Avar János

Megmarad a NATO nyakán

A „mi lett volna, ha…?” a külpolitika esetében korántsem hipotetikus kérdés, hiszen – fél esztendővel a 2002-es magyar választások után – ezt éppenséggel nyomatékos érvként írta le a legrangosabb amerikai folyóirat, a Foreign Affairs. Miután elégedetten nyugtázta, hogy a szlovák szavazók többségét sikerült eltántorítani Mečiartól, nekiszegezte olvasóinak a szónoki kérdést: és ha a tavaszi (magyar) választások eredménye másként alakul?! Akkor bizony a NATO nyakán marad Orbán nacionalista, antiszemita kormánya – adta meg rögvest a feleletet a hazánkban persze óriási politikai vihart kiváltó cikk. Csak halkan jegyzem meg, hogy Celeste Wallander írásának itteni jobboldali fogadtatása – főként annak hangneme – voltaképpen a szerzőt igazolta, és a washingtoni megbélyegzés ellen hevesen tiltakozókat cáfolta. Kapálózásuk a Foreign Affairs cikkének állításai ellen felidézte a harmadik világ rossz rezsimjeinek ilyen esetekben megszokott stílusát (még szerencse, hogy – ellentétben a Washington Post februári publicisztikájának hasonló fogadtatásával – már nem Jeszenszky képviselte hazánkat az amerikai fővárosban, s ekként nem volt módja megírni, ahogy szokta volt, azt a visszautasító nagyköveti reagálást, amihez hasonlóval a fenti rezsimek diplomatái szokták bombázni az országukról elmarasztalóan cikkező lapokat).

Ezért aztán e Wallander-megjegyzés, de főként az alapjául szolgáló – és vitathatatlan tényekre utaló minősítés – bennünket is feljogosít a hipotetikus elemzésre. Hiszen az Orbán-kormány külpolitikai tettei és tézisei előrevetítették egy esetleges második ciklus gyakorlatát, talán még inkább, mint a belpolitikában. Természetesen e tekintetben is alternatívában kell gondolkoznunk, hiszen másként alakul a kormányzás – és annak külvilági kezelése – az egyedül megszerzett többséggel, s másként, ha megismétlődik az 1998-as forgatókönyv, s a Fidesz ezúttal a MIÉP-pel „kénytelen” koalíciót kötni, vagy akár kisebbségi kormányként hagyatkozni a Csurka-párt külső támogatására. Történetesen éppen a Fidesz választások utáni radikális, a MIÉP-ét rendre követő magatartása teszi reálissá annak megkockáztatását, hogy Orbán a hatalom megtartása végett még ez utóbbi változatra is hajlandó lett volna.

Ez esetben persze hazánk egészen bizonyosan külpolitikai karanténba került volna, hiszen az Európai Unió emlékezetes osztrák szankcióit már akkor is inkább a tagságra ácsingózók okulására s a hasonló modelltől való eltántorítására hozták, mintsem – az unióban már gyökeret vert és ezért nehezen „kigyomlálható” – Bécs pálfordulásának kikényszerítésére. Különben a tavaly őszi osztrák választások és Schüssel azokon elért nagy sikere a közhittel ellentétben korántsem a szankció ellenzőit igazolta: ha valaki emlékszik még rá, Haider a koalíciókötéskor nyíltan hirdette, hogy ő lesz a következő kancellár, ám éppen az EU-reagálás adta az osztrákok értésére, hogy ez Európának végképp elfogadhatatlan. Hogyne, Schüssel kétségtelen politikai ügyessége is kellett Haider marginalizálásához, s még valami: az osztrák kancellár valóban konzervatív politikus, aki – sok nyugat-európai eszmetársához hasonlóan – tudta, hol a határ, ameddig mérsékelt jobboldaliként elmehet az együttműködésben (és ezt uniós partnerei is tudhatták róla). Orbánnal éppen az a bökkenő, hogy – neofita konzervatívként – rendre elköveti a határsértés bűnét, sőt mind gyakrabban politikai hibáját is. Megbízható értesülésem szerint ősszel erre mint az európai politikából diszkvalifikáló tényezőre már a pártját leginkább támogató bajor kormánykörökben is figyelmeztették.

