Gadó János
Ricsi, egykori gimnáziumi osztálytársam, jelenleg a hangosításért felelős kis csapat főnöke, kegyetlenül izzad, pedig a Duna felől hűs délutáni szél fúj. – Öregem, ez nem lehet igaz, még a Bajcsyn is áll a tömeg! Száz hangszórót raktunk ki, és nem elég! Már lesöpörtük a padlást, szereztünk még tizenötöt, és még mindig nem elég!
Cseng a mobiltelefonja, Ricsi (bocsánat) nagyot káromkodik: – ...ssza meg, a Fehér Háznál is áll a tömeg, honnan szerezzek ezeknek hangosítást?! Az ösz szes régi vacakot előszedtük már, nézd ezt, szerintem ezt még Kádárék is használták!
Elnézem az ósdi hangládát, és valóban: minden bizon nyal ennek egy ikertestvére harsogott annak idején a mi iskolánkban is, amikor nyakunkban a ránk kényszerített úttörőnyakkendővel, vigyázzállásban hallgattuk „szeretett igazgatónk” szónoklatát a „Nagy Ok tóberről”. Egy pillanatra ös szerándul a gyomrom, de aztán végignézek a nemzeti lobogók alatt sereglő végeláthatatlan tömegen, és azt mondom az ormótlan fadoboznak: Ma megtisztulsz öreg szerkezet! Egy tiszta hang kimossa belőled Kádárék minden beléd száradt mocskát.
És már száll is a hang, nem harsog, nem üvölt, de erősen, tisztán szól, és a végeláthatatlan tömegre ráterül a csend, a nyugalom és a figyelem. Csak a szél támad föl időnként, belekap a piros-fehér-zöld trikolórba, amely vidám lebbenéssel üdvözli a szónokot, Magyarország újjáválasztott miniszterelnökét. Révületben úgy tűnik, a Duna túlpartján felénk fordítja sok szemét a Vár, a mi kedvünkért ragyog kéken az ég, és a délutáni nap lágyan szitálja sugarát kétmillió magyarra. Orbán Viktor beszél.
Magyar Nemzet, 2002. június 24.
Kétségkívül sokan voltak vasárnap délután a Kossuth téren, majdnem an nyian, mint a két választási forduló között. Akkor az elveszni látszó választás mozgósította az Orbán-hívőket, világos volt hát, hogy miről szól a tüntetés. De most miért kellett a tömegeket újra az utcára vinni? Mi volt az üzenet? Az, amit Orbán Viktor mondott, hogy „a demokratikusan választott kormány minden magyar kormánya, aki az országot velünk akarja építeni”? És ha így van, nekem hogyan kell azt igazolnom, hogy velük akarok építkezni? Erről majd egy bizottság dönt? És aki nem akar velük építkezni, az mit csináljon? Menjen el innen? És miért kellett mindezt az utcán, kétszázezer ember előtt harsogni? És miért üvöltözték az ablakom alatt elvonuló fiatalok, hogy „Medgyessy, Med gyessy, a lukadból gyere ki!” És miért kell a kétszázezer tüntetőre a tévéhíradóban azt mondani, hogy kétmillió? Nem bíznak eléggé saját magukban?
Rossz kezdet, rossz kezdet.
Népszabadság, 2002. június 24.
Mari néni, aki fölöttünk lakik a III. emelet 14.-ben, már délután háromkor odatolta kisszékét az ablakhoz. – Én is akarom látni azt a hétmillió embert (félrehallotta a kétmilliót), aki ma tüntetni fog – aszongya Mari néni. Mert hogy beígérték neki a kétmilliót, még előző este. „Kétmillió embert várunk a zászlóbontó ünnepségre” – jelentette be a tévéhíradóban a nagy muri fő szervezője, civilben kormánypárti frakcióvezető. Márpedig ha egyszer beígérték, akkor any nyinak köll lenni, csak nem fogják becsapni a magyar népet! Kétmillió az akkor is, ha kétszázezer. Egyébként is, mit számít egy nullával több vagy kevesebb? Mari néni már amúgy is ros szul lát, a lottószelvényét is én töltöm ki, neki igazán mindegy, hány nulla áll a kettes mögött. A harmadik emeletről már nem is lát le az utcára, szegény, azért nem látta a hatalmas tömegeket, pedig a Bajcsyra néz az ablaka, ahol a jobbközép újság szerint „végeláthatatlan tömeg hömpölygött”. Én sem láttam ugyan semmiféle tömeget, de hát az optikusom Tel Avivból köl tözött haza nemrég, képzelhetik, miféle szemüveget csinált nekem.
