZP 15 százalékos fölényre tett szert riválisával szemben.

Egy újabb, ötvennapos ciklus –
új erőpróba előtt, szeptember–október 20.

Az őszi politikai szezont a baloldal jóval előnyösebb pozícióból kezdhette el. Túlélték az első válságukat, kiderült, hogy az MSZP sokkal egységesebben áll Medgyessy Péter mögött, mint ahogyan ezt a korábbiak alapján feltételezni lehetett. Kiderült, hogy a koalíciós partnerek sokat tanultak 94–98 hibáiból, s az új ciklus első hónapjaiban minimálisra csökkentették a partnerek közötti nyilvános konfliktusokat. Kiderült, hogy a néhány mandátumos parlamenti többség legalább annyira fegyelmező erő, mint amekkora kockázati tényező.

Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy e politikai egység kiépüléséért sokat tett a Fidesz is azzal, hogy állandó nyomás alatt tartotta a győzteseket. Továbbra sem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem annak érzékeltetésére, hogy ellenfelüket nem tartják alkalmasnak a társadalom többségének képviselésére. A viták fokozatosan kiterjedtek a külpolitikai szférára is, és egy újfajta munkamegosztás öltött rémisztő képet: a koalíció kényszerű feldicsérője és ádáz védelmezője az európai csatlakozásnak, a jobboldali ellenzék pedig a nemzeti érdekek egyedüli letéteményeseként a csatlakozási folyamat valamennyi negatívumát panaszolja fel szünet nélkül. 2002 legterméketlenebb öröksége, a két tábor kizárólagos és párbeszéd-lehetőségeket mellőző szembenállása azzal fenyegetett, hogy az meg fogja osztani a társadalmat az EU-csatlakozás idején is. Ahelyett, hogy a pártok az ellenkezőjét tennék: a többségi támogatást szerveznék.

A tragikus következményeket sejtető szereposztás intézményesülésébe hasított bele az önkormányzati választás a maga meglepő eredményeivel. A jobboldal megrendítő vereséget szenvedett. Október 20-ra nyoma sem maradt az áprilisban még kiegyenlített viszonyoknak. A fővárosban a hagyományos jobboldali kerületeket is jórészt elvesztették, és Demszky Gábort még csak megszorítani sem tudták. A megyei városok négyötödében baloldali jelöltek győztek, s így történt ez a megyei közgyűlésekben is. Az adatok tüzetesebb elemzése nyomán azt mondhatjuk, hogy a baloldali szavazótábor nagyjából megmaradt, de a jobboldal – áprilishoz képest – sokszázezres, millióshoz közeli veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Az eredményeknek lehet egy olyan olvasata is, hogy nem annyira a baloldali kormányzás vonzereje nőtt meg fél év múltán, hanem a hiábavaló, a konfrontációt mindenáron erőltető jobboldali politizálásnak roppant meg a társadalmi támogatottsága. E megállapítás kétségtelen igazságához azonban az is hozzátartozik, hogy a Medgyessy-kormány szolgálati ideje első féléve során nem követett el egyetlen olyan látványos hibát sem, amely okot adott volna a politikai lojalitás megvonására.

Az utolsó, hetvennapos ciklus –
választások után, az új év kezdetéig

Az erőviszonyok radikális átrendeződése nyomán azt lehetett volna várni, hogy a sok-sok hónapja tartó küzdelem, a társadalom tartós politikai megosztottsága okafogyottá válik, és elkezdődik a csöndes, szívós konszolidáció. Megnyugszanak az érintettek, mindenki beletörődik újonnan megformált helyzetébe; a győztes a felelősséghez szokik hozzá, a vesztes pedig az alternatívaformálás szépségeibe szeret bele. Nem teljesen így történt. Az év utolsó hetei hosszabb és rövidebb lejáratú vitatémákat kínáltak fel a politikai elitnek, s ők több kevesebb erőfeszítéssel, de igyekeztek élni az új lehetőségekkel.

Október 23-a immáron tizennegyedik éve szimbolikus főpróba, mindig meg lehet mutatni, hogy ki a magyarabb, a forradalmibb, a függetlenebb és demokratikusabb. Az idén előre lehetett sejteni, hogy a friss választási vereség nyomán a jobboldal még inkább a kizárólagos örökös szerepének igyekszik feltűnni. Csak az volt igazán kérdéses, milyen erejű támogatottság vonultatható fel e kísérlethez. Néhány napos próbálkozás után kénytelenek voltak beérni azzal a lehangoló tapasztalattal, hogy 2002 őszén legfeljebb a régen perifériára szorult, sokszorosan csalódott és súlytalan radikális csoportok jelenítik meg a korábbi széles körű bázis helyét.