S bizonyíték e hajlamra a Fidesz közeli (Orbán által híveinek ajánlott) sajtó sajátos, egyre feltűnőbb Amerika- és EU-ellenes cikkezése, de idevágó híranyagának a hasonló jellegű tálalása is. Ezt korántsem magyarázza csupán a Nyugaton kedvezően fogadott Medgyessy-kormány elleni érthető berzenkedés, mert e cikkek alapvető logikája – s némely radikálisabb szerzők esetében még a szóhasználat is – nagyban megegyezik a csurkistákéval. Miként egyes szókimondóbb Fidesz-vezetők utalásai jelezték, hogy számukra a MIÉP csupán annak nyugati elutasítottsága okán lett volna kínos kormányzópartner, s nem eszméi miatt. Ez pedig kétségtelenül realitássá tette volna a külső, de akár még a tényleges koalíciós támogatást is, bárhogyan reagál rá a Nyugat.

Márpedig a mečiari Szlovákiát sújtó külpolitikai karantén ekkor bizonyosan megvalósul, s az Európai Unió is egészen biztosan leállította volna a csatlakozási tárgyalásokat, mint azt budapesti nagykövetei ismétlődően – elrettentő célzattal – tudatták a magyar sajtónak nyilatkozva. S mivel már az emlékezetes 1992-es képviselőházi „Lantos-vitában” nyilvánvalóvá vált, hogy Csurka mindkét amerikai pártnak persona non grata (és tőle Antallnak is ezért kellett megszabadulnia), senkinek sem lehetnek illúziói a hazánkat büntető szankciók elmaradásáról. A NATO-ból, ugye, ki nem zárhattak volna, de a szövetség ügyeiben való érdemi részvételből igen, s Orbán maga is szalonképtelenné vált volna még a jobboldali kormányoknál is (megint csak emlékeztetnék a kormányfő Mečiarral való bánásmódra). S ennél is súlyosabb következményekkel járt volna ezen alternatíva esetén a nyugati tőke számottevő kivonása, annak összes gazdasági hatásával. Egy nyíltan antiszemita párt akárcsak közvetett, de immár egyértelmű (mert kormányfenntartó) részesedése a hatalomban egyszerűen elfogadhatatlan a nyugati országoknak, amelyek hozzákezdtek volna az összehangolt térdre kényszerítés politikájához.

De téved, aki azt hiszi, hogy az egyedüli Fidesz-kormányzás fogadtatása kiáltóan különbözött volna a fentitől. Erről egyébként eléggé árulkodott az amerikai nagykövetnő fellélegzésről tanúskodó sietsége a Medgyessy-meghívóval, s utólag még a kétkedőket is meggyőzhette a miniszterelnök őszi washingtoni fogadtatása a kora tavaszi Washington Post-cikk állításának helytálló voltáról: a Fehér Ház a szocialistáknak szurkolt. Hiszen csak (a State Departmentben nem igazán otthonos) naivak gondolhatják, hogy egy választási győzelmet nem a Fidesz radikálisai értelmeztek volna önigazolásként, s nem kaptak volna vérszemet. Már csak azért is, mert akár bekerül a parlamentbe a MIÉP, akár nem, a második Orbán-kormányra ugyanúgy képes lett volna – a Fidesz radikálisai jóvoltából – leginkább a külpolitikában húzóhatást gyakorolni. Elsősorban annak a Wallander által felrótt nacionalista kurzusnak a megerősítésére, amely például Washingtonban már a választások előtt „nem fogadhatóvá” tette Orbánt. Hogyne, hasonlóan Schüsselhez, Orbán is igyekezett volna ledarálni a csurkistákat, akár koalíciós partnerként is, viszont bizonyosan nem lett volna képes megállni az ideológiai azonosulásban, vagyis beleesik a csurkátlanított csurkizmus csapdájába, miként ez a választások után gyakran megtörtént. Kiváltképpen a szomszédsági politika kezelésében.

Várhegyi államtitkár még időben elárulta, hogy Orbán túllépett az antalli képleten, tehát nem pusztán lélekben tekinti magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének. S noha a Nastaséval sietve megkötött paktum valamelyest meghátrálásra késztette (az európai visszhang hallatán), a kedvezménytörvény „státus” (a Foreign Affairs-cikkben: extraterritoriális) jellegének nyilván fokozódó hangsúlyozása aligha marad a megfelelő szomszédsági reakció nélkül (elég immár felidézni, hogy a prágai NATO- és a koppenhágai EU-csúcstól tagsági meghívót kapott szlovákok rögvest színt vallottak a magyar kedvezménytörvény ügyében). Orbánt viszont szinte bizonyosan belesodorta volna vészes politikai konfrontációkba a szomszédokkal az említett MIÉP közeli hátországa. Elég csak a szélsőjobb vesszőparipájára, a Beneš-dekrétumokra gondolni, amelyek fenyegető hangnemű feszegetése már az első Orbán-kormány idején válságot okozott a visegrádi csoportban. A radikálisok aligha fogadták volna el, hogy e vitában a második Orbán-kormány hátráljon meg, így a feszültség is fennmarad. A virtuális nemzetegyesítés retorikája pedig a napi gyakorlatban elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezetett volna, annál is inkább, mivel az Orbán-kormány mindenütt a határon túli radikálisokat támogatta, s választási győzelme esetén nyilván megkísérelte volna azok hatalomra segítését a magyar szervezetekben. S ők aztán maguk teremtették volna az adott kormányokkal azokat a konfliktusokat, amelyek Budapestet is óhatatlanul bevonják. Ami viszont az egyedüli Fidesz-kormányzást is kitette volna az elutasító, mind kevésbé partnerként kezelő nyugati bánásmódnak, hiszen veszélyezteti a nagyhatalmak által legfontosabbnak tartott térségi stabilitást. Orbánék nem is tagadott „középhatalmi” ábrándozása, „kárpát-medencei” retorikája egy választási siker után alighanem csak fokozódott volna, miközben egyre inkább a saját szólamaik és radikálisaik politikai túszává válva rohannak bele a szomszédsági viszályokba.