– Az a fontos, lelkem, hogy hinni tudjon az ember – magyarázza Mari néni, aki hűséges templomjáró, és a vasárnapi misén lelkesen mesélte mindenkinek, milyen gyönyörű látvány volt az a sok ember meg az a sok zászló...
Én is úgy gondolom, hogy hinnünk kell. De nem ám a vaksi szemünknek, hanem a kormányszóvivőnek. Így lesz Magyarország a hívők országa – amint oly szépen mondta ezt a miniszterelnök úr nemrég a Bazilikában.
Magyar Hírlap, 2002. június 24.
Dúl a számháború a vasárnapi demonstráció körül. A szervezők, a rendőrség és számos független megfigyelő egyaránt kétmilliósra becsülték a résztvevők számát, ám az ellenzék ragaszkodik a kétszázezerhez. Ők már csak tudják, hiszen nem voltak ott. Vis szautasították a meghívást, mondván, „kormánypárti tün tetésre nem megyünk”. Mit se számít, hogy ez nem kormánypárti, hanem nemzeti tüntetés volt, amelyre meghívtak minden magyar állampolgárt pártállásra, vallásra, bőrszínre, életkorra, nemre való tekintet nélkül. Mit se számít, hogy az ellenzék képviselőit külön felkérték a részvételre, fölajánlva nekik a második szónok helyét a miniszterelnök úr után.
Nem, ők „kormánypárti tüntetésre” nem jönnek. Inkább számháborúznak.
A kommunisták mindig imádták a számháborút. „A Szovjetunióban gyártják a világon a legtöbb acélt”; „az egy főre jutó cipőtalptermelés a Német Demokratikus Köztársaságban a legmagasabb” és hasonlók. Azt legnagyobb sajnálatukra nem mondhatják, hogy 2002 áprilisában a Magyar Szocialista (Munkás) Párt kapta a legtöbb szavazatot – ezt a számháborút elvesztették. Sebaj, kezdenek helyette egy újat, egy piti kis számháborút, mert enélkül nem tudnak meglenni. Megtizedelik (szó szerint) a tavaszi zászlóbontó ünnepség résztvevőit.
Kedves egyetemista fiú, te, aki barátnőddel a Kossuth-szobor tövében álltál az ünnepség alatt, kezedben egy szál fehér szegfűvel – te nem voltál ott a téren, nem, te akkor éppen bizonyára Marx írásait tanulmányoztad odahaza. És ti, rokonszenves fiatal pár, akiknek két kisgyereke a tér sarkán lévő játszótéren viháncolt, amíg ti a Himnuszt énekeltétek – ti sem voltatok ott, ha az ellenzéknek szabad hinnünk. Bizonyára egy szocialista tüntetésen énekeltétek az Internacionálét.
Micsoda kisstílű dolog, Istenem! Mint zsebtolvaj a villamoson, úgy próbálják ellopni a tavaszi seregszemle erejét, önbizalmát.
Heti Válasz, 2002. június 30.
Politikai vihart kavart egy 2002. július elsején, Sopronban készült videofelvétel, melynek tanúsága szerint a kormánypárt második embere minősíthetetlen hangon támadta az ellenzéket.