Bonyolultabb vitatémának ígérkezett – s az is maradt – mindaz, ami az uniós csatlakozás finisében várt hazánkra. Hozzáértők jól tudhatták, hogy szándékosan tolták el a legutolsó hetekre jó néhány olyan pénzügyi, gazdasági kérdés tárgyalását, amelyek hagyományosan a legforróbb konfliktusok gerjesztőjeként jelentkeztek, és mindig is a megoldhatóság határain mozgó problémakörökként küzdöttek velük a bent lévő tagok is. A csatlakozás mind ez ideig a fennkölt, ünnepélyes viszonyok világában mutatkozott meg, de tudható volt, hogy előbb-utóbb a végső megállapodást a vesztes csoportok sérelmei is színezik majd. Az előzmények – s erre utaltunk már – azt sejtették, hogy újabb harci terep nyílik ez ügyben a bal- és jobboldali küzdelmek folytatására. Részben így lett, részben nem. Az érintettek messze elmentek, de nem rontották el a csatlakozás belpolitikai előfeltételeit. A Fidesz novemberben még kierőltetett egy rendkívüli parlamenti vitanapot e témáról, majd decemberben kongresszusát is a csatlakozásra fókuszálva tartotta meg. Azaz mindent megtettek annak érdekében, hogy most már a szakpolitikai kérdésekben partnerként, egyenrangú politikai erőként fogalmazzák magukat újra a számukra egyébként előnytelenül alakult erőviszonyokban. A kormányzati oldal természetesen úgyszintén igyekezett mindent megtenni azért, hogy kizárólagos szakmai kompetenciáját, tárgyalási alkalmasságát és társadalmi támogatottságát minél szélesebb bázisúnak mutassa be. E latens küzdelem az év végéig nem dőlt el, s az sem biztos, hogy el kellene bármilyen irányba dőlnie. A csatlakozási folyamat bonyodalmai a feleket egyszerre kényszerítik együttműködésre, de arra is, hogy egymás versenytársaiként a maguk politikai alkalmasságáról minél jobb bizonyítványt állítsanak ki. 2002 ez ügyben nem döntött el még semmit, csupán az történt, hogy sikerült felállítani az új versenypálya akadályait, valamint a versenyzők túljutottak a sorsolás izgalmain.

Epilógus

Az év legfontosabb politikai fejleménye a hatalomváltás ténye volt. Sokan úgy vélik, hogy Magyarországon 1990 óta töretlenül, azaz negyedszer is a büntetőszavazás attitűdje kerekedett fölül. Ha ez tényleg így volt, akkor legalább két alapkérdésre elfogadható válaszokat kell keresnünk. Az egyik, hogy miért büntették meg a Fideszt a választók.

E sorok írója úgy véli, főként azért, mert a négyévnyi kormányzás során a társadalom polarizációját fölöslegesen erőltették olyan területeken és olyan metszetekben is, amelyre egyáltalán nem volt többségi társadalmi igény. E polarizációt végigkísérte a magyar társadalom átnevelését célzó, nehezen meghatározható, történelmieskedő és ideologikus igény. Ez a törekvés szintén többeket zavart, mint ahány polgár fantáziáját megragadta. Végül az új elit nem volt képes magáról elhitetni, hogy szakszerűen, jogszerűen és átláthatóan bánik a közpénzekkel. Egyébiránt magyar kormány hosszú évtizedek óta nem talált annyira kedvező induló feltételrendszert maga előtt, mint a Fidesz 1998 nyarán. Ezért az igazi probléma nem is a vékonyka vereség megmagyarázása, hanem az, hogy miért nem nyertek elsöprő, legalább kétharmados többséggel.

2002 másik nagy kérdése: a megtapasztalt és indokolható hatalomváltást vajon miért kísérte iszonyatos hevületű átpolitizálás és konfliktustelítettség? Miért volt szükség a változásokhoz ilyen mélységű megosztottságra, és mi magyarázhatja e tömegérzelmek meglepő tartósságát? Mi munkálhat e jelenség mélyén? A végeredmény végül is szokványos, eltűnt az egyik kormány, és jött helyette másik – ennyit nem ér meg ez az egész, hiszen mindez legfeljebb a politikai osztály számára élethalálkérdés. Lehetséges, hogy ezúttal mégiscsak többről volt szó?