S azok magyar belpolitikai fogadtatása, tehát a szocialista-liberális ellenzék megjósolható fellépése még inkább öngerjesztővé tette volna e nacionalista és – az utóbbiak okvetetlenkedésére adott radikális válasz folytán – előbb-utóbb antiszemitizmussal is elegyített folyamatot. Szabadjon erősen kételkednem abban, hogy Orbán képes lett volna ezt kordában tartani: nyári viselkedése nem erre vall. Ez pedig megint csak fokozta volna hazánk külpolitikai elszigetelődését. Az említett, a jobboldal radikális köreiben zsigeri Amerika- és unió-, valamint persze Izrael-ellenes (és antiszemita) nézetek ebben az elkerülhetetlenül éleződő kül-belpolitikai harcban akár egészen veszélyes helyzetbe is sodorhatták volna Magyarországot. Nagy kérdés, hogy ezen alternatíva esetén ez hogyan hatott volna az EU-csatlakozásra, amelynek nagy részéről már az első Orbán-kormány tárgyalta le a fejezetek többségét. Nem merném azt állítani, hogy e MIÉP-telen változatnak az unió ajtót mutat, de ehhez a választások után elkerülhetetlen lett volna a megelőző időszak külpolitikájának szinte látványos kiigazítása, ha úgy tetszik, a meghátrálás több kényes kérdésben, s nagy kérdés, megtette volna-e ezt Orbán, s hagyta volna-e azt a vérszemet kapott radikális jobboldal. Ahogyan már ellenzékben a Fidesz és tábora, sajtója reagált az afganisztáni, iraki szövetségesi kötelmekre, s a Medgyessy-kormányt e témákban szidalmazó hangneme ugyancsak valószínűsíti egy második ciklus radikalizálódását, annak összes következményeivel.

Ezek után jószerivel mellékesnek mondható, hogy az Orbán-kormány hatalmon maradása esetén tovább vastagodott volna a jég a befagyott magyar–orosz viszonyban, amelyet a fideszesek – ama egy brosúrával elmaradva – holmi reinkarnált hidegháborús felfogással alakítottak. Ezt egyébként elárulták Orbánnak a 2001. tavaszi washingtoni látogatása előtt adott New York Times-interjúja is, meg azok az ugyancsak megbízható értesülések, hogy rendre igyekezett (még szeptember 11-e után is!) lebeszélni nyugati tárgyalópartnereit az orosz kapcsolatok fejlesztéséről (amivel persze csak önmagát értékelte le a szemükben mint tájékozatlant). S ha arra gondolunk, hogy – a vázolt forgatókönyvnek megfelelően – az orbáni külpolitika elszigeteli hazánkat a NATO-ban, amely viszont egyre jobban együttműködik az oroszokkal (kivált amerikai főhatalma), akkor valószínűsíthető, hogy Moszkva ki is használja – mármint megtorlásra – Magyarország ekként megromló nyugati megítélését. Peking sejthetően nem különben, hiszen semmi jel sem utalt rá, hogy Kína kezelésében Orbánék akár csak közelítették volna a magyar külpolitikát a nyugati hatalmakéhoz.

Bárhonnan szemléljük is, a hipotetikus külpolitikai helyzetet az határozta volna meg, hogy már az első Orbán-kormány gyanakvóvá tette csaknem minden szomszédját, valamint a világ valamennyi nagyhatalmát is. S e nem kis teljesítményt még akkor sem tudta volna a második ciklusában egykönnyen jóvátenni, ha elszánja rá magát, ami bázisát és hátországát tekintve több mint valószínűtlen.