Az affér úgy kezdődött, hogy a kormánypárt helyi szervezete vacsorára hívta meg a politikust. A helyi kultúrházban kellemes hangulatban elköltött vacsora végeztével a meghívott kiállt a pódiumra, hogy a jelenlévők kérdéseire válaszoljon. Az egyik kérdésre, amely a június 23-i kormánypárti demonstráción részt vevők számát firtatta, a kérdezett a következőket válaszolta: „A tavaszi seregszemlén kétmillió ember vett részt, amint ezt mindenki tudja, aki képes szembenézni az igazsággal. Az ellenzék meg az általa kézben tartott sajtó erre nem képes, így egész egyszerűen lelopnak egy nullát a résztvevők számából. Nos, én ajándékozok nekik még egy nullát. Ezt a két nullát tegyék föl a megfelelő helyiség ajtajára, oda vonuljanak be, és lehetőleg ne is jöjjenek ki onnan. De az sem baj, ha végleg alámerülnek.”
A felvétel tanúsága szerint e szavakat nevetés és taps fogadta.
Népszabadság, 2002. július 4.
Nem kellett sokáig várni a régi-új kormány első botrányára. Még nincs egy hónapja, hogy az átalakított kabinet munkához látott, alig egy hete hallottuk a kancelláriaminiszter megnyugtatónak szánt szavait, miszerint „a kormány a polgári Magyarország építését kívánja folytatni, nem pedig ellenségeket keresni”, és íme, világos, hogy ez a kormány ott folytatja, ahol abbahagyta. A miniszterelnök bizalmi embere alpári hangon támadja az ellenzéket, mert az vitatni meri a kormánypárti tüntetés – immár kanonizált – kétmilliós létszámát. A miniszterelnök pedig két nap múlva Brüsz szelbe utazik, hogy európai kollégái társaságában folytassa a csatlakozási tárgyalásokat. Mivel jól nevelt dán vagy holland kollégája aligha kérdezi meg tőle, megteszem helyettük én: – Miniszterelnök úr, önök két nyelven beszélnek? Brüs szelben európaiul, itthon pedig útszéli stílusban? Miniszterelnök úr, az önök politikai tábora a legnagyobb felháborodással emlegeti, hogy az ellenzék egyes – magukról megfeledkezett – tagjai valaha a „mucsai” jelzővel illették mozgalmát. Bizonyos benne, hogy a sopronihoz hasonló megnyilvánulások a legalkalmasabbak az efféle vádak cáfolatára?
Népszava, 2002. július 5.
Bemondó: Ma tartotta szokásos heti sajtótájékoztatóját a kormányszóvivő, melynek során egyebek közt kitért az ellenzék által botrányosnak mondott úgynevezett „soproni beszédre” is.
Kérdés: Mi a kormány válasza azokra a vádakra, melyek szerint egyik politikusa durva hangon támadta az ellenzéket?
Válasz: Az ellenzék kezében lévő média szünet nélkül tűz alatt tartja a kormányt. Hangneme gyakran durva és ellenséges, rendszeresen gúnyt űz alapvető értékeinkből. Három napja jelent meg a Magyar Hírlapban egy publicisztika, amely nevetségessé tette egyik miniszterünket, csak azért, mert a televízió beszámolt gyermekeinek első áldozásáról. Mindezeket figyelembe véve nyugodtan kijelenthetjük: az ellenzéknek nincs oka, sem joga, hogy fölhánytorgasson néhány szót, amelyet nem a nyilvánosságnak szántak.
MTV 1 Híradó, 2002. július 7. 19.30
Orbán erős embere, régi szokása szerint, ismét megmondta a frankót. Pár nappal a sorsdöntő uniós csatlakozási tárgyalások előtt az egész ellenzéket elküldte a szarba. A miniszterelnök derűs mosol lyal nyugtázta e nemesen egyszerű szavakat, barackot nyomott kebelbarátja feje búbjára, majd emelt fővel és népes kíséretével elutazott, hogy hazánkat képviselje Európa fővárosában. Nehéz tárgyalásaihoz szívünk minden melegével kívánunk sok sikert, és javasoljuk, hogy e keresetlen soproni stílusban tárgyaljon akadékoskodó vitapartnereivel is. Szlovák kollégájának például ezt mondhatná: „Kis Mikulás! Dugd föl a nagymarosi gátat, ha an nyira kell neked!” A mezőgazdasági támogatások ügyében a következő formulát ajánlanánk: „Ha nem adtok több pénzt, az összes disznószart az ajtótok elé öntöm!” A franciákkal folytatott tárgyalásokhoz egy kis gall kön nyedség szükségeltetik: a magyar miniszterelnök először néhány jégkockát hajít a francia köztársasági elnök feleségének dekoltázsába, majd idevágó tréfás megjegyzésekkel szórakoztatja az egybegyűlteket. E váratlan kezdet minden bizon nyal a meglepetés erejével hatna a tárgyalópartnerekre, melyet kihasználva egy jól irányzott tökön rúgással lehet őket végképp álláspontunk elfogadására bírni.
E forradalmian új stílus radikális változást eredményezhet hazánk megítélésében. Csupán az aggaszt, hogy a soproni szónokot nem látom a Brüs szelbe utazók listáján. Így meglehet, hogy a soproni stílust mégiscsak hazai pályára tartogatják.
Élet és Irodalom, 2002. július 13.
Megint lemucsaizták a szabadon választott magyar kormányt. Az egész ballib sajtó a „soproni stílusról” papol. Fölemlegetik, hogy a kormány „nem határolja el magát”. Hadd kérdezzük meg erre szerényen és szemlesütve: Ti mikor határoljátok el magatokat attól a tömény mocsoktól, amit naponta zúdítotok ránk? Mikor határolódtok el attól az újságírótól, aki két ártatlan, tiszta szemű kisgyermek első áldozását politikai komédiának nevezi? Mikor határolódtok el a Heti hetestől, amely kizárólag két témát ismer: a nők altestét és a kormány szidalmazását? Mikor határolódtok el azoktól, akik naponta csalással és korruptsággal vádolják a nemzetépítő polgári kormányt? Mikor határolódtok el a tolvajoktól, akik a szoclib kormány idején lopták az adófizetők pénzét? Mikor határolódtok el a bulvársajtótól és a pornográfiától? Mikor határolódtok el az izraeli pénzen Strasbourgba utaztatott és ott a magyarokat rasz szistázó romáktól? Mikor határolódtok el a bőgatyázó főrabbitól? Mikor határolódtok el a palesztin kisgyermekeket gyilkoló izraeli katonáktól? Ti mertek bennünket mucsainak nevezni? Nem félek megmondani: odavalók vagytok, ahová elküldtek benneteket!
Magyar Demokrata, 2002. július 14.
Az elmúlt héten a jeruzsálemi Kneszet (ez a neve az izraeli parlamentnek, ahol az arab képviselőket rendszeresen perbe fogják, és megfosztják őket mentelmi joguktól) előtt palesztinok egy csoportja tüntetett. Vis szakövetelték földjeiket és házaikat, amelyeket még Izrael „függetlenségi háborúja” idején vettek el tőlük. A zsidó kormány egyetlen tagjának sem volt érkezése, hogy a földönfutóvá tett emberek panaszait meghallgassa. „Soproni stílusban beszélnek. Mucsaiak” – mondták rájuk nyilván, mivel a tüntetők kiabáltak, és az öklüket rázták, miközben elrablott javaikat vis szakövetelték.
A saját hazájukban kisemmizett emberek valóban képtelenek az elegáns koktélpartik finom nyelvén beszélni. A koktélpartik népe, amely a mucsaiak kifosztásán gazdagodott meg, fin nyásan húzza az orrát a kifosztottak hangja hallatán. Félnek. Tudják, hogy a mucsai ak egy napon vis szaveszik, ami az övék. Azon a napon a koktélpartik rablóbandáját nem védik meg sem az izraeli tankok, sem az antiszemitizmussal való vádaskodás. Kisemmizett palesztinok lerombolják a szögesdrótakadályokat, kisemmizett magyarok feltépik a plázák, bankok, szerkesztőségek védőrácsait. Jeruzsálem a palesztinoké lesz, Budapest a magyaroké lesz. A rablott holmi vis szajár.
Magyar Fórum, 2002. július 20.
A Magyar Televízió egyik legjobb műsora a Panoráma. Főszerkesztője, a veterán újságíró, több mint negyed százada tájékoztatja a magyar közönséget a Közel-Kelet eseményeiről – változatlanul magas színvonalon. Legutóbbi tudósítása a palesztin gyermekek szenvedéséről kétségbeejtő és szívbemarkoló volt. Ám erőt is adott, mert leleplezi azokat, akik szünet nélkül Auschwitzcal zsarolják a világ közvéleményét: az áldozati szerep csak arra kell nekik, hogy elkendőzzék az új Auschwitzot – azt, amit ők művelnek a palesztinok földjén.
Naiv, jó szándékú magyarok, vajon mit remélhettek, ha ezek egyszer itt is hatalomra kerülnek? Ha a világ közvéleménye, számtalan ENSZ-határozat, a nem zetközi megfigyelők és az arab világ együttesen nem tudják megvédeni a palesztinokat a genocídiumtól, vajon mire számíthatunk mi ezen a kicsiny, magára hagyott Magyarországon? Vajon mire szá míthatunk, amikor a kezükben lévő média útján már ma is reggeltől estig űzik a szellemi genocídiumot?
Most azt mondanám: menjetek el innen, menjetek, ahová akartok, csak bennünket hagyjatok élni a saját hazánkban! De megakad a tollam: hová küldjem őket? Palesztinába? Hogy ott tovább irtsák a palesztinokat? Amerikába? Ahol már övék minden hatalom, és iszonyatos hadigépezetükkel épp egy másik arab országot készülnek megtámadni? Hová kéne ezeket tenni, hogy végre nyugton lehessen tőlük az emberiség? Hát nem volna lehetséges, hogy sehol se legyenek?
Magyar Demokrata, 2002. július 28.
Népirtásra buzdító lapot dicsért a miniszterelnök.
Orbán Viktor miniszterelnök két nappal ezelőtt a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök társaságában megtekintette a „Magyar honvédelem ezer éve” című kiállítást a Hadtörténeti Múzeumban. Látogatásának végeztével sajtótájékoztatón válaszolt az újságírók kérdéseire, s a Magyar Nemzet munkatársának ekképp ös szegezte véleményét a „polgári sajtóról”: „A polgári sajtó megizmosodott, rátalált a saját hangjára, az eladott példányszámot tekintve lekörözte a baloldali sajtót, és immár megkerülhetetlen tényező mindazoknak, akik tájékoztatásra, nem pedig olcsó propagandára vágynak. Három zászlóshajónk a Magyar Nemzet, a Heti Válasz és a Magyar Demokrata. A Magyar Nemzet magas színvonalú, verhetetlen a pontos és hiteles tájékoztatásban, véleményformáló írásai tartalmasak, komoly felkészültségről tanúskodnak. A Heti Válasz elmélyült, elemző írásai nélkülözhetetlenek mindazok számára, akik korunk bonyolult ös szefüggéseit akarják megismerni. A harcos Magyar Demokrata pedig kivont karddal védelmezi a polgári kormányt, és félelmet nem ismerő (számomra néha már túlzó) bátorsággal ront a gáncsoskodókra.”
A miniszterelnöki dicséretnek egyetlen szépséghibája van: a polgári kormányt „kivont karddal védelmező” Magyar Demokrata legutóbbi számában – egyértelműen a zsidókra utalva – ezt írta: „Hát nem volna lehetséges, hogy sehol se legyenek?”
A kormányszóvivő utólagos magyarázkodása szerint nyilatkozata idején a miniszterelnök még nem láthatta az inkriminált írást, és dicsérete egyébként sem egy bizonyos cikknek, hanem a lap egész szellemének szólt, amely „harcos, de nem szélsőséges”.
Népszabadság, 2002. augusztus 4.
Egymást érik a kormány megnyugtató gesztusai. A miniszterelnök két nappal ezelőtt – szóvivője útján – elhatárolódott a szélsőségektől. Megtudhattuk tőle, hogy „harcos, de nem szélsőséges” az az újság, amely arra célozgat, hogy a zsidók „sehol se legyenek”. Micsoda balszerencse, hogy ezek a megnyugtató szavak nem hatvan évvel ezelőtt hangzottak el! Anyai nagyszüleim, akiket 1944 júniusában Gyöngyösön tettek föl egy Lengyelországba induló tehervonatra, nyilván kön nyű szívvel és emelkedett lélekkel indultak volna a végső utazásra, ha megtudják, hogy az őket deportáló hatóságok „nem szélsőségesek”. Mint ahogy nem szélsőségesek azok sem, akik őket az út másik végállomásán várják. A miniszterelnök szerint a jobboldalon egyáltalán nincsenek is szélsőségesek. Nyilván nem is voltak soha. Szélsőségesek csak a másik oldalon vannak. Mint e sorok írója, aki időnként elcsodálkozik, mi minden fér bele a „nemzetépítő munkába”. Szélsőséges mindenki, akinek fennakad a szeme az „egyáltalán ne legyenek” kifejezés hallatán. Aki pedig ezt a kifejezést leírja, az a „józan polgári közép” táborába tartozik.
Kezdem a maga hátborzongató valóságában átérezni, milyen is az a bizonyos orwelli „újbeszéd”, amelyen a háború egyenlő a békével, az igazság a hazugsággal. Úgy látszik, a következő négy évben az orbáni újbeszédet kell megtanulnunk.
Magyar Hírlap, 2002. augusztus 5.
E mostani nehéz időkben az Orbán-kormány forradalmi világnézete segít eligazodni. A népirtásra való felhívás nem tartozik a szélsőségek közé – értesülhettünk a szóvivő útján pártunk és kormányunk álláspontjáról, minek utána igazi szellemi kihívással nézünk farkasszemet: ha a 20. század népirtó rezsimjei, Hitler, Sztálin, Pol Pot nem nevezhetők szélsőségesnek, akkor egyáltalán mi ennek a szónak az értelme?
Az ellenzék a szélsőséges – hangzik erre kormánykörök szellemes válasza, de ez olyan romlott áru, amelynek a Lajtán túl sehol nincs piaca. Valamire való európai országban nemhogy a kormányfő, de egy helyettes államtitkár sem sározódhat ös sze – még véletlenül sem! – szélsőjobboldali eszmékkel. És ha – ne adj’ isten – mégis ilyesmi történik, hanyatt-homlok rohan tisztázni magát.
A magyar miniszterelnök azonban csak an nyit üzen szóvivője útján, hogy dicsérete az újságnak szólt általában, amely „nem szélsőséges”. Ezzel a helyreigazítással azonban még jobban magára kente a sarat. Európai politikus nem vállal közösséget olyan újsággal, amely hasábjain megtűri a népirtásra való célozgatást.
Szüntelen konfrontációra törekvő politikájával az Orbán-kormány olyan helyzetbe manőverezte magát, amelyből már jól nem jöhet ki. Európai fórumokon mindaddig mosakodnia kell, amíg bocsánatot nem kér. Minél később látja ezt be, annál ros szabb neki – és nekünk mindan nyiunknak.
168 Óra, 2002. augusztus 9.
Tovább folytatja Magyarországot lejárató kampányát a Szabad Demokraták Szövetsége. Ezúttal a Liberális Internacionálé milánói ülésén állították, hogy a magyar a kormány bátorítja a népirtásra való uszítást. Az EU-csatlakozásról folytatott tárgyalások döntő napjaiban e rágalmakkal szabályszerűen hátba szúrják Magyarországot. A nagy liberális világlapok – a magyar liberálisok kiváló nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően – már felkapták ezeket a hazugságokat, és úgy állítják be Magyarországot, mint ahol küszöbön állnak a zsidók elleni atrocitások. A magyar miniszterelnök, aki a honi mezőgazdaság minél nagyobb támogatása érdekében kívánt Brüs szelben tárgyalni, szüntelenül azt kénytelen magyarázni, hogy a kormánynak semmi köze egy másodrendű hetilap tizenharmadik oldalán megjelent glos szához.
Magyar Nemzet, 2002. augusztus 12.
Magyarország ritkán jelenik meg a világlapok első oldalain. Az ország belpolitikai helyzete stabil, hárompárti parlamentje szilárdabb, mint akárhány nyugat-európai országé. A magyarok, akik az EU-bérek töredékéért ugyanolyan magas színvonalú munkát végeznek, mint az örök példakép németek, mintadiákok az EU-felvételre várók között.
Egyedül a zsidókérdés képes a nyugodt, szorgalmas magyarokat kihozni a sodrukból, az országot két dühödt, egymásra acsarkodó pártra szakítani. Az ország, ahol ma mintegy százezer zsidó él, máig nem volt képes feldolgozni, hogy 1944-ben, a háború utolsó pillanataiban a magyar hatóságok deportáltak Auschwitzba 600 ezer zsidót. A legutóbbi vitát a fiatal Orbán miniszterelnök meggondolatlan szavai váltották ki, amikor dicséretben részesített egy szélsőjobboldali lapot, amely akkor napvilágot látott számában a zsidókra célozva azt írta, hogy azok „sehol se legyenek”. Az ellenzéki sajtó által szüntelen tűz alatt tartott Orbán felemás nyilatkozattal próbált kievickélni kínos helyzetéből, amit azonban sem otthon, sem Brüs szelben nem fogadtak el. Európai tárgyalópartnerei már tudomására hozták, hogy ennél egyértelműbb gesztusokat várnak. A hos szas halogatás ronthatja Magyarország európai pozícióit. A Magyarországénál kedvezőtlenebb meg íté lésű Szlovákia és Románia sajtója már arról cikkezik, hogy Magyarország szélsőséges ország, amely érdemtelenül került náluk előnyösebb helyzetbe a csatlakozási tárgyalások során.
Le Monde, 2002. augusztus 13.
Nem a felháborodás, csupán a fájdalom íratja velem az alábbi sorokat. A felháborodáson már túl vagyok. A kormányellenes sajtókampány első napjaiban magam is dühödt vis szavágásra készültem, de látva, hogy a brüs szeli tárgyalásokon mekkora a tét, hogy egy-két rossz szó miatt men nyit veszthet az ország, legyűrtem indulataimat. Ezekben a nehéz pillanatokban csak a felelősség vezetheti tollamat.
Tegnap ellátogattam a zsidó hitközség Scheiber Sándor tanintézetébe. Végigjártam az iskolát, beültem az alsósok és a felsősök egy-egy órájára, beszélgettem a gyerekekkel, a tanárokkal.
– Hogy érzik magukat mostanában?
– Köszönjük jól. Tegnap szereltük föl a számítógépet az elsősök osztálytermei be, így ma már minden osztályban van komputer.
– Nem érzik veszélyben magukat?
– Nem. Milyen veszélyre gondol?
Megkérdeztem a gyerekeket, milyen foglalkozást választanak, ha majd felnőnek. Orvos, üzletember, rabbi, híres író – volt a válasz.
– Milyen író?– kérdeztem.
– Hát magyar író!
Szorongásnak, félelemnek nyomát sem láttam. A magyar zsidóság intézményei mind működnek. A három zsidó iskolában ezerötszáz diák tanul. A Zsidó Egyetem – ilyen azelőtt soha nem volt az országban – hallgatóinak száma kétszáz körül van. Az egyetem nemrég kapta meg az állami akkreditációt. Működik a zsidó szeretetkórház, az öregek otthona. A hívek Budapesten tizennégy zsinagógában imádkozhatnak, a vidéki városokban húsz templomuk van nyitva. Küszöbön áll a hitközségi vezetők és a kormány megállapodása kárpótlási kérdésekben.
Vajon így néz ki az az ország, ahol pogromokra, tömeges atrocitásokra, ne adj’ Isten, népirtásra készülnek? Vajon egy pusztulásra szánt közösségnek szavaz majd meg a magyar parlament több milliárd forint kárpótlást?
Megpróbáltam számba venni, az elmúlt két hétben hány olyan újságcikk látott napvilágot, amely a kormányt népirtó szándékokkal vagy azok támogatásával gyanúsítja. Az eredmény elborzasztó: több mint háromszáz. Ebbe nem számoltam bele a rádió- és tévériportokat, az internetet és a külföldi sajtót.
Vajon tisztában vannak az ellenzéki politikusok, publicisták azzal, hogy mivel vádolják a magyar kormányt? Tisztában vannak azzal, hogy egy jelentéktelen firkálmány végtelen botrán nyá dagasztásával milyen károkat okoznak az országnak? Vajon ők nem ennek az országnak a polgárai? Nem egy hajóban ülnek velünk? Mi motiválja őket, amikor fáradtságot nem ismerve buzgólkodnak saját hazájuk besározásán? E hasábokon készséggel adok helyet józan és megfontolt válaszuknak.
Heti Válasz, 2002. augusztus 18.
Közlöm a Heti Válasz igen tisztelt szerzőjével, hogy 1944. március 18-án is kifogástalanul működtek a zsidó intézmények. Én akkor az Abonyi utcai zsidó fiúgimnáziumba jártam. Munkanélküli édesanyám a zsidó szeretetkonyhán kapott ebédet, beteg nagyanyámat az Amerikai úti kórházban kezelték. Gond nélkül járhattunk zsinagógába is. Aztán jött 1944. március 19., a német megszállás, a sárga csillag, a gettó, a bujkálás. Családom öt tagja nem érte meg a felszabadulást. Eny nyit a „jól működő intézményekről”.
Új Élet, 2002. szeptember 1.
Ros hasana, a zsidó újév alkalmából üdvözletben köszöntötte Orbán Viktor kormányfő a magyar zsidóságot. Üzenetében a miniszterelnök hangsúlyozta: „A sokat szenvedett magyar zsidóság megbecsült tagja társadalmunknak. Magyarország demokratikus rendje szilárd, a szélsőséges politikusok és pártok befolyása elhanyagolható. A kárpótlási kérdések tárgyalása a parlament őszi ülésszakán várható. Kérjük a magyar zsidóságot, hazánk többi polgárával együtt munkálkodjon Magyarország fölemelkedésén, és vesse latba minden befolyását az Európai Unióhoz való sikeres csatlakozás érdekében.”
MTI, 2002. szeptember 7.
Politikai vihart kavart egy 2002. szeptember elsején, Nyíregyházán készült videofelvétel, melynek tanúsága szerint a kormánypárt második embere ismét útszéli hangon támadta az ellenzéket.
Az affér úgy kezdődött, hogy a kormánypárt helyi szervezete vacsorára hívta meg a politikust. A helyi kultúrházban kellemes hangulatban elköltött vacsora végeztével a meghívott kiállt a pódiumra, hogy a jelenlévők kérdéseire válaszoljon. Az egyik kérdésre, mely az elmúlt hónapok politikai botrányai felől érdeklődött, a kérdezett így válaszolt: „Engem az ellenzék hónapok óta azzal vádol, hogy minősíthetetlen hangon beszéltem róla, amikor egy bizonyos helyen alámerülésre buzdítottam. El kell ismernem, hogy hibáztam. Én ugyanis azt gondoltam, hogy az alámerülés után elhallgatnak. Ám a népirtással való vádaskodás megmutatta, hogy ők épp az alámerülés után, abban a közegben találtak rá igazi önmagukra. Ennek a közegnek a fuvallata árad felénk, amikor beszélnek, innen merítik azt a bizonyos sarat, amit felénk hajigálnak.” A felvétel tanúsága szerint e szavakat nevetés és taps fogadta a közönség részéről.
Népszabadság, 2002. szeptember 10.